Szerelem nélkül soha

 

Kimondottan jó hangulatban találta a társaságot mikor megérkezett a kávézóba. Mikor észrevették, egyik se tudott féket tenni a szájára.

– Na, nézzétek csak, ki tiszteli meg köreinket? A vidéki tanyagazdaság tündére!

– Hogymint Sára? Jut eszembe, van e talajvíz a pusztán?

– Hogy süllyedtél le hozzánk? Már azt hittük dobod a haverokat? – vitt neki egy széket Zsolt.

– Mondta Róza, hogy félig már bevonultál a börtönbe – viccelődött Zalán, ami miatt Sára mérgesen rávillantotta a tekintetét Rózára, mert lett egy olyan érzése, hogy az utóbbi perceket az ő magánéletének boncolgatásával töltötték, míg iszogattak.

– Csak sorba, és csak egy kérdést kérek. És ha akarok, akkor talán válaszolok! – ült le durcásan, és már meg is bánta, hogy olyan gyorsan elfogadta a meghívást.

– Jól van, örülünk, hogy jöttél, de miért autóval? Ünneplünk biztosan tudtad –, méltatlankodott tovább Zalán. – Akkor nézd csak, hogyan kell ezt csinálni, na ezért jöttem gyalogosan ma.

Öntött újra a poharakba a magával hozott házi pálinkából.

– Bocs, hogy nem mondtam, hogy buli van – hajolt hozzá Róza. – Akkor még úgyse jössz le hozzánk. Na, mi van? Mondj már valamit.

– Majd később, mégiscsak nagyon személyes... később, inkább négyszemközt...

– Nagy tévedésben vagy barátnőm, mint itt mindenki, például én is szívrepesve várom a sztoridat – mosolygott Zalán. – El ne rontsd a szülinapom. Mellékesen tudod hány éves lettem? Nem. Honnan is tudnád? Harmincöt. Erről van szó. És nincs olyan mázlim, mint annak az alaknak bent a börtönben, hogy belém zúg egy olyan jó nő, mint te. Na, mesélj, hátha nem jött össze a románc köztetek, akkor még nekem is maradt talán egy kis esélyem.

Sára kényszeredetten mosolygott, tényleg nem akart kitárulkozni előttük, de egyik sem állt le, az ital miatt egyre szabadabban beszéltek, soha nem látta még őket ilyennek. Különösen Zalán vette célba, folyton hozzá beszélt, aztán mellé is ült az asztalnál. Sára kezdett feszengeni, mert a doki bizalmasan átölelte közben.

– Tudod Sára, mi a jó ebben a szar életben? Hogy minden fordítva működik, mint ahogy kellene. Például itt vagy te momentán, nem normálisan a börtönbe járkálsz, hogy pasit fogj magadnak. Észre se veszed, hogy mennyivel könnyebb lenne a környezetedben keresgélni. Becsülöm a fazont, hogy ráhajt egy szép nőre még akkor is, ha sittes, nem erről van szó. De akkor is minden fordítva működik, elkeserítő nem gondolod? Hogy én miért gondolkodom erről így, kérdezd csak meg, szívesen válaszolok és halál komoly, amit mondani fogok. 

Nem várta meg, hogy egyáltalán érdekli e Sárát, folytatta, amibe belekezdett. 

– Szóval per pillanat, ott tartunk, hogy kihaltak a szabályrendszerek. Kimondottan jó erkölcsi gátak voltak régebben, rend, valamiféle fegyelem. 

– Ne kezd már megint, nem azt mondtad, hogy születésnapi buli van? – méltatlankodott Sára.

– De igen, de mivel én vagyok az ünnepelt, azt hiszem megengedhető, hogy elmondjam a véleményem. A legegyszerűbb alakzatból indulok ki, itt van például a fajfenntartás, annak is voltak, és kéne, hogy legyenek továbbra is szabályai. Kell ugye hozzá egy férfi és egy nő – közben mégközelebb húzódott Sárához. – Itt vagyok, érzed, mint férfi... ez lenne a normális, de már ez is a múlté, ne értsd félre, én férfi vagyok – vigyorgott bárgyún Zalán, is közel hajolva Sárához a fülébe suttogott: – Meg tudlak győzni róla. Akarod?

Sára eltolta magától a dokit.

– Részeg vagy!

– Lehet. Szóval, hol hagytam abba, ja igen, ott tartottam, hogy eltűnik lassan a nő és a férfi közt lévő biológiai különbség. A férfi úgy öltözik, mint egy kakadu, csipkés alsóban feszít, a nők meghatározóbbakká, erősebbé váltak. Buzik és leszbikusok nevelik a lombikbébiként fogant gyermekeiket, akik mikor nőnek felfelé, nem látnak maguk körül mást, csak az elkorcsosult világot, amiben már soha nem tudnak eligazodni, mert nem találják meg benne az arányokat, hol az eleje, hol a vége és hol a közepe.

– Igazad van Zalán, minden, ami jól működött eddig, divatjamúlttá válik – kapcsolódott be a beszélgetésbe Gergő – Hja, az oroszok, akik ugye le vannak tőlünk maradva, pont most hoztak még a pápa szerint is egy maradi törvényt, hogy büntetik a buzikat, ha az utcán csókolóznak, és nem engedik a felvonulásaikat sem. Tökre nem diszkriminációból, egyszerűen védik a normális biológiai egyensúlyt. Szerintük mindenkinek magánügye, hova dugja be, de az utca nem erre való, hogy szőrös seggű buzik smároljanak az ártatlan lelkű gyerekek előtt. Ezzel ellentétben mi van tőlünk kicsit nyugatabbra? Nagy csinnadratta közepette felavatták az első maszturbáló fülkéket New York egyik utcájában. Állítólag olyan sikerrel, hogy átveszik az ötletet a többi országból is, London is szemezget vele. Na, sorban áll a sok ember előtte. Ki kell engedni a gőzt séta közben. Nem igaz? Ez a végletekig elfajult libsi világszemlélet, mert indoklás is van öregem, szerintük kevesebb lesz a nyílt utcán fajtalankodók száma. Én nem hiszem el, szerintem, aki nem normális örökre az is marad. Ez a korszak trendivé tette a buziságot.

– Ne őrjíts meg, mi van benne, ami annyira vonzó? – hitetlenkedett Róza

– Egy laptop és egy szék. Elég a fantázia megmozgatásához. Képzeld el, nemsokára itt is lesz a főutcán egy. Ott állnak előtte a köcsögök, várják, hogy menjen már el, aki bent van. Te meg sétáltatod mellette a csöpp rózsaszínajkú gyermeked, aki majd selypítve megkérdezi tőled – Mit csijál a bácsi odabent? Tejefonál? – te meg nyugodtan válaszolsz – Nem kicsim maszturbál.

Idióta röhögésbe kezdtek a többiek, közben mutogattak egymásra.

– Hagyjátok már őket élni, van olyan akiben tényleg génhiba van, de a legtöbb a kor áldozata. Felborult hormonháztartást okoz ez a sok műanyag kaja meg a környezetszennyezés – próbált enyhíteni orvosként Zalán.

– Meg akarsz lepődni? Nincs semmilyen génhiba. Maga a kor termeli egyre jobban ki a szélsőségességet. Profit ez is, új hóbort, új trendi. Van mit eladni. Például jöhet a negyvenhatos körömcipőgyártás. Átestünk a ló másik oldalára. Ez a gender lobbi agyrém.

–Jó ez barátom – nevetett Zsolt – mondjuk, holnaptól azt állítom, hogy én egy japán gésa vagyok. Kénytelen vagy elfogadni, mert nem gázolhatsz az ártatlan lelkembe. De félre a tréfával, már Freud is megmondta a kiferdült szexualitás kisgyermekkori traumák következménye. Valamit nagyon elrontanak a felnőttek a gyerek körül, lehet a félelem, bűntudat az oka a másságnak.

– Hogyan jövök én ide, elmagyaráznád? – kérdezte mérgesen Sára, és eltolta magáról Zalán kutakodó kezét.

– Bocsánat, hogy elkavarodtam, de egyszerűen úgy, hogy választhatott volna az ürge sok motivációból bent a sitten. Mondjuk, helyi anyagból. Nem akarlak megsérteni, de kint is nagy a kísértés, de bent pengeélen van mindennap, hogy ő is buzi legyen. De a barátunk fajfenntartó harcos még ez idáig, úgy néz ki. Kérdés, hogy meddig? A bezártság kihozhatja belőle is az állati ösztönöket. Akkor vége a romantikus beállítottságnak, utána úgy kiég szegény, mint a kátrányos hordó. Szóval a jövőre nézve nem biztató kilátásai vannak. Meddig lesz bent?

– Még két és fél év, azt hiszem, talán kicsivel több.

– Akkor figyelj rá, mint jó barát mondom. Nincs sok ideje hátra, nem azt kapod, ha kijön, mint aki bement – vigyorgott kárörvendőn Zalán.

– Ne hallgass rá, sokat ivott, nem lesz buzi a barátod, nyugodj meg! – nyugtatgatta Sárát Róza.

– Áh, teljesen megnyugodtam, elment az eszetek rendesen – dühöngött Sára. – Nem értem, miért nem máson köszörülitek a nyelveteket.

–Igazán foglalkozhatnátok nagyobb problémákkal. Végül is igazad van, a régi életünknek befellegzett. De csak azért, mert végig azt hittük, hogy moziban ülünk, és csak a vásznon történik meg mindaz, ami zajlik a valóságban pár méterre tőlünk. Később, mikor rádöbbenünk, hogy nagy a baj, akkor se teszünk ellene semmit. Fotelharcosok gyülekezetévé váltunk. Megy az ajvékolás meg a másokra mutogatás. Nem csodálom, hogy nincs rend a világban. Sok a süket duma mindenütt, épp úgy mint itt is köztetek. 

– Állj, állj le, Sára! Ez nem a mi sarunk. Nálunk nincs ilyen nagy baj. Jó az elterelés, de mégse kell ilyen tragikus képet festeni róla.

– Én nem festek semmit, idő kérdése és rájössz magadtól miről beszélek. Nem furcsa, hogy ilyen ütemben jön felénk a menekült áradat? Foglalkozhatnátok ezzel a témával, ne azzal, hogy buzi lesz- e a barátom, vagy sem. Nem azért van börtönben mert bűnöző, hanem azért, mert szembefordult a rendszerrel.

– Ezért van bent, tudjuk. Ne haragudj, ne vedd a szívedre – próbálta megnyugtatni Zsolt – Nyugodj meg, igazad van. Soha nem volt olyan sürgető, mint most, hogy felemelje mindenki a puhány seggét a fotelből. A menekült áradat komoly probléma, de nem ez a legnagyobb gond, akik nem a helyi megoldásban gondolkodtak vagy épp előidézték ezt a népvándorlást, náluk van a dög elásva. Itt ülünk a huszonegyedik században, elméleteket gyártunk, és igazad van, süketekké és vakokká váltunk. Körülöttünk folyik a népírtás, nemzetek kiirtása, az élő bolygó tönkretétele. Megértünk a halálra. Pont!

– Azért is jöttem le, hogy segítsetek, hogyan tudok fegyverekhez jutni. Közel van a határ a vidéki házunkhoz.

– Ha van alapos indítékod, akkor kérheted a fegyvertartási engedélyed kiadását. Kell hozzá vizsga. Utána nézek – válaszolt meglepődve Zsolt – Ja, ez itt nem Amerika, ott fel van fegyverezve a lakosság. Jól meggondoltad?

– És kire akarsz lőni Sára, ha szabad érdeklődni? – folytatta Zalán az idétlen kérdezősködését – Talán zombik ólálkodnak a gazdaság körül?

Nem lehetett velük komolyan beszélni semmiről, végül feladta, elvégre születésnapot ünnepeltek. Eleinte bosszankodott, hogy mindenen tréfálkoztak. Ennek ellenére mégis elmesélte mit éltek át az ünnepek alatt. Beszélt Amiráról és Zafirah-ról is. Ez a története már komolyabb érdeklődésre talált, elcsendesedtek a barátai.

– Figyelj, nem biztos, hogy jó ötlet volt befogadni a gyereket, ezek nem ismernek kegyelmet, visszamennek érte. Aztán nyissz...– mondta elgondolkodva Zsolt, és végig húzta a mutatóujját a torkán

– Miért jó, hogy ráhozzátok a szívbajt? Én sajnálom azt a kislányt, szegénykém mit élhetett át. Nem kéne általánosítani, a bevándorlók közt van szép számmal rossz fiú, de a zöme mind áldozat – szólt Zsoltra idegesen Róza.

– Vén Európa a gyönyörű büszke nő! – dalolta Zalán gúnyosan – Most megerőszakolják a csajt rendesen. A kultúra bölcsőjébe olyanok feküdnek be, akiknek halvány kunsztjuk sincs, milyen elvárások várnak rájuk. Jönnek millió szám, jönni fognak... honfoglalás zajlik, jobb, ha nem kételkedik benne senki. Erre inni kell!

Zalán kiöntötte a maradék italt a poharakba, közben megállás nélkül mondta a magáét.

– Látod, ezért nem szabad semmit feladni, semmit! Élvezd az életet, amíg lehet. Lassan mindenbe belepofáznak... mit egyél, mit igyál, mennyi gyereked legyen. Még azt is előírják, hányszor szeretkezzél. Nemsokára burkát húz rád egy muszlim, és te örömmel hordod, mert félted az életed. Nem értem, hogy van merszed, ilyen fiatalon ennyi terhet magadra aggatni? Maradnál inkább itt velünk... velem! – vigyorgott Sárára – Élvezd az életet, amíg lehet barátnőm.

– Részeg vagy. De nem haragszom rád, mert ünnepelsz. De a kérdésedre a válaszom, hogy nem teher, amit vállaltam. Elterveztem dolgokat, meg is csinálom. Ha beüt valami, akkor meg mindegy, hogy itt jajgatok a városban vagy lent vidéken. És bármilyen hihetetlen a számodra, élvezem az életem, köszönöm jól vagyok, ha ez megnyugtat.

Nem akart a társaság hazaindulni, kitartottak záróráig. Sára nem ivott alkoholt, akit csak tudott hazavitt. Zalán is beült mellé az anyósülésre. Sára látta a dokin, hogy nagyon kiütötte magát, a biztonsági övet is erőszakkal kellett bekapcsolni rajta.

– Sára, azt hiszem... rosszul vagyok – nevetgélt Róza. – Dobjál ki hamar, ha lehet.

– Azt hittem segítesz! Hogy a fészkes fenébe fogom egyedül hazavinni dokit? – mutatott Zalánra ijedten.

– Nekem mindegy, kinyitod az ajtót... add meg neki a kezdő lökést – nyögte Róza, látszott rajta, hogy küzd a rosszulléttel.

Hazavitte Rózát, még azt is megvárta, hogy Róza bizonytalan léptekkel bemenjen a házba. Nem gondolta, hogy ilyen lesz az estéje, hogy a végén ő szállíthatja haza a részeg barátait. Furcsa volt látni így őket. Idegesen oldalra nézett. 

Zalán jól el volt az anyósülésen, nagyon úgy nézett ki, hogy épp szunyókál. Fiatal orvos, furcsa, hogy még nincs barátnője – gondolta, míg nézte az alvó férfit.

Zalán mintha megértette volna, hogy róla meditált, halkan felnyögött.

– Hú, de szarul vagyok. Mikor viszel már haza... nekem jó lesz nálad is, a negyedikre úgyse tudok felmenni.

– Minek ittál annyit. Különben én is emeleten lakom, igaz csak az elsőn.

– Hárommal kevesebb – számolt Zalán, aztán újra elcsendesedett.

– Van lift a házban remélem?

– Nincs. Pont nincs. Felviszel a karjaidban? Nekem kéne téged, tudom, de nagyon elgyengültem... bocsáss meg.

Sára dühösen útirányt változtatott, hazafelé tartott a saját albérletébe. Majd, ha kijózanodik, hazaviszi másnap, döntötte el minden átgondolás nélkül.

Megállt a ház előtt a szokott helyén, leállította az autó motorját. Tehetetlenül nézett Zalán felé, aztán erélyesen rászólt a részegen bóbiskoló férfira.

– Megérkeztünk, de nem viszlek fel a karjaimban, szépen kiszállsz az autóból és sétálsz egyet a friss levegőn.

– Jól van, megyek már – hallotta a dünnyögést. Sára kiszállt az autóból és átment a másik oldalra, hogy segítsen. Zalán már kinyitotta az autó ajtaját, és értetlenül nézett kifelé, nem tudta eldönteni hol van. Sára volt számára a biztos pont, szót fogadott neki. Sára a hóna alá nyúlva támogatta fel az első emeletre. Közben eldöntötte, ez volt az utolsó, továbbiakban nem vesz részt részeg barátok mentésében, aludjanak csak az árokparton. Zalán átölelte Sára vállát és bizonytalan léptekkel ment mellette.

Mikor bejutottak a lakásba Zalán éledezni kezdett, többször feltett kérdéseket.

– Most hol vagyunk? Mit akarsz Sára? Most lefekszünk? 

Míg megszabadította a kabátjától, lehúzta a lábáról a cipőit, tovább is próbált menni a felismerés útján, kinyújtotta Sára felé a karját, megpróbálta magához húzni.

– Erről most feledkezzél el, örülj, hogy jó helyen vagy! – tolta el a kezét Sára.

Zalán karjait széttárta eldőlt, ezzel a mozdulattal elfoglalta az egész ágyat. 

Sára otthagyta, kiment a fürdőszobába. Míg zuhanyozott azon gondolkodott, hogy Zalán egész este rajta köszörülte a nyelvét, meg a börtönben lévő Benjáminon. Furcsa párhuzamokban beszélt. Érdekes, ahogy felkínálkozott már többször is neki doki, és most itt van a lakásán, igaz tökrészegen, de itt van, ezzel aztán sikerült jól lezárnia a szülinapját. Emlékezetes lesz számára – mosolyodott el – ha reggel felébred, bizonyára meg fog lepődni azon, hogy hol van. Remélte, hogy jót nevetnek a végén. Furcsa, hogy kihasználhatná ezt az estét, hisz nem lenne semmi következménye, mi lenne? Ha mondjuk, lefeküdne vele, csak úgy. Ideglevezetésként. Lehet, hogy igaza van abban, hogy egy álomkép után fut, és nem veszi észre, hogy lenne olyan férfi körülötte, aki boldoggá tehetné. Mint például ő is. Ez a mai találkozás Benjáminnal csak arra volt jó, hogy ráébredjen, hogy nőnek született, tele vágyakkal. Ami per pillanat, a vele kezdődött románcban sose teljesedik ki... igaza van Benjáminnak, csak gyötrődés, sóvárgás jut nekik, de az dögivel... legalábbis közel három évig. Addig mi lesz? Férfi van körülötte, annyi, mint réten a fűszál, pont egy olyat kellett választania, aki üvegkalitkában ül, hermetikusan elzárva előle. A raboskodó Benjámin olyan férfi lesz csak számára, mint egy folyton jelenlévő hologram kép, átléphet rajta, beszélhet hozzá, de hideg lesz és élettelen, nem okoz neki soha testi gyönyört, amire egyre jobban vágyik. Nevetséges, de pont ő ébresztette fel benne a mai nap, abban a percben, mikor magához szorította és elhalmozta a csókjaival. Hiába adott a sors egy pár perc boldogságot, még azt sem tudták önfeledten élvezni, hisz ott volt a két kislány mellettük. És most itt van nála doki, karnyújtásnyira, elérhetően. Semmi hologram kép, élő és eleven. Nem csúnya srác... művelt és intelligens... de nehéz az élete. 

Sára bement a szobába és nézte az alvó férfit, aki átfordult felé az ágyon, mintha megint tudná, hogy pont róla elmélkedik. Miközben nézte tovább gondolta a belső monológját: – Jaj doki, hányszor célozgattál már az utóbbi időben arra, hogy szeretnél közelebb kerülni hozzám. Hm... de minek is feküdnék le veled? Nincs értelme, nem érzek irántad semmit, csak a barátom vagy, ennyi. Testiség, érzések nélkül? Sokan csinálják... nem az én formám.

Újra eszébe jutott Benjámin csak hozzáért mégis mennyi érzést szabadított fel benne. Majdnem lelkiismeretfurdalása lett mikor eszébe jutott, hogy Benjámin szerelmi vallomása után, azonnal landolt nála egy másik pasi. Különösebben nem csinált belőle ügyet, sőt megnyugtatta magát. A sors dobott egy elérhetetlen szerelemet, ami miatt nem lehet évekig testi kapcsolata. Benjámin ugyanerről beszélt a telefonban. Találkozgatnak majd, mint ma is, és teljesen kikészülnek a vágyakozástól, mert csak ennyi lesz évekig, hogy néznek egymás szemébe és elhitetik magunkkal, hogy minden jól van, minden tökéletes. A lélek bizonyára boldog lesz bennük, de a testük követelőzni fog, mert nem tudják a fránya hormonjaikat leállítani és ki-ki megkeresi a lehetőségét majd, hogy kielégítse őket. Biológia az egész, semmi köze a szerelemhez... de hát mindig azt mondta, hogy soha nem fog érzelmek nélkül ágyba bújni senkivel.

Eszébe jutott, hogy ő most hol fog aludni? Csak egy tágas franciaágy volt az albérletben, azon feküdt Zalán. – Haverok vagyunk, nyugtatta meg magát, elférünk rajta ketten.

Gondosan elkészítette az ágy egyik oldalán a helyét, lefeküdt aludni. Valamikor hajnal felé arra ébredt, hogy nagyon nyomja a vállát valami. Mikor feleszmélt rájött, hogy a férfi odabújt hozzá, és egyik karja a vállán nyugszik.

Azonnal nem bújt ki alóla, figyelte önmagát. Várta a kicsi villámokat, amiket éreznie kellett volna ilyen intim közelségben egy férfival. –Talán, ha egy is előjönne, egy kis vibrálás, egy kis remegés, akkor talán megfordulok – gondolta – és lesz, ami lesz... 

De semmi nem történt, csak fáradságot, álmosságot érzett. Óvatosan kibújt az ölelésből, kiment a nappaliba és elhelyezkedett a kedvenc foteljába. Nem sokáig kellett várnia, hogy újra elaludjon, de már csak az álomországig ért el, a mély alvás elkerülte. Azt álmodta, hogy szalad lefelé a lépcsőn, indít, és nagy sebességgel siet valakihez. Megörült mikor meglátta Benjámint egy buszváróban. Elfogta a félelem, hogy jön a busz, amire elképzelhetően várakozik Benjámin, és ha felszáll rá, eltűnhet örökre a szeme elől. Csikorogva fékezett az autóval, visszatolatott a buszmegállóhoz. Benjámin meglepetten nézett rá, majd tétován hozzálépett. Ölelkeztek újra, hosszan, vágyakozva. Lassan magukra maradtak a megállóban, már csak ők álltak ott szorosan összebújva.

– El kellett volna utaznom – mondta akkor Benjámin megtörten.

– Miért mész el nélkülem?

– Muszáj. Még nem döntötted el, mit akarsz.

– Nem könnyű dönteni.

– Tudom. Azért utazom el, hogy egyedül maradj. Nem akarlak befolyásolni a döntésedben.

– Ne menj el tőlem, ha távol vagy még nehezebb megtalálnom a helyes válaszokat. 

– A válaszok ott vannak benned, csak még nem mered őket felvállalni.

Sára hallotta, hogy valami megállt újra mellettük. Akkor a férfi eltolta magától, megfordult és felszállt egy sötét, kiismerhetetlen alakú szerelvényre, aminek az ajtaja csikorogva összezáródott mögötte, ő meg ott maradt egyedül.

– Miért nem segítesz nekem, hogy helyesen döntsek? Azzal, hogy magamra hagytál még bizonytalanabbá váltam! – keserűen felsóhajtott.

Az utcai lámpák fénykörei hidegen vakították a szemét, hiába figyelt, már nem látott semmit.

Megérezte, hogy valaki simogatja az arcát.

– Gyere vissza... kérlek – hallotta a hangot.

– Máris, bocsáss meg... – suttogta félálomban és engedte, hogy átölelje a hang gazdája és lefektesse az ágyba. 

Érezte a meleg testet, ami szorosan hozzásimult. A tudata érzékeltette, hogy nagyon jó, hogy nincs egyedül, hisz mikor az álombeli Benjámin eltűnt a szeme elől, kétségbeesett az ijesztő magánytól.

Szeretkeztek. 

Az első csók után rájött, hogy Zalán karjaiban van, de nem ugrott ki mellőle, nem hisztizett. De elmaradt a tűzijáték az égen, a tengervíz morajlása is megszelídült, csak csendes csókokat és nyugodt egymásba olvadást élt át. 

Reggel korán kiment kávét főzni a konyhába. Rettenetesen utálta magát, hogy győztek a hormonjai, és csak a testi vágyak miatt feküdt le Zalánnal. Mi lesz most? Hogyan tovább? Egyáltalán hogyan magyarázza ki magát ebből a kínos helyzetből, hogy ne sértse vérig a férfit. Azt azért nem mondhatja neki – Hé, jól leittad magad én meg kihasználtam a helyzetet. Meg tudod, volt egy rossz álmom is...

Nem gondolta, hogy Zalán képes korán felkelni. Mikor az ajtó felé nézett meglepődött, hogy ott állt, kócosan, másnaposan, de már éber szemekkel, fülig érő szájjal.

– Miért hagytál magamra az éjjel?

– De hiszen aludtál... mire emlékszel?

– Mindenre. Vártam, hogy felém fordulsz.

– Egy ittas ember állapotát nem illik kihasználni – mondta komolyan Sára – Amúgy, ami történt vedd szülinapi ajándéknak.

– De kihasználtad bébi az éjszakát rendesen. Álljon csak meg a menet! – közelebb ment hozzá Zalán – Nem egészen értem. Azt hittem megvilágosodtál az éjjel és rájöttél az igazságra.

– Nem értelek.

– Jaj nekem, ti nők, mind egyformák vagytok. Mindent túlbonyolítotok. Az igazság az, minden mellébeszélés nélkül, hogy itt vagyok én... érzed? – és még közelebb simult Sárához – Nagyon bírlak már régóta, rájöttél gondolom. Szóval, nem kell erényövvel rohangálnod közel három évig. Miért tagadnád meg magadtól, ami neked biológiailag is jár. A férfit, a szexet, meg mindent, ami ide tartozik? Bocsánat, ha kicsit nyersen fogalmaztam, gondold át. Lehet, ha kijön a börtönből a pasid, és te csak akkor jössz rá a való életben, hogy egy nyavalygó kiégett fazon, akit annyira vártál. Addig meg feleslegesen kergetsz egy illúziót. Az idő meg rohan. Egyszer élünk, ki tudja, mit hoz a holnap?

– Mindig ezzel jössz, hogy egyszer élünk, ami igaz is, de nem mindegy hogyan. Még nem tudom, mit akarok, ne haragudj. Adj nekem időt. Ami éjszaka történt, neked ad igazat, nem tagadom. Kedvellek, mindig is kedveltelek... barátok vagyunk... voltunk. Mára jól összekevertük. De még nem érzek úgy... nem tudok választ adni... haza vigyelek?

– Nincs kedved befejezni az éjszakai mókát? Közelebb kerülnél a döntéshez – ölelte át Zalán.

– Hazaviszlek inkább – sóhajtott Sára. – Nagyon kedves vagy, de ami volt, csak a hormonok játéka, részemről még nincs elég érzelmi motiváció.

– Jó anélkül is – próbálkozott tovább a férfi.

– Neked lehet.

– Csak neked nincsenek felém érzelmeid, az enyémek a helyén vannak! – sértődött meg Zalán. – Jól van, megyek öltözni, de előbb kérek egy kávét.

Az autóban csendesen ültek egymás mellett, csak néha néztek lopva egymásra. Búcsúzásnál a férfi gúnyosan elhúzta a száját.

– Nem jön be nálad egy szabad ember, igaz Sára?

– Igaz – adott igazat Sára. – Pihend ki magad. Ne haragudj.

– Szólj, ha meggondolod magad, én mindig ugrásra készen leszek!

Sára leparkolt a panelház előtt. lezárta az autót, de nem ment fel a lakásba. Megnyugtató és szép volt a téli reggel. Friss csípős szél játszott a házak között, a szürke felhők mögül kisütött a Nap, végig simogatta a háztetőket, majd bebújt félősen a zúzmarás ágak közé. Lesétált a kis patak mellé, nézte a hamvas jégtükör tetejét, amin két feketerigó bohóckodott. Várta, hogy letisztuljanak a gondolatai. Nem lett okosabb, csak nyugodtabb valamivel. Ha nem szégyellte volna, hangosan kineveti saját magát, hogy mennyire naiv volt az utóbbi időben. Rájött mennyire felelőtlen mert ahogy történtek vele az események, ő mindegyikbe teljes mellszélességgel belesétált, meg se próbálta kikerülni egyiket sem. Zalánra gondolt, akinek reggel kiadta az útját. Biztos, hogy ésszerű volt, kidobni a dokit, aki szemlátomást kedveli őt, és ezzel egy biztos kapcsolatot felcserélni a bizonytalanra? Ki tudja, Benjáminból milyen ember válik a börtönben, mennyire lesz vonzó számára, ha kijön. De Zalán se kispályás, úgy csapong Róza szerint, mint a bagolypille a kivilágított ablak üvegén. Nem tud egy nő mellett sem megállapodni. Lehet, mindnyájan félreismerik dokit?

Kicsit ő már jobban megismerte, hisz mellőle kelt fel reggel az ágyból – vágott egy fintort az elmúlt éjszaka emlékeire mert rájött, hogy saját hülyeségén agyal, pedig olyan egyszerű a megoldás, el kell végeznie a tanfolyamot és húzni ezerrel lefelé vidékre. Lesz ott annyi elfoglaltsága, hogy nem lesz ideje szerelmi románcokon rágódni, se a Zalánén se Benjáminén. Mind kettő zsákbamacska. Csak Róza meg ne tudja, mi volt nála az éjszaka, megint rajta csemegéznek egy jó darabig a haverokkal.

A telefonja zenélt a táskájában. Megnézte és látta, hogy üzenete érkezett Zalántól: „Elfelejtettem megköszönni a születésnapi ajándékot, névnapomra is ezt kérem" Idegesen nyitotta ki a lakásajtót – mi lesz, ha nem tud leállni ezek után. Gúnyolódik majd folyamatosan, amit igazából természetes reakcióként kellene kezelnie, hisz megsértette a férfi büszkeségét.

Odabent lecserélte az ágynemű huzatát és könnyeivel küszködve visszabújt az ágyba, már nem tudta letagadni önmaga előtt, hogy mennyire vágyik egy valós szerelemre, amiben nem ábrándkép a két erős férfikar. De nem Zalánra, hanem már biztosan tudta, csakis Benjáminra vágyik.

Az utóbbi napok intenzív érzelmi hatására vagy csak a kimerültség miatt hamar elaludt. Forgolódott, sóhajtozott, a felfokozott idegállapota, amiben az utóbbi napokban élt, nem engedte el a nyugalom szigetére a lelkét. Különböző helyeken kóborolt eleinte, utazott valahová, majd betért egy ismeretlen házba. Soha nem járt ott azelőtt, mégis tudta, mi hol van. Ösztönösen kereste a poharat a tálalóban, vizet öntött magának egy hímzett kis kendővel letakart kancsóból. Álmában is rátört a fáradság, lefeküdt egy díványra, magzatpózt vett fel, próbált elaludni. Meghallotta, hogy nyílt az ajtó, lépések zaja ért el hozzá. Mikor a zaj irányába nézett, felismerte Karola elmosódott alakját, ott ült, azon a helyen, ahol előbb itta a vizet. Karola szomorúan nézett feléje.

Nem szól egy árva szót sem, mégis úgy érezte egyfolytában súlyos megrovásban részesíti, mint a tékozló gyermekét a szülő. Sára szégyenérzete folyamatosan erősödött miatta.

– Miért haragszol rám, mondd? Miért te döntöd el az én életem? Ki jogosított fel arra, hogy ezután minden a te akaratod szerint legyen? – szól ingerülten az asszonyhoz.

A fejét a párnába nyomta és kétségbeesetten sírni kezdett. Karola mellé suhant, majd ott lebegett felette, mellette, szinte mindenütt a térben.

– Nem én döntöttem a sorsodról, én csak óvlak amennyire csak tudlak, mert látom a jövőd. Ne haragudj rám, soha nem bántanálak. De most szomorú vagyok, mert letértél az útról, ami ki van számodra jelölve. Szomorú vagyok, mert eltűnt a hited, elbizonytalanodtál. Nagyon nagy baj fenyeget, mert a hited nélkül összeomlik miden körülötted, mint egy kártyavár.

Sára felült az ágyon, válaszolni akart, de akkora az alak eltűnt. Visszafeküdt az ágyára, azt hitte vége a kísértésnek, de hirtelen megérzett egy különös illatot. Hajnali friss, metsző hideg vonult át a szobán, beleborzongott egész testében, fázott tőle. Meglátott egy másik alakot, akin hófehér, teste körül hullámzó különös anyagú ruha volt. Elborzadva látta, hogy a mellkasán friss vér csordult le a padlóra és körülötte a levegőben is vörös vérgyöngyök lebegtek. Az alak nem ment közel Sárához, ott állt a szoba közepén, mozdulatlanul nézett feléje, majd meglebbentette az arcát takaró fátylat, Sára felismerte Zafiraht.

– Zafirah mi lett veled? – kérdezte meg önkéntelenül.

És Zafirah válaszolt az ő nyelvén, de Sára mégis megértette.

– Elindultam Allah országába. Amira miatt el kellett jönnöm hozzád. Tudnod kell, hogy örökre neked adom őt. Csak nálad talál oltalmat, neveld fel, tanítsd meg minden tudásodra! Mikor felnő, meséld el a történetet, hogyan került hozzád. Mesélj arról a csodálatos országról, ahonnan menekülnünk kellett, és ne tartsd vissza, ha indulni akar az ősi földre. Amirának Allah feladatot adott, amit teljesítenie kell.

Mikor Zafirah éteri alakja is eltűnt a semmibe, Sára még akkor sem ébredt fel, folytatta tovább a gyötrelmes útját az ismeretlenbe. Kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtaját. Újra utazott valahová. Már vonaton ült, ami fék nélkül robogott az éjszakában. A vonat ablakából látta a lenyugvó Napot, ami bíborszínbe vonta az égalját, kísérteties színekkel festette át az elsuhanó tájat. Egyedül volt a kupéban. Megpróbált újra elaludni az álombeli vonaton, úgy érezte sikerült, egy darabig csak vaksötétség vette körül. Érzékelte, hogy valaki ül mellette. Megnyugodott attól a tudattól, hogy már nincsen egyedül. Hozzábújt az ismeretlen alakhoz, és halkan megszólította.

– Azt hittem egyedül kell elutaznom megint.

– Soha nem hagylak egyedül. – Felismerte Benjámin nyugodt hangját, és érezte, hogy a férfi szorosan átöleli.

Nehezen ébredt a zavart álmokkal telt éjszaka után, gyöngyözött a homloka a verítéktől, fáradtnak és kimerültnek érezte magát.

Talán beteg lettem – gondolta, míg kikászálódott a fürdőszobába.

Amikor visszament a szobába, felhívta Rózát.

– Róza, azt hiszem, Zafirah meghalt.

Elmesélte a barátnőjének az álmát.

– Miért nem vagyok már az álmaidtól meglepődve? Telepatikus üzenetet kaptál három embertől, akik közül reméljük csak kettő halott. Mikor beszéltél Benjáminnal?

Sára kétségbeesetten gondolt vissza Karolára, az út, amiről letért Karola szerint, Zalánnal töltött éjszaka lehetett. Csakis az. Hogy mindenütt ott van ez a nő, lehet végig nézte őket éjjel. Honnan tudna másként arról, hogy más úton jár. Ki érti ezt?

– Mi van, megkukultál? – hallotta Róza hangját.

– Dehogy, csak fáradt vagyok. Benjáminnak nem lehet baja, másról van szó, azt hiszem.

– Én is fáradt vagyok, még most is majd felrobban a fejem. Sokat ittam az elmúlt éjszaka. Bocsi, a srácot sikerült haza cipelned?

– Nálam aludt.

– Mi?

– Jól hallottad. De csak ennyi.

– Tényleg? Az eszem megáll!

–Tényleg, emlékezz vissza, nagyon részeg volt doki – füllentett Sára zavarában.

Érintés

 - Az egész kóceráj rólad beszél, szobrász az egekig magasztalt, hogy milyen tehetséges vagy. Milyen szerencse, hogy a kishölgynek pont ez az ajándék jutott eszébe. Jut eszembe, alakul már valami köztetek? - fordult a tanár Benjámin felé, miután elindította a mosoda gépeit.

- Nem mind arany, ami fénylik. Mondtam én, hogy fejjel megyek a falnak... mondjak még egy pár közhelyet? - fordult morcosan feléje Benjámin. - Kiderült, hogy van pasija kint. Erre nem is gondolt ugye, mikor osztotta a tanácsot. De már nem okoz gondot. A hétvégén behozza a gyerekeket hozzám, az mindennél fontosabb számomra.

- Sajnálom. Vagy inkább téged sajnállak, talán így helyesebb. Tényleg nem gondoltam erre. De akkor végképp nem értem az egészet...

- Mit nem lehet ezen érteni?

- Miért ragaszkodik annyira a lányaidhoz egy független fiatal, művelt nő. Nem illik hozzá amit csinál. Ez logikátlan. Érted, amit mondok?

- Értem mire céloz, én sem értem. Lehet, hogy csak valami kényszerképzet alakult ki benne, de azonkívül semmi... legalábbis velem kapcsolatban az biztos, hogy semmi.

- Látod, azért gondoltam, hogy talán te is képben voltál nála.

- Tévedett. Nem vagyok. Ne beszéljünk többet róla! - Benjamin elfordult a tanártól, jelezte, hogy vége a beszélgetésnek, nincs több mondanivalója.

A tanár szót fogadott, fel se hozta a továbbiakban a témát, de nem tetszett neki, hogy újra szomorúnak látja a barátját.

- Kikapcsol a festés, jól haladsz? - próbált másról beszélgetni Benjáminnal.

- Igen. De szobrásznak elmentek otthonról. Fejébe vette, hogy ha kész lesz nálam egy tárlatra való kép, olyan kiállítást hoz össze, hogy licitálni lehet rájuk kintről.

- Miért gondolod, hogy hülyeség? Nem is az, ha jól belegondolsz. Ha sok pénzem lenne kint a szabad világban, én is vennék egy ilyen rabfestő zsenitől képet. Olyan ez, mint egy katasztrófa turizmus, oda mennek, ahol borzongani tudnak. Te is adsz egy külön élményt a képekhez, ha nem is horrort, de a rablelked belefested, ettől válik nagyon egyedivé mind. Nem gondolod? - nevetett a tanár.

- A rablelkem? Köszönöm, ha nem mondja, sose jut eszembe ez a kifejezés. De akkor hadd mondjak valami furcsát. Soha, érti soha, nem szárnyalt a képzeletem ilyen nagyon, mint most, hogy fogva tartanak. A fantázia és a gondolat az szabad, mindegy, hogy hol vagyunk, kint a szabadvilágban, vagy bent a börtönben bezárva. De itt a rabságban válik teljesen nyitottá a szárnyaló fantázia és az elme. Talán azért, mert csak így tudunk kilépni a falain túlra. Csak a gondolat erejének segítségével festeni úgy, hogy látok minden fűszálat a mezőn, hallok minden zsongást, ami a világban kint van. Régen szabad emberként nem vettem észre sok fontos dolgot, néztem őket, de nem láttam meg a belőlük áradó szépséget, elmentem mellettük. Érdekes, de elraktároztam magamban az akkori érdektelen dolgokat. És a tudat újra építi bennem és rekonstruálja ezeket. Na, én most ezekről festek... az emlékeimből. Egy kicsit másként, mint ahogy kint festettem volna le mindezt.

- Benézek hozzád a hétvégén amúgy is kíváncsi vagyok, hogyan fut le a kapcsolattartásid. Hátha nem veszett fejsze nyele. Mert a reményt soha nem szabad feladni, tudod. De tudok még ennél is banálisabbat mondani. Mondjak? - nevetett a tanár.

- Ennél is?

- Igen. A vesztesből is lehet győztes, barátom. Csak nagyon akarni kell győzni! Na, még egyet. Sok esetben a technika fontosabb, mint az erő. Na, érted? Remélem. Szűken összefoglalva mára ennyi.

Benjámin elnevette magát.

- Értem én, mire utalgat itt virágnyelven, nagyon is. Még nem adtam fel. Túl szép volt, hogy olyan könnyen feladjam. Valami itt bent nem engedi még. Sára nagyszerű nő, soha nem bántanám meg. Csak többet gondoltam barátságnál. Nem kellett volna. Akkor most nem kéne sajnálni magam. A lányaim nagyszerűen érzik magukat, mióta körbeveszi őket a gondoskodásával. Nehéz kimondani, de mindig úgy érzem, mikor beszélgetek velük telefonon, hogy boldogabbak ma, mint régen velünk.

- Csak meg vannak nyugodva. A gyerekek legnagyobb lélekgyilkosa a bizonytalanság. Mondd csak ki bátran, érzik, hogy szeretve vannak. Ilyen egyszerű.

- Mi a francért van az ember így elfuserálva, mondja?

- Nem értelek.

- Csak, ez az egy szó, hogy szeretve vannak. Miért nem tudunk szeretet nélkül élni?

- Ha végleg kihal belőled a szeretet, állattá válsz, csak fajfenntartó agresszív állat lesz belőled. Vagy még az állatnál is rosszabb, hisz az állat ösztönösen védi az utódait, szeretni is tud, még nem fejtette meg senki azt a hatalmas érzelmi skálát, amit a génjeikben hordoznak. Ha a lelkedben meghal a szeretet, érzéketlenné válsz mindenre és mindenki felé. Hideg és kegyetlen ember lesz belőled, nem riadsz vissza semmitől. Közömbösen érint minden, még a halál is, kíméletlenül tudsz ölni, kínozni másokat. Nem érint meg mások szenvedése még a sajátodé sem. Volna értelme annak, hogy így éld le az életed? A szeretet elixír barátom, az élet elixírje! Szeress hát, mert akkor te is szeretve leszel.

- Ilyen egyszerű igaz? Szerintem nem egészen. Mert ha nem szeret az, akit mi szeretünk, az iszonyúan tud fájni - válaszolt keserűen Benjamin. - Ha egyoldalú a szeretet.

- Igaz. Furcsán kódolt bennünket a Mindenható. Az igazi találkozások észrevétlenek. Ilyenkor csak a lelkek kapcsolódnak egymáshoz. Most mondhatnád, hogy a távolság megöli a legnagyobb érzést is. Ez sem igaz. Az igazi szeretet nem hal meg, bármilyen nagy a távolság. Az, hogy hozzád tartozik, és te hozzá tartozol egy életen át, az olyan természetes, mint az égen a Nap. Az egésznek a kulcsa, ami nyitja és zárja ezt a kapcsolatot, a bizalom. Te most nem bízol a kishölgyben. Ajánlom, hogy várd meg a találkozót és utána ítélkezz felette!

Benjámin megveregette a tanár vállát.

- Mi lenne velem a lelki fröccsök nélkül? Amúgy jöhet bármikor megnézni a képeim, legalább kapok kritikát, az mindig jól jön. Még elbízom magam a végén, mert szobrász csak agyondicsérni tud. A látogatásról nem biztos, hogy nagy élménybeszámolót tudok tartani, erre ne készüljön fel. Abban a ricsajban, ahol tömve van egy látogatószoba rabokkal és hozzátartozókkal, nem lehet érzelmeket közvetíteni, az egész... olyan megalázó. Sajnálom Sárát, hogy még ezt is végig kell szenvednie miattam... de még az se biztos, hogy eljön...

- Majd meglátod, hogy eljön, mert várod, és ő ezt érzi és tudja. Fel a fejjel!

- ... félek a találkozótól... talán jobb lenne, ha nem is jönne el...- vallotta be Benjámin az igazságot.

ÚTKERESÉS...

Róza mindennap kérte Sárát, hogy ne hanyagolja el a barátait. Ilyenkor mindig megígérte, hogy rendben, ott lesz a következő találkozón. Mégsem ment el, tudta, hogy a baráti kör semmiféle kikapcsolódást nem fog számára nyújtani. Nem voltak felhőtlenek ezek a találkozók, estéről estére komoly témákat feszegettek és ezeken néha durván összevitatkoztak. Az interneten ő is vadászott a külső hírforrásokra. Oka volt rá, féltette a családját, a jövőjét az égből kapott örökségét. Bezárkózott a saját magának teremtett világba és arra törekedet, hogy először az életében tegyen rendet, később jöhet a többi átértékelése. Tudta, hogy nem lehet kikerülni, elbújni a környezetében zajló események elől. De nem látta tisztán még a céljait sem, hogy mit akar elérni a jövőben. Talán pont azért, mert szembesült a jövőtlenséggel. Keserűen megállapította, hogy nincs állandóság, mert olyan a világ, amiben él, ahol örvénylik a jelen és nem tudni előre milyen változást hoz a holnap. Háborút, gazdasági összeomlást, vagy a kettő közti átmenetben élnek még hosszú éveken át? 

Körvonalazódott benne egy terv, azon rágódott jó ideje. Ebben benne volt tisztán a keresztapja álma, az organikus gazdálkodás. Nehezen vallott be még magának is, hogy mennyire távol áll tőle a gazdálkodás minden fázisa. Félt, hogy nem lesz képes elsajátítani azt a tudást, amit a vidéki emberek zsigerből tudtak. 

Többször beszélt telefonon a falugazdásszal a lehetőségekről, kapott tőle terveket e-mailben. 

Bizonyára nagyon meglepődött a férfi, mikor egy nap felhívta, és közölte vele, hogy köszöni, ne fáradjon tovább. A segítségre igényt tart, de a pályázatra nem. Nincs módjában finanszírozni a hiányzó milliókat. Hitelről meg ne is álmodjon. Azt soha nem vesz fel amíg él.

Zoli győzködésére határozottan válaszolt: hogy egyszerű, józan paraszti megfontolásból.

- De ön bankár Sára, nem értem? - jött a hitetlenkedő válasz.

- Pont azért. Tudatában vagyok, hogy milyen pengeélen van a világgazdaság, benne a miénk is. Nem vállalhatok a családom biztonsága miatt kockázatot. Sok tervem van, de lassú megvalósítással. Van időm.

Beiratkozott a városi könyvtárba, folyamatosan hordta haza a gazdálkodáshoz szükséges könyveket. Esténként vagy a gyermekvédelmes anyagokon rágódott, vagy az agrárismereteken. Fáradtan kelt és fáradtan feküdt. A napok múlásával egyre nőtt benne a feszültség. Benjámin egy nap se hívta fel a börtönből, nem tudta mi történt a férfival. Arra gondolt, hogy szombaton mindent meg fog tudni, végérvényesen el fog dőlni, hogyan folytatódik tovább ez a semmilyennek nem nevezhető románc.

Próbálta megérteni a férfit, mi válthatta ki benne a nagy érzelmi ingadozást. De sokszor rábólintott már magában arra is, hogy félrevezetik a megérzései és Rózának igaza lehet, mégis csak egy képmutató, bosszúra szomjas alakkal áll szemben. Aki gyűlöli a kinti világot, benne őt is, és az egész csak egy jól megtervezett színjáték a részéről, még a szerelmi vallomás is. Vészesen közeledett a szombat, amikor újra szemtől szembe állnak majd egymással. Alattomosan mérgezte tudatalattiját a csalódástól való félelem is.

Szombaton korábban érkezett az Otthonba, így tudott Zitával is beszélgetni. Örömmel tapasztalta, hogy nem húzódott el tőle a romakislány. Pont ellenkezőleg, alig tudta levakarni magáról, mindenáron menni akart velük a börtönbe.

- Nézd Zitácska, itt van egy hivatalos papír, oda csak az mehet be, akinek ráírták a nevét. De ígérem, utána beugrunk együtt a cukrászdába, szólj Flórinak is.

Tudta, hogy remek alkalom lesz majd a délutáni találkozó, hogy megdicsérje őket, ugyanis infót kapott, mindketten elkezdték rendesen az iskola látogatását.

Zsuzskát nem lehetett leállítani, mikor elhelyezkedtek az autóban, nyughatatlanul izgett-mozgott, se eleje se vége mondatokba bonyolódott. Mónikán inkább a szorongás jeleit látta, feltűnő komolysággal ült a hátsó ülésen.

- Örülsz, hogy végre láthatod apukádat? - próbált vele beszélgetésbe elegyedni.

- Ühüm - jött a szűkszavú válasz, helyette készségesen válaszolgatott Zsuzska.

- Én örülök, meg annak is, hogy látom, meg mindennek. Mesélek majd neki, mert semmiről se tud. Remélem, hamar kiengedik a fogságából. Igaz, Angyal? Te is nagyon örülsz, hogy láthatod. Igaz? De ha nem ismered az én apukámat, majd én bemutatlak neki. Most tanultuk az oviban a bemutatkozást. Már tudok bemutatkoztatni. Ne félj egy kicsit sem, segítek - ömlött belőle megállás nélkül a szóáradat.

Sára előre kezdett félni, mit fog ez a kislány produkálni apjának, ha végre találkoznak.

Ugyanúgy be kellett állniuk a sorba a látogatók közé, mint amikor először volt láthatáson, nem volt gond, már ismerte a börtön etikettet. Leadta az értékeit, kezében szorongatta a kapcsolattartásit. A börtönőr elvette tőle az iratot, ellenőrizte, majd intett, hogy ne az asztalokhoz üljenek le, hanem menjenek utána. Az őr kinyitott egy ajtót a folyosó elején. Sára meglepetten nézett szét mikor beléptek. Csak egy asztal volt bent a szobában, több székkel. A börtönőr mosolygott.

- Családi. Megyek szólni a művész úrnak. Foglaljanak helyet.

Sára nézett az őr után, de nem kérdezte meg tőle, hogy jön ő a családihoz. - Hát persze, miért is ne, hisz hoztam a két lányát - nyugtatta meg magát. De akkor meg eszébe jutott, hogy kint a közös fogadó helyiségben is ott vannak a családok, köztük sok a gyerek, azok is családok.

Levetették a kabátjukat, toporogtak a szoba közepén, figyelték a kintről beszűrődő zajokat. Zsuzska táncikált, szokásosan hozta a formáját, mivel nem volt mit mondania, valami gagyi dalt énekelt lépegetés közben. 

Sára arcán már meglátszott, hogy egyre nő a belső feszültsége. Pedig eldöntötte már napokkal a találkozó előtt, hogy semmi érzelmet nem fog közvetíteni a férfi felé, hisz nagyon haragudott rá, amiért nem telefonált. Ismerve önmagát tudta, hogy nem lesz könnyű az elhatározását betartania, talán ez a tudat is fokozta az idegességét. Örült, hogy ott vannak a lányok és nem ő lesz a férfi figyelmének a központjában. Végre kinyílt az ajtó, mögüle hallották az őr hangját.

- Negyven perc!

Benjámin ugyanúgy meg volt lepve, hogy nem a közös helyiségben kell találkoznia a lányaival. Nem sejthette, hogy a tanár eljárt a nevelőtisztnél az érdekében és megkérte, hogy adjon rá esélyt, hogy a barátja rendezni tudja a kinti kapcsolatát, ami jelenleg zátonyra futott. A nevelőtiszt szívesen segített, mert egyre szimpatikusabb lett számára Benjámin visszafogott viselkedése, arról nem is beszélve, hogy büszke is lett rá mióta megtudta, hogy milyen tehetséges a műtermi munkában. Hisz példamutatásként szolgált a kiemelkedő tevékenysége a többi rab számára. A belső szorongása már az ebédnél elkezdődött, alig tudott pár falatot lenyelni. Nagyon várta a találkozást a lányaival, és nagyon várta Sárával is, akiről annyit képzelgett az utóbbi időben. Attól a naptól mióta tudtak egymással telefonon beszélni minden megváltozott, kialakított a lányról először egy fantáziaképet aztán egyik nap lefestette csak úgy emlékei és a beszélgetéseik alapján. Megkönnyebbülten felsóhajtott mikor készen lett a képpel, hisz elérhető közelségbe került hozzá. Attól kezdve sokat időzött a kép előtt, nézte és fantáziált róla. Szobrász meg is jegyezte nevetve mikor rajta kapta ahogy nézegeti a női arcképet:

- Látom te is lefestetted a barátnődet.

- Nem a barátnőm, tévedsz. Egy ideig azt hittem talán több mint ismeretség, de van neki kint kapcsolata.

- Honnan veszed? 

- Elmondta szerencsére. Így hát, akit itt látsz, szimplán csak egy női arckép. Semmi több.

A találkozó előtt mindent helyére tett a lelkében, Sára a gyermekei gondozója, a döntését tiszteletben tartja, és ehhez igazítja a továbbiakban a kapcsolatukat. Érezte, hogy sokat rontott azzal, hogy elárulta Sárának, amiről fantáziált, hogy már nem közömbös számára, sőt szerelemmel gondol rá. Félt a találkozótól, attól leginkább, hogy Sára szemében lekezelő gúnyt fog tapasztalni.

- Látogatói vannak! - szólt be a zárkába a börtönőr - Készüljön!

- Mégis eljött - szakadt ki belőle egy sóhaj.

Az őr mellett sétált le a szintre, ahogy közeledett a láthatás helyéhez minden lépéssel idegesebbé vált, annak ellenére, hogy inkább meg kellett volna nyugodnia, hisz azt hitte Sára be se viszi hozzá a lányait.

Mikor belépett a helyiségbe, még jobban eluralkodott rajta az izgalom, nevetségessé vált minden elképzelése, amit addig szövögetett, ha Sárára gondolt. Elég volt csak a saját megjelenésére gondolnia. Inkább szégyent érzett, némi bűntudattal, mert képes volt nagyokat álmodni, ő a rabruhás, rácsok mögé zárt senki. Gyönyörűnek látta Sárát, szebbnek, mint az ábrándképeiben, olyan volt mintha akkor lépett volna ki egy divatlapból, testhez simuló magas nyakú sötét garbót viselt, ami teljesen kiemelte formás alakját. Feszülő sztreccs farmerjához magasított sarkú, térdig érő csizmát viselt.

Benjamin nem tudhatta, hogy ezt mind Róza tanácsára tette, aki még este is felhívta, hogy dobjon be anyait, apait, ha ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Sára nagyon szeretett volna tisztán látni, de nem mindenáron ahogy Róza tanácsolta, önmagára haragudott leginkább, hogy ennyire képes volt belezúgni egy rabosított férfiba. Az járt a fejében szüntelen, hogy itt az utólsó lehetőség, rá kell jönnie milyen játékot űz vele.

Mikor belépett Benjamin az ajtón elillant belőle az az ellenállás, ami addig erőt adott. A férfin szürke mintás rabing volt, ami feszült a kisportolt felsőtestén, barna szemeivel végig simogatta tetőtől talpig, aztán lehajolt a feléje repülő lányaihoz.

- Apu, apu, végre már! Hogy vagy? - kapta az első üdvözlést Zsuzskától.

Mónika is kapaszkodott a nyakába. Benjamin az ölelő karok közül újra ránézett Sárára, sikerrel leplezve a benne lévő feszültségét, míg üdvözölte a lányt.

- Köszönöm, hogy behozta a lányokat hozzám.

Sára zavartan visszaválaszolt.

- Ez természetes.

Még figyelte egy pár pillanatig a két gyermek önfeledt örömét, akik teljesen birtokba vették az apát, akit olyan régen láttak. Bizonytalanul álldogált a szoba közepén, tudomásul véve, hogy vele senki nem foglalkozik, arra gondolt keserűen, ha kimenne onnan, az se lenne nagy gond, talán még zavarja is őket a jelenlétével.

Elvett egy széket az asztaltól, arrébb vitte teljesen a falig, minél távolabb lehessen tőlük. Mi a francot csináljon? - mérgelődött magában, míg leült, pótcselekvésként kutatni kezdett a táskájában. Megörült mikor meglátta, hogy nem vette ki belőle a kedvenc folyóiratát.

Ez az, olvasgat, majd csak eltelik az idő, negyven perc... abból már öt biztosan elrepült.

Lapozgatott, de nem látott semmit abból, hogy mi van az újság lapjain, befelé figyelt önmagába, tépelődött. Rózának igaza volt, ez a pasi csak kihasználja, most is, még csak azt se veszi észre, hogy ott van, csak gügyög a gyerekeivel. Kihasználja, felhasználja az önös céljaira. Milyen jó neki, hogy talált egy hibbant tyúkot, aki most ott szobrozik egy börtönben, ahelyett, hogy a barátaival kavarna valahol? Mégis az a jó, hogy odament, erre várt, hogy lássa végre milyen a pasas. Már tudja, nem jelent számára semmit, delete, egy szürke, sunyi alak. Ez volt az első és az utolsó, hogy elment. Nincs több hetyegés, telefonba sem. A sírás környékezte, annyira megalázónak érezte a helyzetét. Dühös volt, hogy engedte magát eddig eljutni. Az önsajnálatba merülve falat húzott maga köré, gőgösen hátra simította a homlokába hulló hajfürtjeit. Nem figyelte, ezért nem is értelmezte, miről beszélgetnek a szoba másik végében, pedig egyfolytában csak róla beszéltek mindhárman, hisz az élménybeszámolók, bármiről esett szó, hozzá kötődtek ezer szállal. Nem láthatta a férfi szomorú pillantásait sem, amiket sűrűn felé küldözgetett, de mind reménytelenül a földre zuhant, mint a törött szárnyú madarak, mikor elérték elutasítást sugárzó alakját.

Lassan megnyugodott, már nem volt olyan merev a testtartása, nem kellett blokkolni a remegését sem, ami átjárta és kifelé árulkodóan közvetítette a belső érzelmi viharát... kezdett újra önmaga lenni. Visszatette a folyóiratot a táskájába, révetegen felnézett a rácsos ablakra. Arra gondolt, ha ő így bezárva élne, önakaratán kívül, milyen is lenne az élete? Aztán oldalra nézett, nézte Zsuzskát, ahogy ott billeg az apukája előtt, egyik keze csípőre téve a másikkal megállás nélkül hadonászva magyaráz valamit. Látta Mónikát, ahogy ott ül a férfi mellett, hozzábújva, fülig érő szájjal nézi a produkciót. Benjáminra, nem mert ránézni, félt a férfi szemeitől, amikből képtelen volt bármit is kiolvasni, mert kiismerhetetlenül változott bennük a fény.

Benjámin halkan beszélt, mintha nem akarna zavarni senkit.

- Miért hívod angyalnak Sárát? - kérdezte a kisebbik lányát.

- Mert az. Amikor elindultunk, hogy megkeresünk benneteket... jól van hát nem találtunk meg. Akkor eltévedtünk. Igaz Mónika? Nagyon elfáradtunk és éhesek is voltunk. De egy olyan gonosz helyre értünk... olyan nagyon gonoszra, ahol sok fa volt és csomó csúnya ember. Meg sötétség... és már nagyon sírtunk... meg féltünk.

- Igaz, nagyon félelmetes volt. De Zsuzska nem tehet róla, csak én, hogy eltévedtünk - mondta komoly ábrázattal Mónika. - Láttalak a tévébe apu, csak azért mentünk el.

Benjámint körbe ölelte a szomorúság, hogy ő az oka mindennek, ami történik most a gyerekeivel. Jóformán semmit sem tud a hányatott életükről mióta a börtönben van.

- Na, akkor elmondom, hogy mikor jött értünk Angyal, jó apu? - toporzékolt türelmetlenül Zsuzska.

- Igen, hallgatlak - válaszolt Benjámin.

- Az úgy történt, hogy egyszer csak odajöttek ahhoz a padhoz, ahol mi nagyon fáztunk a csúnya bácsik. Körbeálltak bennünket és nevettek. De azt nem tudom... miért nevettek.

- Az egyik fogdosott is, azért is sírtunk, emlékszel? - javította ki Mónika Zsuzskát.

- Igen, meg azt mondta az egyik, jön értünk valaki, aki sok pénzt ad értünk, de nem tudtak eladni mert a sötétből gyorsan előjött Angyal, nagyon mérges volt és kiabált velük, el akarta őket zavarni. Nem félt tőlük, csak jött értünk egyenesen.

- Én elszaladtam, mert volt ott egy másik néni és integetett, hogy fussak. Sára is akart Zsuzskával futni, de őket felbuktatták. Angyalt és Zsuzskát - toldotta meg Mónika a történetet.

- Mikor elestünk, Angyal azt súgta a fülembe, hogy fussak egyedül, de én nagyon féltem... - folytatta Zsuzska. - Akkor odanéztem Mónikához, és láttam, hogy ott áll anya is mellette, integetett, hogy induljak... tudod anya is angyal már egy ideje. Odaszaladtam hozzájuk. Hallottam, míg futottam, hogy azt mondták a bácsik, hogy el kell engedni az Angyalt, mert ő egy angyal.

Benjamin elképedve hallgatta a kicsi lányát. Mónika észrevette, hogy hitetlenkedik az apjuk, ezért megerősítette Zsuzska történetét.

- Igazat mond apu. Azt mondta az egyik, hogy hagyni kell elfutni az angyalt.

Benjámin rájött milyen sok mindenben tévedett Sárával kapcsolatban, szemében előtolakodott egy könnycsepp, de nem merte letörölni. Ott hintázott a szeme sarkában egy szempillán, míg Zsuzska éles szeme fel nem fedezte.

- Ne sírj apu, már soha többé nem szökünk el. Igaz Mónika? - hirtelen sarkon fordult és odaszaladt Sárához, felkúszott az ölébe és kétoldalt megpuszilta, jó hangosan, cuppanósan.

- Látod apu, azért annyira nem angyal, meglehet puszilni is - aztán fontoskodón visszament az apukájához és csendben álldogált.

- Mi a baj, Zsuzska? - érdeklődött a szokatlan némaság miatt Benjámin.

- Áh, semmi, csak azon gondolkodtam, hogy milyen kár, hogy félreértésben vagytok Angyallal.

Sára ijedten nézett Zsuzska felé, nem tudta elképzelni sem, hogy mire készül a kislány. Ismerte már, tudta, hogy hatalmas színész, általában mindig elérte, ha valamit a fejébe vett.

- Nem értelek.

- Mit nem értesz? Hát tudod, hogy mit mondok, mikor Angyal Rózánál volt nem a barátjánál. Angyalnak lehetnél te a barátja. Csak mindig elrontod a barátkozást.

Benjámin átnézett Sárára, de nem lett okosabb tőle. Sára úgy tett mintha semmi fontos nem lenne abban, amiről Zsuzska beszél. Zsuzska is figyelt, egyszer egyikre, egyszer a másikra. Aztán döntött.

- Talán az a baj, hogy nem mutatkoztatok be egymásnak rendesen és nem is köszöntetek egymásnak.

- Én köszöntem, ne mondj ilyet - hárított a férfi.

- Tudod apu, játszásiból kezdhetnétek újból. Nem nehéz, majd én segítek.

- Mire gondolsz?

- Menj ki és gyere be még egyszer.

- Lehet, nem engednek vissza.

- Akkor ne menj ki, csak csinálj úgy.

Benjamin nem szívesen játszott, de nem akarta elrontani ezt a szép napot a gyerekeinél. Az már eljutott hozzá mit akar Zsuzska mindenáron. Persze, azt akarja, hogy ők is legyenek jó barátok. Mármint Sára és ő. - Jól van, majd lesz valami - gondolta, csak ne legyen hangulatromboló. Míg az ajtóhoz sétált villant át a fején, a lényeg. - Sárának nincs barátja - talán ezt akarja Zsuzska a tudatára hozni. A gondolattól átjárta újra a testét ugyanaz a visszafojtott remegés, amit próbált elpalástolni, pedig szenvedett tőle, hogy titkolnia kell. Szenvedett, mert ott lehetett egyedül Sárával, és mégis olyan távolság volt köztük, nem érinthette, nem ölelhette meg. Nem mondhatta meg neki mennyire vágyott erre a percre, hogy láthassa. De most átjárta egy kicsi fénysugár a lelkét, mert ismerte a lányát, valamit helyre akar ösztönösen hozni, tudta, hogy hinnie kell neki.

- Jól van, itt vagyok. Most mi legyen? - szólt Zsuzskának mikor az ajtóhoz lépett.

Zsuzska odarobogott Sárához - Ha szólok, Angyal gyere köszönni apukámnak. Jó? - Sára bólintott, tudta, hogy le kell játszani a műsort, ez elől már nem lehet kibújnia.

- Szia, apu! - kezdte a kislány a játékot, intett Mónikának, hogy ő is álljon sorba a pusziért újra.

- Na, gyere már Angyal, mert elkésed a bemutatkozást! - hívta Sárát topogva, mert az még csak ülve nézte a jelenetet. A hívó szóra tétován felállt és odasétált.

Na, mondj valamit apu! - követelte erélyesen Zsuzska. 

- Üdvözlöm Sára... - 

- Én is üdvözlöm... - válaszolt Sára és zavarában betartotta a hivatali protokollt, kézfogásra nyújtotta a kezét. Nem kellett volna. Rájött, de már későn. Amikor a kezük összeért, mintha egy rejtett energia szabadult volna fel bennük, ami mindkettőjüket megremegtette. Álltak egymással szemben és fogták egymás kezét, ez az áldásos energia meg jött ment köztük, átsugárzott Sárába majd visszatért Benjáminba. Benjámin hosszan belefeledkezett a furcsa szempárba, ami úgy élt az emlékezetében, mint egy tengerszem, középen mélykék, körbe zöldes, mintha oázis közt lenne a kék víztükör.

- Jól van apu, minden rendben! - hallották Zsuzska hangját, aki ott topogott körülöttük - Már csak puszit kell adni és kéész...!

Ha a lánya kéri, azt muszáj teljesíteni, nehogy sírás legyen belőle - gondolta és elengedte Sára kezét, de csak azért, hogy átölelje és magához húzza. Végre közel érezte magához, annyira várta ezt a pillanatot. Simogatta és közben puszikat adott sorban, sokat, hisz megkérte a lánya.

- Na, ugye! - tapsolt Zsuzska - Mondtam én, hogy nem nehéz barátkozni, most már kéész...!

Csak azt nem értette miért süketült meg mindkettő olyan hirtelen, mert észrevette, semmit nem jut el hozzájuk.

Összebújva, szótlanul álltak, minden érintéstől megremegve, úgy érezték megállt az idő körülöttük, csak a szívük dobbanása hallatszott egyszerre a néma csendben. Sára viszonozta az ölelést. Benjamin maga felé fordította és nézte kis ideig Sára sápadt arcát, nézte a szép ívű ajkait, képtelen volt ellenállni a kísértésnek, először lágyan, majd vadul csókolni kezdte. Rátapadt, mint a pióca a gazdatestre, hogy kiszívjon minden erőt és érzést belőle, hogy belőle élhessen tovább. Kétségbeesetten csókolta, az érzelmei a tetőfokon lángoltak, hullámzott benne minden ki nem mondott szó, üvöltött benne a félelem, mert tudta, hogy most is csak pillanatokban él, amik mint a buborékok szétpattannak és kilökik magukból, ki a gyűlölt valóságba, és örökre szertefoszlik ez a földöntúli gyönyör amit átél. Sára el fog menni és a hiánya majd az őrületbe kergeti. Mellére vonta Sára fejét, arcát a hajába rejtette, hogy ne lássa a könnyeit.

- Lejárt az idő művész úr! - szólt be a börtönőr az ajtón - Jöjjön!

Benjamin, mint aki álomból ébredt, elengedte Sárát, lehajolt a lányaihoz elköszönni, majd még egyszer magához húzta és megölelte Sárát, közben a szemébe nézett, már nem érdekelte, hogy meglátta a könnyes arcát, megfordult és kiment az ajtón. Ment a folyosón végig, nem nézett hátra, pedig tudta, hogy ott áll a három nő az ajtóban, akikről már biztosan tudta, értük csakis értük életben kell maradnia. Ott állnak és várják, hogy visszaforduljon és integessen nekik búcsúzóul. De képtelen volt rá, félt, ha megfordul, eltűnnek onnan, mint egy álomkép. Képtelen volt még feldolgozni, amit tapasztalt, hogy Sára szemében vágyat és szerelmet látott. Úgy gondolta csak a képzelete játszott vele, mert annyira vágyott rá. De az érzés nem múlt el, egyre erősebbé vált benne mert hinni akarta, hogy Sára hozzá tartozik.

A műterembe ment, gondolkodni akart. A tanár nyitott rá.

- A meghívás él még? - kérdezte barátságosan mikor belépett a helyiségbe. 

Nem örült a látogatásnak, pont azért ment oda, hogy egyedül lehessen a gondolataival. Még a találkozás hatása alatt volt és a kételyek még jobban gyötörték, mint bármikor azelőtt. A plátói érzés csak érzés volt addig, amit vagy eldobott magától, ha dühös volt, vagy álomba ringatta magát vele, ha végkép alámerült a szeret hiányába és a gyilkos magányába. De most minden megváltozott, mióta átölelte Sárát. Hátranézett a belépőre.

- Persze, hogy él.

- Remélem minden rendben fiam, nem vagy nagyon feldobva.

- Minden rendben. És úgy működnek a dolgok, ahogy elmondta. Köszönöm.

- Annyi mindent mondtam már, mi is az? Emlékeztess! - közben nézegette a készülő festményeket, grafikákat.

- Amikor arról beszélt, hogy egy érintés mindent elárul.

- És? - nézett rá kíváncsian a tanár - Folytasd!

- Nem csak ő árulta el magát, én is elárultam magam. De nem biztos, hogy ennek így kellett volna megtörténnie. Nem azért mondom, hogy nem örülök annak, amit ma megtapasztaltam... csak én itt maradtam, ő meg elment, kisétált a kapun, nem fogom látni jó darabig megint. A távolság miatt bele fogok őrülni abba, ami ezután jön.

- Szenvedj. Nem probléma, legalább még jobban dolgozol az ecsettel. Ezek itt tényleg nagyon jók, nem hazudott szobrász, nagyon tehetséges vagy. A lányaid jól vannak?

- Igen. Ők boldogok. Teljes az összhang köztük.

- Az a fontos, meg az is, hogy nem vakon reménykedsz ezután, ha jól értettem. Bizony jó lenne innen hamar kikerülni, értem én miről beszélsz. De még így is jobb, ha tudod, hogy van, aki szeretettel gondol rád odakintről. Sokat segít rajtad, majd meglátod.

- Egy darabig biztos jó érzés lesz, később inkább szenvedést fog okozni, a félelem, ami biztos eluralkodik rajtam, hogy egy perc alatt elveszíthetem, de szenvedni fogok egyszerűen a hiánya miatt... akkor mire jó ez az egész?

A tanár látta, hogy nem teljesen sikerült vigaszt nyújtania a barátjának, odahúzta Benjámin mellé a szobrász székét.

- Figyelj, nem kell beleőrülni, ha tényleg alakulnak köztetek a dolgok. Ha jó gyerek vagy idebent, kaphatsz kimenőt a városba, tudsz vele találkozni a szabad életben is. De ahhoz az kell, hogy ne játszd el senki bizalmát. Érted ugye?

Még jó ideig beszélgettek, majd a tanár indulni készült.

- Gyere te is, vacsoraidő lesz nemsokára - szólt Benjáminra. 

- Rendben, egy pár perc és én is megyek - megvárta, míg kimegy a barátja, elővette a zsebéből a telefonját. Hallani akarta újra Sára hangját. Nem tudta miben bízott, talán abban, hogy mond valamit, amitől felébred a kómából, amibe most teljesen elmerült. Maga elé tette az asztalra a telefont. Várakozott, tépelődött. A karjaiban az egész testében még ott volt a lány érintésének varázsa, átélte újból és újból. Hihetetlen az egész, hogy vele ez megtörtént, ilyen nincs, csak a mesében. Talán játszik vele a sors, elvett tőle mindent, aztán meggondolta magát, elkezdte kárpótolni a veszteségek miatt. Vagy ez is a szenvedésének része, egyfajta lelki kín, amit még rámért. Soha be nem teljesedő szerelem, korbácsütések a lelkén, míg bele nem őrül végérvényesen? Reszketett a keze mikor felhívta Sárát. 

- Nem zavarom? - kérdezte elfúló hangon, mikor hallotta Sára hangját. Nem láthatta, hogy Sára előtt is ki van téve a telefon, ő is várta a hívását.

- Egyáltalán nem. Sose zavartál. Jól vagy? Azt hiszem, ami történt délután köztünk, talán megengedhető a tegeződés? Ha lehet, kérlek... ne magázódjunk.

- Nem tudom mi történt velem... én... nem akartam tolakodó lenni. Talán Zsuzska...- akadt el a hangja.

- Én megköszöntem neki. A gyerekek nagyon rá tudnak érezni a felnőttek problémáira. Mikor megköszöntem azt mondta - Semmiség, máskor is segítek.

Hallotta, hogy a férfi elneveti magát. Aztán csend lett a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen. Csak nem tudom, hogyan lesz tovább? Már most is nagyon hiányzol - hallotta a választ. - Olyan nehéz elhinni az egészet.

- Mit nehéz elhinni?

- Hogy egyáltalán jelentek számodra valamit. Csinos vagy, fiatal... gyönyörű. Velem ellentétes minden, ami körül vesz. Kilógok a sorból rendesen.

- Kilógsz a sorból? Az nem probléma, hisz egyedül állsz a sorban, vannak barátaim, de nincs barátom. De én sem értem magam, hidd el. Csak egy a biztos a sok kérdés között, amikre még nincs válasz, hogy már nagyon régen vonzódom hozzád. Ha ez megnyugtat, kénytelen vagyok elmondani. Csak ne tedd velem azt, hogy nem hívsz, hogy nem tudok rólad semmit - válaszolt halkan Sára. - Az nagyon tud fájni, ha nem hallom a hangod mindennap.

- Szeretlek... ugye mondhatom újra...

- Igen, nagyon jó hallani és el is hiszem a mai naptól, hogy őszintén mondtad az első alkalommal is.

Egy darabig csend volt a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen - sóhajtott Benjamin - csak olyan nehéz... szeretnélek átölelni...

- Ölelj át... én is szeretném - sóhajtott fel Sára is. - Én is ugyanúgy szeretném...

- Annyira zaklatott vagyok, ne haragudj rám... az jár egyfolytában a fejemben mióta elváltunk egymástól, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy kedvelsz engem, de rájöttem, hogy ezzel együtt még szerencsétlenebb lettem.

- Nem értelek...

- Ma átöleltelek, éreztelek, hozzám simultál, mintha hozzám tartoznál... lehet, soha többé nem ölelhetlek át... közel három év... és csak hajtogatom majd a varázsszót, hogy szeretlek, szeretlek, mint egy kamasz. Hiába van ez a szó aranyból kiöntve, a hónapok, az évek lekoptatják csupaszra róla a csillogást, szép lassan utcán heverő kaviccsá változik...

- Nem lesz könnyű így megismerni egymást közelebbről, értem miről beszélsz...

- Nem énrólam van szó, nem várhatom el tőled, hogy várj rám, mikor még nem volt múltunk és nincs még igazán jelenünk sem. Nem tudod majd eldönteni, hogy érdemes- e rám várni, hogy megtudsz-e szeretni... nem csak kedvelni engem...

- Miért mondasz ilyet, úgy érzem, le akarsz beszélni... - lepődött meg Sára. 

- Nem... dehogy... nagyon szeretlek, én igen... de mit érek vele, ha nem láthatlak... szeretnék mindennap veled lenni, átölelni és szerelemmel szeretni, hogy megérezd, mennyire mélyek az érzéseim... hogy velem legyél a hosszú éjszakákon, hogy vigyázzak rád...

Egy kis időre elhallgatott a férfi, mikor folytatta megremegett a hangja.

-... ez a szó, hogy szeretlek... nem fejez ki semmit, legalábbis azt nem, amit érzek irántad... olyan, mintha bennem élnél, itt vagy a sejtjeimben, hogy távol vagy tőlem, rosszabb a pokolnál... holnap is felhívlak... de most nem tudom, hogy mit mondjak... még... adj egy kis időt, kérlek... ne haragudj meg rám, annyira felzaklatott a mai nap. Gondolkodnom kell...

Még hallott egy sóhajt a telefon végéről, aztán megszakadt a vonal. Sára nem értette miért tette le Benjámin a telefont olyan hirtelen. Percekig ücsörgött a fotelban maga alá húzott lábakkal.

Még el kellett volna mondania, hogy neki is nagyon hiányzik - gondolta szomorúan - nem lehet ezeken a pasikon eligazodni. Min gondolkodik még, mit nem tud? Kész őrület... neki is gondolkodnia kell... ez a nap teljesen hazavágta.

A telefonja újra zenélt az asztalán.

- Na, kisanyám, mindig foglalt vagy. Végre, hogy elérlek. Mi újság? Semmi élménybeszámoló, nem ezt ígérted! Nincs kedved lejönni hozzánk?

- De lemegyek, már készülök is

A mesék mindig jól végződnek

 

Teltek a napok, és Sára hiába várta esténként, hogy a megszokott időben felhívja a férfi a börtönből. A 

Nem felejtkezett el az otthoniakról sem, sűrűn felhívta az anyját, ilyenkor érdekltelefon néma maradt. A kapcsolattartás idejéről megkapta a levelet. Az otthonvezetőt értesítette, hogy mennek a lányokkal a börtönbe az apukához.ődött Amira felől is.

– Voltak kint a hivatalból, megbeszéltük, hogy maradhat a kicsi. Olyan sovány szegény, hogy egy kis szél is elfújná. Ők is tudják, hogy itt van a legjobb helyen – nyugtatta meg az anyja a legutolsó telefonbeszélgetésükkor.

Sárát bántotta folyamatosan, hogy a sok munka mellett még egy beteg gyermekről is gondoskodnia kell a két asszonynak. Azt is tudta, mire végleg hazajut hozzájuk, az az idő csigalassúsággal fog eltelni, még akkor is, ha neki egyik program éri a másikat a városban. A záróvizsga február közepén volt esedékes a gyermekvédelemnél, a munkahelyén már a felmondási idejét töltötte.

Hétvégén a lányokhoz ment az átmeneti otthonba. 

Valami oknál fogva a soron lévő látogatásnál már a társalgóban várták a lányok. Messziről észrevette, hogy valami nincs rendben velük. A köszöntés is csak protokoll volt, semmi nagy ujjongás, mint azelőtt.

– Mi történt kislányok, remélem, nem vagytok betegek?

– Elmondjuk, nyugodj meg! – fogta meg indulásra készen a kezét Zsuzska.

Kint sétáltak a lefagyott havas sétányon, mikor Mónika minden kertelés nélkül kimondta, ami bántotta.

– Mondd meg nekem, hogy azért nem kedveled Flórit, azért mert cigány?

– Honnan veszel ilyen sületlenséget?

– Megint veszekszik Zita – kezdte a fecsegést Zsuzska. – Azt kiabálta, hogy ne szóljunk hozzá egyáltalán.

– Hozzá se, meg Flórihoz se, mert ők büdös cigányok! Hogy te is csak sajnálatból vitted őket karácsonyozni – egészítette ki Mónika a húgát.

Sára nem válaszolt. Nem is tudta mit mondjon. Az igazat? Hisz az igazság tényleg az, amit Zita kiabált. Sajnálatból vitte el őket karácsonyozni. A többiről meg még nem akart beszélni.

– Félre érti Zita, ezt így nem szabadna mondania. Egy gyermek mindegy milyen, meg honnan származik. Gyermek és kész! A felnőttek gondoskodnak minden gyermekről. Így van elrendezve az életben. Itt van például Amira, még magyarul se tud, mégis mindenki gondját viseli.

– Ez igaz, és szeretjük is.

– Mi van még ezen felül lányok?

– Tudod, mindennap elmegy Flóri, hogy megy iskolába – mondta csendben Mónika.

– Annak örülök.

– Csak megtudta Böbe néni, hogy nem megy be az iskolába, hiába oda indult.

– Szerinted hol van egész nap?

– Ebédelni visszajön, de nem beszélget velünk. Zita azért dühös, hogy nagyon megváltozott Flóri vele is – kotyogott Zsuzska újra, ki ne maradjon a történetből.

– Jól van, majd meglátjuk, mit tehetek érte! – nyugtatta meg a két kislányt Sára – Van egy jó hírem, jövő héten nem a cukrászdába töltjük a találkozót. Meglátogatjuk az apukátokat.

Zsuzska kikerekítette a szemét – Bemegyünk a börtönbe?

– Igen. Bemegyünk, látogatunk, aztán kijövünk – nevetett fel Sára. Közben összeszorult a gyomra: – Jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne az a találkozás.

Ott ültek a megszokott helyükön, már előttük volt a narancslé és a süti, mikor Sára telefonja zenélni kezdett a táskájában. Mire sikerült előkotorni, már nem tudta felvenni. Ideges lett, mert látta, hogy a férfi próbálta hívni. Ki tette a telefont maga elé, bízott benne, hogy megpróbálja még egyszer. Kis idő múlva újra hívása lett, most már bele tudott szólni a készülékbe.

– Itt vagyok! – mondta még mindig idegesen.

– Megint rosszkor hívom? Ez az én formám, bocsánat – hallotta Benjámin színtelen hangját.

– Nem, nem... ne tegye le! Jókor hív, itt vannak a lányok velem. Most beszéltük meg, hogy jövő héten megyünk látogatóba.

– Apu, apu! – hadonászott Zsuzska. Sára kényszeredetten átadta a telefont.

– Szia apu! Hogy vagy? Mi most itt krémest eszünk, és beszélgetünk rólad meg másról! – adott neki kimerítő felvilágosítást Zsuzska.

Míg tartott az élménybeszámoló Sára elgondolkodva eszegette a sütijét. Sírni szeretett volna, annyira dühös volt a férfira, aki napokig nem hívta fel, arra gondolt, most is csak azért telefonál, mert tudja, hogy együtt van a lányaival. Annyira elmerült az önsajnálatában, hogy nem vette észre Zsuzska kis kezét, amiben ott volt a telefon, pedig elég feltűnően hadonászott az orra előtt.

– Angyal, figyelj már egy kicsit ide, hallgass bele! – szólt rá a kislány.

– Hallgatom – mondta Sára kicsit tétován, mikor átvette a telefont.

– Akkor találkozunk a jövő héten – hallotta a szomorú férfihangot. – Viszontlátásra Sára!

Ránézett értetlenül Mónikára és Zsuzskára.

– Mi a fészkes...? – de nem mondta tovább, pedig jó lett volna valami nagyon csúnyát mondani, visszafogta magát a gyerekek előtt, helyette bedobta a telefonját a táska legaljára.

Lassan bandukoltak visszafelé az úton, várta, hogy elmúljon a méreg belőle, szégyellte magát, hogy nem tud úrrá lenni az érzésein.

Mit gondolhat róla Benjámin, azt hiszi bizonyára, hogy csak egy elkényeztetett városi nőcske. De hát hiheti, hisz játssza a fejét egyfolytában, na meg hallgat Róza süket tanácsaira. Nem úgy néz ki, hogy az övé a pálya. Teljesen egyértelmű, hogy Benjámin az irányító, nem ő.

Lenézett a kislányokra, akik belekapaszkodtak kétoldalt a biztonságot nyújtó kezébe. Zsuzska fontoskodott, mint mindig, szabadon lévő karjával hadonászott, gesztikulált, úgy mondta a mondókáját. Hirtelen megállt, felnézett Sárára.

– Tudtad, hogy Flóri megígérte, hogy megtanít engem lovagolni?

– Nocsak. Úgy tudom, még ő se tud.

– De ha megtanulja, utána.

– Akkor lehet, hogy meg tud tanítani.

– Meg aput is megtanítja... ha majd felszabadítják a börtönből, nemsokára.

– Lehet, de erőszakkal nem lehet senkit megtanítani, csak ha akarja.

– Apu akarja, már megmondta.

– Mikor?

– Most. Kérdezte, hogy nagyon haragszol- e rá?

– Na, ne beszélj mellé Zsuzska, ő haragszik rám. Egy félreértés miatt.

– Mit értett félre apu? – kapcsolódott a beszélgetésbe Mónika.

– Igazán nem fontos, nem is kéne róla beszélnünk. Csak egy butaság. Azt mondtam neki, hogy a barátomnál vagyok, mikor telefonált, pedig csak Rózánál voltam.

– Csak ennyiért? Mond meg neki, hogy jáccásiból mondtad, nem volt valóságos! – méltatlankodott Zsuzska – Anyu is mondta régen, apu mindjárt minden butaságon megsértődékenyedik.

Mikor bekísérte a lányokat, bekopogott az iroda ajtaján, hogy szóljon az érkezésükről. Furcsának találta, hogy szombat ellenére ott volt az otthonvezető. Mikor az meglátta Sárát az ajtóban, intett, hogy várjon egy kicsit. Éppen telefonált.

– Menjetek csak fel, valamit még meg kell beszélnünk Marika nénivel.

Adok-kapok puszik után szó nélkül felviharzott a két kislány az emeletre. Sára leült a váróban lévő székre, a kabátját se vetette le. Fáradt volt és feszült. Mindig akkor érezte a benne lévő feszültséget ilyen intenzíven, ha valami rossz történt körülötte. Az otthonvezető kiszólt az ajtón.

– Jó, hogy itt van. Ez a szerencsétlen gyerek...– ült le sóhajtva, Sárával szemben.

– Kiről beszél?

– Hát Flóriról, ki másról. Megint megszökött. A rendőrséget hívtam az imént.

– Mikor ment el?

– Zita azt mondja, reggeli után. Az a lány is... tudott róla, mégse szólt. Amúgy a kérelmét elfogadta az Igazgatóság, vihetné őket, csak egy elhelyezési tárgyalás hiányzik hozzá. Itt van a jóváhagyás. Tessék! – és átnyújtott egy gépelt iratot Sárának – Még gyorsan is döntöttek, persze megértem. Hányódnak a gyerekek.

Sára figyelmesen elolvasta az iratot, amiben fehéren feketén ott állt, hogy a két gyermek nála történő elhelyezéséhez hozzájárulnak, nem találtak semmilyen kizáró akadályt.

– Ez az enyém?

– Persze, elteheti. Lesz még dokumentum bőven a kihelyezésről. Egy dossziéra való.

– Beszélhetek Zitával?

– Igen, ha valami hír lesz a gyerekről, azonnal értesítem.

– Köszönöm. Akkor kint megvárom a kislányt.

Nem sokáig kellett várnia, Zita lomha járással lehajtott fejjel bandukolt lefelé a lépcsőn. Megmondták neki, hogy ki akar vele beszélni, azt is sejtette, hogy nem róla, hanem Flóriról lesz szó. Nem ment oda Sárához, leült a lépcső utolsó fokára.

– Szia! Hogy érzed magad?

– Elvagyok – jött a nyegle válasz.

– A lányok mesélték, hogy veszekszel sokat. Mi a baj?

– A rosseb tudja. Semmi. Ilyen a hangulatom, mi ebben a furcsa?

– Haragszol rájuk, vagy rám valamiért?

– Haggyon má' Sára néni, úgyis tudom, hogy nem komolyan érdekli! Flóri is ezért lépett le.

– Ezért? Miért?

– Na, ne égessen mán annyira, nem vagyunk mi hülyék... de mondtam neki, ne vegye a szívére, ne képzelegjen.

– Nem értelek Zita, miről beszélsz?

– Mit nem... hah... egyszerű pedig. Hogy mi itt ülünk a kóterba, a szőkék meg cukrászdába. Pont elég ennyi magyarázat.

– Igazad van. Ma beszélgettünk rólatok mikor cukrászdába mentünk. Tudod, nekik se tudtam mit mondani, pedig kérdőre vontak. Azt kérdezték miért nem kedvellek benneteket... azért talán, mert cigányok vagytok, vagy másért? Ha tudtam volna erről a határozatról, ma már velünk lehettetek volna a cukrászdában. De nekem is csak most adták ide.

Sára kivette a táskájából az iratot, nyújtotta Zita felé.

– Papír – csapta hátra fekete haját Zita, de furdalta a kíváncsiság, nagyon nézte mi van Sára kezében.

– Tudsz olvasni, gondolom.

– Hát, ja. Jó kérdés.

– Olvasd el!

Sára felállt odaült Zita mellé a lépcsőre. A folyosón kísérteties volt a csend, csak néha hallatszott ki edénycsörgés a konyhából. Ott már javában készült a vacsora. Oda adta az iratot Zitának, míg az bogozta a tartalmát, oldalról figyelte a lányt. Aztán átölelte a vállát, magához húzta, mert már sokallta az időt, amit Zita a pársor írásra pazarolt.

– Na, mi van benne? – kérdezte, mint aki nem ismeri a tartalmát.

– Az, hogy kivisz bennünket innen – mondta félszegen és felnézett Sárára, de már nem ugyanaz a lány volt, aki az előbb biggyesztette a száját. Ragyogott a barna szeme, mint a drágagyöngy.

– Pedig cigányok vagyunk – súgta halkan. – Ezt a nem normálist meg hol töri a nyavalya? Ugye megkeresi Sára néni? – próbálta leplezni felháborodással az érzéseit Zita. 

Sára nem törte meg a varázst, mosolyogva simogatta a sötétbarna hajzuhatagot, ami szétterült a mellén, ahogy Zita átölelte és hozzábújt.

– Persze, nyugodjál meg, előkerül. Ne haragudj, de nem szólhattam hamarabb, még a lányok se tudták, mire döntöttem. Még akkor beadtam az igényemet mikor hazaértünk a vidéki vakációból, de várnom kellett a válaszra. Tudod, az előírásokat be kell tartani mindig. Nem akartalak benneteket hitegetni, csak azért nem szóltam.

Azt már nem mondta meg neki, amit magában gondolt – Hé, Zita, nem vagyok angyal, nem látok el a világ másik felére, a falon se tudok átközlekedni, ezt csak Zsuzska hiszi rólam... hadd higgye Zita még egy kicsit, hogy mesében él, a mesék pedig mindig jól végződnek. Hadd higgye azt, hogy ő most itt kisétál az épületből és azonnal megtalálja Flórit.

....................... bezárt ajtók

Flóri reménykedve várta a hétvégét. Reménykedett abban, hogy beszól egyszer csak Angéla néni vagy Böbe néni az ajtón, és azt mondja: – Ejnye Flórikám, téged meg lent vár Sára néni, nem illik megvárakoztatni. Igyekezz már te gyerek!

Beszélgettek Zitával sokat, de Zita nagyon negatívan állt mindenhez.

– Mit álmodozol, nem visz ki bennünket, mennyé' a fődön ne a levegőbe. Akkor nem esel nagyot.

Mikor visszaértek a vidéki utazásról, mesélt esténként a többieknek, arról, hogy milyen szép minden, ahol voltak, de leginkább a lovakról mesélt sokat. Tetszett neki, hogy irigykedve hallgatták, talán azért, mert sohasem jártak még olyan helyen, mint ő a téli vakáción.

Aztán éjszaka tovább szövögette az álmait, míg igaziból el nem aludt. Az alvás folyton tovább szőtte a nappali ábrándjait. A szökése előtti éjszaka nagyon rosszat álmodott, azt álmodta, hogy ott van megint a tanyagazdaságban. A télnek nyoma sem volt már, a réten minden zölden szikrázott a napfényben. A két ló nyugodtan legelészett a tanya melletti mezőn, nem ijedtek meg tőle mikor feléjük közeledett. Mikor odaért a lovakhoz, Csillag a nagy barna szemeivel ránézett és mintha azt mondta volna: – Gyere ide, most megtanítalak, hogyan lovagolhatsz a hátamon!

Megkapaszkodott a sörényében, felkúszott a széles hátára. Csillag ügetni kezdett, aztán vágtázott egyre gyorsabban. Egyszer csak felemelkedett a levegőbe. Egy cseppet se félt, csak végtelen nagy boldogságot érzett míg repültek felfelé. Fent egy felhő tetejére érve megálltak. A felhő olyan volt, mint a tejszínhab, puha és fodrozódott körülöttük. Fentről jól szét lehetett látni a vidéken. Mikor a tanya felé értek a felhő hátán, meglátta János bácsit, aki a juhokat terelte a mezőre. Aztán meglátta Zsuzskát játszani Lajkóval.

Az idő furcsán felgyorsult, nagyon hirtelen jött a szürkület, a kék ég eltűnt a semmibe. Először kiragyogtak a csillagok körülötte, de azok is furcsán kezdtek viselkedni, mint egy sötét alagútban suhanó fénycsíkok, vékonyodtak összeértek, semmivé váltak. A vidéket beborította az éjszaka koromfekete palástja. Csillag lefelé vágtázott vele. Mikor lekúszott a hátáról a földre, a lovak elrohantak a sötétben, már nem látta őket, csak a lábuk dobogását hallotta. Félt... mert mindig is félt egyedül, és mindig félt a sötéttől is.

De akkor meglátta a fényeket a tanyából. Fellélegzett, azt hitte nincs semmi baj, hisz a tanyaházban ott vannak azok, akiket ő nagyon szeret, ott van a biztonsága. Elindult a kivilágított ablakok felé, de a vaksötétben sokat felbukott a göröngyökön. Mindene fájt, a térdei, amiket felsértettek a kövek mikor elesett, a kezei, amik véreztek a sok hozzácsapódó tüskéságtól. Nem törődött a fájdalommal, rohant előre zakatoló szívvel. Végre megérkezett a házhoz, próbált bejutni, de minden ajtó, ablak zárva volt. Közelebb ment és odamászott az ablakhoz, benézett rajta. Meglátta Sárát, ott ült a két szőke kislány ágya mellett, bizonyára mesélt nekik valamit. Kopogott az ablakon, de Sára nem hallotta. Nem értette miért nem hallja, hisz olyan hangosan dörömbölt az ablaküvegén. 

A sötétségből előjött Lajkó. Megörült a kutyának, már nem lesz legalább egyedül. De Lajkó felhúzta az ínyét és kimutatta az éles fogait. Félelmetesen vicsorgott, a szájából fehér habként csorgott a nyála. Mikor felébredt, folyt róla a víz. Először megnyugodott, hogy nincs ott a kutya. Gondolkodott. Akkor határozta el, hogy megszökik. Nem nézi végig, hogy a két kislány megy a cukrászdába Sárával, őt meg nem hívják sehova. Zita is megmondta, hogy ők a magyaroknak mindig büdös cigányok maradnak. Biztos azért álmodta meg az igazat, hogy kizárták végleg a tanyáról is, cigány oda se kell! Még a kutya is vicsorgott rá, az is a halálát akarta.

Bőségesen megreggelizett. Volt nála pénz, nem költötte el a heti zsebpénzét. Elege volt már az egészből. Hogy erre az elhatározásra jutott, egy nagydarab tizenhat éves csöves is besegített, akit betettek a szobájukba két napja. Állandóan valamiféle magokat evett. Folyton folyt az orra, meg a nyál a szájából. Félt tőle.

Reggeli után, egyszerűen kiment a bejárati ajtón, könnyen ment. A kulcsa ott lógott a tálalóablak mellett, a belső falon.

Zitának azért odasúgta – Na, cső hugi, ne rinyálj utánam, van ennél jobb hely, oda megyek! A kulcsot tedd vissza a helyére, ne rohangáljanak azonnal.

Hallotta, hogy Zita sziszegett valamit, de nem érdekelte, kilépett a fagyos reggelbe, elindult cél nélkül a köddel borított utcán.

..............................hótündér

Először bement egy Szupermarketba, mert tudta, hogy az üzlet mindig meleg. A nagy aula közepén pálmafák álltak csoportosan, alattuk padok sorakoztak. Ott pihent jó darabig. Nézelődött, gondolkodott merre induljon tovább. Semmi okos nem jutott eszébe, nem mozdult, mintha egy jelre egy csodára várna. Vele szemben a nagy faliórán elmúlt dél, érezte, hogy egyre éhesebb. Mégsem gondolta meg magát, hogy visszamenjen az Intézetbe, de arról is letett, hogy újra nekivág a nagyvilágnak, hogy elinduljon Pestre a családjához. Jöttek mentek körülötte az emberek. Mindenki vásárolt valamit. Jó ezeknek, hogy ilyen rengeteg pénzük van – gondolta keserűen.

Délutánra a kínzó éhség miatt úgy döntött, elmegy a Tescóba, ott kap olcsón kaját. Legalább másfél órát gyalogolt. A bolt a város másik végén volt. A jó meleg megcsapta az arcát, ahogy a mozgóajtón belépett az előtérbe. Örült a melegnek, hisz nagyon átfázott a kinti hidegtől. Tett a kosarába két kiflit és egy zacskó szotyit. Nem mert többet, nehogy sokat költsön. Észrevette, hogy a biztonsági őr folyton figyeli. Még nézelődni akart, de jobbnak látta, ha kimegy onnan, nem bírta elviselni sohasem, ha valaki minden mozdulatát követi. Azonnal vizslató szemek vették körül, ha belépett valahová. Cigánynak született, sötét bőrűnek. Ha cigány akkor lop is, lehet ez van a hátára írva, azért nézik ki mindenhonnan. Nem értette meg sohasem, minden magyar otthonos csórni járt a boltokba, csak ő nem. Odakint ereszkedett lefelé a köd, a hideg is egyre erősebbé vált. A fákat bevonta a zúzmara, minden olyan lett, mintha egy szoborparkban sétálna. Eltűntek a színek, hófehér kőszobrok lettek a házak, a fák, a villany és telefonpóznák is. Megette a kifliket, aztán elgémberedett ujjakkal szedegette a szotyit zacskóból. Egyre nyugtalanabbá vált, dühösen köpködte a szotyi héját. Gyűlölte a cigányságát! Arra gondolt, hogy lassan hazafelé megy a két szőke lány a cukrászdából. Az otthonba meg észre se veszi senki, hogy ő nincs odabent. Kinek hiányozna ugyan? Nem készakarva, mégis visszafelé ment az úton. Nagyon fázott és egyre fáradtabb lett, már alig érezte a lábait. Úgy döntött, pihen egy kicsit, lesöpörte a havat az egyik padról, vékony kabátjában összekucorodva leült.

Felgyulladtak körülötte az éjszakai fények. Olyan gyönyörűséges lett minden, ahogy végig csúsztak a lámpák fényei a zúzmarás fákon. – Mint Meseországban – gondolta míg csodálta a fehérbe öltözött fákat, házakat.

Furcsa álmosságot érzett, hagyta hadd ölelje át a lelkét, nem kergette el magától.

Arra riadt fel, hogy valaki szólítgatja.

– Nézz rám, nyisd ki a szemed!

Résre nyitotta a szemét, hitetlenkedve figyelte az alakot maga előtt. Lassan kirajzolódott egy arc, fehér szőrmés kapucnit látott, szempillára festett zúzmarát. Biztosan a hótündér, mint abban a rajzfilmben, amit az Otthonban néztünk. Annak is havas volt a szempillája – gondolta fáradtan, és újra lehunyta a szemét.

Valaki a hóna alá nyúlt és erővel felemelte a padról.

– Ne hagyd el magad, nem bírlak... lépjél! Az autóba meleg van... hallasz engem?

Mikor betuszkolták az ülésre lassan elérte a felismerés. Felismerte az autó illatát, amiben utazott már, a hangot is, amit hallott. Nem akarta elhinni először, azt hitte csak álmodik, hogy Sára aggódik érte. 

Könnyek gyűltek a szemében, majd megállíthatatlanul sírásba kezdett, nyüszítve sírt, mint egy anyját kereső kiskutya, nem örömében sírt, a nyomorúságát siratta, hogy elkezdődik megint előröl minden, ami elől el akart szökni.

............................a keserűség könnyei

 Sára autója teljesen lehűlt, beindította a motort, hagyta melegedni. Közben arra gondolt, hogy hazamegy az albérletébe, lezuhanyozik, főz egy forró teát és végre bebújik az ágyába, ideje már egy kicsit lazulni. Mikor leszáradt a pára az ablakokról, indított. Sokszor megfogadta, hogy míg vezet, nem filózik, mert képes beleélni magát a gondolataiba és nem figyel az útra. Most is küldött figyelmeztető üzeneteket önmagának, mikor meglátta milyen lefagyott, deres minden körülötte. Pedig nem ment gyorsan, vakította, és zavarta a közvilágítás, amit ezerszeresen dobott vissza a szemébe a fehérségbe öltözött város. Minden ok nélkül, különös szorongás fogta el, talán azért, mert mintha látott volna valakit kint a padon. Ismerte már önmagában ezeket a hirtelen jött intuíciókat, amik a semmiből jöttek elő váratlanul. Lehet, hogy csak árnyékot látott, egy kuka árnyékát, – hessegette el magában a rossz érzést. – Ült ott valaki, mégis – gondolta tovább –, ugyan, miért vizionálna? Szerencsétlen, talán hajléktalan. Legalább húzódna el valahová, már lassan százan haltak meg ezen a télen. A fele biztos így az utcán. Beboroztak és elaludtak, vagy csak egyszerűen kihűltek és elaludtak örökre.

Már kiért az út végére, mikor dacosan visszafordult, meg akart győződni róla, hogy mit látott.

Közeledett a helyhez, már messziről látta az árnyékot a padon, lassított és lehúzódott mellé. Nézett kifelé az ablakon, áthajolva az ülésen. Felismerte Flórit.

– Szerencsétlen gyerek, Istenem! – és már ugrott ki az autóból, ment hozzá, rázogatta, szólítgatta.

– Mióta ülsz itt? Ne aludj! Istenem, meghaltál?! Mi van veled? Ébredj fel, gyere, emeld a lábad, lépjél!

Flóri végre kinyitotta a szemét, megmozdult. Nem volt könnyű a tizennégy éves kamasz fiút betuszkolnia az ülésre. Mikor beült mellé, feljebb vette a fűtést. Beszélt hozzá, közben ébresztgette. A fiú hirtelen nyüszítve sírni kezdett, keserves hangokat adott ki magából, de Sárát nem hatotta meg, tovább beszélt belőle a felháborodás és az aggodalom egyszerre:

– Mit csinálsz itt kint az úton a hidegben? Legszívesebben adnék egy jó nagy taslit, legalább észre térnél, mi a jó fene ez? Kinek jó? Neked? Nekünk? Szégyelld magad! Az életeddel nem játszhatsz, ez nem tisztességes!

Szabályszerűen dühöngött, maga se értette miért, hisz nem bántani kellene a fiút, mégis kiadott magából minden feszültséget, ami a nap folyamán lerakódott benne.

Flóri kezdett felmelegedni, abbahagyta a sírást, csak a fejét fordította el, dacosan nézett kifelé az útra. Mikor Sára elhallgatott, csak akkor nézett feléje. Látszott az arcán a döbbenet, még sose látta ilyen dühösnek Sárát, tudta, hogy ő miatta borult ki annyira, aminek örülnie kellene, mert aggódik érte, mégsem örült. Arra gondolt, hogy csak a pillanatnak szól Sára felháborodása. Aztán hazamegy, elfelejt mindent. Elfelejti őt is meg Zitát is. Egy nap majd elindul vidékre a két szőkével. Lehet, hogy elköszönnek tőlük, meg azt mondják a búcsúzásnál – Örülünk, hogy megismertünk benneteket... később nem látja őket soha többé. Az ő életük mindig napfényes lesz az övé meg az utcán csavargók élete. Lehet, visszamegy Pestre, kitanulni a szakmát. A többi is jól megél belőle...csak ő... nem szeretne börtönbe menni soha.

– Már jól vagyok, visszamegyek a kóterba! – szólt és nyúlt az ajtó felé, hogy kiszáll az autóból.

– Hé, hé! – Sára átnyúlt hozzá, megragadta a kabátját – Nem mész innen sehová fiatalúr, majd, csak ha én megengedem! Előbb megbeszéljük mi volt ez a színház?

– Ez nem színház! Különben oda megyek, ahova akarok! Senki nem mondhassa meg hova mennyek. Én cigány vagyok, szabad ember. De minek mondom, nagyon jól tudja maga azt! – szólt vissza dühösen Flóri – Haggyon mán élni!

– Úgy gondolod, te mindent tudsz, ami történni fog az életben veled? Tudom, hogy cigány vagy, ne emlékeztess folyton Zitával együtt erre. Elegem van az egészből. Csak sír a szátok, nyavalyogtok, mutogattok. Hogy azért van mindenki ellenetek, mert cigányok vagytok. De amúgy meg semmit nem tesztek ellene, hogy más miatt legyetek a figyelem központjában. Bármit mondhatnék, mondjuk, sport, tanulás, munka. Ja, az ciki, ahogy ti mondjátok. Na, ez a különbség köztünk! – kiabált vele most már Sára.

– Könnyű magának prédikálni – mordult fel újból a fiú –, nem így beszélne, ha helyet cserélnénk, nem tuggya maga a cigánysorsot!

– Figyelj, meg fogsz lepődni, amit most mondok. Szerintem is igazad van, de az én életem se olyan volt eddig, aminek elképzeled. Volt idő, mikor én is önfejű voltam és makacs. Ha valaki, akkor azt mondta volna nekem, hogy pár év múlva teljesen másként látom a világot, kinevetem! – közben beindította az autót és kifordult a sávba – Nem hittem volna Flóri, hidd el, hogy huszonévesen, míg én a barátaimmal buliztam és közben tökrészegre ittam magam, a tudatomon kívül a szüleim felélik az életüket. Nem hittem volna el, hogy túlélem, hogy meghalt az apám... miattam. Azt se, hogy képes leszek elindulni egyedül, hogy rendbe teszek mindent, amit addig elszartam. És ha véletlenül bárki, megemlíti, hogy huszonhat évesen, ígéretet teszek egy haldokló asszonynak, hogy felnevelem a két kislányát, akkor lehet, hogy visongok a röhögéstől. Érted? Tudod, kikről beszélek?

– Igen. Zsuzskáról és Móniról.

– Azt se hittem volna el... – közben elkanyarodott az Otthon felé, a gondolatát nem is folytatta hangosan, hisz Benjámin jutott eszébe. Biztos, hogy akkor még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy szerelmet fog érezni egy börtönben lévő férfi iránt.

– Szóval, azt se hittem volna el, hogy mielőtt visszaindulunk, én megírok egy kérvényt. Ma választ kaptam a kérvényemre, itt van, olvasd el! – neki is átadta az iratot, ugyanúgy mint nemrég Zitának.

– Lehet nem jól gondolkodtam rólad, tévesen ítéltem meg a helyzetet.

Flóri meglepetten hallgatta Sárát, olyanokat hallott, amire nem volt felkészülve. Teljesen ismeretlen volt számára Sára addigi élete. Mikor az autó megállt, szétnyitotta az iratot és a belső világításnál olvasni kezdte. Széles mosoly jelent meg az arcán mikor gondosan összehajtogatta újra az iratot.

– Na, mit szólsz hozzá? – nézett felé türelmetlenül Sára – Tévedtem veled kapcsolatban?

Flóri nem beszélt, csak a fejével intett, hogy nem. A széles megelégedett mosoly az arcán maradt, mintha ráfestették volna örökre. Még akkor se fagyott le róla, mikor Sára a bejárati ajtónál megnyomta a csengőt és tett még egy utolsó megjegyzést az iskoláról. Az éjszakás gondozó Angéla néni nyitotta a bejárati ajtót. Mikor meglátta őket, összecsapta a kezét és elkezdte a végeláthatatlan litániáját.

– Honnan szedett össze Sára téged te világcsavargó? Teremtőm, hát miért bünteted ennyi meggondolatlansággal ezt a gyereket? 

Flórit most nem hozta ki a sodrából az Angéla néniből áradó vartyogás, mint bármikor azelőtt, vigyorgott egyfolytában. Számára csak egy ember volt fontos, az meg ott állt mosolyogva az ajtóban és olyan szépnek látta, mint egy égi angyalt. Mielőtt elindult a lépcső felé, visszanézett Sárára, még a biztonsága miatt megkérdezte újból, de lehet csak hallani akarta még egyszer, amit olvasott a papíron.

– Akkor ez már tuti Sára néni, kivisz innen engem is?

– Teljesen tuti! – nevetett Sára, és felemelte búcsúzásként a karját a fiú felé.

Szétszakadt álomkép

 

A börtönben hamar eluralkodott a feszültség. Igazából akkor szűnt meg az ünnepi varázs, amikor mindenkihez elért Surányi Elemér öngyilkosságának a híre. Mintha egy , de ő sem bírt velük. Többen végezték büntetésben a napokat. Benjámin nagyon vigyázott, hogy ne keveredjen semmilyen konfliktusba. Nem akartaökölcsapás érte volna őket, olyan gyorsan kijózanodtak. Mindenért osztották egymást, semmi nem volt jó. A nevelőtiszt próbálta a rendet megtartani, hogy nehezen megszerzett kiváltságait elvegyék. A telefont, a műtermi munkát. Leginkább attól félt, hogy a láthatást is megvonhatják, mint azoktól, akik nem fértek a bőrükben. Haragudott a tanárra, aki folyton ösztönözte, hogy próbáljon Sárával őszintén beszélni az érzéseiről. Próbált. De már nagyon megbánta. Hiába mondta a barátjának, hogy semmi értelme, nem ismeri a lányt. Igaz a telefon kicsit összehozta őket, jó volt Sára hangját hallani mindennap. Később jó volt a hangjának a zenéjével álomba merülni éjjelente. Álmodni róla és túlélni vele minden napot. Bezárta a lelkébe a hangszínét, a nevetését, a halk suttogását, a láthatatlan mosolyát. Olyan erős volt benne az önmagának teremtett eszménykép, hogy képes volt kiszorítani mindent, ami körülötte zajlott reggeltől estig. Nyugodtan tűrte, észre sem vette az összezártság poklát, a hányingert keltő testszagokat, amit némelyik rab úgy hordott magán, mint egy űrhajós a szkafandert. Tele volt reménnyel és teljesen átadta magát annak a hihetetlen érzésnek, hogy szereti Sárát. Reménykedett, hogy Sára is megszereti őt, hisz Isten, vagy a sors, nem lehet vele annyira gonosz, hogy ne jusson több boldogság számára az életben.

A műteremben volt mikor felhívta Sárát. Két napja nem hallotta a hangját. Egyszerűen nem merte felhívni. Nem akarta hallani, hogy elutasítja. De már nem bírta tovább, volt indoka, hisz közölni kellett a láthatás időpontját. Nem csalódott, a megérzése helyes volt, Sára kimért, udvariaskodó lett vele szemben. Úgy érte mintha szíven szúrták volna, mikor közölte, hogy nem otthon van, hanem a barátjánál. Az a habkönnyű álomkép, amit felépített az elérhető boldogságról, úgy olvadt szét benne, mint a tűző Naptól a jégszobor. Belülről sírt a lelke, annak ellenére, hogy midig tudta, hogy reménytelen, soha be nem teljesedő szerelem kerítette hatalmába. Sára elérhetetlen vágyálommá változott számára, de nem tudott ezért haragudni rá, inkább önmagát vádolta. Nem értette miért nem tud uralkodni az érzései felett, miért szakította meg a beszélgetést, mint egy sértődött kisgyerek. Logikus, hogy van valakije, hogy ahhoz rohan, ha van egy szabad perce. Agyrém, amit kitalált, hogy beleszerethet egy börtönben ülő fazonba.

Ingerülten ellökte magától a telefont, ami pörgött az asztallapon egy darabig. Lali a szobrász a zajra felkapta a fejét.

– Mi van haver, hamar befejezted a dumcsizást.

Benjámin nem akart vele beszélni, de végül meggondolta magát, annyira feszítette a belső indulat.

– Csak tanácsot ne adj!

– Nem is tudnék – nyugtatta meg a szobrász.

– Elhagyott a múzsám – nevetett fel keserűen. – Nem tudom miért képzeltem, hogy egy ilyen nagy nulla, mint én vagyok, bárkinek is számíthat valamit.

– Te csak bebeszéled magadnak, hogy nem érsz semmit. Nagyon nagy vagy a szakmában! Ha én mondom, akkor elhiheted. Még idebent is tudok neked segíteni, hogy a legmagasabbra feljuss. Már beszéltem egy illetővel rólad. Te csak festegessél nyugodtan. Csak azt ne csináld, hogy egy rossz hangulat miatt félbehagyod a melót, amit itt elkezdtél.

– Nem motivál semmi. Ha nincs kiért, nincs kinek, akkor értelmetlenül töröm magam. Kinek mutassam meg, hogy érek valamit, ha nem kíváncsi rám senki? Legfőképpen az... akinek szerettem volna bizonyítani... 

– Te még itt tartasz? Kezd a legelején, önmagad szeresd és önmagadnak bizonyíts! A többi később is ráér... haver.

Esély

 

Gyorsan eltelt a téli vakáció, egy nappal később indultak mint tervezte, mivel a rendőrségtől üzenetet kapott, hogy a náluk hagyott kislány miatt be kell menni a családból valakinek a Polgármesteri Hivatalba. Sára nem akarta ezzel az anyját terhelni, annak is örült, hogy a két idős hölgy szeretettel ápolta Amirát és nem volt kifogásuk ellene, hogy míg ő a városban lesz, gondját viselik a kislánynak.

A Polgármesteri Hivatal mellett felismerte az öreg tölgyfát, csak a környezete változott meg, kis ligetet alakítottak ki, padokkal, közepén egy lépcsős talapzaton álló korsóból vizet öntő női kőszoborral. A portárs ablakánál érdeklődött.

– Milyen ügyben és mit mondjunk, ki keresi? – hajol közelebb hozzá az üveg mögül egy középkorú nő.

Sára bemutatkozott. A nő telefonált, majd felállt és elkísérte Sárát a Jegyzőhöz, kinyitotta előtte az ajtót.

– Jolikám, itt van Závori Sára. Bemehet?

Sára meglepődött a bizalmas, családias hangnemen.

Bent az irodában hosszú íróasztal mögött egy ötven év körüli asszony ült. Sárát meglátva felállt és mosolyogva elébe ment.

– Hallottam, hogy nemsokára hazaköltözik hozzánk Sára. A keresztapjával sokat beszélgettem falugyűlések alkalmával, de máskor is persze, mi lesz a gazdaság sorsa, ha ő már nem lesz. Bizakodott mindvégig, hogy fent marad. Bízott a pesti keresztlányában. Megmondom őszintén, akkoriban nem hittem el, hogy majd feladja a városi életét. A migránskislány miatt hívattam, megkaptuk a rendőrségi jelentést. Most csak azt kell eldönteni, hogyan tovább? Egy pillanat behívom a gyámügyesünket.

Telefonált.

Kis idő múlva benyitott a gyámügyi előadó, leült Sára mellé. Sára elmondta a kislány és az édesanyja történetét, majd átadta a levelet, amit hátrahagyott Zafirah, és a levél nyersfordítását.

– Igen. Megpróbáljuk megoldani, hogy maradhasson, ha az anyának ez volt a kérése. A család egy tagjának sincs kifogása ellene?

– Nincs. Egy hónap múlva nekem is lesz hivatalos dokumentumom arról, hogy gondozhatok gyermekeket. Mikor hazajövök, nem egyedül jövök, két kislányt is hozok magammal. Állami gondozásból hozom ki őket. Amira jól fogja érezni magát a családban, már most sikerült beilleszkednie, csak hivatalossá kell tenni az itteni tartózkodását.

– Csodálatos, amit tesz Sára... ilyen fiatalon – nézte meglepődve a jegyző.

– Hosszú történet – emelte fel a kezét Sára, jelezte, hogy nem akar róla beszélni.

A többi kérdésükre készségesen válaszolgatott. Talán azért is, mert nem érzett semmi fölényes hangnemet felőlük, ugyanolyan szívélyes, baráti légkör folytatódott köztük, mint amit a legelején megtapasztalt. Mikor elbúcsúzott és kilépett a jegyzőnő ajtaján, meglepődve látta, hogy az üres folyosó, közben benépesedett. Az alkalmazottak, ügyintézők kint beszélgettek a folyosón, mintha időközben valami nagyon fontos dolog történt volna az épületben. Legalábbis ő azt gondolta. Még véletlenül se jutott eszébe, hogy mind őt várta, hogy végre megismerjék a Pálos tanya új gazdáját. Csend lett egy pillanatra, de csak addig, míg végig lépkedett köztük a kijáratig, hogy utána annál hangosabban mondják el a véleményüket.

–Hát, városi. Nem tudja azt se, hogy megy itt vidéken! – mondta legyintve egy fiatal farmernadrágos nő.

– Diplomás, azt beszélik, van neki már több gyereke – ment oda közéjük a takarítónő.

– Szóbeszéd Borikám, nem kéne a pletykával foglalkozni, honnan lenne annyi gyereke? A városban más a divat.

– Az biztos, hogy szegény Terka ezzel a nővel nem lesz kisegítve, a gazdaságnak annyi lesz, befellegzett! – biggyesztette el a száját egy molett ügyintéző, akin a tunika alatt cicanadrág feszült vészjóslóan közszemlére téve terjedelmes combjait.

– Csak nyugtával dicsérd a napot Marika! – szólt oda egy magas, harminc év körüli férfi, aki mellettük loholt kifelé egyenesen Sára után, meg se állva az autóig. Sára már bent ült, indítani készült.

– Várjon, várjon! – kopogott az autó ajtaján a férfi.

Sára letekerte a szélvédőt – Ott hagytam valamit? – kérdezte, mert másra nem tudott gondolni.

– Engem... Fónagy Zoltán vagyok. Csak Zoli... mindenki így szólít. Én vagyok itt a falugazdász. Végleg haza jött már a gazdaságba Sára?

– Még nem, február végén jövök.

– Az még jó. Nincs magánál véletlenül egy névjegykártya?

– Van – kotorászott Sára meglepve a táskájában. – Miért olyan fontos?

– János bátyám mondta, hogy tervei vannak a tanyával. Kincsesbánya, én mondom magának. Addig is, míg nem jön haza, egy két lehetőséget megvitathatnánk távolból, az idő szűke miatt. Ugyanis áprilisra le kell adni a tanyafejlesztési pályázatokat. Érdekli?

– Igen. Az nagyon jó lesz. Előre is megköszönöm, rám fér minden segítség – mosolygott most már felszabadultan – itt van a névjegyem, rajta a telefonszámom, e-mail címem. Várom az ötleteket!

Zoli felemelte a kezét, nevetve jelezte, hogy most már mehet az útjára.

Visszafelé az úton, végig ott volt a szája szögletén egy huncut kis mosoly, mikor a tanyaház elé befordult, kimondta hangosan, amit érzett.

– Itthon vagyok, hazaértem keresztapám. Hazajött a városi keresztlányod, jól gondoltad. Minden rendben lesz, úgy, ahogy eltervezted, most már nyugodtan lehetsz odaát. Átveszem tőled az ajándékot, a gazdaságot a felette lévő csillagos égbolttal együtt. Már tudom miről beszéltél gyermekkoromban.

Hajnalra lefagyott az utakra az ónos eső, ami úgy esett egész éjszaka mintha dézsából ömlene. Sára halogatta az indulást, volt idejük kiadósan megreggelizni, megbeszélni minden fontos dolgot.

Leizzadt mire végig ért a bekötőúton, hiába sütött a nap hét ágra, nem olvadt fel tőle a jégpáncél. Nem értette, hogyan változott meg ilyen drasztikusan egyik napról a másikra az időjárás, hisz egy napja még csak havat látott a csípős hideg tájon, éjszaka betört a meleget hozó front. A határban még nem olvadt fel a hó, de a teteje az ónos esőtől lefagyott, mint a Balaton vize télen. János már reggel mondta a magáét miatta.

– Na, az őszi búzának annyi... mind befullad a jég alatt!

– Talán mégse, ha erősen süt a nap, leolvad róla – próbálta megnyugtatni Sára.

– Reménykedjünk... szinte látom, hogy sárgul alatta az élet – sóhajtott fel a falubeli.

Nem beszélgetett a gyerekekkel, míg fel nem ért az autóútra, ott már biztonságosabban tudott haladni. Flóri most is ott ült mellette az anyósülésen, komoly ábrázattal figyelte a csúszós utat.

– Milyen terveid vannak Flóri, végleg eldöntötted a továbbtanulást? – fordult a fiú felé.

– Nem mindenáron. Attól függ. – húzta meg a vállát a fiú.

– Jó lenne, ha eljárnál rendesen iskolába.

– Ott nem szeret senki iskolába járni, lenézik az otthonosokat! – szólt bele a beszélgetésbe hátulról Zita.

– Pedig neked is jó lenne elkezdeni, nem csak Flórinak.

Zita nem válaszolt, Flóri is leszegte a fejét.

– Mi a baj azzal az iskolával? Nagyon le vagytok maradva. A nyolcadikat el kell végezni, hogy tudjatok tovább tanulni – érvelt Sára tovább.

– Na, ja, má' félév hiányzik. Minek mán! – sóhajtott ingerülten Zita.

Sára úgy döntött nem firtatja tovább ezt a kényes témát, nem lesz ünneprontó, hadd folyjon ezután arról a beszélgetés, ami a kis csapatnak kedvére való. Megkedvelte a két gyereket, igaz kicsit másként gondolt rájuk, mint a két kicsire, de az nem számított már semmit. Elhatározásra jutott. Megadja az esélyt mind a kettőnek, hogy emberhez méltó életet éljenek. Még ott a tanyán eldöntötte, hogy ha megérkeznek az Otthonba, azonnal beadja az igényét, helyezzék ki a két fiatalt hozzá. Azt is tudta, hogy hiú ábrándokat nem kelthet bennük, míg a vezetőség nem dönt a kérelméről. Ezért is hagyta abba a kényes tanulási témát, ráér azzal később foglalkoznia.

Az úton végig nagyon óvatosan vezetett, kimerült a folyamatos koncentrálástól. Mire megérkeztek, arcul köpte a várost a köd, ott hömpölygött az emeletes házak közt, aztán szétterült a kertvárosban, lustán piszkosan bevont mindent. Megváltás volt számára az Otthon elé bekanyarodni.

– Végállomás! – szólt hátra fellélegezve.

Felkísérte a gyerekeket az emeletre, még megvárta, hogy Aranka néni nagyhangú üdvözlő beszéde közben kipakoljanak. Sára búcsúzott, majd rájuk szólt, hogy ne kísérjék le az utcai ajtóhoz, pihenjenek inkább.

– Még bemegyek az irodába Marika nénihez, szólok neki, hogy épségben megérkeztetek.

Zsuzska és Mónika ölelte, ahol érte, puszikat adtak búcsúzóul, csak Zita vált hirtelen egyhangúvá, levágta magát az ágyára és közömbösen bámulta a mennyezetet.

– Szia, kislány, majd találkozunk nemsokára! – lépett hozzá Sára és megsimogatta a haját – Flóri?

– Lelépett! – lökte oda félvállról Zita a választ.

– El se köszönt tőlem?

– Úgy láccik.

Sára összevonta a szemöldökét, de nem szólt, lesietett az otthonvezetőhöz. Tudta, hogy a fiú dacos és sértődött. De nem ment utána, nem tudott volna mit mondani neki.

Az otthonvezető nagyon barátságos volt, többször elmondta, milyen jó, hogy elvitte a két roma gyereket a téli szünetre.

– Azért is vagyok itt, ő miattuk. Úgy döntöttem, beadok egy igény a nevelésükre. Ha már elvégzem a tanfolyamot, úgy gondoltam mindegy, hogy kettő vagy négy gyermek lesz kint nálam, úgy vettem észre mind a kettőnek tetszik az ottani élet. Megbeszéltem már a családommal is.

– Meg kell gondolni nagyon Sára. Ne értsen félre, nem akarom lebeszélni róla, de mindkettő megjárta már az élet iskoláját, kiszámíthatatlan dolgokra is képesek.

– Meséltek ezt, azt. Ha gubanc lesz, akkor... majd meglátjuk... – gondolkodott el Sára aztán egyenesen az otthonvezető szemébe nézett. – Egy próbát megér, vagy nem?

– Ha élni tudnak azzal, amit kapnak, akkor nagyon is megér – bólintott rá a vezető.

Mikor visszaült az autóba azonnal felhívta Rózát.

– Hazaértem. Élsz még? Mikor találkozunk?

– Gyere most, én is szabin vagyok. Itt is alhatnál nálam, este leugrunk inni valamit a haverokkal.

– Jól van. Kezdetnek nem rossz. De nagyon fáradt és éhes vagyok, még enni se mertem az úton.

– Örülj neki, hogy nem egy árokban éjszakáztatok, baromira gázos most közlekedni. Na, indulj már! Összeütünk valami kaját.

Róza lakása felé vezető úton azon tépelődött, hogy az elmúlt este nem hívta fel a Benjámin a börtönből. Egy pillanatra meg is állt, hogy ellenőrizze a nem fogadott hívásokat. Jól gondolta, nem volt tőle semmi. Nagyon különösnek tartotta a némaságát azután, hogy szerelmet vallott a legutóbbi telefonbeszélgetésükkor. Megijedt a kimondott szavaktól? Mindenesetre sikerült jól összezavarnia azt, ami addig is zavaros volt. Szerette volna megérteni, mi zajlik a férfiban, mit miért tesz. Nem ámítgatta magát, nem volt már értelme önmagának letagadni, hiányzott a férfi telefonhívása.

Róza kissé gyötörtnek látszott, amikor ajtót nyitott, ennek ellenére sugárzott róla, hogy örül Sárának.

kolléganője nem albérletben lakott, saját lakása volt a Petőfi utcában, egy panelházban, amit a szülei segítségével és némi hitellel vásárolt. Közel volt a bankhoz, ahol dolgozott, ez volt a legnagyobb előnye. Hatvan négyzetméter a másodikon, az önállóság szigete.

– Lassan meg kell szokni, hogy eltűnsz az életemből. Gyere, már készül a vacsora!

– Farkaséhes vagyok, bármit kotyvasztottál biztos mennyei lesz – ölelte át fázósan Sára.

Az ebédlőben már meg volt terítve az asztal, Róza fagyasztott pizzát tett a sütőbe, aminek az illata percek alatt átjárta a helyiséget.

– Tolunk mellé mindent, ami itthon van, nem halunk éhen! – biztatta Róza, és úgy is lett, kipakolta a hűtő tartalmát az asztalra – Előtte egy martini?

– Jöhet, átfáztam. – nevetett Sára.

Koccintottak az újévre, aztán nekiláttak az evésnek. Sára nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg, miért lett vége a Róza és Iván között folyó románcnak.

– Annyira az jött le rólatok, hogy nagyon jól elvagytok együtt.

– Nem tévedtél. Emlékszel, azt mondtam, hogy nem tervezek hosszú távra, csak jó vele. Hazudtam... igazából azt hittem, sose lesz vége.

– Mi történt?

– Áh, nem csalt meg a szó szoros értelmében, csak visszakullogott az exnejéhez, a gyereke miatt. A fia apakomplexusban szenvedett attól a perctől, hogy lelépett tőlük. És ő választott köztünk.

– De beszélsz vele azért?

– Miről? Menjen a búsba! Tudtam, hogy lelépett otthonról, azt is tudtam róla, hogy nős. De nem én miattam hagyta el a családját, jobb, ha felvilágosítalak. Én csak áthidaltam az üresjáratot az életében, mikor úgy döntött belevág még egyszer az éjszakába. Egy ideig hányingerem lesz a pasiktól, ismerem magam. És te? Mi van már a rabosított fazonnal?

– Nem a pasim, mondtam már, csak a gyerekek miatt beszélgetünk... legalábbis eddig úgy volt.

– Mind patkány az ilyen, számítók, kihasználják az embert. Vigyázz vele!

– Igazad lehet... kicsit kezd nőni vele a gubanc.

– Ugye. Mesélj! Tudod mit, ne menjünk sehova. Beülünk a fotelba a maradék martinival. Ha gubanc, ki kell bogozni. Azért gubanc!

Sára könnyen ráállt az ajánlatra, fáradt volt és eléggé feszült, amit leginkább az elnémult telefon okozott. Jól esett az ital, meg Róza figyelme is.

– Kezdheted. De a legelejéről. Hogy lássuk, hol alakult ki a gubanc.

– De hát tudsz mindent, miért mondjam el újra az egész történetet?

– Hogy összeálljon a kép, csak azért kisanyám, meg úgy tudom, nem megy a buszod sehová, idő is van rengeteg.

Sára sóhajtott egyet, és nekifogott.

– Emlékszel, amikor eljött a bankba Karola, hogy utána járjon, van e lehetősége könnyítést kérnie a hiteléhez?

Sára végig mesélte újra a történetet, nem hagyott ki egy részletet sem.

– A francba. Kicsit hihetetlen a sztorid. – csóválta a fejét a végén Róza.

– Vagy elhiszed, vagy nem, a te dolgod. Nem hazudok. Én se tudom ép ésszel felfogni, mi zajlik körülöttem.

– Mondd tovább. Biztos nincs ezzel vége.

– Nincs, eltaláltad. Ezután mindig kora este hívott a pasi a börtönből. Újévkor is hívott, beszélt a lányaival először, majd visszakért a telefonhoz.

Sára elhallgatott, lehajtotta a fejét.

– Mi van? – kérdezte Róza izgatottan – Mit mondott?

– A legvégén szerelmet vallott... de azóta nem hív. Furcsa... vagy te nem így gondolod?

– A szemét!

– Miért mondasz ilyet?

– Mert az. Durva volt, megalázott, kirúgott. Aztán átértékelte a sztorit, ennyi. Rájött, hogyan tud rajtad bosszút állni. Jól kigondolt mindent. Nézzük csak. Behálóz, szeretőjévé tesz, neveled helyette a lányait. Büntet, kisanyám! Egy rafinált bosszúra szomjas fazon! Te vagy a legnagyobb balek, ha elhiszel mindent az ürgének. Rájött, mert meglátta rajtad, vagy megérezte a mocsok, hogy odavagy érte, hogy ezt mind megteheti veled! Arra is rájött, hogy milyen szerencsés, ha kijön a sittől, ott várja egy helyes, művelt nő, aki ha az eső esik még esernyőt is a feje felé tartja. Beköltözik a kéglidbe, éli a világát. Mit gondolsz, mire kellesz neki? Ha ez a pasi kijön holnap a dutyiból mihez kezd? Ott áll az utca közepén, mint egy csóró hajléktalan nagy büdös senki! Érted már Sára? Ha kijön különb lesz, mint mikor bement? Hát nem, ez egy ocsmány féreg, aki még a gyerekeit se nézte, semmiért nem vállalt felelősséget, míg kint volt. Közveszélyes és labilis. Széles ívben ajánlom, hogy kerüld el! Észnél légy! A hormonjaid meg küld el vadászni másfelé. Ebből te soha nem jössz ki jól, csak ő!

– Lehet, hogy igazad van.

– Lehet? Tuti, hogy igazam van! – hangoskodott Róza dühösen.

Egy darabig hallgattak. Róza észrevette, hogy nem igazán azonosult a barátnője az ő véleményével.

– Gondolhattam volna – legyintett lemondóan Sára felé.

– Mit?

– Hogy a gubanc, te magad vagy ebben a történetben... bocsika, nem akartam a lelkedbe tiporni. Vedd úgy, hogy pont egy pasi gyűlölő korszakomban találtál. Nincs harag?

– Nincs. Mondtam, hogy igazad lehet. Amit mondtál az logikus. Fedheti a valóságot.

– Na, itt van a baj, nem azt mondtad most sem, hogy fedi, hanem azt, hogy fedheti! Értve vagyok? Sára, te úgy belezúgtál ebbe a börtöntöltelékbe, hogy menthetetlen vagy. Rátrafáltam?

Sára nézett maga elé, nem válaszolt, később vont egyet a vállán.

– Hallgatás, beleegyezés! De még nincs veszve semmi. Még megmentheted magad a csalódástól – reagálta le Sára viselkedését Róza.

– Mire gondolsz?

– Veled már nem tudok mit kezdeni, de a pasival igen.

– Remélem, tudod, hogy ezt én most nem értem. Mire gondolsz?

– Nem baj, majd megérted. Mindketten ugyanarra a következtetésre jutottunk, ne tagadd le, te is, hogy két esélyes a játék. Egyik az, hogy a pasi egy nagy játékos, semmi érzelem. Csak dúl benne a hormonbomba, a gyűlöletről ne is beszéljünk. Úgy gondolom, irtózik bent a sok homokostól, hát te vagy most számára az égből pottyant Nő. De csak ennyi. Azaz, meg a többi, amit az előbb mondtam, mert azok állják a valóságot. Aztán van a másik verzió, ami kissé hihetetlen számomra, de adjunk neki esélyt. Mondjuk, tényleg kialakult benne egy plátói szerelem. Mert csak az lehet, mert ugye nem sokat futottatok össze az utóbbi időben. Emlékezz vissza gimis korodra, biztos neked is volt ilyen. Nekem még most is tart egy, azóta is. Jaj, kisanyám, de oda voltam, az meg rám se nézett. De róla álmodoztam minden éjjel. Mi van, ha itt tart a te pasid is. Ha tényleg oda van érted, és még meg is meri mondani. Rájött odabent, hogy nem veszít vele semmit. Kockáztat, hátha veszed a lapot. Nem kispályás az ürge. Az ő körülményei közt nagyon nagy önbecsülésre vall, hogy egyáltalán vallomást mer tenni a börtönből egy szabad világban élő nőnek. De meg ne sértselek, távol áll tőlem... szóval a plátói kifejezés rád is ugyanúgy vonatkozik – nézett jelentőségteljesen Sárára –, lehet csak te vagy belezúgva ő meg csak játszik. Szerintem ez az utóbbi állja meg a helyét, ha az érzelmek komolyságát firtatjuk barátnőm.

– Szerintem rájött, hogy túllőtt a célon. Azért nem hív... mit gondolsz?

– Lehet. Bármi lehet. Na, itt az ideje felkészülnöd neked is egy jó haditervvel – dőlt hátra a fotelben Róza.

– Miről beszélsz? Nincs itt semmiféle háború.

– Figyelj. Most úgy gondoljuk egyoldalú a szerelem. Mit tesz ilyenkor egy okos nő? Ne nézz rám így... kétoldalúvá kell tenned... sima ügy. Magadba kell bolondítanod, lépésről lépésre. Közben rájössz az igazságra magadtól, és happy end. Vagy így, vagy úgy, de vége lesz. Meg kell ismerned a pasit, mielőtt bealélsz a karjaiba. Még a legelején tisztába kell legyél azzal, mit érez irántad. Akkor már késő, ha onnan kijön. Kész helyzetből nehéz kiszállni. Ha tényleg annyira tetszik neked, érd el, hogy ő is ugyanúgy érezzen, mint ahogy te most. De lehet, hogy közben rájössz, hogy egy műveletlen fatuskó. Még akkor is nyerő vagy, meg tudod a helyzetet oldani okosan. Értesz ugye? Minden beszélgetést építs fel előre, a találkozásokról nem is beszélek. Tényleg, mikor találkozol vele?

– Honnan tudjam? Csak akkor mehetek, ha ő küldi a láthatást. Eddig még arról volt szó, hogy beviszem a lányokat hozzá. De nem tudom akarja-e még.

– Akkor már most ideje elkezdnünk a forgatókönyvet megírni előre. Életbevágó lesz számodra az első igazi találkozás.

Mind a ketten összerezzentek mikor Sára telefonja az asztalon zenélni kezdett.

– Ő az! – suttogta sápadtan Sára.

– Mit suttogsz, nem hallja senki rajtam kívűl! Vedd már fel! De el ne felejtsd, miről beszéltünk eddig. Reszketsz, istenem, megáll az eszem...

– A sok martinitól.

– Nem most jöttem le a falvédőről, ne beszélj mellé. Csak bátran, vedd már fel!

– Nekem már mindegy – sóhajtott fel Sára és fogadta a hívást.

– Üdvözlöm Sára! Ne haragudjon, hogy hívom, most már tudom nincsenek ott magával a lányaim. Csak szerettem volna közölni, hogy elküldtem a kapcsolattartásit – hallotta az ismerős hangot.

– Jó estét! – válaszolt Sára kimérten, úgy ahogy megbeszélték előtte Rózával – Mikorra kéri a látogatást?

– Jövő hét végére, szombat délutánra.

– Rendben.

– Jól van? Gondolom elfáradt mire hazaért.

– Eléggé elfáradtam, de nem vagyok még otthon, a barátomnál vagyok.

A vonalban hirtelen csend lett. Mikor újra megszólalt a férfi, Sára észrevette, hogy elmúlt az aggódó lágyság a hanghordozásából.

– Akkor nem is zavarom tovább, jó szórakozást. Viszlát!

– Köszönöm. Viszlát! – búcsúzott el az üres vonaltól Sára.

– Na, ezen is túl vagyok! – nyomta ki a telefont ingerülten – Látod, hogy megváltozott, nem telt le az engedélyezett idő, egyszerűen megszakította a beszélgetést. Lehet, hogy mindenben igazad volt Róza!

– Egy kicsit megpörkölted az orrát, vagy inkább nagyon is. Vág az agyad, így kell ezt csinálni. Jó úton jársz!

– Mit csináltam olyan jól? – nézte Rózára értetlenül Sára.

– Hogy azt mondtad pasinál vagy.

– Én ilyet...nem mondtam.

– De mondtál, azt mondtad itt vagyok a barátomnál, nem barátnőmnél, nagy okos! Gondolom direkt tévesztettél.

– Nem direkt, csak izgultam.

– Ő is dühöng most, elhiheted – nevetett fel Róza önelégülten. – Beletapostál a hófehér lelkébe. Ha találkoztok, már nem fog rád mászni az már tuti, mint ahogy tervezgette eddig. Tied a pálya aranyom, most már te irányítasz!

– Na, ebből aztán mi fog kisülni, van egy olyan érzésem, hogy semmi jó – sóhajtott fel Sára, szemmel láthatóan bántotta a telefonos baki.

– Ne aggódj – nyugtatta Róza –, akkor szép az élet, ha zajlik! Még ellaposodott volna ez a románc, ha hagyom!

– Elég zajos körülöttem minden, legalább az érzelmeim... jó lenne, ha azok letisztulnának... lehet, hogy nem jó ötlet volt, amit kiagyaltál. Képzeld magad az ő helyébe. Mondjuk normálisan élted eddig az életed, mint minden átlagember, semmi szadizmus nincs benned, aztán lesz egy rossz napod, csinálsz egy oltári baromságot, ami miatt vége mindennek. És utána nincs remény, semmi. Mindenfelől csak az ítélkezés jön, már élni sincs kedved, se tervezni. Úgy érzed magad, mint aki bezuhant egy feneketlen kútba, amiből hiába erőlködsz, nem tudsz kikapaszkodni. Mindig lejjebb és lejjebb csúszol. Már a fenti gyenge fény is lassan eltűnik a látómeződből.

És akkor valami isteni csoda történik, meglátod, hogy feléd közelít egy kötél, valaki van fent, aki engedi lefelé hozzád. De nem ér el téged, feljebb kell menned, hogy megkapaszkodj benne. Szenvedsz és kételkedsz, hogy talán csak látomás a feléd közelítő segítség. Aztán minden erőd összeszeded, hogy elérd a kötelet. A kötél erősnek tűnik, hisz ami jön feléd az a remény kötele. Már látod a nagyobb fényt, bízol. Bízol abban, aki ott van fent a kötél végén, az teljes erejével tartja, hogy fel tudj hozzá érni. Csak benne bízol, mert ő az egyedüli reményed. Nincs több, tudod, csak az az egy, és megőrülsz attól a gondolattól, hogy elillanhat, eltűnhet előled.

És akkor valami történik... a tartó kéz elengedi a kötelet. A remény eltűnik és te lezuhansz vissza a mélybe. Sokkal mélyebbre, mint azelőtt voltál. Teljesen összetörsz, már hiába látsz ezután fent fényeket, nem hiszel bennük, úgy gondolod mind csak illúzió. Mit gondolsz Róza, ha újra leengedik feléd a remény kötelét, szerinted lesz e benned az az erős hit, hogy feljutsz a felszínre, mint a legelsőnél, amit elengedtek? Szerintem te se hinnél többet, ha látnád, hogy ugyanaz az ember próbálkozik fent, aki előtte végig nézte a zuhanásodat.

– Cseszd meg, nem vágom a drámát! Igazad van, lehet, hogy nem akarnék küzdeni érte tovább, mert egyszer már becsapott. Ezt akartad hallani? Igazából az tud fájni a legjobban, ha az vág át, akiben a legjobban hittem. Csak van egy kis bibi a történetben. Ez az alak soha nem ismert téged igazán, nem tudja ki vagy, milyen a jellemed? Mire alapozza azt a hitét, hogy te leszel az, aki segít rajta, aki kirángatja a gödörből, vagy aki viszonozni tudja a börtönben kialakult plátói szerelmét? Nem normális a fazon, álomvilágban él, nincs semmi realitása. Az egy dolog, hogy te segítesz a gyerekein, mert odarángatott a felesége halálos ágyához, és megígérted annak a szerencsétlennek, hogy teljesíted az utolsó kérését. De ez még nem jogosítja fel, hogy teljesen kisajátítson magának! Persze nincs ellenedre sajnos, mert te is megbuggyantál.

– Igen, tudom, hogy igazad van Róza, abban az esetben, ha logikusan gondoljuk át az egészet. De én már nem tudom logikusan megközelíteni, csak érzelmi alapon, azaz megérzések alapján. Megszerettem a két kislányt, a férfi... szóval... mondtam, hogy őt is kedvelem. Tudod, ilyen mélységekben én sem gondoltam át ezt a történetet, mindig annyira lekötött a saját problémám. De tudom, hogy Sági Benjámin alapjában véve... jó ember és... intelligens. És... ne nevess ki, azt érzem, hogy hinnem kell benne. Olyan furcsa... mikor kimondta, hogy szeret... szóval akkor én is úgy éreztem, hogy én is szeretem őt.

– Ezt mind megálmodtad?

– Dehogy, a két kislány folyton róla mesél, meg persze a meghalt anyukájukról. A történeteik alapján én jobban ismerem ezt a férfit, mint ő engem.

– Erre nem gondoltam. A gyerekek igazmondók. Biztos, hogy csak azt mondják el, amit átéltek, a valóságot.

– Látod, ezért sajnálom, hogy most... lehet, mert nem vagyok benne biztos, fájdalmat és kiábrándultságot okoztam neki. Bizonyára úgy van minden, ahogy előtte elmondtad, amit irántam érez az csak plátói szerelem. De volt egy álma, és azt hitte, hogy valóra válhat. Mert nincs olyan, te is tudod és én is tudom, hogy valami teljesen elérhetetlen. Minden útnak valahol vége van egyszer, vagy egy kereszteződéshez ér. De vége van. Ő is ebben bízott talán. Ha álmodik egy boldogságról, az miért ne válhatna valóra.

– Honnan veszed?

– Ő mondta egy alkalommal. Érezhetően nagyon bizonytalan volt. Azt kérdezte, ha kiszabadul, szóba állok- e ugyanígy vele, mint most? Hisz ez nem egyszerű hétköznapi eset, hisz börtönben van.

– Jó kérdés. Miért fél tőled?

– Azt mondta, hogy csak így érdekes, ha szabad ember lesz, akkor már számomra nem lesz érdekes. Csak ezért is sejtem, hogy folyton félelmekben és bizonytalanságban él. Mert ő is tudja, hogy álomképbe kapaszkodik, ami csak illúzió. De az az érzésem, valami miatt napról napra jobban hitt abban, hogy erős kötélbe kapaszkodott, ami jelen esetben én voltam. Félek, ha teljesen hátat fordítok neki, mert a tanácsodra hallgatok, tragikus vége lesz. Ezért nem akarok vele játszani, ez nem egy társasjáték, nem egy gazdálkodj okosan. 

– Csak még egy kérdés, de őszintén válaszolj! – nézett Róza komoly ábrázattal Sárára.

– Vegyük ketté a sztorit. Te a gyerekek miatt keveredtél ebbe a történetbe. Mi lenne, ha jönne egy gazdag rokon és felajánlaná, hogy neveli a gyerekeket? Biztos megváltás lenne számodra, hisz te félsz Karola szellemétől, csak ezért vagy velük. És menjünk tovább, mi lenne, ha a való életben kint van ez az ürge és randizni akar veled? Gondold át jól, mielőtt válaszolsz!

Sára hátradőlt a fotelba lehunyta a szemét, érezte, hogy egyre fáradtabb.

– Jól van, őszinte leszek. Nem félek Karolától. A gyerekeket pedig nem adnám oda semmilyen rokonnak. Csak az apukájuk vihetné el őket, abba már nem tudnék beleszólni.

– Csak azért mert félsz, ne kábíts.

– Csak azért, mert megszerettem őket, mondtam már – mosolyodott el Sára –, te nem tudod, mit érzek, ezt már nem lehet félbehagyni, hogy ennyi volt. Kötődöm hozzájuk, ők is hozzám.

– És a pasi?

– Ő teljesen más eset. De egy biztos az első találkozásunk óta megérintett a kisugárzása. Ha pontos választ akarsz hallani tőlem, hát igen... azt hiszem... járnék vele... nem tudom miért, de nagyon vágyom rá, hogy amit mondott, hogy szeret engem, tényleg igaz legyen.

– Ilyen a világ, ha a feje tetejére áll! – nevetett Róza és álmosan kinyújtózkodott – Kitárgyaltuk. Neked is könnyebb. Nekem is, mert nem egyedül telt el az estém. Irigykedek rád, mert vidékre mész, itt hagyod ezt a porfészket.

– Ki tart vissza? Ha kedved lesz egyszer, gyere le hozzám, mindig várni foglak. Elmúlt éjfél, feküdjünk le barátnőm, nekem korán reggel még visszakell mennem az albérletbe, mielőtt dolgozni megyek – kicsit könnyebb lett a lelke, hogy elmondhatta a rejtett érzéseit a barátnőjének. Tisztában volt vele, hogy nem akar rosszat neki, csak őt félti ettől a hirtelen jött átláthatatlan kapcsolattól, és azzal is, hogy van realitása Róza aggodalmának.

Nem sokat aludt, először a fáradtságtól mély álomba merült, de hamar felébredt. Forgolódott, nem találta a helyét. Próbált nem gondolni semmire, néha sikerült ezzel a módszerrel újra elaludni, de most ez se segített, ellenkezőleg egyre éberebb lett. Halkan felöltözött, átment a másik szobába Rózához, gyengéden megrázogatta a vállát.

– Figyelj, én haza megyek az albérletbe, zárd vissza az ajtót légy szíves.