Reményik Sándor: Amit az élettől akarok...

 

Remélni jót, és alkotni szépet,

Boldognak látni minden népet

Megetetni az összes éhezőt

Virággal ültetni be tar mezőt

És meglocsolni a sivatagot

Ez - mit az élettől akarok.

Békében nevelni sok gyermeket

S ne legyen rémisztő a rengeteg

Fény gyúljon fel az agyakban

S az ember ne éljen akaratlan

Csak az örömök legyenek nagyok

Ez – mit az élettől akarok

Emlékezni arra mi régen volt

Becsülve tisztelni az öregkort

Mert tapasztalás tanít jövőt

És erős oltalmazhat serdülőt

Hogy városokat ne fedjen el homok

Ez – mit az élettől akarok

A vérnek legyen végre értéke

S nem kérdezve, hogy kérték-e

Csak adni, magadból őszintén

Hogy kísérjen a tudás, a fény

S a gyermekek legyenek boldogok

Ez – mit az élettől akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep

Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek

Legyen hit, megértés, szeretet, béke

Hisz az életnek van valódi értéke

Így büszke lehetek, hogy ember vagyok

Ez – mit az élettől akarok.

2025-re KÉREM ❤️

Szabó Lőrinc: Ellentétek

Gyönyörű alkony az ablakon át.

Mennyi fény, mennyi nyomoruság!

Kék árvíz: jön az est.

Meghalnék örömest.

Meghalnék, annyi a vágyam

és annyi a szép a világban!

Kint autók, lárma, pénz…

Ne oda, – agyamba nézz:

nézd: minden álmom a porban

s én rossz géppé romoltan,

mely zörög, csikorog, de tűr,

járok tehetetlenűl,

a győztes árban, mely dagad

és a tündöklő ég alatt

roncs életemet, mocskos, sűrü lé,

unva görgeti a halál felé.

Radnóti Miklós: Szegénység és gyűlölet verse

 

Testvér, én éjjelenként füstfürtös, fekete

tűzfalak tövén aludtam a szegénység és

gyűlölet álmaival s kiforgatott zsebekkel

ordítottam a szegénység dalát az aranyméhű

kazánok felé!

A gyűlölet szeretők gömbölyű szavai forgatták

az áttételek lomha kerekét, amikor telthúsú

fehér álmok szorultak be a szíjak közé!

Kezeim kemény munkáskezek súlyával csapdosták

a combjaimat és a gyárak lányait szerettem,

akik őszi seregek remegő fáradságát cipelték

a szegénység és gyűlölet hegyére s ujjaim a

csorduló olaj ázott útjai tapadón markolták

a semmit!

Verejtékkeresztektől görnyedő ráncokkal terhes

Golgotha volt a szememalja, ahol az éjek

szénporos Krisztusai feszültek kéken.

1928. okt. 11. 

Kép: Az ifjú Radnóti Miklós 1927-ben

Katerina Forest: JÉZUS

A szürke templomi homályban
hűvös lelki borzongásban
kezem imára kulcsolom én,
és csak nézem Jézust a feszületén
amulett kezemben a rózsafüzér

Tömjén illattal jön az alkonyati fény
áldozó asztalon, a kehely oldalán
csillanva időzik, csúszik át hozzám
bennem eltűnik, kialszik.
Miért vagyok itt?

Nézlek Jézus, Téged, hogy szólj,
öleld át lelkem, ringass egy kicsit,
mert szükségem van rád.
Látod, vámpírok sikolya széttépik agyam,
szememből vérpatak folyik.

Elveszek nélküled, adjál hitet,
hogy legyőzzem önmagam démonjait.
Szemed szomorúan lesütöd,
nem üzensz, de megérint az időtlenséged

Nyílik egy ajtó és belépsz rajta,
fényárban állsz, és szólsz hozzám
- Ne tévesszen meg a keresztre feszítésem,
én benned vagyok, és most is benned vérzek.

Szabó Lőrinc Súlyos felhők

 

Sulyos felhők ülik meg az eget és csak a gyermek ártatlan szeme lát föl a csillagokig. Nem a szótlan feszülő dac köti le ajkainkat, – a hitetlenség, a halott közöny! Árnyak, a némaság fegyencei vagyunk; s nézzétek csak, barátaim, arcunk mennyire álarc!… Tétován lengünk a szélben, szélkakasnak is elromlott, lelketlen vasdarabok. Jön s megy az idő: megint ránk öregszik egy ujabb év, az undor s szégyen éve. Mi lesz az uj? Uj undor, ujra szégyen. Beláttuk: remény és reménytelenség, jó s rossz itt egyformán fölösleges. Óh, a remény már útált unalom: annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők agyontaposni, úgyis hasztalan rágja lelkünkben pondró-útjait. Óh, a remény is… Nem volt az remény, csak kényszerű önámitás: vele akartuk menteni a megmaradt semmit a végső megaláztatástól. Van még remény; ott kint! De azok is, kik letépték, visszasírják hazájuk láncát, s ugy szónokolnak, mint a pap, ki alacsony hasznot húzva istenéből minden szavát üres szivekbe szórja. Néha bitang szelek kószálnak, a fáknak távoli híreket mesélve: haragos tornyokat dobál a tenger, csikorognak a hegyek s északon ujból csalóka szivárványt ragyogtat a vörös sarló és a kalapács. – Senki se figyel szavukra… Ha jön még valaha tisztulás, a föld, az áldott anyaföld indul meg, s harca a béke szent harca lesz, s ez a harc lesz a végső! De addig? Addig porladunk tovább az idő őrlő fogai között: és meglehet, hogy egykor igazunk lesz, és meglehet, hogy nem lesz igazunk, s az is lehet, hogy sohasem kerűl sor igazunk bizonyítani, hisz minden cáfol, késik… Alszanak az elcsigázott testek és mezők s már megszokták: a tegnap iszonyú nyomora iszonyúbb holnapra döbben. Nemrég kiváncsi éjek s feledékeny nappalok hallották panaszainkat; ma már szomorú pillánk meg se rebben, oly arcátlan-egyszerüen esik meg, mit hihetetlennek hittünk… A legjobb semmit se várni… csak dolgozzanak a fekete fejszék: a porbahullt tagokból vér nem dől, nem is szivárog, vér, melyről azt hitték valamikor, hogy boldog jövők biztos záloga. Sulyos felhők ülik meg az eget és csak a gyermek ártatlan szeme lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb börtönbe-láncoltat testvére őrzi, vasbilincset a testvér vasszurony… A sápadt csüggedés fegyencei vagyunk, és tétován lengve a szélben tudjuk, itt minden fölösleges, és meghallani se merjük a varázsszót, hogy: „Elromlott minden, kezdjétek ujra!”

 

 

Ratkó József. APÁM

Apám elitta mindenét,

feleségét, hat gyerekét,

tagsági könyvét, bútorát,

elitta halotti torát,

csöpp húgom elől a tejet,

fogunk közül a kenyeret,

s filléres, rossz játékaink

eladta és elitta mind,

és ételéből nem hagyott

soha egy szíves falatot,

csak mustot adott eleget,

s amikor nyögtünk, nevetett,

röhögött, könnye is kijött

és csúfolt és úgy röhögött,

és aztán elment és ivott,

hazatántorgott, ordított,

anyámba rúgott. Mindenét

elitta, egész életét

elitta: szívét és agyát,

tenyerét, emberi szavát -

és végül semmi sem maradt

belőle. Elpusztult. Kihalt.

Arcomat, vonásaimat

az a vasgyúró indulat,

az az eszelős szenvedély

formálta, amely az övét,

s idétlenül se emberi

fásult, bomlott ösztönei

itt fortyognak még sejtjeim

földmeleg, forró mélyein -

de sem örököse, sem fia

nem akarok lenni soha!

Napjaim: emberi szemek,

óvjatok, melegítsetek! -

néptelen lelkű ne legyek -

mindig veletek, értetek

szóljak, tegyek; miattatok

legyek én ember. Adjatok

annyi erőt, annyi hitet,

hogy értelmesen s szabadon

szolgálhassak mindenkinek!