Élni mindenáron

 

Rendszeresen járt Sára a gyerekekkel az önvédelmi oktatásra. Nem örült mikor meglátta Ivánt, Zoli mellett segédkezni. A férfi sétált a gyerekek között, igazította a mozdulataikat. Messziről látszott róla, hogy odaadóan végzi a rábízott feladatot. Néha oda ment Sárához is, szólt egy két szót hozzá, de csak lényegtelen dolgokat kérdezett. Jóformán meg sem várta a választ, tovább lépett. Az első óra végig elméleti oktatással telt el, csak ezután tanították meg velük a szabadulási, védekezési gyakorlatokat. Jött minden sorban, hogyan harcolhatnak egy husánggal, milyen rúgásokkal és fogásokkal tudnak kiszabadulni, ha elkapja egy gonosztevő őket. Később külön volt pár óra a felnőtteknek, ott már tanulták a késekkel való védekezést, és a támadást is. Akkor kérte meg Zolit Sára, hogy szeretne hivatalosan önvédelmi fegyvert szerezni a gazdaságba. Zoli hitetlenkedve nézett rá, de végül megígérte, hogy segít. Segített is pár napon belül. A következő héten már bejárt a városba a lövészklubba gyakorolni.

Az öreg Molnár gyilkosait nem kapták el, eltűntek, mint a kámfor. Csak találgattak, ki vagy kik lehettek a jószívű öregember gyilkosai. A falusiak attól a naptól zárkóztak, figyeltek mindenre. Ha bármi gyanúsat észleltek futótűzként adták tovább a hírt egymás közt. Konkrétan nem tudták megnevezni kiktől kell félniük, hisz az országba bejutottak tömegével a gazdasági bevándorlók, de jöttek a háborús övezetből kétségbeesett kiszolgáltatott menekültek családostól. Volt, aki hivatalos belépéssel, voltak sokan, akik a zöldhatáron át, az emberkereskedők hálójában vergődve. De jöttek hamis papírokkal elvegyülve a jó szándékúak közt olyanok is, akik nem menedékért indultak útnak, hanem foglalni, bosszút állni azokon, akik miatt szenved a népük, ezek erőszakosan próbáltak bejutni Európa belsejébe. A befogadótáborok megteltek, embertelen körülmény alakult ki bennük. Felborult az országban a megszokott rend. A káosz törvényszerűen megszülte a félelmet. Elindult egyfajta hírzárlat arról, mit él át a lakosság mindennap. De nincs olyan zárlat, amin nincs egy kicsinyke repedés, amin nem tud kiszivárogni egy információ sem. Mindennapossá vált az addig ismeretlen bűnözési hullám, folyamatos terrorcselekményektől rettegett Európa.

Az országhatárhoz közel lévő tanyán is más lett az időrendi beosztás. A határba, nem mert egyedül kijárni senki, próbálták összehangolni a többi gazdával a kinti munkákat, hogy mindig legyen több ember egy adott területen. Sárát fájdalmasan érintette, hogy elmaradt a mindennapi önfeledt lovaglása, amin kimondottan egyedül szeretett lenni. Elkeseredve vette tudomásul, hogy korlátozott lett a mozgástere a saját földjén.

De tudta, hogy okkal történik minden, mert napról napra több hír jutott el hozzá a közeli településeken történt bűncselekményekről, ahol bementek élelmet kérni, aztán kirámoltak minden mozdíthatót. Vandál módra betörtek kertekbe, ahonnan gyümölcsöt, zöldséget tudtak szerezni. Utánuk csak az összetört, sok esetben felégetett terület maradt. A gazdák kétségbeesve védték a területeiket a sok munkával felépített javaikat. Jött hír két nemi erőszakról, csoportos bántalmazásról, de gyilkosságról az ő falujukban történten kívül nem hallottak.

Amikor eljutott a falujukba a hír, hogy éjszaka nagyobb létszámú migránsnak sikerült az átjutás a zöldhatáron, felkérték a falu lakosságát, hogy a gyermekeket ne engedjék el otthonról. Az intézkedésnek az volt az oka, hogy amerre haladtak ezek a zömével csak férfiakból álló csoportok, azokról a helyekről egyre aggasztóbb hírek jutottak el hozzájuk. Sára újra nagyobb bevásárlásra indult a legszükségesebből, majd összehívta a családot, hogy megbeszélje velük, kinek mi a dolga, ha betörnének az ő tanyájukra is. Sajnálta a gyerekeket mikor belenézett a rémült szemükbe.

– Ne féljetek, lehet, csak beszélünk róla és nem lesz semmi. Hisz figyeli a környéket rendőrség a katonaság. Ha mégis rossz szándékkal akar ide bejönni bárki is, az a legfontosabb, ne lássák, hogy féltek. Azt se, hogy csak nők vannak itt és gyerekek. Nincs sikítás, sírás, nincs pánikolás! Figyeljetek rám és a kicsik a nagyobbakra. A kicsik ettől a perctől nem mehetnek ki az udvarra, csak felnőttek kíséretében. Ne távolodjon senki el a háztól messzire! Ettől a perctől nincs elcsatangolás, se az erdő mellé se a kanálishoz. Flóri neked nagyon tudni kell mi a dolgod! Zita! Ha én nem tudom a rendőrséget vagy a tűzoltóságot hívni, te fogod. Azonnal, minden gondolkodás nélkül! Az első három szám. Itt van. Rendőrség, tűzoltóság, mentők. Érted?

– Gyújtogatnak is? – kérdezte kikerekedett szemmel Zita.

– Az is lehet. Akkor mindent megbeszéltünk!

A két cigány fiatal sápadt arccal fogadta az utasításokat. Sára folytatta – És most adok egy két segítséget az önvédelemhez. Keresztanyám, ez itt paprika spray. Nehogy magatokat fújjátok le vele. Egy hétig folyni fog a nyálatok, ha rosszul kezelitek. Megmutatom! – nevetett Sára mikor meglátta a két asszony ijedt arcát.

Két nap nem történt semmi, szinte unalmas volt az életük. Sokat társasjátékoztak odabent a házban, vagy csak lézengtek. Kint addig voltak a felnőttek, míg a legszükségesebb munka elvégzésre került. Sára napközben sokat álldogált a tornácon, figyelte a tájat, amiből olyan nyugalom áradt. Olyankor úgy érezte, az egész csak egy rémálom, ami itt folyik körülöttük, ami félelmet kelt bennük. Miért is akarná őket bántani bárki? Hisz nem adtak rá okot senkinek. Ők csak élni akarnak szabadon, boldogan. Ott, ahol ezer éve él a magyar... a saját földjükön. Benjáminra gondolt, az erős két karjára. Ha ő ott tudna lenni velük, nem kéne mindezt egyedül végig csinálnia. Szentül hitte, hogy Benjámin minden bajtól megvédené őket, még az élete árán is. Nem sejtette Sára, hogy mindenki tudja már a környezetében csak ő nem, hogy Benjámin már régóta nincs a szigorítottban. Igaz furcsállta nemrég, mikor Zalán felhívta és rákérdezett.

– Mi újság van, a barátod jelentkezett már?

– Tudsz valamit róla? Hallgatlak! – kérdezett akkor vissza, izgatottan. Zalán furcsán magyarázkodott.

– Áh semmi, csak kérdeztem. Én sem tudok semmit.

Pedig tudott mindent. Azt is, hogy Benjámin nem hívta ezek szerint fel Sárát a börtönből.

Sajnálkozását fejezte ki akkor is mikor Zolival beszélt.

– Szegény Sára, én nem merem megmondani – vallotta be Zolinak – , olyan mániákusan kitart a fazon mellett.

– Nagyon jó gondolat. Most nem lenne ésszerű, ha elterelné a csalódás a figyelmét a fontosabb dolgokról. Várjunk vele. Még jelentkezhet az ürge.

Mikor letette a telefont Zoli azonnal hívta Rózát – Te tudod már, hogy Sára barátja...

Róza első reakciója azonnal jött a vonal másik végéről – Én megmondtam előre! – de később mégis elintézte egy sóhajjal – Nehéz megtalálni az igazi társat. Nekem oltári mázlim lett ebben is. Szegény Sára. Mit lehet most tenni?

Harmadik nap délután meghallották a kutyák eszeveszett ugatását. Később már csak az egyik ugatott. Mikor Sára kirohant az ajtóig, meglátta Bice testét a kerítés mellett, fehér bundáját pirosra festette a vére. A kerítés túloldalán legalább tíz fiatal férfi hadonászott és hangoskodott. Lajkó még tépte a kerítést egy darabig. De őt is megszúrták. A kutya nyüszítve rohant fedezékbe.

– Elkezdődött! – kiáltott hátra az ajtóból Sára a többieknek – Zita! Telefonálj! Flóri, ahogy megbeszéltük! Anyám induljatok a legbiztonságosabb helyiségbe a kicsikkel! Zárjátok magatokra az ajtót! – kiáltott hidegvérrel a sokkot kapott családra.

– Engem ne külgyél lányom, a házamat én is védem, nem kérhetsz ilyet! – állt ellen az utasításnak Terka mama.

Zita akkor már felhívta a rendőrséget, mire Flóri kihozta Sára szobájából a pár napja megszerzett vadászpuskát. Ő is felszerelte magát. Kezében jókora kifaragott akáchusángot szorongatott, aminek a végén meghagyta a fa természetes díszét egy ökölnyi göcsörtöt. A derékszíjába két kést rejtett el Sára tudta nélkül. Ott álltak a résnyire nyitott ajtó takarásában, hallották a kinti beszédet, de nem értették.

– Hozd ide Amirát! Tudnunk kell, mit akarnak!

– Hozhatom. De sok jót nem akarhatnak. Megölték a kutyákat! – mondta idegesen Flóri

Az odaérkező kislány hallgatózott egy kis ideig, aztán sírásra görbült a szája.

– Mindet akar. Azt mondta, hogy Allah neve és engedelme. Övé itt minden. Azt csinálják, amit akar. Mert Allah enged.

– Jól van. Menj gyorsan vissza! – parancsolt Sára a síró kislányra – Te mit csinálsz keresztanyu? – nézett hátra, ahol az öreg mama pont tüzet gyújtott egy nagy lábas alá.

– Főzök egy kis levest! – mondta sápadtan az öregasszony – Ne törőggyél velem! Ez az én házam, ide csak az jöhet, akit beengedek!

Sára kilépett a tornácra, mögötte ott állt viaszfehér arccal Flóri.

– Míg nem szólok, ne csinálj semmit, de akkor mindent el kell követni, hogy ne kapjanak el bennünket. Először csak az időt húzzuk, hogy ide érjen a segítség. Érted? – szólt a fiúra parancsoló hangon.

Sára a vadászpuskát leállította a tornác oszlopa mellé és széttárt karral fegyvertelenül kilépett az árnyékból. Angolul odakiáltott a férfiaknak, akik pár méterre tőle szédelegtek vitatkoztak az udvaron.

– What are you doing here? Nobody invited you.

A csoport odafordult feléje, először meglepődtek, majd a magányos nő látványától hangosan zajongni kezdtek, hadonásztak a karjaikkal, vigyorogtak Sára felé. Két férfi elindult a tornác felé. Az első széttárta a karját és gúnyos mosollyal hívogatta. A többiek hangos röhögésbe kezdtek. Sára csak sejtette miről beszél a férfi. Rászólt, hogy álljon meg. De az csak közeledett, közben a többi is megindult a tornác felé. Flóri ahogy megbeszélték, nem mutatkozott, bent maradt az oszlop takarásában.

Sára nem érzett semmilyen félelmet, sem idegességet. Az egész testén eluralkodott egy magabiztos nyugalom. A szemeiben hideg fények lobbantak, vállához emelte a fegyver és tüzelt. A férfi először meglepődött aztán félelem ült ki a szemében, fordulni próbált, de már későn. A mögötte lévő még nagyobb lendülettel lépett Sára felé nem törődve a földre rogyott társával. Sára újra lőtt a vadászfegyverrel. Pontosan, kimérten, hidegvérrel. De a túlerő egyértelművé vált egy pillanat alatt számára. Próbálta őket megállítani, de már ott voltak mellette, körbevették. Erőszakos kezek tépték a ruháját ütötték, rúgták a testét. Rúgott és harapott. Az életéért küzdött. Akkor látta meg, hogy Flóri kezében megvillantak a kések, és látta, ahogy a fiú szúrt velük, ahol csak érte őket, gondolkodás nélkül. Aztán hallott egy mély férfihangot, majd látott mellettük jajgatva elrohanó két alakot, a testük és ruhájuk gőzölgött, mint a meleg vizű források a téli hidegben.

Végre elért hozzá a rendőrautó szirénája. Minden erejét összeszedte, hogy tovább tudjon védekezni. A ruhája cafatokban lógott rajta, a földön feküdt és farkasszemet nézett egy puskacsővel. A saját vadászpuskáját tartotta rá egy eltorzult arcú férfi. Sötét haja a homlokába hullott, göndör körszakálla fel-alá mozgott, ahogy dobálta rá az ismeretlen szavakat. Mellette ott feküdt Flóri, a karján vérben ázott az inge, kezével szorította a vérző sebeit. Sára minden figyelmével koncentrált a puskacsőre. Aztán oldalra rúgott ollózva a lábával. A puska elsült, de már nem őfelé. A férfi durva ütést mért rá a fegyverrel, majd otthagyta. Bizonyára eljutott a tudatáig az autók zaja és rájött, hogy már nincs egyedül a lány.

A rendőrök körbe vették az udvaron lévőket. Sára hallott egy közeledő mentő szirénát, aztán a tűzoltó szirénáját is.

– Zita ide csődített mindenkit – gondolta. Oldalra fordult Flórihoz – Tarts ki fiam, jön a mentő – biztatta a sápadt, reszkető fiút.

Akkor látta meg Terka mamát, aki ott állt az ajtóban, de csak az öreg teste állt ott, ki tudja, hol kószált a tudata. Ott állt sokkos állapotban, kezében még szorongatta a gőzölgő fazekát.

Felhúzta magát, hozzádőlt az oszlophoz, nem mozdult el Flóri mellől. Behunyta a szemét, a fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Lehet megölt valakit. Ami a legrémisztőbb egy cseppet sem sajnálta. Hogyan változhatott meg ennyire? Olyan lett pont, mint Benjámin a börtönben... gyilkossá vált ő is.

Míg önmagán tépelődött, Zita szipogva fölé hajolt. Megérezte, hogy simogatja a lány a haját. Aztán hallotta a távolodó lépteit, ahogy rohan lefelé a tornác lépcsőjén. Hallotta, ahogy kiabált.

– Siessenek mán, anyám vérben úszik, meg a tesóm is a halálán van! – jajveszékelt, ahogy a torkán kifért.

– Anyám, azt mondta, anyám – mosolyogta el magát. – Mindig túloz ez a lány, dehogy haltunk meg, miért kelt pánikot feleslegesen.

Hirtelen sötétség ért el hozzá, és pillanatok alatt kihunyt körülötte minden fény. Már nem fájt semmije, jó volt az a könnyű lebegés, amit érzett.

Valaki közeledett felé, újra fényben fürdött körülötte minden.

– Még nem készülhetsz az útra, még nincs itt az időd! – hallotta a hangot, ami teljesen betöltötte a lelkét – Még van egy közös próbatételünk, ami eldönti a sorsod.

– Milyen próbatétel? Fáradt vagyok...

– Velem kell összemérned az erőd! – hallotta újra a hangot, ami egyre halkabbá vált, ahogy távolodott tőle.

A mentőben tért magához, mellette a másik hordágyon Flóri feküdt. A fiú aggódva figyelte, a vértől összeragadt haját, ütésektől véraláfutásos karját, amibe a mentősök még a tanyán bekötötték az infúziót.

– Ne mozogjon! Agyrázkódása van – hajolt fölé a mentős ápoló. – A kórházban majd alaposan kivizsgálják, mert sok a zúzott és vérző seb a teste egész felületén.

– Rendben – válaszolt és oldalra fordította a fejét Flóri felé.

– Hogy vagy?

– Elég gyengén. Zoli bácsi azt mondta, hogy nagyon büszke rám. Meg azt is, hogy mindig lesz a tanyán valaki éjjel-nappal. Majd bejön a kórházba utánunk, ha minden rendbe lesz otthon – válaszolt Flóri és nem vette le a szemét továbbra se Sáráról.

– Mi van, miért nézel?

– Csak. Hát nagyon ramatyul néz ki, ha látná magát... nem gondoltam, hogy Sára néni ilyen nagy harcos. –

Vallotta be Flóri, miért is van az a nagy rácsodálkozás a szemében.

– Ne magázz, mondtam már. Különben is, a mai naptól tényleg ne, felnőtté váltál a szememben. Lehet benned bízni minden téren. Bátor vagy. Igaza volt Zoli bácsinak, én is büszke vagyok rád.

Flóri fájdalmasan elvigyorodott, sóhajtott egy nagyot.

– Hogy hívjalak... anyának, mint a többiek?

– Hívhatsz nyugodtan, hisz a nevelőanyád vagyok, csak ne magázz.

– Jó – egyezett bele könnyű szívvel Flóri és még egyszer átragyogtatta a szemét Sárára, aztán becsukta, mert fájt nagyon a karja, de a megelégedett mosoly megmaradt az arcán.

A kórházban Flóri sebeit össze kellett varrni. Elég sok vért veszített. Sára állapota rosszabb volt, az egész testét véraláfutások, sebek borították. Megfigyelésre bent kellett maradniuk jó pár napra, ami miatt Sára egyáltalán nem ellenkezett, mert folyton szédült, erős fájdalmak gyötörték.

Zoli még este bement hozzájuk.

– Hogy érzed magad? – hajolt fölé a férfi – Megmondom őszintén, nem gondoltam, hogy mindez bekövetkezhet. Talán nem kellett volna kimennetek, arról volt szó, hogy először telefonáltok.

– Sokan voltak. Ha bent maradunk és ránk törik az ajtót... még így sem tudtunk védekezni. A gyerekek miatt is... tudtam... azaz megéreztem, hogy nagy a baj, te nem értheted, miről beszélek. Én már napokkal előtte éreztem, hogy közelít felém valami iszonyat, felkészültem lélekben mindenre.

– Három komoly sérült van, az egyik állapota válságos. Bice a kutyátok meghalt – sóhajtott fel Zoli, közben nézte a lány elkínzott arcát. – Túl tudod egyszer is tenni magad ezen a szörnyűségen?

– Igen. Azt hiszem... majdnem embert öltem. De ne félts engem, újra megteszem és újra és újra, ha valaki fenyegeti a családomat! Érted? Nincs egy kis sajnálat sem a szívemben értük... Lajkó?

– Nyugodj meg. Az állatorvos kiment hozzá. Megmarad azt mondta – válaszolt Sára szavain ledöbbenve Zoli. – Félelmetes vagy, azt tudod.

– Nem értem, miért nem féltek tőlem? Hisz fegyvert használtam ellenük. Azt hittem megfutamodnak, de nem úgy történt.

– A halálod akarták mindenáron. Egy nő soha nem veheti el az életüket a hitük szerint. Aki így hal meg a Paradicsom nem fogadja be, hiába volt addig nagy harcos.

– Mi lesz most velem?

– Nem tudom. Lesz rendőrségi kihallgatásod. Birtokháborítás és önvédelem miatt történt, ami történt. Ha kell, szerzünk jó ügyvédet. Most elmegyek, pihenjél – búcsúzott el tőle Zoli.

Sára lehunyta a szemét és szót fogadott ez egyszer Zolinak, mély álomba merült.

Nem gondolta, hogy ami a Pálos tanyán történt milyen felzúdulást vált ki, nemcsak a falujukban, a médiában egyaránt. Mikor szétszaladt a hír, hogyan védte meg a tanyát és a családját a betolakodóktól, megállás nélkül folyt a szócsata a közösségi fórumokon. Azon vitatkoztak a legtöbbet, hogy volt e joga ilyen módon védekezni? Használhatott- e büntetlenül lőfegyvert ellenük? Egyáltalán kezébe vehette- e a család megvédését, vagy várni kellett volna, a kiérkező rendőrökre. A vélemények nagyon megoszlottak. Volt, aki Sárát ítélte el, és a betolakodókat védte.

A Pálos tanyán, míg Sára és Flóri a kórházban feküdt, nem szűnt meg a félelem. Folyamatosan sírdogált valaki, kiváltképp Terka mama, aki alig tudott magához térni, végig az események hatása alatt maradt. Ő látta ugyanis egyedül, mi történt a házon kívül. Látta, ahogy gyilkolják azt a lányt, aki öregkorára a reménysége lett. Nem szűnt meg az ima az ajkairól egy pillanatra sem, hiába biztatta Zoli, hogy Sára és a fiú is túlélte a támadást.

– Átkozott lett ez a ház – suttogta maga elé többször. De lassan maga is elhitte, hogy bizonyára odaköltözött valami rossz szellem, az vonzza be a bajt hozzájuk.

A megosztottsággal csak hazaérve szembesült. A falu szerencsére egy akaraton volt, teljes mértékben melléjük állt a lakosság. Attól kezdve egyfajta tisztelettel adóztak Sárának, de még a tizennégy éves roma fiúnak is.

Már az első nap megjelentek a rendőrök, de nem azért, hogy a jegyzőkönyvet felvegyék, magukkal vitték kihallgatásra. Csak annyit engedtek meg, hogy Zolit felhívja.

– Elvisznek a rendőrök! Segíts rajtam, ha tudsz! – szólt a telefonba idegesen Sára.

– Ne ijedj meg. Már beszéltem ügyvéddel, nem lesz semmi baj. Nem fognak elítélni. Túlléphetted a védekezés mértékét, azaz használhattál lőfegyvert, ami nálad hivatalosan engedélyezett, mivel feltételezhetted, hogy a támadás az életetek ellen irányult. A támadók számbeli fölénye is megalapozhatja ezt a feltételezésed. Csoportosan birtokháborítást követtek el és támadást indítottak ellenetek. Nyugi.

– Nyugodt vagyok... – felelte Sára.

Zolinak igaza lett, nem vitték előzetesbe, mikor a jegyzőkönyv elkészült, visszaszállították rendőrautóval a tanyára.

Azon a hétvégén Róza is oda utazott, sietett meglátogatni a barátnőjét.

– Szentséges ég, hogy nézel ki, mint egy zombi! – szörnyülködött Sára sötétlilába színesedett foltjain.

Sára átölelte Rózát, örült, hogy láthatja újra.

– Tudod bent a kórházban volt időm gondolkodni azon, hogy milyen világban élünk. Meg azon is, hogy milyen közömbösen nézzük a híreket a tévében, amiben néha megmerik mutatni, mi zajlik száz kilométerrel arrébb az országunk határaitól. Például Ukrajnában. Repeszdarabok ölnek meg családokat, vagy épp a lagzis népet. Ne értsd félre. Nem rád célzok ezzel. De képzeld el, életed legszebb napján meghalni, csak... mert ilyen világban élünk. Érted? Csak azért. És itt van Szíria, Afganisztán. Gyűlöljük, akik onnan azért jönnek, hogy itt tovább folytassák a szörnyűségeket. Igen, nap mint nap végig néztük ezeket. A keresztre feszített, lefejezett gyermekeket, a brutálisan elkövetett gyermekek és nők elleni erőszakot. Akik csinálják mindezt, azok deviáns söpredéke a világunknak, embernek nem nevezhető csürhe, akik nem méltók arra, hogy befogja őket ez a felsőbb szintre lépő civilizáció. Szóval nézzük és nem hisszük el, hogy mindez velünk is megtörténhet. Álomvilágban élünk. Rájöttem, mi a legfontosabb az életemben. Most, pár nap alatt.

– Gondolom a családod – próbálta kitalálni Róza.

– Igen. De nem csak az. Ha muszáj, mert nincs más választás, akkor harcolni kell, ha kell halálig. Mindent elkövetni, hogy ne vegyék el tőlünk, ami a miénk, a földet, a megélhetésünket, a boldogságunkat. És igen, végső soron a család a legfontosabb. Eltaláltad.

– Remélem nyugalom lesz ezután a környéken mindenfelé rendőröket és katonákat látni, figyelik a környéket éjjel-nappal.

– Az jó, annak csak örülni lehet. De úgy sejtem, még sokáig nem lesz itt nyugalom. Ha abbamarad, kezdődik elölről, mert rejtett szálak mozgatják a világunkat. Halálra ítélt civilizációban élünk, amit a halál mozgat nem a szeretet. Én is szeretném, hogy a lakodalmatok napján békesség legyen a környékünkön. Eladtad a lakásod, sikerült?

– Igen. Innen megyünk a bútoraimért, már a jövő héten. Nagyon izgulok. Remélem a hátralévő idő alatt kifehéredsz te is? – mondta csillogó szemmel Róza, aztán elkomorult az ábrázata.

– Mi bánt?

– Á, semmi... – hárított Róza. Sára ismerte a barátnőjét, tudta, hogy fontos, amit el akar mondani most is, de valami miatt hezitál.

– Ne kímélj, mondjad! – biztatta.

– Nem kéne... de tudod, hogy milyen vagyok...

– Tudom, hogy milyen vagy.

– Hazudtam én neked valaha?

– Nem tudok róla. De mi lenne, ha kiböknéd mi bántja a csőröd? – szólt rá már idegesen Sára.

– Benjámin. Ő miatta vagyok gondban. Eszembe jutott, hogy tök egyedül leszel az esküvőmön.

– Dehogy, ott lesznek a gyerekek, meg anyámék is.

– Az nem olyan. A drága meg még fel se hív...

– Nem tud.

– De tudna. Minden haverod tudja, hogy tudna. Három hete kint van a szigorítottból – jött ki fékezhetetlenül Rózából az igazság. – Ehhez mit szólsz? De ne haragudj rám.

– Nem haragszom – felelte Sára, de egy darabig maga elé merengett, aztán határozottan megszólalt – Örülök, hogy nincs már szigorítottban. Végre kikerült onnan.

– Csak ennyit mondasz? Tényleg kiformázta az arab az agyadat! Nem érted? Miért nem hív fel akkor?

– Gondolom, oka van rá, egyszer majd megtudom – felelte rezzenéstelen arccal Sára.

– Na, én megyek, megjött értem Zoli. Még beugrok elköszönni Terka mamától. – Róza felugrott az autózúgásra, belódult a konyhába.

– Csókolom. Aztán készüljön a sok finom süti a lagzimra mama! – ölelgette meg az öregasszonyt – Minden rendben van már, nem lesz már több baj.

– Jó lenne Róza. De tudod-e aranyom, min jár a fejem azóta is?

– Hallgatom! – figyelt kíváncsian Róza.

– Azóta van átok a házon, amióta Amirát idevetette a sors. Vagy lehet a gonosz! – halkult el a hangja suttogósra a mondat végére az idős asszonynak.

– Mikkel beszéli tele magát Terka mama? Nem kellene. Mondom, hogy minden rendbe lesz! – nevetett Róza.

Nem vették észre a kis Amirát, aki ott állt az ajtó takarásában, kezében egy teásbögrét szorongatva. Megértette miről beszélget a két felnőtt.

Odakint nyári forróságot terített szét a Nap, mindenki behúzódott előle a házba. Még az örökmozgó Zita is elcsendesedett, besettenkedett a két idős asszonyhoz, és ábrándozva végignézett velük egy retró magyar filmet, amiben Karádi Katalin búgó hangon énekelte az akkor divatos slágerdalokat.

Amira egyedül maradt a szobájában.

De jó Zitának – gondolta – ,ő már eldöntheti, mit csinál, ha akar, nem kell lepihennie, filmet is nézhet.

Nem tudott pihenni, pedig őt is megviselték az utóbbi napok idegtépő eseményei. Eszébe jutott mit mondott Terka mama.

„Azóta van baj a házban, mióta Amirát idevetette a sors, vagy lehet a gonosz". Ugyan miért mondta Terka mama? Neki is tudnia kéne, hogy őt nem a gonosz hozta. Az igaz, hogy akik megtámadták a házat azok az anyanyelvén beszéltek. Összeráncolta a homlokát, félelem fogta el mikor arra gondolt, hogy talán azért törtek rájuk, mert tudták, hogy ott van. Mégis igaza lehet öregmamának, hogy ő miatta lett olyan nagy sérülése Sárának és Flórinak. Talán Bice is miatta halt meg. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem lenne már ott, akkor elkerülné a házat a gonosz. Olyan sok idő eltelt, mióta elment az anyja Fadi után. Elfelejtette és nem találja a visszafelé vezető utat. Azt mondta pedig, hogy visszamegy érte. Mikor? Ha most Sára miatta meghal, már úgyse találkoztak volna soha többet. Elhagyja a családot, az lesz a legjobb! – döntötte el gyorsan. Megkeresi a saját családját, hisz tud már magyarul kérdezni utánuk.

Felült az ágya szélére, szétnézett a szobában. Majd kivette a szekrényfiókból a kapucnis pulóverét és halkan kisurrant a házból. Hallgatózott kis ideig a tornácon. Megnyugodott, senki sem vette észre. Nem a falu felé vette az irányt, azt gondolta, hogy arra kezdik keresni legelőször.

Míg bandukolt a földes úton, folytatta tovább a belső monológját.

Úgy kell elmennie, hogy soha ne találják meg. Hisz ő idegen a családban, nem azért van ott, mert szeretik. Nem családtag. Azokat is gyűlölik mind, akik az anyanyelvén beszéltek. Csak azért sajnálják, mert gyerek – Egy gyerek csak– azt mondta Flórinak Sára. Sárát mindenki anyának hívja... csak ő nem hívhatja. Miért hívhatja mindenki anyának? Biztos, hogy nem anyja egyiknek sem. Az óvodában készítettek virágot anyák napjára. Az övé különösen szépre sikeredett. Bíborszínű volt a krepp papír, talán azért. Mikor odaadta a virágot nagyon izgult. Jó lett volna mondani akkor, hogy – Boldog anyák napját – de csak hallgatott, Sára meg nevetett – Jól van, nincs semmi baj Amira. Köszönöm a gyönyörű virágot! – miért nem úgy mondta – Kislányom – Látta mindig, hogy sokat szomorkodik, olyankor kiült a tornácra és nézett a távolba. Náluk ilyenkor azt mondták, hogy valahol már jön felénk az, akit annyira várunk. De akit ő várt, soha nem érkezett meg. Talán ő is elfelejtette merre van az idevezető út, mint az anyja. Értem bizonyára soha nem fog úgy szomorkodni és sóhajtozni, mint azután a valaki után.

Az akácos erdő mellett széles poros országút vitt a távolba. Jó messzire be lehetett látni a végét. Eldöntötte, hogy azon megy tovább. A nap már lefelé ment az égen, lassan enyhült a meleg. Nem volt fáradt. Nézelődött. Néha még egy- egy pillangót is megkergetett mikor meglátta lustálkodni őket a boglárkák sárga virágtengerében. Messziről felé sodorta a keleti szél a délutáni harangszót.

Annyira azért nem volt rossz ez a hely... – mélázott magában – Őszre már beíratták iskolába is. A falu is szép, szép zöld és virágos. Náluk mindent belep a homok, folyton hozza-viszi a szél magával.

Hirtelen sajnálni kezdte az otthagyott biztonságát.

Lehet, majd egyfolytában keresik. Ha nagyon keresik, az is lehet, megengedi, hogy megtalálják – döntötte el magában, és ettől a gondolattól kissé megnyugodott.

Az országút felvitte egy fahídra, aminek két oldalát rozoga fakorlát támasztotta. Megállt pihenni. Odatámaszkodott a korláthoz, megpróbált lenézni.

Különösnek találta, hogy nem látja, mi van odalent. Nem látott vizet. Lehet csak egy mély árok semmi más – áthajolt jobban, hátha lát valamit.

Lent a buzogányok barnuló bóbitája lengedezett a szélben, de víz nem csillant meg alattuk. Megreccsent a korlát a súlya alatt. Tehetetlenül zuhant a korhadt farúdba kapaszkodva a két méter mély árokba. A fagerenda mikor földet ért a fejének ütődött. Furcsán érezte magát. A vér végigfolyt az arcán, bebújt a nyakánál a pulóverébe.

Először a család csak a házban és a tanya körül kereste a kislányt. Mikor rájöttek, hogy nem találják sehol, akkor hívták fel a rendőrséget.

Sára észrevette, hogy feltűnően nyugtalan a keresztanyja, idegesen jön- megy, leveti, felköti a fejkendőjét.

– Jól vagy? Csak megtaláljuk a kis csavargót, ne idegeskedj – próbálta nyugtatni az öregasszonyt.

– Ki tudja miért ment el? Lehet kilopták innen. Nem volt soha közénk való... – dünnyögte maga elé az öregasszony, de látszott rajta, hogy amit mond, nem úgy érez legbelül.

– Az való közénk mama, akit szeretettel befogadunk! – nézett gyanakodva az öregasszonyra Sára – Mondtál neki olyat, ami miatt elmehetett innen?

– Én- e? Soha az életben lányom, Isten megbüntetne, ha rosszakaratú lennék! – felelte fennhangon Terka mama – Jóravaló gyerek volt Amira, nem ártott a légynek se.

Feltűnően kerülte Sára tekintetét.

Róza már mást mondott mikor megérkeztek Zolival.

– Mama azt mondta, hogy Amira miatt gonosz szellem van a házban – világosította fel Sárát az igazmondó barátnő.

Sára elszörnyülködött, hogy a keresztanyja mennyire rossz hiszemű.

– Látod, látod, mégiscsak miattad indult világgá ez a szegény gyerek! – szólt vádlón az öregasszonyra.

– Miért, miért? Majd meghaltál azért! Kitudja kik ezek, gyilkos fajta mind!

– Mama! Amira egy ártatlan, védelemre szoruló gyermek, semmi köze ahhoz, ami történt.

Autók érkeztek a faluból. Az emberek láncot alkottak, úgy indultak több irányba végig fésülni a határt. Már sötétült az égalja, amikor fáradtan visszaértek a tanyára. Nem találták meg a kislányt. Mindenki hazament, reggel akarták újra keresni a gyereket. Csak Iván és Zoli támasztotta az autóját az udvar közepén, Vendellel a körzeti rendőrrel beszélgettek.

– Talán az én kutyám tudna segíteni! – lépett Sárához Iván – Farkaskutya. Tud keresni, megtanítottam rá.

– Jól van. Nagyon féltem Amirát, kint nem maradhat az éjszakában.

Sárát nem engedték a kislányt keresni, azt mondták, hogy túl gyenge még ahhoz, hogy kilométereket gyalogoljon. A kétségbeesését és az aggódását még jobban felerősítette a tétlen várakozás. A kislányra gondolt folyton, akit odadobott a sors a karjai közé. Arra a hatalmas akaratra, ami áradt mindvégig belőle, hogy megfeleljen a családnak. Arra, hogy milyen erőfeszítéssel tanulta a nyelvüket, hetek alatt képes volt alapszinten kommunikálni mindenkivel. Nem akarta elveszíteni, ha egyszer neki adta az ég. Az anyja az más. Ha jönne érte, neki odaadná. De Zafirah halott, meg volt róla szentül győződve.

Amikor Iván autója megállt az udvaron és pórázon kiugrott az ajtaján egy hosszú sötét-szőrű farkaskutya, úgy döntött, megy ő is keresni a kislányt. Képtelen továbbra ölbe tett kézzel ülni. Próbálta előtte megnyugtatni Zsuzskát és Mónikát, akik egyfolytában sírdogáltak Amira után.

– Ne sírjatok, tudom, hogy megtaláljuk, bízzatok bennünk!

– Tudom, ha te mész megtalálod, úgy, mint egyszer Flórit – nyugodott meg kissé Zsuzska.

Magára vette a pulóverét és egy zseblámpával a kezében kiment a férfiakhoz.

– Indulhatunk.

– Egy ruhadarab kéne, amit hordott a gyerek! – szól oda Iván – Szagot kell fognia Bellának.

Sára visszament Amira szobájába a ruháért. Mire kiért az udvarra ott állt mögötte Flóri és Zita is. Nem tudta őket lebeszélni az útról.

Bella szagot fogott, húzta Ivánt a poros dűlőútra. A Hold már felragyogott a fák felett, gyorsan jött a sötétség, rájuk futott az út végéről. Bella egyre gyorsabb tempóval haladt előre. Ment kötelességtudón a célja felé, hisz megkérte rá a gazdája. Sára egyre jobban érezte, hogy fárad. Arra gondolt, hogy a kutya tévedhet, mert azon az úton halad, amelyen elment tőlük Zafirah.

Kétségek gyötörték, de nem szólt. Mikor felértek a fahídra a kutya megtorpant. Forgolódott.

– A korlát el van törve. Le kell mennünk a hídról. Megnézzük, mi van lent! – szólt Iván Zolinak – Te maradj itt Sára, kimerültél – nézett hátra részvéttel.

Sára izgatottan figyelte a hozzá elérő hangokat. Reménykedett, hogy Isten nem bünteti tovább. Mit vétett, hogy ennyi szenvedést küld rá, miért vesztes mindenben. Elhagyják sorban azok, akiket szeret. Miért nem ad magáról életjelt Benjámin? Miért akar tőle megszabadulni Amira? Hallotta lentről a hangos kutyacsaholást és elért hozzá egy kiáltás is.

– Itt van!

Látta végre, hogy Iván karjában ott van a kislány.

– Igazad volt. Kihűlt volna reggelig. Keresztbe rázuhant a híd fakorlátja. Nem tudott alóla kimászni! – kiáltotta Iván.

Iván és Zoli felváltva vitték a karjukban hazáig a gyereket. Még az úton telefonáltak az orvosnak. Amira sírdogálva átölelte a megmentője nyakát és bűnbánóan figyelte Sára imbolygó járását, ahogy utánuk ment az úton. Tudta, hogy még nagyon beteg. Mégis szereti, ha ennyire betegen elindult a keresésére – suhant át rajta a felismerés.

Az ügyeletes orvos autója már ott volt a tanya előtt mire megérkeztek. Alapos vizsgálat után megnyugtatta a családot.

– Most az egyszer megúszta a nagylány a kiruccanást. Nincs különösebb baja. A homlokán a sebet elláttam.

Sára megköszönte Ivánnak és Zolinak a segítséget.

– Pihenjél te is le, ott segítünk egymáson, ahol tudunk – felelte komoly arccal Iván.

Sára kikísérte őket, csak akkor ment vissza a házba mikor Flóri bezárta a nagykaput.

– Olyan mintha mindenki családtagnak fogadott volna bennünket ebben a faluban – mondta Flórinak befelé menet. Sietett Amira szobájába.

Leült a kislány ágya szélére, megsimogatta a haját. Nem szólt hozzá, csak nézte.

– Miért nem veszekedni rám? – kérdezte Amira halkan.

– Mert nem akarok.

– Miért nem?

– Mert szeretlek. Örülök, hogy itthon vagy – válaszolt Sára.

Amira nagy barna szemeiben összegyűlt egy könnycsepp.

– Gondolhattam volna végig, hogy szeretni engem – sóhajtott egy mélyet és befészkelte a kis arcát Sára párnán nyugvó karja alá.

Sára mellé bujt az ágyban és magához ölelte a kislányt – Azt gondoltad, hogy nem szeretlek, azért mentél el?

– Igen.

– Tévedtél, mert nagyon megszerettelek. Én már régen tudom, hogy örökre velem maradsz... hívhatnál anyának... mint a többiek.

– Ányá – sóhajtott fel Amira – magamban már rég így hívni.

Sötét zárka

 

Benjámin ismerte a tűrés határait, azzal is tisztában volt, hogy nem tudja saját akaratával megfékezni a depressziót, ami újra eluralkodott rajta, és mint egy hajcsár korbáccsal hajszolta a halál kapuja felé. Kétségbeesve gondolt arra, hogy nincs ott a barátja, aki mindig segített rajta, ha elmerült a letargiában. Egyedül volt, a világ legmagányosabb emberének érezte magát. Első nap még valahogy eltelt, eleinte a jótékony csend pihentette, de a második naptól egyre feszültebbé vált. Próbálkozott a gondolatait átterelni más irányba, és blokkolni a valóságot. Elképzelte Sára testét, ahogy hozzásimult a szeretkezéseik alatt, gondolatban szorosan átölelte, és próbált sokáig bent maradni az ábrándképben. De érezte, hogy egyre kevesebb ideig tudja félrevezetni önmagát. Nyitott szemmel sokáig bámulta a sötétséget. Később gondolatban festeni kezdett, elképzelte, hogy egy erdő tisztásán áll és néz felfelé az égbolt felé, ahol összeérnek a hatalmas fák lombkoronái. A nap fénye a levelek közül, mint az esőcseppek zuhantak a mélybe, szétszóródva, ragyogva.

Elérhetetlen vizionált álomképek, amiket teremt önmagának, jött rá keserűen a felismerésre.

Az első két nap még reménykedett, hogy nyílik a zárkaajtó és kiengedik. A harmadik nap rájött, hogy baj van, senki nem segít rajta. Rájött, hogy nincs értelme reménykedni, mind csak a saját bőrét menti, miért keresnék az igazságot, hogy megmentsék? Logikátlan, hogy bűnözők közt igazságot keressen. A negyedik naptól kezdett befordulni, már nem érzékelte az időt, hogy este van vagy reggel, a szürkeség behatolt a sejtjeibe, ráterpeszkedett a tudatára. Remegett a gyomra, a bezártság, a magány úgy érezte megőrjíti. Háromszor nyílott ki mindennap az ajtón a tátika, amikor beadták az élelmét. Utána csend és sötétség. Az ötödik naptól már vizionált, alakok jelentek meg és mozogtak körülötte, még akkor is látta őket, ha behunyta a szemét. Véresre verte az öklét a falon, meg akart halni, de gyorsan! De nem volt mivel véghez vigye. Gondosan elrejtettek előle mindent, amivel véget vethetett volna az életének. Eljött az az idő, hogy nem érdekelte semmi, teljes letargiába süllyedt. A felfokozott érzelmi hullámok, amik addig korbácsolták a tudatát, lelassultak, elfáradtak. Úgy érezte teljesen kiégetett mindent benne a sorstalansága. Nem akarta már a boldogságot sem, amire addig annyira vágyott. Sára arcára ráhullott a lelkében egy sötét fátyol, és eltűnt előle végleg

A börtönszinten nem csillapodtak a kedélyek. Nem tudtak belenyugodni, hogy a művészt ártatlanul elvitték a szigorítottba. Mindenki hitt a másik kettőnek, akik részletesen elmondták az igazságot a két új elítéltről, a félelmet, amit át kellett élniük mióta bevágták őket közéjük. Nem mertek szólni senkinek, mert azzal fenyegetődztek, hogy egy reggel véletlenül nem ébrednek fel.

– Bizonyára megzsinegeltek volna mindkettőnket – mondta félelemmel telt szemmel a nagyobb testalkatú elítélt.

– Nem vagy te gyenge, mégis féltél? – lökte meg Kupec gúnyosan.

– Ja, próbálj erős lenni alvás közbe gyökér! – vonta meg a vállát idegesen a kigúnyolt.

– Művészt azt kihagyták, azzal nem szórakoztak egy darabig. Szerintem tetszett a tetováltnak. Akkora buzi volt az ürge, láttam, hogy taperolta a szemével, teljesen oda volt érte!

– Halálos szerelem lett belőle, ahogy Kupec mondta – vigyorgott a sebhelyes. – Azt hallottam, Jocó jó gyerek lett, igaz ez a hír?

– Csendben van. Tetovált nélkül nem arcoskodik.

– Kár szegénynek a jó modor, mert kiküldik dolgozni nemsokára. Az lesz az én napom.

– Adjál neki! Én is verekedtem a művésszel, mikor odaraktak mellé. De nem akart megölni, azóta haverok vagyunk. Tudod, hogy van ez mifelénk, nem kell magyarázni...

A szinten türelmetlenül várták, mikor nyílik ki Jocó előtt a zárkaajtó.

Benjámint három hét múlva áttették a magánzárkából egy másikba. Nem értette mi történik, hisz aznap tudatták vele, hogy meghalt a tetovált rab. Kétszemélyes zárkába került. Egy negyven év körüli férfi lett a társa. Benjámin leült az ágyra, szemben a másikkal. Szétnézett a helyiségben. A világosságon kívül ebben a zárkában is a rossz szag és a szürkeség fogadta. A vécé előtt volt egy elhúzható függöny, most még annak is tudott örülni. Durva – gondolta – mikor egy légtérben folyik az evés és az ürítés, sok feszültség és zárkaharc van belőle mindig. A sittesek törvényei szerint soha nem mehetett senki vécére, ha kajálás volt a zárkában. Ha direkt akkor ment, mikor a másik kajált, abból verekedés lett.

Ránézett a szemben ülő férfira. Nem tetszett a kisugárzása, a fásultság, a közömbösség úgy lengte körül az alakját, mint egy mocskos lepedő. De hamar változtatott a véleményén, hisz ő se lehetett jobb látvány a másik számára. Legalább nem lesz egyedül, ettől a gondolattól kissé megnyugodott.

– Feri vagyok! – hallotta a hangot a szemben ülő felől. Nyújtotta a kezét az elítélt.

– Benjámin – fogott vele kezet. – Amúgy művésznek hívnak a többiek.

– Miért vagy itt?

– Emberölésért – felelt Benjámin egykedvűen.

– Közveszélyes vagy?

– Azt mondják. És te?

– Súlyos testi sértésért. De ha csak azért tettek ide, mert tégla vagy, ne kérdezz többet!

– Nem szeretek túl sokat beszélni. De örülök, hogy nem vagyok egyedül. Három hétig magánzárkában voltam – válaszolt Benjamin meg se hallva mit mondott a másik.

Feri szemében meglágyultak a fények, ahogy Benjáminra nézett.

– Én is voltam benne. Örülök, hogy kikerültél onnan testvér. Ez már ad egy kis reményt a túlélésre.

Sokat segített Benjáminon, hogy megszűnt az egyedülléte. Az idő olyanná vált számukra így is, mint egy kígyózó vonal, ami fut a semmibe. Az egymás között folytatott monológokat nem szakította meg senki, és semmi. Egyedül az étkezések idején a halk kanálcsörgés, aztán újra semmi. Mind a ketten tudták, hogy egymás segítségével harcolhatnak a lelküket elborító szürkeség ellen. A tétlenség, ami a szeretet hiány mellett a legkínzóbb volt számukra, már oldódott kicsit azzal, hogy volt kivel beszélgetni. Benjámin néha már arról is beszélt, ha egyszer szabad ember lesz, és kilép a börtön kapuján, mennyire megbecsüli majd a kinti életét. De elkomorult és elhallgatott, mikor eszébe jutott a régi élete. Feladja- e az önbecsülését a büszkeségét, csak azért, hogy a börtönön kívüli levegőt lélegezzen be.

– Nem! – mondta ki keményen a szavakat – Inkább meghalok. De nem akarok úgy élni, mint eddig, megalázott kutyaként. Kiszolgáltatottan, félelemben élőn. Inkább féljenek éntőlem!

– Akkor kevés szabad életed lesz haver, mert a kinti világban csak az él meg, aki a farkastörvényeket betartja. Kegyetlen sorsod lesz, ha csórón kimész innen. Odakint tudod, hogy csak a pénz számít. Ha nincs pénzed, az árokparton végzed, mint egy kivert kutya. Én tudom, mi a szegénység, mindent elkövettem, hogy kilépjek belőle. A nyóckerbe nőttem fel. Apám tüdőbeteg volt, az anyám élhetetlen. Öt gyerek... a tehetetlenség a pénztelenség odújából nézem végig, hogy mások, hogy lubickolnak a jóban. Most is az orromban van a fűtetlen lakás dohos penészes szaga, az éjszaka támadó svábbogarak neszezése. Minden éjjel arról álmodtam, hogy egyszer én is jószagú tiszta ágyban alszom.

– Csak álmodoztál?

– Nemcsak álmodoztam, amint látod elindultam pénzt szerezni. Egy darabig minden bejött. Azalatt az idő alatt éltem. Mondj csak egyetlen dolgot, amit elérsz pénz nélkül?! Nincs olyan. Belekeseredsz újra és elindulsz megszerezni bármi áron, mert élni akarsz! Még egy nő se csapódik melléd, ha ki van a segged a lyukas gatyádból – bizonygatta elég meggyőzően Feri.

Benjámin végig feküdt az ágyán, figyelte a zárka rácsain hogyan kúszik be a kinti szürkület, ami lassan bebújt minden repedésbe, ott lebegett a térben, mint egy piszkos rongy, támadásra készen, hogy aláhulljon rájuk. Mennyire várná kint ezeket az éjszakákat, ha szabad lenne és tudná, hogy az est küldi karjai közé Sárát. De itt csak a gyomrában kezdte a stressz feloldani a savakat, hogy pusztítsa, ami élő benne. Mindent, a szó szoros értelmében.

Rémülten vette észre magán, hogy az élménytelen egyszínű napokkal, mint egy féreg kirágja a lelkéből és a testéből a vágyat. A szerelem iránti vágyat, ami addig éltette. Megfigyelte magán, hogy ha Sárára gondol, nem érez semmi izgalmat, csak gondol rá, mint egy kedves emberre, hiába erőlködött, hogy visszaidézze azokat a régi érzéseket, amikben fel tudott oldódni, amikkel túl tudott élni minden napot. – Ez az első jel, hogy el kell felejtenie. Igazat adott a társának, ha egyszer kikerül, egy pénztelen értéktelen senki lesz csak. Egy kegyetlen bűnöző, aki embert ölt. Egy józan ember nem tud szeretni egy ilyen alakot. Miért vágyna tiszta igaz szerelemre, ha belül már rothad a lelke. Ugyan ki ő, hogy jogot formálhat arra, hogy vele éljen, vele szeretkezzen a kinti világban egy gyönyörű nő? Egymást taposták benne a gyötrő gondolatok. A legrosszabb, hogy önmagától is kezdett félni, a gátlások nélkül elszabaduló ösztöneitől. Már tisztán érezte, hogy ott él benne, rejtőzködik a gyilkos hajlam, egy jelre várva, hogy előjöjjön bármelyik percben. A lelkében a bosszú és a gyűlölet uralkodott újra.

Két hét után kihallgatásra vitték, ahol jelen volt a börtönpszichológus is.

– Sokáig nem értettük, hogy lehetett ilyen nagy hibát véteni egy olyan embernek, mint maga. Csak a jó információk jutottak el hozzám a viselt dolgairól. Példamutató magatartást mutatott a többieknek. Sőt a munkája, úgy tudom, egyedülálló lehetőség lett volna az ön számára, hogy kint már ismerté váljon, mint festő. Beadta az enyhítésre a kérvényét. Mi történt, hogy minden felborított? – vonta kérdőre a pszichológus.

– Néha vannak kiszámíthatatlan események – válaszolt higgadtan Benjámin. – Igaz, hogy ez itt egy börtön, engedelmeskedni kell. De nem törvény, hogy lábtörlője legyek egy parazitának, aki ugyanúgy sittes, mint én.

Az asztalnál ott ült a nevelőtisztje és még egy másik börtöntiszt, olvasgattak egy dossziéból.

– Ha visszakerül a szintre, mi biztosítja, hogy ugyanez nem ismétlődik meg újra és újra? Szerencséje van, az elítélt, akinek kitörte a karját, önként vallomást tett, kimentette a gyilkosság alól. Megegyezik a vallomása így mind a négy zárkatársának. Visszamehet a szintre. De bármi történik, szigorúbban fogunk eljárni, mint ez esetben. Fogja vissza magát! A mi dolgunk, az igazságosztás. Érthető? A kérelmét meg csúsztassuk, azt hiszem nincs ellene kifogása, hisz többek között az önbíráskodása juttatta ide, és mégsem tanult belőle, itt is tovább folytatta. Az országos börtönparancsnok utasítására, visszavonásra került a legfelsőbb ügyész előtt lévő kérelme!

– Értettem! – válaszolt Benjamin, igaz még nem fogta fel teljesen a szavak súlyát, azt, hogy visszakerülhet a szintre igen, de csak a zárkába érve jutott el a tudatáig, hogy nem kerülhet ki hamarabb a börtönből.

– Ezzel vége a mesének végérvényesen! – Az arca eltorzult a dühtől és öklével, teljes erővel a falba vágott.

– Miről beszélsz? – nézett rá Feri.

– Az álmaimnak öregem, az álmaimnak! Hogy kiszabadulhatok innen hamar, hogy nem veszítem el a boldogságot! De így... itt rohadok még több évig. Addig kint minden megváltozik, mert a szabadságban élőket hajtja a beteljesülés. Csak én állok egyhelyben, mint egy korhadt fa az erdő közepén. Közben felnőnek a lányaim, és a szerelem... ami megtalált, elhalványul, elillan... már el is illant. A szentségit!

Benjámin szeméből előtörtek a kétségbeesés könnyei, sírt, mint egy taknyos gyerek hosszú időn keresztül.

– Jól van. Ez most nagyon kemény haver! Nyugodjál le! – nyugtatta Feri a síró férfit – Nem jött még el a világvége.

– Ne vigasztalj! Ha jót akarsz magadnak, maradj csendben! – lökte félre a másik vigasztaló kezét – Ne érj hozzám, mert nem állok jót magamért!

– Mégis csak közveszélyes vagy haver... én csak... – de elhallgatott gyorsan, mikor Benjámin ráemelte a gyűlölettől izzó tekintetét – Jól van, meg se szólalok.

Másnap reggel visszakísérték a szintre. Amikor belépett a zárkába meghatódott, látva a többiek örömét.

– Megjöttél haver? Gyere csak, ott a helyed, senki nem foglalta el. Tudtuk, hogy visszajössz nemsokára! – paskolta meg a hátát az idősebb zárkatársa.

– Szerencsém volt azt mondták, igazából nektek köszönhetem, meg Jocónak, hogy mégis önként mellém állt.

– Önként? – vigyorogta el magát a rab – Volt azért előtte egy kis rábeszélés. Nem akart a madár dalolni, csak mikor sebhelyes muzsikált neki, akkor érzett rá a dallamra... na, meg a ritmusra.

– És most hol van?

– Nem biztonságos neki ez a szint, se ez a zárka. Mindig elbotlott valamiben. Ne izgasd magad. Mesélj! Hogy bírtad ki

– Ne akarj oda kerülni barátom! – válaszolta gondterhelten Benjámin – Átdolgozza az ember agyát rendesen.

Később tudott a többiekkel is beszélni. Jóérzéssel tapasztalta, hogy a szinten mindenki visszavárta. Az addig elviselhetetlen közösség, amit tiszta szívből gyűlölt, olyanná vált, mint egy összetartó baráti kör. A régi heccelődések, beszólások, amiktől régen a plafonon volt, most muzsika volt a fülének.

– Nézzenek oda, hát ez ki a fene, csak nem a művész? – csapott a hátára a sebhelyes – Össze vagy szakadva gyerek! Tartozol, tudod?

– Tudom. És köszönöm haver, amit értem tettél. Nagy vagy a szememben, a legnagyobb! – nyújtotta a kezét Benjamin.

Sebhelyes zavarba lett Benjámin kijelentésétől, meglepte, hogy mindenki előtt hálálkodik a művész. Benjámint titokban mindig többre tartotta önmagánál.

– Csak az elmaradt portré miatt haver! – vágta ki magát, de a többiek észrevették a zavarát, hangosan felnevettek.

– Nyereg alatt puhul a hús! – vigyorgott a csicskása, és közben büszkén felnézett a sebhelyesre.

– Azt hittem minden tervünk kútba esett! – tolakodott közéjük szobrász – Még jó, hogy nem mondtam le a projektet, csak szóltam, hogy altassuk el egy kicsit, míg kikerülsz!

– Befejezem, amit elkezdtem, ne ijedezz! – nyugtatta meg Benjámin – Holnap találkozunk.

A tanár odaült mellé az asztalhoz.

– Kérd vissza a telefonod, minél hamarabb adj életjelt magadról a kintieknek fiam.

– Nem sok értelmét látom. Még gondolkodom rajta – felelte Benjámin gondterhelten.

– Elhiszem, hogy megviselt a szigorított, de kint vagy. Térj magadhoz!

– Azt csinálom. De nem tudom, mit hoz a holnap. Ebből a nyomorult helyzetből nem befolyásolhatom, mi történjen odakint évekig. Nincs hozzá jogom. Mi van, ha holnap újra visszavágnak...

– Miért vágnának vissza? Gondolkodj!

– Már nem akarok...gondolkodni sem... telnek a napok...

– Az baj. Holnap beszélünk még róla – hagyta ott komoly arccal a tanár. Nem gyötörte tovább a barátját. Úgy gondolta, a napok majd meggyógyítják a barátja lelkét.

Másnap tényleg visszakapta a telefont. Ment a műterembe, vitte magával. Megnézte, hogy benne van e Sára telefonszáma, de nem hívta fel. Szobrász figyelte egy darabig, aztán felébredt benne a lelkiismeret.

– Kilépek pár percre haver, beszélj vele.

– Maradj csak. Most nem akarom hívni – válaszolt Benjámin egykedvűséget színlelve. Még nem tisztult le benne semmi, nem tudta meghatározni mi változott, csak értéktelennek, üresnek érezte magát, olyannak, aki nem szerethető, mert képes ütni, gyilkolni, olyannak, akitől félni lehet. Biztosra vette, hogy Sára már tudja, miért nem hívta addig. Ki tudja, mit gondol róla, ki tudja hányszor elátkozta már azt a napot, amikor egy ilyen alakkal összejött. Várta, hogy változik majd a gondolkodása, de semmi nem változott.

Egy hétig dolgozott a műteremben megfeszített tempóban, már szobrász is csóválta a fejét.

– Lazíts haver! Még van egy hónap.

Szobrász látta, hogy a telefon ugyanúgy ott van a polcon.

– Beszéltél már vele?

– Nem – válaszolt Benjámin szomorúan. – Már nem vagyok az a régi, aki voltam. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Azt, hogy sajnálom? De még nem tudom magam sem, mi lett velem, de elengedni sincs erőm... még nincs.

A tanár észrevette, hogy Benjámin kerüli vele a találkozást. Nem tetszett neki az sem, hogy minden szabadidejét a műterembe tölti. Egy nap váratlanul meglátogatta.

– Üzentél, hogy beszélni akarsz velem! – nyitott be a helyiségbe.

– Én? Nem emlékszem ilyenre. Sok a munkám! – próbálta lerázni a váratlan vendéget Benjámin, remélte, hogy az sértődve sarkon fordul és elmegy.

– Van pár perced, remélem... elvégre ez itt egy börtön, vagy tévedek?

– Nem téved.

– Miért zakkantál meg fiam? Megöl a kíváncsiság. Egyszerre nem érdekel a két kisgyereked? Se a hölgy, aki neveli őket? Nem tudok neked felmentést adni alóla. Az lenne tisztességes, hogy értesítsd őket, miért hallgattál eddig! Lassan másfél hónapja semmit se tudnak rólad – kezdte a tanár a számonkérést.

– Remélem míg odavoltam nem lett közben pap? Nincs szükségem feloldozásra. Könnyebb felejteni így...

– Hol van a telefonod?

– Biztos a zárkában hagytam.

– Nem hagytad ott, visszaadtad! Tudok róla. Elment az a csepp eszed is, ami megmaradt!

– Most... Fejezzük be! – kiáltott rá Benjámin szigorúan az idős barátjára – Nincs szükségem kioktatásra! Senki nem érezheti azt, amit én érzek... csak én! Erről ennyit, nem akarok senkivel, semmit beszélni a továbbiakban róla!

– Mit érzel? – próbálkozott kicsit megszeppenve a tanár, már nem számított további információra Benjámintól. Benjámin válaszolt a kérdésre.

– Tudja, Sára egész életemben egy tiszteletreméltó hölgy marad. Kintről majd segítem, hogy ne legyenek anyagi gondjai. Azért, hogy továbbra is tudja jól és szépen nevelni a lányaim. Nekik ott van a legjobb helyük, Sára mellett. A feleségem is ezt akarta, mielőtt meghalt. De én érdemtelenné váltam arra, hogy szeressen. Arra is, hogy várjon rám. Nemcsak azért, mert embert öltem, bár az is elég ok, de még ennél is rosszabb, hogy valami megszakadt bennem, végérvényesen... Már nem fontos számomra...

– Beszélj róla.

– Most még nem tudok! – minden vonás eltorzult az arcán, ököllel tiszta erővel rácsapott az asztalra. 

– Mi történt fiam? Legalább nekem mond meg! Könnyebb lesz, majd meglátod.

Benjámin farkasszemet nézett egy darabig a tanárral, lassan megjelent egy könnycsepp a szemében. Leült és a kezére hajtotta a fejét. Engedte, hogy előtörjenek a könnyei, rázta a széles vállát a sírás.

– Mondjad már, kérlek! – könyörgött a barátja, mert nem talált magyarázatot az érzelmi kitörésre.

– Azt hiszem, már nem vagyok férfi... úgy érzem vége... egy rakás szerencsétlenség vagyok csak. Egy impotens, kiégett féreg. Sára nem élhet velem normális életet. Azt akarom, hogy boldog legyen... mással. Én már nem érzek vágyat iránta, csak tisztelem...

A tanár ledöbbent Benjámin vallomásától. Egyszer hallott már ilyet, hogy vannak férfiak, akikben a stressz, a benti nyomottság, fásultság elindít egy hormonális zavart, vagy valami hasonlót, talán a barátja idegrendszerét is padlóra küldte a magánzárkában eltöltött idő. Pszichés probléma lehet csak, de ezen ő nem tud segíteni. Arra gondolt mindent megtesz azért, hogy Benjámin minél hamarabb vegye fel a kapcsolatot a börtönpszichológussal, még azelőtt, mielőtt teljesen kikészül.

– Nagyon sajnállak. Így már megértelek. De hidd el, ez csak múló állapot nálad. Bízzál benne. Ha szeretünk valakit az ennél összetettebb, nem csak a szexualitásról szól az a történet fiam.

– Én meg tudom, hogy nagy százalékban a szex a kapcsolat alapja! Nem tud meggyőzni, ne is próbálkozzon. Nem tud megvigasztalni. Olyan mintha meghalt volna minden érzelem bennem. Borzasztó ez az üresség, amit érzek...

– Legyen igazad. Jó, hogy elmondtad. Mégis csak azt tudom tanácsolni, legyél türelmes, nagyon kérlek. Nyugodj meg először, hogy tisztán tudj gondolkodni. Ha feldolgozod lélekben az elmúlt időszakot, visszatérhet a régi éned újra. A libidó itt sokunknál csökken, szerintem ez egy természetes folyamat. Nincs, ami szinten tartsa a szexuális érzéseket. De a legrosszabb ötlet azt büntetni, aki nem oka semminek. Értesz barátom?

– Ne erőlködjön, már eldöntöttem a jövőm – torzult gúnyos mosolyra Benjámin arca. – Ha lesz egyáltalán jövőm.

– Mikor szervezitek a kiállítást? Szétnézhetek? – váltott témát a tanár gyorsan és elkezdett nézelődni a helyiségben. Fél szemmel rá-ránézett Benjámin elgyötört arcára.

Valaki van odakint

 

Nem szeretett a kietlen útszakaszon egyedül furikázni éjszaka. Most is csak a bujkáló Hold mutatta az utat a tanyáig, a bekötő úton nem volt közvilágítás. Nem értette miért, de rátört egy megmagyarázhatatlan félelem. Olyan érzése lett, mintha az útszéli bozótosból figyelnék az autóját. Hatodik érzék? Vagy csak az elme játéka? Ki tudja. Néha megijedt saját magától, hisz olyan dolgokra tudott fókuszálni, amiről, ha mesélne másoknak, talán elmebajosnak titulálnák, képzelgőnek, fantasztának. A legrosszabb az egészben, hogy mióta lekerült vidékre, ide a sík vidék csendességébe, még jobban felerősödött benne ez a tulajdonság. Néha még azt is megérezte, ha róla beszéltek a gyerekek az udvar végén, vagy nézi valaki a távolból. Komolyan vette ezt a különleges adottságát.

Mikor kiszállt az autóból, hogy kinyissa a nagykaput, még erősebben rátört a szorongás, szétnézni is alig mert. Mindenfelé a nagy sötétség, a magas fák árnyéka rábukott a bokrokra, sejtelmes susogás, neszezés halk hangjai értek el hozzá. Fellélegzett, amikor begurult az autója a megvilágított udvarra, ahol mindig égett a reflektor.

A nagykaput már nyugodtabban zárta, hisz Lajkó és Bice ott szobrozott a lábánál. De amikor a ház ajtajához ért, megvesztek a kutyák, jó darabig tépték a kerítést és rohangáltak el- vissza mellette.

Valaki, vagy valami mégis van odakint! – állapította meg, és eszébe jutott, hogy milyen felelőtlen, nem vitt magával az önvédelmi eszközt. Pedig felkészült előre minden eshetőségre, mikor hazaköltözött.

Végigjárta a házat, benyitott mindenkihez, megnyugodva látta, hogy mindenki békésen alszik. Az anyja kiment hozzá a konyhába, ő ébredt fel egyedül a zajra.

– Mit ugatnak annyira a kutyák?

– Én is szeretném tudni. Jó ötlet volt tőled, hogy mozduljak ki egy kicsit. De ne nevess ki érte, valami miatt féltem egyedül hazajönni, még autóval is.

– Nem nevetlek ki. Lehet megint itt vannak. Jobb, ha félünk és figyelünk. Feküdj le, már lecsillapodtak a kutyák.

Sára szót fogadott, megölelte az anyját és indult fürödni. Míg zuhanyozott, azon meditált, mennyire igaza van olyankor az öreg keresztanyjának, mikor arra célozgat, hogy hiányzik a férfi a tanyáról. – A nők és a gyerekek, könnyű célponttá válhatnak bárkinek.

Próbálta a rossz gondolatait blokkolni mikor lefeküdt – Nincs semmi baj, minden rendben van – mondogatta magában.

Elaludt. De az alvása jó darabig csak felszínes maradt, az ébrenlét és a mély alvás küszöbén megrekedt. Ott tétlenkedett egy darabig, aztán meggondolta magát, és belépett az álom kapuján. Hatalmas teremben találta magát, ami vakítóan ki volt világítva. A mennyezeten kristálycsillárokból ragyogott alá egy különleges, színjátszó fény. A terem csodálatos akusztikájában végre meghallotta a zenét. Az igazi zenét a bécsi keringőhöz. Végig nézett magán és boldog lett a látványtól. Hófehér földig érő selyemruhában állt a terem közepén, a hajában kicsi ékszerkoronával. – Milyen nap lehet ez? Miért vagyok egyedül? – törte a fejét eleinte, aztán lassan táncolni kezdett, már nem volt fontos, hogy egyedül táncol, partner nélkül. A zene úgy ölelte körbe, mint egy simogató kéz. Megborzongott tőle.

Az egyik oszlop mellett meglátta Ivánt. Őt várta bizonyára. Csinosan ki volt öltözve, mosolygott rá. Nem állt meg a táncban, nem akart még megállni. Azt se akarta, hogy valaki átvegye nála a vezetést. Ez csak az ő keringője, csak az övé! De akkor meglátott egy másik alakot. Ott ült egy széken és őt nézte. Nem mosolygott rá, csak ült mozdulatlanul. Az arca sápadt volt és meggyötört. Sára eltáncolt előtte. De elvitte magával a fájdalmat, amit a férfi felé küldött. A zene lassan elsuhant a távolba, és ő mélyálomba merült. Amikor felébredt kiment a tornácra. A hűvös hajnal még ott ült az udvarban, a nap se jött fel a horizont fölé, csak szűrt fényeket küldött át rajta a korán kelőknek. Eszébe jutott az éjszakai álom. Akkor még álmában nem tudatosult benne, hogy ki volt a szomorú férfi, aki nézte őt. De az ébredés meghozta a választ számára. Rádöbbent, hogy talán mindent félre értett megint. Pedig eldöntötte, hogy nem ítélkezik könnyelműen. De most is hibát követett el. Mi van, ha Benjámin nem tud telefonálni? Az nem ugyanaz, mint amit hitt, hogy nem akar. Elhatározta, hogy délelőtt, ha lesz egy kis ideje, felhívja Zalánt. Ő dicsekedett azzal, hogy dolgozik egy ismerőse a börtönben.

Mégiscsak az lesz becsületes, ha mindent tisztáz Benjáminnal kapcsolatban.

Észrevette, hogy a mindig vidám János feszült valami miatt mikor megérkezett. Már készen voltak a munkákkal, mikor a férfi leült és rágyújtott egy sodrott cigarettára a lóistálló előtt. Míg csiholgatta a tüzet, odaintette Sárát.

– Ezek most rosszabbak, mint az első eresztés volt!

– Kikről beszél?

– Az éccaka betörtek az öreg Molnárhoz. Mindenit elvittek, a kamrából is mindent. De ha csak elvitték vóna, amire fájt a foguk... az öreget vérbe fagyva találták meg. A szomszédgazda hívta ki a rendőrséget pirkadatkor, meglátta, hogy odaát tárva nyitva minden.

– Kik lehettek? – szörnyülködött Sára

– Bárkik lehettek, de jobban azt beszélik, hogy a betolakodók. Megint járják a határt. Jó lesz nagyon vigyázni velük. Kéne ide egy éjjeliőr féle. Ne vegye ijesztgetésnek... csak mondom.

– Tudom. Éjszaka olyan érzésem lett nekem is, mintha ólálkodna valaki a tanya körül.

Délelőtt, ahogy eltervezte, beszélt Zalánnal. Neki már elmondta, hogy nagyon aggasztja amiért Benjámin nem telefonál az utóbbi időben. Megkérte, hogy egyelőre maradjon köztük ez az információ. Na, nem azért, mert titok, csak legalább addig, míg kiderül az igazság. Zalán megértően végighallgatta, csak egy fricskát engedett el:

– Rossz is az, ha a madár nem dalol. De azt tudod, hogy a ketreces pacsirta se köszönti a tavaszt minden reggel. Érdektelenné válik számára a rabságban minden kinti gyönyörűség.

Ígéretet kapott végül a dokitól, hogy utána jár, mi miatt hallgatott el a barátja telefonja.

A nap ezután végig az öreg Molnárról szólt, akit kifosztottak és agyonvertek aznap éjjel a faluszéli házában.

– Biztos beengedte szegény öreg őket, mert mindenkihez jólelkű volt, Isten nyugosztalja! – siránkozott Terka mama, akinek nem is merték elmondani, hogy Sára is érzékelte, meg a két kuvasz is, hogy ott is jártak az éjjel idegenek a tanya körül. Reggel már nem engedte Sára a két nagyobb gyereket kerékpárral az iskolába. Mind az öt gyereket bevitte autóval a faluba, azután leparkolt az élelmiszer bolt előtt. Többet vett mindenből a szükségesnél, újra csak megérzésből. Még feszült volt a reggeli vita miatt, amit Zita és Flóri kiprovokált.

– Vége a szabad életnek! – húzgálta a száját Zita, mikor durcásan tolta vissza a biciklijét a csűr alá.

-Nem kell félni Sára néni, megvédem őket. Ne izguljon! – osztotta fölényesen a lapot Flóri is.

– Délután megyek értetek, most nincs időm, de ha hazaértünk átbeszéljük, mit miért teszek. Komoly okom van, hogy ilyen döntést hoztam!

A gyerekek végig duzzogták az utat az iskoláig.

Hazaérve rájött, hogy otthon sem szűnt meg a sopánkodás. Lebénította a két idős nőt a félelem. Míg oda volt Terka mama győzködte az anyját, beszéljen vele, vigyen férfiembert a portára. Az anyja határozottan elutasította az öregasszonyt.

– Ne kérj engem lehetetlenre! Amikor én fiatal voltam, én se engedtem az életembe beleszólást. A sorsunk elől nem tudunk elbújni Terka!

Késő délután visszahívta Zalán telefonon.

– Jó lenne, ha most ott lehetnék veled, hogy átöleljelek. Nem jó hírem van. A börtönben két hete megöltek egy rabot. Mit gondolsz ki segítette át a túlvilágra? Hát a te Sági Benjáminod. Azt mondta a barátom, hogy aki meghalt, az egy mocsok alak volt, senki se sajnálja. De a te barátod nyakig ül a levesben. Szigorítottban van azóta is, folyik a kivizsgálás ellene.

Sára megszólalni se tudott, annyira fájdalmasan érintette a hír. Róza jutott eszébe, aki mindig azzal érvelt, hogy Benjámin szemében meglátta a gyilkos hajlamot. Ezek szerint Róza nem tévedett.

– Itt vagy még? – hallotta a doki hangját.

– Igen. Ez mégis mit jelent? Én sem tudom látogatni ezután?

– Felejtkezz el róla egy darabig. Még ha kimossák is belőle, sokáig tart a procedúra körülötte. Gondolom, ha vége lesz egyszer, és ha engedik, majd jelentkezik nálad. Én annyit megígérhetek, hogy ráérdeklődök többször a barátodra, ha ez megnyugtat egy kicsit.

– Igen. Megköszönném. Nagyon rendes vagy.

Érezte, hogy a történet, amit Zalán elmondott nem teljes, valami hiányzik belőle. Lehunyta a szemét és erősen koncentrált Benjáminra. Nem hitte el, hogy a férfi, akinek minden álma az volt, hogy minél hamarabb kikerüljön a börtönből, felelőtlenül ilyen nagy hibát kövessen el. Mi lesz velük most már? Haragudott magára, hogy majdnem cserben hagyta, pont akkor, amikor a legnagyobb bajba került. Már tudta, hogy nem keres másik kapcsolatot, csak azért sem, hiába álmodik róla Terka mama, azt is tudta, hogy hosszú ideig az ő felelőssége lesz a család biztonsága. Fel kell készülnie a legrosszabbra is.

Délután már az autóban elkezdte a híreket mondani Flóri.

– Mán nem nagyon kell megmagyarázni, egész nap csak a gyilkosságról beszéltek az iskolába. Volt bent a körzeti rendőr, azt mondta, nem kötelező, de ajánlott járni a szerdától induló önvédelmi oktatásra. Azt mondták, szóljunk otthon, jöhetnek a felnőttek is.

Mi is beírtuk az ellenőrzőbe! – toldotta meg a híreket Zita.

– Ki tartja az oktatást és hol?

– Zoli bácsi is ott lesz, meg Vendel bácsi a rendőr. Délután négytől – ötig a Művelődési házban.

– Zoli bácsi? – ámult el Sára.

– Én is most tudtam meg, hogy ért hozzá – mondta büszkén Flóri –, de mindig is sejtettem.

– Mit sejtettél?

– Hát, hogy katona. Három évig hivatásos katona volt, ma tudtam meg. Kint volt Afganisztánban is egy évig.

– Ki mondta neked?

– Az utcájukból egy gyerek.

– Jól van. Az idő megfelel nekem is. Mondjátok meg, hogy mindenki ott lesz, azaz beírom estére az ellenőrzőtökbe.

– Amira is?

– Nem csak ő. Mindenki. Zsuzska is. Megtanuljuk, hogyan tudjuk megvédeni magunkat. De beszélgetni azért fogunk. Mert mindent azért nem tudtok sajnos. Túl kell esni rajta minél előbb.

A tavasz most se hazudtolta meg magát, mindennap hozott meglepetést. Vagy egy kis hószitálást egy két napig éjszakai fagyokkal, vagy tündöklő napsütést nyári meleggel. A természet azt se tudta melyik bolygón él, annyira nem tudott a hónap szeszélyeihez igazodni. Aznap is felhős volt délelőtt az ég, de mire hazaért a gyerekekkel az északkeleti szél kisöpörte egy szálig felettük az eget. Egy darabig gyönyörködtek a kék ragyogásban, de mire kiültek a szalmabálákra a vén diófa alá, már kezdett opálossá válni felettük az égi kupola. Gyűlölte Sára a repülőket, amik mintha parancsszóra jelentek volna meg a gyönyörű Isten adta égbolton, mindennap tönkre tették az atmoszférát felettük. Néha vitatkoztak a barátaival a városban erről a jelenségről. Komoly összecsapásokká vált a téma minden alkalommal. Zsolt szerint időjárásmódosítás folyik felettük, kísérleteznek az emberek beleegyezése nélkül. Gergő a csillagász mélyedt el a legjobban, a témában. Szerinte is visszafordíthatatlan folyamatot idéz elő az ember a Föld légkörében. Zalán csak nevetett rajta, szerinte összeesküvés elmélet az egész, pláne az, hogy a növényzetre és élőszervezetekre káros alumínium, bárium, egyéb spórákkal dúsított anyag kiszórása folyik fent a repülőkből, ahogy Zsolt is állította meggyőzően.

– Azok csak kondenzcsíkok, semmi más. Tanultatok fizikát, vagy nem? – De ő se tagadta, hogy tény, a repülőjáratok sűrűsége miatt sok melléktermék jut a légkörbe.

– Azok nem odavalók. Az ember mindenütt beavatkozik a természetbe. Ne csodálkozzunk, ha visszanyal a fagyi egyszer.

Kiment a gyerekekkel a szokott helyükre, ahol az utóbbi időben mindig megvitatták a saját és a világ dolgait. Sára ügyelt rá, hogy minél több időt töltsenek szabad ég alatt, ha már egyszer vidékre keveredtek. Leültek körbe most is és várakozóan néztek Sárára. Flóri úgy gondolta újat biztos nem fog hallani, inkább ment volna Csillaghoz, most mégsem mert ellenkezni.

– Nem is tudom, hogy hol kezdjem el. Talán a legelején, az lesz a legjobb... – nézett a ráirányuló tekintetekbe Sára. – Kicsit nehéz lesz elmondanom úgy az egészet, hogy teljes egészében megértsétek, de megpróbálom. Jelenleg a földön hétmilliárd ember él. És egyre többen leszünk évről évre. Mi itt élünk Európában, mi úgynevezett fehér emberek. Európában negyvenöt ország van abból a százkilencvenhatból, ami a világon van. A fehér embereknél jelenleg beindult a népesség csökkenés, nem úgy, mint máshol, ahol egyre nagyobb a szaporulat. A mi kultúránk gyorsan fejlődött minden téren és teljesen eltér a más, nem Európai országok kultúrájától. Elindult Európa felé egy menekült hullám. Akik idetartanak, nem olyanok, mint mi. Azaz ugyanolyan emberek, csak abban térnek el tőlünk, hogy más a kultúrájuk, más a vallásuk. Nem tudom megmondani meddig fog tartani ez az invázió, de most nagyon kell vigyáznunk magunkra. Lehet hosszú évekig.

– Miért jöttek ide, hívta őket valaki? – értetlenkedett Zita

– Ez egy összetett folyamat, talán még nem értitek meg, hiába beszélünk most róla. De félő, hogy a földjeink a vizünk kell nekik. Azt akarják maguknak, amit mi őslakos európai emberek eddig felépítettünk. Azoktól kel elszigetelődni, akik nem nyíltan és őszintén kértek menedéket, hanem belopództak engedély nélkül a határainkon.

– Amira is úgy jött! – szólta el magát Flóri.

– Tudom. Sok gyerek jön így, mert kényszerítik őket a felnőttek az útra. De Amira csak egy kislány, nem tőle kell félni. Sokan jöttek, és jönnek olyanok hozzánk, mint ő, rajtuk segíteni kell. Meg kell tudni különböztetni a jó és rossz embereket egymástól. Mindig volt történelmünkben népvándorlás. Az emberek folyamatosan elhagyták valamilyen okból a szülőhelyüket. Folyamatosan zajlott eddig is, csak nem ilyen inváziószerűn, nem ilyen feltűnően, mint az utóbbi időben. A mostani népvándorlás oka a térségükben kirobbant háború, de készülni kell a folytatásra, amit már nem a háborúk okoznak, egyszerűen élhetetlenné válik az éghajlat, elfogy a vizük az élelmük. Elindulnak, hogy életben maradjanak. Amikor a hőségtől kiszáradnak a folyók és a tavak, amikor a termőföld meddővé válik, nem lesz más választásuk. Sajnálni kéne őket, segíteni... keserves időnek néznek, nézünk elébe. Lesz sok köztük, akik nem segítséget várnak, foglalni jönnek, elvenni tőlünk mindent. Reméljük, hogy megoldást talál addig az emberiség erre a problémára.

Autózúgásra lettek figyelmesek, kíváncsian figyeltek a ház felé. Kis idő múlva meg is látták Zolit, aki gyalogosan tartott feléjük az ösvényen.

– Kiültek a verebek a villanydrótra? – nevetett már messziről a bálákon ücsörgőkre.

– Beszélgetünk. Mondják a gyerekek te tartod az önvédelmi oktatást a lakosságnak.

– Legfőként a gyerekeknek. Ők azok, akik könnyen besétálnak a csapdába. De mire rájönnek, hogy baj van, pánikba esnek, mert nem tudják, hogy minden helyzetből ki lehet szabadulni.

– Igen. De az is jó, ha nem állnak le idegennel soha! – helyeselt Sára.

– Veled akarok beszélni! Hozzád jöttem.

– Mondjad, hallgatlak. Jól van, menjetek be a konyhába, hátha van Terka mamának valami finomsága! – engedte el a gyerekeket Sára.

– Beszéltem a dokival.

– Na, eddig tartott a titoktartása? – fortyant fel Sára mérgesen – Gondolom Róza is tud már mindent!

– Nem kéne haragudnod. Mit döntöttél?

– Döntöttem. Megvárom, van időm.

– Hát... – húzta el a száját Zoli – Te tudod. Embert ölt.

– Tudom... na, és? Ezért jöttél? Hadd kérdezzek valamit. Cserélj helyet vele, csak egy pillanatra. Valami miatt nagyot kell ütnöd. És megtörténik veled ugyanez. Képzeld el, hogy Róza, aki várt rád hűségesen, mikor bajban vagy, azonnal faképnél hagy. Na, mit szólsz hozzá? Helyes döntést hoz majd?

– Róza?

– Igen, Róza! És most mondok neked valamit. Róza, ugyanúgy várna rád, mint én várok a barátomra. Évekig. Mert ismer téged és szeret. Ilyen egyszerű, de nehéz felfogni neked most, gondolom. Az, hogy embert ölt, számomra is félelmetes hír, de még nem ítélem el, addig biztosan nem, míg nem győződőm meg arról, hogy miért tette, hogy mi váltotta ki nála ezt a borzalmas cselekedetet. Jelen pillanatban nem érzem azt, hogy rám vagy a családomra veszélyes lehet, ha majd kikerül onnan.

– A személyisége nagyon átalakulhatott, erre azért gondolni kellene. Azt mondta Zalán, az a hír róla a börtönben, hogy kiismerhetetlen, hidegvérű pasas. Sokan félnek tőle odabent. Jól van, elfogadom, nem az én dolgom a döntés vele kapcsolatban. Igazad van. Kicsit jobban figyelünk rátok ezután. Egy jó darabig nem várható, hogy kijön onnan a barátod. Sokáig egyedül leszel még itt. Biztosan hallottad mi történt a faluban. Ne hősködjél. Senkit nem szabad beengedni. Ha gyanús valami azonnal telefonáljatok a rendőrségnek, vagy nekem. Mai naptól polgárőrök járják a falut és környékét. Erre is jönnek majd.

– Milyen világ lett ez? Emlékszem egyetemista koromban végig csavarogtunk az éjszakákat. De soha nem féltünk semmitől. Mert nem is volt mitől félni. Most meg? Még itt vidéken is félelem lett az úr minden házban – sóhajtott fel Sára.

– Ne legyenek vágyálmaid. A régi világunk teljesen a múlté! – legyintett Zoli – Az, már nem jön vissza soha többé.

Keringő

 

Akkor este mikor Róza meglepetés eljegyzése zajlott, Benjámin hiába hívta a kedvesét. A telefont egyszer sem vette fel Sára. Ideges lett miatta, ilyenkor mindig eluralkodott rajta a félelem, hogy talán már beszélni sem akar vele. Aztán elhessegette magától a rossz gondolatokat, eszébe jutott, hogy nem az első eset, hogy nem tudtak beszélni egymással. Tudnia kéne, hogy kint az élet rohan, ezernyi dolga mellett Sára nem azzal van elfoglalva, hogy a telefont figyelje, ellentétben vele, mert az ő ideje odabent kíméletlenül lassan telik. Néha már-már az őrület környékezi. Sára nem tudhatja, milyen mindig ugyanazokat a falakat nézni, ugyanazokkal a pofákkal találkozni. Napról napra, a sunyi vagy megalázkodó szemekbe nézni. Nem tudhatja, mennyire össze kell gyűjtenie a legkisebb morzsát is a lelkében, amit a kinti világ utáni vágyakozás még benne hagyott, hogy ne szakadjon ketté a tűrőképesség vékony fonala. Néha szerette volna ököllel verni a falat, vagy zokogni végkimerülésig. De itt azt se lehetett megtennie, mert ha gyengének látják, akkor vége van.

A zárkában egyre elviselhetetlenebbé vált a légkör mióta minden ágyra rab került. Még szellőztetni sem tudtak rendesen, a bukó ablakot nem engedték kinyitni, a tátikán keresztül cserélődött a benti áporodott levegő. Hányinger kerülgette a zárka fojtó levegőjétől.

Az őr beengedte, már nem maradhatott tovább kint, minden perc számon volt tartva nála is, túlzottan nem kapott nagy kiváltságokat. Aznapra lemondott a telefonbeszélgetésről. Leült az ágyára. A két új rab figyelme felé fordult.

– Na, megjött a vamzer! – nézte gúnyosan a szélesebb vállú, akinek a testét tetőtől talpig tetoválás borította.

– Joci nézd csak, milyen fent hordja az orrát, majd beverem neki is a branert, aztán ő is kussolhat, mint a kölyökképű! – furcsán, fel-felhorkantva röhögni kezdett, közben összehúzott szemekkel mustráltra Benjámint.

A Joci nevezetű is felröhögött, visszataszítóan kivillantak a szétrohadt lyukas fogai, közben szemtelen vigyorral az arcába bámult. Benjámin állta a tekintetüket, közömbösen körbenézett a zárkában. Látta, hogy a kölyökképű fal felé fordulva fekszik az ágyán. A másik két zárkatársa csendben figyelte az eseményeket. Benjámin egykedvűen szemlélődött még egy darabig, mint aki fel se fogta mit mondott neki a tetovált. Leült a vaságyra. Furcsállta, hogy a fiatalabb társa miért fekszik mozdulatlanul. Felállt és odalépett hozzá, maga felé fordította az arcát. A kölyökképű arca el volt deformálódva, szeme alatt kékes duzzanat éktelenkedett. Nehezen, de kinyitotta a szemét, amit a vérerek pirosra festettek. A háta mögött csend volt egy darabig, aztán gúnyosan megszólalt a széttetovált.

– Nem tetszik valakinek, valami? Vamzerkám, csak nem bébi csősz vagy? Az ott, mostantól az én köcsögöm, jobb, ha tudomásul veszed! Vedd le a mocskos kezed róla!

Joci most is felröhögött mellette, tetszett neki a műsor. Végre történt valami körülötte. Benjámin jelentőségteljesen ránézett a régi társaira. De azok ugyanolyan bárgyú képpel ültek tovább, mint azelőtt – Megalázkodtatok, mint a kutyák! – gondolta magában és visszaült az ágyára. Lehajtotta a fejét. Bizonyára félreértették amazok a mozdulatát, mert egyre bátrabban gúnyolták és heccelték. Amíg ott ült a gondolatai üldözték egymást. Minden izma megfeszült, elborította az agyát a gyűlölet. Aztán előbukkant Sára kedves arca és megpróbálta fékezni az indulatait. Egy gondolat lüktetett benne csak szüntelen, hogy nem veszíthet el mindent két állat miatt.

A széles vállú akkor odasétált hozzá és közvetlen közel, megállt előtte. Az ágyéka majdnem súrolta Benjámin arcát, érezte a belőle áradó áporodott szagot.

– Két dolgot tehetsz vamzerkém! Vagy tepsibe végzed, vagy te is cumizod a branert! Ha kikerülök innen, meghágom az anyádat és a nődet is, mint téged... te... te senki! – mondta gúnyosan és megriszálta magát előtte.

Benjámin meglepetést színlelve felnézett rá.

– Azt hiszem, van még egy másik választásom – válaszolt hidegvérrel.

Gyors mozdulattal, teljes erőből rúgott a tetovált felé. Az elitélt elvesztette az egyensúlyát, és mint egy krumplis zsák oldalra vágódott tehetetlenül, egyenest a rögzített asztal felé. Próbált a karjaival kapálózni, hogy valami biztos kapaszkodót keressen, hogy lefékezze a zuhanását, de vesztére nem talált a közelében semmit. Nagyon szerencsétlenül esett, a feje hatalmas koppanással találkozott a fémből készült asztal sarkával. Az ütésnek olyan ereje volt, hogy azonnal elvesztette az eszméletét. A fém éle, mint egy nekiszegezett dárda, lyukat ütött a koponyáján. A tetovált teste élettelenül csúszott mellé, a sebből végigfolyt a vér a füle mellett, majd onnan lecsorgott a betonra. Mindenki lemeredt a látványtól, Joci is, de hamar észhez tért, üvöltve támadt Benjáminra, de arra nem számított, hogy az addig közömbösen üldögélő két rab közül az egyik Benjámin segítségére siet. Elkapta Joci grabancát hátulról, lefékezve a mozdulatát. Benjámin kihasználta a pillanatnyi megtorpanást, megmarkolta a csuklóját és teljes erejéből hátra csavarta a karját. Hallotta, ahogy megroppannak Joci vállcsontjai, de nem kímélte, csavart rajta még egyet. Joci összegörnyedt és teljes erejéből ordított a fájdalomtól.

– Jól van már haver, ne öld meg ezt is! – kiáltott rá a zárkatársa – Mi van veled? Állj már le!! Nyugi haver, csillapodj!

– Nem ölöm meg, mit vagy beszarva, de én döntöm el, ki mászhat rám, ki nyomkodhatja hozzám a mocskos farkát! Egyet elérhet vele, leszaggatom, és a szájába adom, ha velem próbálkozik! Értve vagyok?! — mordult dühösen rájuk – Magatok alá vizelő gyáva kutyák vagytok, végignéztétek, hogy taccsra vágta ez az aberrált pszichopata a kölyökképűt. A haverom nem volt meleg, joga volt hozzá, ha nem akart az lenni! Joci, egy újjal merj ezután hozzányúlni, kitaposom a beled és arra akasztalak fel! Felfogtad?

Joci halkan vinnyogott, mint az útszélén elütött kóbor kutya, közben ideges, és gúnyos fintorokat vágott Benjámin felé. 

– Nyomd meg a pánikcsengőt! – szólt a társának majd nyugodt testtartással az ágyához sétált, és visszaült a helyére – Mondtam, hogy van még egy lehetőségem. 

– Te vagy a legnagyobb, nagyon tisztellek! De haver, mindent odavágtál, azt tudod? – csóválta a fejét az elítélt, míg odament a csengőhöz.

– Tudom – válaszolt Benjámin egykedvűen. Azt is tudom, hogy ezzel vége az életemnek – gondolta tovább magában, míg nézte a földön fekvő tetovált élettelen testét.

– Mi történt itt? – kiáltott fel idegesen a belépő börtönőr, és már hívta is a többieket rádión.

– Elesett. Láthatja, beverte a fejét! 

Joci a fájdalomtól eltorzult arccal kiabálni kezdett.

– Megölte a tetováltat! Eltörte az én karom is ez a szadista állat! – és mutatott az ép karjával Benjámin felé – Megfenyegetett, hogy engem is megöl! Azt mondta kitapossa a belem, arra akaszt fel! Vigyenek el innen! Kérem! Megöl engem is!

Benjáminra nagyon hamar bilincs került, kivezették a zárkából.

– Mi a fenét művelt?! Kivizsgálásig magánzárkába megy, hogy lenyugodjon! – ordított rá a körletvezető.

Míg ment az őr mellett, végig a közömbös, egykedvű arcát mutatta, pedig belül szétfeszítette a tehetetlen indulat. Nehéz volt józanul gondolkodnia, mert félelmek gyötörték és önvád, hogy mindent elkerülhetett volna, ha önmérsékletet tud tartani. De ki az, aki csak saját magát nézi, ha mellette porig alázzák a másikat? A kölyökképű aznap nem ment dolgozni, beteget jelentett. Lehet már ezek kényszerítették a hazugságra. Unatkoztak, kellett egy kis kikapcsolódás a rohadékoknak. Mikor meglátta a férfi összetört arcát, tudta, hogy megerőszakolták. De hogy mert ilyen pofátlan lenni a tetovált? Mit képzelt ez a söpredék magáról? Nem volt agyilag egyedül a szemét, hogy vele is kimert kezdeni. Talán droghoz jutott valahonnan, hogy annyira hitt magában.

– Megérkeztünk! – szólt rá az őr, kinyitott egy vasajtót, levette Benjámin kezéről a bilincset – Ez a hely az, ahol mindenki megnyugszik. Befelé!

Mikor belépett csak egy gyenge fény fogadta. Állt tehetetlenül a bezáródó ajtó mögött, aztán lefeküdt az egyetlen ágyra. Meredten nézte a mennyezetet, elképzelte, hogy azon túl ott van az égbolt milliárdnyi hunyorgó csillagával, amiket talán soha nem lát többet. A fény kialudt, visszazökkent a valóságba, és már arra gondolt, ami a legjobban nyomasztotta. Mi van, ha meghalt a tetovált? Mi van, ha senki nem úgy beszél a történtekről, hogy kiderüljön az igazság? A kölyökképű sokkos állapotba került, ugyan mire tudna emlékezni? A másik kettő? Csodálta, hogy nem vizeltek maguk alá a félelemtől, úgy ültek ott, mint a behúzott farkú, szolgalelkű kutyák. Nem sajnálta egyiket se, sőt még megnyugvást érzett, hogy emlékezetessé tette a számukra a napot. De nem kívánta agyontetovált halálát, saját érdekében. Ha meghalt, új tárgyalás jön, ami több évet jelenthet. Ha nem lesz senki, aki kimondja, hogy véletlen baleset történt, még életfogytigot is kaphat érte. – Akkor jobb lenne a halálbüntetés, az életfogytig ezerszer rosszabb. Talán Karola ezért akarta, hogy Sára gondoskodjon a két kislányukról? Már akkor tudta, hogy itt fog megrohadni a börtönben. De ha így van, miért dobta a sors Sára szerelmét? Ennek aztán semmi értelme nincs. Egy kis ajándéknak szánta, vagy utolsó kívánság teljesítése egy halálraítéltnek? Micsoda szép gesztus ettől a rohadt élettől! Sára miért nem vette fel a telefont mikor hívta! akkor kezdődött valami rossz folyamat az életében. Ha tud vele beszélni, nyugodtabb marad. Talán most jött el az idő, hogy vége ennek a nagy szerelemnek? Mindig is érezte, hogy álmokból építette fel, érezte, hogy egyszer vége lesz, nem fog működni, akkor sem, ha kikerül innen. Chipet ültettek a bőre alá, mint a kutyáknak, társadalomra veszélyes, vicsorog, harap és most már képes embert ölni is... majd szépen elfelejtik egymást. elhalványulnak az emlékek. Mert most olyan büntetést kap, hogy mindent elvesznek tőle. Ebben a percben egy nagy nullává vált, akit még a fénytől is eltiltottak. Ki tudja hány nap és hány hét, ami jön most, amit egyedül kell eltöltenie? Vége lesz talán azoknak a gyötrő álmoknak, amiket a telefonbeszélgetések után látott, mindig ugyanaz, minden éjjel. Sára táncol, a barna haja kibontva repült a válla körül, táncol, közben nyújtja a kezét felé, és mosolyog. Menni akart hozzá, hogy vele táncoljon, szabadon, boldogan, de nem tud megmozdulni. Erős szíjjakkal hozzá van kötözve egy rögzített székhez. Próbálja letépni a szíjakat magáról, minden izma megfeszül, erőlködik végkimerülésig. De nem tud szabadulni tőlük! Sára mosolyog tovább és táncolva eltűnik a semmibe. – Talán nem is neki táncolt soha, csak önmagának táncolt. Felsétált az élete színpadára, végig játszott egy felvonást, amit ő a nézőtérről nézhetett csak végig... és most összezárult a függöny... örökre. Sára majd várja a hívásait, amik elmaradnak végleg. Aztán beleszeret valakibe. Néha még emlékezik rá, de már olyan távoli lesz, csak elmosódott emlékkép. Ő is erőlködik, hogy emlékezni tudjon, a testére, az illatára. Talán valami biztosan megmarad örökre benne. Talán a hangja, vagy a bőrének selyme a tenyere alatt. De lehet, hogy a tudata felett átveszi az irányítást egy tébolyult erő és lenulláz mindent.

Egyedül volt, nem kellett tartania attól, hogy gyengének lássa bárki. Szabad utat adott a könnyeinek, órákon át siratta az elveszett boldogságát. Nem tudta mennyi az idő, reggel van e már, vagy csak hajnal? Az ajtó tömött acéllemeze nem engedte át a folyosón bujkáló kicsi fényeket. A sötétség, mint egy sűrű massza ráfeküdt a mellkasára, alig kapott tőle levegőt.

Aki volt már magánzárkában mesélt a többieknek róla, hogyan lehet túlélni több napot, hogy ne omoljon össze az ember idegrendszere a bezártságtól, az egyedülléttől.

" Fantázia kérdése az egész. El kell kezdeni egy véget nem érő szép történetet, ami kitart, míg kiszabadul valaki onnan. Az elme rákapcsolódik a történetre, nem engedi, hogy pánikrohama legyen, hogy kétségbeessen. Legjobb, ha csajos a szitu." Benjámin nem akart ilyen történetet, se képzelegni olyanról, ami talán már soha nem adatik meg a sorstól. Tudta, hogy ottfelejthetik hónapokra, talán három hónapra, talán hat hónapra. Ha rá tudják bizonyítani, hogy önmagára és másokra is közveszélyes.

Hajnalban egy gyenge fényt érzékelt, ami a sűrűn rácsozott szellőző ablakból tört elő. Újra szétnézett a helyiségben. Idegesítően szűk volt a hely, amiben csak az ágya, egy vécékagyló és egy vályúszerű mosdó fért el. Gúnyosan elhúzta a száját. Megértette azonnal, hogy miért kerül ki onnan még a normális ember is pszichopata őrültként. Rájött, hogy mégis ki kell találnia egy túlélő történetet magának.

A börtönben futótűzként terjedt el a hír, hogy mi történt a tizenötös zárkában. Másnap a szinten nagy volt a lázongás. Benjámint sokan tisztelték, nem volt ellenséges addig senki vele szemben. Tisztában volt mindenki azzal, hogy nagy balhé alakulhatott ki a zárkában, ami miatt a művész leütötte a tetováltat és kitörte Joci karját. Várták, hogy többet megtudjanak a két régebbi zárkatárstól, akik mindent láttak, de őket kora reggel elvitték kihallgatásra. Joci is rabkórházba került, délelőtt kísérték vissza, felkötött, begipszelt karral. Felvarrta az arcára a legszánalmasabb pofáját, sugallta a többiek felé, hogy ő egy mártír, amúgy meg ártatlan, mint egy ma született kezes bárány, de nem hatott meg a szinten senkit vele. Az elítéltek találgathattak teljesen délig. Akkor tudta meg a tanár – aki szintén nagyon aggódott Benjáminért – hogy mi történt.

– A kölyökképű is kórházba került, nem csak a tetovált. A művész azért intézkedett, mert meggyalázták a gyereket, nagy hibát követtek el, mert a kölyök a művész védelme alatt állt! – mondta el végül az igazságot a többieknek.

– Kölyökképűt? Az nem volt köcsög. Csak ütéssel bírhatták rá! – hitetlenkedett az egyik cigányképű rab.

– Meg is verték a szerencsétlent. De nagyon. Azért van kórházban. Meg ki lett a történtektől idegileg – válaszolt idegesen a tanár.

– Azt beszélik meghalt a tetovált – érkezett egy újabb hírrel Kupec.

– Még nem halt meg teljesen a rohadék. Az egyik őr szerint nagyon beverte a fejét a művész. Csak eszméletlen.

Később tudtak értekezni a kihallgatásról megérkező két elítélttel is. Megszeppenve álltak meg a csoportosulásnál.

– Mindent elmondtunk haver! Úgy ahogy történt. Terror volt végig, csak a művész nem vette a lapot. A gyökér meg túlszaladta magát. Én szóltam, hogy kölyökképű védelemben van. De szerintem pont azért alázta meg annyira. Mert a mocsok a művészre hajazott.

– Nagyot ütött – csóválta meg a fejét a tanár. – Na, nem sajnálom a senkiházit, nem azért mondom. De nem kellett volna ilyen nagyot ütnie.

– Halálos szerelem! – vigyorogta el magát Kupec.

– Dehogy ütött, csak rúgott, de azt nagyot, de nem ő verte szét a tetovált fejét, hanem az asztal éle. Nem jól esett el a disznó! – húzta el a száját Benjámin zárka társa – Figyelj, nem hisznek nekünk. Azt mondják összebeszéltünk. Joci meg a másik pártján van, teljesen lehúzta a művészt. Nem csodálom, az ő karját tényleg kitörte. De tény, nagyon eldurvult a pasas, még soha nem láttam ilyennek. Nem vagyok beszari, de féltem tőle! Ő meg, mintha nem lenne semmihez se köze, még az arcizma se rándult meg, mikor kivitték a zárkából.

– Talán tudunk Jocinak segíteni, hogy emlékezni tudjon! – szólt közbe egy magas, sebhelyes arcú elítélt. Ő is jófiú volt, nagy tekintéllyel bírt a szinten, de nem a birkatürelméről lett nevezetes köztük.

– Milyen csávó vagy? Miért segítenél pont te a művésznek? – szólt a csicskája, aki mindig kísérgette bárhova ment.

– Ígérte a portrémat. Tartozik nekem a művész! – nyugtatta meg a sebhelyes.

Az elítéltek már tudták, hogy Benjámint két vallomás hozhatja ki a magánzárkából, Joci és a kölyökképű vallomása. Jocit nehéz volt elkapni, mivel nem járt ki sűrűn a zárkából, ha ki is jött csak kísérettel. Tervet kellett kidolgozni, hogy szóra bírják. A másik felépülésében jobban bíztak. De lehet az ő vallomása nem lesz mérvadó, mivel a művész védelme alatt állt. Csak az a tény tagadhatatlan, hogy a tetovált kegyetlenkedett és fajtalankodott vele.

A sebhelyes aztán rájött, hogy el lehet kezdeni a léleknyomorítást. Az is fáj úgy, mint egy balegyenes. Üzent Jocinak. Mindennap kapott ezután tőle egy félelmetesen jövőbelátó prognózist. Igaz csak virágnyelven kapta a közvetítést, de érthetően utalt rá, hogy nem őrizik örökké zárt ajtók mögött, és akkor lesz egy fontos téma, amiről társalogniuk kell, ha közéjük kikeveredik. Joci csak nevetett rajta, de belül már nőtt benne a félelem. Tudta, hogy kíméletlenek a törvények a rabok között. Azt is, hogy nagy az összetartás, ha igazságot akarnak tenni maguk között.

Benjámint is kihallgatták. Közömbös arccal hallgatta végig a tisztet. Beismerte, hogy megütötte mind a két zárkatársát. Még azt se mondta, hogy önvédelemből, azt sem, hogy a fiatalabb zárka társa miatt. Mintha marólúggal mosták volna ki az agyát, olyan ürességet érzett benne. Kezdett beletörődni, hogy nincs kiút abból a pokolból ahová jutott.

A hangulat egyre fokozódott Róza eljegyzésén, lassan minden pár kint táncolt a sátor előtti kikövezett udvaron. A három muzsikás fáradhatatlanul húzta a talpalávalót. Szállt az ének végig az utcán, vitte hírül az esti szél, be a falu központjáig, hogy tudja meg mindenki, Fónagy Zolinak bekopogott a szerelem az ajtaján. De nem is akárkinek húzta fel a karikagyűrűt az ujjára a falugazdász. Egy távoli városból hozta a menyasszonyt magának. A falu szerette az effajta híreket. Jó időtöltés volt elrágódni rajta, ha összefutottak a boltban, a piacon, vagy mikor kihajtották az árokpartra legelni a vízi szárnyasokat. Sára is táncolt, nem bújhatott ki alóla. Rá is kíváncsiak voltak a Zoli rokonai, barátai. Megforgatták jól a táncban, úgy ismerkedtek a Pálos tanya új gazdájával. Nem hallotta meg a telefonját mikor zenélt. Igazából nem is jutott eszébe figyelni az időt, hogy feltudja venni, ha Benjámin hívja. Jól érezte magát, sokat nevetett, szórakozott a barátaival, akik tényleg elengedték magukat, és sikerült emlékezetes estévé varázsolni a mulatságot. Zalán se hazudtolta meg önmagát, sűrűn megkóstolta a Zoli által felkínált eperpálinkát. Fel is bátorodott tőle, ráhajtott egy falubéli lányra, aki az idősebb asszonyokkal a főzésben segédkezett.

– Megközelíthetetlenek ezek a vidéki lányok – panaszkodott később Sárának.

– Talán nem szeretik a rámenős pasikat, mint amilyen te is vagy doki! – nevetett Sára a szomorkodó férfira – Mi lenne, ha bemutatnád, hogy tudsz másmilyen is lenni?

– Gondolod, pont itt, ezzel a lánnyal bejönne az úri modor?

Később meglepetten látta Sára, hogy Zalán összebújva táncol már jó ideje a kiszemelt lánnyal. Azt is észrevette, hogy a lánynak se volt ellenére a doki közeledése. Mikor visszaindultak a gazdaságba akkor is együtt látta őket, búcsúzkodtak a virágzó orgonafák alatt. Hazafelé tartottak a kisbuszon mikor huncutkodva megkérdezte Zalánt.

– Sikerült a taktikai váltás?

– Köszi a tippet. Nem gondoltam, hogy bejön. De bejött. Ki gondolta, hogy itt minden második lány felsőbb iskolába jár? Julika is másodéves joghallgató. A drága... – mosolygott a férfi megelégedetten.

Másnap mikor késő délután elmentek a barátai, csak akkor jutott eszébe, hogy nem beszélt Benjáminnal. Este odakészítette a telefont maga mellé. Várta a hívást a börtönből. Remélte, ha elmondja mi miatt volt a figyelmetlen, akkor nem esik a kedvesének rosszul, a tegnap esti mulasztása. De a telefon nem zenélt. Se akkor este, se utána való nap. Nem értette Benjámin miért sértődött meg. Idegesen végezte a munkáját egész nap. Délután meglátogatta Róza, aki egy hétre Zolinál maradt. Vidám volt, ragyogott, mint a felkelő Nap.

– Járjuk a rokonokat Zolival. Anyuék is csak ma mentek haza! – újságolta boldogan a híreket.

Sára míg hallgatta a szerelemtől megrészegült barátnőjét, elkeseredett. Féltékeny lett Rózára, úgy érezte, a sors kegyetlen játékot űz vele. Amit neki szánt boldogságot, azt mind oda adta neki. Ő meg ott maradt, mint egy koldus meztelenül, akinek még a rongyait is elvitték az éjszakai rablók.

A vidéki életben a napok könnyű szárnyakon szállnak. A hajnallal kelt ember is elégedetlen a gyorsan rohanó idővel, mindig úgy érzi kevés volt az egésznap estig, hogy minden dolgát véghez vigye, amit eltervezett.

Sára óramutatója még gyorsabban futotta a köröket, hisz nála a rutin még hiányzott a gazdaságnál, az azzal járó adminisztrációknál, számlák rendezésénél, de hiányos volt a családon belül is. Neki még sok volt a tapasztalatlansága a gyereknevelésben, de a két idős asszonyhoz való alkalmazkodásban is. Úgy érezte minden este, hogy véget nem érő rohanásban telt el a napja. Talán mégis ez segített a legtöbbet, hogy nem gyötrődött minden percben azon, hogy Benjámin megszakította vele a kapcsolatot.

Róza többször kiszaladt hozzá, volt úgy, hogy kerékpárral, egy kicsit dumcsizni, mert ráért, és valakire rá kellett borítania a benne felhalmozódott boldogságot. Hát kire, másra, csakis Sárára, hisz egy jó barátnő érti meg igazán az őbenne tomboló szerelmet, amit Zoli iránt érez.

Sára mutatta, hogy nagyon örül, hogy végre boldognak láthatja.

Próbálta felvenni magára a megelégedettség álarcát, nehogy észrevegye a barátnője, hogy vele ellentétben, az ő érzelmi élete romokban hever.

Nem akarta, hogy Róza újra elkezdje a régi szöveget: Na, ugye megmondtam, erről beszéltem végig.

Neki ne adjon tanácsokat, meg nem kell a sajnálata sem. Pont azért, mert lehet, hogy igaza volt Rózának a Benjáminról alkotott megérzéseiben. Ezért nem mondta el, hogy a férfi nem telefonált napok óta.

Szentül meg volt győződve, hogy Benjámin zsarolja azzal, hogy nem hívja. Megsértődött, mert egyszer elfelejtkezett róla. Dühös volt rá. Hogyan mert ilyet képzelni, hogy ez működni fog a kapcsolatukban, a továbbiakban. Nem várhatja el, most sem, és később sem, hogy alárendelje az idejét és az életét, ilyen kiszolgáló szinten.

Mikor Róza utazott vissza a városba, újra felkereste Sárát, hogy elbúcsúzzon tőle.

– Annyira sajnálom, hogy nem tudtok mégse találkozni nálam a barátoddal. Tudod már meghirdettem a lakást, sürgősen el akarom adni. Remélem az esküvő előtt elkel.

Róza nem sejtette, hogy Sára még örül is ennek a hírnek. Hisz, ha eladja a lakását, nem kell magyarázkodnia, hogy miért maradnak el a találkozók.

Eltelt egy hét, a tavaszi napok egyre melegebbé váltak. A természet már ledobta magáról a szürke téli ruhát, kizöldült a határ, ezernyi virág nyílott ki délre és bóbiskolt el estére a réten. De hiába énekeltek olyan szívhez szólóan a pacsirták, Sára lelkében egyre nőtt a boldogtalanság.

Abban az időben jött rá igazán, hogy semmi nem tudja pótolni egy szerető társ hiányát. Se anya, se gyermek, se barát. A szerelmet, a valakihez tartozást már megmérgezte benne a bizonytalanság. A harmónia, amivel addig együtt élt, megbomlott. A céljai a vágyálmai is hitelt vesztettek lettek ezzel együtt. A motiváció, hogy mindenekfelett ott van egy férfi szerelme, ami mindennél erősebben mozgatja előre az életét, kezdett elhalványodni benne. – Talán mégis tévedett Benjáminnal kapcsolatban, talán mégsem ő az a férfi, akiért érdemes minden erejével küzdenie – tűnődött el többször.

Az anyja észrevette, hogy megtört a kedve, a lendülete. Ajánlotta, hogy próbáljon kimozdulni otthonról. Járjon be a fiatalokhoz a falusi szórakozóhelyekre.

Hétvégén elindult, hogy részt vegyen a faluban egy rendezvényen, ami után táncmulatságot is hirdettek. Sok falubelit megismert Róza eljegyzésén, jóformán le sem ült máris lett partnere. Azonnal megismerte a mosolyogva felé közeledő férfit.

– Egyedül? – hajolt hozzá, mikor odaért, de a hangja nem volt tolakodó, csak kíváncsi.

– Igen. Jó egy kicsit kimozdulni a mindennapokból, nézelődök, ismerkedek.

– Emlékszik rám? Iván vagyok, Zoli eljegyzésén találkoztunk. Segítek ismerkedni – mosolygott a férfi. – Kire kíváncsi? Mindenkiről tudok mindent.

– A férfiak a legnagyobb pletykások, tudom! – nevetett Sára.

Örült, hogy mellé csapódott a fiatal gazdász. Engedte azt is, hogy Iván rábeszélje, maradjon ott táncolni. A férfi továbbra se volt tolakodó, feloldódott tánc közben, felszabadultan nevetett a történetein, amiket jó humorral adott elő. Gépi zene dübörgött a teremben, néha nagyon kellemetlenül, hangosan. Hirtelen váltott át a zene egy lágyabb keringőre.

Sára mindig szeretett keringőt táncolni. A szalagavatására is azzal készültek, bécsi keringővel. Hófehér hosszú ruhában táncolták a lányok, a fiúk csokornyakkendőben, fekete öltönyben. Emlékezett rá, hogy akkor a tánc közben milyen fenséges érzései voltak. Mint a hercegkisasszonyok úgy táncoltak a keringő zenéjére, bő selyemruhájuk úszott utánuk, mint a felhő az égen. És mosolyogtak. Végig mosolyogták a táncot. Nem csak azért, mert a táncot betanító tanár erre kérte őket, a tánc okozott olyan örömöt mindnyájuknak, hogy mindenki arcára mosolyt varázsolt.

A férfi szorosan fogta a derekát és lendülettel vitte a táncparkettre.

Jól táncol, állapította meg Sára. A tánc közben visszatért benne a rég elfeledett hangulat, újra átélte a mámorító érzést. Nem vette észre azt sem, hogy már csak ők táncolnak. Lassan mindenki félre húzódott, engedték, hogy be tudják forogni a parkettet. Amikor a zenének vége lett, ők is megálltak. Sára zavartan nézett szét a figyelő közönségen, akik tapssal díjazták a produkciójukat.

– Ideje mennem – búcsúzott el a férfitól –, holnap is korán kelek. Köszönöm az estét. Nagyszerűen éreztem magam.

– Kikísérem! – válaszolt Iván készségesen.

Az éjszaka hűvös volt, a Hold is felhők közt bujkált. Néha elsötétedett néha kivilágosodott az utca. Sétálva mentek az autóhoz. Már nyitotta az autó ajtaját, mikor a férfi megfogta a karját.

– Mikor találkozunk legközelebb?

– Nem tudom – felelte meglepetten. – Tényleg nem tudom. Talán találkozunk, talán nem.

– Mondta Zoli, hogy van valakid, aki jelenleg börtönben ül.

– Ha Zoli mondta, akkor biztosan úgy van. Jó éjszakát! – válaszolt ingerülten és gyorsan beült az autóba. Mégsem örült, hogy mindenki ismeri a magánéletét a faluban.