Szabó Magda

 "Vannak pillanatok az ember életében, amikor (...) megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz. Nem tudja mindig pontosan kikövetkeztetni, hogy az eljövendőben milyen mértékig, mennyire és hová vezetve befolyásolja elkövetkező napjait az a valami, de hogy olyan történt vele, ami miatt az a bizonyos "ezentúl másképpen" bekövetkezett, az kétségtelen

Ágh István: Befejező

 

Jobban hiányzom erkélye madarának,

keze sem melegebb,

mint ez a vasnyelű kés kezemben,

ha egy utcai lámpa

több kedvességet áraszt,

mit keressek mellette, mért szeressem?

Már csak pusztulnom lehetne miatta,

akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,

hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,

hogy légzését is elfeledjem.

Szabó T. Anna - Lenni a mindent

Mit akarok? A levegőt, egészen.

Hogy áramlása bizsergessen át.

Hogy ürességet foglaljon a térben,

tűzzé telítse az energiát. Lenni,

a mindent vonzó mágnesesség

két kíméletlen pólusa között

(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)

és érezni a selymes levegőt.

Úgy bomlani ki minden mozdulatból,

mint szárnycsapásból lebegő madár,

ahogy a tágas, áramló magasból

a célra tart, a zuhanásra vár.

Telítődöm a tűzzel: lebegek.

Magamban hordom saját egemet.

Sárhelyi Erika - Csendpercek

 

mint márványban a finom erezet

úgy lopakszik át szívemen a csönd

elringat karján az emlékezet

s a béke mint gondosan vetett föld

lassú-szépen virágzik ki bennem

beborítva a gondok erdejét

csupa illat íz és fény a lelkem

a csend rám lopja könnyű köntösét

Tóth Krisztina: Ellentétes irányú metrók

 

Neked most jó lehet:

nem görgetsz tovább, rágatlan falatot,

alamuszi képpel a szádban,

amíg a felnőttek esznek: te vagy az angyal.

Este, ha épp a gyerekedet fürösztöd,

nem csöng bele a telefon:

máskor se csöng, te persze hívsz azért,

egyenletes szúrás az éjszakában.

Nem futunk össze a buszon se,

a véletlenek gyönyörű

összjátékának vége most, a kormozott ég

mögött vonul tovább a pillanat,

és nem lobban ki majd a délelőtt, ha

a dupla üvegajtó elé nem akasztod

üggyel-bajjal a bordó takarót fel.

(Ott hagytam, töksötét van.)

A vers címét köszönöm különben:

jelentkezem majd én is, ott leszek

a naptáradban, névtelen nyolcadik nap,

nem tartozik és nem tart sehová.

Dsida Jenő: Ha erre jársz

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek

szétdúlt lombjait mifelénk ?

s hallanád dacos felzúgását:

Az lenne csak a mi zenénk!

A vén templomot veszik körbe,

(az se tudja, hogy mire vár még…)

csupa zizegés, nyirkos ének,

csupa agg mese, csupa árnyék.

Most, hogy az ősz már fújdolgál

és minden nyári szenvedélyt öl,

vágyódva esdek, hogy gyere:

hadd meséljek a gesztenyékről.

Tegnap, amikor erre jártam

az alkonyatban egyedül,

hogy lombjuk már hervadni kezd,

elárultam véletlenül.

Oly búsan néztek akkor engem

ködön, esti homályon át,

mint egy virágzó asszony nézi

legelső szál ezüst haját.

Poézis volt és őszi szépség

szívemnek könnyes két vendége

s az egyik zúgó nagy fa alján

öreg koldusként ült a béke.

Szemem behunytam… Most didergek.

Félek, mert olyan nagy az ősz –

Csak tudnám, hogy kezed forró lesz,

ha véletlenül erre jössz.

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek

dúlt lombjait most mifelénk

s hallanád dacoló zúgását:

Az lenne csak a mi zenénk!

Bizony mondom, ha sose égtél,

most fellobbannál, mint a láng,

s mert nem akarunk halni még,

halkan egymásra hajlanánk.

Szatmár, 1926. augusztus

Ráérünk

 

Vihar jön, erdők mezők felett

közelít a végítélet.

Szakadnak a kövek a hegyoldaláról,

reccsen a sok kiszáradt ág, mély

sóhajjal földre zuhannak.

Már nem fáj a halál, az elmúlás sem, hisz

régóta készítjük a temetésünket.

Miért fájna?

Vágyunk rá!

Közömbös arccal bámulunk

az ablakon át…

nem állunk fel, nem sétálunk ki az utcára…

nevetséges… miért is tennék?

Hisz mindent látunk, mindent értünk.

Kint rigó lépdel a száraz avaron,

még egyszer nászra hívja a párját…

furcsa permet borítja el a kertet

lassan haldoklik tőle a természet…

ráérek… azt gondolom ez még nem

az utolsó óra… de mi van, ha tévedek?!

.

 

Mert tudom...

 

Furcsán jött a hajnal, nem tolakodott,

csendben megült az az ablakomon.

 Már nincs, aki sóhajtva rám szóljon: nézd, megint felhős az ég

 ma újra szomorú és fáradt leszek.

Nem akartam már érveket felhozni: nincs igazad

 a világ szép, a madarak dalolnak... egyáltalán miről beszélsz??

mert …tudom, hogy nemsokára meghalsz... itt hagysz engem…

engem, aki mindig becsapott… álszent módon hitegettelek

hogy ez csak pillanatnyi érzés, majd elmúlik

mint a felhorzsolt seb, begyógyul észrevétlen,

még ezernyi szép nap vár ránk…

még sokat nevetünk… nem mondtad soha , hogy nem hiszel nekem,

csak elfordítottad a fejed…

és ajkadon csendben elsimultak a mosolyok…

 

 

 

 

Reményik Sándor:Karácsonykor

 

A szent estén majd eljövök ide.

Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, –
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

Ady Endre :Karácsony – Harang csendül…

 I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba’
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Máté Péter: Elmegyek

 Egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt.

Egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett.
Én is így lettem néma víztükör,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már a Nap sem tündököl,
Csak ha újra megjönnél.

Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom.
Elhagyom otthonom, még a jóbarátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én, bármerre jársz.
Nem tudom, hogy merre vagy, mégis úgy érzem, hogy engem egyre vársz.

Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.
Nekem te nem, csak az a nap, vasárnap volt, meghalt már.
Hozzám így jött el a halott vasárnap,
Mikor tőlem elmentél.

 

Nekem többé már nem tündököl a Nap,

Csak ha újra megjönnél.

 Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.

Azóta én minden napon feketével írok már.

Látod így vitted el a színeket,

Mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már nem lesznek ünnepek,

Csak ha újra megjönnél.)

 

https://youtu.be/bcs3afjEhnk

Ady Endre: Párisban járt az Ősz

 

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

 

Katerina Forest: Hamis Karácsony

Halkan kérem én, talán meg se hallod,

hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán

észreveszed, ha szemembe nézel,

a lelkemből áradó  szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem

 már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,

s már elfogyott belőlem minden jó gondolat

mik eddig segítettek  fényre, résekre lelni.

 Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs

bennem alázat, se „Szeretlek Jézus”. Míg asztalom

 rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon

gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír, a rózsafüzér.

Még félbe rajta a „Hiszek egy Istenben”és

benne búvik az „Áldott legyen az Ő neve. Ámen”.

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol

millió ember mormol egy imát, és csókolva

hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről

az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító

kéjben, s hirdetik, igaz hittel,ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves

nyoszolyáján , szájából hamisság nyála csorog.

Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

 Halkan kérem én, talán meg se hallod,

hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán

észreveszed, ha szemembe nézel,

a lelkemből áradó  szomorúságot.

Katerina Forest: Fagyott madár

Fagyott madár a földre
hullt, betakarta puha hó.
Kicsi madár, kicsi madár
feladtad hát, eddig tartott
haláltusád. Éjszakában
világító égő szempár
zsákmányra vár.

Lába alatt roppan a hó,
napok óta hiába kóborol.
Benn a házban kicsi anyó,
bezárta házába a fagyos hó.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
meddig melegít a rőzsecsomó?

Hátán takaró, arcára rajzol
évgyűrűket a pislákoló
gyertyacsonk. Imáiban
feladta mára holnapot.

Kicsi anyó, kicsi anyó,
pattogó tűzszikrákon át
melegszel majd odaát.

Katerina Forest: ÉHEZÉS 2.

Terítő nélküli asztal közepén
üres tányér.
Meleg leheleted kondenzcsíkként
körbejárja a hideg szobád.
Nem vagy egyedül.
Veled ül az üres tányért bámulva
a család.
Huszonegyedik század!
Ki hitte volna,
hogy ezt hozza rád?
Társbérlőd a nyomor.
Mindennap várod a végrehajtót.
Pedig dolgoztál, reggeltől estig,
hisz te voltál az átlag,
aki az életbe belefáradt.
Hittél,
az égen tündöklő tűzijátéknak,
hittél,
a hülyítő reklámoknak,
elhitted,
hogy megengedheted magadnak,
hogy házat vehetsz, plazma tévét.
Hittél az összes hazugságban, a
híres huszonegyedik században:
hogy napról napra csak jobb lesz
... üres tányér
az asztal közepén,
kenyérmorzsa,
fűtetlen szoba.
Gyermeked kérdő tekintete.
A tehetetlen düh, ami benned remeg!
És csak nézed, hogy
asztalod mellett a nyomor
kenyérmorzsákat majszol.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,

felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,

alvó lelked kinyitod,

meglátod, az csak ámbrád

volt, miben magad ringatod,

 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,

figyelj a fagyos éjszakában.

Nézd a hajléktalant,

kékülő ujjában a halált, a

zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,

az utcán kódorgót,

ki önmagával nem mer

 szembe nézni, görcsben

gyomra, lelke, mert

keres, egyre keres egy

kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,

ki bizonygatja, hogy beteg,

az évek malmában

a kerék felmorzsolta.

De hiába, csak ő tudja

 kín milyen keserves,

más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az

utcára ne a Pláza cicomába.

Karácsony közeleg, nézd

a sóvárgó szegényt,

ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét

 függönye, takarásából nem

veszed észre, hogy lazán

felelőtlen semmittevésben,

ha felnőttként elindulsz,

hogy megvívd a saját csatád,

az utca végétől te sem jutsz

tovább. Majd állsz az út  sarkán

egyedül, bizonytalanul,

nézed, hogy álmod a sárba gurul.

A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek

újra és újra, fáradhatatlanul

mondom, írva és szóval az imám.

Talán egyszer elér hozzád,

hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

Katerina Forest: Túlélési ösztönök 2.rész

A szegénység bilincsében

A nyolcadik osztályos bizonyítványom kitűnő lett, ezzel meg is teremtettem magamnak egy álomvilágot, nem leszek betevő falatért éjjel -nappal güriző rabszolga, festőművész leszek, vagy író, de semmiképpen nem leszek paraszt.
Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz jött hozzánk az orosz nyelvet tanító tanárom. Tudták az iskolában addigra, hogy nincs beleszólásom családon belül, hogy elérhessem az álmaim.
– Klára néném, adják képzőművészetibe ezt a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyámat sokáig, próbált az érdekemben minden érvet felsorakoztatni mellettem, de hiába volt minden erőfeszítése, mert anyám nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek! – volt az anyám visszavonhatatlan válasza. Így lettem végül mezőgazdász, abba az iskolába már elengedett. Beletörődtem, mindegy volt már nekem, csak engedjenek tovább tanulni, beleegyeztem a gazdász iskolába.
Félve szálltam fel a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult. Soha nem utaztam addig sehová. Egyedül voltam, szorongtam, csak a Szegénység kísért, aki végig a barátom maradt, soha nem hagyott magamra, mint egy féreg a gazdatestben úgy élősködött bennem, rágta az életem.
Olyan volt számomra az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba értem volna. Szinte szédültem a sok élménytől. Mikor egyedül voltam csak olyankor uralkodott el rajtam a bizonytalanság a kiszolgáltatottság. Nagyon lassan nyíltam meg a közösség felé, mindig kisebb rendűnek éreztem magam a többiekkel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni abban az időben sem. Mégse lett udvarlóm, hiába voltam széplány. Szegénységem próbáltam különcködéssel leplezni, nagyvonalúan hárítottam, közben irigyeltem a többieket, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tettem, mint aki észre se veszi.
Erős testalkatú paraszt lány voltam, a kedvenc sportom talán ezért is, a súlydobás lett. Csábítgattak a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjak én is velük, csak vegyem meg a a vívófelszerelést. Sokáig gondolkodtam, de az örökös unszolásra megírtam végül az anyámnak, hogy szeretném ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyám ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apám csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyám szűkszavúan pár sort írt csak:
„ – Édes leányom! Bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád.”
Mikor elolvastam a levelet, szinte láttam magam előtt a két öreg szülőmet, ahogy vitatkoznak a vívókardon, láttam a jó szívű apámat, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Bármit kérhettem tőle, mindent megpróbált megadni nekem, annyira szeretett. Rádöbbentem, hogy az egész havi nyugdíjuk felét küldték el a hóbortomra.
Könnyes szemmel becsomagoltam a pénzt, jól eltettem, mikor mentem haza, visszavittem. Az anyám csak nézett rám, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarta, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséged van rá, majd csak elleszünk nélküle valahogy.
Soha nem kértem ezután semmit, ha kaptam, megköszöntem, ha nem, hallgattam.
A középiskolában zajlott az élet, megtanultam mindent. A magabiztosságom is kezdett helyre állni, nem féltem már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, én otthon csak kézzel tudtam fejni tehenet, anyám arra tanított meg. Az iskola géptan óráin műszaki dolgokkal ismerkedtem, szereltünk, nyakig olajosan vetőgépet, traktort.
A barátomat, a Szegénységet néha sikerült magam mögé szorítani, nem játszott annyi központi szerepet, nem hagytam, hogy ő domináljon mindenben, mindenkor. Így tudtam kitűnni a többi közül, akarattal, bátorsággal. Első voltam még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választottam. Elindulni el tudtam indulni vele, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utánam az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajtam. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességemben azzal nem is foglalkoztam, hogy le lehetne venni a lábam a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzám egypár hangfoszlány:
– Menj a kazalra, a kazalra, a kazalra, a keservit, állítsd már le! – megértettem, szófogadón belandoltam a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt a rázúduló szalmában. Mikor kikotortak a szalma közül elért az elmémbe egy bölcs életigazság: a bátorság nem elég önmagában, hogy véghezvigyünk egy feladatot.
Emlékszem, hogy mindig éhes voltam, mint általában a kamaszok, ezért hamar elsajátítottam azt a trükköt, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebembe is. Sokszor bajba keveredtem az örökös éhségem miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe kerültem többedmagammal, mikor kilógtunk este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindultak megnézni mit lát. Csak az istálló felé tudtunk visszamenekülni előle, hogy ne érjen bennünket lopáson. Mikor hallottuk a káromkodását, ahogy közeledett felénk, beugrottunk és lehasaltunk a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallottuk teljes közelről a tanyagazda hangját, de nem talált meg bennünket, ott lapultunk a szénában, még levegőt sem merünk venni a félelemtől, amit nem csak a gazda mérge okozott, hanem a tehén érdes nyelve is, ahogy nyalta a csupasz karunkat, vagy böködött a szarvával. Örültünk, hogy sérülés nélkül ágyba keveredtünk aznap éjszaka.
Megszerettem az iskolát, de az álmaimból nem akartam engedni, soha nem álltam le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjaim alatt életre kelt az élettelen. A szemem olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép és vele a kényszer, hogy lerajzoljam, megfessem.
Emlékezetből rajzoltam, néha karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legnépszerűbb alkotásom az öreg matektanárnő lett, akiről azt suttogták, hogy apáca volt. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, a köpeny gombolása, vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb. Na, ezt dobtam még fel, ha pluszban még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól. Megörökítettem ezt is, olyan sikerrel, hogy óra előtt a nagy röhögést nem tudták abbahagyni a többiek.
Nem vettük észre, hogy bejött az óraadó tanár. Ott állt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is a remekművemet. Mikor észrevettük még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. Komoly arccal nyúlt a rajzokért, elvitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.

Dsida Jenő: Apokalipszis

 Amerre én megyek:

lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.

Radnóti Miklós : ALKONYI ELÉGIA

 Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:

semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elúszik messzire,

lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.

Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülő halál.

Radnóti Miklós: ELSŐ ECLOGA

   

Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem,

                     tam multae scelerum facies;…

                              Vergilius

PÁSZTOR Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre? KÖLTŐ Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már! PÁSZTOR Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát, most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, – már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok. Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre? KÖLTŐ Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak. PÁSZTOR Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt, s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan; asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa. Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd? KÖLTŐ Nem menekült. Két éve megölték már Granadában. PÁSZTOR Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még! Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa? KÖLTŐ Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának. Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből. PÁSZTOR Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult? Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban? KÖLTŐ Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt? Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt. Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre, s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé, mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad. Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek, alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét. 1938

Gyóni Géza: Egy asszonyt várok

 

Ezer szem kérdi s meg nem érti:

Miért jöttem és mire várok?
S én Felelek: »Egy asszonyt várok.
Csöndesen! Meg ne riasszátok.«

Nesztelen úton messziről jön.
Karjai, válla gyöngyfehérek.
Leül mellém és halkan mondja:
Szeretlek téged és megértlek.

Megfogja tétova kezem
És vezet tiszta, hűs vizekhez.
Lábánál kisírom magam.
Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.

Ezer szem néz, mint eszelősre
És úgy szánnak a mosolygások,
Amint suttogva egyre hajtom:
»Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!«

Radnóti Miklós: Második ecloga

 

REPÜLŐ

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
 

KÖLTŐ

Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska –
s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
 

REPÜLŐ

Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
Irsz rólam?
 

KÖLTŐ

Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

1941

Radnóti Miklós: Negyedik ecloga

 

KÖLTŐ

Kérdeztél volna csak magzat koromban…
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
És megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
 

A HANG

S a vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni; – aztán kiköpött a tó.
Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál… ó miért? s a rettentő virág
nem nyílik még husodban tán a rák.
 

KÖLTŐ

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kisértek végig az uton.
 

A HANG

Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár…
 

KÖLTŐ

Rabságból ezt se látni már.
Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg végre honnomat!

A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
a lélek szélben égő szárnyait!
És megszületni ujra új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél a nap világa.

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.

És már tudom, halálra érek én is,
emelt s leejt a hullámzó idő;
rab voltam és magányom lassan
növekszik, mint a hold karéja nő.

Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!
 

A HANG

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!

1943

Radnóti Miklós: ötödik ecloga

 

TÖREDÉK

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
                    Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
                    És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
          S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                                        Az erdőn
újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?
                     Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
                              De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
                    Már szálldos a hó a mezőkön.
Eltünt, – koppan a hír.
                     És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét –
                     Mégsem tudok írni ma rólad!

1943

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

 

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

 

 Fanni 9 évig volt Radnóti hitvese, de 102 éves korában bekövetkezett halálig hűséges volt hozzá, soha többé nem keresett társat magának.

József Atilla: Nyári délután

 

Cseveg az olló. Néne

nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásitott.
 

Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
a puha füveken.
 

Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
 

Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
szép fehér abroszon.
 

Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
 

Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
 

1935 nyara

József Atilla : Kopogtatás nélkül

 

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. ápr.