Translate

2017. augusztus 29., kedd

Katerina Forest: Ági és Betti


A világtól elszigetelt kis faluban élt a két kislány. Ági tíz éves, a húga Betti hét éves volt, mikor az életük egyre rosszabbra fordult. A falu hetven százaléka cigány volt, a megmaradt harminc meg keveredett. Majdnem minden magyar családban volt cigány házastárs. Szinte mumifikálódott a falu, sorvadt össze, öregedett. Sok volt az összeroggyant ház a sáros, gödrös utak mellett. Lepusztult, műveletlen kertek, a méteres gaztól be nem látható porták sorakoztak egymás után. Mint egy-egy gyöngyszem a szeméthalom közepén, volt azért úriház is, díszes kerítéssel, hét lakattal a kapuján.
A falu központi helye nem a templom, hanem a presszó volt, előtte és benne hajnaltól napestig nyüzsgött az élet. Mindig akadt ráérő ember. Némelyik alkoholista csak azért járt el, hátha megszánja valaki napközben egy fröccsel, egy szál cigarettával. Hogy biztosra menjen, hangoskodott, tartotta a színvonalát a kocsma kultúrának. Estefelé egy sikeres nap után, a biciklit már segédeszközként használta, támasztéknak. De még így is elvezette a két kerék az árokba. A tiszta falusi levegő, nyugodalmas pihenést nyújtott mindig az úton heverőnek.
Itt landolt le minden nap Ági és Betti szülője is, még a napszámba is innen indultak. Ez is volt a fő ok, hogy sűrűn látogatják a presszót, a leghamarabb itt csaphattak le jó napszámra. Nem volt munkájuk már régen, de tavasztól őszig akadt a földeken, a dinnyésben, a paprikásban. Hazatérőben a földekről a presszó volt az első állomás, hiába hát muszáj volt dohányt venni, egész nap kint a földön az is elfogyott. A dohány mellé meg legurult az első sör is, na meg egy két kisüsti.
Mikor baktattak hazafelé révetegen előjött az elméjükbe a két kislány, kiket egész nap nem láttak. De az alkohol már ráseggelt a lelkiismeretükre, ha vitatkoztak is, soha nem a fontos dolgokról, csak önmaguk szenvedélyéről, ami már abroncsba zárta a tudatukat.
Talán az apa az nem annyira volt italos, ő inkább a dohányzást vitte túlzásba. Egész nap köhögött, reggelenként fulladásig, lassan múlt el a rohama. De amikor elmúlt, gyújtott is rá a sodort cigarettára. Egyik nap aztán az apa úgy befulladt, mentő vitte el a tüdőszanatóriumba. Halottaskocsi vitte haza.
Az apa családja szitkozódott, mindenkinek az anyát vádolták, miatta halt meg a férfi, ő vitte a rosszba. Még nagyobb lett az ellentét a két család közt, mint előtte volt.
Szép temetése lett Ági és Betti apjának, az egész falu ott volt, csak az anyjuk nem. Nem mert elmenni, mert a nagyanyjuk fizette a temetést. Az anyjuk magára maradt, munka nélkül, férj nélkül, két gyerekkel. Bekövetkezett egy tragikus fordulópont az életében, lehetőség a változásra. De képtelen volt rá, erősebb volt az alkohol iránti szenvedélye, mindent az alá rendelt. Magányos se maradt sokáig, megjelentek különböző jótevők, akik ott is aludtak nála részeg mámorban.
Ági és Betti félt ezektől az emberektől, megpróbáltak aludni, ne is halljanak semmit. Nem mindig sikerült elaludni, volt, hogy az anyjuk részegen jött hazafelé egy-egy emberrel, ők meg kimásztak a sötétben a nyitott ablakon, és leültek alája. Az anyját nem is érdekelte, hol vannak. Gyorsan a lényegre tértek, ők meg csak gubbasztottak kint összebújva, várták a csendet. Mikor a férfi nyögött, az anyjuk meg sikoltozott, a kis Betti megrémült, sírni kezdett.
– Bántsák anyut – szipogta.
A nővére betapasztotta a száját.
– Csend legyen – suttogta,– mert észrevesznek.
Az idő hűvösre fordult, már reggelente deres volt odakint minden. A ház kihűlt, hiába szedtek magukra minden ruhát, fáztak. Nem volt se ennivaló, se tüzelő. Az egyik jótevő felajánlotta, húzzák ki a telet nála.
– Ott meleg van, ropog a fa a kályhában, a gyerekek se éheznek majd – mondta kedveskedőn.
Összepakoltak, mentek, két utcával odébb, várták a tavaszt. Az anyjuk is elvolt az itallal, meg az emberrel is jól.
Az anya egyik reggel azt mondta, hazaszalad ruhákért, feküdjenek nyugodtan. Még reggel volt, de az ember már ittasan ment haza, ledobta a ruháit és bebújt a takaró alá, mellé a két kislánynak. Azok, mint az ijedt madárfiókák, húzódtak a fal mellé. Az embernek elindult a keze Ági felé, egyre erőszakosabban fogdosta.
– Azt hiszitek, ingyen van minden, há? – kiabált rá cefre szagú lehelettel.
A nagyobbik lány vergődött a szorításban, sikoltozott, hogy hagyja békén. De nem tudott menekülni. Ekkor a kis vézna, őzike szemű Betti a férfi hátára ugrott és kicsi kezeivel tépte marta, ahol érte. A férfi figyelme elfordult Ágitól, Bettit ledobta magáról. Ekkor szabadult a csapdából a nagyobb, kiugrott az ágyból, húzta a húgát, ki az ajtón, egy szál pendelyben a deres utcára.
A szomszéd házból észrevették a menekülő gyerekeket. Kiszaladt az egyik asszony, bevitte a házába őket, ott reszkettek sokáig, mint a nyárfalevél. Az asszony üzent a nagyanyjuknak, tüstént menjen hozzájuk, baj van. Takarókat adtak rájuk, meleg teával itatták a szinte sokkos állapotban egymásba kapaszkodó gyerekeket, akik úgy bújtak össze sírva, mint akik tudják, csak egymásra számíthatnak. A kicsi akkor látta meg először a nővére szemében a gyűlöletet.
A nagymama az értesítésre nem értük ment először, szaladt a jegyzőhöz. Még aznap odavitték végleg hozzá hivatalosan a gyerekeket, őt nevezték ki gyámnak.
Anyjuk sokszor megállt a kapuban, mindenféle szitkot hányt az öregasszonyra, leginkább akkor csinálta, ha már totál be volt rúgva. A nagymamát se kellett félteni, tudott kontrázni, a fél falu őket hallgatta. De Ágival meggyűlt a baja az öregasszonynak, a nagyobbik unokája dacos lett, szófogadatlan, el-elcsavargott. Sokszor a focipályáról rángatta haza, ott rúgta a labdát a cigány suhancokkal, cigarettázott velük. Ági nehezen viselte az örökös szidalmazást, egyre durvább, arrogánsabb lett, volt úgy, hogy visszaszökött az anyjához, ott jobb volt, mint az örökös ítélkezést hallgatni a másik helyen. A nagymama bement a jegyzőhöz.
– Vigyétek állami gondozásba az unokáim, nem bírok velük! – mondta ki az ítéletet.
Egy hét se telt el, már bent voltak az Intézetben. Nem sokat gondolkodtak a Hivatalban rajta, hisz kicsi volt a falu, minden hír percek alatt megfordult a házakban. Tudták milyen elhanyagolt a két gyerek az iskolában, beszélték, hogy az utcán vannak egész nap. Így hát rendelkeztek, majd az állam neveli őket tovább. Az öregasszony egyfolytában bizonyítgatta az igazát.
– Nincs más megoldás, a két unokám is elrongyúl, ha itt marad a faluban. Öreg vagyok én már, nincs idegrendszerem küszködni velük.
Esett az eső, hideg kora tavaszi szél jajgatott a bozótosban és a fák között, mikor megjelentek náluk az intézeti dolgozók és autóba ültették őket. Mikor kikanyarodtak a falu utolsó háza elől, a lányokra csak akkor tört rá a kétségbeesés. Nem voltak még sűrűn a nagyvilágban, a zárt közösségű falu biztonságot jelentett számukra addig. De most magukra maradtak. A legborzasztóbb tudat az volt, amivel szembesülniük kellett, hogy még a nagymamának se kellettek. Különösen Ági változott meg napok alatt, kifelé mutatta a kemény, dacos mivoltát, belülről a reménytelenség üressége feszítette. Hullámzó kedélyállapota kiismerhetetlenné tette, sose tudták követni a logikáját. Csak esténként lámpaoltás után sugdolódzott a félelmeiről a húgának, aki ugyanúgy kétségbe volt esve, mint ő.
Arról beszélgettek sokat, hogy nemsoká visszaviszi a nagymama őket, csak haragszik, mert rosszak voltak. Annyiszor megfogadta akkor Ági, hogy jó lesz. Ismételgette magában minden este – Gyere már mama, ne viccelődj velünk… vagy jöjjön valamelyik rokon, azok gazdagok, biztos segítenek rajtunk.
De nem ment senki értük.
Lassan magába fordulós, zárkózott lett, egyre csúnyábban káromkodott, ha kellett, ütött. Már féltek tőle a kisebbek, de még a némelyik nagyobb befogadós is. A húga alig beszélt, mint akinek egy madárka elvitte a nyelvét, riadtan figyelte, mi történik velük, ha kérdezgették, mi a baja, sírva fakadt.