Dsida Jenő: Így volna szép

 

Gyakorta érzek

Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit –
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít –
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.
 

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:
 

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, –
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?
 

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, –
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd…
 

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!
 

Radnóti Miklós: FÉRFINAPLÓ

 

Napjaim tetején ülök, onnan

lóg le a lábom, hajamon
hófelhő kalapoz és szavaim
messze, kakastollak közt
portverve menetelnek!

Mondják, hogy virrad a gödrök
alján, füvek alatt csillogva
lesnek a tücskök s napitta
pocsolyák helye lelkesedik
döngölő léptek után!

Talán vihar jön, mert
simul halasodva a borz víz,
széttette a csönd lábát
az út fölött és harcos
zajokkal készül marakodni!

1931

Reményik Sándor: Eredj ha tudsz

 

Egy szívnek, mely éppúgy fáj,

mint az enyém
Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tud

Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
a kanóc része, lángralobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!

Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.

Angyal az úton 3.rész: A sors elől nem menekülhetsz

 

 – Azt a tejet is kérem! – mutatott a félretolt tejeszacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a tej árát. Sietett kifelé a boltból, de hiába kutatott a szemével, nem látta sehol az asszonyt. Végig robogott előtte a troli, úgy érezte, mintha rajta gázolna a kerekeivel, az agyában csikorgott, a zaj végigremegett a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle. Utálta a nappali szmogos, zajos várost. Felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt. Elindult feléje.

– Ezt a boltban hagyta – odaadta a tejet. Fordult is vissza, nem akarta a hálálkodását hallgatni, de az öreg hölgy nem engedte.

– Várjon kedvesem, itt a névjegyem! Ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.

Kellemetlen érzése lett, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját. Az orrát megcsapta újra az öregasszony szaga. Émelyítő hullaszaga van, villant át rajta a felismerés.

– Jól van, engedjen el! – szólt rá erélyesen, és eltolta magától a ruháját markoló öreg kezeket.

– Nemsokára megváltozik minden. – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – Menjen csak.

– Mi változna meg, miről beszél? – nézett vissza Sára értetlenül.

– Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova! – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.

– Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől! – szólt vissza dacosan.

– Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami magára vár! – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is hozzá beszélne.

– Hagyjon már! Mi maga, jósasszony?

– Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. A sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert a sors így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Tudja, minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten itt és most találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan a névjegykártyáját.

Sára kelletlenül elvette, becsúsztatta a zsebébe. Nem értette mit akar a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil, elképzelte, hogyan élhet az, aki ilyen büdös tud lenni. Behány tőle. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Rendben van, ha kedvem lesz, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk… most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult vissza, hogy átmenjen a zebrán. Hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.

– Nem fog mindig így gondolkodni…

– Menj a fenébe! – morogta maga elé, és mérgesen visszanézett, de már nem látta ott állni a nőt.  – Hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – Hisz nem jött a villamos.

Nem értette az egészet, pláne saját magát, miért rohangál, mint egy idióta egy zacskó tejjel egy vén banya után? Nem normális az egész napja, tetejében még káprázik a szeme is! A lépcsőházban megnézte a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: „Prof. Dr. Zanócz Borbála. Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia.”

Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejut ő is diplomával öregen! – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe. Megy a halál hozzá — gondolta — ő biztosan nem!

 

Angyal az úton 2.rész: Az öreg hölgy

 

Sára, mintha nem hallotta volna az anyja kérését, sietve kilépett a bejárati ajtón. Amikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszulléte, de a csúcsforgalom szmogjától újra hányingert kapott. A város zaja kíméletlenül az arcába csapott, idegesen kerülgette az embereket. Célforgalom! – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt és elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a babakocsit, sűrűn előrehajolt. Ilyenkor Sára látóterét eltakarta a domború feneke, hogy még teljesebb legyen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a nő szoknyája felcsúszott és ledéren kivillantak a narancsbőrös combjai. – Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után! – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már, mindegy nekik. Na, nekem biztos nem lesz még húsz évig gyerekem, vagy később sem. Minek? A levegőt is elveszik az ember elől. – Bosszankodva megelőzte a nőt, aki megállította a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába. Diploma, mit ér vele? Kezdheti az álláskeresést. Dehogy keresi, pihen inkább, megy a Balatonra Kírával.  Eszébe jutott az éjszakai ígérete. Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, beállt a pénztárhoz fizetni. Egy görnyedt idős nő miatt, lassan haladt előre a sor. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.

– Mi van mama, nincs pénze? A pénztárosnő hosszú műkörmeivel idegesen kopogott a pulton, lekezelő hangnemben siettette az idős vevőt. – Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze, mennyien állnak a háta mögött!

– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Vigye a tejet vissza!

– Az az ebédem! – ijedt meg az öreg hölgy.

– Haladjunk már, más is sietne! – szólt be egy körszakállas hátulról.

Az öreg hölgy hátra nézett, összetalálkozott a tekintete Sára tekintetével. Egy pillanatig nézték egymást. Sára mintha a két éve meghalt vidéki mama szomorú szemeit látta volna újra. Elmélázott egy pillanatig a furcsa felismerésen, és a gondolatai elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire. Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú a szeme? – filózott magában. – Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig. Az apja mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. De csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt… egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart benne továbblépni, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség. A pénztáros félretette a tejet, az öregasszony lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ahogy elment Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és belenézett újra a szemébe. Sára meglepődve állta a tekintetét, még sohasem látott előtte ilyen szempárt. A két homályos szembogár közepén izzott csak egy kicsi pont, ami szinte átszúrta a retináját. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, a lábai elgyengültek és úgy érezte, mintha homályosabban látna mindent. Az öregasszony lehajtotta a fejét és görnyedten tovább ment. Émelyítő, furcsa szaga volt, ami kúszott utána, mint egy koszos, szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott szag ott keringett még jó darabig a térben.

 

REMÉNYIK SÁNDOR : ELVÉGEZTETETT

 

Elvégeztetett? – Nem.

Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel, véreim!

Ledőlt a kas.
A méhraj szertenéz,
Az új kas körül új munkába fog,
De régi lesz a méz,
Amit készit, s amit örökbehagy.

Mert a virágot, melyre szállni kész,
A virágot nem vette meg a fagy.

Mert ezer évig nőtt az a virág
Amelynek kelyhe
Kifogyhatatlan virágporral telve
A méhet szent találkozóra várja.
A léleknek a lélek a hazája.

A magyar lélek dús virágpora
Sírok felett illatoz, lengedez.
A méz a régi lesz,
Amely a lélek szent porából készül.

Mi továbbadjuk drága örökségül

Reményik Sándor: MI MINDIG BUCSÚZUNK

 

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
 

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Reményik Sándor: VÉGRENDELET

 Fáradságom adom az esti árnynak,

Szívemet vissza a szivárványnak.

 

Megnyugvásom a tiszta csöndes égnek.

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

 

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

 

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségem az örvényekbe szórom.

 

A holtam után ne keressetek,

Leszek sehol – és mindenütt leszek.

REMÉNYIK SÁNDOR: Egyszer talán mégis vége lesz

 

És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.
 

A régi hithez, a régi házhoz –
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.
 

A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.
 

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele

 

Téli szél a tar gallyakat fújja

Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.