Karinthy Frigyes: Vezeklés emelt fővel

 

A kéj lecsapó mennykövénél

Amit láttam, nem volt mennyország,
– Uram, mutasd meg újra orcád;
Tévedtem, ennyi az egész.
 

Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
Mellet ki ver, kezet ki tördel?
Én ebben a büzhödt gödörben
Téged kerestelek, tudod jól.
 

Kinek Legelső Látomása
Nyíló gyermekszememben égett:
A pokol fenekén is téged,
Nem ezt a hitvány ördögöt.
 

Én azt hittem, veled csatázom,
Mint egykor Jákob a hegyen:
Én vagy te – ámen, úgy legyen!
Akárki győz, győzött az isten.
 

Én ezt a bordélyházi lármát
Ezer sivító torkon át
Mint égbezengő orgonát
Hallgattam tátott, mafla szájjal.
 

Amivel az ördög kinált,
Ezért ittam a trágyaléből
És a boszorkányok öléből,
Mint aki szentelt bort iszik.
 

Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
S könnyes szemembe, a pimasz,
De most egy áruló grimasz
Az álarcot letépte róla.
 

Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
Eremből ugró vért eresztett?!
És én mint mennyei keresztet
Cipeltem őt a hátamon!
 

Megállj csak – hát ez nem te voltál?
Hová jutottam, istenem!
Hisz őket én nem ismerem,
Nem ér a játszma – kezdjük újra!
 

Hatot vetett, vakot vetett
Sorsom ez alvilági kockán –
Sebaj, még bírja a lapockám!
Nem gilt, ha az ördög kever!
 

Testvér vedd el, keverd meg újra
A zölden izzó vaspohárt:
Énnékem a sátán nem árt,
Az én sorsom isten lehet csak.
 

Napisten, ordító Valóság,
Új Ádám tántorog eléd,
Mint visszakullogó cseléd,
Ki méhedből szakadt el egykor.
 

Ki elcsavargott Édenedből
S Lillith sötét szemébe nézett
És megvakult s most puszta kézzel
Tapogatja a kék eget.
 

Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
Hangot, mely nem halált okád.
Mutasd meg éltető okát
Az illatos barackvirágnak.
 

Erdőben fát, erdőt a fában
S erdő mélyén, kit elhagyott,
A szép, csukottszemű, halott,
Mosolygó, édes, édes Évát.

József Atilla: HAZÁM

 

Az éjjel hazafelé mentem,

éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
 

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
 

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
 

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
 

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
 

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
 

S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
 

Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
 

 

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
 

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
 

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
 

hisz “nyiltan” dönt, ki ezer éve,
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
  

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
 

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
 

Multunk mind össze van torlódva,
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
  

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre,
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
 

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
 

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
 

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
  

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
 

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
 

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
  

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
 

Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
 

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
 

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjat szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
 

1937. máj.

József Atilla: ( ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…)

 

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,

a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg –
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit…
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva –
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kin –
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

1937. jan.

Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

 

Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.

De néha úgy november táján
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok,
anélkül, hogy alakod látni tudnám,
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.

Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
(másnap lett volna a születésnapod)
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!

Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahová elrepült,
az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta
tizennyolc éve ég egy csillagon.

Birtalan Ferenc: Vezekeltem

 

a kezedre emlékszem a szádra

lehet már ősz volt kint lehet
valahogy átmenekültünk a nyárba
azután halálig veled

ahogy szólsz a hangodra emlékszem
ahogy kérdezed: szeretsz-e
s én itt fekszem azóta is csak ébren
te feszítettél keresztre

nem megyek hozzád már évek óta
hittem így könnyebb lesz talán
de nem kudarcba fulladt minden próba
te vagy az egyetlen hiány

az időm elfogy lassan letelik
bűneimért vezekeltem
élek ameddig muszáj s megengedik
hogy itt tartsalak a versben

a hangod szád kezed emlékezem
érezlek tapintható vagy
amíg maradnom kell dolgomat teszem
soha nem mondtam le rólad

  

Baranyi Ferenc: Kielo fejfájára

 Gyöngyi meghalt. Valamikor

ő volt a legnagyobb szerelmem,
miatta nem kevés botor
s nagyszerű dolgot elkövettem,
rám ragyogott, akár a nap –
s árnyakból kivetkeztem érte,
egészen magával ragadt
tündöklésének pőresége.

Akkor csak ő adott esélyt
elérni lelkem erdejének
tisztásait és elkísért
az ösvényen, hol tüske tépett,
egyedül ő volt, aki TÚL
AZ ÉJSZAKÁN se látta árnyam –
s most rá fagyos föld röge hull,
halott, kit egykor úgy imádtam.

Azóta foltjára a zsák
rég rátalált, eljött, ki éppen
velem illik össze a tág
s darabokra tört mindenségben,
de Gyöngyi emlékét – miként
aranytalizmánt – holtig őrzöm,
mert tőle tanultam a fényt,
amelynél nincs égibb a földön.

Dsida Jenő: Békés mederben

 

Ma nem lázadtam fel

a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.

Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?

József Attila: Majd megöregszel

 

Majd megöregszel és bánni fogod,

hogy bántasz – azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

 

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

 

Az öreg kutya néha majd nyávog,
de a szobába csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

 

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed, hozzá motyogod.
“Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem”.

 

“Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

 

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnődik, nem a vágy,
a bensődben: szeress-e, ne szeress-e?

 

Magadban döntöd el! Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e?
Mert elfáradt bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

Lányi Sarolta: Ki talál meg?

 

Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,

jó meleg tenyérből hideg földre estem.

Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.

Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!

Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.

Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?

Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?

Ha visszafordúlna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.

De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?

Lator László: A rád zuhant idő alatt

 

A rád zuhant idő alatt

agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled.

A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.

Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.

Zelk Zoltán: Csak téged

 

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

 

És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .

 

 

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.

Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kívánság

 

Jó volna ilyen édes-álmoson

ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy

 

Mindenütt ott vagy, ahol valaha

tudtalak, láttalak, szerettelek:
út orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

JÓZSEF ATTILA: (KARÓVAL JÖTTÉL … )

 Karóval jöttél, nem virággal,

feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

 

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

 

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

 

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

 

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

 

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

 

1937. nov. 24.

József Attila: LÁZADÓ KRISZTUS

  

– Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!

Ne légy más, mint az Igazságos Úr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
Gyere ki, nézd meg – szolgád mit csinál?
Ronggyá nem mosná élet-subád ember
Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.
Tanulhatnál még tőlem is, Uram –
Én töröm s nem lesz vacsorám, csak – föld: egy
Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.
És már egy nagy sajgó gerinc vagyok –
Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,
Bár kezemen csalánmart hólyag ül.
S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,
Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:
Téged nem ér el átok és eső,
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé –
Testemnek ágyam is hideg, a Föld
S aranyszavad átváltozott rossz, kongó
Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!”

Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végző társak röhögik
S feszül, mert tudja – reá korábban jön
Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szivét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.

1923. április 29.

Faludy György: Jövendő napok

 

A történelmet nem tudni előre.

A leányok a múltnál sokkal szebbek,
a fiúk sportolók, vidámak,
és egyre műveletlenebbek.

 

Hét nemzet gyárt atombombákat,
mint régen gépfegyvert meg ágyút.
Ha kérdezed megvígasztalnak:
Azért gyártjuk, hogy ne használjuk.

 

Egymilliárdnál jóval többek
a kínaiak. Mi nem törődünk
velük. Dolgoznak s hallgatnak.
Mi lesz, ha egyszer kérnek tőlünk?

 

A sarki tenger roppant jégtáblája
kiolvad a jegesmedvék alatt.
Elég-e a növekvő tenger ellen
imákból szőni védfalat?

 

A Nagyalföld sivatag lesz,
porfelhő, szikkadt, piszkosszürke.
Csak az Úr hangja segíthetne,
de Isten sosem fú a kürtbe.

Váci Mihály: Eső homokra

 

Használni akartam – nem tündökölni,

sem esztétikák rangsorát pörölni.
A hallhatatlan szent tülekedésében
lemaradtam – a startnál már lekéstem.
ezért a pályát messze elkerültem,
a robotoló tömegbe merültem,
és dolgoztam hajnaltól éjszakáig,
a gondolat míg csonton átvilágít,
s míg csillagok közt kószált annyi bajnok,
– gürcöltem, mint egy elnyűtt hivatalnok.
Nem restelltem leszállni a keresztről,
ha egy paraszt kérvénnyel keresett föl;
s két megváltó ihlet közti szünetben
értekezleten szóltam – bár ügyetlen.

Nem hittem én az elnyomott zsenikben:
ki tenni akart – az tehetett itten!
Volt mit! Mert volt kereszt is, hogy reája
feszüljön vagy meggörnyedjen alája.
Volt pokol is – megjárni mindazoknak,
kik nemcsak vonakodva tusakodtak,
fennszóval áhítva a pokoljárást,
vigyázva: maguk semmibe ne ártsák.

Volt itt dolog, nagy ügy, kárhozat annyi!
Lett volna – volt! – miért élni, meghalni.
Voltak milliók – elhagyva ügyükben –
kikért élhettünk volna vert hitünkben.
Volt pálya, ügy, elhívó kötelesség,
biztató kor – közülünk várva hõsét.
Ez az idõ se nyújtott kevesebbet,
csak mi – fiai, voltunk kevesebbek:
bõsz nagyravágyók: lesve a csodákat,
nem tettük azt, amibõl csoda válhat.

Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna
kitartó, csendes, hű forradalomban
élni:- szeretni, hinni a világot;
tenni valamit, mivel besugárzod;
melegítni: – telet a gyertya lángja;
szelidítni: – aszályt a szik virága;
rázni a világot: – szellő az erdőt;
kérlelve bíztatni: – karsztot a felhők;
lázadni: – úgy, hogy magadat naponta
feláldozod, ha mégoly kis dologra;
ellenszegülni: másképp nem? – parányi
toporzékoló ügy nyergébe szállni,
osztani magad:- hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni:- hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni – eső a homokra –
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:
– kutakká gyűjt a mély:- soká isznak belőled!

Radnóti Miklós: NAPTÁR

 

JANUÁR

Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.

1941. február 5.

FEBRUÁR

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.

1941. február 21.

MÁRCIUS

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
szellőkkel jár a fák alatt,
s zajong a március.
A fázós rügy nem bujt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.

1941. február 26.

ÁPRILIS

Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.

1939. március 12.

MÁJUS

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

1941. február 25.

JÚNIUS

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testü nagy szitakötő.

1941. február 28.

JÚLIUS

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.

1940. június 12.

AUGUSZTUS

A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.

1940. július 21.

SZEPTEMBER

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

1940. július 15.

OKTÓBER

Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

1941. február 7.

NOVEMBER

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

1939. január 14.

DECEMBER

Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.

1941. február 11.

Ady Endre: Boldog Új Évet

 Ezúttal sírva, szépen

Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kívánok.

Boldog új évet kívánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én
Gyönyörködve,
Óh én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kívánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kívánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:

Boldog új évet kívánok.

Radnóti Miklós: Péntek

 

Az április megőrült,

még nem sütött a nap,
egy hétig folyton ittam,
így lettem józanabb.

Az április megőrült,
fagyot suhint ma rád,
egy író ír s hetente
eladja a hazát.

Az április megőrült,
csikorgó hó esett,
sokan már elfutottak
s a szívük megrepedt.

Az április megőrült,
vonít a fagy felett,
három barátom elment
s mindhárom elveszett.

Az április megőrült,
vad zápor hullt időnként,
az egyik él, bolond,
s nem sejti, hogy mi történt.

Az április megőrült,
s kiöntött sok folyó,
a másik az nem él már,
agyában két golyó.

Négy napja, hogy megölték.
A harmadik fogoly.
Gyümölcseink lefagynak.
Szájam körül mosoly.

Vigyázz magadra, – hallom,
hogy mindent megtorolj!

1941. május 18.

Radnóti Miklós: Aludj

 

Mindig gyilkolnak valahol,

        lehunyt pilláju völgy

ölén, fürkésző ormokon,

        akárhol, s vígaszul

hiába mondod, messzi az!

        Sanghaj, vagy Guernica

szivemhez éppen oly közel,

        mint rettegő kezed,

vagy arra fenn a Jupiter!

        Ne nézz az égre most,

ne nézz a földre sem, aludj!

        a szikrázó Tejút

porában a halál szalad

        s ezüsttel hinti be

az elbukó vad árnyakat.

1937

Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt !

Járkálj csak, halálraítélt!

bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.

Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.

S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.

1936

Dsida Jenő: Az én kérésem

 

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,

Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, –
Az élet erre lassan megtanít.
 

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.
 

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!…
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.
 

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.
 

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:
 

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;
 

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.
 

1923. december hó 9-én

Dsida Jenő: Tekintet nélkül

 

Be kell látnunk:

Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.
 

A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.
 

És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:
 

Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.
 

1928

József Attila: AJTÓT NYITOK

 

Ajtót nyitok. Meglódul lomhán

a főzelék fagyott szaga
és végigvicsorog a konyhán
a karmos tűzhely. A szoba
 

üres, senki. Tizenhat éve
ennek, mit sosem feledek.
Viaszkos vásznu konyhaszékre
ültem, nyafognék, nem lehet.
 

Értem, hogy anyám eltemették,
de nincs és nyugtalan vagyok,
ezt nem értem. Felnőtt lehetnék.
(A mosogatótál ragyog.)
 

Nem fáj, de meg sem érinthettem,
nem láttam holtában anyám,
nem is sirtam. És érthetetlen,
hogy mindig így lesz ezután.
 

1935. febr. eleje

Ady Endre: Ki látott engem?

 

Volt nálamnál már haragosabb Élet?

S haragudtam-e, vagy csak hitem tévedt?
 

Szivem vajon nem szent harang verője?
Vagyok csakugyan dühök keverője?
 

Kit mutatok s mit kutató szemeknek?
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?
 

Szeretem-e azokat, kiknek mondom?
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?
 

Ennen dühöm nem csak piros káprázat?
S azok forrók, kik közelemben fáznak?
 

Bolond tüzem alágyujt-e sziveknek?
Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?
 

Csókos szám miért tör szitokba rögtön?
Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?
 

Pótolnak-e életet élet-morzsák?
Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?
 

Szabad-e engem hidegen megértni?
Szabad közönnyel előlem kitérni?
 

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?
Ki lát, szivem, sebes és örök jóság?
 

Istenülő vágyaimba ki látott?
Óh, vak szivű, hideg szemű barátok.

Radnóti Miklós: HUSZONNYOLC ÉV

 

Erőszakos, rút kisded voltam én,

ikret szülő anyácska, – gyilkosod!*
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen hüvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én,
a gyermeket elrémitő,
nagy, hófehér pehely helyett.

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é? –
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifju nő,
komolykodó, tünődő.

Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska! véres szökevény!

Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.

1937