Katerina Forest: A szél

Zúgva, sisteregve jött a szél,

 dühösen vágta rám a kertkaput.

Forró leheletével felszárított minden

harmatot. Bebújt bokorba, résbe, majd

sziszegve hozzám bújt, körbe ölelt.

Nem engedett, beszél hozzám.

Illatokkal cirógatott, estikével, eső illattal.

Szagokat hányt rám, égett hús szagát,

temetetlen halottak bűzét... esti harangszót, gyermeksírást,

üvöltve forgott, ágakat tört, majd elnémult egy percre,

bűnbánón súgta: sajnálja, hogy megkorbácsolta

a haldokló tengert.

Bogarak zümmögtek hátán, pillangók kitépett

szárnyai lebegtek előttem...  hirtelen szoliterré vált a platán,

és én fáradtan leültem alá. 

A szél, viharrá nőtt, már nem simogatott, pusztító erejével körbe forgott:

– Nem értelek!– szólt hozzám – Bezártad magad, érzéketlen és

érinthetetlen vagy! Elhoztam mindent, miről tudnod kell,

lélegezz velem, érts meg engem!

– Értelek – súgtam – a falak mit látsz… csak védenek engem.

,

.

  

 

Katerina Forest: Na, éljünk még egy kicsit

Na, éljünk még egy kicsit, álmodjunk nagyokat!
Kéjesen sikoltsunk, ha sáros lábbal belénk rúgnak.
Gyermeki mosollyal rebegjünk hálát,
ha szétszakítsák hitünk, és a kutyák elé dobják.
Kik voltunk mi, mikor mertünk nagyokat álmodni?
Mertünk kéklő égre Napot felfesteni, tengernyi mezőre
virágot szórni? Kik vagyunk most? Hagytuk, hogy hitünket ellopják,
gerincünket törjék, ősi büszkeségünk
szégyenpadra dobják. Tömeggé váltunk, arctalanul állunk,
béna kezünkből hullanak a zászlók.
Szirének éneke csábítja lelkünk, hazug szavakból
ácsolunk koporsót.

Katerina Forest: A hajnal nem hoz enyhülést

A hajnal nem hoz enyhülést, kitárt ablakomból
nézem az elsárgult kertem, hol torzóként
virít a trombitafa virága.
Sárga, tépett levelei fonnyadtan lógnak, szirma hull,
haldoklik, vízért kiállt.
Énekes madár repte lassú, trillája suttogó,
szomjúság gyötri, hozzám repül. 
A vízzel kínálom, melyben megcsillan a felkelő Nap fénye,
 éget... a madár mohón oltja szomját.  én közben 
könnyezem... siratom a feketerigópárt, kikre
holtukban találtam rá egy  hajnalon.
Fáradt vagyok, talán haldoklom, mint ők.
Kiégett lelkemben parázslik még a tűz, de az álmok ellobbantak,
fekete korom lepte el dédelgetett vágyaim.
Már nem hiszek a holnapban, nem hiszek az állandóságban.
Abban sem, hogy él még a becsület a józan logika.
Pocsolyában fetrengő holnapok jönnek, és a tűz felégeti a jövőt.
Már nem temetünk, nem siratunk, nem búcsúzunk.
Tudatunk szitává kopott, nem érint meg senkit a pillangók halála,
rovarhullákon lépegetünk előre, a végső és utólsó állomásra,
ahol a méhek már nem poroznak nyíló virágot.

Katerina Forest: A magyarok Istene

Furcsamód I. Szent István király betiltatta a magyarok ősi vallását. Máig sem értem miért. Valami rejtélyes oknál fogva irtó hadjárat indult ellene. Nem semmisült meg teljesen. Figyeljünk csak a régmúlt hiedelmekre, népmondákra, mesékre. Kik voltak az őseink Istenei, Istennői? Tudtak e valamit az ősi civilizációról, milyen világképet alkottak maguknak? Szerintem kár volt letérni erről a hitvallásról, hisz ők nem követték az ember által írt bibliai igéket, egyszerűen kozmikus spiritualizmus illik rájuk, hisz az Istenük a kozmoszban volt jelen, a Napban, a Holdban. A földet, a vizet, a tüzet szentként tisztelték. Az ősmagyarok mint tudjuk tűzimádók voltak.
TŰZ, NAP, FÉNY = ISTEN. Hol vagyunk ettől már, a vallásunk telítődött a bűnnel, a fény pedig kihunyt.

Katerina Forest: Titkok

Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?
/ Martin Heidegger/

Jó kérdés. A világunk ezernyi titkot rejt. Mi lenne velünk titkok nélkül? Unalmas semmitmondó napok váltanák egymást nap- nap után. Hisz nem lenne előttünk rejtély, nem okozna izgalmat semmi, nem akarnánk felfedezni, megismerni, meglátni, meghallani semmit. Azt hiszed, hogy mindent tudsz? Azt hiszed, minden titok kulcsa a kezedben van? Óriási tévedésben élsz. Látod és hallod a környezeted, sőt még a kozmosz rejtélyeit is feltérképezheted, hisz olyan műszerek birtokában vagyunk már. Már tudod, hogyan keletkeznek a galaxisok, miből épülnek fel az atomok, hogyan működik a biológiánk.
Ennyi. Mit ismersz? Azt, amit a műszerek mutatnak, amit az érzékszerveid közvetítenek feléd. Biztos, hogy mindent érzékelsz? Képzeljük el, hogy vak vagy. Csak azt érzékeled, amit tapintással a tudatod felfog. Soha nem ismerheted meg, hogy igazából milyen a világ. Az agy nem tud ellenállni a manipulálásnak, be lehet csapni. Mi van, ha ez a világ nem is az a világ, amit a tudatunk felépített?

Katerina Forest: Kényszer

      

Néha arra gondolok, hogy mit keresek én itt a Földön? Kényszer szülötte vagyok önmagamnak. Kényszer léptekkel, kényszer képzelettel teszem a dolgom nap -nap után. Elhitetem magammal, hogy amit cselekszem egetverően fontos. Közben építkezem, hogy rombolni tudjak. Kényszermosolygással figyelek arra, aki beszél hozzám. Önmagam sem értem, miért értsem meg őt? Mégis toleráns vagyok a végtelenségig: --Nem baj, mással is megtörténik ilyen, nem haragszom…-- pedig haragszom, szeretnék ordítani, összecsikarni az eget, kilépni innen messzire, ledobni magamról az egész elfuserált szürke jelmezem. Könnyű léptekkel járnék akkor a szépben, friss levegőt vennék, megállnék madárdalt hallgatni. Tudom az egész álom csupán, szmogban sétálva ébredek, szegénység szagát lélegzem, hiába állok meg, nincs madárdal, csak idegesítő kattogás, zaj a szürke utcákon. A porlepte fák ágaira mégis leszállt egy gerlepár, szépek, talán boldogok is, ők még nem tudják, hogy holnap kivágják, azt az utolsó fát is.

Katerina Forest: Ha majd megöregszünk

Egyszer megöregszünk…
léptünk tétova lesz, bottal járunk.
Sokat időzünk a múlt emlékeiben,
visszapergetjük az időt…
valamit folyton keresünk:
egy mosolyt a múltból, elfoszlott
fényképeket… ha egyszer megöregszünk,
meghajlik az idő,
és derékba tör minden színes álmunk.
Magányra vágyunk, egy csendes zugra
árnyas fa alatt, hol velünk időzhet
a lélek. Nincs kérdés bennünk,
mindre választ kaptunk,
sírva nevetünk majd… ha megöregszünk

Katerina Forest: Semmi

Álombeli lebegés, mantrák.

Néha repülsz, aztán zuhansz, kövekre, tűhegyes

üvegekre… aztán újra vágyakozol, reménykedsz,

bizakodsz, és hitről mesélsz… később elfordulsz

mindenkitől, önmagad burokjában értelmezed az időt.

Nem értesz semmit, úgy érzed minden csak képzelet,

mert nincs tér, nincs idő, nincs lét és nincs halál…

illúziók vannak csupán. Nincs Isten, egyedül maradtál.

Lebegsz egy légüres térben, a tudatod önmagadra vetíti a semmit.  

Katerina Forest: Félelem

Züllött éjszaka után, ásítva kel fel a Nap,
a Reggel is botorkál, céltalan halad,
nem néz hátra, talán arra vár,
hogy a Múlt a hátáról leszáll.

Emberek nyüzsögnek… ajtócsapkodás,
füst és piszok ölel, vinnyogva ugat egy kóbor kutya,
átjárók félhomályában szunnyad a hajléktalan,
reszketőn szorítja olcsó borát.
Borosták, rossz szájszag, kábulat.

Üres gondolatok csapódnak szakadt
reklámokon, bújnak szürke
repedésbe.Az emberek csak mennek előre,
nem néznek hátra.… nem kérdeznek... felesleges.
Nincsenek válaszok, rég elporladtak,
mint évezredes eróziótól az erős sziklafalak.

Meggörnyedt hátukon kopott hátizsákok,
mik elviselhetetlen súllyal nyomják a vállukat.
Bennük ott lapúl a Büszkeség,
a Lelkiismeret, a Tudás, az Önakarat.

Vérzőn hasítja a testüket a súlya, kínzón lüktetve
fáj… mégsem nyitják ki, nem merik, lelkük béna,
… a Félelem markolja a szívüket.

Radnóti Miklós: Második ecloga

REPÜLŐ Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa… no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta? KÖLTŐ Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind! Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska – s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett? REPÜLŐ Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten… De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg… Irsz rólam? KÖLTŐ Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek. 1941. április 27