Sötét zárka

 

Benjámin ismerte a tűrés határait, azzal is tisztában volt, hogy nem tudja saját akaratával megfékezni a depressziót, ami újra eluralkodott rajta, és mint egy hajcsár korbáccsal hajszolta a halál kapuja felé. Kétségbeesve gondolt arra, hogy nincs ott a barátja, aki mindig segített rajta, ha elmerült a letargiában. Egyedül volt, a világ legmagányosabb emberének érezte magát. Első nap még valahogy eltelt, eleinte a jótékony csend pihentette, de a második naptól egyre feszültebbé vált. Próbálkozott a gondolatait átterelni más irányba, és blokkolni a valóságot. Elképzelte Sára testét, ahogy hozzásimult a szeretkezéseik alatt, gondolatban szorosan átölelte, és próbált sokáig bent maradni az ábrándképben. De érezte, hogy egyre kevesebb ideig tudja félrevezetni önmagát. Nyitott szemmel sokáig bámulta a sötétséget. Később gondolatban festeni kezdett, elképzelte, hogy egy erdő tisztásán áll és néz felfelé az égbolt felé, ahol összeérnek a hatalmas fák lombkoronái. A nap fénye a levelek közül, mint az esőcseppek zuhantak a mélybe, szétszóródva, ragyogva.

Elérhetetlen vizionált álomképek, amiket teremt önmagának, jött rá keserűen a felismerésre.

Az első két nap még reménykedett, hogy nyílik a zárkaajtó és kiengedik. A harmadik nap rájött, hogy baj van, senki nem segít rajta. Rájött, hogy nincs értelme reménykedni, mind csak a saját bőrét menti, miért keresnék az igazságot, hogy megmentsék? Logikátlan, hogy bűnözők közt igazságot keressen. A negyedik naptól kezdett befordulni, már nem érzékelte az időt, hogy este van vagy reggel, a szürkeség behatolt a sejtjeibe, ráterpeszkedett a tudatára. Remegett a gyomra, a bezártság, a magány úgy érezte megőrjíti. Háromszor nyílott ki mindennap az ajtón a tátika, amikor beadták az élelmét. Utána csend és sötétség. Az ötödik naptól már vizionált, alakok jelentek meg és mozogtak körülötte, még akkor is látta őket, ha behunyta a szemét. Véresre verte az öklét a falon, meg akart halni, de gyorsan! De nem volt mivel véghez vigye. Gondosan elrejtettek előle mindent, amivel véget vethetett volna az életének. Eljött az az idő, hogy nem érdekelte semmi, teljes letargiába süllyedt. A felfokozott érzelmi hullámok, amik addig korbácsolták a tudatát, lelassultak, elfáradtak. Úgy érezte teljesen kiégetett mindent benne a sorstalansága. Nem akarta már a boldogságot sem, amire addig annyira vágyott. Sára arcára ráhullott a lelkében egy sötét fátyol, és eltűnt előle végleg

A börtönszinten nem csillapodtak a kedélyek. Nem tudtak belenyugodni, hogy a művészt ártatlanul elvitték a szigorítottba. Mindenki hitt a másik kettőnek, akik részletesen elmondták az igazságot a két új elítéltről, a félelmet, amit át kellett élniük mióta bevágták őket közéjük. Nem mertek szólni senkinek, mert azzal fenyegetődztek, hogy egy reggel véletlenül nem ébrednek fel.

– Bizonyára megzsinegeltek volna mindkettőnket – mondta félelemmel telt szemmel a nagyobb testalkatú elítélt.

– Nem vagy te gyenge, mégis féltél? – lökte meg Kupec gúnyosan.

– Ja, próbálj erős lenni alvás közbe gyökér! – vonta meg a vállát idegesen a kigúnyolt.

– Művészt azt kihagyták, azzal nem szórakoztak egy darabig. Szerintem tetszett a tetováltnak. Akkora buzi volt az ürge, láttam, hogy taperolta a szemével, teljesen oda volt érte!

– Halálos szerelem lett belőle, ahogy Kupec mondta – vigyorgott a sebhelyes. – Azt hallottam, Jocó jó gyerek lett, igaz ez a hír?

– Csendben van. Tetovált nélkül nem arcoskodik.

– Kár szegénynek a jó modor, mert kiküldik dolgozni nemsokára. Az lesz az én napom.

– Adjál neki! Én is verekedtem a művésszel, mikor odaraktak mellé. De nem akart megölni, azóta haverok vagyunk. Tudod, hogy van ez mifelénk, nem kell magyarázni...

A szinten türelmetlenül várták, mikor nyílik ki Jocó előtt a zárkaajtó.

Benjámint három hét múlva áttették a magánzárkából egy másikba. Nem értette mi történik, hisz aznap tudatták vele, hogy meghalt a tetovált rab. Kétszemélyes zárkába került. Egy negyven év körüli férfi lett a társa. Benjámin leült az ágyra, szemben a másikkal. Szétnézett a helyiségben. A világosságon kívül ebben a zárkában is a rossz szag és a szürkeség fogadta. A vécé előtt volt egy elhúzható függöny, most még annak is tudott örülni. Durva – gondolta – mikor egy légtérben folyik az evés és az ürítés, sok feszültség és zárkaharc van belőle mindig. A sittesek törvényei szerint soha nem mehetett senki vécére, ha kajálás volt a zárkában. Ha direkt akkor ment, mikor a másik kajált, abból verekedés lett.

Ránézett a szemben ülő férfira. Nem tetszett a kisugárzása, a fásultság, a közömbösség úgy lengte körül az alakját, mint egy mocskos lepedő. De hamar változtatott a véleményén, hisz ő se lehetett jobb látvány a másik számára. Legalább nem lesz egyedül, ettől a gondolattól kissé megnyugodott.

– Feri vagyok! – hallotta a hangot a szemben ülő felől. Nyújtotta a kezét az elítélt.

– Benjámin – fogott vele kezet. – Amúgy művésznek hívnak a többiek.

– Miért vagy itt?

– Emberölésért – felelt Benjámin egykedvűen.

– Közveszélyes vagy?

– Azt mondják. És te?

– Súlyos testi sértésért. De ha csak azért tettek ide, mert tégla vagy, ne kérdezz többet!

– Nem szeretek túl sokat beszélni. De örülök, hogy nem vagyok egyedül. Három hétig magánzárkában voltam – válaszolt Benjamin meg se hallva mit mondott a másik.

Feri szemében meglágyultak a fények, ahogy Benjáminra nézett.

– Én is voltam benne. Örülök, hogy kikerültél onnan testvér. Ez már ad egy kis reményt a túlélésre.

Sokat segített Benjáminon, hogy megszűnt az egyedülléte. Az idő olyanná vált számukra így is, mint egy kígyózó vonal, ami fut a semmibe. Az egymás között folytatott monológokat nem szakította meg senki, és semmi. Egyedül az étkezések idején a halk kanálcsörgés, aztán újra semmi. Mind a ketten tudták, hogy egymás segítségével harcolhatnak a lelküket elborító szürkeség ellen. A tétlenség, ami a szeretet hiány mellett a legkínzóbb volt számukra, már oldódott kicsit azzal, hogy volt kivel beszélgetni. Benjámin néha már arról is beszélt, ha egyszer szabad ember lesz, és kilép a börtön kapuján, mennyire megbecsüli majd a kinti életét. De elkomorult és elhallgatott, mikor eszébe jutott a régi élete. Feladja- e az önbecsülését a büszkeségét, csak azért, hogy a börtönön kívüli levegőt lélegezzen be.

– Nem! – mondta ki keményen a szavakat – Inkább meghalok. De nem akarok úgy élni, mint eddig, megalázott kutyaként. Kiszolgáltatottan, félelemben élőn. Inkább féljenek éntőlem!

– Akkor kevés szabad életed lesz haver, mert a kinti világban csak az él meg, aki a farkastörvényeket betartja. Kegyetlen sorsod lesz, ha csórón kimész innen. Odakint tudod, hogy csak a pénz számít. Ha nincs pénzed, az árokparton végzed, mint egy kivert kutya. Én tudom, mi a szegénység, mindent elkövettem, hogy kilépjek belőle. A nyóckerbe nőttem fel. Apám tüdőbeteg volt, az anyám élhetetlen. Öt gyerek... a tehetetlenség a pénztelenség odújából nézem végig, hogy mások, hogy lubickolnak a jóban. Most is az orromban van a fűtetlen lakás dohos penészes szaga, az éjszaka támadó svábbogarak neszezése. Minden éjjel arról álmodtam, hogy egyszer én is jószagú tiszta ágyban alszom.

– Csak álmodoztál?

– Nemcsak álmodoztam, amint látod elindultam pénzt szerezni. Egy darabig minden bejött. Azalatt az idő alatt éltem. Mondj csak egyetlen dolgot, amit elérsz pénz nélkül?! Nincs olyan. Belekeseredsz újra és elindulsz megszerezni bármi áron, mert élni akarsz! Még egy nő se csapódik melléd, ha ki van a segged a lyukas gatyádból – bizonygatta elég meggyőzően Feri.

Benjámin végig feküdt az ágyán, figyelte a zárka rácsain hogyan kúszik be a kinti szürkület, ami lassan bebújt minden repedésbe, ott lebegett a térben, mint egy piszkos rongy, támadásra készen, hogy aláhulljon rájuk. Mennyire várná kint ezeket az éjszakákat, ha szabad lenne és tudná, hogy az est küldi karjai közé Sárát. De itt csak a gyomrában kezdte a stressz feloldani a savakat, hogy pusztítsa, ami élő benne. Mindent, a szó szoros értelmében.

Rémülten vette észre magán, hogy az élménytelen egyszínű napokkal, mint egy féreg kirágja a lelkéből és a testéből a vágyat. A szerelem iránti vágyat, ami addig éltette. Megfigyelte magán, hogy ha Sárára gondol, nem érez semmi izgalmat, csak gondol rá, mint egy kedves emberre, hiába erőlködött, hogy visszaidézze azokat a régi érzéseket, amikben fel tudott oldódni, amikkel túl tudott élni minden napot. – Ez az első jel, hogy el kell felejtenie. Igazat adott a társának, ha egyszer kikerül, egy pénztelen értéktelen senki lesz csak. Egy kegyetlen bűnöző, aki embert ölt. Egy józan ember nem tud szeretni egy ilyen alakot. Miért vágyna tiszta igaz szerelemre, ha belül már rothad a lelke. Ugyan ki ő, hogy jogot formálhat arra, hogy vele éljen, vele szeretkezzen a kinti világban egy gyönyörű nő? Egymást taposták benne a gyötrő gondolatok. A legrosszabb, hogy önmagától is kezdett félni, a gátlások nélkül elszabaduló ösztöneitől. Már tisztán érezte, hogy ott él benne, rejtőzködik a gyilkos hajlam, egy jelre várva, hogy előjöjjön bármelyik percben. A lelkében a bosszú és a gyűlölet uralkodott újra.

Két hét után kihallgatásra vitték, ahol jelen volt a börtönpszichológus is.

– Sokáig nem értettük, hogy lehetett ilyen nagy hibát véteni egy olyan embernek, mint maga. Csak a jó információk jutottak el hozzám a viselt dolgairól. Példamutató magatartást mutatott a többieknek. Sőt a munkája, úgy tudom, egyedülálló lehetőség lett volna az ön számára, hogy kint már ismerté váljon, mint festő. Beadta az enyhítésre a kérvényét. Mi történt, hogy minden felborított? – vonta kérdőre a pszichológus.

– Néha vannak kiszámíthatatlan események – válaszolt higgadtan Benjámin. – Igaz, hogy ez itt egy börtön, engedelmeskedni kell. De nem törvény, hogy lábtörlője legyek egy parazitának, aki ugyanúgy sittes, mint én.

Az asztalnál ott ült a nevelőtisztje és még egy másik börtöntiszt, olvasgattak egy dossziéból.

– Ha visszakerül a szintre, mi biztosítja, hogy ugyanez nem ismétlődik meg újra és újra? Szerencséje van, az elítélt, akinek kitörte a karját, önként vallomást tett, kimentette a gyilkosság alól. Megegyezik a vallomása így mind a négy zárkatársának. Visszamehet a szintre. De bármi történik, szigorúbban fogunk eljárni, mint ez esetben. Fogja vissza magát! A mi dolgunk, az igazságosztás. Érthető? A kérelmét meg csúsztassuk, azt hiszem nincs ellene kifogása, hisz többek között az önbíráskodása juttatta ide, és mégsem tanult belőle, itt is tovább folytatta. Az országos börtönparancsnok utasítására, visszavonásra került a legfelsőbb ügyész előtt lévő kérelme!

– Értettem! – válaszolt Benjamin, igaz még nem fogta fel teljesen a szavak súlyát, azt, hogy visszakerülhet a szintre igen, de csak a zárkába érve jutott el a tudatáig, hogy nem kerülhet ki hamarabb a börtönből.

– Ezzel vége a mesének végérvényesen! – Az arca eltorzult a dühtől és öklével, teljes erővel a falba vágott.

– Miről beszélsz? – nézett rá Feri.

– Az álmaimnak öregem, az álmaimnak! Hogy kiszabadulhatok innen hamar, hogy nem veszítem el a boldogságot! De így... itt rohadok még több évig. Addig kint minden megváltozik, mert a szabadságban élőket hajtja a beteljesülés. Csak én állok egyhelyben, mint egy korhadt fa az erdő közepén. Közben felnőnek a lányaim, és a szerelem... ami megtalált, elhalványul, elillan... már el is illant. A szentségit!

Benjámin szeméből előtörtek a kétségbeesés könnyei, sírt, mint egy taknyos gyerek hosszú időn keresztül.

– Jól van. Ez most nagyon kemény haver! Nyugodjál le! – nyugtatta Feri a síró férfit – Nem jött még el a világvége.

– Ne vigasztalj! Ha jót akarsz magadnak, maradj csendben! – lökte félre a másik vigasztaló kezét – Ne érj hozzám, mert nem állok jót magamért!

– Mégis csak közveszélyes vagy haver... én csak... – de elhallgatott gyorsan, mikor Benjámin ráemelte a gyűlölettől izzó tekintetét – Jól van, meg se szólalok.

Másnap reggel visszakísérték a szintre. Amikor belépett a zárkába meghatódott, látva a többiek örömét.

– Megjöttél haver? Gyere csak, ott a helyed, senki nem foglalta el. Tudtuk, hogy visszajössz nemsokára! – paskolta meg a hátát az idősebb zárkatársa.

– Szerencsém volt azt mondták, igazából nektek köszönhetem, meg Jocónak, hogy mégis önként mellém állt.

– Önként? – vigyorogta el magát a rab – Volt azért előtte egy kis rábeszélés. Nem akart a madár dalolni, csak mikor sebhelyes muzsikált neki, akkor érzett rá a dallamra... na, meg a ritmusra.

– És most hol van?

– Nem biztonságos neki ez a szint, se ez a zárka. Mindig elbotlott valamiben. Ne izgasd magad. Mesélj! Hogy bírtad ki

– Ne akarj oda kerülni barátom! – válaszolta gondterhelten Benjámin – Átdolgozza az ember agyát rendesen.

Később tudott a többiekkel is beszélni. Jóérzéssel tapasztalta, hogy a szinten mindenki visszavárta. Az addig elviselhetetlen közösség, amit tiszta szívből gyűlölt, olyanná vált, mint egy összetartó baráti kör. A régi heccelődések, beszólások, amiktől régen a plafonon volt, most muzsika volt a fülének.

– Nézzenek oda, hát ez ki a fene, csak nem a művész? – csapott a hátára a sebhelyes – Össze vagy szakadva gyerek! Tartozol, tudod?

– Tudom. És köszönöm haver, amit értem tettél. Nagy vagy a szememben, a legnagyobb! – nyújtotta a kezét Benjamin.

Sebhelyes zavarba lett Benjámin kijelentésétől, meglepte, hogy mindenki előtt hálálkodik a művész. Benjámint titokban mindig többre tartotta önmagánál.

– Csak az elmaradt portré miatt haver! – vágta ki magát, de a többiek észrevették a zavarát, hangosan felnevettek.

– Nyereg alatt puhul a hús! – vigyorgott a csicskása, és közben büszkén felnézett a sebhelyesre.

– Azt hittem minden tervünk kútba esett! – tolakodott közéjük szobrász – Még jó, hogy nem mondtam le a projektet, csak szóltam, hogy altassuk el egy kicsit, míg kikerülsz!

– Befejezem, amit elkezdtem, ne ijedezz! – nyugtatta meg Benjámin – Holnap találkozunk.

A tanár odaült mellé az asztalhoz.

– Kérd vissza a telefonod, minél hamarabb adj életjelt magadról a kintieknek fiam.

– Nem sok értelmét látom. Még gondolkodom rajta – felelte Benjámin gondterhelten.

– Elhiszem, hogy megviselt a szigorított, de kint vagy. Térj magadhoz!

– Azt csinálom. De nem tudom, mit hoz a holnap. Ebből a nyomorult helyzetből nem befolyásolhatom, mi történjen odakint évekig. Nincs hozzá jogom. Mi van, ha holnap újra visszavágnak...

– Miért vágnának vissza? Gondolkodj!

– Már nem akarok...gondolkodni sem... telnek a napok...

– Az baj. Holnap beszélünk még róla – hagyta ott komoly arccal a tanár. Nem gyötörte tovább a barátját. Úgy gondolta, a napok majd meggyógyítják a barátja lelkét.

Másnap tényleg visszakapta a telefont. Ment a műterembe, vitte magával. Megnézte, hogy benne van e Sára telefonszáma, de nem hívta fel. Szobrász figyelte egy darabig, aztán felébredt benne a lelkiismeret.

– Kilépek pár percre haver, beszélj vele.

– Maradj csak. Most nem akarom hívni – válaszolt Benjámin egykedvűséget színlelve. Még nem tisztult le benne semmi, nem tudta meghatározni mi változott, csak értéktelennek, üresnek érezte magát, olyannak, aki nem szerethető, mert képes ütni, gyilkolni, olyannak, akitől félni lehet. Biztosra vette, hogy Sára már tudja, miért nem hívta addig. Ki tudja, mit gondol róla, ki tudja hányszor elátkozta már azt a napot, amikor egy ilyen alakkal összejött. Várta, hogy változik majd a gondolkodása, de semmi nem változott.

Egy hétig dolgozott a műteremben megfeszített tempóban, már szobrász is csóválta a fejét.

– Lazíts haver! Még van egy hónap.

Szobrász látta, hogy a telefon ugyanúgy ott van a polcon.

– Beszéltél már vele?

– Nem – válaszolt Benjámin szomorúan. – Már nem vagyok az a régi, aki voltam. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Azt, hogy sajnálom? De még nem tudom magam sem, mi lett velem, de elengedni sincs erőm... még nincs.

A tanár észrevette, hogy Benjámin kerüli vele a találkozást. Nem tetszett neki az sem, hogy minden szabadidejét a műterembe tölti. Egy nap váratlanul meglátogatta.

– Üzentél, hogy beszélni akarsz velem! – nyitott be a helyiségbe.

– Én? Nem emlékszem ilyenre. Sok a munkám! – próbálta lerázni a váratlan vendéget Benjámin, remélte, hogy az sértődve sarkon fordul és elmegy.

– Van pár perced, remélem... elvégre ez itt egy börtön, vagy tévedek?

– Nem téved.

– Miért zakkantál meg fiam? Megöl a kíváncsiság. Egyszerre nem érdekel a két kisgyereked? Se a hölgy, aki neveli őket? Nem tudok neked felmentést adni alóla. Az lenne tisztességes, hogy értesítsd őket, miért hallgattál eddig! Lassan másfél hónapja semmit se tudnak rólad – kezdte a tanár a számonkérést.

– Remélem míg odavoltam nem lett közben pap? Nincs szükségem feloldozásra. Könnyebb felejteni így...

– Hol van a telefonod?

– Biztos a zárkában hagytam.

– Nem hagytad ott, visszaadtad! Tudok róla. Elment az a csepp eszed is, ami megmaradt!

– Most... Fejezzük be! – kiáltott rá Benjámin szigorúan az idős barátjára – Nincs szükségem kioktatásra! Senki nem érezheti azt, amit én érzek... csak én! Erről ennyit, nem akarok senkivel, semmit beszélni a továbbiakban róla!

– Mit érzel? – próbálkozott kicsit megszeppenve a tanár, már nem számított további információra Benjámintól. Benjámin válaszolt a kérdésre.

– Tudja, Sára egész életemben egy tiszteletreméltó hölgy marad. Kintről majd segítem, hogy ne legyenek anyagi gondjai. Azért, hogy továbbra is tudja jól és szépen nevelni a lányaim. Nekik ott van a legjobb helyük, Sára mellett. A feleségem is ezt akarta, mielőtt meghalt. De én érdemtelenné váltam arra, hogy szeressen. Arra is, hogy várjon rám. Nemcsak azért, mert embert öltem, bár az is elég ok, de még ennél is rosszabb, hogy valami megszakadt bennem, végérvényesen... Már nem fontos számomra...

– Beszélj róla.

– Most még nem tudok! – minden vonás eltorzult az arcán, ököllel tiszta erővel rácsapott az asztalra. 

– Mi történt fiam? Legalább nekem mond meg! Könnyebb lesz, majd meglátod.

Benjámin farkasszemet nézett egy darabig a tanárral, lassan megjelent egy könnycsepp a szemében. Leült és a kezére hajtotta a fejét. Engedte, hogy előtörjenek a könnyei, rázta a széles vállát a sírás.

– Mondjad már, kérlek! – könyörgött a barátja, mert nem talált magyarázatot az érzelmi kitörésre.

– Azt hiszem, már nem vagyok férfi... úgy érzem vége... egy rakás szerencsétlenség vagyok csak. Egy impotens, kiégett féreg. Sára nem élhet velem normális életet. Azt akarom, hogy boldog legyen... mással. Én már nem érzek vágyat iránta, csak tisztelem...

A tanár ledöbbent Benjámin vallomásától. Egyszer hallott már ilyet, hogy vannak férfiak, akikben a stressz, a benti nyomottság, fásultság elindít egy hormonális zavart, vagy valami hasonlót, talán a barátja idegrendszerét is padlóra küldte a magánzárkában eltöltött idő. Pszichés probléma lehet csak, de ezen ő nem tud segíteni. Arra gondolt mindent megtesz azért, hogy Benjámin minél hamarabb vegye fel a kapcsolatot a börtönpszichológussal, még azelőtt, mielőtt teljesen kikészül.

– Nagyon sajnállak. Így már megértelek. De hidd el, ez csak múló állapot nálad. Bízzál benne. Ha szeretünk valakit az ennél összetettebb, nem csak a szexualitásról szól az a történet fiam.

– Én meg tudom, hogy nagy százalékban a szex a kapcsolat alapja! Nem tud meggyőzni, ne is próbálkozzon. Nem tud megvigasztalni. Olyan mintha meghalt volna minden érzelem bennem. Borzasztó ez az üresség, amit érzek...

– Legyen igazad. Jó, hogy elmondtad. Mégis csak azt tudom tanácsolni, legyél türelmes, nagyon kérlek. Nyugodj meg először, hogy tisztán tudj gondolkodni. Ha feldolgozod lélekben az elmúlt időszakot, visszatérhet a régi éned újra. A libidó itt sokunknál csökken, szerintem ez egy természetes folyamat. Nincs, ami szinten tartsa a szexuális érzéseket. De a legrosszabb ötlet azt büntetni, aki nem oka semminek. Értesz barátom?

– Ne erőlködjön, már eldöntöttem a jövőm – torzult gúnyos mosolyra Benjámin arca. – Ha lesz egyáltalán jövőm.

– Mikor szervezitek a kiállítást? Szétnézhetek? – váltott témát a tanár gyorsan és elkezdett nézelődni a helyiségben. Fél szemmel rá-ránézett Benjámin elgyötört arcára.

Valaki van odakint

 

Nem szeretett a kietlen útszakaszon egyedül furikázni éjszaka. Most is csak a bujkáló Hold mutatta az utat a tanyáig, a bekötő úton nem volt közvilágítás. Nem értette miért, de rátört egy megmagyarázhatatlan félelem. Olyan érzése lett, mintha az útszéli bozótosból figyelnék az autóját. Hatodik érzék? Vagy csak az elme játéka? Ki tudja. Néha megijedt saját magától, hisz olyan dolgokra tudott fókuszálni, amiről, ha mesélne másoknak, talán elmebajosnak titulálnák, képzelgőnek, fantasztának. A legrosszabb az egészben, hogy mióta lekerült vidékre, ide a sík vidék csendességébe, még jobban felerősödött benne ez a tulajdonság. Néha még azt is megérezte, ha róla beszéltek a gyerekek az udvar végén, vagy nézi valaki a távolból. Komolyan vette ezt a különleges adottságát.

Mikor kiszállt az autóból, hogy kinyissa a nagykaput, még erősebben rátört a szorongás, szétnézni is alig mert. Mindenfelé a nagy sötétség, a magas fák árnyéka rábukott a bokrokra, sejtelmes susogás, neszezés halk hangjai értek el hozzá. Fellélegzett, amikor begurult az autója a megvilágított udvarra, ahol mindig égett a reflektor.

A nagykaput már nyugodtabban zárta, hisz Lajkó és Bice ott szobrozott a lábánál. De amikor a ház ajtajához ért, megvesztek a kutyák, jó darabig tépték a kerítést és rohangáltak el- vissza mellette.

Valaki, vagy valami mégis van odakint! – állapította meg, és eszébe jutott, hogy milyen felelőtlen, nem vitt magával az önvédelmi eszközt. Pedig felkészült előre minden eshetőségre, mikor hazaköltözött.

Végigjárta a házat, benyitott mindenkihez, megnyugodva látta, hogy mindenki békésen alszik. Az anyja kiment hozzá a konyhába, ő ébredt fel egyedül a zajra.

– Mit ugatnak annyira a kutyák?

– Én is szeretném tudni. Jó ötlet volt tőled, hogy mozduljak ki egy kicsit. De ne nevess ki érte, valami miatt féltem egyedül hazajönni, még autóval is.

– Nem nevetlek ki. Lehet megint itt vannak. Jobb, ha félünk és figyelünk. Feküdj le, már lecsillapodtak a kutyák.

Sára szót fogadott, megölelte az anyját és indult fürödni. Míg zuhanyozott, azon meditált, mennyire igaza van olyankor az öreg keresztanyjának, mikor arra célozgat, hogy hiányzik a férfi a tanyáról. – A nők és a gyerekek, könnyű célponttá válhatnak bárkinek.

Próbálta a rossz gondolatait blokkolni mikor lefeküdt – Nincs semmi baj, minden rendben van – mondogatta magában.

Elaludt. De az alvása jó darabig csak felszínes maradt, az ébrenlét és a mély alvás küszöbén megrekedt. Ott tétlenkedett egy darabig, aztán meggondolta magát, és belépett az álom kapuján. Hatalmas teremben találta magát, ami vakítóan ki volt világítva. A mennyezeten kristálycsillárokból ragyogott alá egy különleges, színjátszó fény. A terem csodálatos akusztikájában végre meghallotta a zenét. Az igazi zenét a bécsi keringőhöz. Végig nézett magán és boldog lett a látványtól. Hófehér földig érő selyemruhában állt a terem közepén, a hajában kicsi ékszerkoronával. – Milyen nap lehet ez? Miért vagyok egyedül? – törte a fejét eleinte, aztán lassan táncolni kezdett, már nem volt fontos, hogy egyedül táncol, partner nélkül. A zene úgy ölelte körbe, mint egy simogató kéz. Megborzongott tőle.

Az egyik oszlop mellett meglátta Ivánt. Őt várta bizonyára. Csinosan ki volt öltözve, mosolygott rá. Nem állt meg a táncban, nem akart még megállni. Azt se akarta, hogy valaki átvegye nála a vezetést. Ez csak az ő keringője, csak az övé! De akkor meglátott egy másik alakot. Ott ült egy széken és őt nézte. Nem mosolygott rá, csak ült mozdulatlanul. Az arca sápadt volt és meggyötört. Sára eltáncolt előtte. De elvitte magával a fájdalmat, amit a férfi felé küldött. A zene lassan elsuhant a távolba, és ő mélyálomba merült. Amikor felébredt kiment a tornácra. A hűvös hajnal még ott ült az udvarban, a nap se jött fel a horizont fölé, csak szűrt fényeket küldött át rajta a korán kelőknek. Eszébe jutott az éjszakai álom. Akkor még álmában nem tudatosult benne, hogy ki volt a szomorú férfi, aki nézte őt. De az ébredés meghozta a választ számára. Rádöbbent, hogy talán mindent félre értett megint. Pedig eldöntötte, hogy nem ítélkezik könnyelműen. De most is hibát követett el. Mi van, ha Benjámin nem tud telefonálni? Az nem ugyanaz, mint amit hitt, hogy nem akar. Elhatározta, hogy délelőtt, ha lesz egy kis ideje, felhívja Zalánt. Ő dicsekedett azzal, hogy dolgozik egy ismerőse a börtönben.

Mégiscsak az lesz becsületes, ha mindent tisztáz Benjáminnal kapcsolatban.

Észrevette, hogy a mindig vidám János feszült valami miatt mikor megérkezett. Már készen voltak a munkákkal, mikor a férfi leült és rágyújtott egy sodrott cigarettára a lóistálló előtt. Míg csiholgatta a tüzet, odaintette Sárát.

– Ezek most rosszabbak, mint az első eresztés volt!

– Kikről beszél?

– Az éccaka betörtek az öreg Molnárhoz. Mindenit elvittek, a kamrából is mindent. De ha csak elvitték vóna, amire fájt a foguk... az öreget vérbe fagyva találták meg. A szomszédgazda hívta ki a rendőrséget pirkadatkor, meglátta, hogy odaát tárva nyitva minden.

– Kik lehettek? – szörnyülködött Sára

– Bárkik lehettek, de jobban azt beszélik, hogy a betolakodók. Megint járják a határt. Jó lesz nagyon vigyázni velük. Kéne ide egy éjjeliőr féle. Ne vegye ijesztgetésnek... csak mondom.

– Tudom. Éjszaka olyan érzésem lett nekem is, mintha ólálkodna valaki a tanya körül.

Délelőtt, ahogy eltervezte, beszélt Zalánnal. Neki már elmondta, hogy nagyon aggasztja amiért Benjámin nem telefonál az utóbbi időben. Megkérte, hogy egyelőre maradjon köztük ez az információ. Na, nem azért, mert titok, csak legalább addig, míg kiderül az igazság. Zalán megértően végighallgatta, csak egy fricskát engedett el:

– Rossz is az, ha a madár nem dalol. De azt tudod, hogy a ketreces pacsirta se köszönti a tavaszt minden reggel. Érdektelenné válik számára a rabságban minden kinti gyönyörűség.

Ígéretet kapott végül a dokitól, hogy utána jár, mi miatt hallgatott el a barátja telefonja.

A nap ezután végig az öreg Molnárról szólt, akit kifosztottak és agyonvertek aznap éjjel a faluszéli házában.

– Biztos beengedte szegény öreg őket, mert mindenkihez jólelkű volt, Isten nyugosztalja! – siránkozott Terka mama, akinek nem is merték elmondani, hogy Sára is érzékelte, meg a két kuvasz is, hogy ott is jártak az éjjel idegenek a tanya körül. Reggel már nem engedte Sára a két nagyobb gyereket kerékpárral az iskolába. Mind az öt gyereket bevitte autóval a faluba, azután leparkolt az élelmiszer bolt előtt. Többet vett mindenből a szükségesnél, újra csak megérzésből. Még feszült volt a reggeli vita miatt, amit Zita és Flóri kiprovokált.

– Vége a szabad életnek! – húzgálta a száját Zita, mikor durcásan tolta vissza a biciklijét a csűr alá.

-Nem kell félni Sára néni, megvédem őket. Ne izguljon! – osztotta fölényesen a lapot Flóri is.

– Délután megyek értetek, most nincs időm, de ha hazaértünk átbeszéljük, mit miért teszek. Komoly okom van, hogy ilyen döntést hoztam!

A gyerekek végig duzzogták az utat az iskoláig.

Hazaérve rájött, hogy otthon sem szűnt meg a sopánkodás. Lebénította a két idős nőt a félelem. Míg oda volt Terka mama győzködte az anyját, beszéljen vele, vigyen férfiembert a portára. Az anyja határozottan elutasította az öregasszonyt.

– Ne kérj engem lehetetlenre! Amikor én fiatal voltam, én se engedtem az életembe beleszólást. A sorsunk elől nem tudunk elbújni Terka!

Késő délután visszahívta Zalán telefonon.

– Jó lenne, ha most ott lehetnék veled, hogy átöleljelek. Nem jó hírem van. A börtönben két hete megöltek egy rabot. Mit gondolsz ki segítette át a túlvilágra? Hát a te Sági Benjáminod. Azt mondta a barátom, hogy aki meghalt, az egy mocsok alak volt, senki se sajnálja. De a te barátod nyakig ül a levesben. Szigorítottban van azóta is, folyik a kivizsgálás ellene.

Sára megszólalni se tudott, annyira fájdalmasan érintette a hír. Róza jutott eszébe, aki mindig azzal érvelt, hogy Benjámin szemében meglátta a gyilkos hajlamot. Ezek szerint Róza nem tévedett.

– Itt vagy még? – hallotta a doki hangját.

– Igen. Ez mégis mit jelent? Én sem tudom látogatni ezután?

– Felejtkezz el róla egy darabig. Még ha kimossák is belőle, sokáig tart a procedúra körülötte. Gondolom, ha vége lesz egyszer, és ha engedik, majd jelentkezik nálad. Én annyit megígérhetek, hogy ráérdeklődök többször a barátodra, ha ez megnyugtat egy kicsit.

– Igen. Megköszönném. Nagyon rendes vagy.

Érezte, hogy a történet, amit Zalán elmondott nem teljes, valami hiányzik belőle. Lehunyta a szemét és erősen koncentrált Benjáminra. Nem hitte el, hogy a férfi, akinek minden álma az volt, hogy minél hamarabb kikerüljön a börtönből, felelőtlenül ilyen nagy hibát kövessen el. Mi lesz velük most már? Haragudott magára, hogy majdnem cserben hagyta, pont akkor, amikor a legnagyobb bajba került. Már tudta, hogy nem keres másik kapcsolatot, csak azért sem, hiába álmodik róla Terka mama, azt is tudta, hogy hosszú ideig az ő felelőssége lesz a család biztonsága. Fel kell készülnie a legrosszabbra is.

Délután már az autóban elkezdte a híreket mondani Flóri.

– Mán nem nagyon kell megmagyarázni, egész nap csak a gyilkosságról beszéltek az iskolába. Volt bent a körzeti rendőr, azt mondta, nem kötelező, de ajánlott járni a szerdától induló önvédelmi oktatásra. Azt mondták, szóljunk otthon, jöhetnek a felnőttek is.

Mi is beírtuk az ellenőrzőbe! – toldotta meg a híreket Zita.

– Ki tartja az oktatást és hol?

– Zoli bácsi is ott lesz, meg Vendel bácsi a rendőr. Délután négytől – ötig a Művelődési házban.

– Zoli bácsi? – ámult el Sára.

– Én is most tudtam meg, hogy ért hozzá – mondta büszkén Flóri –, de mindig is sejtettem.

– Mit sejtettél?

– Hát, hogy katona. Három évig hivatásos katona volt, ma tudtam meg. Kint volt Afganisztánban is egy évig.

– Ki mondta neked?

– Az utcájukból egy gyerek.

– Jól van. Az idő megfelel nekem is. Mondjátok meg, hogy mindenki ott lesz, azaz beírom estére az ellenőrzőtökbe.

– Amira is?

– Nem csak ő. Mindenki. Zsuzska is. Megtanuljuk, hogyan tudjuk megvédeni magunkat. De beszélgetni azért fogunk. Mert mindent azért nem tudtok sajnos. Túl kell esni rajta minél előbb.

A tavasz most se hazudtolta meg magát, mindennap hozott meglepetést. Vagy egy kis hószitálást egy két napig éjszakai fagyokkal, vagy tündöklő napsütést nyári meleggel. A természet azt se tudta melyik bolygón él, annyira nem tudott a hónap szeszélyeihez igazodni. Aznap is felhős volt délelőtt az ég, de mire hazaért a gyerekekkel az északkeleti szél kisöpörte egy szálig felettük az eget. Egy darabig gyönyörködtek a kék ragyogásban, de mire kiültek a szalmabálákra a vén diófa alá, már kezdett opálossá válni felettük az égi kupola. Gyűlölte Sára a repülőket, amik mintha parancsszóra jelentek volna meg a gyönyörű Isten adta égbolton, mindennap tönkre tették az atmoszférát felettük. Néha vitatkoztak a barátaival a városban erről a jelenségről. Komoly összecsapásokká vált a téma minden alkalommal. Zsolt szerint időjárásmódosítás folyik felettük, kísérleteznek az emberek beleegyezése nélkül. Gergő a csillagász mélyedt el a legjobban, a témában. Szerinte is visszafordíthatatlan folyamatot idéz elő az ember a Föld légkörében. Zalán csak nevetett rajta, szerinte összeesküvés elmélet az egész, pláne az, hogy a növényzetre és élőszervezetekre káros alumínium, bárium, egyéb spórákkal dúsított anyag kiszórása folyik fent a repülőkből, ahogy Zsolt is állította meggyőzően.

– Azok csak kondenzcsíkok, semmi más. Tanultatok fizikát, vagy nem? – De ő se tagadta, hogy tény, a repülőjáratok sűrűsége miatt sok melléktermék jut a légkörbe.

– Azok nem odavalók. Az ember mindenütt beavatkozik a természetbe. Ne csodálkozzunk, ha visszanyal a fagyi egyszer.

Kiment a gyerekekkel a szokott helyükre, ahol az utóbbi időben mindig megvitatták a saját és a világ dolgait. Sára ügyelt rá, hogy minél több időt töltsenek szabad ég alatt, ha már egyszer vidékre keveredtek. Leültek körbe most is és várakozóan néztek Sárára. Flóri úgy gondolta újat biztos nem fog hallani, inkább ment volna Csillaghoz, most mégsem mert ellenkezni.

– Nem is tudom, hogy hol kezdjem el. Talán a legelején, az lesz a legjobb... – nézett a ráirányuló tekintetekbe Sára. – Kicsit nehéz lesz elmondanom úgy az egészet, hogy teljes egészében megértsétek, de megpróbálom. Jelenleg a földön hétmilliárd ember él. És egyre többen leszünk évről évre. Mi itt élünk Európában, mi úgynevezett fehér emberek. Európában negyvenöt ország van abból a százkilencvenhatból, ami a világon van. A fehér embereknél jelenleg beindult a népesség csökkenés, nem úgy, mint máshol, ahol egyre nagyobb a szaporulat. A mi kultúránk gyorsan fejlődött minden téren és teljesen eltér a más, nem Európai országok kultúrájától. Elindult Európa felé egy menekült hullám. Akik idetartanak, nem olyanok, mint mi. Azaz ugyanolyan emberek, csak abban térnek el tőlünk, hogy más a kultúrájuk, más a vallásuk. Nem tudom megmondani meddig fog tartani ez az invázió, de most nagyon kell vigyáznunk magunkra. Lehet hosszú évekig.

– Miért jöttek ide, hívta őket valaki? – értetlenkedett Zita

– Ez egy összetett folyamat, talán még nem értitek meg, hiába beszélünk most róla. De félő, hogy a földjeink a vizünk kell nekik. Azt akarják maguknak, amit mi őslakos európai emberek eddig felépítettünk. Azoktól kel elszigetelődni, akik nem nyíltan és őszintén kértek menedéket, hanem belopództak engedély nélkül a határainkon.

– Amira is úgy jött! – szólta el magát Flóri.

– Tudom. Sok gyerek jön így, mert kényszerítik őket a felnőttek az útra. De Amira csak egy kislány, nem tőle kell félni. Sokan jöttek, és jönnek olyanok hozzánk, mint ő, rajtuk segíteni kell. Meg kell tudni különböztetni a jó és rossz embereket egymástól. Mindig volt történelmünkben népvándorlás. Az emberek folyamatosan elhagyták valamilyen okból a szülőhelyüket. Folyamatosan zajlott eddig is, csak nem ilyen inváziószerűn, nem ilyen feltűnően, mint az utóbbi időben. A mostani népvándorlás oka a térségükben kirobbant háború, de készülni kell a folytatásra, amit már nem a háborúk okoznak, egyszerűen élhetetlenné válik az éghajlat, elfogy a vizük az élelmük. Elindulnak, hogy életben maradjanak. Amikor a hőségtől kiszáradnak a folyók és a tavak, amikor a termőföld meddővé válik, nem lesz más választásuk. Sajnálni kéne őket, segíteni... keserves időnek néznek, nézünk elébe. Lesz sok köztük, akik nem segítséget várnak, foglalni jönnek, elvenni tőlünk mindent. Reméljük, hogy megoldást talál addig az emberiség erre a problémára.

Autózúgásra lettek figyelmesek, kíváncsian figyeltek a ház felé. Kis idő múlva meg is látták Zolit, aki gyalogosan tartott feléjük az ösvényen.

– Kiültek a verebek a villanydrótra? – nevetett már messziről a bálákon ücsörgőkre.

– Beszélgetünk. Mondják a gyerekek te tartod az önvédelmi oktatást a lakosságnak.

– Legfőként a gyerekeknek. Ők azok, akik könnyen besétálnak a csapdába. De mire rájönnek, hogy baj van, pánikba esnek, mert nem tudják, hogy minden helyzetből ki lehet szabadulni.

– Igen. De az is jó, ha nem állnak le idegennel soha! – helyeselt Sára.

– Veled akarok beszélni! Hozzád jöttem.

– Mondjad, hallgatlak. Jól van, menjetek be a konyhába, hátha van Terka mamának valami finomsága! – engedte el a gyerekeket Sára.

– Beszéltem a dokival.

– Na, eddig tartott a titoktartása? – fortyant fel Sára mérgesen – Gondolom Róza is tud már mindent!

– Nem kéne haragudnod. Mit döntöttél?

– Döntöttem. Megvárom, van időm.

– Hát... – húzta el a száját Zoli – Te tudod. Embert ölt.

– Tudom... na, és? Ezért jöttél? Hadd kérdezzek valamit. Cserélj helyet vele, csak egy pillanatra. Valami miatt nagyot kell ütnöd. És megtörténik veled ugyanez. Képzeld el, hogy Róza, aki várt rád hűségesen, mikor bajban vagy, azonnal faképnél hagy. Na, mit szólsz hozzá? Helyes döntést hoz majd?

– Róza?

– Igen, Róza! És most mondok neked valamit. Róza, ugyanúgy várna rád, mint én várok a barátomra. Évekig. Mert ismer téged és szeret. Ilyen egyszerű, de nehéz felfogni neked most, gondolom. Az, hogy embert ölt, számomra is félelmetes hír, de még nem ítélem el, addig biztosan nem, míg nem győződőm meg arról, hogy miért tette, hogy mi váltotta ki nála ezt a borzalmas cselekedetet. Jelen pillanatban nem érzem azt, hogy rám vagy a családomra veszélyes lehet, ha majd kikerül onnan.

– A személyisége nagyon átalakulhatott, erre azért gondolni kellene. Azt mondta Zalán, az a hír róla a börtönben, hogy kiismerhetetlen, hidegvérű pasas. Sokan félnek tőle odabent. Jól van, elfogadom, nem az én dolgom a döntés vele kapcsolatban. Igazad van. Kicsit jobban figyelünk rátok ezután. Egy jó darabig nem várható, hogy kijön onnan a barátod. Sokáig egyedül leszel még itt. Biztosan hallottad mi történt a faluban. Ne hősködjél. Senkit nem szabad beengedni. Ha gyanús valami azonnal telefonáljatok a rendőrségnek, vagy nekem. Mai naptól polgárőrök járják a falut és környékét. Erre is jönnek majd.

– Milyen világ lett ez? Emlékszem egyetemista koromban végig csavarogtunk az éjszakákat. De soha nem féltünk semmitől. Mert nem is volt mitől félni. Most meg? Még itt vidéken is félelem lett az úr minden házban – sóhajtott fel Sára.

– Ne legyenek vágyálmaid. A régi világunk teljesen a múlté! – legyintett Zoli – Az, már nem jön vissza soha többé.

Keringő

 

Akkor este mikor Róza meglepetés eljegyzése zajlott, Benjámin hiába hívta a kedvesét. A telefont egyszer sem vette fel Sára. Ideges lett miatta, ilyenkor mindig eluralkodott rajta a félelem, hogy talán már beszélni sem akar vele. Aztán elhessegette magától a rossz gondolatokat, eszébe jutott, hogy nem az első eset, hogy nem tudtak beszélni egymással. Tudnia kéne, hogy kint az élet rohan, ezernyi dolga mellett Sára nem azzal van elfoglalva, hogy a telefont figyelje, ellentétben vele, mert az ő ideje odabent kíméletlenül lassan telik. Néha már-már az őrület környékezi. Sára nem tudhatja, milyen mindig ugyanazokat a falakat nézni, ugyanazokkal a pofákkal találkozni. Napról napra, a sunyi vagy megalázkodó szemekbe nézni. Nem tudhatja, mennyire össze kell gyűjtenie a legkisebb morzsát is a lelkében, amit a kinti világ utáni vágyakozás még benne hagyott, hogy ne szakadjon ketté a tűrőképesség vékony fonala. Néha szerette volna ököllel verni a falat, vagy zokogni végkimerülésig. De itt azt se lehetett megtennie, mert ha gyengének látják, akkor vége van.

A zárkában egyre elviselhetetlenebbé vált a légkör mióta minden ágyra rab került. Még szellőztetni sem tudtak rendesen, a bukó ablakot nem engedték kinyitni, a tátikán keresztül cserélődött a benti áporodott levegő. Hányinger kerülgette a zárka fojtó levegőjétől.

Az őr beengedte, már nem maradhatott tovább kint, minden perc számon volt tartva nála is, túlzottan nem kapott nagy kiváltságokat. Aznapra lemondott a telefonbeszélgetésről. Leült az ágyára. A két új rab figyelme felé fordult.

– Na, megjött a vamzer! – nézte gúnyosan a szélesebb vállú, akinek a testét tetőtől talpig tetoválás borította.

– Joci nézd csak, milyen fent hordja az orrát, majd beverem neki is a branert, aztán ő is kussolhat, mint a kölyökképű! – furcsán, fel-felhorkantva röhögni kezdett, közben összehúzott szemekkel mustráltra Benjámint.

A Joci nevezetű is felröhögött, visszataszítóan kivillantak a szétrohadt lyukas fogai, közben szemtelen vigyorral az arcába bámult. Benjámin állta a tekintetüket, közömbösen körbenézett a zárkában. Látta, hogy a kölyökképű fal felé fordulva fekszik az ágyán. A másik két zárkatársa csendben figyelte az eseményeket. Benjámin egykedvűen szemlélődött még egy darabig, mint aki fel se fogta mit mondott neki a tetovált. Leült a vaságyra. Furcsállta, hogy a fiatalabb társa miért fekszik mozdulatlanul. Felállt és odalépett hozzá, maga felé fordította az arcát. A kölyökképű arca el volt deformálódva, szeme alatt kékes duzzanat éktelenkedett. Nehezen, de kinyitotta a szemét, amit a vérerek pirosra festettek. A háta mögött csend volt egy darabig, aztán gúnyosan megszólalt a széttetovált.

– Nem tetszik valakinek, valami? Vamzerkám, csak nem bébi csősz vagy? Az ott, mostantól az én köcsögöm, jobb, ha tudomásul veszed! Vedd le a mocskos kezed róla!

Joci most is felröhögött mellette, tetszett neki a műsor. Végre történt valami körülötte. Benjámin jelentőségteljesen ránézett a régi társaira. De azok ugyanolyan bárgyú képpel ültek tovább, mint azelőtt – Megalázkodtatok, mint a kutyák! – gondolta magában és visszaült az ágyára. Lehajtotta a fejét. Bizonyára félreértették amazok a mozdulatát, mert egyre bátrabban gúnyolták és heccelték. Amíg ott ült a gondolatai üldözték egymást. Minden izma megfeszült, elborította az agyát a gyűlölet. Aztán előbukkant Sára kedves arca és megpróbálta fékezni az indulatait. Egy gondolat lüktetett benne csak szüntelen, hogy nem veszíthet el mindent két állat miatt.

A széles vállú akkor odasétált hozzá és közvetlen közel, megállt előtte. Az ágyéka majdnem súrolta Benjámin arcát, érezte a belőle áradó áporodott szagot.

– Két dolgot tehetsz vamzerkém! Vagy tepsibe végzed, vagy te is cumizod a branert! Ha kikerülök innen, meghágom az anyádat és a nődet is, mint téged... te... te senki! – mondta gúnyosan és megriszálta magát előtte.

Benjámin meglepetést színlelve felnézett rá.

– Azt hiszem, van még egy másik választásom – válaszolt hidegvérrel.

Gyors mozdulattal, teljes erőből rúgott a tetovált felé. Az elitélt elvesztette az egyensúlyát, és mint egy krumplis zsák oldalra vágódott tehetetlenül, egyenest a rögzített asztal felé. Próbált a karjaival kapálózni, hogy valami biztos kapaszkodót keressen, hogy lefékezze a zuhanását, de vesztére nem talált a közelében semmit. Nagyon szerencsétlenül esett, a feje hatalmas koppanással találkozott a fémből készült asztal sarkával. Az ütésnek olyan ereje volt, hogy azonnal elvesztette az eszméletét. A fém éle, mint egy nekiszegezett dárda, lyukat ütött a koponyáján. A tetovált teste élettelenül csúszott mellé, a sebből végigfolyt a vér a füle mellett, majd onnan lecsorgott a betonra. Mindenki lemeredt a látványtól, Joci is, de hamar észhez tért, üvöltve támadt Benjáminra, de arra nem számított, hogy az addig közömbösen üldögélő két rab közül az egyik Benjámin segítségére siet. Elkapta Joci grabancát hátulról, lefékezve a mozdulatát. Benjámin kihasználta a pillanatnyi megtorpanást, megmarkolta a csuklóját és teljes erejéből hátra csavarta a karját. Hallotta, ahogy megroppannak Joci vállcsontjai, de nem kímélte, csavart rajta még egyet. Joci összegörnyedt és teljes erejéből ordított a fájdalomtól.

– Jól van már haver, ne öld meg ezt is! – kiáltott rá a zárkatársa – Mi van veled? Állj már le!! Nyugi haver, csillapodj!

– Nem ölöm meg, mit vagy beszarva, de én döntöm el, ki mászhat rám, ki nyomkodhatja hozzám a mocskos farkát! Egyet elérhet vele, leszaggatom, és a szájába adom, ha velem próbálkozik! Értve vagyok?! — mordult dühösen rájuk – Magatok alá vizelő gyáva kutyák vagytok, végignéztétek, hogy taccsra vágta ez az aberrált pszichopata a kölyökképűt. A haverom nem volt meleg, joga volt hozzá, ha nem akart az lenni! Joci, egy újjal merj ezután hozzányúlni, kitaposom a beled és arra akasztalak fel! Felfogtad?

Joci halkan vinnyogott, mint az útszélén elütött kóbor kutya, közben ideges, és gúnyos fintorokat vágott Benjámin felé. 

– Nyomd meg a pánikcsengőt! – szólt a társának majd nyugodt testtartással az ágyához sétált, és visszaült a helyére – Mondtam, hogy van még egy lehetőségem. 

– Te vagy a legnagyobb, nagyon tisztellek! De haver, mindent odavágtál, azt tudod? – csóválta a fejét az elítélt, míg odament a csengőhöz.

– Tudom – válaszolt Benjámin egykedvűen. Azt is tudom, hogy ezzel vége az életemnek – gondolta tovább magában, míg nézte a földön fekvő tetovált élettelen testét.

– Mi történt itt? – kiáltott fel idegesen a belépő börtönőr, és már hívta is a többieket rádión.

– Elesett. Láthatja, beverte a fejét! 

Joci a fájdalomtól eltorzult arccal kiabálni kezdett.

– Megölte a tetováltat! Eltörte az én karom is ez a szadista állat! – és mutatott az ép karjával Benjámin felé – Megfenyegetett, hogy engem is megöl! Azt mondta kitapossa a belem, arra akaszt fel! Vigyenek el innen! Kérem! Megöl engem is!

Benjáminra nagyon hamar bilincs került, kivezették a zárkából.

– Mi a fenét művelt?! Kivizsgálásig magánzárkába megy, hogy lenyugodjon! – ordított rá a körletvezető.

Míg ment az őr mellett, végig a közömbös, egykedvű arcát mutatta, pedig belül szétfeszítette a tehetetlen indulat. Nehéz volt józanul gondolkodnia, mert félelmek gyötörték és önvád, hogy mindent elkerülhetett volna, ha önmérsékletet tud tartani. De ki az, aki csak saját magát nézi, ha mellette porig alázzák a másikat? A kölyökképű aznap nem ment dolgozni, beteget jelentett. Lehet már ezek kényszerítették a hazugságra. Unatkoztak, kellett egy kis kikapcsolódás a rohadékoknak. Mikor meglátta a férfi összetört arcát, tudta, hogy megerőszakolták. De hogy mert ilyen pofátlan lenni a tetovált? Mit képzelt ez a söpredék magáról? Nem volt agyilag egyedül a szemét, hogy vele is kimert kezdeni. Talán droghoz jutott valahonnan, hogy annyira hitt magában.

– Megérkeztünk! – szólt rá az őr, kinyitott egy vasajtót, levette Benjámin kezéről a bilincset – Ez a hely az, ahol mindenki megnyugszik. Befelé!

Mikor belépett csak egy gyenge fény fogadta. Állt tehetetlenül a bezáródó ajtó mögött, aztán lefeküdt az egyetlen ágyra. Meredten nézte a mennyezetet, elképzelte, hogy azon túl ott van az égbolt milliárdnyi hunyorgó csillagával, amiket talán soha nem lát többet. A fény kialudt, visszazökkent a valóságba, és már arra gondolt, ami a legjobban nyomasztotta. Mi van, ha meghalt a tetovált? Mi van, ha senki nem úgy beszél a történtekről, hogy kiderüljön az igazság? A kölyökképű sokkos állapotba került, ugyan mire tudna emlékezni? A másik kettő? Csodálta, hogy nem vizeltek maguk alá a félelemtől, úgy ültek ott, mint a behúzott farkú, szolgalelkű kutyák. Nem sajnálta egyiket se, sőt még megnyugvást érzett, hogy emlékezetessé tette a számukra a napot. De nem kívánta agyontetovált halálát, saját érdekében. Ha meghalt, új tárgyalás jön, ami több évet jelenthet. Ha nem lesz senki, aki kimondja, hogy véletlen baleset történt, még életfogytigot is kaphat érte. – Akkor jobb lenne a halálbüntetés, az életfogytig ezerszer rosszabb. Talán Karola ezért akarta, hogy Sára gondoskodjon a két kislányukról? Már akkor tudta, hogy itt fog megrohadni a börtönben. De ha így van, miért dobta a sors Sára szerelmét? Ennek aztán semmi értelme nincs. Egy kis ajándéknak szánta, vagy utolsó kívánság teljesítése egy halálraítéltnek? Micsoda szép gesztus ettől a rohadt élettől! Sára miért nem vette fel a telefont mikor hívta! akkor kezdődött valami rossz folyamat az életében. Ha tud vele beszélni, nyugodtabb marad. Talán most jött el az idő, hogy vége ennek a nagy szerelemnek? Mindig is érezte, hogy álmokból építette fel, érezte, hogy egyszer vége lesz, nem fog működni, akkor sem, ha kikerül innen. Chipet ültettek a bőre alá, mint a kutyáknak, társadalomra veszélyes, vicsorog, harap és most már képes embert ölni is... majd szépen elfelejtik egymást. elhalványulnak az emlékek. Mert most olyan büntetést kap, hogy mindent elvesznek tőle. Ebben a percben egy nagy nullává vált, akit még a fénytől is eltiltottak. Ki tudja hány nap és hány hét, ami jön most, amit egyedül kell eltöltenie? Vége lesz talán azoknak a gyötrő álmoknak, amiket a telefonbeszélgetések után látott, mindig ugyanaz, minden éjjel. Sára táncol, a barna haja kibontva repült a válla körül, táncol, közben nyújtja a kezét felé, és mosolyog. Menni akart hozzá, hogy vele táncoljon, szabadon, boldogan, de nem tud megmozdulni. Erős szíjjakkal hozzá van kötözve egy rögzített székhez. Próbálja letépni a szíjakat magáról, minden izma megfeszül, erőlködik végkimerülésig. De nem tud szabadulni tőlük! Sára mosolyog tovább és táncolva eltűnik a semmibe. – Talán nem is neki táncolt soha, csak önmagának táncolt. Felsétált az élete színpadára, végig játszott egy felvonást, amit ő a nézőtérről nézhetett csak végig... és most összezárult a függöny... örökre. Sára majd várja a hívásait, amik elmaradnak végleg. Aztán beleszeret valakibe. Néha még emlékezik rá, de már olyan távoli lesz, csak elmosódott emlékkép. Ő is erőlködik, hogy emlékezni tudjon, a testére, az illatára. Talán valami biztosan megmarad örökre benne. Talán a hangja, vagy a bőrének selyme a tenyere alatt. De lehet, hogy a tudata felett átveszi az irányítást egy tébolyult erő és lenulláz mindent.

Egyedül volt, nem kellett tartania attól, hogy gyengének lássa bárki. Szabad utat adott a könnyeinek, órákon át siratta az elveszett boldogságát. Nem tudta mennyi az idő, reggel van e már, vagy csak hajnal? Az ajtó tömött acéllemeze nem engedte át a folyosón bujkáló kicsi fényeket. A sötétség, mint egy sűrű massza ráfeküdt a mellkasára, alig kapott tőle levegőt.

Aki volt már magánzárkában mesélt a többieknek róla, hogyan lehet túlélni több napot, hogy ne omoljon össze az ember idegrendszere a bezártságtól, az egyedülléttől.

" Fantázia kérdése az egész. El kell kezdeni egy véget nem érő szép történetet, ami kitart, míg kiszabadul valaki onnan. Az elme rákapcsolódik a történetre, nem engedi, hogy pánikrohama legyen, hogy kétségbeessen. Legjobb, ha csajos a szitu." Benjámin nem akart ilyen történetet, se képzelegni olyanról, ami talán már soha nem adatik meg a sorstól. Tudta, hogy ottfelejthetik hónapokra, talán három hónapra, talán hat hónapra. Ha rá tudják bizonyítani, hogy önmagára és másokra is közveszélyes.

Hajnalban egy gyenge fényt érzékelt, ami a sűrűn rácsozott szellőző ablakból tört elő. Újra szétnézett a helyiségben. Idegesítően szűk volt a hely, amiben csak az ágya, egy vécékagyló és egy vályúszerű mosdó fért el. Gúnyosan elhúzta a száját. Megértette azonnal, hogy miért kerül ki onnan még a normális ember is pszichopata őrültként. Rájött, hogy mégis ki kell találnia egy túlélő történetet magának.

A börtönben futótűzként terjedt el a hír, hogy mi történt a tizenötös zárkában. Másnap a szinten nagy volt a lázongás. Benjámint sokan tisztelték, nem volt ellenséges addig senki vele szemben. Tisztában volt mindenki azzal, hogy nagy balhé alakulhatott ki a zárkában, ami miatt a művész leütötte a tetováltat és kitörte Joci karját. Várták, hogy többet megtudjanak a két régebbi zárkatárstól, akik mindent láttak, de őket kora reggel elvitték kihallgatásra. Joci is rabkórházba került, délelőtt kísérték vissza, felkötött, begipszelt karral. Felvarrta az arcára a legszánalmasabb pofáját, sugallta a többiek felé, hogy ő egy mártír, amúgy meg ártatlan, mint egy ma született kezes bárány, de nem hatott meg a szinten senkit vele. Az elítéltek találgathattak teljesen délig. Akkor tudta meg a tanár – aki szintén nagyon aggódott Benjáminért – hogy mi történt.

– A kölyökképű is kórházba került, nem csak a tetovált. A művész azért intézkedett, mert meggyalázták a gyereket, nagy hibát követtek el, mert a kölyök a művész védelme alatt állt! – mondta el végül az igazságot a többieknek.

– Kölyökképűt? Az nem volt köcsög. Csak ütéssel bírhatták rá! – hitetlenkedett az egyik cigányképű rab.

– Meg is verték a szerencsétlent. De nagyon. Azért van kórházban. Meg ki lett a történtektől idegileg – válaszolt idegesen a tanár.

– Azt beszélik meghalt a tetovált – érkezett egy újabb hírrel Kupec.

– Még nem halt meg teljesen a rohadék. Az egyik őr szerint nagyon beverte a fejét a művész. Csak eszméletlen.

Később tudtak értekezni a kihallgatásról megérkező két elítélttel is. Megszeppenve álltak meg a csoportosulásnál.

– Mindent elmondtunk haver! Úgy ahogy történt. Terror volt végig, csak a művész nem vette a lapot. A gyökér meg túlszaladta magát. Én szóltam, hogy kölyökképű védelemben van. De szerintem pont azért alázta meg annyira. Mert a mocsok a művészre hajazott.

– Nagyot ütött – csóválta meg a fejét a tanár. – Na, nem sajnálom a senkiházit, nem azért mondom. De nem kellett volna ilyen nagyot ütnie.

– Halálos szerelem! – vigyorogta el magát Kupec.

– Dehogy ütött, csak rúgott, de azt nagyot, de nem ő verte szét a tetovált fejét, hanem az asztal éle. Nem jól esett el a disznó! – húzta el a száját Benjámin zárka társa – Figyelj, nem hisznek nekünk. Azt mondják összebeszéltünk. Joci meg a másik pártján van, teljesen lehúzta a művészt. Nem csodálom, az ő karját tényleg kitörte. De tény, nagyon eldurvult a pasas, még soha nem láttam ilyennek. Nem vagyok beszari, de féltem tőle! Ő meg, mintha nem lenne semmihez se köze, még az arcizma se rándult meg, mikor kivitték a zárkából.

– Talán tudunk Jocinak segíteni, hogy emlékezni tudjon! – szólt közbe egy magas, sebhelyes arcú elítélt. Ő is jófiú volt, nagy tekintéllyel bírt a szinten, de nem a birkatürelméről lett nevezetes köztük.

– Milyen csávó vagy? Miért segítenél pont te a művésznek? – szólt a csicskája, aki mindig kísérgette bárhova ment.

– Ígérte a portrémat. Tartozik nekem a művész! – nyugtatta meg a sebhelyes.

Az elítéltek már tudták, hogy Benjámint két vallomás hozhatja ki a magánzárkából, Joci és a kölyökképű vallomása. Jocit nehéz volt elkapni, mivel nem járt ki sűrűn a zárkából, ha ki is jött csak kísérettel. Tervet kellett kidolgozni, hogy szóra bírják. A másik felépülésében jobban bíztak. De lehet az ő vallomása nem lesz mérvadó, mivel a művész védelme alatt állt. Csak az a tény tagadhatatlan, hogy a tetovált kegyetlenkedett és fajtalankodott vele.

A sebhelyes aztán rájött, hogy el lehet kezdeni a léleknyomorítást. Az is fáj úgy, mint egy balegyenes. Üzent Jocinak. Mindennap kapott ezután tőle egy félelmetesen jövőbelátó prognózist. Igaz csak virágnyelven kapta a közvetítést, de érthetően utalt rá, hogy nem őrizik örökké zárt ajtók mögött, és akkor lesz egy fontos téma, amiről társalogniuk kell, ha közéjük kikeveredik. Joci csak nevetett rajta, de belül már nőtt benne a félelem. Tudta, hogy kíméletlenek a törvények a rabok között. Azt is, hogy nagy az összetartás, ha igazságot akarnak tenni maguk között.

Benjámint is kihallgatták. Közömbös arccal hallgatta végig a tisztet. Beismerte, hogy megütötte mind a két zárkatársát. Még azt se mondta, hogy önvédelemből, azt sem, hogy a fiatalabb zárka társa miatt. Mintha marólúggal mosták volna ki az agyát, olyan ürességet érzett benne. Kezdett beletörődni, hogy nincs kiút abból a pokolból ahová jutott.

A hangulat egyre fokozódott Róza eljegyzésén, lassan minden pár kint táncolt a sátor előtti kikövezett udvaron. A három muzsikás fáradhatatlanul húzta a talpalávalót. Szállt az ének végig az utcán, vitte hírül az esti szél, be a falu központjáig, hogy tudja meg mindenki, Fónagy Zolinak bekopogott a szerelem az ajtaján. De nem is akárkinek húzta fel a karikagyűrűt az ujjára a falugazdász. Egy távoli városból hozta a menyasszonyt magának. A falu szerette az effajta híreket. Jó időtöltés volt elrágódni rajta, ha összefutottak a boltban, a piacon, vagy mikor kihajtották az árokpartra legelni a vízi szárnyasokat. Sára is táncolt, nem bújhatott ki alóla. Rá is kíváncsiak voltak a Zoli rokonai, barátai. Megforgatták jól a táncban, úgy ismerkedtek a Pálos tanya új gazdájával. Nem hallotta meg a telefonját mikor zenélt. Igazából nem is jutott eszébe figyelni az időt, hogy feltudja venni, ha Benjámin hívja. Jól érezte magát, sokat nevetett, szórakozott a barátaival, akik tényleg elengedték magukat, és sikerült emlékezetes estévé varázsolni a mulatságot. Zalán se hazudtolta meg önmagát, sűrűn megkóstolta a Zoli által felkínált eperpálinkát. Fel is bátorodott tőle, ráhajtott egy falubéli lányra, aki az idősebb asszonyokkal a főzésben segédkezett.

– Megközelíthetetlenek ezek a vidéki lányok – panaszkodott később Sárának.

– Talán nem szeretik a rámenős pasikat, mint amilyen te is vagy doki! – nevetett Sára a szomorkodó férfira – Mi lenne, ha bemutatnád, hogy tudsz másmilyen is lenni?

– Gondolod, pont itt, ezzel a lánnyal bejönne az úri modor?

Később meglepetten látta Sára, hogy Zalán összebújva táncol már jó ideje a kiszemelt lánnyal. Azt is észrevette, hogy a lánynak se volt ellenére a doki közeledése. Mikor visszaindultak a gazdaságba akkor is együtt látta őket, búcsúzkodtak a virágzó orgonafák alatt. Hazafelé tartottak a kisbuszon mikor huncutkodva megkérdezte Zalánt.

– Sikerült a taktikai váltás?

– Köszi a tippet. Nem gondoltam, hogy bejön. De bejött. Ki gondolta, hogy itt minden második lány felsőbb iskolába jár? Julika is másodéves joghallgató. A drága... – mosolygott a férfi megelégedetten.

Másnap mikor késő délután elmentek a barátai, csak akkor jutott eszébe, hogy nem beszélt Benjáminnal. Este odakészítette a telefont maga mellé. Várta a hívást a börtönből. Remélte, ha elmondja mi miatt volt a figyelmetlen, akkor nem esik a kedvesének rosszul, a tegnap esti mulasztása. De a telefon nem zenélt. Se akkor este, se utána való nap. Nem értette Benjámin miért sértődött meg. Idegesen végezte a munkáját egész nap. Délután meglátogatta Róza, aki egy hétre Zolinál maradt. Vidám volt, ragyogott, mint a felkelő Nap.

– Járjuk a rokonokat Zolival. Anyuék is csak ma mentek haza! – újságolta boldogan a híreket.

Sára míg hallgatta a szerelemtől megrészegült barátnőjét, elkeseredett. Féltékeny lett Rózára, úgy érezte, a sors kegyetlen játékot űz vele. Amit neki szánt boldogságot, azt mind oda adta neki. Ő meg ott maradt, mint egy koldus meztelenül, akinek még a rongyait is elvitték az éjszakai rablók.

A vidéki életben a napok könnyű szárnyakon szállnak. A hajnallal kelt ember is elégedetlen a gyorsan rohanó idővel, mindig úgy érzi kevés volt az egésznap estig, hogy minden dolgát véghez vigye, amit eltervezett.

Sára óramutatója még gyorsabban futotta a köröket, hisz nála a rutin még hiányzott a gazdaságnál, az azzal járó adminisztrációknál, számlák rendezésénél, de hiányos volt a családon belül is. Neki még sok volt a tapasztalatlansága a gyereknevelésben, de a két idős asszonyhoz való alkalmazkodásban is. Úgy érezte minden este, hogy véget nem érő rohanásban telt el a napja. Talán mégis ez segített a legtöbbet, hogy nem gyötrődött minden percben azon, hogy Benjámin megszakította vele a kapcsolatot.

Róza többször kiszaladt hozzá, volt úgy, hogy kerékpárral, egy kicsit dumcsizni, mert ráért, és valakire rá kellett borítania a benne felhalmozódott boldogságot. Hát kire, másra, csakis Sárára, hisz egy jó barátnő érti meg igazán az őbenne tomboló szerelmet, amit Zoli iránt érez.

Sára mutatta, hogy nagyon örül, hogy végre boldognak láthatja.

Próbálta felvenni magára a megelégedettség álarcát, nehogy észrevegye a barátnője, hogy vele ellentétben, az ő érzelmi élete romokban hever.

Nem akarta, hogy Róza újra elkezdje a régi szöveget: Na, ugye megmondtam, erről beszéltem végig.

Neki ne adjon tanácsokat, meg nem kell a sajnálata sem. Pont azért, mert lehet, hogy igaza volt Rózának a Benjáminról alkotott megérzéseiben. Ezért nem mondta el, hogy a férfi nem telefonált napok óta.

Szentül meg volt győződve, hogy Benjámin zsarolja azzal, hogy nem hívja. Megsértődött, mert egyszer elfelejtkezett róla. Dühös volt rá. Hogyan mert ilyet képzelni, hogy ez működni fog a kapcsolatukban, a továbbiakban. Nem várhatja el, most sem, és később sem, hogy alárendelje az idejét és az életét, ilyen kiszolgáló szinten.

Mikor Róza utazott vissza a városba, újra felkereste Sárát, hogy elbúcsúzzon tőle.

– Annyira sajnálom, hogy nem tudtok mégse találkozni nálam a barátoddal. Tudod már meghirdettem a lakást, sürgősen el akarom adni. Remélem az esküvő előtt elkel.

Róza nem sejtette, hogy Sára még örül is ennek a hírnek. Hisz, ha eladja a lakását, nem kell magyarázkodnia, hogy miért maradnak el a találkozók.

Eltelt egy hét, a tavaszi napok egyre melegebbé váltak. A természet már ledobta magáról a szürke téli ruhát, kizöldült a határ, ezernyi virág nyílott ki délre és bóbiskolt el estére a réten. De hiába énekeltek olyan szívhez szólóan a pacsirták, Sára lelkében egyre nőtt a boldogtalanság.

Abban az időben jött rá igazán, hogy semmi nem tudja pótolni egy szerető társ hiányát. Se anya, se gyermek, se barát. A szerelmet, a valakihez tartozást már megmérgezte benne a bizonytalanság. A harmónia, amivel addig együtt élt, megbomlott. A céljai a vágyálmai is hitelt vesztettek lettek ezzel együtt. A motiváció, hogy mindenekfelett ott van egy férfi szerelme, ami mindennél erősebben mozgatja előre az életét, kezdett elhalványodni benne. – Talán mégis tévedett Benjáminnal kapcsolatban, talán mégsem ő az a férfi, akiért érdemes minden erejével küzdenie – tűnődött el többször.

Az anyja észrevette, hogy megtört a kedve, a lendülete. Ajánlotta, hogy próbáljon kimozdulni otthonról. Járjon be a fiatalokhoz a falusi szórakozóhelyekre.

Hétvégén elindult, hogy részt vegyen a faluban egy rendezvényen, ami után táncmulatságot is hirdettek. Sok falubelit megismert Róza eljegyzésén, jóformán le sem ült máris lett partnere. Azonnal megismerte a mosolyogva felé közeledő férfit.

– Egyedül? – hajolt hozzá, mikor odaért, de a hangja nem volt tolakodó, csak kíváncsi.

– Igen. Jó egy kicsit kimozdulni a mindennapokból, nézelődök, ismerkedek.

– Emlékszik rám? Iván vagyok, Zoli eljegyzésén találkoztunk. Segítek ismerkedni – mosolygott a férfi. – Kire kíváncsi? Mindenkiről tudok mindent.

– A férfiak a legnagyobb pletykások, tudom! – nevetett Sára.

Örült, hogy mellé csapódott a fiatal gazdász. Engedte azt is, hogy Iván rábeszélje, maradjon ott táncolni. A férfi továbbra se volt tolakodó, feloldódott tánc közben, felszabadultan nevetett a történetein, amiket jó humorral adott elő. Gépi zene dübörgött a teremben, néha nagyon kellemetlenül, hangosan. Hirtelen váltott át a zene egy lágyabb keringőre.

Sára mindig szeretett keringőt táncolni. A szalagavatására is azzal készültek, bécsi keringővel. Hófehér hosszú ruhában táncolták a lányok, a fiúk csokornyakkendőben, fekete öltönyben. Emlékezett rá, hogy akkor a tánc közben milyen fenséges érzései voltak. Mint a hercegkisasszonyok úgy táncoltak a keringő zenéjére, bő selyemruhájuk úszott utánuk, mint a felhő az égen. És mosolyogtak. Végig mosolyogták a táncot. Nem csak azért, mert a táncot betanító tanár erre kérte őket, a tánc okozott olyan örömöt mindnyájuknak, hogy mindenki arcára mosolyt varázsolt.

A férfi szorosan fogta a derekát és lendülettel vitte a táncparkettre.

Jól táncol, állapította meg Sára. A tánc közben visszatért benne a rég elfeledett hangulat, újra átélte a mámorító érzést. Nem vette észre azt sem, hogy már csak ők táncolnak. Lassan mindenki félre húzódott, engedték, hogy be tudják forogni a parkettet. Amikor a zenének vége lett, ők is megálltak. Sára zavartan nézett szét a figyelő közönségen, akik tapssal díjazták a produkciójukat.

– Ideje mennem – búcsúzott el a férfitól –, holnap is korán kelek. Köszönöm az estét. Nagyszerűen éreztem magam.

– Kikísérem! – válaszolt Iván készségesen.

Az éjszaka hűvös volt, a Hold is felhők közt bujkált. Néha elsötétedett néha kivilágosodott az utca. Sétálva mentek az autóhoz. Már nyitotta az autó ajtaját, mikor a férfi megfogta a karját.

– Mikor találkozunk legközelebb?

– Nem tudom – felelte meglepetten. – Tényleg nem tudom. Talán találkozunk, talán nem.

– Mondta Zoli, hogy van valakid, aki jelenleg börtönben ül.

– Ha Zoli mondta, akkor biztosan úgy van. Jó éjszakát! – válaszolt ingerülten és gyorsan beült az autóba. Mégsem örült, hogy mindenki ismeri a magánéletét a faluban.

Cirmos rózsák

 

Napokkal később szembesült Zoli a kegyetlen valósággal, hogy hiába hívja Rózát telefonon, nem veszi fel és nem hívja vissza. Ezzel végérvényesen beletörődött, hogy Róza csak szórakozott vele. Kikapcsolódott kicsit, megfelelt arra a célra, hogy felejteni tudja a régi pasiját, de hát ezt akarta Sára is – gondolta keserűen.

Hajnalonként végigjárta a frissen leállított betonelemeket. De nem ment be a tanyába egyszer sem. Amit megígért úgy gondolta azt teljesíti, bármi történt is hétvégén. Ne volt kedve Sárával találkozni, mit mondjon neki? Nevetséges ez az egész, rossz vicc, keserű vicc: Róza balekot csinált belőle, aztán mint a kámfor elillant. Kavarogtak benne az érzések megállás nélkül, a szerelem, ami lángra lobbant Róza iránt, a harag a tehetetlenség, amit önmaga iránt érzett. Arra gondolt, hogy valami baj lehet vele, hogy nem tud egy hűséges társra találni. Róza is ugyanolyan csapodár, mint a felesége volt. Mindig bemegy a legsötétebb erdőbe.

Nem akart még egyszer olyan megalázó helyzetbe kerülni, mint a volt feleségével. Az egész falu hetekig az ő szerelmi életén rágódott. Hogy talán nem kapott meg mindent a hűtlen feleség a hitvesi ágyban. Pedig ő mindenben teljesítette a kötelességét. Túlságosan is. Nem gondolta, hogy egy nőnek minden kevés. Azt hitte beleőrül mikor megtudta, hogy fűvel – fával félrelép. Nem akart nőt látni sokáig, legalábbis komoly kapcsolatra jó ideig nem gondolt. Persze a szex az neki is járt, attól azért nem vonta meg magát. De Róza most elvette az eszét. Az az éjszaka nem csak az erotikáról szólt. Abban a lelkük is közösült nem csak a testük. Annyira kedves volt minden érintése azon az éjszakán. A hiánya egyre elviselhetetlenebbé vált a napok múlásával. Nem értette önmagát sem, miért vágyik annyira utána, hisz nem látott logikát benne. Soha nem hitte el, hogy van első pillanatra fellobbant szerelem: – Meglátni és megszeretni valakit. – Már tudta, hogy van ilyen. De Róza akkor reggel mindent félre értett, később már a félreértést is elhessegette a gondolatai közül, egyre jobban meggyőzte magát arról, inkább az az igazság, hogy Róza csak vigasztalódott vele, lejött a városból, hogy turbékoljon egy kicsit, mint egy gerle. Hisz mondta Sára, hogy nagyon ki volt bukva egy szakítás miatt.

Tudta, hogy minden barát megígérte, hogy két hét múlva újra lemennek Sárához, befejezik a munkát. Még hátra volt a drótfonat kifeszítése és a feszítő huzal kihúzása, kellett hozzá a sok dolgos kéz újra.

Csütörtökön mégis befordult a terepjáróval a tanyába. Ott ültek a nők a tornácon, pihentek a kora reggeli munkák után.

– Gyere csak Zolikám, hozok neked is egy frissítőt. Beszélgessünk! – örült meg Terka mama mikor meglátta.

Zoli odaült az asztal mellé.

– Csak azért jöttem be, hogy holnaptól már nem kell locsolni a betont, mind megkötött jó erősen.

– Jó hogy itt vagy, sokat emlegettünk mióta szegény Róza olyan nagy bánatban elment innen! – mondta Terka mama, míg hozta a kávét kifelé a konyhából.

– Ő meg a bánat. Ne vicceljen mama! – húzta el szomorúan a száját Zoli – Inkább ne beszéljünk róla.

– De beszéljünk! – szólt erélyesen Sára – Elmondanád mi történt? Róza nem mond semmit. De beszéltem Zalánnal, neki azért mondott egy-két furcsaságot.

– Nem történt semmi. Az égvilágon semmi. Én nem bántottam meg. Ő mondta, hogy az egész csak egy éjszakás románc volt – válaszolt megsértődve Zoli. – Miért beszélsz így, ő mást mondott? – kíváncsian várta Sára válaszát.

– Igen, mást mondott, szerinte csak annyit jelentett a számodra az éjszakai kaland, mintha csak egy fizetős szajhát rendeltél volna házhoz. Másnap még szégyellted is őt.

Zoli idegesen felállt az asztaltól, mint aki ott akarja hagyni őket.

– Ülj vissza! Ha ővele képtelen vagy beszélni róla, beszéljük meg mi ketten. Róza a legjobb barátnőm. Csak egy a baj vele, hogy ő egy erős nő, ha tudod egyáltalán mit jelent ez a kifejezés.

– Sejtem. Olyan, mint te vagy – ült vissza Zoli az asztal mellé beletörődve.

– Lehet, hogy én is az vagyok már. Engem se tud lebeszélni senki a barátomról, mert bízom benne, és szeretem őt. De nem biztos mégsem, hogy tudod, miről beszélek. Ha tudnád, akkor már mindent elkövettél volna, hogy ne tűnjön el az életedből. Az erős nők ritkák és különlegesek. Ha engem is annak tartasz, köszönöm. Sajnos ezek a nők nehezen tudnak jó párkapcsolatot kialakítani. Ezek azok a nők, akik szabadidejükben nem lebujokban isszák tök részegre magukat, és nem hánynak a barátjuk ölébe. Vágod már? Helyette olvasnak, tanulnak, vagy csak örülnek az otthonuknak. Rózára is jellemző minden vonás, ami bebizonyítja, hogy ő is egy erős nő. Eleinte én se ismertem ki, de nem véletlen lett a legjobb barátom. Ugyanolyan harcos, mint én. Tudod Róza is családra vágyik, gyerekekre. Céljai vannak. Keményen megállja a helyét bármilyen helyzetben. Ha talál egy hozzá illő pasit, azt élete végéig szeretni fogja. De... ha valamiért megalázod, csak azt veszed észre, hogy örökre eltűnt az életedből. Ő soha nem fog megalkudni. Vagy az övé vagy, vagy felejtsd el örökre! Engem se érdekelne a barátom tovább, ha csalódnék benne, még ha vérbe fagyva látnám az utcán, akkor sem!

Sára nem vette észre a két idős asszony milyen ijedten nézi, határozottan folytatta tovább a mondanivalóját.

– Tudod, vívódott önmagával sokat. Aki idejött hétvégén az nem a városi Róza volt. Én is nagyon meglepődtem. Nem sminkelte ki magát, ritka madár, aki láthatja a szeplőit. Nem ismernéd fel, ha most szembemenne veled az úton. Teljesen más nő mikor felveszi a külső mázt magára, megközelíthetetlen. Olyan mintha kilépne egy divatlapból, gyönyörűen kidekorálva, kisminkelve. Ez a védőpajzsa. A barátom felhívta a figyelmét nemrég, hogy le kell vetnie ezt a külsőt, ha azt akarja, hogy valaki önmagáért szeresse meg. És ő neked csak önmagát mutatta, mert nagyon akarta, hogy megkedveld, mert neki már tetszettél mielőtt idejött.

– Mesélj csak Sára... nem rossz a szöveged! – mondta ideges gúnnyal Zoli.

– Ez nem mese! Róza már úgy jött ide, hogy meg akart ismerni téged. Még nem találkoztatok, de Róza szíve már érted dobogott. Nagyon izgult, hogy felfigyelsz-e rá? Ismerte a hangod, az arcod. Meséltem rólad, milyen talpraesett srác vagy. Azt is, hogy te is most hevered ki a csalódásod.

– Miről beszélsz? – nézett értetlenül a férfi.

– Megmutattam neki ezt a videót... erről.

Sára előkereste az okos telefonján a videót.

– Azt mondta, küldjem át, mert nagyon jóképű, szimpatikus férfi vagy. Tanulmányozni akar még egy kicsit. Szóval, ismert téged mikor ideért.

Zoli nézte a videót – Mikor vetted fel, nem emlékszem rá.

–Tudom. Nem vetted észre. Azért mutattam meg, mert beszédtéma lett köztünk a vidéki élet. Megkérdeztem, hogy vágyik e még a vidékre?

– Róza szeretne vidéken élni? Ugye nem mondod komolyan? – lepődött meg Zoli.

– Már rég tervezte. Azt mondogatta, nem akarja a leendő gyermekeit műanyag kaján hizlalni. Hamarabb tervezte, mint én, hogy vidékre költözik. Meglepődtél igaz?

– Igen – vallotta be a férfi zavartan – nagyon meglepődtem.

– És most mit fogsz csinálni?

– Nem tudom. Semmire nem válaszol, nem veszi fel a telefont. Talán írok neki egy levelet. Megírom neki, hogy...

– Leírom a pontos címét – Sára bement a házba, hogy papírt, tollat keressen.

– Városi lány igaz. De hát Sára is ott nőtt fel, mégse egy elveszett teremtés Zolikám – jutott szóhoz végre Terka mama.

A két idős nő örült, hogy nem vonta ki őket a két fiatal a beszélgetés alól. Nem vonultak félre susmogni, mint ahogy gondolták eleinte.

– Nagyon sírt az a lány egész nap utánad fiam – toldotta meg még Mártika néni is, nem kímélve Zolit, aki már azt se tudta hol áll a feje a hallottak után, a nyakán van-e egyáltalán.

– Itt van, leírtam. Írjál neki! Ideges vagyok én is, ne haragudj rám a kemény szavakért, de velem se beszél. Féltem, kicsit sok volt neki a két csalódás egymásután. Ne ijedj meg, nem azt akarom elérni nálad, hogy kérd meg a kezét. Csak enyhíts a csalódásán, ha lehet.

Zoli eldöntötte, hogy megír Rózának mindent. A vívódásait, a kételyeit. Azt is, hogy kegyetlenül hiányzik mindennap, hogy nem látja a vörös hajú buksiját a párnáján éjszakánként. Este hozzá is fogott a levélírásnak. Írt egy pár sort, aztán összegyűrte a lapot, bedobta a szemétkosárba. Elhatározta megnézi előbb, hogyan néz ki és hogyan él az a városi Róza, akiről Sára beszélt.

Péntek reggel minden aznapi programját lemondta. Sűrű elnézés közepette magyarázkodott azoknak, akik várták, hogy aznap már nem tud velük foglalkozni, és a lehető leghamarabb lelépett az irodából. Mikor hazaért felhívta a szüleit, hogy hétvégére elutazik, de hogy hová, azt nem volt hajlandó elárulni nekik se. Átöltözött, felvette a koptatott farmerját, hozzá egy rövid ujjú, ugyancsak farmer inget.

A terepjáró dzsipieszébe beírta Róza címét. Már eldöntötte éjszaka, hogy bármi áron visszaszerzi Róza bizalmát. Nem engedheti olyan könnyen, hogy vége legyen ennek az égből kapott szerelemnek. Látni akarta azt a nőt, akit nem ismert... a megközelíthetetlent, az álarcot viselő Rózát.

Végig a hosszú úton tovább gondolta azt, amin az éjszaka végig törte a fejét. Bár tudta, hogy Sára nem hazudott, mégis hihetetlennek tartotta, hogy Róza már kereste őt megérkezésekor, hogy úgy jött le vidékre, hogy meg akarta őt ismerni. Eszébe jutott, hogy folyton incselkedett szegénnyel. Kritizálta a körmeit, a tudatlanságát. – Hogy lehetett ilyen bunkó már az elején! – mérgelődött magában – Pedig Róza küldözte a jeleket felé. Elbújt előle mikor odaért, zavarban volt szemlátomást, amikor megszólította. A madarak, persze, azok miatt nem vette észre... persze, csakis a madarak miatt... mikor rá nézett a zöld szemeivel... észre kellett volna vennie, hogy milyen feszült belülről. Kereste a társaságát, hisz ő volt egyedül pár nélküli, na meg Sára direkt felhívta a figyelmét, hogy érkezik a szingli barátnője. Az első estére gondolt, mikor otthagyta... boszorkány... a csókjára, amitől megállt a szívverése. – „Nem rendezkedtem be egy éjszakás kalandokra. Jó éjszakát" – Akkor éjjel már végig csak róla ábrándozott. Nem értett semmit az egészből, míg Sára nem nyitotta fel a szemét. Soha nem tudott volna Rózán eligazodni, hogyan tudott hirtelen olyan kimérté, könyörtelenné válni az együtt töltött éjszaka után, ami alatt megjárták a poklot és a mennyországot. – Nem értette meg, pedig megmondta neki mi bántja. Az, hogy vége lett a gyönyörnek, amit tőle kapott, mert visszautazik a régi életébe. Nem tudta, de honnan is tudhatta volna, hogy Rózának már akkor is fontos volt. Azt hitte csak vigasztalódik vele, a városi nők annyira nyitottak a szexre.

Megtalálta az utcát. Tudta, hogy Róza meddig dolgozik, azért akart hamarabb ott lenni, nehogy elutazzon a szüleihez, és értelmetlenné váljon az odautazása.

Leparkolt a panelháztól pár méterre, kiszállt az autóból és bement a házba. Kereste Róza lakásajtaját. Még odahaza írt neki pár sort egy kis díszes kártyára. Nem sokat, csak a lényeget:

„Szeretlek. Szeretnék tőled bocsánatot kérni, Zoli."

Hozott a kertből egy korán nyíló rózsát, azokból, amik annyira megtetszettek Rózának. Emlékezett rá, este mikor megérkeztek, Róza végig ment az előkerten és megállt gyönyörködni a furcsán cirmos rózsáiban. Talán eszébe jut a rózsáról az a szerelmes éjszaka, amit ő már képtelen elfelejteni. A borítékot, benne a kártyával és a rózsát letette az ajtó elé. Visszasétált, beült az autóba. Nem bánta, hogy sokat kell várnia, kényelmesen elhelyezkedett és nézte az utcát, várta Rózát. Sára szerint nem biztos, hogy megbocsájt neki egykönnyen. Telt az idő és egyre feszültebbé vált. – Talán tévedett Sára, nem sírt volna annyira miatta, talán mégis megbocsájt neki – de eszébe jutott az is, hogy öt napja nem reagált a telefonjaira, és újra eluralkodott rajta a bizonytalanság.

Az út végén megállt a sokadik busz mióta ott ült. A leszállók közt végre meglátta Rózát – Nem igaz, hogy nem ismerem meg! – gondolta megnyugodva – Ezer ember között is felismerném.

Róza lassú léptekkel közeledett feléje. Napszemüveget viselt, a haja modern kontyban volt felfésülve, amiből egy rakoncátlan göndör fürt se tudott kibújni. Orgonaszínű kosztümjében magas sarkú cipőben légiesen lépkedett a járókelők között. Telefonált.

Hát igen, mindenkivel csak velem nem – jegyezte meg keserűen Zoli.

Pár méterre az autótól megállt, nem akart a panelházba addig bemenni, míg nem fejezte be a beszélgetést. Unottan lépegetett a tűsarkain, volt mikor Zoli felé is elnézett. Az arca tényleg nagyon más volt, mint ott a tanyán. Művészin ki volt sminkelve, az ajkait gyöngyházszínű rúzs takarta. Mikor befejezte a telefonálást, befordult a bejárati ajtó felé vezető járdára. Zoli már csak félig látta az alakját a díszbokrok takarásától.

Számolta a lépcsőket magában.

Várt. Legalább félórája várt, de Róza alakja nem tűnt fel az ajtóban, ahogy számított rá. A fejét ráhajtotta a kormányra, szeretett volna sírni, hogy oldódjon a feszültsége. Arra gondolt, hogy Róza látni se akarja őt, miért is akarná, egy bunkó parasztgyereket. Mit is képzelt magáról? Egy ilyen nő, nem alacsonyodik le hozzá. Sára álmodott, nem kellett volna elhinnie minden szavát. Ez a Róza nem az ő Rózája. Ez egy másik nő, fölényes, büszke. Szinte sugárzik róla a különcség. Jobb lesz, ha hagyja az egészet a francba

Ha valaki magányosan él és hiányzik a szeretet az életéből, a legragyogóbb napfény is elfakul körülötte. Róza depresszióssá vált mikor visszatért Sárától a városba. Nem ment a barátaihoz sem, munka után sietett haza. A magány egyre jobban bezárta. A volt barátja kísérletezgetett, nehezen törődött bele, hogy Róza még látni sem akarja. Minduntalan életjeleket hagyott magáról, egy- egy sms-t küldve, vagy néha egy szál virágot téve Róza ajtaja elé. Róza undorodott a kétszínű közeledésétől. A virágokat felvette az ajtó elől, de mikor belépett a lakásába egy határozott mozdulattal beküldte mind a szemétkosárba. Már elege volt az egészből, nem hitt a barátainak sem, akik győzködték továbbra is, hogy valamit nagyon félreértett Zolival kapcsolatban. Mit lehet azon félreérteni, ha valaki képes otthagyni azt a nőt egy köszönés nélkül, akivel végig szerelmeskedett előtte egy éjszakát? Nem vette fel a telefont, pedig Zoli is, Sára is hívta napjában többször. Úgy gondolta, ne magyarázzák meg azt, amit egyikőjük se tud. Egyedül ő érezheti csak azt a csalódást, amitől végérvényesen padlót fogott. Benjámint is elküldte hidegebb éghajlatra, mikor rágondolt a tanácsaira. – Még hogy mutassa az igazi arcát, ha rájön, hogy megtalálta azt a férfit akivel le szeretné élni az életét. Mindent megtett, hogy olyannak ismerje meg Zoli, amilyen valójában, mégis egy útszéli ribancnak nézte csak, akivel végig hancúrozhat egy éjszakát. Ennél a pontnál nem jutott tovább, lecövekelt minden gondolat benne, mint az útszéli villanyoszlop. Áramlott benne az indulat fék nélkül.

Mikor leszállt a buszról, kivételt tett, mégis visszahívta Sárát, az üzenete miatt: – „Életbevágó, hívj vissza!" 

Visszahívta mert eszébe jutott, hogy fordítva ők már végigjátszottak egy ilyen műsort. Neki is rosszul esett, hogy Sára nem állt vele szóba.

Sára meg csak mondta és mondta, amit el akart mondani már napok óta. Tehetetlenül végig hallgatta, nem akart vele haragot. Sára sok olyan dolgot is mondott közben, amin meglepődött, nem akart hinni a fülének. Persze Zoliról beszélt egyfolytában, kiről, másról. Például azt, hogy a férfi teljesen ki van miatta borulva idegileg. Hogy szereti őt, de ő, mármint Róza elrontott mindent, mikor leminősítette a kapcsolatukat egy éjszakás románcra.

– Miért nem lehet felnőtt módjára megbeszélni valamit, unalmas ez a sértődött gyerekes viselkedés mind kettőtöknél! – hallotta a barátnője számonkérő hangját a telefonban – Úgy viselkedtek, mint a szerelmes kamaszok.

Sára kimondta a végszót is – Harcoltok egymás ellen úgy, hogy közben szenvedtek miatta!

Róza dühösen válaszolt vissza – Ha mindent elmondtál a mezei emberkéről akkor válthatnánk témát!

– Te nem vagy komplett, mire fel ez a fennhéjázó szövegelés? Azt hiszed nem láttam mennyire belezúgtál Zoliba? Mindenki látta. És most kapaszkodj meg, ő is szenved miattad.

– Vége lesz lassan a mesedélutánnak? – kérdezte ingerülten Róza, már – már ott tartva, hogy kikapcsolja a telefonját.

– Még van egy kis mese, azért viselkedett olyan bunkón, mert meg se merte kérdezni, hogy eltudnád – e képzelni az életed vidéken.

– Hah, ő meg a nem merem megkérdezni... nem olyan ijedősnek mutatta magát előttem.

Róza érezte, hogy sikerült jól felidegesíteni magát megint Zoli miatt.

Mikor felért, mindennek a tetejében ott volt a rózsa is az ajtaja előtt. A borítékot olvasatlanul, mérgesen ketté tépte mielőtt bedobta a szemétkosárba.

– Minden pasi aljas féreg! – sziszegte, míg lerúgta a lábáról a körömcipőjét.

Fájt tőle a lába, még most vette fel másodjára. Általában vadi új cipőben nem szokott munkahelyre menni, hosszú egész nap benne grasszálni. Levetkőzött, gondosan vállfára rakta a kosztümjét, beakasztotta szekrénybe. Nem akart megszűnni a nyugtalansága, Sára teljesen kiborította.

Beállt a zuhany alá, álldogált a meleg víz alatt. Próbált ellazulni. Aztán eszébe jutott a rózsa. – Olyan furcsa, nem olyan üvegházi, mint amiket addig kapott.

Elzárta vizet, maga köré tekerte a fürdőlepedőjét. Egyenesen a szemétkosárhoz ment, kivette a rózsát. Nézegette. Olyan ismerősnek tűnt a virág. A vörös szirmok szélén a sárga árnyalattal.

– Zoli kertjében láttam ilyet! – villant rajta át felismerés.

Idegesen kereste a széttépett borítékot. Összeillesztenie a kártyát és végre elolvashatta, ami rajta állt. Leült egy székre összegörnyedt és hangosan sírni kezdett. Már tudta, hogy kint várja valahol Zoli.

Sárára gondolt, aki megérezte, hogy ma mindenáron beszélnie kell vele. Annyira tud mindig valamit... még azt is tudta, hogy ezt a férfit meg kell ismernie.

Kapkodva felöltözött. – Talán már el is ment – jött rá a félelem. – Akkor is ott volt valahol, amikor hazafelé jött. Az autó, hát persze, ott állt a terepjáró egy Suzuki mögött.

Nem érdekelte már semmi, csak megtalálja Zolit. Lerohant a lépcsőn, kétségbeesve kereste az ismerős autót. Még ott volt, ahol emlékezett rá. Sietős léptekkel közeledett feléje. Mikor benézett a szélvédőn, látta Zolit ráhajolva a kormányra. Nem tudott az érzései felett uralkodni, képtelen volt visszatartani a sírását. Megzörgette az autó ablaküvegét, mire a bent ülő dühösen felkapta a fejét. – Bizonyára rossz helyen parkol – gondolta mikor felnézett.

De nem a parkolóőr állt ott, hanem Róza. Szétbontott vizes hajjal, sztreccs nadrágban, pólóban, smink nélkül, ragyogó zöld szemekkel, amiből megállíthatatlanul törtek elő a könnyek. Zoli magához ölelte Rózát és egy cseppet se szégyellte, hogy a belső feszültsége könnyekkel oldódott fel belőle is.

– Eljöttem hozzád, mert mégse illő levélben megkérni a kezed. Egy napot se tudok nélküled élni – súgta Rózának. Nagyon szeretlek... hiányzol, csak veled akarok élni, senki mással!

Róza úgy érezte, hogy hirtelen lepkévé változott és rárepült egy hatalmas mezőre, ahol abban a pillanatban bontotta ki millió színes virág a szirmait. De ő csak egy virágot keresett, aki a legédesebb nektárral csalogatta. És most megtalálta végre, és tudta, hogy ezzel a magányának örökre vége szakadt.

Megértette miről beszélt Zalán az autóban, a mezőt is a virágot is. Zoli nagyon szereti őt, mert utána jött abból a világból, amire azt mondta soha nem képes elhagyni, mégis megtette, itt van... és feleségül kéri. Képes volt otthagyni érte mindent, mert olyan erős benne a vágyakozás, amit iránta érez.

– Megkérted a kezem? Itt az utcán, virágeső és muzsikaszó nélkül? – nézett fel a könnyein keresztül Zolira – Igen, a feleséged leszek. Nagyon szeretlek.

Talán a hosszú út miatt, vagy a szerelmi fáradtságtól Zoli elaludt Róza mellett. Szorosan mellé bujt, érezte, hogy minden feszültség elszállt belőle, szinte lebegett a lelke, mint egy fehér galamb a tavaszi szél hátán. Olyan lelki nyugalma és biztonságérzete lett, mint egy fáradt vándornak, aki egy hosszú út után elcsigázva végre hazaért és belépett a vágyott otthonába, ahol a szeretet és a szerelem várta. A szerelem, ami eszeveszett iramban érte el mindkettőjüket, hogy azután átölelje a lelküket és egy életre átformálja, mint a tűz az ércet, átolvassza a lelküket egy különös ötvözetté, amiben örök időkre eggyé váltak.

A reggeli szél átsöpörte a várost, bebújt minden bokor alá, arrébb sodorta a széthagyott éjszakai szemetet. Szippantott egyet- egyet a kukákból és szerényen bevitte a nyitott ablakokon az orrfacsaró bűzt. Róza lakása alatt a földszinten egy pizzéria üzemelt. Ott is indult a szombati hajrá, hangoskodva nyitotta a tulaj az üzletet. Róza kibújt Zoli mellől, hogy bezárja az ablakot, hadd maradjon kint a reggel szagos morgása. Összehúzta a sötétítőt, még nem akarta, hogy félbe maradjon az a csoda, amit átélt az utóbbi órákban szerelme karjai közt. A férfi álmosan újra átölelte mikor visszabújt mellé, úgy simogatta végig a testét, mint aki leltároz, minden kincs visszakerült-e hozzá. Mikor végre megnyugodott, lehunyta a szemét, de már nem aludt vissza.

– Már soha nem akarom átélni, hogy elveszíthetlek, még a gondolatát sem – mondta csukott szemmel.

– Mindent meg tudtunk végre beszélni – mosolygott Róza. – Már nincs bizonytalanság köztünk.

– Szeretném ma megvenni a gyűrűket.

– Minek ide gyűrű? Nem divat már... – nézte a kedvesét hitetlenkedve Róza.

– Nekem ez nem a divatról szól. Azt akarom, hogy minden olyan legyen az életemben, mint amilyennek lennie kell. Megkértem a kezed, nem csak formaságból tettem. Egy életre kértem, ezért kell hozzá a gyűrű! – mondta határozottan Zoli.

– Jól van, csak gondoltam... pénzkidobás.

– Ne törődj vele – húzta magához nevetve Zoli.

Reggeli után elindultak a városba. Sokáig időztek az ékszerüzletben, mire megtalálták azt a gyűrűt, ami megtetszett mindkettőjüknek. Róza nem akarta levenni az ujjáról, olyan volt, mint egy kislány, boldogan szökdécselt, míg visszaértek az autóhoz.

– Mégis jó ez a hagyományosdi – vallotta be mikor beültek egymás mellé. – Olyan érdekesen érzem magam tőle. Mint a lányok érezték magukat nagyanyáink idejében. Mikor ment a legény lányt kérni, aztán az eljegyzés, meg a lakodalom... már lassan minden kimegy a divatból.

– Csak sorban mindent – mosolygott Zoli. – Szép menyasszony leszel, megígérem... a legszebb.

– Na, ne!

– De, igen. És nagyon hamar, nincs türelmem várni... mert elillansz mellőlem megint, ha nem vigyázok rád, mint a hajnali köd.

– Egy kis cselszövés, hogy jól szórakozzon mindenki – találta ki Zoli az eljegyzés körülményeit. Róza kuncogott a tervhez, már elfogadta, hogy nem hajlandó engedni a falusi protokollból, komoly lánykérésre készül és eljegyzésre. Zoli arra kérte Rózát, hogy csak a szüleit értesítse és hívja meg, a barátainak egy szót se szóljon. Nekik szánta a férfi a meglepetést.

– Nálad kellene a te családodban a hagyomány szerint, de úgy gondolom, ne maradjanak ki a barátaid és Sára sem a legjobb barátnőd, ezért fordítunk a hagyományokon. Ott lesz nálam megtartva a lánykérés és az eljegyzés.

A hazafelé vezető úton már egy másik ember ült a volánnál, a lelkében újra tanyát vert a boldogság kék madara, és olyan erős fészket épített benne, mint aki onnan kirepülni soha többé nem akar. Mikor hazaért átment a szüleihez. Az anyja aggódva fogadta.

– Mi volt az a halaszthatatlan dolog, amiért ilyen sebtében elutaztál fiam?

– Halaszthatatlan, eltalálta anyám. Megnősülök újra – felelte mosolyogva Zoli és átölelte az anyját.

– Csak nem az a városi lány? Mindenki azt beszéli...

– Akkor legalább már tudja. De igen, ő az, Sára barátnője.

– Jaj, kisfiam, meggondoltad jól? Elkapkodod. Nem is ismered! – sopánkodott az anyja – Majd megint úgy jársz...

– Nincs miről beszélni tovább, ne hasonlítsa össze Marival. Ez teljesen más. És miért kell ahhoz több év, hogy tisztán lássam, hogy őt szeretem. Mit kellene még többet tudnom hozzá?

– Mégis, ki ez?

– Diplomás hölgy és bankár a foglalkozása. Nem fogja a család szégyellni! – kezdett már ideges lenni Zoli.

– Mikor lesz az eljegyzés? – tett pontot a vita végére az apja – Gondolom minden úgy lesz, ahogy illik.

– Minek kéne? Volt már Zolinak esküvője! – kötekedett tovább az anyja.

– Minden úgy lesz, ahogy kell, apám. Nem én miattam. Róza életében ezek lesznek a legszebb napok. Megérdemli. Jövő hét végére gondoltam. Májusra az esküvőt.

Zoli apjának nagyon tetszett a hír, végre megnyugodhatott. Nem sejtette senki a családban, milyen szívfájdalmat okozott a fia rosszul végződött házassága. Úgy érezte, hogy nem csak a fiának, az ő becsülete is besározódott azon a napon, mikor kitudódott a szégyen. Zoli próbálta titkolni előtte az érzelmeit, mégis látta, nagyon szenved a csapodár felesége miatt. Ha most azt mondja szerelmes, akkor az is. Örülni kell neki.

– Aztán legyün ide lakni a városból az a leányzó? – tette fel a számára a legfontosabb kérdést.

– Igen. Már mindent megbeszéltünk. Itt fogunk élni, ne féljen apám – nyugtatta meg Zoli

– Hol fog ilyen sok iskolával itt munkát találni? – fűzte tovább az anyja a kérdéseit.

– Egyelőre még az eljegyzésnél tartunk! – nevetett Zoli, mikor látta, hogy békülékenyebb az anyja.

Még aznap megbeszélték az eljegyzés forgatókönyvét, nem sok idő jutott a szervezésre. De, aki olyan szerelemmel várta a párját, mint Zoli várta, annak a lehetetlen, ismeretlen fogalommá válik a szótárban.

Sára telefonját felvette most már Róza, és a kérdésére, hogy kapott -e levelet Zolitól, őszinte választ mondott.

– Széttéptem a levelét olvasatlanul.

Nyugodt volt mikor ezt mondta, hisz nem hazudott a barátnőjének, tényleg széttépte a levelet. Sára sóhajtott egyet a hírre, aztán beletörődött, hogy vége a románcnak Zoli és Róza között. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – gondolta

Sokkal jobban idegesítette, hogy Benjámin egyre szűkszavúbb lett mikor telefonon beszélgettek. Megfogadta, hogy nem áradozik annyit az életéről a raboskodó férfinak. Még Róza románcáról sem. Arra gondolt a rossz hangulatát talán pont ő gerjeszti az állandó, felfokozott előadásaival.

Zolit nem látta egész héten. Pénteken kora reggel Jánostól hallott egy furcsa hírt.

– Mit tud Sára? Azt beszélik nagy a sürgés forgás a Zoli házánál. Takarító asszonyok vannak, meg tegnap szekér vitte a sátorponyvát hozzájuk.

– Nem hallottam én semmit. Mire gondol?

– Olyant beszélnek, hogy nősülni készül a Zoli gyerek – mondta ki János és indult is tovább a dolgára.

– Kit vesz el? – hüledezett Sára.

– Ki tudja, arról nem beszélnek. De nem hinném, hogy falubeli.

Hamar megvigasztalódott! – fortyogott Sára magában – Még én dicsérgettem Rózának nemrég, milyen komoly férfi.

Délután megjöttek a barátai. Vidámak voltak, talán még jobban, mint első alkalommal. Úgy szálltak ki az autóból, mintha haza mennének. Sárának az azért feltűnt, hogy Róza is ugyanolyan vidám volt, mint a többi. Nem erre számított.

Lett benne egy kis gonoszság, talán nem indok nélkül, hisz Róza is kikezdte Benjámin és az ő kapcsolatát, amit nehezen felejtett el, mint egy tüske, örökre benne maradt. Mikor bementek elpakolni a házba, mellékesen megjegyezte:

– Zoli még erre se jött a héten. Azt beszélik a falusiak, nősülni készül. De lehet, hogy pletyka csak, ne idegesítsd fel magad – tette azért hozzá, ne fájdítsa Róza szívét meg túlságosan.

– Kit érdekel? – Sára legnagyobb döbbenetére Róza hangosan felnevetett. – Azt kívánom neki, hogy legyen boldog!

– Hamar túltetted magad rajta! – hagyta ott mérgesen az önfeledten vihogó barátnőt, nem látta értelmét a további beszélgetésnek.

– Furcsa egy kicsit azok után, ahogy végig bőgted a napot utána! – toldotta meg azért elfelé menet, mert nem értett az egészből már semmit.

– Lehet barátnőm, de sok víz lefolyt azóta a Dunán! – hallotta, ahogy utána szólt a barátnője jókedvűen.

Másnap reggel mikor kiértek a munkaterületre már ott volt Zoli három falubélivel, javában dolgoztak, az összes anyag szét volt terítve a kerítés vonalán. Zoli sietősen megbeszélte velük a további munkát.

– Te nem leszel itt testvér? – kérdezte kíváncsian Zalán, amikor látta, hogy indulni készül Zoli.

– Nem. Sürgős programom lett mára. Azért vannak itt a barátaim, ők lesznek a segítségetekre. Ez a munka haladósabb. Csak a rögzítésre és a feszítésre kell nagyon vigyáznotok.

Sára és Róza kicsit távolabb állt, onnan figyeltek. Zoli odament hozzájuk és szívélyesen köszönt nekik. Vidám volt, mosolygós, ragyogott a szeme mikor rájuk nézett beszéd közben.

– Remélem jól aludtatok az éjjel? Jövök később, majd beszélünk. 

Intett és sietős léptekkel elment.

Sára továbbra se értett semmit. Rózát se, aki visszamosolygott, mintha a múltkori érzelmi sokkja meg se történt volna. Délután öt óra is elmúlt, mire úgy döntött a csapat, hogy másnapra is hagyni kell a munkából egy keveset. Sára csak akkor látott Rózán egy leheletnyi feszültséget, észrevette, hogy sűrűn nézegeti a telefonját, és amikor felveszi, mindig félre húzódva beszél valakivel.

Már az istállók előtt jártak, mikor meglátták a mikrobuszt. Ott parkolt a tornácos tanyaház előtt. Sára odament érdeklődni a sofőrhöz, aki a vezető ülésen olvasgatott.

– Kire vár itt?

– Azt hiszem magukra – válaszolt a férfi tettetett csodálkozással a kérdésen.

János jött elő az istállók felől.

– Készüljenek csak, én itt maradok végeződni.

– Hova készülődjünk már?

– Kis vendéglátásra Zolihoz, oda kell vinnem magukat! – mosolygott a sofőr.

A férfiak hamarabb vették a lapot, mint a nők.

– Meglepetés buli? – nevetett fel Zsolt, enyém a fürdőszoba először. Mire vártok?

A fáradság az egész napi munka után pillanatok alatt tovatűnt, lázasan készülődtek és remélték, hogy Zoli nem hazudtolja meg magát, most is gondoskodik nemcsak a lelkükről, a pohárbavalóról is.

Mikor Zoli háza elé értek, csak akkor lepődtek meg igazán. Az utcán kis csoportokban álldogáltak az emberek, jobbára asszonyok, lányok. Az udvarban tágas nagy sátor volt felállítva, mellette egy kisebbel, ami alatt szorgos falusi asszonyok sürögtek forogtak a szabad tűzön bográcsban fövő ételek körül. Róza kiváltképp meglepődött arcot vágott, még Sáráénál is nagyobbat.

– Hát ez a hagyomány? – motyogta maga elé mikor meglátta, hogy egyre csak gyűlik a meghívottak serege.

– Mi a fene van itt?! – ámult el Sára – Remélem, nem csinál belőlünk bohócot Zoli?

– Dehogy – suttogta idegesen Róza. – Ez... az én eljegyzésem.

– Mi van? – képedt el Sára – Ugye nem mondod komolyan?

– De igen! – felelt helyette az odaérkező Zoli, és végre átölelte a kedvesét – Ha nem haragszol elrablom mellőled a menyasszonyom. Gyere Róza kikészítettem a ruhádat. Át kellene öltözni, mielőtt megérkeznek a szüleink.

A barátok ott álltak és nem tudtak szóhoz jutni az álmélkodástól.

– Figyelj csak, akkor ez Róza eljegyzése? – ért el a felismerés Annához.

– Na, majd adok én nektek, meglepetés bulit! – nevetett fel Sára – Gyertek, üljünk le, mert nem lesz helyünk a végén.

Mikor a fiatalok megjelentek a ház ajtajában, az asztalnál ülők felálltak. Sára és a barátai nem tudták mi fog történni. Róza átlépte a valóság küszöbét, úgy állt ott megilletődve Zoli mellett, mint a mesében a hercegkisasszony. Mind a kettőjükön díszes mellény volt, Zolin hófehér bő ujjú ing, Rózán is hasonló, de az valami csipkecsoda, hosszú szoknyája majdnem a földig ért. A vörös haját szolidan feltűzte egy csattal. Az utcáról is közelebb álltak a bámészkodók, nézelődés közben buzgón kitárgyalták a városi menyasszonyt. Megérkezett Zoli családja. De nem csak ők, jött még egy autó, hozta Róza szüleit. Ki tudja honnan, előjött három muzsikás, két hegedűs egy nagybőgőssel. Amikor kinyílott a kapu és beléptek rajta a szülők, megszólalt a hegedű először. Halkan, sírón, alázkodóan.

Zoli oda vezette Rózát a családhoz. Bemutatta a menyasszonyát a szüleinek. Aztán oda ment Róza szüleihez, megköszönte, hogy megtisztelték ezen a szép napon az otthonát és családját. Róza lelkében ezer pillangó repdesett, mikor együtt sétáltak a szülőkkel, a többi meghívott közé. Már csak pár lépésre voltak a vendégseregtől, akik nem ültek vissza a terített asztalokhoz, várakoztak a vőlegény bejelentésére. Róza a szülei mellé állt, Zoli is odalépett a saját családjához, a boldogság beragyogta az arcát, aztán biztatóan ráragyogtatta a szemeit Rózára.

– Azért vagyunk itt ma este, azért jött el az Édesapám és az Édesanyám, azért vannak itt a rokonaim és a barátaim, hogy előttük megkérjem a kezed a szüleidtől. Szeretném ezt a gyűrűt az ujjadra húzni, ami összeköt bennünket egy életre. Szeretném, ha elhinnéd te is és a szüleid is nekem, hogy minden erőmmel vigyázni fogok rád, és hogy soha nem okozok neked csalódást. Nagyon szeretlek Róza. Sokat gondolkodtam, míg erre a döntésre jutottam. Nagyon átgondoltam. Mikor kételyek gyötörtek, és elmentél tőlem, akkor nagyon szenvedtem a hiányodtól. Rájöttem, hogy ez csak azért van, mert amit érzek irántad, az szerelem, amit ajándékba kaptam a sorstól. Megköszönöm Sárának is, hogy segítette idevezérelni az utadat, hogy egymásra találhattunk, mi ketten.

Zoli felhúzta a kedvese ujjára a gyűrűt, majd magához ölelte.

– Nagyon szeretlek, rád vártam minden éjjel, de soha nem mertem elhinni, hogy egy nap magadtól jössz el hozzám.

Míg csókolták egymást, melléjük lépett a zenész és kezében andalítóan sírni kezdett a hegedűn egy szerelmes dal.

Róza szemében gyűltek a könnyek, próbálta tartani magát, de sírt ott mindenki, még az apja is törölgette a szemét. A végső érzelmi nyilallás ezután ért el a szívébe, mikor előre lépett egy középkorú falusi asszony és odaállt a zenészek elé. Hirtelen olyan csend lett, mintha minden hang meghalt volna abban a percben, mert az ott lévők tudták, hogy Zoli kívánság dalát fogja elénekli. És az asszony elkezdte az éneket, fontos ének szállt a levegőben, a vőlegény üzenete a menyasszony felé. Az asszony énekét kísérni kezdte mindkét hegedű és mély hangon a nagybőgő.

„Most múlik pontosan,

Engedem hadd menjen,

szaladjon kifelé belőlem"

– Sokáig azt hittem, hogy csak játszol velem – simogatta kedvesét Zoli. – De szerencsére még időben rájöttem, hogy nagyot tévedtem. Nagyon szeretlek.

„Azóta szüntelen

őt látom mindenhol.

Meredten nézek a távolba,

otthonom kőpokol."

Énekelt az asszony búgó hangon, a strófát többen vele énekelték. Róza átérezte mennyire kiváltságos az életben. Mert akit ennyire szeretnek, az csak kiváltságos ember lehet. Ott álltak a kör közepén ölelkezve, körülöttük a sok komoly elérzékenyült arcú rokonnal, baráttal, akik csak nekik énekeltek:

„Vágtatnék tovább veled az éjben

az álmok foltos indián lován..."