Hol van a boldogság?

 A tanár észrevette, hogy az utóbbi napokban nem olyan mogorva, befelé fordult Benjámin.

– Mi történt? Megváltoztál.

Benjamin bólintott, hogy érti, mire céloz az öreg barátja.

– Aláírtam... – válaszolt vissza bizonytalanul.

– Látod fiam, csak ennyi kellett, hogy szereztél magadnak egy kis boldogságot. Magadnak, a fiatal hölgynek, a gyerekeidnek. Egy aláírás, csak ennyi...

– Mi az a boldogság? Hagyjuk már! Mindig arra vágytam, hogy boldog legyek, de csak távolodok tőle. Mondtam már nemegyszer, hogy az én számomra vége, nem keresem, nem vágyok rá... mert nincs!

– Tudod te mi a boldogság egyáltalán? Még most se tudod! Pedig párszor beszéltünk róla.

– Azért sejtek valamit – mosolygott szomorúan Benjámin.

– Időszerű téma így karácsonykor. Szerintem az a baj, hogy hajszoltad mindig a boldogságot, el akartad érni, hogy végre boldog légy. A boldogság megfoghatatlan fiam, láthatatlan, nem lehet pénzért megvenni, se kikövetelni saját magunknak! Mégis hiába megfoghatatlan, mióta élőlény él a földön, mind és mindig, csak ezt kereste, hogy átélje a boldogság mámorító érzését. Pont ezért, mert mint célról beszélsz róla, meghatározod mit is kell érezned. Ha eléred a célt, attól még nem leszel boldog. Mert halvány sejtésed sincs, mit hajszolsz. Vakon keresed az út porában az elveszett kristálygyöngyöket, és közben csak a föld kavicsait gyűjtöd össze.

– Már megint sikerült megvigasztalnia.

– Dehogy, csak szólok, hogy nem jól értelmezed magát a boldogság fogalmát. Sokszor időzik, vagy hirtelen felbukkan melletted a boldogság és te észre se veszed, pedig ott van. Csendben, jelentéktelenül. Nem követelődzik, nem hívja fel hangosan magára a figyelmet. Ezért nem érzékeled.

– Csak egyet is mondjon, ha tud!

– Tudok! Például az a hölgy a látogatáson. Boldogságot hozott a számodra... de te nem vetted észre.

– Nem értem.

– Mit nem lehet ezen érteni? Eljött hozzád, rád szánta a napját, öltözködött, fésülködött, autóba ült, hogy találkozzon veled. Hogy tudomásodra hozza, hogy nem vagy egyedül! Ő kint a való életben összetartja a családod. És miért? Mert a számára ez fontos! Ki tudja miért? Most ne keressük az okokat. A veled való találkozás, az is fontos volt számára, az igen válaszod is nagyon fontos volt a számára. Ez mind-mind fontos volt neki. Mert számára te egy fontos ember vagy... voltál..., mert ezt is jól elszúrtad.

– Aláírtam a beleegyező nyilatkozatot, mondtam már...

– De nem ott és nem akkor! Mert nem érzékelted a találkozás jelentőségét. A boldogság érzésére rá kell hangolódnod, észre kell venned, ha feléd küld valaki egy pozitív életérzést. Sok minden okozhat örömöt, jó érzést, míg idebent vagy ezeknek adjál nagy jelentőséget. Tanulj, olvass, találj ki valami hobbit, hangolódj rá a gyermekeidre, küldj feléjük boldogságérzést, ha önmagadban már rátaláltál. Megérzik, hidd el, hogy velük vagy lélekben. Ha benned szeretet van, csak akkor tudsz tiszta szívből önzetlen szeretetet adni, ha boldog vagy, csak akkor tudsz boldogságot adni. Minden belőled indul, és a világ a te tükörképeddé válik. Ha fontos akarsz lenni más ember szemében, először légy fontos önmagad számára! Ezt nagyon jól jegyezd meg! És most megyek, mert karácsonykor mindenki maga alatt van. Itt meg pláne. Gyakoroljuk a nagyteremben a karácsonyi műsort. Gyere te is, rád fér egy kis kultúra!

A nagyteremben tíz-tizenöt rab visszafogott hangon beszélgetett egymással. A rabok a padsorokban ültek, de volt közülük egy kettő, aki a pódium melletti karácsonyfát díszítette. A tanárt várták. Amikor megjelentek az ajtóban, felhangosodott az elégedett moraj – Itt van, kezdünk végre!

– Jól van báránykáim, úgy tudom, az idén sokan leszünk a műsorra, ez azt jelenti, hogy sokan jó magaviseletűvé váltatok! – nevetett a tanár – Nem baj. Legalább több gyönyörű verset fogunk hallani, mint tavaly.

Elkezdődött a próba. Benjámin hátra ült a széksorban, onnan figyelte, ahogy mindent beleadva, mégis akadozva, majd belevörösödve, verset mondtak az elítéltek. – Karácsony idebenn, Istenem... – sóhajtott fel önkéntelenül.
Lehunyta a szemét, és visszagondolt a régi ünnepeire, a legszebbekre, mikor még kicsik voltak a lányai. Akkor még annyira jó volt minden.

Valaki leült mellé. Mikor oldalra nézett, megismerte a nevelőtisztet.

– Nem szerepel?

– Most még nem, csak figyelem a próbát. A tanár úr ide hívott.

– Jól van, az is kikapcsolódás a maga módján, ha nézi őket. Tudja nehéz időszak ez a bentieknek...

– Tudom, elhiheti...

– Jó, hogy elfoglalják magukat valamivel, telik a nap, múlik az ünnep. Maga mit szeretne kívánni Jézustól, ha módja lenne rá? – nézett feléje a tiszt mosolyogva.

– Jó lenne a lányaimnak boldog ünnepeket kívánni, de ez most, ebben a helyzetben egy lehetetlen kívánság. Hiányoznak...– válaszolt őszintén és meglepődve a kérdésen.

– Azt azért meg tudjuk oldani.

Mikor a nevelőtiszt felállt és magára hagyta, figyelni kezdte újra az előadást.

– Surányi Elemér, gyere csak fiam, nem fogsz kimaradni, ne bújj el! Egy gyönyörű verset hoztam neked, kezd csak el! – hallotta a tanár hangját. ­

A második sorból felállt és lassú tétova léptekkel, zavart mosollyal előre indult egy harminc év körüli cigány férfi.

– Mit ajánl? – kérdezte hanyagul, mikor odaért.

– Adytól a Karácsony-t. Az egyik legszebb vers, amit ismerek.

Elemért ismerte Benjámin, rablásért, garázdaságért ült már két éve, hátra volt még ugyanannyi, mert többszöri visszaesőként ítélték el. Beszélték a szinten, hogy tavaly is nagyon kikészült a férfi, senki nem látogatta meg az ünnepek alatt, csomagot se kapott. Állítólag nem volt pénze a családnak az utazásra. Benjámin arcára kiült a keserűség, mert arra gondolt, hogy őt se látogatja meg senki amíg bent lesz. Összeszorította az ajkait. El kell fogadnia, amit rámért a sors. Túl kell élnie, vagy beledöglik. Nincs több alternatíva.

Elemér nagyon elmerült a csendes szövegolvasásba, ráhajolt a kezébe adott papírlapra.

– Tudsz egyáltalán olvasni fiam? – viccelődött a tanár.

– Ne sértegessen, csak értelmezem a szöveget! – válaszolt Elemér idegesen.

Végre rászánta magát és belekezdett a hangos előadásba. Benjámin meglepődve hallgatta a férfit, aki szépen, kifejezően szavalta a verset, közben azt is észrevette, hogy furcsán változik a férfi hangszíne. Fojtogató csend lett a teremben, mindenki látta, hogy a férfi arcán folynak a könnyek. Ennek ellenére Elemér nem hagyta abba a szavalást:

„Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Oda haza.

De jó volna tiszta szívből –

Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,"

Benjámin is elérzékenyült, szemei könnyfátyolossá váltak. A nevelőtiszt újra megjelent.

– Itt van... csomagot kapott! És még van más is, a nagyfőnök engedélyezte magának is a tízperces telefonkészüléket, ezt is elhoztam. Benne van a kapcsolattartó mobilszáma. Tud a gyerekeivel most már mindennap beszélni pár szót.

Benjamin meglepetten nyúlt a csomagért és a telefonért.

– Köszönöm!

– A kinti példás határmunkáért. Boldog karácsonyt!

A tiszt megveregette Benjámin vállát és felállt mellőle, előre ment a pódiumhoz. Követte egy darabig tekintetével a távolodó tisztet. Kedvelte ezt a férfit, a tanár után őt a legjobban. Széles vállú, zömök testalkatú negyven körüli férfi volt, a feje tar kopaszra borotválva. Megjelenése komolyságot, kimértséget sugárzott az elítéltek felé, de nem volt szigorú. Csodálkozott is rajta sokszor, hogy ad az Isten ilyen türelmet egy embernek, ha ennyi lelki sérült közé keveredik. Ha beszélgettek mindig olyan érzése volt, hogy igazán a lelkén viseli az ő sorsát is. Minden kérdésére a megfelelő válaszokat adta, nem kertelt, nem beszélt mellé. Akkor kedvelte meg igazán, mikor arról kérdezte, hogy őszintén mondja el, hogyan jutott el odáig, hogy felgyújtsa a bankot és a lakását is. Ő se beszélt mellé, őszintén válaszolt, mert már tudott róla beszélni. Nem volt benne az alkohol miatti kiszabadult agresszió, elbújt a lelke mélyére. Helyébe ennél is rosszabb telepedett, a reménytelenség a jövőtlenség érzése. De az rendesen otthonra talált nála, mint egy rákos sejt, először kis területet zabált fel benne, aztán kinyújtotta polip csápjait és végig fonta az egész testét, még a csontjaiban is érezte, hogy végzi a pusztítást. Ez rosszabb volt mindennél.

A tiszt hallgatta, aztán megcsóválta a fejét.

– Igazságtalan az élet odakint sok esetben, azoknak kéne itt ülni, akik miatt ide jutott. Ez az én véleményem. De ezzel nem azt mondtam, félre ne értsen, hogy a legjobb megoldást választotta, mert nem. De nem tudom, ha ebbe a helyzetbe én kerülnék, és elborulna az agyam egy időre a sok traumától, milyen reakciókat váltana ki belőlem. Nem könnyű jó tanácsot adni, nem is akarok. Nincs értelme elferdíteni a valóságot. De ha innen kikerül egyszer... okosabban éljen. Meg kell tanulnia először tízig számolni, mielőtt bármit is tesz. A cselekedetének a várható következményeit is átkell  ugyanis gondolnia!
Forgatta a dobozt. A díszes csomagoló papír összehajtva a felnyitott fedél alá volt tolva. Tudta, hogy minden csomagot átvizsgálnak, mielőtt eljuttatják az elítéltekhez. Érezte, hogy a várakozás izgalma átjárja a testét. Arra gondolt, hogy Sára küldhette a csomagot, hálából azért, hogy aláírta a beleegyező nyilatkozatot. Ki más? Nincs senki kint, akinek eszébe juthat karácsonykor egy ilyen gesztus.

Nem merte kinyitni. Ült ölében a papírdobozzal, úgy tett mintha figyelné az előadást. Sára arca jelent meg a lelkében. Megidézte és elmerült a kékeszöld szemek tengerében, mert képtelen volt elfelejteni, átégette a retináját és leköltözött a lelkében a lány szemeiből áradó különös fény, ott volt hívatlanuk, kéretlenül, beengedésre várva döngetett a lelke kapuján.

Tudatalattijában már érzékelte, hogy Sára az, aki előtt kitárulnak azok a kapuk, amik mögött az igazi énje, sebezhető, síró lelke lakik, amit próbált eddig elzárni a külvilágtól.

Csak pár dolgot tudott róla, például azt, hogy nem hord ékszereket és nincsenek undorító műkörmei sem, amit majom módra utánoztak egymásról a való világban a vele egykorú nők. Felfedezte, hogy kitartó, hogy őszinte, akkor sem hazudik, ha abból kellemetlensége származik. Azt is, hogy harcias és megvédi mindenáron az igazát. És azt is, hogy szép... nem csak kívülről, valami megfoghatatlan belső szépség árad belőle. Magához ölelte a papírdobozt, lehunyta a szemét. Szeretett volna egy darabig ebben a látomásban ringatózni, ebben a különös érzésben elmerülni, ami végigfutott az egész testén, egy hihetetlen, felfoghatatlan felismerés: van valaki a börtön rácsain túl, aki gondol rá, akinek talán mégis fontos.

A próbának vége lett, a tanár odament hozzá és fáradtan lehuppant a mellette lévő székre.

– Kivagyok ezektől, de alakul azért. Mit gondolsz?

– Jó lesz. Vannak kimondottan tehetségesek köztük – felelt halkan Benjámin.

– Naná, hogy vannak! Van, aki ötödik éve ünnepel idebent. Mit kaptál? – nézett a dobozra a tanár.

– Nem tudom – vallotta be őszintén Benjámin.

– Nem nézted meg? Na, bontsd ki gyorsan!

Benjámin kelletlenül hajtotta szét a doboz fedelét, egyedül akarta, de szót fogadott, úgy gondolta mégis jó, hogy ott van a tanár mellette, erősebb lett mindig a társaságában. Félt a csalódástól, mi van, ha mégsem igaz semmi abból, amiről előtte ábrándozott, mi van, ha kinyitja a dobozt és ami benne van, csak a fájdalmát fokozza, még a mostaninál is jobban.

Lassan kezdte a doboz fedelét széthajtani, felül egy borítékot talált, alatta egy papírmappát. A borítékot félre tolta, a mappát bontotta ki, rajzok voltak benne. Legalább tíz darab rajz, Mónikától, Zsuzskától. Megjelent az arcán egy halvány mosoly, végre megbizonyosodott, hogy Sára küldte a csomagot. Ezzel párhuzamosan a feszültsége egyre fokozódott, már reszketett, amit próbált titkolni nehogy a barátja észrevegye.

– Olvasd el az üzenetet – szólt rá a tanár –, a boríték! – közben elkezdte nézegetni a gyerekek rajzait.

Benjamin kinyitotta a borítékot, egy karácsonyi képeslap volt benne, a hátuljára írt üzenettel.

– Olvasd már, persze csak ha akarod, ha nem titok! – türelmetlenkedett az öreg barátja. Benjámin olvasni kezdte az üzenetet.

„Kedves Benjámin!

Tudom, hogy nehéz lehet magának karácsonykor távol lenni a családjától. Talán enyhíteni tud ezen a rossz érzésen az ajándék, amit itt küldök: a lányai őszinte szeretettel készítették a rajzokat, és üzenik, hogy visszavárják. Részemről is van egy kis ajándék. Csak egy meggondolásból választottam. A lányai szerint mikor a mindennapjai része volt ez a tevékenység, Ön jó ember volt, és nagyon szerethető apa. Talán még nem késő visszafordulni erről az útról amire rálépett, a gyermekei érdekében. Kérem, kezdjen el újra festeni, hogy visszataláljon az út elejére. Mivel megkaptam a jóváhagyását, amit remélem őszinte lélekkel írt alá, leviszem a két kislányt a vidéki otthonomba az ünnepek alatt.

Boldog karácsonyt!

Sára"

A tanár csendben figyelte a férfit, majd megszólalt.

– A boldogság kék madara, íme, itt csapkodja gyenge szárnyait. Erről beszéltem neked. Nem történt nagydolog, nincs tűzijáték, se csinnadratta, mégis ünneplőbe öltözött a lelked és jól érzed magad. Mert valaki elküldte feléd a szeretetét az odafigyelését. Ez az, drága barátom, amit értékelni kell! Ez az, amit nem lehet megvásárolni, kierőszakolni! Érted már? Egy kis csomag, papírhulladék, ha úgy nézzük... és te reszketsz a boldogságtól, a várakozástól!

– Nem tagadom, most ebben a pillanatban úgy érzem... lehet, hogy most igaza van... – válaszolt zavartan Benjámin.

– Nézd csak, a lányok rajzait. Ezt például. Mit látsz? Bizony mindent lerajzolt ez a csöppség, ami fontos most az életében. Ez itt, látod, a két gyereked, és ez a hölgy, akinek a kezét fogják...

– Ő Sára, csakis az ő kezét foghatják.

– Igen, csakis ő lehet. Esik a hó, látod? De őket valami kupola védi, nem éri őket a hóesés, védve vannak. Ez itt mögöttük ki lehet? Bizonyára te, kicsit távolabb, de ott vagy a rajzon. Fontos nekik a jelenléted. Van még egy alak a papírlap szélén, mint egy angyal. Talán a feleséged, aki már fent van az égben. Mit kaptál még? Hadd nézzem!

– Ceruzákat, rajzmappát, festékeket – nézett szét Benjamin a dobozban.

– Te ezek szerint tudsz festeni?

– Tudok. De már régen festettem. Nagyon rég.

– Jól van, erről írt a kishölgy! Tudod mit, segítek neked, hogy újra elkezd a festést. Ne nézz rám így, nem őrültem meg! Attól, hogy börtönben vagyunk, még nem lehetetlen minden. Van a folyosó végén a másodikon egy ilyen kreatív helyiség, most csak egy önjelölt szobrász dolgozgat benne. Biztos kijöttök egymással idővel, azt beszélik eléggé agyas a fickó.

Elgondolkodva sétált visszafelé a zárkába, de mikor belépett az ajtaján azonnal felkavarta a nyugalmát a látvány, ami fogadta. A hatágyas zárkába két új elítélt érkezett. Kölyök megszeppenve ücsörgött az asztal mellett, látszott rajta, hogy nagyon várta a visszatérését. Az ő cuccát és a srácét is feldobta a két elitélt a felső ágyra. Benjámin az ajtóban állva figyelte a változást. A két új rab az elbitorolt alsó ágyon feküdt.

– Haver, ne csinálj semmit, nem éri meg! El leszünk mi ott fent... – emelte fel a kezét Kölyök. Benjámin dühös lett, de ellenére próbált higgadtan gondolkodni: tisztában volt vele, ha erővel tesz rendet a zárkában, elveszíthet minden kiváltságát, még azt is, amit most kapott, például elveszik tőle örökre a telefont, úgy hogy egyszer se tudja felhívni Sárát és a lányait. A csomagot lassú mozdulatokkal betette a szekrényébe.

– Te vagy itt a másik digó? – hallotta a saját ágya felől a kérdést, majd elért hozzá a gúnyos röhögés is.

– Mondjuk rá... te ki vagy?

– Én? Majd megismersz. De ne nagyon akarj! – vigyorgott a rab, közben kéjesen végignyújtózott az ágyon.

Benjámin jól szemügyre vette a két alakot, mindkettő erős testalkatúnak tűnt első benyomásra.

– Na húzz el a helyemről öcsi! – szólította fel a helyén fekvő elitéltet.

– Mit hadoválsz itt nekem? Ez már az én helyem. Nem fogok fent aludni, nem bírom a magaslati levegőt.

– Én sem! – szólt nyugodtan Benjámin és lazán odasétált az ágyhoz – Nem mondom még egyszer!

– Akkor mi lesz? Levadászol, vagy tetszem neked? – nézett fel rá gúnyos érdeklődéssel a rab.

Benjámin hirtelen hajolt, a szempillantásnál is gyorsabban, és mint a rongyot úgy vágta ki az ágyából a férfit. De már fordult, mint a villám, mert tudta, hogy a másik hátulról támad, ököllel arcon vágta. Az ütést olyan erővel adta ki magából, hogy az elitéltnek felhasadt a szája, a vér lecsurgott az állán.

– Akkor van még valami megbeszélni valónk? – fordult hidegvérrel a földön heverő két elítélt felé.

– Én megmondtam haver, hogy nyugodj le, nem ér annyit az egész. Nekik is szóltam, hogy ne vegzáljanak téged, de nem értettek a jó szóból.

Benjámin akkor látta meg a langaléta felpüffedt szemét.

– Ha eddig nem mondta senki, a haverom a védelmem alatt áll, nem mondom el kétszer!

– Köcsög! – köpte ki a véres nyálat a szájából az elitélt, akit szájba vágott.

– Mit mondtál? Tudod, ez most megint helytelen elszólás volt a részedről! – durván térden rúgta, amitől újra a földre rogyott – Maradj már veszteg, jobban jársz!

Odament az ágyához, visszapakolta a holmiját, intett Kölyöknek.

– Mire vársz, csinálj rendet az ágyadon.

Lefeküdt a helyére, végignyújtózott, onnan nézte egykedvűen a két nagyképű rabot.

Benjámin sokat kockáztatott, de azt is tudta, hogy a fegyházban vastörvények uralkodnak. Ha kimutatja, hogy gyenge, vége van egy életre. Kihasználnák, mint a többi alázkodót. Mindennaposok voltak bent a verések, a drogozás miatt kialakult állati ösztönök sose nyugodtak le. Inkább higgyék róla, hogy ő az alfahím a zárkában, féljen tőle a többi. Több mint valószínű, hogy a két új is drogos, azért ilyen nagy a mellényük. Csak akkor zuhannak össze, ha elfogy a szer, mint a kölyökképű. Ha azok, akkor megérdemlik a megkülönböztetett figyelmet, mert kiszámíthatatlanok.

Muszáj volt újra figyelmeztetnie őket, mert látta a másik kettő szemében a gyűlöletet, nehezen fogadták el az új felállást.

– Akkor minden érthető remélem. A főnök én vagyok a zárkában, itt minden az én akaratom szerint történhet! Világos?

A két elitélt felmászott a felső ágyra, nem válaszolt egyik se a kérdésre.

– Nem hallom! – szólt rájuk dühösen Benjámin.

– Rendben van. De te egy baromállat vagy! – mondta el a véleményét a felette fekvő.

– Akkor ehhez tartsd magad! Így is megfelel.

Karácsony napján beköltözött a börtönbe az áhítat. Még a haragosoknak is volt egymáshoz egy két jó szavuk, mintha mindenki kapott volna a reggeli mellé egy jóságszérumot. Készülődtek a műsorra, várták a hozzátartozókat, a csomagokat. A látogatók meg is érkeztek, de most se tarthatott tovább a látogatás ideje, mint máskor, csak a levegő változott meg körülöttük az érzelmek felfokozott hullámai miatt. Benjámin tudta, hogy hozzá nem megy senki, próbálta magát elfoglalni mással. Nehezen telt az idő, úgy vánszorgott, mint egy aggastyán a temetőben. Csak késő délután szánta el magát, hogy felhívja Sárát. Szerette volna előbb, minden percben erre gondolt, mégis húzta az időt. Teljes bizonytalanság uralkodott el rajta: nemsokára beszélni fog Sárával, ki fog derülni mennyire neheztel rá. Megbocsájtott-e neki, vagy csak szükséges rosszként tűri és viseli a jelenlétét? Kap e tőle csak egy jó szót is, ami kedves lesz számára? Vagy csak hideg, kimért, hétköznapi stílusban fog hozzá szólni? A folyosó legvégén megállt, ott elviselhetőbb volt a zaj, ami a nagyteremből kiszűrődött hozzá. Az egész napi izgalom megtette a hatását, mikor meghallotta Sára hangját, alig tudott megszólalni.

– Helló. Kivel beszélek? – hallotta az ismerős hangot.

Nem jött ki hang a torkán, úgy érezte mintha fojtogatná a benne lévő türelmetlen várakozás.

– Boldog karácsonyt Sára... csak... én vagyok, Benjámin... a börtönből. Remélem nem zavarom.

A vonal végén egy pillanatra néma csend lett.

– Magának is boldog karácsonyt Benjámin! Örülök, hogy hívott. Megkapta a csomagot? – hallotta Sára hangját.

– Igen, köszönöm, nagyon kedves, hogy gondolt rám. Jól esett. Legelőször is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, nagyon sajnálom, hogy olyan arrogáns voltam magával az utolsó találkozásunkkor.

– Bocsánatot kér? – hüledezett Sára, nem akart hinni a fülének. Ez az alak azt hiszi, ennyivel megoldotta, amit művelt vele, akkor téved. Arrogáns? Enyhe kifejezés a bunkóságra! Dühében alig tudta visszafogni magát, legszívesebben kikapcsolta volna a telefonját. Szerencsére lehiggadt annyira, hogy nem tette meg, eszébe jutott, hogy mégiscsak szent este van.

– Jól van, elfogadom a bocsánatkérését. De ne örüljön annyira... csak azért fogadom el... mert karácsony van.

– Köszönöm, megérteném azt is, ha elküldene egy másik égtájra. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire megsértettem.

– Inkább megalázott, nem ezt akarta mondani?

Benjámin kínosnak érezte a kimért, hivatalosra sikerült beszélgetést, de annyira feszült volt, hogy nem tudta hogyan változtathatna rajta. Arra gondolt, nem ismeri, nem volna jó ötlet most azzal elriasztani, hogy rámenős, nyomuló szövegelésbe kezd. Ha minden bevezető nélkül elmondja neki, hogy minden megváltozott, hogy teljesen másként gondolkodik már felőle, hogy becsüli, felnéz rá, tiszteli. Lehet gúnyolódásnak venné, miért is hinné el, mikor egy durva alak él az emlékeiben róla.

– Ha jól értettem, amit írt, ott vannak a lányaim magával – próbálta folytatni valahogyan a kényszeredettre sikerült beszélgetést.

– Igen, itt vannak, hiszen megírtam, hogy lehozom őket az ünnepek alatt vidékre... egy pillanat, szólok nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Sára örült, hogy megmenekült, neki is nehezére esett a társalgás. A legutóbbi találkozásuk óta nem változott a véleménye a férfiról, csak egy jelző vésődött be róla: hogy egy felfújt hólyag! Ezt most is elmondta magában többször.

– Zsuzska, Mónika! Gyertek gyorsan, apukátok van a telefonnál – hívta hangos szóval a két viháncoló gyereket.

– Apu, apu, apu! – szaladt boldogan Zsuzska – Hogy vagy apu? Mit csinálsz?

– Boldog karácsonyt kis manó! Jobban lennék, ha veletek lehetnék. És ti, hogy érzitek magatokat?

– Jól! Már ide megjött Jézuska. Angyal azt mondta, Jézuska hozta az ajándékokat, de én tudom, hogy nem is igaz, csak nem akarom neki megmondani, nehogy szomorú legyen. Meg apu... nagyon nagy hózás van odakint, de karácsonykor mindig hózás van, emlékszel rá te is?

Zsuzska csak mondta, monda, félve, hogy valamit ki ne hagyjon, mert mindent nagyon fontosnak tartott abban a pillanatban, hogy elmondja az apukájának. Nem szívesen adta át Mónikának a telefont, pedig megkérte Benjámin, hogy a nővérével is akar beszélni. De mikor oldalra nézett, mégis megsajnálta a nővérét, mikor látta, hogy Mónika türelmetlenül topog mellette. Szomorú képet vágva nyújtotta felé a telefont:

– Tessék, odaadom.

– Boldog karácsonyt apu! Hogy lehet az, hogy tudsz telefonálni? – kezdte kérdéssel a nagyobbik lánya a társalgást.

– Sajnos nem sok ideig tudok beszélgetni, de fogunk sűrűbben ezután. Kaptam egy mobilt, de be van határolva rajta, mennyi ideig beszélgethetünk. Remélem, ha megkérem Sárát, nem utasítja vissza a kérésem.

– Az nagyon jó lesz! Áh, ne félj, ő nem olyan visszautasítgatós. Küldtünk ajándékot, megkaptad?

– Igen, gyönyörű rajzok. Kiragasztottam a szekrényem ajtajára, hogy mindennap lássam őket.

– Örülsz neki? Akkor majd rajzolunk még – nyugtatta meg Mónika.

Ő is elkezdte a saját monológját, hogy milyen szép az ünnep vidéken, mesélt az állatokról, Lajkóról, Bicéről, a két hófehér bundájú kuvaszról. Aztán odahívta Sárát.

– Gyere ide Sára, mert lejár apu ideje!

Sára vonakodva felállt az asztal mellől, direkt nem figyelte miről cseverésznek a gyerekek az apjukkal, igy is lassan oldódott a feszültsége, amit a férfi hangja kiváltott benne. Nem tudott kibúvót kitalálni, kelletlenül átvette a telefont Mónikától.

– Itt vagyok.

– Ne haragudjon, hogy ennyit zavarom.

– Nem zavar.

– Kimért és udvarias... mégis arra kérem, hogy beszéljük meg, a nap melyik időpontja lenne alkalmas, amikor beszélhetünk ezután, nem sokat, tíz percet, ennyit lehet. Nemsokára lejár az időm...

– Rendben. Csakis az esti órákban, munkahelyen nem beszélgethetek privát. Vagy hétvégén, szombaton három után, akkor a lányokkal vagyok.

– Nagyszerű. Maga tényleg egy földre szállt angyal Sára... – sóhajtott a vonal végén a férfi – Nem csak Zsuzska érzi így, ez az igazság. Már én is rájöttem... akkor... még egyszer, boldog karácsonyt. Vigyázzon a lányaimra és magára is... jó volt hallani a hangját. Jó, hogy egy angyal vigyáz a lányaimra...– sóhajtotta el magát újra Benjámin.

A vonalban egy éles kattanás hallatszott.

Megszakadt, gondolta Sára, és mivel azt hitte már nem hallja a férfi, válaszolt.

– Vigyázok. És az angyalok vigyázzanak magára is, mert én ott nem tudok... nincs ugyanis belépő kártyám.

Nagyon zavarba jött mikor meghallotta, hogy a vonal végén halkan felnevet a férfi, aztán végleg megszűnt a vonal.

– Na, ezt jól elszúrtam! Mit gondol ez most rólam? Hú, de nem normális ez az egész! Még, hogy mindennap telefonál, beszámolót kell tartanom. Na, mi lesz itt? – dohogott hangosan, míg leült az anyja mellé.

– Mi van kislányom? – érdeklődött az anyja mikor meglátta Sára gondterhelt arcát.

– Semmi különös, csak bejött az életünkbe a szerető apa, hogy vinné el az ördög! – mondta keserűen Sára.

– Végre megjött az esze annak az embernek, ideje már. De miért bánt?

– Nem tudom. Jobb lenne, ha nem is látnám! – felelte idegesen – Annyira összezavar minduntalan.

Benjámin a hideg folyosófalának támaszkodva állt, kezében az elnémult telefonnal. Úgy érezte végig míg beszélt Sárával, mintha ott állna mellette, érezte a közelségét. Megnyugodott, hogy megbocsájtott neki, annak is, hogy hajlandó vele kapcsolatban maradni. Teljesen mindegy, hogy kötelességből, mert úgy gondolta, hogy csak abból, de a lényeg az, hogy mindennap hallani fogja a hangját. Minden napja ezután várakozással telik majd el. És ha várakozhat egy számára kedves eseményre, túléli könnyebben azt a poklot, amibe belekerült. Az angyal velük van, igaza volt Zsuzskának. Már nincsennek egyedül.

A telefont a zsebébe csúsztatta és lassú léptekkel elindult a nagyterem felé, ahol javában tartott a karácsonyi műsor.

Kérjük meg az angyalt

 

A befogadó otthonban zajlott az élet. Ahogy hűlt lefelé az idő és beköszöntöttek az igazi fagyos napok, egyre több gyereket vittek be az Intézetbe. Böbe néni mondta is Mónikának és Zsuzskának, hogy nekik már nem kellene ott lenniük, mert kitelt az idejük. A két kislány tudta, hogy mi miatt nem indulnak még az új otthonukba, hiszen Sára megosztott velük minden információt. Tudták, hogy a tanfolyam végéig a városban kell maradnia Sárának, így nekik is. A december nem igazi telet hozott, mindennap köd volt, néha ónos szitálással. Talán a szürkére festett világ is közrejátszott abban, hogy mindennap kiborult a bili a bentlakók között. Nem volt egy békés nap, folyton marakodtak. Zita és Viki belháborút vívott az újakkal, hogy megtartsák féltve őrzött pozíciójukat. Nem volt könnyű dolguk, kemény ellenállásba ütköztek.

Zsuzskát és Mónikát mikor délután visszaértek az óvodából, feltűnő csend fogadta az emeleti folyosón. A szobájukban a lányok csendben hallgatták Zitát. Türelmetlenül intett feléjük:

– Visszahozták Flórit, de milyen állapotba van! ... Gyertek, most mondom.

Mónika és Zsuzska odakuporodott mellé a heverőre és várták a beszámolót.

– Szóval, itt döglök délután, hát hallom a nagy csörtetést lefelé. Mondom, megnézem mán, mi van. Akkor láttam meg Flórit, kísérték felfelé. A gyereknek jártányi ereje se vót. Teljesen tönkre vágta magát.

– Akkor drogos lett! – szisszent fel Viki – Minek ment lakásotthonba a bornyú.

– Dehogy lett drogos, nem egészen erről van szó. Beszéltem vele később, nem az lett a baja. Az anyja miatt épült le.

– Hát mi lett? Azt mondta házasodik az anyja, ha kiszabadul a sittről, elveszi a strici.

– El is vette, vót nagy lagzi is. Azt mesélte hintó vitte az anyját a házasságkötőhöz, rózsaszín fődig érő ruhában, a haja meg tisztára rackásra vót csinálva. Jól nézett ki nagyon, vót még koronája is... csak mégse vitte haza Flórit. A strici ellenezte. Kiszórakozták magukat a pézbűl, oszt az anyja ment az utcára megint.

– Gondolom újra lekapcsolták! – jött rá az igazságra Viki.

– Aza', nagyon hamar. Flóri meg nem érte el telefonon, hát megszökött, elindult Pestre gyalog, mert izgult az anyja miatt. Mikor felért Pestre a nyóckerbe, már nem érte kint az anyját. A nagyanyjához ment végül, de ott se látták szívesen. Lelépett onnan is, hajléktalanok közé keveredett. Üvegezett nekik kajáért, teljesen addig, míg elkapták igazoltatáskor a zsernyákok.

– Nem jobb lett volna, ha nem szökik meg?

– Azt monta, ott nem maradt vóna egy percig se, homokos is vót bent, meg kétdrogos, szítták a vérit. Hát elkapták, oszt visszahozták, tetvesen, ótvarosan. Le van pukkanva a gyerek rendesen.

– Na, a szép jövő oda van Flórinak akkor – sajnálkozott Viki.

– Oda, tán örökre – helyeselt Zita – megmondtam neki, menne ki családho', emlékeztek, nem vót hülye gyerek. Mán én is kimennék... csak ott is iskolába kell járni.

– Kimennél? – csodálkozott Viki.

– Ki én, mán nagyon unom az itteni világfolyást.

Reggelinél Mónika is látta Flórit, ott ült a sarki asztalnál az ebédlőben két új cigányfiúval. Csendben tömte magába az ennivalót, mint aki ezer éve nem evett. A feje kopaszra volt borotválva, hogy könnyebben tudják kezelni az ótvarjait. Az emlékeiben élő zömök elhízott cigánygyereknek csak az árnyéka feszengett a széken. Mikor befejezték a reggelit, Zsuzskával odamentek Flórihoz.

– Szia, Flóri! Tegnap mondták, hogy visszajöttél.

– Sziasztok! Hoztak, így helyesebb. Elkaptak a zsaruk, mert országos körözés alatt voltam. Vége a szabad életnek! – válaszolt egy keserű fintor kíséretében Flóri.

Zsuzska nem bírta megállni, hogy ne juttassa kifejezésre méltatlankodását.

– Hogyan nézel ki Flóri, mi történt a hajaddal?

– Jó, mi? Neked nem jön be? Ez az új séró a divat manapság.

– Jól van, menjünk Zsuzska, óvodába kell mennünk! – húzta maga felé Mónika a húgát – Majd beszélgetünk, ha hazajöttünk Flóri.

– Még itt leszek, hajjak meg... menjetek csak tesó! – búcsúzott a fiú kedvesen, látszott rajta, hogy örült a találkozásnak.

Az óvodáig vezető úton aznap Angéla nénivel mentek. Ő kezdett el Flóriról beszélni.

– Szerencsétlen gyerek, nagyon sajnálom ezt a Flóri gyereket! Nincs szerencséje, olyan ő is, mint a vak tyúk, nem talál szemet.

Mónika értetlenkedve hallgatta egy darabig a sopánkodását, de csak furdalta a kíváncsiság, miért hasonlít Flóri a vak tyúkhoz? Angéla néni tüstént megmagyarázta, hogy mennyire egyértelmű pedig, amit mondott.

– Csak azért, hogy megértsd te is aranyom, azért, mert keresi a helyét a világban, de nem ott, ahol kellene. Haza vágyik oda, ahonnan behozták. Egyszer visszakerül végleg oda, ha ez a sorsa, de ott nem lesz belőle más csak utcacsavargó.

– Neki nincs angyala az a baj – mondta halkan maga elé Zsuzska –, az nem engedné bizonyára, hogy utcacsavargó legyen.

Angéla néni helyeselte Zsuzska gondolatmenetét.

– Bizony elkelne neki is egy hasonló angyal, mint a tiétek. De nagyon nehéz ilyen angyalt találni, aki igaz szeretetből hazavinné, embert nevelne belőle.

– Tévedés Angéla néni, nem mi kerestük az angyalt, ő keresett bennünket. Lehet, hogy Flórinak és Zitának is van már angyala, csak nehezen találja meg őket.

– Elképzelhető – hagyta rá Zsuzskára Angéla néni, nem vitatkozott, ő is könnyes szemmel hallgatta végig, a két gyermek találkozását az angyalukkal.

Vacsora után körbe fogták Flórit, és megkérték, hogy mesélje el mi történt vele. Flóri szívesen elmondott mindent, talán azért mert jól esett neki, hogy aggódnak érte.

– Kemény a cigányélet, az nem változott semmit! Azt nem tudják itt bent, hogy én Pesten először papámhoz mentem. De belefáradtam az örökös viszályba azért léptem onnan is le. Nyomorult élet az, nem emberhez méltó. Egyik házat feltörik, lakják egy darabig, míg el nem zavarják őket, mennek másikba. így megy az élet. Mamám örült egyedül, a többiek kinéztek, mikor haza mentem a családho'. Anyámmal már nem találkoztam, látogatni meg nem akartam a sitten – mondta szomorúan, aztán ragyogó szemmel folytatta.

– De nagyon jót ettem az első nap, bátyám szerzett malactartót. Értél finomat. Mamám nagyon tud főzni, sütni. A patkányt is úgy megsüti, mint a nyulat, de pörköltnek is tudja.

– Fújj! – öklendezett Viki – Ti eszitek a ronda patkányt?

– Nem ronda az, ha jó helyen fogod, jó kövérek! – röhögött Flóri.

– Akkor most mire gondolod magad? – kérdezte Zita

– Nem tudom, de lakásotthonba biztos nem. Hányingerem van tőle. Tele van drogossal, kevés a kaja, egy tömegnyomor.

– Te mán nem kellesz máshol Flóri! – húzta el a száját Viki.

Zsuzska hallgatta a beszélgetést, és közben a gyermeklelke nagyon megsajnálta Flórit, arra gondolt, hogy segíteni kéne rajta valahogyan. Addig- addig gondolkodott, hogy rájött mit kell tennie. Boldogan újságolta el ezek után Mónikának.

– Én már tudom, hogyan segíthetnénk Flórinak!

Mónika érdeklődve hallgatta a húgát.

– Ha megkérjük Angyalt, hogy segítsen rajta, bizonyára segíteni fog szívesen. Hisz ő is angyal, gyorsan megtalálná azt az angyalt, aki régóta keresi Flórit.

– Meg Zitát.

– Jól van, meg Zitát.

– Megkérhetjük rá, talán karácsonyig még ide is talál.

Róza többször rákérdezett Sárára, hogy milyen döntést hozott a gyerekekkel kapcsolatban, mi lesz például abban az esetben, ha nem kapja meg a jóváhagyást a börtönből.

– Nem tudom, otthagytam a nyilatkozatot. Az biztos, hogy én oda többet a lábam sem teszem be. Meg az is biztos, hogy nem alázkodom meg újra előtte. Ha meg nem írja alá, akkor így jártam. Szóval, majd lesz valahogy.

– Sajnálom, hidd el, ez az egész történet lehetne nagyon szép, ha ez az alak nem rondítana bele – morfondírozott Róza, mert nem tudott még tanácsot sem adni a barátnőjének. – És hogyan döntöttél a gyerekek felől?

– Sokat gondolkoztam elhiheted, végül arra jutottam, hogy elvégzem a tanfolyamot, megpróbálom az apa hozzájárulása nélkül kihozom a lányokat. De nagyon nehéz lesz végig csinálni, a beleegyezése nélkül.

– Helyes. Én is ezt tenném a helyedbe. Az ürge még három évig rács mögött lesz, onnan osztja az észt, nem sok vizet zavar, nem kell félned tőle.

– Nem félek tőle, csak nagyon haragszom rá – világosította fel Rózát szomorúan Sára.

Pár nap múlva megváltozott minden. A foglalkozás végén bement hozzájuk a gyermekvédelmi főelőadó, odaült a sor végére és türelmesen várta, hogy végezzenek az aznapi témakörrel. A foglalkozás végén megdicsérte az aktivitást, többen felálltak, sok kérdésre remélve választ, közelebb mentek hozzá. Sára ismerte ezeket a kérdéseket: – „Mikor helyeznek ki hozzám gyermeket? – Most kik vannak bent?" Indult a fogason lévő kabátjáért, neki nem volt mit kérdeznie. Háttal állt a főelőadónak, mikor meghallotta, hogy az ő nevét mondja ki hangosan.

– Sára ne menjen el kérem! Megkaptuk a hozzájárulási nyilatkozatot a börtönből. Akkor mehet a környezettanulmány, mikor küldjük ki az ottani kollégákat?

Sára lelkéről leesett a teher, szinte hallotta, ahogy körülötte csengve-bongva összetörnek a mozaiklapokon. – Hát mégis aláírta ez a befordult alak! – ért el hozzá a lényeg.

– Mindegy mikor. Szólok telefonon a családomnak, édesanyám mindig otthon van – fordult a hölgy felé széles mosollyal.

A mosoly ott maradt egész nap az arcán, mindent szebbnek látott, mint pár nappal azelőtt. Aznap a gondolatai végig Benjámin körül forogtak, nem értette miért gondolta meg magát a férfi, miért döntött másként, talán mégse olyan gonosz, mint amilyennek mutatta magát. Nehéz volt elhitetni önmagával, hogy a férfi megváltozott, de már nem tudott haragudni rá. Kisöpört a lelkéből minden rossz gondolatot. Megpróbálta csak a jó oldaláról értelmezni az életet, ezért ünneplőbe öltöztette a lelkét.

Szombat délután már nem a cukrászdába ment a gyerekekkel, hanem a főtér forgatagába indultak, csodálni az ünnepi sátrakat és a tér ragyogását. Nézelődés közben sűrűn megálltak sült gesztenyét enni, forró teát inni.

– Hogyan tervezzük el a karácsonyi ünnepünket, mit gondoltok? – kérdezte meg váratlanul a gyerekeket.

– Kijövünk ide megint – nyugtatta meg Zsuzska.

– A karácsony nem ilyen, nem sétálós! – nevetett fel Sára – A karácsony családi ünnep, ilyenkor mindenki otthon van.

– Nekünk már nincs olyan, apu felégette – mondta szomorúan Mónika.

– Mi lenne, ha összekapnánk magunkat és a téli szünetben lemennénk vidékre, oda ahová később elköltözünk. Legalább megismerkedtek a családommal.

Nagy lett az öröm, hirtelen nem is volt más téma, csak a vidéki utazás. Zsuzska elkomolyodott, ami feltűnt azonnal Sárának.

– Mi a gond, mi bánt?

– Áh, semmi különös, csak azon gondolkodtam, hogy segíthetnél...

– Persze, hogy segítek, csak mondd már ki végre, miben segítsek!

Zsuzska nehezen fogott a mondanivalójához.

– Tudod, arra gondoltam, hogy te bizonyára sok angyalt ismersz. Nem ismersz olyat, aki eltévedt, míg keresett két gyereket?

– Nem értem. Miről beszélsz?

– Törd a fejed, hátha eszedbe jut, hogy keresi valaki Flórit meg Zitát. Ha nem ér ide időben, ők ketten sehol se tudnak örülni a karácsonynak.

– Zitát ismerem, nagyon vagány lány, Flórit még nem. Mi van velük?

– Hát Flórit visszahozták a rendőrök, nagyon rossz bőrben van – szólt a beszélgetésbe Mónika.

– Sajnos az angyalok sokszor sokat keresgélnek, mire megtalálják a gyerekeket – sóhajtott fel Zsuzska.

– Nem egyszerű az élet, majd meglátom, mit tehetek értük – mondta komolyan Sára, hisz ismerte már a kislány érzékenységét.

– Még van egy dolog az ünnepek előtt, el ne felejtsünk! Szeretném, ha saját magatoktól készítenétek ajándékokat. Mondjuk, rajzolnátok egy-egy ajándék képet.

– Kinek? – néztek rá csodálkozva a lányok.

– Például apukátoknak, meg az én családomnak is.

– Ki viszi be apunak?

– Elviszi a posta, készítünk egy karácsonyi csomagot.

– Miért kell apunak ajándék?

– Mert aláírta a papírokat, azért.

– Akkor rajzolunk neki, nyugodjál meg! Én biztosan – egyezett bele Zsuzska boldogan.

– Jól van én is rajzolok – felelte komoly arccal a nagyobbik. – Furcsa, hogy aláírta apu.

– Lehet csak azért, mert nagyon magányos, nem úgy, mint mi. Igaz? – tépelődött Zsuzska.

– Nagyon sok emberrel van körülvéve ott, ahol van, de attól még lehet nagyon magányos – válaszolt Sára halkan. – Menjünk haza, nagyon elszaladt az idő.

Mikor visszavitte a két kislányt még nem ment haza, hanem abba boltba igyekezett, amit séta közben felfedezett, egy képzőművészeti boltba. Gondosan válogatott, közben tanácsot kért sűrűn, mire sikerült összepakolnia egy kosárnyi kelléket "Egy amatőr festőnek szánt ajándék"– címszó alatt.

Egy hét múlva személyesen vitte be a börtönbe a nevelőtisztnek a csomagot.

– Nincs kedvem találkozni vele, ha hivatalossá válik a gyermekek feletti felügyeletem, bejövök a lányaival meglátogatni, ha igényt tart rá. Ezt itt egy szerény karácsonyi ajándék – mutatott a csomagra. – Szeretném, ha odaadnák neki. A lányaitól rajzok, karácsonyi üzenetek, és rajzeszközök. Azt mesélték a gyerekei, nagyon jól bánik az ecsettel, tehetségesen festett a civil életben. Talán, ha újra elkezdené idebent a festést, segíthetne neki, hogy átlépjen a sok rossz emlékén. Mit gondol?

– Sajnos a csomagot fel kell bontanunk, a szabályzat miatt – válaszolt a tiszt mikor átvette a gondosan leragasztott dobozt. – Ha rendben van, természetesen megkapja az elítélt. Mikor adjuk oda, van valami kérése ezzel kapcsolatban?

– Igen. Ha lehet, akkor az ünnepek alatt, ne előtte. Köszönöm.

Mint aki teljesített egy rászabott feladatot, megkönnyebbült amikor elhagyta az épületet. Most is ugyanaz játszódott le benne, mint olyan sokszor az utóbbi időben: valaki irányítja a gondolatait. Először megmutatta ez az erő a gyermekekhez vezető utat, és most Benjámin felé tereli.

Aznap a tanfolyamon félrehívta Mariannt a cigány nevelőszülőt, Flóriról és Zitáról akart vele beszélni.

– Figyelj Mariann, ismerek két roma gyereket a befogadóban, nincs hová menniük karácsonykor. Nincs valami ötleted, tudnál segíteni? Ki kellene valamit találnom, a két kislány, akit kiviszek ünnepekre, nagyon aggódik ezért a két gyerekért. Azt mondják, sehová sem tudnak kimenni az ünnepek alatt.

– Hány évesek?

– Tinédzserek, talán tizenhárom-tizennégy évesek.

– Ajjaj, kedvesem, az sok! Mármint a kivitelre, a cigánygyerek ennyi idősre nagyon betanult mindenre. El nem rontom az ünnepem miattuk, ha arra gondoltál, hogy én vigyem ki őket!

– Igen, rád gondoltam, mert te is roma vagy – felelte csalódottan Sára.

– Az vagyok hát, cigány, nem titok. Azért ismerem a fajtám! Minálunk a tizennégy éves már nem gyerek, a lányok férjhez mennek ilyen idősen, némelyiknek már gyereke is születik. Ezek már nem gyerekek, felnőttesen gondolkodnak. Sunyik, alamuszik, kihasználósok, egy percig nem vállalnám őket, csak úgy, a semmiért.

– Nincs valami jó véleményed róluk! – mondta keserűen Sára.

– Nincs, de ne ítélj el érte, tapasztalatból tudom. Én viszek ki cigánygyerekeket, de csak fiatalokat, akiket még tudok nevelni. Az idősekkel sok a baj, persze nem csak a cigányoknál, a magyarnál is. Ők már kitanulták az élet iskoláját. Ahhoz meg, hogy tisztelettel kötődjenek hozzád, mint nevelőhöz, kicsi az esély. De miért is várnánk el a kötődésüket, mikor addig, míg hozzád kerültek csak a csalódásokat élték át a felnőttek felől. Szóval még elítélni se lehet őket, hogy csak kihasználják a lehetőségeiket, érzelem és kötődés nélkül.

Sára hazáig gondolkodott, hogy miért volt ilyen elutasító látatlanul Mariann. Na, meg azon is, ha ilyen betanultak ilyen korukra ezek a cigány fiatalok, miért kíséri Zsuzska és Mónika olyan nagy figyelemmel a sorsukat? Náluk miért működik az érzelmi kötődés?

Mire hazaért elhatározta, kikéri karácsonyra az átmenetiből a két gyereket. Elférnek az autóban, leviszi őket is vidékre. Majd rájön közben a válaszokra az ünnep alatt. Ha Zsuzskát ezzel boldoggá tudja tenni, hát legyen. Nem sokat teketóriázott, felhívta a befogadót. Az otthonvezető hangján érződött a meglepetés, de nem utasította vissza az ajánlatát.

– A gyerekeknek kell írni egy kérelmet a hivatásos gyám felé, hogy elfogadják és szeretnének elmenni önnel az ünnepekre. Ha megkapják a rendkívüli kapcsolattartásra az engedélyt, akkor elutazhatnak. Mindenesetre szép gesztus a felajánlása.

– Az ötlet nem tőlem származik, hanem a két kislánytól. Nekik is szeretnék ezzel örömet szerezni. Zsuzska lelkét kiváltképp bántja, hogy a másik kettőért nem megy senki, hogy kivigye őket az ünnepekre.

– Igazat mondtak. Felmértük ki marad bent az ünnepek alatt. Sajnos ők is köztük vannak.

– Ennyi! – mondta ki hangosan mikor letette a telefont – Ennél többre nem vagyok képes Zsuzska, ennyire képes a ti angyalotok.

Az otthonvezető elindult a felső emeletre, kezében már ott volt két üres papírlap, vitte Flórihoz és Zitához.

– Gyere csak fiam, de előbb kopogj be Zitához, egyforma dolgom van veletek!

Megvárta türelmesen, hogy megjelenjen Zita is az ajtóban.

– Üljetek az asztal mellé, nyilatkozatot kell írnotok, diktálok.

A két gyerek ijedten ült le, forgatták a kezükben az üres papírlapot.

– Mit kell erre írni? – nézett Zita kérdőn Marika nénire.

– Nektek kéne megfogalmazni, de segítek, hogy érthető legyen.

Zita mikor leírta az első mondatot, letette a tollat.

– A rosseb megy innen ki, sehova nem dugnak el innen! Mit tanált mán ki a vezetés? – kezdte el a méltatlankodást.

– Nem akartok elutazni az ünnepekre Zsuzskával és Mónikával? Az más. Akkor tárgytalan! – húzta el az üres papírlapot előlük Marika néni.

– Na, még egyszer, mert nem értem! Te Flóri érted? Ki mondta, hogy visznek?

– Závori Sára nemrég telefonált, hogy szívesen lát benneteket a vidéki házukban. Azért döntött így, mert szeretné Zsuzska és Mónika, ha velük mennétek karácsonyozni.

– Azta! Hát így kéne mondani az elejétől. Írom mán, csak mongya! – örült meg a hírnek Zita és buzgón nekifogott az írásnak. Flóri sovány arcában is kezdett ragyogni a két fekete szembogár.

– Kimegyünk családho' karácsonyra? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen, ezt próbálom veletek megértetni már mióta! – nevetett fel az otthonvezető – Szerencsések vagytok, hogy a két kislány annyira megkedvelt benneteket.

Zita kissé zavarba esett, de gyorsan fordított a gondolatmenetén.

– Hát ez igaz, de hát tesók vagyunk, igaz Flóri?

Flóri vigyorogva rábólintott – Igaz, azok hát!

Mikor az otthonvezető elvette tőlük a megírt kérelmeket és magukra maradtak, összenevettek, összecsapták a tenyerüket.

– Na de jó mán Flóri, nem maradunk itt a porfészekbe. Mán megijedtem, hogy valamit ránk akarnak kenni! – vihogott boldogan Zita, aztán egész délután még a fenekén se tudott ülni, annyira várta, hogy előkeveredjen a két kislány az óvodából

Nem is tudta előttük titkolni egy pillanatra sem az örömét.

– Micsoda firmák vagytok, he, igazán megmondhattátok volna, mire készültök! – támadta le őket jóformán az ajtóban.

– Mi bajod van Zita? Nem csináltunk semmit! – nézte meglepődve Mónika.

– Az igaz, nem csináltatok. Csak titkolóztatok. Ha nem kellett vóna nyilatkozni, most se tudtuk vóna meg az igazságot!

– Mondjad már, miről beszélsz?

– Miről, miről? Ne add itt az ártatlant, hát arról, hogy megyünk veletek karácsonyozni.

Mónika és Zsuzska lassan felfogta miről karattyol Zita összevissza, összenéztek és hangosan elnevették magukat. Zsuzska körbe- körbe táncikálva szajkózta jó darabig:

– De jó, de jó! Az Angyal ezt találta ki. De jó, de jó! – aztán odasúgta Mónikának – Látod, jó, hogy szóltunk Angyalnak!

– Miért? Nem kereste meg az angyalukat.

– Lehet, hogy nem is akarta, mert ő volt az angyal, aki végig kereste Zitát és Flórit, csak szólni kellett neki, hogy ők is itt vannak.

Ezután a négy gyereket, ha volt egy kis szabad idejük, összebújva látta mindenki.

Flóri is kezdett a külvilág felé alakulni, a sebek elhalványultak a bőrén, a haja is kinőtt, már nem volt holdvilág buksija, sűrű fekete tüsis haja lett. A lelkében is hegedtek a sebek, bizonyára annak a csodálatos hírnek köszönhetően, hogy nem tölti magányosan a szeretet ünnepét. Az meg külön egy fantasztikus érzést jelentett számára, hogy rájött, hogy van ezen a kerek világon olyan, akinek fontos mi történik vele. Ez volt a legnagyobb gyógyír a lelkére, és vele egy meg nem fogalmazott reménysugár, ami ott ólálkodott szégyenlősen attól a naptól kezdve a lelkében... hogy egyszer ő is családra találhat, ahol szeretve érzi majd magát örökre.

Sára készült az utazásra. Megvásárolta az ajándékokat, gondosan összecsomagolt mindent. Az anyjának is sikerült megvennie a tésztakészítő kisgépet, amiről áradozott a telefonba. Fejébe vette ugyanis, hogy bizony ő minden télen legyártja a száraztésztát maguknak.

Az időjárás aggasztotta, szeszéjessé vált, minden napra jutott meglepetés, vagy köd lepte el a várost, vagy esett a hó, ami betakart vastagon mindent egy hideg délután.

Elérkezett az indulás napja. A gyerekek olyanok voltak, mint a rakoncátlan kiscsikók, hangos csiviteléssel mentek Sára két oldalán lefelé a lépcsőn. Beköszöntek az otthonvezetőnek, majd Böbe nénitől is elbúcsúztak.

– Boldog karácsony gyerekek! – hallották maguk mögött, ahogy kiléptek a nagy ajtón.

– Boldog karácsonyt! – válaszolták vissza szinte egyszerre.

Flóri mellé ült az autóban. Sára most nézte meg először alaposabban a cigányfiút, ahogy bajlódott a biztonsági övével. Amig nézte a fáradt koravén arcot arra gondolt, ez volt a legjobb ötlet, hogy őt és Zitát is elviszi magával. Jár nekik is egy kis boldogság. Bizonyára erre gondolt Zsuzska is, mikor megkérte, hogy szóljon az érdekükben az angyaloknak. Zsuzska ráérzett a két cigánygyerek jó lelkére, és arra is, hogy mennyire magányosak.

 Mire kiértek a városból kisütött a nap, beragyogta körülöttük a vidéket, fénykarjával végig simogatta a zúzmarával megrakott útmenti fákat. Flóri büszkén, nagyfiúsan ült mellette, csendben figyelt kifelé. Néha önkéntelenül felemelte a kezét, ha valami érdekeset látott, a havas mező közepén élelmet kereső őzeket, vagy az úttesten átfutó mezei nyulakat. De hiába, mert hátul a három hölgy nem figyelt rá, mással voltak elfoglalva, összehordtak hetet-havat, önfeledten kacarásztak. Amikor leértek az autópályáról, már elmúlt dél.

– Éhesek vagytok? Ott van a táskám, van benne szendvics, egyetek! – nem akart megállni. Beborult az ég és nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Egyik kanyar után, gyalogló emberek jelentek meg az autóúton. Legalább húszan, vagy még többen is lehettek. Még véletlenül se úgy közlekedtek, ahogy a KRESZ előírja, vonalban egymás mögött, hanem szétszóródva, elfoglalva az egész úttestet.

Önkéntelenül lassított, majd megállt. A gyerekek is elcsendesedtek, bámultak kifelé az autó ablaküvegén.

Legelöl egy család jött velük szemben, lassan lépegettek a hótól csúszós úton. Egy középkorú férfi egyik karjába egy elcsigázott kislány kapaszkodott, a másikkal egy idős nőt támogatott.

– Talán az anyja – gondolta Sára. Hátul egy fiatalabb nő bandukolt felmálházva. Mögöttük több fiatal férfi gyalogolt fejükre húzott takarókkal, meggörnyedve a hátukon cipelt málhától. Nem egy vidám menet volt, hisz mindnek az arcán látszott a kimerültség. Sára türelmesen várta, hogy elhaladjanak mellette.

– Kik ezek? – kérdezte ámulva Flóri – Miért kell nekik ilyen hidegben gyerekkel az úton menni?

– Menekültek. Elindultak, hogy menedéket találjanak más országokban, mert az otthonuk elpusztult.

– Úgy, mint a miénk? Nekik is felégett? – kérdezte szomorúan Zsuzska.

– Nem éppen úgy. Az ő hazájukban most háború van.

– Mi az a háború? – értetlenkedett tovább a kislány.

– Mint a filmekben, ne tudd már milyen a háború! – világosította fel Zita.

– Csak ez a való élet és nem film sajnos – sóhajtott fel Sára és azonnal indított mikor az utolsó is elhaladt mellettük. Egy szakállas férfi teljesen közel ment az autóhoz, benézett hozzájuk. Szúrós fekete szeme volt. Vigyorgott, közben felemelte a karját és az ujjaiból, V-é alakot formált.

– Mit mutatott? – érdeklődött Mónika

– Azt mutatta, hogy győzelem! – válaszolt Flóri – De nem értem mikor győztek, ha most meg menekülnek?

– Érdekes ez a fajta reakció igazad van. Talán azért mutatta, hogy végre eljutottak Európába – válaszolt Sára és visszakanyarodott az autóval a sávba.

Ideje is volt hisz feltámadt a szél és elkezdte felhordani az útra a havat. A viháncolásnak végeszakadt, meg kellett beszélni a látottakat. A reakció egyforma volt mindnél: sajnálták a hóesésben gyalogolókat.

– Mi is hajléktalanok vagyunk ott Pesten, néha még az utcán is hál a családom, de így még nem kerekedtünk fel, ilyen messzire! – elmélkedett Flóri.

– Na, 'isz, min agyalsz tesó, ne cseréld mán össze magad ezekkel. Te más eset vagy, te itthon fagysz meg, mert nincs lakásod, ezek meg otthon is... meg itt is.

– Na, jól megmagyaráztad. Minek jönnek ide, itt is nagy a szegínység, nincs hova menni, dolgozni. Nálunk egy családtag se dolgozik! – okoskodott a roma fiú tovább.

– Azért csak- csak akad. Azé van anyád mindig börtönbe. Nagyapád is kereskedő, ott árul a Keleti aluljáróba, te mondtad.

– Hagyjuk, lopott szajrét árul. Nem tisztességes az se, amit csinál a papám. Anyám meg megint csak nem dolgozik, sohase dolgozott, ő csak elveszi a másét.

Sára figyelmesen hallgatta az eszmecserét, ha akarták, ha nem, a két cigány fiatal tudatukon kívül szép lassan bemutatkozott. Kik is ők valójában, honnan pottyantak az életébe. Zita vallomása nagyon meghatotta. Arról beszélt, hogy miért indult el a vakvilágba.

– Én mán mindent tudok Sára néni, bele is keseredtem ebbe a nagy életbe –mondta nagyon komolyan a cigánylány. – Mán hat kistestvérem vót, mindre én vigyáztam. Etettem őket, pelenkáztam. Se haverok, se rendesen iskola... mongyuk, azt nem annyira bántam. De apám mindig elvert a többi miatt, ha elestek azé', ha beárultak azé'. Aztán anyám mondta, hogy megint terhes, hogy az ég szakagyon apámra! Én akkor nap leléptem. Isten lássa a lelkem, nem megyek haza többet! Sajnálom a tesóim, de elvették az életem. Ugye érthető? – nézett Sárára, várva a megértést, talán kicsit a feloldozást is.

– Megértelek Zita, tényleg nem neked kellett volna gyerekként felnőttet játszani – nyugtatta meg Sára. – A gyermekek felnevelése a felnőttek gondja.

– Jó gondoltam akkor, nem élet az, ami otthon vót, csak a segélyt várták. Nem dógoztak. Apám se.

– Neki kéne legalább! – nézett hátra Flóri.

– Beteg. Le van százalékolva. Mán nincs tüdeje.

– Annyira azért nem vót beteg! – vigyorgott Flóri – Hazamész te majd meglátod, mert csak az a családod.

– Lehet. Ki tudja... csak addig élek egy kicsit.

Mikor beértek az első faluba egyenesen a benzinkúthoz kanyarodtak. Tankolás után bementek a kiszolgáló részbe. Sára kávét ivott a gyerekeknek üdítőt vett. Időzött kicsit a kirakott újságoknál, nézelődött. Azt vette észre, hogy Flóri minden lépését követi, mint egy kis testőr, aztán rájött, hogy igazat gondolt.

– Csak nincs valami baj Flóri?

– Nincs Sára néni, csak jobb az óvatosság, láttam a tévében, hogy mindenütt vannak már terroristák.

– Hát itt csak nem?

– Ki tudja, figyelni kell, a terroristák bárkik lehetnek. Nehéz felismerni őket.

Megakadt a szeme az egyik újság címoldalán: Egész Európában fokozódik a terror veszély.

– Nagyon igazad van, legyünk mindig figyelmesek! – simogatta meg a fiú haját. – Legalább mi ketten, rendben?

– Rendben! – mondta nagyon komolyan Flóri – Rám az életben mindig számíthat.

Nem sokáig időztek a meleg helyiségben, sietősen terelgette a gyerekeket kifelé, mert egyre nagyobb pelyhekben hullott odakint a hó. Mire a leágazáshoz értek, kétségessé vált a tovább haladásuk. A bekötőút eggyé vált a környezettel a vastag hótakaró alatt. Telefonált.

– Kitalálunk valamit mingyá'! – szólt a telefonba keresztanyja.

Kis idő múlva vad csilingelésre lettek figyelmesek, előttük felbukkant egy lovas szán, Jánossal a bakon. Lett nagy csodálkozás a gyerekek közt a látvány miatt. Sára nem tudta elképzelni hogyan akar rajtuk segíteni a férfi. De hamar rájött a furfangos paraszti gondolkodásra, mikor elébe fordult az autónak a vastagtalpú paraszt szánnal.

– Ahun nyom van, ott út is van! – kiáltott János és meglegyintette az ostorát a levegőben. Sára indított és besorolt a szán taposta nyomba. Végig vezette a nyom, igaz kicsit csúszkált néha meg is farolt az autó, de végül sikeresen beértek a célba.

– Köszönöm János, maga nélkül ott maradtunk volna míg el nem olvad a hó. – hálálkodott Sára, majd meglátva a tornácon álldogáló két nőalakot, boldogan kiáltott feléjük.

– Szép karácsonyt, megjött a szentcsalád! Szerencsésen hazaértünk!

– Isten hozott benneteket kislányom! Gyertek csak gyorsan befelé a melegre! – jött az invitálás azonnal.

Nem kérették magukat, nagyon lehűlt a levegő. A gyerekek magukhoz vették a táskáikat, siettek befelé. Csak a csomagtartóban maradt továbbra is pár dolog, aminek még nem jött el az ideje, ott lapultak ugyanis a karácsonyfa alá vásárolt ajándékok.

Mikor a bemutatkozáson túl jutottak, Sára anyukája megmutatta sorban a gyerekeknek a helyüket.

– Egy szobát készítettünk elő, mert eredetileg két kislányt vártunk, Zsuzskát és Mónikát. De semmi gond, megoldottuk Terka mamával, a kis szobába alszik Flóri, a nagyobbik szobába betettünk még egy derékaljat Zitának. Jó lesz e bogaraim?

Senkinek nem volt kifogása, gyorsan lepakoltak és csillogó szemmel leültek a nagy asztal köré. A konyhát átjárta a sütőből kiáramló rakott krumpli illata.

– Egyszerű paraszti étek, szeretitek-e? – nézett a gyerekekre Terka mama.

– Nagyon szeretem, pláne, ha sok tejfel van rajta – csillant fel Flóri szeme mikor megtudta milyen ízes lakoma vár rájuk.

– Tejfel? Az igazi paraszt kolbász az adja meg az ízét fiam! – ellenkezett vele az öregasszony nevetve.

– Szóljatok csak bátran, ha valami hiányzik, vagy nem tudtok bármit. Csak bátran, ne szégyenlősködjön senki, nem felejtettétek ugye, Terka néni, Mártika néni a nevünk – biztatta a gyerekeket Sára anyukája.

– Nem hát, mán megjegyeztük! – nyugtatta meg Zita – Mán az úton megtanultuk.

A tepsi végre az asztalközepére került, mellé fonott kosárkában kenyér és rózsás cserépedényben színes csalamádé.

Vacsora után a gyerekek elvonultak a szobájukba, Sára leszedte az asztalt és hozzá fogott mosogatni. A két idős nő a kandalló mellé telepedett.

– Jó, hogy hazaértetek lányom, holnapra még nagyobb lesz a hó. Ítéletidő jön, bemondta a rádió.

– Ahogy jön, úgy el is megy! – nevetett Sára – Mi már jó helyen vagyunk. A karácsony meg itt lesz idebent, eshet a hó kint, ahogy akar.

– Félő, hogy a templomba nem tudunk elmenni misére – aggodalmaskodott az öregasszony.

– Majd imádkozunk itthon Terka! – vigasztalta Sára anyja.

– De figyelj csak ide lányom, de ne haragudj meg érte, ez a két nagyobb gyerek... szóval...

– Mi a baj velük anyám?

– Cigányok... nem félsz tőlük?

– Nem tettek olyat, hogy féljek. Ti se féljetek. Szeretném, ha lenne egy jó emlékük erről a pár napról, amit velünk töltenek.

– A karácsony hozza a szeretetet a szívekbe. A gyerek meg gyerek, ha magyar, ha cigány! – válaszolt bölcsen Terka mama – Legyen szép karácsonyunk.

– Jöttem volna segíteni! – hallották az ajtó felől a hangot. Zita állt ott halvány arccal.

– Nagyon kedves vagy, hogy segítesz, hisz te vagy itt a rangidős nagylány! – nevetett Sára és átölelte a vállát, aztán halkan a fülébe súgta – Amit hallottál, gyorsan felejtsd el!

–Tudom én Sára néni, hogy sokan ki nem állhassák a cigányokat, ne tessék magyarázkodni – felelte szomorúan Zita. – Eltörölgetek, jó lesz?

Mikor reggel felébredtek ugyancsak meglepődtek a kinti világon. Éjszaka míg aludtak a havazás egy percre sem állt le. A bejárati ajtót is eltorlaszolta, alig tudták kinyitni. Flóri és Zita beállt a felnőttek közé dolgozni. Minden közlekedő utat ki kellett takarítani a kifutókig, majd a takarmányos épületig. A reggeli friss levegő, a szikrázó hó meghozta a jó kedvüket. Nagyokat nevettek egymáson, de leginkább Bicén és Lajkón. A két hófehér bundájú kuvasz boldogan hempergett a magas hóban, néha eltűntek a puha fehérségben a szemük elől. János is telefonált, hogy nem tud a faluból kijutni, talán délután, ha a fia végez a falu útjain a hótolóval, végig tolják a havat a bekötőúton a tanyáig. Rájuk maradt minden munka, pedig azon a napon volt karácsony szent estélye.

– Ilyen a paraszti élet, látjátok – mondta Terka mama. – Se karácsony se húsvét, előbb a jószágok, vagy a főd, utána lehet csak ünnepelni.

– Ez a legfontosabb, az ünneplés megvár! – hagyta jóvá Flóri – Mi lenne, ha bent lustálkodnánk a jó melegen, a lovak meg a birkák éhen maradnának? – bölcselkedett tovább.

– Nem csak annyi a dolog, hogy etetünk, tisztába is kell őket tenni, mint az ember a gyerekét – évődött vele Terka mama. – Majd meglátom, hogy viseled a munkát, vagy csak a szád nagy.

Flóri széles vigyorral indult az istálló felé.

– Majd a végén lehet mondani véleményt! – válaszolt kajánul vissza az öregasszonynak.

Sára meglepődve látta, hogy a városi utcán felnőtt két cigány fiatal, milyen odaadással viszi-hozza a rájuk bízott dolgokat, a szénát, a szalmát, abrakot. Látszott rajtuk, hogy szívesen időznek az állatok között. Flóri szívét leginkább a két jászol elé kötött ló érintette meg, nagy barna szemükben talán a hála fényeit vélte felfedezni, mikor a friss ropogós szénával megrakta előttük a jászlat.

– Nagyon értelmesek a lovak, meg szépek... igaz Sára néni? – szólt át Sárának.

– Bizony az állat mind értelmes, még a kendermagos tyúk is. Honnan jöttél rá Flóri, mármint arra, hogy okosak a lovak?

– Mert olyan a nézésük! – mondta határozottan a tapasztalatát a fiú.

– Az jó, ha megérzed a belőlük jövő szeretetet, biztosan idővel meg is érted majd őket. Keresztanyám mindig azt mondta, idővel megértjük az állatok nyelvét. Persze ehhez köztük kell élni folyamatosan.

– Élnék én, ha hagynák... – motyogta maga elé a fiú a szavakat, majd megijedve a kimondott szótól, gyorsan elindult a dolgára.

Sára megértette mit mondott a gyerek, kiegyenesedve nézett utána, majd megcsóválta a fejét. – Jó ötlet volt e tőlem, hogy idehoztalak? – gondolta, és sóhajtott egy nagyot. Ráérzett a fiúban kialakult reménytelenségre.

Megjött a jókedvük, mikor meglátták Mártika nénit, akinek a kezében ott gőzölgött valamiféle ital, két zománcos kancsóban.

– Forralt bor a felnőtteknek, illatos hársfatea az ifjúságnak.

– Ne mán, Mártika néni, a teát adja Zsuzskának, nekünk már jár a bor! – incselkedett Zita.

– Kiegyezek én veled, mert sokat dolgoztál, kapsz a teába egy csurranást a mézes borból.

– Jól kialkudta mán a kárunkra! – évődött tovább Zita, de odatartotta a poharát türelmetlenül, meg ne gondolja magát a ház asszonya.

Reggelinél sokáig téma volt a gazdaság, Terka mama szívesen mesélt a kis birodalomról. A gyerekek reggeli után se hagyták magára, színes, szinte meseszerű történeteivel mindenkit lenyűgözött. Még akkor se mozdult el mellőle senki, mikor a kalács fáradságos dagasztásával el kezdett bajlódni.

Mártika néni is felrakta a nagy fazék húslevesnek valót, Sára zöldséget pucolt, aztán ő is odaállt az anyja mellé segített töltögetni a káposzta hasábokat, hogy minél hamarabb felkerüljön a tűzhelyre. A konyhában lassan összekeveredtek az illatok, a gyöngyöző húsleves illata a sülő kalács illatával.

– Sokan lenézik a parasztembert, pedig nem kéne, mert okosabbak a városi tanultaknál – okított rendületlenül Terka mama –, mert mindenhe ért. A városi éhen hal, ha bezár a bót, a vidéki meg fütyörészik boldogan.

– A városi se buta azért annyira Terka mama – próbálta meggyőzni Mónika.

– Nem e? Talán az aszfalton terem neki krumpli, kisszentem? A panelba meg ott a tehénke, hogy tejet igyon a gyerek? Bizony bajba kerül, hamarabb, mint a vidéki. De ez is nagy tudomány, nem magától terem itt semmi, de aki megtanulja, hogyan bánjon a főddel, annak aranybánya, mindene megvan belőle.

– Ki tanítja meg ezt a tudományt, van róla iskola? – érdeklődött Flóri.

– Van hát, még felsőbb iskola is. De a legnagyobb tanítók az öregek, akik még tudják az összes fortélyát, meg maga a természet. Csak oda kell rá figyelni, mit szeret, mit nem szeret... úgy kell benne élni.

– Lehet, hogy én elmegyek ilyen iskolába – csillant fel a fiú szeme –, mert nagyon odavagyok a lovakért... azért...

– Csak nem lókupec vér van benned? A cigányok értenek a lovakhoz, van hozzá érzékük! – nevetett fel az öregasszony.

– Meg a muzsikáláshoz is! – nevetett Zita is – Én inkább egy nagy-nagy üvegházat építenék ide, amiben minden lenne télen, füge, meg narancs – tárta szét jó nagyra a karját.

– Meg banán – vigyorogta el magát Flóri –, azok mind meleg táji növények, még az üvegházadban is kifagynának. Miről beszélsz?

Sára csendben hallgatta őket, hisz olyanokról folyt a diskurzus, ami neki is új volt, még ismeretlen jövőképként jelent meg előtte. Ugyanazok a kérdések tömege várt válaszra benne is, amiket a gyermekek önkéntelenül feltettek a keresztanyjának. Hogyan is fog itt élni vidéken majd, hogy ne érezze a város hiányát, hogy megtalálja a boldogságot minden itt töltött napján? Még nem talált rá a teljes válaszra. Elszorult a szíve azon is, ahogy Zita és Flóri álmodozva beszélt az itteni életről. Felállt közülük és elindult a fás sufniba, hogy bevigye a fenyőfát, elérkezett a fenyődíszítés ideje. Ezzel a beszélgetés fonalát megszakította aznapra végleg, mert mindenki a szép, magas fenyővel lett hirtelen elfoglalva.

– Van itt minden! – emelt le a szekrény tetejéről egy nagy kartondobozt Terka mama – Örülök, hogy újra feltesszük mindet. Mán az utóbbi évekbe, csak egy fenyőgallyat hoztunk be a megboldogulttal, elég vót az is az áhítathoz.

A doboz tényleg kincsesbányának tűnt, füzérekkel, gömbökkel, aranyozott kiscsengőkkel.

A fenyőfa a kezük nyomán díszbe öltözött, igaz a szaloncukrot közös megegyezéssel a dobozban hagyták, azzal a feltétellel, hogy később szét fogják osztani az édességet. Terka mama észszerűnek tartott ötlete volt ez is.

– Én is szerettem mindig lecsenni a fáról a cukorkát, mi történik, ha ezt heten tesszük, még a végén ez a szép fenyő is megcsúnyul, vagy leesnek a gömbök és eltörnek – magyarázta meg aggodalmasan az okát.

A díszítés végén felkerültek a csillagszórók az ágakra. A fenyő hiába pompázott gyönyörűségesen, az ünnepi készülődést meg kellett szakítaniuk újra.

– Itt az ideje, hogy szétnézzünk a gazdaságban! – hívta fel a figyelmüket az öregasszony, ellentmondást nem tűrő hangon.

Indulhattak ki etetni, zárkózni, mert hiába volt még csak délután három óra, rohamléptekkel ereszkedett a szürkület lefelé. Szerencsére János is megérkezett a fiával, ott állt a hótoló a nagykapu előtt. Terka mama a munka végén megjelent a tornácon egy fonott kosárral és átnyújtotta Jánosnak.

– Áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk neked és a családodnak. Frissen sült kalács és egy kis bor, meg ami mellé fért. Mondd meg Julisnak, hogy helyettem is mondjon egy imát a templomban, el ne felejtse!

– Megmondom Terka néni, mi is boldog karácsony kívánunk az egész családnak – vette el mosolyogva a férfi a kosarat, nem időztek, igyekeztek haza a családjukhoz.

Kint szétterült a csikorgó fagy a tájon, újra feltámadt a szél, és zúgva lerázta a magas nyár és akácfák ágairól a havat. A Karácsony belépett az udvarra, suhintott egyet a botjával, a hópihék a szélhátán szállni kezdtek, beterítették újra a nehéz munkával kisöpört utakat. Az istállóban hosszan, elnyújtva felbőgött egy tehén. Csillag, a csődör dobbantott párat és válaszként felnyerített. Az ablakok üvegén lassan nőni kezdtek a jégvirágok.

A nagykonyhában Sára anyja hófehér ünnepi abrosszal megterítette a nagy asztalt. Mentek a gyerekek segíteni, izgatottan várták az ünnepi vacsorát.

– Nálunk sose vót ilyen felhajtás karácsonykor! – jegyezte meg tudálékosan Zita. – Néha kaptunk az önkormányzattól segílyt, akkor kipakoltunk mindent az asztalra. De általába' mindig veszekedés lett belőle meg rívás.

– Mamám mindig főzött ilyenkor, meg ott volt a család is, mink tartottuk a karácsonyt – dicsekedett Flóri –, csak nem így. A végén a férfiak berúgtak, ők csak azért vesztek össze nem a segély miatt. Mamám mindig kiabált velük, hogy a karácsony az békés ünnep, minek verekednek. De nem lehetett velük bírni, ha ittak.

– Itt az idő, üljünk le a vacsorához! – hívta asztalhoz a családot Terka mama.

Flóri nézte a díszes asztalt, aminek a közepén ott égett a négy gyertya, nézte a gyöngyöző húslevest a tányérján, a mellette kirakott csillogó üvegpoharat, a fenyőmintás szalvétát és arra gondolt, olyan ez, mint egy álom, lehet nem is igaz, majd felébred hirtelen, és huss, minden szertefoszlik. Az illatok, amik körbe lengték a nagykonyhát, a kalács, ahogy hűl kifelé a sütőlapon, talán mind csak illúzió. Eltűnhet mind, eltűnhet Sára szép mosolya, a két fogadott tesó is, Mónika és Zsuzska. Talán Zita nem tűnik el, hisz ő se illik ebbe a képbe, ő is cigány. Életében nem érzett még ilyen boldogságot és egyben ilyen félelmet.

– Mindegy – gondolta –, ez a cigány sors, de most olyan jó minden.

Elkezdte kanalazni a levest, mégis hiába nem akarta, végigfolyt egy könnycsepp az arcán, végig az állán és leesett a levesbe.

– Boldog karácsonyt – mondták egyszerre, és elkezdték leszedni a tányérokat az asztalról, hogy helyet készítsenek a kalácsnak, süteményeknek. Sára kihasználta a zűrzavart, eltűnt közülük, lerakta az ajándékokat a fa alá és meggyújtotta a csillagszórókat, majd megszólaltatta a Terka mama dobozában talált rézcsengettyűt.

– Itt járt a Jézuska! – nevetett az ajtóban megjelenő gyerekekre.

Terka mama meghatódva álldogált a szikrázó fa előtt, halkan elkezdett énekelni: – Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!

A gyerekek áhítattal álldogáltak míg hallgatták az öregasszony reszketős énekét.

Flóri gondolatai elkalandoztak és a fantázia világában megjelent egy kép, hogy ő az egyik pásztor, akiről énekel az öregasszony, hisz messziről jött a nagy hóesésbe és első dolga az volt, hogy megetesse az állatokat. Jézus meg fent az égből végig figyelte, hogy mit csinál és biztosan meg volt vele nagyon elégedve.

Zita lelkében szomorúság költözött, meg egy kis irigység, mert eszébe jutott a nagy igazság, hogy Zsuzskának és Mónikának ezentúl mindig ilyen szép lesz a karácsonyuk.

Zsuzska szorongatta Sára kezét és szentűl meg volt győződve, hogy a dalban is Sáráról énekel Terka mama, hisz Sára az az angyal, akiről szól a dal, másról nem is szólhat.

Csak Sára komolyodott el kicsit, mikor azon kezdett tépelődni, hogy a vallás igéit mennyire kiforgatták az emberek. Csak eszközként szolgált a hatalom kezében, pedig Jézus a hit a szeretet, a megbocsájtás szimbóluma. Akiben hiszünk, mert hinni kell valakiben, hogy kivezessen bennünket a legnehezebb élethelyzetekből. Terka mama elcsendesedett, Sára, hogy ne szakadjon meg az ünnep varázsa, énekelni kezdte a Csendes éjt, amit minden karácsonykor elénekeltek a városi panellakásban.

Csendes éj! Szentséges éj!

Angyalok hangja kél;

Halld a mennyei halleluját,"

Zita egy nagyot sóhajtott a dal végén.

– De gyönyörű ez a nap. Ha látná a családom!

Az ajándékbontásra már visszatért a felszabadult ricsaj, boldogan bontogatták a gondosan becsomagolt dobozokat.

Sára a zajban alig vette észre, hogy telefonhívása van, automatikus kézmozdulattal fogadta a hívást, de mikor meghallotta ki hívja, az arcáról minden szín eltűnt, elsápadt. A vonal végén felismerte Benjámin hangját.

– Boldog karácsonyt Sára! Remélem nem zavarom...

Rideg elutasítás

 

A szombat reggel visszafojtott neszekkel álmosan ébresztette a várost, engedte aludni a későn kelőket. Sára behunyt szemmel a délutánon gondolkodott, amikor elindul majd a börtönbe. Róza kinevette amikor elszólta magát, hogy rossz előérzete van. Szerint feleslegesen majrézik.

– Kisanyám, hidd el a fazon örülni fog, hogy foglalkozol az utódaival. Nem normális, ha másként látja. Mert ha igen, akkor nem komplett szegény!

Hamar elment a kedve a lustálkodástól, felkelt, megpróbált értelmes elfoglaltságot keresni magának, hogy gyorsabban teljen az idő. Érthetetlen feszültség uralkodott el rajta, megpróbált kiigazodni önmagán, mi váltotta ki nála: az hogy el kell mennie egy börtönbe, vagy csak egyszerűen a férfi, akihez az első találkozásuk óta megmagyarázhatatlan érdeklődés fűzi? Próbálta előre hozni gondolatban a találkozást, próbálta elképzelni mire számíthat. Elbizonytalanodott újra, mint mindig, ha Benjáminról volt szó. Később már attól is ideges lett, hogy milyen ruhát vegyen fel, egyáltalán mi illik, ha börtönbe megy látogatni. Tudta, hogy nem a ruha miatt ideges, hanem Benjámin miatt. Attól, hogy egyáltalán mit mond majd neki? Hisz úgy váltak el, hogy az életben soha nem találkoznak többé. Egyértelmű volt, ahogy a férfi búcsúzott tőle. "– Felejtsen el örökre! " Csak az akkori érdekeit kellett kiszolgálnia, hazugságra kényszerítette, ez az igazság – gondolta újra át mérgesen.

A logikus gondolkodását keresztül húzta minduntalan Karola, akinek fogadalmat tett a halálos ágyánál, ha meghal, vigyáz a két kislányára. – Mindegy. Ennek a napnak is vége lesz, mint a többinek. Abbahagyta a ruhaválogatást, felvette a kedvenc farmerját a bokacsizmával, és a prémgalléros bőrdzsekivel. – Semmi flanc, nem színházba megyek!

Mikor odaért a börtön elé és sikerült parkolóhelyet találnia, már többen várakoztak a főbejárat előtt. Beállt ő is a sorba. Néhányan végig méregették, de nem találták furcsának a megjelenését, mert közömbösen tovább folytatták a beszélgetést, amit félbe hagytak. Csak reménykedett, hogy hamarosan nyitják az ajtót, kezdett fázni a vékony dzsekiben. A háta mögött a sor egyre nőtt, a hangzavar is fokozódott. Mögötte csoportba összeverődött romák vitatkoztak, mennyire igazságtalan és korrupt a bíróság. Nagy nehezen kibogozta, hogy egy Kóbi nevű cigány a szenvedő alany, róla beszéltek, szegényre harminc évet sóztak, állítólag igazságtalanul.

Végre kinyitották a nagy ajtót, a várakozók elcsendesedtek. Illedelmesen sorakoztak befelé. Sára nézte a börtön látogatásra érkezett furcsa társaságot, a flancos dámák mellett ácsorgó kopott fáradt szemű nőket, akik karon ülő gyermeket is vittek magukkal. Fiatalok, öregek vegyesen, bizonyára édesanyák vagy feleségek várták izgatottan a találkozást. De látott köztük férfiakat is, többnyire cigányokat, de akadt pár ízlésesen felöltözött fiatalember is. Az első irodát ismerte, de most a sor csigalassúsággal másfelé haladt.

– Mi történt? – kérdezte meg a mellette sétálgató nőt, aki egy kislány kezét szorongatta.

– Nincs semmi baj, csak lassú a vizsgálat.

– Milyen vizsgálat? – hüledezett Sára.

– Most van először? Én már öt éve járok. Mindig át kell menni a fémdetektoros kapun, de előtte kipakoltatnak mindent, ami nálunk van. A zsebekből is, még a fémcsatos övet is le kell venni. Átvilágítják a táskát is. Egyébként azt elzárják, míg bent leszünk, egy szekrénybe. Mindenkinek kiadnak egy szabályzatot, miheztartás végett. Jobb, ha tudja, itt nincs hamikázás, puszilkodás. Tiltja az etikett.

– Értem. Köszönöm! – Ki akar itt puszilkodni? – gondolta idegesen, hisz egyre közelebb került ahhoz a perchez, hogy újra találkozik Benjáminnal.

Mikor sorra került, őt is megmotozták. Nagyon kellemetlennek érezte és a személyiségi jogait sértette, hogy elvették tőle a telefonját és az óráját.

A terembe ahová beengedték kapcsolattartásra volt kialakítva. Keskeny, hosszú asztalok sorakoztak körben, mindkét oldalán székekkel. A kapcsolattartásra érkezőket az asztalok belső oldalához ültették, háttal a falnak. Neki is megmutatták melyik asztalhoz ülhet. Egy őr ellenőrizni kezdte a kapcsolattartási engedélyeket. Sorba jöttek később az elítéltek. Sára, hogy a feszültségét legyűrje magában, figyelmét a mellette lévő asztaltársaságra összpontosította. Nem vette észre, hogy Benjámint bekísérték. Ott állt pár méterre tőle és őt nézte. A férfi tudta, hogy Sára megy hozzá látogatni, hisz előtte való napokban alá kellett írnia, hogy fogadja a látogatását. Mikor meglátta a papíron a nevét elnevette magát, és gúnyosan félretolta az iratot.

– Nem hívta ide senki! – nézett a nevelőtisztre. A keze még a félretolt papíron nyugodott akkor is, mikor a nevelőtiszt értetlenül ránézett.

– Látogatni akarja magát, nem értem, hisz ő a gyermekei gondviselője.

– Hazugság! – de önkéntelenül visszahúzta az iratot – Jól van, megkérdezem tőle, miért hazudik? – és aláírta a papírt.

Most ott állt és nézte a lányt, aki elmélyülten figyelte a szomszédos asztalnál ülőket. Igaziból még sose nézte meg úgy, mint most, hidegvérrel, teljes nyugalommal. Eddig, ha találkoztak mindig érzelmi viharban élt, felfokozott tudatállapotban, semmit se valóságosan reagált le. Sára is úgy élt a képzeletében, mint egy alakváltó, aki néha gonosz lidérc néha jóságos tündér. Így jelent meg az álmaiban is, volt, amikor hideg verítékben úszott, ha lidércként ráült a lelkére, gyűlölte őt, de volt mikor pont az ellenkezőjét testesítette meg, jóságosan fogta a kezét, hogy kiviszi abból a sötét világból, ahová került. Illúziók és álmok, amiknek semmi köze a valósághoz, soha nem is lesz, törvényszerűen nem lehet. Ezt a nőt, ha látja, mint most is, újra szenved, mert az emlékeit hozta el magával, amiktől nem kap levegőt, mert úgy érzi, megáll a szíve. Felejteni akar, nem emlékezni!

Sára végre megpillantotta Benjámint. Amikor összetalálkozott a tekintetük, férfi arcán nem látott semmi változást, se meglepetést se érdeklődést. A férfi hanyag testtartással elindult feléje, mikor odaért hozzá, leült vele szemben. Szúrós, hideg pillantással nézte kis ideig, majd szenvtelen hangon megkérdezte:

– Mit keres itt, nincs jobb időtöltése?

Sára számított az elutasító magatartásra, de ez a ridegség mégis nagyon szíven ütötte. Benjámin arca fáradt volt, de már nem azt az összetört sápadt arcot látta, ami a temetés óta megmaradt benne. Látszott a férfin, hogy sok időt töltött szabad levegőn, az arca szél cserzett lett, arcvonásai mélyültek, ami miatt idősebbnek nézett ki. A sötétbarna szemekben nem fedezett fel egy fikarcnyi érdeklődést sem, csak a gyűlölet és a megvetés sugárzott belőle.

– Volna, éppen jobb dolgom is, el híheti, de úgy gondoltam, jobb személyesen megbeszélni, ami miatt most itt vagyok. Van egy fontos közös ügyünk, amihez kellene az aláírása.

– Ne vicceljen, nekünk közös ügyünk? Milyen aláírásról beszél? Kinek számít egyáltalán, hogy aláírok- e bármit? – húzta gúnyos mosolyra a száját Benjámin.

– A két kislányának gondolom, számít. Végül mégis úgy döntöttem, magamhoz veszem őket, míg innen kikerül... – szedte össze magát Sára és egy szuszra kimondta, miért ül most ott a férfival szemben.

Benjáminon látszott, hogy a válasz meglepte.

– Akkor nem hazugságot írt mikor gondviselőnek adta ki magát? Megmondtam akkor... emlékszik? Hogy továbbiakban felejtsen el bennünket, a gyerekeket is. Ha nem volt elég világos, most elismétlem újból. Szórakoztassa magát valami mással... miért nem tud leállni?

Sára érezte, hogy a sírás kerülgeti, szerencsére erősebbé vált benne a tehetetlenségtől a méreg, felemelte a hangját.

– Megmondaná, miért játssza itt a fejét? De tud ítélkezni, törvénykezni! A gyerekei meg kint vannak életveszélyben, tele vannak bizonytalansággal. Megszöknek, gyújtogatnak, sírnak. Mert nincs, aki odafigyeljen rájuk. Mert az észt osztó apjuk bent csücsül a börtönben! De nagyra van magával, nincs a helyzet magaslatán... talán sohasem volt! Ha ott lett volna, nem hagyja magára a gyerekeit! Milyen apa az ilyen?! Igen, mondta, hogy vége... csak Karola... , akit ha magán múlik, úgy temetnek el, mint egy gazdátlan kutyát... a nyomomban jár szegény nyughatatlan lelke... – halkult el a hangja a mondat végére, és lehajtotta a fejét, remélte, hogy a férfi nem fogta fel az értelmét annak, ami kicsúszott a száján. – Mindegy, nem vártam, hogy a nyakamba borul érte. Az lett, amit vártam, amire számítottam!

– Akkor jól számított. Ennyi? Vagy van még valami? – válaszolt egykedvűen Benjámin és felállt, hogy jelezze a részéről vége a beszélgetésnek.

– Ennyi. Ha megjön a józan esze, le van adva a telefonszámom, még kereshet... – állt fel Sára is az asztal mellől.

Benjámin szótlanul nézte pár pillanatig Sára törékeny alakját, majd ugyanolyan lekezelő hangnemben válaszolt az ajánlatra.

– Nincs min gondolkodnom... Ön az életét nem áldozhatja fel az én tönkrement életem miatt. Külön utakon járunk, megmondtam, emlékszik? Felejtsen el bennünket végre, nincs egymáshoz semmi közünk. Ezt a nagy szociális érzékenységét, ami magában tombol, zúdítsa másra. Ne játssza el itt nekem a megmentőt, nem kérte rá senki. Én biztos nem. A feleségem meg... ő meghalt... és mi attól a perctől nem ismerjük egymást. Értve vagyok?

Álltak egymással szemben az asztal két oldalán. Sára szempilláján megjelent egy könnycsepp, de nem szólt már a férfihoz, nem értette, hogy lehet valaki ilyen könyörtelen. Arra gondolt, talán ő benne van a hiba, talán gyűlöli a személyiségét, ezért látni sem akarja. Benjámin közömbös arccal állta Sára tekintetét, látta, hogy furcsán változik a fény Sára szemében, de nem vette észre a könnyeit. Önmagával volt elfoglalva, nehezen tartotta fent a látszatot, hogy nem örül a lánynak. A lelke mélyén örült neki, mégis arra vágyott, hogy menjen el, legyen rá dühös, utálja meg, csak ne sajnálja! Abból nem kér. – Tűnj már el, az életemből! – sugallta felé gondolatban – Fordulj el, és ne nézz hátra sem!

Az őr Benjámin mellé lépett.

­– Hagyja el a kapcsolattartási helyet, jöjjön!

Benjámin tudta, hogy nem állhatott volna fel az asztal mellől, ezzel megszakította a beszélgetés idejét. Sára mintha megértette volna Benjámin feléje küldött gondolatait, szó nélkül megfordult és kiment a teremből.

Arra sem emlékezett hogyan jutott ki a börtönből, végig dühöngött a parkoló felé vezető úton. Gyűlölte Benjámint a lekezelő viselkedése miatt. Gyűlölte, azért is ahogy ránézett, ahogy beszélt hozzá, ahogy kirúgta, mint egy kocsmatölteléket a türelmét vesztett csapos. Hát itt a vége, nincs tovább! Beült az autóba, de nem indított, túlságosan idegesnek érezte magát a vezetéshez. Eszébe jutott Róza, akinek megígérte, hogy felhívja és elmondja mi lett a találkozó vége. De mit mondjon neki? Elbizonytalanodva kereste a telefon névjegyzékében Róza telefonszámát. Mondja meg neki az igazat, hogy egy született balek, aki bebeszélte magának, hogy megváltja a világot, de köszönik, nem kérnek belőle? Elképzelte maga elé, hogy milyen jól szórakoznak rajta ezután majd a barátai, mert Róza első dolga biztosan az lesz, hogy mindent elkotyog.

– Szia, Róza... ráérsz?

– Igen. Na, mi van? Voltál, vagy most mész? Mesélj!

– Voltam. Elhajtott, nem kér a segítségemből, nem ír alá semmit! Most mi a francot mondjak a gyámhivatalnak, mondjam meg az igazat, hogy a jó barátom nem kér belőlem? Komolytalannak fognak tartani. Én meg végzem a tanfolyamot, mint egy idióta! Tudod mit, ha valaki nem normális az én vagyok. Hagyom az egészet a büdös francba! Lelépek vidékre, nem érdekel az egész...

– Na, kisanyám, ácsi, azt hiszem megbuggyantál! Mit érdekel téged az az ürge ott a fogdában? Az egészet a két gyerekért kezdted el, nem érte! Vágod? Higgadj le! Beszélünk. Csak nyugi.

– Te nem értesz semmit, nem vihetem el magammal a gyerekeket, mert ez a felfuvalkodott nem engedi. Gyűlölöm a képét, egy undok, beképzelt, önimádó... mindegy... igazuk van a gyerekeknek, ők tudták, hogy nem fogja aláírni soha. Így meg mi értelme tépni magam, mi értelme végezni a tanfolyamot? Semmi. Soha többet nem akarom látni ezt az alakot! Soha! Érted? Soha!

– Jó, jó, csillapodj le végre. Vegyél mély levegőt, töröld le a könnyeidet. Aztán ha megnyugodtál újra kell gondolnod mindent. Én részemről jobb tanács nincsen, de... én ugyanígy kibuknék a te helyedbe.

– Oké, hazamegyek. Honnan tudtad, hogy sírtam?

– Ismerlek már annyira. Na, megnyugodtál már?

Benjámint meglepte, hogy Sára szó nélkül faképnél hagyta. Tudta, hogy nem érdemelte meg a nő azt a visszautasító modort, amit felé közvetített. Eldöntötte, hogy nem engedi egy pillanatra sem, hogy Sára komolyan vegye Karolának tett ígéretét. Karola nagyon beteg volt, telenyomták morfiummal, vizionált, nem volt tiszta a tudata, mikor erre a nagy felelősségre felkért egy ismeretlent. Teljesen meg volt győződve, hogy okosan viselkedett, mikor visszautasította. Visszaindult a zárkájába, de mielőtt belépett az ajtaján, megállt a folyosó végén lévő rácsos ablak előtt. Ez az egy ablak volt olyan magasságban, hogy a külvilágot látni lehetett belőle. A többi ablak magasabban volt, mindben átlátszatlan tejüveget raktak, amin keresztül még a véletlen odaszálló madarat sem láthatták. A folyosó végi ablakon, pár napja betört az üveg, valami oknál fogva átlátszó üveget tett a keretbe a karbantartó. Benjamin nézte a szürke ködös utca részletét, közben érezte a mély szomorúságot, ami rátelepedett a lelkére. Szeretett volna megszabadulni a fojtogató belső fájdalmától, de az egyre erőssebbé vált. Ahogy ott állt, meglátta Sárát menni az autójához, látta, ahogy beült a volán mögé. – Mindjárt indít és eltűnik végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

De Sára nem indított, ott ült az autóban lehajtott fejjel. Később látta, hogy telefonál, nem akart hinni a szemének, pedig nagyon koncentráltan figyelt, hogy kivegye, mi történik lent... nem akarta elhinni, hogy sírni látja.

– Mi az kislány, miért ontod a könnyeid? – morogta maga elé zavartan és elfordult az ablaktól. Próbált elszakadni attól a képtől, amit látott odalent.

Ahogy sétált vissza a zárkájába, minden lépéssel távolabb került újra a valóságtól. Hatalmába kerítette a néma gyilkos a lelkét, lassan, de biztosan telepedett a szomorúság helyébe a depresszió. Már nem élt a lelkében Sára vizionált alakja, megérezte a kongó ürességet... egyedül maradt.

Ettől a naptól nem járt ki a közösségi szobába, se a konditerembe. Ha letelt a kötelező napirendje, csak feküdt a zárkában és órákon át egy pontot figyelt a mennyezeten. Bezárta a lelkét a külvilág felé. Nem akarta magának se bevallani, mégis a tudatalattijában égette a felismerés, hogy azt az embert üldözte el örökre az életéből, aki oly sokszor megjelent álmaiban, és valami megfoghatatlan reményt jelentett számára a kinti világból. Az első találkozásuk óta érezte, hogy összeköti őket valamilyen földöntúli erő, amit ő most széttépett darabjaira. Eszébe jutott az elmúlt időkből Zsuzska mit mondott a temetőben – „Apu nem vagyunk egyedül, itt volt velünk az Angyal és Anyu is" – aztán a börtönőr, aki megdicsérte a temetést – „Sokba került ez a hamvasztásos temetés, ki rendezte? „Végül ott dübörgött a fejében Sára kétségbeesett, dühös hangja: – „Magától úgy temetik el a feleségét, mint egy gazdátlan kutyát!"

Már minden kép összeállt a lelkében és olyan intenzíven jött elő benne a felismerés, mint a hegyről lezúduló sárlavina. Ahol nem látta senki, sírt mint egy kisgyerek.

A tanárnak feltűnt, hogy mennyire megváltozott Benjámin. A mosodában, ahol addig munka közben folyton diskuráltak az élet dolgairól, egyoldalú társalgás alakult ki. Benjámin szótlanná vált, hallgatta ugyan türelmesen a tanárt, de semmiről sem alkotott véleményt.

– Mi történt veled, beteg vagy? Furcsán viselkedsz.

– Nincs semmi bajom – jött a kurta válasz és dolgozott tovább, mint egy robot.

– Na, ne etess, látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Mondd el nekem mi bánt, könnyebb lesz, majd meglátod.

Benjamin felnézett a tanárra, egy darabig gondolkodott, végül vontatottan megszólalt.

– ...Azon gondolkodtam az utóbbi időben, hogy... milyen nagy senki vagyok. Mondjuk, kiengednek innen pár év múlva. Kimegyek a nagy semmibe. Érti? Kimegy egy senki egy nagy semmibe! Ott állok majd az utca közepén, se otthonom, se családom, se egy fedél, ahol lehajthatom a fejem. Ha munkát keresek, úgy néznek rám majd, mint egy leprásra, mert börtönviselt vagyok. Tehát munkám se lesz. Ki ad bizalmi munkát egy sittesnek? Szakadna le az a magasságos ég, az egész nyomorult életre! Értve vagyok?! Csak ez a kis semmiség nyomaszt, nincs más.

A tanár bólintott.

– Így van, ahogy mondtad. Te tényleg egy nagy senki vagy, ha csak ennyire értékeled magad.

– Ha lehet, most kíméljen meg, nem érdekel az elvont okfejtése az emberi nagyságomról. Nevetséges ebben a helyzetben, maga is tudja. De köszönöm, hogy meghallgatott! – válaszolt gúnyosan a tanárnak.

– Nem vitatkozom veled, főként nincs kedvem meggyőzni, de annyit még hozzáfűznék ha nem haragszol, hogy a te problémád nem egyedi probléma, nehogy azt hidd.

Benjamin most mégis érdeklődve nézett a tanárra, aki észrevette a figyelmét, és gyorsan folytatta az eszmefuttatását.

– Tudod, az a baj a mostani világgal, hogy nincs az embereknek kapaszkodója. Az igazi hit, ami régen volt, a múlté, nem létezik. Amiért érdemes élni, arról nem ejtettél szót, legalábbis nem éreztem ki a szavaidból.

– Pedig mindent elmondtam. Nem létezik más.

– Nem hallottam azt a vágyad, hogy boldog akarsz lenni, hogy szeretetre vágysz.

Benjamin felegyenesedett és hideg tekintettel a tanár szemébe nézett.

– Én már örökre boldogtalan maradok, úgyhogy nincs értelme a szájtépésnek!

– Már megint butaságot beszélsz... a boldogságot nem is fogod meglelni soha, ha csak az anyagi javak hiányán jajongsz. Csak akkor találod meg, ha szeretve érzed magad, és ha szereted önmagadat. Ki volt az a csinos kishölgy a kapcsolattartásin? – tette fel a tanár váratlanul a kérdést.

– Az a hölgy volt itt, akiről meséltem. Magához akarja venni a lányaimat. Sajnálatból, vagy ki tudja, lehet csak feltűnési viszketegségben szenved. Nem tudok rajta eligazodni, hogy mi hajtja, nem tud kilépni az életemből.

– Biztos, hogy annyira akarod, hogy kilépjen? Régen tudom, hogy nem közömbös számodra.

– Az előbb mondtam, hogy ha innen kimegyek, nem lesz semmim, egy senki leszek. Majd ott alázkodjak előtte, köszöntgessem a jóságát? Mert biztos, hogy az lenne, nem akarom átélni.

– Hát ez a baj, a férfibüszkeséged nem engedi, nem tud meghajolni. Mi történik, ha átéled? Mi történik, ha alázattal megköszönöd, amit érted és a lányaidért tesz? Nem fogod majd magad jól érezni a bőrödben? Értem. Sértené a férfibüszkeségedet. Mire fel, megmondanád? Ép ész érvet tudsz felsorakoztatni, vagy semmit!? – emelte fel a hangját a tanár – Te itt nyalogatod a sebeid, itt rohadsz a börtönben, míg ő kint a való életben próbálja helyetted is helyére tenni azt, amit rohadtul elszúrtál a saját életedben! Mondhatnám csúnyábban, de nem az a célom, hogy sértegesselek. És te csak ennyit fogsz fel belőle, hogy ő megaláz a segítő szándékával? Mondtam már ezerszer, önmagad élete, nem a más élete, az a tied! A lányaid élete nem a te életed! Az csak az övéké, és most kaptak rá egy esélyt, hogy elkezdjék élni a saját életüket valaki mellett, aki odafigyel rájuk.

– Azért, jött, hogy aláírjak egy beleegyezést...

– Aláírtad?

– Nem. Nem írtam alá... elküldtem, ... elég csúnyán. – Benjaminon látszott, hogy a barátja minden szava szíven találta – Igaza van, jól elszúrtam mindent – vallotta be végül őszintén.

Egy darabig némán dolgoztak. A tanárt elkeserítette, hogy csalódott a fiatal barátjában. Erősebbnek, jellemesebbnek gondolta. De most teljesen megváltozott a véleménye. Mégse bántotta meg egy szóval sem.

Csak a munka végeztével szólt oda halkan a férfinak.

– Gondolkodj el rajta, hogyan tudnád elrendezni a hölggyel a nézeteltérésed. A gyerekeid mindenhogy elviszik onnan máshová, akkor már inkább hozzá, ne egy vadidegenhez.

– Őt se ismerem. Igazából semmit nem tudok róla. Úgyhogy számomra ő is idegen – válaszolt egykedvűen Benjamin.

– Azért gondold át még egyszer. Ha nem ismered, akkor pláne nem ítélkezhetsz felette.

– Ez igaz.

– Én láttam őt akkor, helyes, szimpatikus kishölgy. Talán az Isten küldte az utadba, te meg mindenáron menekülsz előle.

– Innen ugyan hova tudok menekülni? – nevetett fel gúnyosan Benjámin.

– Nem fizikai menekülésre gondoltam, te is tudod. A lelkedet zártad el előle. Ha nyitottabb lennél feléje, megismerhetnéd az ő lelkét is. Választ kapnál a kérdésekre, amik miatt kétségeid vannak. Ilyen egyszerű az egész.

A tanár nem tudhatta, hogy Benjamin előtt folyton ott van Sára arca, az a kép, ahogy a méregtől összeszorította ajkait és zöldeskék szemeivel könyörögve nézi. Lassan letisztultak benne az érzelmek, már nem volt benne annyi indulat, mint közvetlen a találkozásukkor. Megpróbálta Sárát más szemszögből érteni, ami nem ment könnyen, hisz nem tudta hol a helye a nőnek az életében. Elővillantak újra a régi találkozásaik, a bankban, a kórház folyosóján, Karola halottas ágya mellől. Nem értette, hogyan vonzotta be Karola, Sárát az életükbe ilyen elemi erővel, hogy nem tud szabadulni belőle. Vagy nem is akar? Kezdett a kíváncsisága felerősödni, szerette volna tudni miért ilyen állhatatos és kitartó. Úgy gondolta semmi köze nem lehet semmihez, csak a gyerekek miatt történik minden. De legbelül, ha rágondolt, vágyott arra, hogy bárcsak tévedne.

Egy nappal később a nevelőtiszt egy iratot tolt elébe, hogy ideje lenne aláírnia. Nézte az iratot és rájött, hogy ugyanaz, ami Sáránál volt a látogatáskor.

– Mi ez? – adta az ártatlant.

– Még a kapcsolattartáskor a látogatója, azt kérte, egy pár nap múlva próbáljuk magával aláíratni, mert akkor állítólag nem volt beszámítható állapotban. Mi történt?

– Semmi különös. Félreértettem pár dolgot. – mondta megkönnyebbülten és aláírás után visszaadta a nevelőtisztnek az iratot.

– Köszönöm. Ez a hölgy neveli kint ezután a lányaimat, ha minden igaz.

– Ez jó hír – mosolygott a nevelőtiszt.