A bárzongorista

 

Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak az jutott el, hogy Eliza él. Él ! Él !

A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utólsó lehetőség. Szofi egy angyal.

Időben megálltak az autóval a vendéglő előt. Kiszálltak és körül néztek.Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt mint ahová eddig jártak vacsorázni. Hallgatta egy darabig a kiszürődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... valakinek.-- Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön a kezét, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, úgy hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte épp amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista a kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant,

s közben csak énekelt.

egy sziklafal útjába állt,

s a dalnak így vége lett.

Én is így lettem néma víztükör,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már a Nap sem tündököl,

csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem.

"Látod így vitted el a színeket,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már nem lesznek ünnepek,

csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés ami eluralkodott rajta. Szofit idegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul.

".Maradj még!

Ha elmész mit reméljek én?

És kivel örüljek a mának ?

Ha elmész veled megy a nyár.

Nincs napsugár.

Nincs mire várjak.

Maradj még!

Ha elmész rám borul az éj

és vigasz nem jöhet semerről.

Ha elmész, véget ér a dal,

s úgy félek a csendtől." ....

Azonnal felismerte a zongoránál ülő Gábort. Elindult felé. Levente észrevette a közeledő Elizát, elébe szaladt és mikor odaért görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy. Mit szólnál hozzá, ha ketten vigyáznánk rá ezután. Mondjuk ha te nem érsz rá, akkor ott leszek én. Jó ötlet?

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg neki, hogy előkerültél végre.

Eliza míg közeledett Gáborhoz, azon meditált, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talán mégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, talán a barakát mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán, kizárta a tudatából a helyet ahol van, mintha egy légüres térben lebegett volna a föld felett. Újra énekelte azt a dalt amit az utóbbi időben olyan sokszor énekelt, néha csak magában úgy hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt ami az arcához ért, egy kedves hangot ami azt súgta a fülébe: -- Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Lassan felkelt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát.Aztan alig hallhatóan megszólalt.

-- Igazad van, későre jár. Ideje haza mennünk.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok a családjához.

Önhipnózis

 

Az angol házaspár vette észre a magányosan álldogáló Elizát. Szofi azonnal felismerte.

-- Heló! Mi történt kedvesem? Nem kirándulásra való idő ez. És miért egyedül kószál ilyen ítéletidőben? Jöjjön csak, jöjjön közelebb. Kagylókat gyűjtöttünk, de rém hideg van. Talán ha kitisztul az ég, újra elindulunk portyázni, most sietünk haza, nézze már megint kezdi.

Nagy csattanással villám csapódott a sziklás part fölött és mint egy jelre, újra megeredt az eső.

-- Szofi, annyira örülök maguknak! Nem tudom mit tegyek. Hová menjek. Van egy kis gubanc az életemben -- vallotta be Eliza.

-- Hallod John, micsoda véletlen, hogy ilyen rossz idő van és ezzel együtt rengeteg felesleges időnk is. Eljössz kedvesem hozzánk, egy forró teára és közben ránk borítod a túlterhelt lelked. Mit szólsz hozzá? Pár percre van az apartmanunk, nézd csak, ott van, ide látszik -- mutatott a parti házak felé.

Eliza örült a meghívásnak. Szofi az apartmanba érve azonnal a fürdőszobába parancsolta Elizát.

-- Egy forró zuhanyra van szüksége kis doktornő, itt van egy meleg köntös, papucs. Csurom víz mindene. Meg kell szárítani valamennyi ruhát ami magán van.

Amikor kilépett a fürdőszobából a forró tea ott gőzölgött az asztalon. Szofi türelmetlenül várta.

-- Ugye tegeződhetünk. Sokkal jobban megy a beszélgetés. Ne kímélj bennünket, jöhet a sztori!

-- Jól van, talán segít, ha elmondom, mert össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogyan tovább. Nektek sok mindenről meséltem a strandon, csak kerültem az igazságot. Mi nem voltunk Gáborral egy pár, szóval az idilli kép, amit láttatok, az nem valóságos. El kell mondjam elejétől az igaz történetünket, hogy megértsétek.

John kicsit távolabb ült tőlük egy kényelmes gyékényfotelban. Nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, lehunyt szemmel hallgatott.         A vörös hajú, zöld szemű férfit, átlagos külsővel áldotta meg a természet, összeillettek Szofival, aki alacsony kissé molett külsőjével teljes mértékben passzolt hozzá. Talán Szofi kissé kihívóbb volt, tetovált szemöldökével, hegyes műkörmeivel, mégis átlag, a máz nem tudta eltakarni az egyszerűségét. Eliza ezért is volt bizalmas hozzájuk, nem érezte felőlük a mesterkélt kivagyiságot. Attól a naptól, hogy sikerült Szofit kimentenie a tengerből, barátok lettek. Sokszor találkoztak és beszélgettek a strandon. Nem hagyott ki semmit, nem akarta szépíteni a Gábor és közte lévő történetet. Őszintén elmesélte mi volt az oka, hogy velük utazott Korzikára, hogyan változott bensőségessé a kapcsolatuk és hogyan lett vége.

-- Segítünk -- törte meg a várakozás csendjét John. Most nincs jobb ötletem, pihend ki magad, eléggé zaklatott vagy. De... ha engem kérdeznél, ha az én véleményemre kíváncsi volnál, elmondanám szívesen.

-- Hallgatlak -- fordult felé érdeklődve Eliza.

-- Én nem hagynám magára az orvost. Még nincs lejátszva ez a parti. Se nála, se nálad. Te is hibás vagy, hogy így alakultak a dolgok. Adni kellene mindkettőtöknek a másiknak esélyt. Én így gondolom. A történeted azt igazolja, hogy ez az orvos nem csapong, mint egy pillangó a lámpafényben. Ha megszeret valakit, haláláig hűséges hozzá. Megszeretett téged, szent meggyőződésem. Én nem passzolnék el egy ilyen biztonságos kapcsolatot. Sokat ivott, elkeseredett volt. Volt oka rá? Igen, hiszen csalódott benned.

***

Az eső megállt de hátrahagyta a hullámokat korbácsoló szelet. Gábor nem aludt egész éjjel. nem zárta be az ajtót, várta, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Előző nap mikor kis időre megállt az eső, végig mentek a tenger parton, érdeklődött ismeretlen emberektől, hogy láttak e egy magányos fiatal nőt a viharban sétálni. Tudta, hogy meg kell találnia, hisz felelősséget vállalt érte, az est folyamán értesítette a rendőrséget. Ha megtalálják, ki tudja mit fog róla mondani, lehet minden rossz előérzete beigazolódik. Vége a karrierjének egy pillanat alatt. Autó zúgásra figyelt fel, kinyitotta az ajtót, hogy megnézze ki érkezett. Egy középkorú házaspár állt a teraszon.

-- Elnézést Professzor Úr, Elizához a megmentőnkhöz jöttünk. Szeretnénk tőle elbúcsúzni, mivel két nap múlva vissza térünk Amerikába. Engem Szofinak hívnak, a férjem John.

Kezet fogtak. Gábor beszélte az angol nyelvet, mégis úgy gondolta nem jól értelmezi a hölgy szavait.

-- Eliza nincs jelenleg az apartmanban, tegnap itt hagyott bennünket. Mondhatjuk úgy is, hogy lelépett. Honnan ismerik? És miért hívják megmentőnek? Tudják mit, jöjjenek beljebb, egy kávét ha elfogadnak...

-- Szívesen elfogadjuk. Tudja nagyon sajnáljuk, hogy nem tudunk tőle elköszönni, meg szerettem volna hívni hozzánk az Egyesült Államokba. Pennsylvaniában lakunk, gyönyörű vidéken.

-- Értem, azaz mégsem. Azt nem értem, hogy miért hívják őt megmentőnek?

Szofi Levente haját simogatta, majd helyet foglalt ő is az asztal mellett. Gábor beindította a kávégépet, közben várakozóan nézte őket.

-- Levente nagyon klassz srác, Eliza sokat mesélt róla. Csodálkozom, hogy nem tud semmit, kimentett a tengerből és újra élesztett a doktornő. Visszaadta az életem. Nagyszerű teremtés, vigyázzon rá nagyon, egy kincs ha én mondom.

-- Eliza itt hagyott bennünket -- mondta szomorúan Gábor -- bizonyára elmondta, hogy mint betegemet hoztam magammal, baj volt a memóriájával.

-- Hihetetlen. Hisz a balesetem után sokat találkoztunk és úgy beszélt a kapcsolatukról... mintha tökéletes lenne az összhang maguk között. Bocsásson meg, de soha nem gondoltuk, hogy a betege, mi azt hittük, hogy...

-- Tévedtek. Nem volt más, csak beteg orvos kapcsolat. Előszeretettel flörtölt más férfiakkal a parton ha egyedül ment ki a fiammal.

-- Csak nem arra pimasz Bertoldra gondol drága Professzor Úr? Más ugyanis nem volt. Ráakaszkodott minduntalan Elizára, folyton követte, olyankor odajött hozzánk, ha a fickó nem hagyta békén, mi meg magyon örültünk a társaságának, hisz nagyon bölcs vilagszemléletű hölgy, jó volt vele társalogni mindenről. Áh, az nem volt flört, Eliza magát szerette. Már nagyon régóta, csak sajnálattal hallom, hogy egyoldalú volt ez a rajongása, egy egyetemista diák plátói szerelme, amiről magának halvány fogalma se volt ezek szerint. Nekem elhiheti, elmesélte az életét elég részletesen.

-- Miről beszél, milyen egyetemről?

-- Az orvosi egyetemről ahol maga tanította...Magyarországon. Emlékezzen csak vissza...

Szofi megállás nélkül beszélt Eliza filmsztár kinézetű tanárjáról, aki olyan szépen énekelt és zongorázott, hogy minden lány bolondult érte. Beszélt a visszatérő álomairól ami miatt Párizsba utazott.

-- Hát igen, azt is tudjuk, hogy mikor már jól alakult a kapcsolatuk és úgy érezte, hogy ön is megszerette, félelmek kezdték gyötörni. Nem tudta felmérni a reakcióját, hogy milyen lesz ha majd megtudja ki ő valójában. Reméltük, hogy mára már minden rendeződött. Annyira összeillenek.

-- Hogyan hívták, milyen Eliza? -- Gábor elképedve hallgatta Szofit. Kezdett benne összeállni valamiféle kép, mégse tudta azonosítani vele Elizát.

-- Dékán Eliza.

-- A név talán bejön, de Elizát nem tudom hozzáképzelni a névhez.

-- Nem csodálom -- mosolygott Szofi -- azt mesélte nem volt szép lány, a csúnya horgas orra miatt. Mindig önértékelési zavarban szenvedett miatta. Viszont nagyon jól tanult, kitűnően vizsgázott és több nyelven anyanyelvi szinten beszél mára.

-- Ennek az Elizának szép arca van, ön is tudja.

-- Plasztika, ha valaki akkor önnek nem kell felvilágosítás, a mai világban mindent helyre lehet hozni. De ne haragudjon, még el akarunk menni egy számunkra kedves helyre. Ha Eliza visszajön, kérem adja át neki az üzenetünket és egyben a meghívásunkat is. Itt a névjegykártyánk, hívjon fel bennünket.

Szofi és John felálltak, hogy búcsúzzanak.

-- Ha mi találkozunk vele előbb, mit mondjunk neki. Üzen valamit?

Gábor széttárta a karját -- Nem tudta az agyam még feldolgozni Szofi, amit az imént hallottam Öntől. Ha találkozik vele? Őt már nem érdekli mi történik velem, velünk. Végérvényesen vége, úgy érzem. Oltári féltékeny lettem, nem gondolkodtam, csak a keserűség motivált. Ennek ellenére vissza kell jönnie, felelős vagyok érte. A rendőrség már keresi... nincs kizárva, hogy van hol vigasztalódjon. Ennek ellenére velem kell visszautaznia Párizsba.

-- Féltékeny? Ezek szerint szerette őt?

-- Igen. Úgy gondoltam vele mindent újra tudok majd kezdeni. Ő is ezt akarta...mégis... hagyjuk.-- Gábor keserűen legyintett a levegőbe.

-- Elkérhetem a telefonszámát, hátha szükségem lesz rá. Tartozunk Elizának, ha tudunk segítünk. Még egyszer átkéne beszélniük a történteket, nem gondolja?

Gábor kikísérte őket, mikor visszatért szembe találkozott Levente kérdő tekintetével.

-- Nem értettél semmit a beszélgetésből. Meg kell tanulnod az angol nyelvet is. Ez a két ember Elizát kereste, meg akarták hívni az Államokba. Olyan dolgokat mondtak, hogy még most sem tudom felfogni. Eliza megmentette a nő életét, tudják ki ő. Velem miért nem beszélt meg semmit?

Levente írt a noteszába. -- Engem is megkért, hogy ne mondjak semmit.

-- Szóval te is mindent tudtál. Ki kell innen mennem, szét szakad a fejem!

Ingerülten felvette az esőkabátját, indult az ajtó felé. Levente kapkodva öltözött, szaladt utána.

A tengerparton állva nézték a háborgó tengert. Moszatok, algamaradványok, vergődő halak, kagylók ezrei hevertek szanaszét a fehér homokon. Levente megszorította az apja kezét, elindultak a parton a móló felé. Gábor emlékeiben felderengett a kis sovány tizennyolcéves diák alakja, hosszú összefogott barna hajjal, laza sportos szerelésben. Egyszer a kollégája megjegyezte: a kis Dékán Eliza mibe fogadjunk betéve tudja a budapesti telefonkönyv összes adatát. Ez a lány egy zseni, vagy nagyon tud magolni, nincs rajta fogás. Ő sem talált rajta, úgy mondta fel a vizsgaanyagot mintha olvasná. Tartózkodó volt, kis különc. Szerelmes lett ő is mint a többi lány? Sok levelet kapott, üzeneteket, némelyik lány fogadást kötött a többivel, mennyire sikerül megközelíteni, beszélgetni vele. Fárasztó volt, udvariasan, de határozottan visszautasítani őket. Emlékezett a tavaszi fesztiválra, amikor Eliza a színpadon Radnótit szavalt. Végig őt nézte, meglepően átéléssel mondta a verset. Később ő is fellépett, kereste a kis remegőhangú Elizát, neki énekelt. Ajándék volt a versért. Semmi több. Ő nem volt szerelmes egy diáklányba sem, még gondolatban sem. A mostani Eliza... ő már teljesen más, nőies, kimondottan karakteres arcával, nagyon szép nő. Ezt az Elizát szereti... aki előre szólt, hogy addig halogatja, tologatja a döntést önmagában, hogy mindent elveszíthet. Hogyan mondja meg Leventének, hogy Eliza már nem szereti őt, elmúlt belőle minden addigi érzelem a tegnap éjszakával. Már mindent tisztán látott, mindent megértett. Saját magára volt végig féltékeny... ő volt az a férfi, aki olyan gyönyörűen énekelt, hogy teljesen odavolt érte. Ő volt az a férfi, aki ha beszélt hozzá, ezer pillangó csapdosott a gyomrában és kiment az erő a lábából. Ismerős érzések, az utóbbi napokban hasonlót érzett ő is Eliza közelében.

A mólónál észrevette, hogy nemrég jártak ott emberek. az eső simára mosta a homokos fövenyt de egy helyen közeledő és távolodó lábnyomok még megmaradtak a vizes homokba. Legalább három ember lábnyoma. Mi történt itt, itt volt Eliza? Ha itt volt, kikkel ment el? Idehívott valakit. Talán mégis a strandon megismert alakot és szépen elment vele. Csakis így lehet. Gondolni sem mert rá, hogy baja eshetett, mégis legbelül remegett a gyomra a félelemtől. Elhagyta Eliza örökre, úgy mint Hédi. Lesétált a tengerpartra, egyre közelebb a csapdosó hullámokhoz. Még egy lépés, még egy, és minden semmivé válik. Nem lesz több gyötrődés, nem lesz több elérhetetlen vágy.

Csukott szemmel és csukott füllel járt eddig. Képtelen volt érzékelni, hogy Eliza miatta utazott Párizsba, az ő szenvedő lelkének a szomorú dalait érzékelte. Kódolt üzenetek, amit elküldött nap mint nap, hogy nagyon fáj az élet, hogy nagyon egyedül van a világban. Eliza, egyedül Eliza volt képes befogadni az üzenetet. Végig itt volt vele, tisztán és őszintén. Minden számítás képmutatás nélkül. Figyelt rá, minden napját beragyogta a mosolya. Lassan lépegetett előre, már a térdéig ért a tenger vize. Egy egy vad hullám felkúszott a melléig. Nem érdekelte. Önhipnózisba került. Meg akart szabadulni mindentől, nem akart már gondolkodni sem.

Egy éles kiáltás hasította ketté a tenger és a szél zúgását. Az orvos megállt a következő lépés előtt, majd hitetlenkedve hátrafordult. Mögötte a vízben állva eltorzult arccal ordított utánna a fia:

-- Apuu, gyere visszaaaa!

Abban a percben kitisztult a tudata, kitaposott a vízpartra, magához ölelte Leventét. Sokáig ölelték egymást, végül elindultak visszafelé. Levente szorosan fogta a kezét, nem engedte el egy pillanatra sem. Nem csak azért, mert Eliza megkérte, hogy vigyázzon rá. Maga miatt is. Neki csak ő maradt egyedül a világon.

Víz, víz, mindenütt víz!

 

A vékony esőköpeny egy darabig bent tartotta a teste fölött a meleget, de ahogy távolodott az apartmantól és kiért a szabadterületre a szél egyre vadabbul hajtotta rá a lezúduló esőt. Befolyt az esőköpeny kapucnija alatt, végig folyt és lecsurgott a bakancsaiba. Már érezte, hogy mindene vizes, hogy egyre jobban kihűl a teste. A könnyei összemosódtak az esővel. Siratta a megsem született boldogságát. Abban a férfiban csalódott a legnagyobbat akit életében először szeretni tudott volna. Hihetetlen ha még ő van megsértődve azok után ami történt az éjszaka. Lehet nem is neki szólt a reggeli dühöngése? Lehet, csak önmagát bünteti? Lehet csomagolni! Hát persze, minden úgy történik, ahogy előre gondolta. Engedte, hogy a könnyei szabadon folyjanak végig az arcán.

Elért a mólóig. A szél ereje gyengült, az eső is csak permetként hullott. Talán már nem is eső volt, csak a tengerből felkapott vizet szórta a szél. Ott állt csuromvizesen, reszketve, szemben a háborgó víztömeggel. Letisztultak benne a gondolatok.

Víz víz, mindenütt víz, mint az álmaiban. Nem volt a szívében harag, se sértett büszkeség. Az arcát a szürke ég felé fordította, mosolyogva tett pár lépést a tenger felé.

***

Gábor perceken belül a kimerültségtől elaludt. Néha felriadt egy- egy nagyobb égzengésre, de hamar visszazuhant az öntudatlan állapotba. Két órahosszát aludhatott, amikor felriadt. A konyha felől furcsa nyöszörgést hallott. Sietve kiment, hogy megtudja mi az. A fia ott ült a mozaikpadlón, sápadt arccal előre hátra billegtette magát, tenyerével csapkodta a mozaikkövet. Leült mellé, hogy átölelje.

Levente kezében meglátta a noteszt.

-- Akarsz valamit közölni velem?

Levente széthajtotta a lapokat, odanyújtotta az apjának .– Apu, Eliza elment.

Felnézett az ablakra, odakint esett az eső.

– Hová ment volna ilyen ítéletidőben... mit mondott...miért ment el?

Levente izgatottan írni kezdett: – Volt rajta esőköpeny. Azt mondta muszáj innen elmennie, megkért, hogy vigyázzak rád.

–Tudtam fiam, hogy el fog hagyni bennünket...

Levente írt: -- Gyere, keressük meg!. – Levente felállt és nyújtotta a kezét.

-- Ne haragudj, de nem látok benne logikát, odakint vihar van, ömlik az eső. Gondolkodom, mit tehetünk érte, megígérem. 

Lehet csomagolni

 

Megdördült az ég, az erős kifutószél szinte megemelte a fából épült házat. Minden eresztéke recsegett, mintha egy erős kéz szét akarná szakítani. Gábor az ablakhoz sietett, hogy becsukja a zsalugátereket. Eliza hallotta ahogy átment a szobán és kinyitotta halkan az ajtót. Nem ment vissza később sem.

Reggel amikor kiment a konyhába, Levente az asztalnál ült, Gábor az ablak előtt állva nézte a tomboló vihart. Néha faágak, levél csomók csapódtak nagy koppanással az üvegéhez. A férfi feléje fordult és álmatlanságtól feldagadt szemekkel figyelte a mozdulatait.

Eliza nem köszönt neki, egyenesen a kávégéphez ment, majd leült Leventével szemben az asztalhoz és kimért lassúsággal kortyolni kezdte a forró kávét. Minden figyelmét lekötötte az asztal közepén árválkodó whiskys üveg. Mindketten összerándultak az ijedségtől mikor Gábor nagy lendülettel odalépett hozzájuk. Elvette Eliza elől az üres whiskys üveget és poharat, mindkettőt tiszta erőből a földhöz vágta. Az üvegszilánkok nagy csörömpöléssel pattogtak a mozaikon. Szembefordult Elizával. A szemében fagyos jégszilánkok szikráztak. 

– Hogy lehet ez? Senki sem köszönt fel? Senki sem mondja, hogy boldog születésnapot dr. Siraki Gábor! Pedig ez a nap is eljött! Mennyire vártam, hogy itt a gyönyörű Korzikán ünnepeljem meg. Micsoda fantasztikus nap lett belőle! Teli meglepetésekkel, csak úgy kapkodom a fejem melyiknek örüljek a legjobban. Nagyszerű életérzés, megtapasztalni milyen, amikor átnéznek az emberen.  Nehogy már lelkiismeret furdalásom legyen hölgyem, nem én hazudtam, nem én játszottam végig. Itt a vége, lassan lehet csomagolni.

 Az arca eltorzult a tehetetlen méregtől. Indulatosan, gyors léptekkel bement a szobájába. Már tudta, hogy Eliza el fogja hagyni, de próbálta a végtelenségig kimenteni magát, végig meg volt győződve, hogy csakis egyedül Eliza az oka, hogy idáig jutottak. Nem viselkedett volna vele olyan durván, ha őszinte hozzá. Tegnap éjszaka óta  elbizonytalanodott, mi van ha mindenben tévedett és Eliza nem egy könnyű vérű kis nőcske aki csak a szexre hajt meg egy jó pozícióban lévő pasira. Mert Eliza szűz volt, és ő meggyalázta a szüzességét. Mégsem érezte, hogy le kéne  térdelnie előtte, hogy könyörögjön a bocsánatáért. Eliza sok hibát elkövetett ellene. Végig hazudott,  miközben teljesen visszatért a memóriája. Tudta honnan jött, hol lakik, ki ő valójában. Mi volt az oka, hogy titkolódzott előtte? Az elmúlt éjszaka ami történt soha nem tette volna meg ha logikusan tud gondolkodni, de részeg volt, nem volt ura a józan észnek. Mit várhat ezek után el tőle? Eliza úgy viselkedik vele, mint egy leprással. Látszik rajta mennyire undorodik tőle. Elrontott mindent. Lefeküdt, a sírás fojtogatta.

Eliza felállt, összesöpörte az üvegdarabokat, majd bement a szobájába. Esőköpeny, utcai cipő volt rajta, amikor újra megjelent. Odament a fiúhoz, megsimogatta a haját.

– Ne félj tőle, téged nem bánt... megnyugszik lassan... vigyázz rá helyettem is. Nekem most muszáj innen elmenni... sajnálom, amit végig kellett hallgatod.

Levente az ablaküveghez tapadva nézte Eliza távolodó alakját, ahogy haladt a tengerhez vezető úton. Aztán nem látott semmit, újra lezúdult az eső, eltakart mindent előle.

Parasztlakodalom

Nóri tudta, hogy náluk milyen lesz Lacit fogadják a szülei. Az ő anyja a nagy szegénységben megtanulta, hogyan kell üres éléskamrából is ünnepi ebédet varázsolni. Amikor meg telt is rá, a főztjét senki nem szólta le. Azt is tudta, hogy milyen izgalommal és szeretettel fogja várni azt a férfit, aki olyan sokat jelent a lányának. Az apja, mikor megérkeztek, lekezelt a kedvesével, keményen férfiasan.
– Isten hozott fiam, gyere csak kerülj beljebb!
Az anyja ott hagyta a tűzhelyet, elébük sietett, megölelgette Lacit, jól meg nézte magának, azután elismerően bólogatott a párja felé. Tetszett neki a magas, komoly fiatalember. Leültek az ebédlőasztalhoz. Ment volna segíteni az anyjának, de az anyja határozottan rászólt.
– Nem illik magára hagyni a legényt, lányom!
Ebéd előtt az apja elővette a méregerős kisüsti pálinkát.
– No, hadd lássam milyen legény vagy! – és öntötte a pohárba magának meg Lacinak is a „vitriolt”. A beszélgetés ezután megállíthatatlanul folyt köztük, a politikáról, gazdálkodásról, úgy általában az élet fontos dolgairól. Aztán minden bevezetés nélkül rákérdezett Lacira.
– A lányommal milyen a szándékod fiam?
Lacit nem lepte meg a kérdés, csak mosolygott. Felállt az asztal mellől, akkorra már komoly arccal belefogott a lánykérésbe, hisz ezt várta tőle Nóri apja.
– Később akartam, de ha már megkérdezte, szeretném megkérni maguktól a Nórika kezét. Nemrégen járunk együtt, mégis úgy érezzük, nincs mire várni. Szeretem és ő is ugyanúgy engem. – várta a választ.
– Jól van fiam, neked adjuk – mondta az apja, ezzel le is zárta a hivatalos formaságokat – Együnk most már, kihűl az étel.
Nóri elbűvölten nézett Lacira, nem gondolta, hogy lánykérés lesz az első találkozón, mikor ketten maradtak meg is kérdezte, tényleg komolyan mondta-e, vagy csak muszájból, az apja miatt?
– Komolyan bizony, ha nem kérdez rá, akkor is lánykérésre jöttem, úgy van ahogy mondtam, minek halogassuk az egybekelést.
Márciusban tartották meg az esküvőt. A tavaszi nap erőlködve küldte a meleget, a menyasszonyi ruhára fel kellett venni egy kis prémes kabátot, mert hosszú volt az út a templomig.
A faluban a szokás mindig az volt, hogy végigmegy a menet gyalog a templomig, meg vissza. A leselkedők így láthatták meg a rokonságot, a menyasszonyt, a messziről jött vőlegényt. A temetés a lakodalom, a falu életének szerves része, napokon keresztül lehetett beszélgetni róla.
Nagy volt a család, a lagzit háznál tartották, cigányzenészek muzsikáltak hajnalig. A szegénység az esküvőjére is rányomta a bélyegét, amit aztán keserű szájízzel hordozott a lelkében hosszú ideig. Évekkel később tért csak napirendre felette, mikor már másként látta a körülötte lévő világot, hogy mégis csak róla szólt az a nap, ha kicsit másként is, mint ahogy megálmodta előtte sokszor, milyen is lesz majd az ő lakodalma egyszer.
De azon a napon még nem érezte, hogy az egész felhajtás őérte és Laciért történ – lakodalom kell, azt mondta az anyja, mert úgy illik, hogy legyen.
A menyasszonyi ruháját az előtte két évvel férjhez ment unokanővére adta kölcsön, nem is érezte magát jól benne. A fátyol hosszú volt, csavarodott tekeredett, nem tudott mit kezdeni vele a szűk helyen a sokaságban, a fejdísz hasonló volt, mint az üknagyanyáké, túlságosan is régi módú mirtusz koszorú.
A vendégeket az anyja nem tudta rendesen leültetni az étkezéshez. Volt idő, hogy mint menyasszonynak helye se került, a ricsajozó gyerekek közé ment megpihenni. Talán csak az vigasztalta, hogy vele ellentétben mindenki jól érezte magát, talán a legjobban Laci. Nevetett, örökké mozgásban volt, megtáncoltatta a rokonság női tagjait.
Másnap reggel tele volt alvó emberekkel a ház, szállingóztak elfelé, ők is pakoltak egy hétre Hajdúszoboszlóra. A Gazdaságtól kapták ajándékba nászútra azt az egy hetet.
Ez a hét volt a legszebb, kárpótolta teljesen a lagziban érzett hiányérzetét. Tervezgették a céljaikat, megosztották egymással az álmaikat. Úgy gondolták, ketten olyan erősek, hogy mindent elérnek, amit megálmodtak. Még akkor nem sejtették, hogy életük nagy álmait soha nem érik el, mennyi nélkülözés, fájdalom, lemondás kíséri az eljövendő közös éveiket.
A szegénység, ami uralkodott rajtuk, nem engedte ki őket a rabszolgasorsból, az álmokért való szenvedélyes küzdelmüket lassan faragta az idő, a hatalmas szerelemérzést is viharokkal tépte, elvette, visszaadta. Játszott velük az élet.

Először és utoljára

 

A professzor nem jelent meg a vacsoránál, sem a fiával sem Elizával nem akart találkozni. Részeg volt, a második üveg whiskyt bontotta fel, hogy tompítsa a fejében kavargó indulatokat. Mikor látta, hogy Levente lefeküdt és elsötétedett a kinti fény, csak akkor ment ki a konyhába. Leült az asztal mellé. Még volt az első üveg alján kevés whisky. Óvatosan kitöltötte a maradék italt az üvegből. A konyhát megvilágította az ablakon beszűrődő holdfény. Felfigyelt az ajtónyitásra, Eliza jött ki a szobájából. Nem gyújtott villanyt ő sem, az ajtaján kijutó fényben közlekedett. Elindult a mosdó felé. Nem vette észre a sötétben üldögélő férfit csak mikor visszafelé tartott a szobájába. Gondolkodás nélkül odalépett hozzá, reménykedett, hogy talán sikerül vele megbeszélni a félreértést.

– Miért viselkedsz így? Engedd meg, hogy megmagyarázzam... a látszat néha csal. Ha megkérhetlek miattam ne bántsd Leventét. Szegény fiú teljesen kikészült...

A professzor forgatta a kezében a whiskys poharat, nem válaszolt. Az ital feloldotta a gátlásait, egyben felfokozta az érzelmi kielégületlenségét. Képtelen volt feldolgozni, hogy minden elképzelése amit a kapcsolatukról alkotott, percek alatt semmivé foszlott. Karnyújtásnyira ott állt előtte az a nő akinek nemrég még elakarta mondani, hogy szereti, hogy maradjon velük... legyen a csoda a házában, aki hazavárja mindennap. Most meg úgy érezte, hogy ordítani tudna, annyira gyűlöli! Mégis: ennek ellenére nem tud másra gondolni, csak arra, hogy birtokolja, megkapja, elvegye, ami neki is jár ebből a szélhámos nőből! Aztán legyen vége a színháznak. Legyen vége! De ne úgy, ahogy Eliza gondolja. Véget fog vetni ennek a komédiának. Felrakja egy Párizsba tartó repülőre, aztán húzzon el. Marad minden úgy az életében, ahogy volt eddig, az öregedő professzor világszemlélete, mindenféle reform nélkül. Le kell zárni végérvényesen ezt a játékot. De kell, hogy maradjon emléke arról, amiről lemond!

Hirtelen felállt és elkapta Eliza csuklóját.

– Ha ennyire vágysz a szexre, megkapod tőlem, először és utoljára! Azután portyázhatsz pár napig egyedül a strandon... nélkülem. Felszedhetsz pár félvér fickót, kedvedre. Már kiismertelek milyen szende kislány vagy. Holnap első dolgom lesz, elintézni, hogy vissza tudj utazni Párizsba. Nem vagyok vevő a továbbiakban arra, hogy játssz az érzéseimmel. De előbb legyél hozzám is kedves, elvégre elég költséges partner voltál eddig.

Erőszakosan betuszkolta a szobába, a kulcsot elfordította a zárban. Eliza tehetetlenül tűrte az erős férfikéz szorítását, nem mert vitatkozni. Leventét féltette, nem akarta, hogy a fiú megtudja mit művel vele az apja. Félt tőle. Vágyott a szerelmére, akarta, de nem így, részegen, kivetkőzve önmagából.

A professzor képtelen volt logikus gondolkodásra, minden mozdulatát a felfokozott lelkiállapota irányította. Eliza hiába kérte, hogy gondolja át, amit csinál, mint aki süket, semmit nem fogott fel az agya a könyörgésből. Lefejtette Elizáról a hálóruhát és szétfeszítette az összezárt térdeit. Eliza feljajdult a fájdalomtól, nem volt felkészülve sem testileg sem lelkileg a szexre. A férfi egyre vadabbul mozgott rajta, majd egy kis időre lelassult, mint aki kezd magához térni. Felfogta, hogy Eliza sír a karjaiban. Visszatért a régi személyisége, simogatta és csókolta, hogy megnyugtassa, vagy csak húzni akarta az időt, hogy tovább tartson számára a gyönyör minden perce. Elérte, hogy Eliza megnyugodott, már nem remegett annyira. Kielégülten lefordult róla, felvette az alsónadrágját és szó nélkül elindult az ajtó felé.

Össze volt zavarodva, már tudta, hogy nagy hibát követett el, mégsem kért bocsánatot. Míg ment az ajtó felé, hallotta a háta mögül a suttogó hangokat.

– Akkor megbeszéltük, először veled és utoljára veled...

A professzor nem a szobájába ment, hanem a mosdóba. Míg mosta a kezét a tükör előtti mosdókagylóban észrevett valamit. Egy kis vérfoltot a pólója alján. Idegesen visszasietett Eliza szobájába, minden engedélykérést mellőzve felhajtotta róla a takarót. Meglátta a lepedőn is a vércseppet. Tétován állt Eliza felett, majd akadozva megszólalt.

– Ugye ez nem azt jelenti... képtelenség... Eliza te még... sohasem voltál férfival... csak velem?

Nézte Eliza sápadt és kimerült arcát, idegesen várta a választ.

– Megmondtam... veled először és veled utoljára... – Eliza szemében könnyek csillogtak ahogy válaszolt.

– Gábor visszaült mellé az ágyra. Eliza elfordult tőle, már nem akart vele semmiről beszélni. Lecsukott szemhéja alól a könnyei a párnára szivárogtak. Milyen sokat álmodozott erről a napról, amikor Siraki Gáborral tölti az első szerelmes éjszakát. Az álom és a valóság köszönőviszonyba sem került az elmúlt percekben, hisz most is csak az egója irányította, nem a szíve, nem az érzelmei, csak a birtoklás, a saját kielégülése. Ha reggel lesz, elhagyja az apartmant, vele együtt a magában rejtegetett szerelmet is, amit érzett iránta. Ez az út a változás útja, jól gondolta. Legelsősorban neki kell megváltoznia. Nincs fehérlovon vágtató herceg, nincs romantika, nincs soha nem múló szerelem. A valóság az, amit átélt napok alatt. Felvett álarcok vannak, kétszínűség, megalkuvás, ön és mások becsapása. Amire vágyott, amiről álmodott, azt mind a fantáziája kreálta, nem az élet.

Csak emlék bébi!

 

Gábor tényleg fáradtnak érezte magát, lefeküdt, de nem akart aludni, behunyta a szemét és Elizára gondolt. A reggeli vágytól teli ölelésére, az ajkaira, amik a csók alatt kinyíltak. A remegésre, ahogy elgyengültek a lábai... szerelmes Elizába, ez már tény, nincs értelme egy percig sem tagadnia. Mindegy hogy honnan jött, kicsoda, csak maradjon vele. Ha Eliza vele volt Hédi emléke elhalványult, újra boldognak, felszabadultnak érezte magát. Úgy érezte, nincs igaza Elizának, képes Hédi emlékétől eltávolodni, és képes csak szeretettel gondolni rá. Ez a zarándok út, ahogy Eliza nevezte, szembesítette mennyi hibát követett el önmaga és a fia ellen.

Felnézett és látta, hogy a fia unatkozva játszik a tabletjén. Na, nem ezért jöttek nyaralni – gondolta bosszúsan – a hülye számítógépes játékra otthon is haragudott. Hirtelen elhatározással felült az ágyban.

– Mit szólnál hozzá, ha csatlakoznánk Elizához?

Levente örömmel ugrott fel, maga mellé dobta a tabletjét.

Mikor ráláttak a strandra, keresték Eliza alakját. Mindketten egyszerre álltak meg. Felismerték ahogy visszafelé tartott, de nem egyedül. Bertold társaságában volt. A férfi erőteljes gesztikulációval magyarázott valamit, majd hirtelen mozdulattal átölelte Elizát és magához szorítva megcsókolta.

Gábor ledermedve nézte a jelenetet, azonnal megfordult és visszaindult az apartmanba. Nem akarta, hogy a fia észre vegye  rajta mennyire felzaklatta, amit látott.

-- Nincs itt ránk semmi szükség. Eliza talált magának társaságot.

Levente még egy darabig figyelt a távolba, majd futásnak eredt, hogy beérje az apját.

Amikor visszaért elővette a szekrényből a whiskys üvegét, reszkető kézzel tele öntött egy poharat, kiitta egy hajtásra, majd öntött még egyet magának. Bevitte a hálószobába az üveget. Visszafeküdt az ágyába, a sírás fojtogatta, hasonlóan érezte magát, mint amikor megtudta, hogy Hédit halálos baleset érte.

Ajtónyitást hallott, amikor feltekintett a fia állt az ágya előtt. A kezében szorongatta a noteszát. Nyújtotta az apja felé, de az dühösen rákiabált.

– Hagyjál békén azzal a hülye noteszoddal, foglald le magad valamivel!

Levente megijedt a durva hangnemtől, még sohasem tett ilyet az édesapja, hogy nem olvasta el, amit leírt. Kiszaladt a szobából, leült a konyhaasztal mellé.

Eliza rossz kedvűen lépett be az ajtón. Bertold viselkedése nagyon felidegesítette a tengerparton. A férfi messziről integetett mikor kijött a vízből.

– Bébi nemsokára indulunk a kompkikötőbe, annyira sajnálom, hogy nem látlak többet. Ezen a parton egyedül csak te jöttél be nálam, nagy kár, hogy foglalt vagy! Hol van az öreged? Egyedül vagy?

Bertold, megint kellemetlenül ráakaszkodott és amikor elbúcsúzott erőszakosan megcsókolta. Ellökte magától, de már későn. A férfi vigyorogva fordult el tőle.

– Csak emlék Bébi!

Leült Levente mellé.

– Apukád alszik? – érdeklődött Siraki után.

Levente elővette a noteszát, írt: – Apukám nem áll szóba velem, kimentünk utánad a strandra, meglátott Bertold bácsival.

Eliza azonnal felállt és benyitott a professzorhoz.

– Levente most közölte, hogy haragszol rám. Megmagyarázom...

Siraki felkönyökölt az ágyon, gúnyosan nézte Elizát.

– Megmagyarázod? Ha együtt maradtunk volna, mindig abból állt volna az életünk, hogy mindent megmagyarázol. Erre vagy bekódolva, hülyét csinálni mindenkiből. Nem vagyok kíváncsi semmilyen magyarázatra!

Nem tudta leplezni mennyire megsértődött, elfordult, nem szólt többet Elizához.

– Ha mégis meg akarsz hallgatni, szóljál légy szíves – válaszolt halkan Eliza és becsukta maga mögött az ajtót.

Leventével kifeküdtek a teraszra. Nézték az északi táj felől egyre sötétülő fellegeket.

– Furcsán viselkednek a madarak, nagy vihar készül – jegyezte meg Eliza.

Némaságba burkolódzva feküdtek kint sokáig. Rossz előérzete lett neki is, mint az alacsonyan keringő madaraknak.

Érzelmek csapdájában

 

Gábor nem vette észre, hogy hallgatódzott a fia. Eliza miatt teljesen elmerült a sérelmeiben. Azonnal a a szobájába sietett és lefeküdt. Az ablak nyitva volt, a szúnyoghálón az éjjeli lámpa fénye odavonzotta a bogarakat, zavarta az idegesítő szöszmötölésük, ahogy a szárnyukkal súrolták a hálót. Arra gondolt, hogy a nyaralás egyre rosszabbra fordult, kicsúszott az irányítás a kezéből. Eliza úgy gázol át a lelkén, hogy a lába nyomán kiserken a vére. Gyűlölet lobbant fel benne, annyira megsértette az utolsó mondatával. Miket képes feltételezni róla, hogy ő egy szerencsétlen impotens? Átlépte a határt! Vele nem beszélhet így senki, Eliza sem! Minek képzeli magát, hogy neki joga van ilyen durván sértegetni? A többi, amiről beszélt, nem tagadhatja, mind igaz. Átlát rajta, mint az ablaküvegen. Igaza van, hogy fél egy új kapcsolattól, fél teljesen átadni magát egy számára ismeretlennek, aki visszaélhet a bizalmával. Az az intimitás, amit Hédivel élt meg, az olyan természetes volt, hisz fiatalon még az egyetem padjai közül indult el a szerelmük. Akkor még nem volt vesztenivalója. Lehet most sincs, csak teli van szorongással. Eliza szerint mindhárman okkal vannak ezen az ismeretlen úton, a változást keresik. Zarándoklatnak nevezte ezt a közös utat, amit most hárman bejárnak. Emlékeiben megjelent Coelho, aki könyvet írt a Compostelába vezető zarándokútjáról. Az írónak is volt egy társa, mint most neki Eliza. Petrusnak hívták. Az úton a társa sok mindenre megtanította Coelhot, többek között az élet bölcsességére: „Rendkívüli az átlagemberek útján rejtezik".

Eliza pont olyan mint Petrus, folyton elméleteket gyárt az életről, tanítja, annak ellenére, hogy hozzá képest szemtelenül fiatal, mégis bölcs és előrelátó. Nem fél megmondani a véleményét. Érezte és látta, hogy őszintén beszélt hozzá. Ugyanarról próbálta meggyőzni, mint a hosszú zarándoklaton Coelhot a kísérője. Arra kérte, rúgja fel az egoját, legyen önmaga, hallgasson a szívére. Úgy érezte napok óta mellébeszélnek egymásnak, hisz pont azt akarta elmondani az este folyamán, hogy próbálja feladni a régi életét, de képtelen volt eddig elmondani neki. El kellett volna fogadnia a meghívást, nem kellett volna kicsinyes dolgokon felkapnia a vizet. Most ott feküdne mellette, érezné a bőre illatát, hisz arra vágyik minden percben. Bizonyára a visszautasítása hozhatta ki belőle újra a sértést. Sokáig forgott álmatlanul, többször kiment a mosdóba, ilyenkor tétován megállt és figyelt Eliza szobája felé. Szeretett volna bemenni hozzá, mellé bújni és bevallani, hogy amit mondott az este folyamán, mind igaz, és amit feltételez róla, nos arról szívesen meggyőzi, hogy nagyot tévedett. Egyre nehezebben fékezte le a vágyat magában.

Reggel mikor felébredt azonnal felkelt, fáradtan nyűgösen készített magának egy kávét, leült a konyhában míg iszogatta. A házban csend volt még aludt a fia és Eliza is. Nem tudott magának parancsolni, felkelt a székről és benyitott Eliza szobájába. Sóvárogva nézte a takaró alatt kidomborodó csinos női testet. Nem ment be hozzá, helyette rossz hangulattal elkezdte összeszedni a felszerelésüket, készült a vissza útra.

Eliza észrevette, hogy valaki megnyitotta az ajtót. Az éjszaka folyamán ő is keveset aludt. Megbántotta ok nélkül Gábort. Még csak magyarázatot sem tudott adni, hogy egyáltalán miért volt rá szükség. Kicsúszott a száján, már megtörtént. Ez már a második sértése, de ez volt a legfájóbb. Tisztában volt vele, hogy nem impotens, az utóbbi időben egyre többször látta rajta, hogy vágyik a szerelemre. Nem titkolta, de olyankor terelt, mellébeszélt, vagy elment a közeléből. Ugyan mire készül most, hogy megkérdőjelezte a férfiasságát? Idegesen nézte a mennyezetet... ideje felkelnie.

Amikor Gábor meghallotta, hogy Eliza kiment hozzá, úgy tett mintha észre sem venné, közönyös arccal pakolt tovább. Eliza megállt az ajtóban és figyelte a mozdulatait.

– Segítek. Miért nem ébresztettél fel?

– Nagykorú vagy – fordult felé a férfi. Kölcsönösen látták egymáson, hogy mindkettőjüknek rossz éjszakája volt. Várakozóan néztek egymásra.

–Szeretnék tőled a tegnap estéért bocsánatot kérni. – Eliza lehajtotta a fejét – Nagyon szégyenlem, hogy meggyőződés és tapasztalás nélkül megvádoltalak. Csak... te megint visszautasítottál.

Gáborban oldódott a gyomorideg, jól esett neki, hogy Eliza képes belátni a hibáit.

– Később megbántam, hogy nem fogadtam el. Túlságosan érzékeny vagyok minden kijelentésedre, nem kellene...

Eliza továbbra sem mozdult.

– Mi a baj? Mondani akarsz még valamit?

– Szeretném, ha átölelnél...-- suttogta alig halhatóan Eliza.

Gábor csodálkozó arcot vágott.

– Tényleg ezt akarod? Jól van, gyere ide hozzám...

Eliza odalépett hozzá, de nem várta meg, hogy a férfi átölelje, azonnal hozzábújt.

– Egész éjjel vártalak. Hiányoztál...

A férfiban végig remegett a vágy, szorosan magához ölelte, simogatta a derekát, a haját, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta. Mindketten olthatatlan vágyat éreztek a másik iránt.

Levente megjelent az ajtóban, majd széles mosollyal az arcán megfordult, és illedelmesen visszament a szobájába.

– Azt hiszem el kell indulnunk reggelizni...– súgta Elizának, de nem tudta elengedni magától.

A hazafelé vezető úton, csendben ültek egymás mellett, képtelenek voltak feloldódni a reggeli csók után. Egy óra autóút után kisütött az addig felhők mögött bujkáló nap. Eliza arca felragyogott.

– Ha visszaérünk azonnal kimegyek úszni a tengerbe. Alig várom. Ugye ti is kijöttök velem?

– Nincs kedvem kimenni, kicsit pihenni akarok inkább... veled együtt. – Siraki átnyúlt hozzá, megsimogatta a karját.

Eliza mosolygott – Kint is pihenhetsz, bérlünk napernyőt, napozó ágyat. Míg te szundikálsz mi Leventével úszunk, elvégre nem mindennap jutunk el ilyen csodálatos helyre.

– Még van egy hetünk. – Nem örült Eliza ötletének. Végig arról ábrándozott, hogy ha visszaérnek, ki sem mozdulnak az apartmanból. Az éjszakáról, ami végre szerelemmel telik majd el. Ha rágondolt is megborzongott a teste. Teli volt türelmetlen, égető várakozással.

Mikor visszaértek és elkezdtek kipakolni, Siraki felkapcsolta az autó rádiót. Zenét keresett, a rádió egyik csatornája az időjárásjelentést sugározta, amiben a másnapra várható vihart jelezték.

– Látod, ezért megyünk ki ma a tengerhez, holnap meg bekuckózunk, fel se kelünk délig! – nevetett Eliza.

Hajthatatlan volt, mindig is ilyen volt a természete, ha valamit kigondolt, nem tudták lebeszélni róla. Talán, ha kettesben lehetnének, akkor bizonyára másként döntött volna, de Levente előtt nem akarta, hogy elszabaduljanak a visszafogott érzelmeik. Előttük ott volt az egész éjszaka, amikor alszik majd a fiú. Ebédelni átmentek a közeli kisétterembe, utána nem sokat tétovázott, fürdőruhába bújt, maga köré csavarta a törülközőjét és nevetve még egyszer megkérdezte – Aki bujt, bújt, én megyek! Ki tart velem?

Siraki morcosan átölelte – Jól van, de ne maradj sokáig, lesz még időnk strandolni. – Leventéhez fordult – Kimész Elizával?

Levente nagyon szeretett volna vele tartani, de még nem tudta elrendezni magában mi zajlik a két felnőtt között. Nem örült, hogy Eliza az édesapja kérése ellenére is ki akar menni a strandra. Ingatta a fejét, hogy inkább marad.

Az ablakból nézték ahogy Eliza távolodik az úton, majd eltűnik a harmadik apartmanház mögött.