Csak papír vigye a szél

 

Jól emlékezett kislánykorára, az oncsa házra, ami vörös téglából épült, arra az ordító szegénységre, amibe kilencedik gyerekként beleszületett.

Ratkós gyerek volt, abban évben született amikor Ratkó Anna, az akkori népjóléti miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még a gyermektelenségi adót is. Na, az anyját ez nem nagyon zavarta, mert ő megszületett 1950 januárjában, a rendelet is akkor került hatályba. Az anyja nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni. Hideg január éjszakáján sietett az apja a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítse a vajúdó feleségének, őt világra hozni. Már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva az asztal közepén várakoztak, mire a terebélyes asszonyság megérkezett. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírt a kinti világba, az apja rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva ment vissza a házba és a bölcső fölé hajolt.
– No, mi van kis vakarék, abba hagytad a sírást?
Így lett ő, a vakarék, az utolsónak megszületett, a legkiesebb, egyben minden testvér hugicája.
A gazdasági válság őket is elérte, az anyja a ház árát öt liter olajjal, terménnyel fizette ki, a pénznek elveszett az értéke, olyannyira, hogyha az utcán sodorta a szél, akkor se hajoltak le érte... csak papír. vigye a szél.
Emlékeiben ott él folyton, ahogy ugrándozik a tavaszi melegben, kócosan, mezítláb az anyja körül. Az anyja keze folyton matatott, soha nem pihent. Ült a kisszéken, pucolta a zöldséget, készült az ünnepi ebéd, közben beszélt egyfolytában.
– Nem soká jön a bátyád a katonaságtól, majd fussatok elébe az állomásra Janikával. De várj csak, varrok neked mamuszt, még megfázol –szólt rá, mikor megcsapta őket egy hűvösebb szellő.
– Tedd a lábad a keménypapírral – körberajzolta a lábát, ruhaanyagot, tűt, cérnát vett elő. Fél óra múlva, királynői mamusz ékesítette a lábát. Ugrált is boldogan benne, már nem fázott. Javában illatozott a húsleves, kelt a tészta a szakajtóban, későre készítette mind az anyja, a vonat csak este érkezett csordahajtás után.
– No, gyere lányom, fejjük meg a Mariskát, bejött a csorda – sietett az istálló felé gyors léptekkel.
Akkor, neki még a pirostarka tehén óriási volt, ahogy engedelmesen bejött a nagykapun. Mindig tisztes távolságból figyelte, míg átvonult az udvaron, lassú kimért léptekkel, egyenesen az istállóba. Nem kellett noszogatni, tudta, hogy hazaért, ismerte az anyja mozdulatait, a kezének érintését, ami megszabadította a tőgyét feszítő tejtől. Ő ugyanúgy tudta a dolgát, mint Mariska, vitte a kisszéket meg a csuprot, és leült az istálló ajtóval szemben, kezében szorongatta a féltett poharát.
– No, gyere, már leszűrtem – szólt ki az istállóból az anyja.
A mezőillatú, meleg tej, színig csordult a pohárba, még öregen is emlékezett az illatára.
– Szólj a testvérednek, már itt lesz a vonat mindjárt! – figyelmeztette az anyja, közben végezte tovább a jószág körül a munkát.
Szót fogadott, hogyne fogadott volna, hisz egész héten erről beszéltek, jön haza a bátyjuk. Futottak a mezőn keresztül a mezsgyén, le ne késsék a vonatot. A vonat füstöt okádva, csikorogva fékezett. Messziről látták a bátyjuk magas alakját. Az is megismerte mindjárt őket, mikor odaértek hozzá, széles mosollyal, erős karjaiba kapta, csodálkozva nézte a lábát.
– Hát neked mi van a lábadon hugicám?– Nóri lenézett a bokájára felcsúszott rongyra, nagyot kacagott.
– Hát mamusz... csak elkopott.
A nagykapuhoz érve, letette őket a bátyjuk, nagy hangon beszólt az udvarra – Édesanyám, itthon vagyok!
Az anyjuk boldogan ölelte katona fiát.
– Levágtam egy libát, ne félj, jót eszel – biztatta boldogan és izgatottan terelgette őket a konyha felé.
A nagy konyhában az asztali sparhelten hatalmas lábosban már megfőtt a leves, a lerben is kisült a libapecsenye. Piros ropogósra, ahogy a bátyja szerette. Egy perc nyugtát nem hagytak a testvérüknek, folyton kérdezgették, csimpaszkodtak rajta, mint a karácsonyfadíszek, csodálták a katonatestvért. Aztán mentek a szomszédok, mind vitt valamit, frissen sült pogácsát, bort, vagy csak jó szót. Ilyen volt a falu, mint egy nagycsalád. Mindenki figyelt mindenkire. Osztoztak az örömben, bánatban, munkában. Szomszédoltak, vitték a hírt egymásnak.
– Hallottad, hogy meggyütt a katonaságtól a Józsi gyerek, én mán vótam náluk. Megemberesedett, jót tett neki a regula.
Valahogy nem érzékelte a szegénységet gyerekként, öröm és boldogság volt a levegőben, egész életében ezeket az érzéseket kereste, hogy újra rátaláljon az értékekre, amik nem mérhetők pénzzel.
Mint kilencediknek született gyermek, hordozta magában születése pillanatától anyja negyven évig halmozott szellemi értékeit. Magától próbálta az élettapasztalást, elesett, felkelt. Nem sírt. A hatalmas kukoricaföld végén sarogjában aludt, míg a két szülő kapált. A tavaszi meleg esőben mezítláb rohangált a sárban, az utcán putyókázott. Ami abból állt, hogy a széles falusi utca tengernyi sarában ugráltak, akkor még ismeretlen volt az aszfalt. Ha nagy eső volt, még a lovak is erőlködtek a mély, vizes szekérnyomokban. A putyóka legjobb része meg egy jó nagy sárgombóc volt, amit egy bot végére tapasztottak, jól el lehetett találni vele a másikat, meg a szomszéd Bözsi néni ablakát. Mikor nyakig sárosan bekeveredtek a házba, az anyjuk mindig nagy patáliát csapott, akkor még nem zúgott a mosógép, az anyja teknőbe mosott, keserves fárasztó munkával. Télen az apjuk készítette fakutyán lökték magukat a jégbe fagyott földes utakon. Kint voltak reggeltől estig a friss levegőn.
Boldog gyermekkorra emlékezett vissza mindig, az anyja kenyeret sütött, görhét, kacsanyakot a tésztamaradékból. Soha nem éhezett. Akkor még nem létezett olyan, hogy egy gyermek az éhségtől kiszédüljön az iskolapadból. Nóri is elindult iskolába, az anyja befonta derékig érő haját, koszorúba tekerte, a végébe pántlikát font. Szép kislány volt, pisze orrú, nagy barna szemekkel. Keserves évek következtek, nem szerette az iskolát, mégis egy nap megváltozott a véleménye. Az egyik tanára felfigyelt rá, hogy tehetséges irodalomban, rajzban. Attól a naptól minden megváltozott, valami belső kényszer vitte előre, bizonyítani akart, de még nem tudta megfogalmazni kinek, és miért? Kedves teremtménye volt a földnek ez a törékeny tanárnő, aki a rajzot és a magyar irodalmat tanította neki. Biztatta és dicsérte, ha jól dolgozott az órán, mert otthon nem igen volt idő a tanulásra, sok volt a munka a ház körül. Sokszor átgondolta azóta, mi volt az, amit kapott, ami megváltoztatta felelőtlen mindennapjait. Csak annyi, hogy figyelmet kapott, törődést? Lehet. A szülei belerokkantak akkora már a sok bajba, a mindennapok túlélésére rendezkedtek be maradék erejükkel. Az apja ezermester volt, kitanulta a villanyszerelést az ÉMÁSZ- tól lett végül nyugdíja, de művelte a földet, hegesztett, drótfonót eszkábált össze, még a falu temetőjének drótkerítését is ő fonta, kis üvegháza volt a dohánypalántáknak, egy ideig azt is termeltek. Mikor eljött a dohánytörés ideje, összefogtak az emberek, az ő udvarukon is ott volt a hatalmas dohányszárító pajta, amit gerendák íveltek át. Azon sorakoztak a felfűzött zöld dohánylevelek. Mikor megszáradt a sötét szellős helyen és aranybarna színű lett, összejöttek az asszonyok, férfiak csomózni Ezt vitték eladásra. Olyan természetes volt számára a munka, mint a reggeli felkelés, nem nyavalygott, nem vakaródzott, hogy ki akar bújni alóla. Tudta, ha nincs tyúk, nincs tojás, ha nincs gyümölcs, nem eszik, mert pénz, az nem jutott rá. Az apja öt hold földön gazdálkodott. Mikor elkezdték a termelőszövetkezetet náluk is erőszakosan szervezni, hozzájuk is jöttek, agitálni.
A szívük akart megszakadni, hogy elveszik a cseléd életük után megszerzett tehénkét, a földet, ami a legdrágább kincsük volt. De az agitálás egyre keményebbé vált, lesöpörték a padlásról az utolsó kukoricaszemet, csak annyit hagytak, hogy az anyját rátérdepeltessék, hogy törjön meg, írják alá a belépő nyilatkozatot. Vége lett a kis gazdálkodó életmódnak, akkor ment el az apja villanyszerelőkhöz segédmunkásnak, nagy volt a család, enni kellett.
A család egysége akkor bomlott fel, elkerült a legidősebb nővére, férjhez ment, el a Tisza mellől a Duna partig, utána ment a bátyja, beállt Csepelen martinásznak, a másik Tatabányán bányásznak. Egy nap felkerekedett a két nővére, elindultak Pestre, konyhalányok lettek. A falu élhetetlenné vált. A nagyüzemi gazdálkodásmód, a természetes életteret átalakította. Eltávolodtak a földtől, elindult az országban egy hullám, ami azt jelképezte, a föld csak haszonszerzésre való, profitra, kizsákmányolásra. A boldog kisparasztokból, nincstelen tsz tagok lettek, akik munkaegységért robotoltak. Ebben a közegben ért a nyolcadik osztályig el Nóri, akkor már idős szülei nyugdíjat kaptak. Olyan hatszáz forint körüli nyugdíja volt mindkettőnek havonta.
A ház körüli kert idézte csak a belső harmóniájukat, az apja locsoló berendezést alkotott a gyűrűs kútra, a bódi szilvafa mellé, a kert édeni volt, gazdag, tele zöldséggel, gyümölcsfákkal. A baromfis udvaron kapargált mindig egy tucat tyúkocska, még a kedvenc lúdjairól se mondott le az anyja, szinte élelem nélkül is felnőttek, hisz a falu utolsó házában laktak, ahol egy nagy mezőn egész nap vidáman legelészhettek. A vályogvető cigányok mély kubikokat hagytak maguk után, egy kis eső után sokáig megvolt a víz is a kint lévő libáknak.

Parasztlakodalom

Nóri tudta, hogy náluk milyen lesz Lacit fogadják a szülei. Az ő anyja a nagy szegénységben megtanulta, hogyan kell üres éléskamrából is ünnepi ebédet varázsolni. Amikor meg telt is rá, a főztjét senki nem szólta le. Azt is tudta, hogy milyen izgalommal és szeretettel fogja várni azt a férfit, aki olyan sokat jelent a lányának. Az apja, mikor megérkeztek, lekezelt a kedvesével, keményen férfiasan.
– Isten hozott fiam, gyere csak kerülj beljebb!
Az anyja ott hagyta a tűzhelyet, elébük sietett, megölelgette Lacit, jól meg nézte magának, azután elismerően bólogatott a párja felé. Tetszett neki a magas, komoly fiatalember. Leültek az ebédlőasztalhoz. Ment volna segíteni az anyjának, de az anyja határozottan rászólt.
– Nem illik magára hagyni a legényt, lányom!
Ebéd előtt az apja elővette a méregerős kisüsti pálinkát.
– No, hadd lássam milyen legény vagy! – és öntötte a pohárba magának meg Lacinak is a „vitriolt”. A beszélgetés ezután megállíthatatlanul folyt köztük, a politikáról, gazdálkodásról, úgy általában az élet fontos dolgairól. Aztán minden bevezetés nélkül rákérdezett Lacira.
– A lányommal milyen a szándékod fiam?
Lacit nem lepte meg a kérdés, csak mosolygott. Felállt az asztal mellől, akkorra már komoly arccal belefogott a lánykérésbe, hisz ezt várta tőle Nóri apja.
– Később akartam, de ha már megkérdezte, szeretném megkérni maguktól a Nórika kezét. Nemrégen járunk együtt, mégis úgy érezzük, nincs mire várni. Szeretem és ő is ugyanúgy engem. – várta a választ.
– Jól van fiam, neked adjuk – mondta az apja, ezzel le is zárta a hivatalos formaságokat – Együnk most már, kihűl az étel.
Nóri elbűvölten nézett Lacira, nem gondolta, hogy lánykérés lesz az első találkozón, mikor ketten maradtak meg is kérdezte, tényleg komolyan mondta-e, vagy csak muszájból, az apja miatt?
– Komolyan bizony, ha nem kérdez rá, akkor is lánykérésre jöttem, úgy van ahogy mondtam, minek halogassuk az egybekelést.
Márciusban tartották meg az esküvőt. A tavaszi nap erőlködve küldte a meleget, a menyasszonyi ruhára fel kellett venni egy kis prémes kabátot, mert hosszú volt az út a templomig.
A faluban a szokás mindig az volt, hogy végigmegy a menet gyalog a templomig, meg vissza. A leselkedők így láthatták meg a rokonságot, a menyasszonyt, a messziről jött vőlegényt. A temetés a lakodalom, a falu életének szerves része, napokon keresztül lehetett beszélgetni róla.
Nagy volt a család, a lagzit háznál tartották, cigányzenészek muzsikáltak hajnalig. A szegénység az esküvőjére is rányomta a bélyegét, amit aztán keserű szájízzel hordozott a lelkében hosszú ideig. Évekkel később tért csak napirendre felette, mikor már másként látta a körülötte lévő világot, hogy mégis csak róla szólt az a nap, ha kicsit másként is, mint ahogy megálmodta előtte sokszor, milyen is lesz majd az ő lakodalma egyszer.
De azon a napon még nem érezte, hogy az egész felhajtás őérte és Laciért történ – lakodalom kell, azt mondta az anyja, mert úgy illik, hogy legyen.
A menyasszonyi ruháját az előtte két évvel férjhez ment unokanővére adta kölcsön, nem is érezte magát jól benne. A fátyol hosszú volt, csavarodott tekeredett, nem tudott mit kezdeni vele a szűk helyen a sokaságban, a fejdísz hasonló volt, mint az üknagyanyáké, túlságosan is régi módú mirtusz koszorú.
A vendégeket az anyja nem tudta rendesen leültetni az étkezéshez. Volt idő, hogy mint menyasszonynak helye se került, a ricsajozó gyerekek közé ment megpihenni. Talán csak az vigasztalta, hogy vele ellentétben mindenki jól érezte magát, talán a legjobban Laci. Nevetett, örökké mozgásban volt, megtáncoltatta a rokonság női tagjait.
Másnap reggel tele volt alvó emberekkel a ház, szállingóztak elfelé, ők is pakoltak egy hétre Hajdúszoboszlóra. A Gazdaságtól kapták ajándékba nászútra azt az egy hetet.
Ez a hét volt a legszebb, kárpótolta teljesen a lagziban érzett hiányérzetét. Tervezgették a céljaikat, megosztották egymással az álmaikat. Úgy gondolták, ketten olyan erősek, hogy mindent elérnek, amit megálmodtak. Még akkor nem sejtették, hogy életük nagy álmait soha nem érik el, mennyi nélkülözés, fájdalom, lemondás kíséri az eljövendő közös éveiket.
A szegénység, ami uralkodott rajtuk, nem engedte ki őket a rabszolgasorsból, az álmokért való szenvedélyes küzdelmüket lassan faragta az idő, a hatalmas szerelemérzést is viharokkal tépte, elvette, visszaadta. Játszott velük az élet.

Először és utoljára

 

A professzor nem jelent meg a vacsoránál, sem a fiával sem Elizával nem akart találkozni. Részeg volt, a második üveg whiskyt bontotta fel, hogy tompítsa a fejében kavargó indulatokat. Mikor látta, hogy Levente lefeküdt és elsötétedett a kinti fény, csak akkor ment ki a konyhába. Leült az asztal mellé. Még volt az első üveg alján kevés whisky. Óvatosan kitöltötte a maradék italt az üvegből. A konyhát megvilágította az ablakon beszűrődő holdfény. Felfigyelt az ajtónyitásra, Eliza jött ki a szobájából. Nem gyújtott villanyt ő sem, az ajtaján kijutó fényben közlekedett. Elindult a mosdó felé. Nem vette észre a sötétben üldögélő férfit csak mikor visszafelé tartott a szobájába. Gondolkodás nélkül odalépett hozzá, reménykedett, hogy talán sikerül vele megbeszélni a félreértést.

– Miért viselkedsz így? Engedd meg, hogy megmagyarázzam... a látszat néha csal. Ha megkérhetlek miattam ne bántsd Leventét. Szegény fiú teljesen kikészült...

A professzor forgatta a kezében a whiskys poharat, nem válaszolt. Az ital feloldotta a gátlásait, egyben felfokozta az érzelmi kielégületlenségét. Képtelen volt feldolgozni, hogy minden elképzelése amit a kapcsolatukról alkotott, percek alatt semmivé foszlott. Karnyújtásnyira ott állt előtte az a nő akinek nemrég még elakarta mondani, hogy szereti, hogy maradjon velük... legyen a csoda a házában, aki hazavárja mindennap. Most meg úgy érezte, hogy ordítani tudna, annyira gyűlöli! Mégis: ennek ellenére nem tud másra gondolni, csak arra, hogy birtokolja, megkapja, elvegye, ami neki is jár ebből a szélhámos nőből! Aztán legyen vége a színháznak. Legyen vége! De ne úgy, ahogy Eliza gondolja. Véget fog vetni ennek a komédiának. Felrakja egy Párizsba tartó repülőre, aztán húzzon el. Marad minden úgy az életében, ahogy volt eddig, az öregedő professzor világszemlélete, mindenféle reform nélkül. Le kell zárni végérvényesen ezt a játékot. De kell, hogy maradjon emléke arról, amiről lemond!

Hirtelen felállt és elkapta Eliza csuklóját.

– Ha ennyire vágysz a szexre, megkapod tőlem, először és utoljára! Azután portyázhatsz pár napig egyedül a strandon... nélkülem. Felszedhetsz pár félvér fickót, kedvedre. Már kiismertelek milyen szende kislány vagy. Holnap első dolgom lesz, elintézni, hogy vissza tudj utazni Párizsba. Nem vagyok vevő a továbbiakban arra, hogy játssz az érzéseimmel. De előbb legyél hozzám is kedves, elvégre elég költséges partner voltál eddig.

Erőszakosan betuszkolta a szobába, a kulcsot elfordította a zárban. Eliza tehetetlenül tűrte az erős férfikéz szorítását, nem mert vitatkozni. Leventét féltette, nem akarta, hogy a fiú megtudja mit művel vele az apja. Félt tőle. Vágyott a szerelmére, akarta, de nem így, részegen, kivetkőzve önmagából.

A professzor képtelen volt logikus gondolkodásra, minden mozdulatát a felfokozott lelkiállapota irányította. Eliza hiába kérte, hogy gondolja át, amit csinál, mint aki süket, semmit nem fogott fel az agya a könyörgésből. Lefejtette Elizáról a hálóruhát és szétfeszítette az összezárt térdeit. Eliza feljajdult a fájdalomtól, nem volt felkészülve sem testileg sem lelkileg a szexre. A férfi egyre vadabbul mozgott rajta, majd egy kis időre lelassult, mint aki kezd magához térni. Felfogta, hogy Eliza sír a karjaiban. Visszatért a régi személyisége, simogatta és csókolta, hogy megnyugtassa, vagy csak húzni akarta az időt, hogy tovább tartson számára a gyönyör minden perce. Elérte, hogy Eliza megnyugodott, már nem remegett annyira. Kielégülten lefordult róla, felvette az alsónadrágját és szó nélkül elindult az ajtó felé.

Össze volt zavarodva, már tudta, hogy nagy hibát követett el, mégsem kért bocsánatot. Míg ment az ajtó felé, hallotta a háta mögül a suttogó hangokat.

– Akkor megbeszéltük, először veled és utoljára veled...

A professzor nem a szobájába ment, hanem a mosdóba. Míg mosta a kezét a tükör előtti mosdókagylóban észrevett valamit. Egy kis vérfoltot a pólója alján. Idegesen visszasietett Eliza szobájába, minden engedélykérést mellőzve felhajtotta róla a takarót. Meglátta a lepedőn is a vércseppet. Tétován állt Eliza felett, majd akadozva megszólalt.

– Ugye ez nem azt jelenti... képtelenség... Eliza te még... sohasem voltál férfival... csak velem?

Nézte Eliza sápadt és kimerült arcát, idegesen várta a választ.

– Megmondtam... veled először és veled utoljára... – Eliza szemében könnyek csillogtak ahogy válaszolt.

– Gábor visszaült mellé az ágyra. Eliza elfordult tőle, már nem akart vele semmiről beszélni. Lecsukott szemhéja alól a könnyei a párnára szivárogtak. Milyen sokat álmodozott erről a napról, amikor Siraki Gáborral tölti az első szerelmes éjszakát. Az álom és a valóság köszönőviszonyba sem került az elmúlt percekben, hisz most is csak az egója irányította, nem a szíve, nem az érzelmei, csak a birtoklás, a saját kielégülése. Ha reggel lesz, elhagyja az apartmant, vele együtt a magában rejtegetett szerelmet is, amit érzett iránta. Ez az út a változás útja, jól gondolta. Legelsősorban neki kell megváltoznia. Nincs fehérlovon vágtató herceg, nincs romantika, nincs soha nem múló szerelem. A valóság az, amit átélt napok alatt. Felvett álarcok vannak, kétszínűség, megalkuvás, ön és mások becsapása. Amire vágyott, amiről álmodott, azt mind a fantáziája kreálta, nem az élet.

Csak emlék bébi!

 

Gábor tényleg fáradtnak érezte magát, lefeküdt, de nem akart aludni, behunyta a szemét és Elizára gondolt. A reggeli vágytól teli ölelésére, az ajkaira, amik a csók alatt kinyíltak. A remegésre, ahogy elgyengültek a lábai... szerelmes Elizába, ez már tény, nincs értelme egy percig sem tagadnia. Mindegy hogy honnan jött, kicsoda, csak maradjon vele. Ha Eliza vele volt Hédi emléke elhalványult, újra boldognak, felszabadultnak érezte magát. Úgy érezte, nincs igaza Elizának, képes Hédi emlékétől eltávolodni, és képes csak szeretettel gondolni rá. Ez a zarándok út, ahogy Eliza nevezte, szembesítette mennyi hibát követett el önmaga és a fia ellen.

Felnézett és látta, hogy a fia unatkozva játszik a tabletjén. Na, nem ezért jöttek nyaralni – gondolta bosszúsan – a hülye számítógépes játékra otthon is haragudott. Hirtelen elhatározással felült az ágyban.

– Mit szólnál hozzá, ha csatlakoznánk Elizához?

Levente örömmel ugrott fel, maga mellé dobta a tabletjét.

Mikor ráláttak a strandra, keresték Eliza alakját. Mindketten egyszerre álltak meg. Felismerték ahogy visszafelé tartott, de nem egyedül. Bertold társaságában volt. A férfi erőteljes gesztikulációval magyarázott valamit, majd hirtelen mozdulattal átölelte Elizát és magához szorítva megcsókolta.

Gábor ledermedve nézte a jelenetet, azonnal megfordult és visszaindult az apartmanba. Nem akarta, hogy a fia észre vegye  rajta mennyire felzaklatta, amit látott.

-- Nincs itt ránk semmi szükség. Eliza talált magának társaságot.

Levente még egy darabig figyelt a távolba, majd futásnak eredt, hogy beérje az apját.

Amikor visszaért elővette a szekrényből a whiskys üvegét, reszkető kézzel tele öntött egy poharat, kiitta egy hajtásra, majd öntött még egyet magának. Bevitte a hálószobába az üveget. Visszafeküdt az ágyába, a sírás fojtogatta, hasonlóan érezte magát, mint amikor megtudta, hogy Hédit halálos baleset érte.

Ajtónyitást hallott, amikor feltekintett a fia állt az ágya előtt. A kezében szorongatta a noteszát. Nyújtotta az apja felé, de az dühösen rákiabált.

– Hagyjál békén azzal a hülye noteszoddal, foglald le magad valamivel!

Levente megijedt a durva hangnemtől, még sohasem tett ilyet az édesapja, hogy nem olvasta el, amit leírt. Kiszaladt a szobából, leült a konyhaasztal mellé.

Eliza rossz kedvűen lépett be az ajtón. Bertold viselkedése nagyon felidegesítette a tengerparton. A férfi messziről integetett mikor kijött a vízből.

– Bébi nemsokára indulunk a kompkikötőbe, annyira sajnálom, hogy nem látlak többet. Ezen a parton egyedül csak te jöttél be nálam, nagy kár, hogy foglalt vagy! Hol van az öreged? Egyedül vagy?

Bertold, megint kellemetlenül ráakaszkodott és amikor elbúcsúzott erőszakosan megcsókolta. Ellökte magától, de már későn. A férfi vigyorogva fordult el tőle.

– Csak emlék Bébi!

Leült Levente mellé.

– Apukád alszik? – érdeklődött Siraki után.

Levente elővette a noteszát, írt: – Apukám nem áll szóba velem, kimentünk utánad a strandra, meglátott Bertold bácsival.

Eliza azonnal felállt és benyitott a professzorhoz.

– Levente most közölte, hogy haragszol rám. Megmagyarázom...

Siraki felkönyökölt az ágyon, gúnyosan nézte Elizát.

– Megmagyarázod? Ha együtt maradtunk volna, mindig abból állt volna az életünk, hogy mindent megmagyarázol. Erre vagy bekódolva, hülyét csinálni mindenkiből. Nem vagyok kíváncsi semmilyen magyarázatra!

Nem tudta leplezni mennyire megsértődött, elfordult, nem szólt többet Elizához.

– Ha mégis meg akarsz hallgatni, szóljál légy szíves – válaszolt halkan Eliza és becsukta maga mögött az ajtót.

Leventével kifeküdtek a teraszra. Nézték az északi táj felől egyre sötétülő fellegeket.

– Furcsán viselkednek a madarak, nagy vihar készül – jegyezte meg Eliza.

Némaságba burkolódzva feküdtek kint sokáig. Rossz előérzete lett neki is, mint az alacsonyan keringő madaraknak.

Érzelmek csapdájában

 

Gábor nem vette észre, hogy hallgatódzott a fia. Eliza miatt teljesen elmerült a sérelmeiben. Azonnal a a szobájába sietett és lefeküdt. Az ablak nyitva volt, a szúnyoghálón az éjjeli lámpa fénye odavonzotta a bogarakat, zavarta az idegesítő szöszmötölésük, ahogy a szárnyukkal súrolták a hálót. Arra gondolt, hogy a nyaralás egyre rosszabbra fordult, kicsúszott az irányítás a kezéből. Eliza úgy gázol át a lelkén, hogy a lába nyomán kiserken a vére. Gyűlölet lobbant fel benne, annyira megsértette az utolsó mondatával. Miket képes feltételezni róla, hogy ő egy szerencsétlen impotens? Átlépte a határt! Vele nem beszélhet így senki, Eliza sem! Minek képzeli magát, hogy neki joga van ilyen durván sértegetni? A többi, amiről beszélt, nem tagadhatja, mind igaz. Átlát rajta, mint az ablaküvegen. Igaza van, hogy fél egy új kapcsolattól, fél teljesen átadni magát egy számára ismeretlennek, aki visszaélhet a bizalmával. Az az intimitás, amit Hédivel élt meg, az olyan természetes volt, hisz fiatalon még az egyetem padjai közül indult el a szerelmük. Akkor még nem volt vesztenivalója. Lehet most sincs, csak teli van szorongással. Eliza szerint mindhárman okkal vannak ezen az ismeretlen úton, a változást keresik. Zarándoklatnak nevezte ezt a közös utat, amit most hárman bejárnak. Emlékeiben megjelent Coelho, aki könyvet írt a Compostelába vezető zarándokútjáról. Az írónak is volt egy társa, mint most neki Eliza. Petrusnak hívták. Az úton a társa sok mindenre megtanította Coelhot, többek között az élet bölcsességére: „Rendkívüli az átlagemberek útján rejtezik".

Eliza pont olyan mint Petrus, folyton elméleteket gyárt az életről, tanítja, annak ellenére, hogy hozzá képest szemtelenül fiatal, mégis bölcs és előrelátó. Nem fél megmondani a véleményét. Érezte és látta, hogy őszintén beszélt hozzá. Ugyanarról próbálta meggyőzni, mint a hosszú zarándoklaton Coelhot a kísérője. Arra kérte, rúgja fel az egoját, legyen önmaga, hallgasson a szívére. Úgy érezte napok óta mellébeszélnek egymásnak, hisz pont azt akarta elmondani az este folyamán, hogy próbálja feladni a régi életét, de képtelen volt eddig elmondani neki. El kellett volna fogadnia a meghívást, nem kellett volna kicsinyes dolgokon felkapnia a vizet. Most ott feküdne mellette, érezné a bőre illatát, hisz arra vágyik minden percben. Bizonyára a visszautasítása hozhatta ki belőle újra a sértést. Sokáig forgott álmatlanul, többször kiment a mosdóba, ilyenkor tétován megállt és figyelt Eliza szobája felé. Szeretett volna bemenni hozzá, mellé bújni és bevallani, hogy amit mondott az este folyamán, mind igaz, és amit feltételez róla, nos arról szívesen meggyőzi, hogy nagyot tévedett. Egyre nehezebben fékezte le a vágyat magában.

Reggel mikor felébredt azonnal felkelt, fáradtan nyűgösen készített magának egy kávét, leült a konyhában míg iszogatta. A házban csend volt még aludt a fia és Eliza is. Nem tudott magának parancsolni, felkelt a székről és benyitott Eliza szobájába. Sóvárogva nézte a takaró alatt kidomborodó csinos női testet. Nem ment be hozzá, helyette rossz hangulattal elkezdte összeszedni a felszerelésüket, készült a vissza útra.

Eliza észrevette, hogy valaki megnyitotta az ajtót. Az éjszaka folyamán ő is keveset aludt. Megbántotta ok nélkül Gábort. Még csak magyarázatot sem tudott adni, hogy egyáltalán miért volt rá szükség. Kicsúszott a száján, már megtörtént. Ez már a második sértése, de ez volt a legfájóbb. Tisztában volt vele, hogy nem impotens, az utóbbi időben egyre többször látta rajta, hogy vágyik a szerelemre. Nem titkolta, de olyankor terelt, mellébeszélt, vagy elment a közeléből. Ugyan mire készül most, hogy megkérdőjelezte a férfiasságát? Idegesen nézte a mennyezetet... ideje felkelnie.

Amikor Gábor meghallotta, hogy Eliza kiment hozzá, úgy tett mintha észre sem venné, közönyös arccal pakolt tovább. Eliza megállt az ajtóban és figyelte a mozdulatait.

– Segítek. Miért nem ébresztettél fel?

– Nagykorú vagy – fordult felé a férfi. Kölcsönösen látták egymáson, hogy mindkettőjüknek rossz éjszakája volt. Várakozóan néztek egymásra.

–Szeretnék tőled a tegnap estéért bocsánatot kérni. – Eliza lehajtotta a fejét – Nagyon szégyenlem, hogy meggyőződés és tapasztalás nélkül megvádoltalak. Csak... te megint visszautasítottál.

Gáborban oldódott a gyomorideg, jól esett neki, hogy Eliza képes belátni a hibáit.

– Később megbántam, hogy nem fogadtam el. Túlságosan érzékeny vagyok minden kijelentésedre, nem kellene...

Eliza továbbra sem mozdult.

– Mi a baj? Mondani akarsz még valamit?

– Szeretném, ha átölelnél...-- suttogta alig halhatóan Eliza.

Gábor csodálkozó arcot vágott.

– Tényleg ezt akarod? Jól van, gyere ide hozzám...

Eliza odalépett hozzá, de nem várta meg, hogy a férfi átölelje, azonnal hozzábújt.

– Egész éjjel vártalak. Hiányoztál...

A férfiban végig remegett a vágy, szorosan magához ölelte, simogatta a derekát, a haját, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta. Mindketten olthatatlan vágyat éreztek a másik iránt.

Levente megjelent az ajtóban, majd széles mosollyal az arcán megfordult, és illedelmesen visszament a szobájába.

– Azt hiszem el kell indulnunk reggelizni...– súgta Elizának, de nem tudta elengedni magától.

A hazafelé vezető úton, csendben ültek egymás mellett, képtelenek voltak feloldódni a reggeli csók után. Egy óra autóút után kisütött az addig felhők mögött bujkáló nap. Eliza arca felragyogott.

– Ha visszaérünk azonnal kimegyek úszni a tengerbe. Alig várom. Ugye ti is kijöttök velem?

– Nincs kedvem kimenni, kicsit pihenni akarok inkább... veled együtt. – Siraki átnyúlt hozzá, megsimogatta a karját.

Eliza mosolygott – Kint is pihenhetsz, bérlünk napernyőt, napozó ágyat. Míg te szundikálsz mi Leventével úszunk, elvégre nem mindennap jutunk el ilyen csodálatos helyre.

– Még van egy hetünk. – Nem örült Eliza ötletének. Végig arról ábrándozott, hogy ha visszaérnek, ki sem mozdulnak az apartmanból. Az éjszakáról, ami végre szerelemmel telik majd el. Ha rágondolt is megborzongott a teste. Teli volt türelmetlen, égető várakozással.

Mikor visszaértek és elkezdtek kipakolni, Siraki felkapcsolta az autó rádiót. Zenét keresett, a rádió egyik csatornája az időjárásjelentést sugározta, amiben a másnapra várható vihart jelezték.

– Látod, ezért megyünk ki ma a tengerhez, holnap meg bekuckózunk, fel se kelünk délig! – nevetett Eliza.

Hajthatatlan volt, mindig is ilyen volt a természete, ha valamit kigondolt, nem tudták lebeszélni róla. Talán, ha kettesben lehetnének, akkor bizonyára másként döntött volna, de Levente előtt nem akarta, hogy elszabaduljanak a visszafogott érzelmeik. Előttük ott volt az egész éjszaka, amikor alszik majd a fiú. Ebédelni átmentek a közeli kisétterembe, utána nem sokat tétovázott, fürdőruhába bújt, maga köré csavarta a törülközőjét és nevetve még egyszer megkérdezte – Aki bujt, bújt, én megyek! Ki tart velem?

Siraki morcosan átölelte – Jól van, de ne maradj sokáig, lesz még időnk strandolni. – Leventéhez fordult – Kimész Elizával?

Levente nagyon szeretett volna vele tartani, de még nem tudta elrendezni magában mi zajlik a két felnőtt között. Nem örült, hogy Eliza az édesapja kérése ellenére is ki akar menni a strandra. Ingatta a fejét, hogy inkább marad.

Az ablakból nézték ahogy Eliza távolodik az úton, majd eltűnik a harmadik apartmanház mögött.

Ma reggelre

Figyelted éjszaka a hűvös csillagokat

a kígyózó neonfényben bujkáló Holdat.

Cipőkoppanásokból reményt szőtt a lelked:

 – Talán takarót hoz, egy tányér meleg ételt.

Hullott rád hópehely, mint manna az égből,

lelkedben tavasz volt, álmodtál egy virágos rétről.

Figyelj Barátom! Figyelj! Ne higgy a mesében,

Arcod viaszfénye nem hat meg senkit sem!

Utad min ideértél, már nem vezet sehova,

nem érsz annyit sem, mint egy kóbor kutya!

Érte megmozdulnak, ítéletet hoznak.

Téged kikerülnek, még beléd is rúgnak.

A hajnal, ha eljön, kihuny minden csillag,

szürke bérházakról válik a vakolat, a Nap

fénye végig siklik a város felett, szemét közé

búvik, bűzös konténerbe, majd ráfekszik a deres

háztetőkre. Megmozdul a város, zörög, kattog,

ébred, sínek között sír egy beszorult patkány... s te
szoborrá válva ülsz a város egyik padján.

Katerina Forest

Egy nagy senki vagy

 

Sára kinyomtatott egy oldal iratot, felállt, intett az asszonynak, hogy várjon.

A főnöke ajtaja résnyire nyitva volt, mint általában mindig, most is telefonált. Kopogott.

Türelmetlenül várt, hátha befejezi a beszélgetést. Megunta az egy helyben topogást, benyitott az ajtón.
– Elnézést, van egy ügyfelem, nem értem mi a teendő ilyen esetben, a hitel átütemezési kérelme nincs sehol, de ő állítja, hogy személyesen beadta egy hónapja.
– Nincs semmi dokumentáció? Mi a gond? Úgyse tud fizetni, ha kap haladékot, akkor sem... ezek semmit nem fizetnek. Küldje el valamivel! – válaszolt arrogánsan a fiókvezető.
Sára hite az emberi jóságban végérvényesen megszakadt. Még állt egy darabig farkasszemet nézve a főnökével, de az nem változtatta meg a véleményét, szúrós kék szemeivel állta Sára dühös tekintetét.
– Mire vár? Ez nem szociális vagy jótékonysági intézmény. Ez egy kereskedelmi bank, amibe nem fér bele az érzelgőség. Ha nem fizet majd behajtjuk. Ne rabolja az időm! – utasította ki végül Sárát az irodából és már nyúlt a telefonja után.
– Hogy ragadna a seggedbe, az a hülye telefonod! – sziszegte Sára mikor behúzta maga mögött az ajtót. – Lehetne az anyám vagy apám is abban a székben, ahol most az a szegény asszony ül! – gondolt a sápadt arcú asszonyra, aki reménykedve várta. – Mi a fészkes fenét mondjak most neki? „ Bocsánat, de most még nem tudok felvilágosítást adni, az ügye folyamatban van ... még egy kis türelmet kérünk" ... – Na, ne..., hazudni, azt már nem! Még ha fizetnek érte, akkor sem!
Benjámin türelmetlenül álldogált a háttérben egy boltíves oszlopnak dőlve. Figyelte mi történik. Féltette a feleségét, aki sápadtan ült egyedül, míg várta vissza az ügyintézőt.
Talán mégis történik valami jó velük aznap. Bizakodott. Elkalandozott a tekintete a bank elegánsan kialakított belső terén, majd érdeklődése a másik asztalnál ülő banki alkalmazottra irányult.
Furcsa szerzetnek találta, mintha egy kirakati baba ülne ott, jobban illene szállodai recepciósnak, mint egy banktisztviselőnek – állapította meg magában.
A nő, akit nézett, műkörmei élével ütögette a számítógép billentyűit, göndör lángvörös haja minduntalan az arcába hullt, olyankor idegesen hátrasimította a rakoncátlan fürtöket. Az arcát életidegen múmiaszerű smink takarta, amit bekeretezett a tetovált szemöldöke, az ajkán lángvörös rúzs rikított.
Benjamin nézte a nőt, közben arra gondolt, hogy alapjába véve szép nőt takarhat a festékréteg. De így, ennyire kifestve, nincs benne semmi természetes szépség. Míg meditált magában, meglátta a visszatérő Sárát, őt is jól megnézte. Önkénytelenül, hisz festő volt, mindent, ami a látómezöjébe került, lefényképezett a szeme. Értékelte, összerakta, rekonstruálta.
Sárát az első pillanatban nagyon szépnek látta, komoly, megfontolt nőnek. Olyannak, akire rá merné bízni az életét, nem látott benne hamisságot. A nő a dús barna haját feltűzött modern kontyba hordta. Ismerte ezt a fajta hajviseletet, és megállapította, hogy nagyon jól áll neki. Figyelte, ahogy leült a feleségével szemben és egyenesen Karola szemébe néz. Túlságosan gondterheltnek látta, szerette volna hallani, miről beszél a feleségével. De túl távol voltak tőle, ezért átnézett újra a múmiára, ahogy magában már elnevezte a másikat. Észrevette, hogy az is pont őt nézi. Mikor a tekintetük összetalálkozott, a nő lebiggyesztette a vörösre festett ajkait, majd oldalra nézett, a feleségét mustrálgatta. Majd újra felé nézett. Mint aki azt akarná tudatosítani, hogy ők ott senkik, feleslegesek, értéktelenek. Testbeszéd egy cseppnyi mimikával fűszerezve, Benjámin megértette, átért hozzá az üzenet.
– Ribanc! – küldött a nő felé egy elismerést, amit halkan ki is mondott, közben összehúzta a szemhéját résnyire. Az egész kóceráj olyan, mint ez a nő, álszent, és hivalkodó. Csak kifelé ragyog, belül rohad elfelé. Legszívesebben köpött volna egyet Róza felé, de meggondolta magát, mégiscsak egy hivatalos helyen álldogált.
Sára nehéz szívvel ült vissza az íróasztala mögé. De nem azt mondta, mikor ránézett az asszonyra, amit a főnöke tanácsolt. Nem tudott hazudni, a szavak akaratlanul hangzottak el a szájából.

– Ne várjon semmi jót asszonyom, a bank nem segít, a beadványát figyelembe se vették! – mondta ki határozottan az igazságot – Sajnos ez már végrehajtás stádiumába van, a szerződés felbontásra került, csak két lehetőség adott. A bank viszi a lakást, vagy egy összegben ki kell fizetni a hátralékot. A kérvényét nem vették figyelembe... sajnálom.
A szomszéd asztaltól Róza tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Meg vagy zavarodva? Ilyet nem mondhatsz – súgta át – Elment az eszed? Ezért kirúgnak kisanyám!
– Nem én mondtam, a főnök egy perce – válaszolt vissza Sára.
Karola lassan fogta fel a mondatok súlyát, belülről elindult megint a belső remegés a gyomrában. Kezdett foszlani a kép a szeme előtt, először eltűntek a reklámok a falról, majd Sára is eltűnt a semmiben. Homlokán hideg veríték gyöngyözött alá, tehetetlen teste lecsúszott a székről.
Sára ijedten ugrott fel, hogy segítsen, de akkorra már Benjámin átölelve tartotta a feleségét, hangos szitkozódást zúdítva az ott lévőkre.
– Hogy az Isten verje meg ezt a megátalkodott világot, ha meghal a feleségem, felrobbantom ezt a kurva helyet! – kiáltott fel ijedten és dühösen, mikor látta Karola márvány fehér, élettelen arcát.
A biztonságiak is odaszaladtak, emelték felfelé a földről az asszony testét, közben próbálták megnyugtatni az egyre vadabbul dühöngő férfit.
– Nyugodjon már meg, hallja? Vagy hívjuk a rendőrséget? – fenyegette meg az egyik Benjámint.
Odabent egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett, riadtan figyelték az eseményeket. A biztonságiak hívták a mentőt, közben újra lefektették Karolát a földre, aki továbbra is eszméletlen maradt.
Sára könyökét lökdöste Róza: – Látod, mit csináltál? Nem lehet így ezekkel...

Sára hátat fordított Rózának, hányingere lett az egésztől. Kiment a mosdóba, a kagyló fölé görnyedt, lassan engedte a hideg vizet, majd végigsimította az arcát a vizes tenyerével. Kintről hangok szűrődtek be a mosdóba, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Mikor megfordult a zajra, meglátta a bankfiók vezetőjét a nyitott ajtóban. A férfi arca feldúlt volt, szemeit résnyire húzta. A megszokott gúnyos modorával, fennhangon beszélt hozzá:

– Maga megsértette a ház szabályait, belső beszélgetést adott tovább! Nem értem, kinek is dolgozik egyáltalán, az ügyfélnek vagy a banknak? Hogyan tudja ezt az incidenst helyrehozni?
Sára keze ökölbe szorult „ Még mondj valamit, majd meglátod, hogy hozom helyre"– dühöngött magában, de nem merte hangosan kimondani. Eszébe jutott az anyja, akit pont ez a pökhendi alak mentett meg, amikor a kérésére átütemezte a lakáshitelüket.
– Bocsánat főnök, máskor körültekintőbb leszek – hajtotta le a fejét szolgalelkűen, nem nézett a véreres szemekbe. „Hát ennyit a nagy bátorságomról" – gondolta magában szégyenkezve.
– Ha lesz máskor! – húzta rá az ajtót a főnöke. Kiment ő is a mosdóból, visszament az asztalához.
Már hordágyra tették akkorra az asszonyt, a mentősök a kijárat felé tolták. Mögöttük ment a férje. Benjámin felfigyelt a visszatérő Sárára, idegesen megrándultak az izmok a borostás arcán, amikor a tekintetük összevillant. Váratlanul visszalépett hozzá.
– Mit mondott neki?
– Az igazat, hogy ne várjon segítséget – válaszolt Sára, és elfordult a férfitól, nem akart a szemébe nézni. – Nem szokásom a hazudozás. Sajnálom.
Benjamin elgondolkodva nézte, de már nem tett fel több kérdést. Meglepte Sára őszintesége.
Kint az utcán a várakozó mentőbe emelték a betegszállítók Karola élettelennek látszó testét. Benjámin is mentőhöz igyekezett, de a kijáratnál még egyszer visszafordult, újra kereste Sára tekintetét. Látszott rajta, hogy még akart valamit mondani, de a mentő motorja felzúgott, gyorsan beszállt ő is a beteg mellé. A mentő szirénája végighasította a levegőt, majd ahogy távolodott, elhalkult. Feltűnően nagy csend maradt utána. Senki sem beszélt, mintha mindenkiből kifogyott volna a szó, csak álldogáltak és döbbenten várakoztak.
Sára tehetetlenül állt az asztalának dőlve, figyelt kifelé az utcára. A férfi tekintetének emléke visszatért hozzá újra és újra. Azon töprengett, hogy mit akart még tőle kérdezni a férfi? Bizonyára nagyon neheztel rá.
Odafordult a kollégájához. – Melyik kórházba viszik az asszonyt?
Róza vonakodva válaszolt.
– Nem halt meg, nyugodjál meg, csak összeomlott. Ez egyre rosszabb, nekem elhiheted. Ha akarsz egy jó tanácsot, adhatok. Csak azzal foglalkozz, ami rád van bízva, a többi nem a te dolgod. Felfogtad?
– Igen. Csak nem egyszerű. Miért hazudjak, miért mondjam az ellenkezőjét az igazságnak? Az emberek azért jönnek ide, hogy segítsünk nekik a fejlődésben, a gondok megoldásában. Bíznak bennünk, ügyfelekké válnak, az életük részesei leszünk. Ezzel szemben mi nem vagyunk ugyanolyan partnerek, nem adunk hitelt a szavaiknak, ha az élet hátrányos helyzetet teremt náluk. Hol itt a harmónia? Egyoldalú érdeket képviselünk. Pedig ügyfelek nélkül érdektelenné válik a pénzpiac, vagy nem?
A kolléganője reménytelen kézmozdulattal hagyta ott.
– Ne gondolkozz annyit, még megárt a végén!

Sára valamelyest megnyugodott, de egész nap az asszonyra és a férfira gondolt. Fülében csengtek folyton a fájdalmas szavak: „Vissza akarom kapni a gyerekeim!"
Elhatározta, hogy meglátogatja a nőt a kórházban. Ha tud bármiben, akkor segíteni fog.
Másnap reggel, amikor odaért a bankhoz, már messziről észrevette az ajtónál a csődületet. Tanakodtak és néztek valamit. Mikor közelebb ért, ő is meglátta, a nagy üvegajtóra, és az ablakra piros festékkel írt szöveget.
„Gyilkosok, uzsorások, lógni fogtok!"
Két rendőr helyszínelt, senkit nem engedtek be jó darabig az épületbe. A webkamera és a térfigyelő-kamera anyagát vizsgálták, ezért végkép nem értette miért várakoztassák őket odakint.

Mikor bejutott a munkahelyére, kedvetlenül ült az asztalához. De nem volt egyedül ezzel az érzéssel, a többi kollégáján is látszott a feszültség, ha csak egy kis szusszanásnyi idejük akadt már susmogtak egymás közt. Kihallotta a beszélgetésükből, hogy félnek. Az üzenet az ajtón, úgy gondolták, nekik is szól.
– Milyen naivak – gondolta Sára – ugyan miért is fenyegetnék meg őket? Mi itt csak utasításra dolgozunk. Olyanok vagyunk, mint a kiskatonák a harctéren, akik ölnek hitük és világnézetük ellenére, mert parancsot kaptak rá.
Az egész napja egyhangúan telt el, rágörnyedt a monitorra, kerülte a szemkontaktust mindenkivel, nem akart senkivel beszélni arról, hogy neki mi a véleménye az elmúlt eseményekről. Már csak azért sem, mivel a hátában érezte a többi tekintetét és folyton érzékelte, hogy bekerült lassan a beszélgetés központjába – Ha nem jár a szája, ha nem játssza a nagy igazságost, nem történik meg az előzőnapi incidens.
Mellette lévő asztalnál Róza folyton zsémbelt, idegesítően kritizált mindent, és mindenkit. Úgy nézett ki, elég rossz napja lett neki is.
Sára nem bírta szó nélkül megállni, mert megfájdult a feje a szóáradattól, amit kiváltképp felé küldözgetett a kollega nője.
– Mi bajod van egész nap? Még az árnyékba is bele kötöttél már.
– Nem látod, mi van itt, igaz? Vak vagy az a baj, csak azt látod, amit lehet. Azt hiszik, teljesen balekok vagyunk, mindent beszopunk. Kisanyám, te még nem tudsz semmit! Láttam tegnap kiakadtál, nehéz megszokni. Ha nem bírod, lépj le innen! Amit itt csinálunk... ez egy bűnszövetkezet!
Róza erélyesen megkopogtatta az íróasztal lapját hosszú műkörmeivel.
– Itt ismeretlen fogalom az érzelem, csak profit van, az az Isten! Jó kis plakátot kaptunk, gyilkosok, uzsorások. Jó mi? Meg igaz is...
Sára értetlenül nézet rá, meglepődött az őszinte szavakon, amik valahogy nem voltak összhangban Róza kifelé sugárzó énjével, vörös felvarrott hajával, vastag sminkjével. Nem rajongott az első napokban a kollega nőjéért. Túl színpadiasnak, kiismerhetetlennek ismerte meg. Később rájött, hogy tudatos volt minden Rózában, még a felvett személyisége is, ami mindenkit megtévesztett. A magánéletében próbált megszabadulni a külsőségektől, kisebb nagyobb sikerrel, mert lassan egyé nőtt vele, formálta, mint az olvadó viaszt a láng. Smink nélkül nem igen látta senki az arcát, még a legközelebbi barátai sem.
– Nem értem miért vagy annyira oda azért, ami tegnap történt, úgy nyomod a szöveget itt, mint aki lázad a pénzrendszer ellen. De úgy látom, te is elejétől fogva elfogadtad, amit nyújt számodra. A többszörös fizetést például, mint ami kint van a civil életben. Én se vagyok különb, tisztában vagyok vele. Megalkuvó lettem. Jól jött a kecó, amit biztosítanak, a plusz pénzek, a jó fizetés. A segítség, hogy átütemezték a hitelünket. Eladtam a lelkem a biztos megélhetésért. Nincs szavazati jogom háborogni, kritizálni a rendszert. Őszintén nem is merem. Mi van, ha kinyitom a szám? Változik valami? Persze hogy változik! Úgy repítenek ki az utcára, hogy a lábam se éri közben a földet.
– Nem erről van szó – fortyant fel Róza –, szükség van a hitelező rendszerekre. Csak át kéne gyúrni, megreformálni az egészet. Most ebben a formában az egész csak egy uzsoraszervezet te is tudod. Ne fogd már annyira vissza magad! A tisztánlátás nem bűn kisanyám. Hogy mit gondolsz, és mit csinálsz, két külön fogalom. Találkozzunk este, itt nem beszélhetek a falnak is füle van, oké? – mondta Róza már halkabban, közben idegesen beletúrt a hajába.
– Rendben. Hol találkozzunk?
– A Vörös Rubinban, itt van a belvárosban, a Fenyő utcában a Pláza mellett. Ott szoktunk lógni páran esténként. Gyere oda kilencre.
– Oké! – ezzel Sára el is fordult Rózától, új ügyfele érkezett.
Négy órakor bezárták a főbejáratot, kicsit elengedhette magát ő is, közben úgy tett, mint aki elmélyülten figyeli a gépén futó adatokat. Igazából nem látta azt sem mi van a monitoron. Meditált. A saját személyiségében történt változásokon, ami már feltűnővé vált önmaga számára is. Megfogalmazódott benne az érzés is, amit addig nem tudott azonosítani. Szorongást érzett, valamilyen ismeretlen félelmet. Nem látott maga körül mást, csak az emberi közönyt egyik oldalról, a másik oldalról a kiszolgáltatottságot.
Vonultak elé a megkopott arcú emberek, csak azért, hogy ráhintsék a kilátástalan sorsuk kenyérmorzsáit. Az addig ragyogó aurája szitává lyukadt, a réseken beszivárgott hozzá a belőlük áradó negatív hullámáradat. Ez a meló teljesen kikészíti, ijedt meg a felismeréstől – Hát nem erről álmodott, hogy ez tölti ki az életét. Lekapcsolta a számítógépét.
Felállt a székéről, szedelőzködött. Összenézett Rózával, aki intett neki.
– Gyere Sára, várlak, ne gubbaszkodj otthon!

Az első megálló után leszállt a buszról, egyedül akart maradni a gondolataival, Ráérősen sétált, majd bement a boltba. Sokáig nézelődött. A kosárba már benne volt minden, ami kellett egy vacsorához. Eszébe jutott Karola. Visszafordult az édességekkel teli polchoz, csokit, süteményt és üdítőt vett le róla.

Elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban az asszonyt. Hogy miért döntött így, maga se értette: hisz csak egy ügyfél, nem lehetne érzelmi kötődése hozzá, ennek ellenére mégis látni akarta. Mikor leszállt a kórházhoz közlekedő buszról, megállt a járdaszigeten, összegombolta a kabátját. Egyre jobban eluralkodott rajta a bizonytalanság. Tudta, hogy nem sok értelme van annak amit csinál, hiszen egy vadidegen asszonyt akar meglátogatni, akit csak futólag ismer. Már átértékelte többször magában, hogy mi váltotta ki belőle ezt a nagy empátiát: az asszonyból áradó kétségbeeséstől nem tud megszabadulni. De annyi elég ahhoz, hogy törődjön tovább a nő sorsával? Neki semmi köze ezekhez az emberi tragédiákhoz, még azt kellene, hogy mindenki nyomorát magára vállalja, mintha ő lenne azoknak az előidézője. A gondolatai közé befurakodott az asszony férjének vádló tekintete. Mi lesz, ha újra találkoznak, mit mond majd neki, ha megkérdezi, hogy mit keres a felesége betegágyánál? Milyen indokot tud felhozni, ami meggyőzi majd arról, hogy őszinte a látogatása? Egy pillanatra megtorpant, de elhessegette a félelmeit, ment tovább, mint egy megszállott. Hiába gondolkodott tisztán, olyan érzés uralkodott el rajta, hogy tehetetlen, mert egy külső erő irányítása alatt van, érzékelte az erőt is, ami minden gondolatát egyfelé terelte.

Látogatási idő volt, a portánál mehetett nyugodtan, nem állították  meg.

A kórház hideg folyosóján a beteglátogatók halk beszéde gyors cipőkopogások üteme kísérte, A nővérpulthoz ment egyenesen.

– Legyen szíves! – szólt a nővérhez, aki elmerülten írt az asztalra görnyedve – Keresek egy hölgyet, Sági Benjáminnét.

– A tízes kórterem, arra, a folyosó végén, balra! – intett a nővér, merre menjen és újra a félbehagyott munkájára hajolt.

Sára elindult a megadott útirányba, megállt a tízes ajtó előtt. Valahol kinyitottak egy utcai ajtót, vagy ablakot. A folyosón végig suhant egy hideg légáramlat. Megállt az ajtó előtt. A semmiből előcsoszogott egy idős asszony járókerettel, megállt mögötte. Hallotta a szuszogását közvetlen a fülében, mintha fülhallgatóból hallaná. Hátranézett. Az öregasszony rágörnyedt a járókeretre, nem látta az arcát.

– Kedveském, segítene, oda megyek én is.

Sára szélesre nyitotta a kórterem ajtaját, hogy segítsen az asszonynak. A csoszogó öregasszony felett benézett a kórterembe és összeakadt a tekintete Karola üvegfényű pillantásával. Ment most már ő is, egyenesen Karolához.

– Hogy érzi magát asszonyom? – kérdezte, mikor odaért az ágyához.

Karola nagyon erőtlen volt, nehezére esett még a mozdulat is, de intett Sárának, hogy üljön le. Nem csodálkozott mikor meglátta, azt se kérdezte minek ment oda, amitől előzőleg annyira tartott. Olyan természetes volt a mozdulata, mintha régről ismert barátnak kínálná a helyet.

– Üljön csak le – mondta halkan –, nem vagyok jól, de nem maga az oka, nyugodjon meg... már régen érzem a fájdalmat – oldozta fel Sárát.

– Sajnálom, ami történt a bankban, nekem nem lehetett volna ilyen nyíltan közölni, hogy nincs kilátás a hitel rendezésére.

– Jobb, hogy megtette, így már tisztán látom, hogy mi következik, hogy mire számíthatok. Jobb ez, mint az örökös hitegetés.

– Mire gondol? Nem értem.

– A gyerekeimre, nem tudom őket felnevelni. Az otthonomra, ami már nem is az enyém... – sóhajtott lemondóan Karola.

– Mindig van valami megoldás.

– Nekem már nincs.

– Ne mondjon ilyet.

– Rákos vagyok – sóhajtott fel Karola.

Sára összerezzent, tágra nyílt szemmel nézett a betegre, aki ezt a rettenetes hírt úgy közölte vele, mintha azt akarta volna elmondani, hogy holnap sétálni fog a Duna partján.

– A férjem nem tudja... de biztosan megmondták már neki. Nem tudom a gyerekeim felnevelni – sóhajtotta el magát újra az asszony.

– Az orvosok meggyógyítják, nem szabad mindent feladnia! – biztatta Sára – Ha nem bízik az erejében, akkor nem fog sikerülni. Bíznia kell!

Karola merően nézett Sára szemébe – Még nem adtam fel! Köszönöm, hogy eljött, jön máskor is? – erőtlenül befordul a fal felé – Elfáradtam – suttogta halkan, és már húzta is az álom az ürességbe a tudatát.

– Igen, ha nem bánja, eljövök. Látni akarom, ahogy meggyógyul.

– Köszönöm! – hallotta a halk hangot – Jöjjön nyugodtan, várni fogom.

Óvatosan letette a csomagot az éjjeliszekrényre, már tudta, hogy az összepakolt élelmiszer nem a legmegfelelőbb választás volt.

– Majd odaadja a nővéreknek – gondolta szomorúan.

Elgondolkodva ment végig a kijárat felé, lehajtott fejjel nézte a kikopott mozaiklapokat. Azon tépelődött, hogy milyen kemény hozzá az élet, mintha büntetné valamiért. Mit követett el, hogy ennyire meg akarja mutatni a kegyetlen valóságot. A vidám könnyelmű ifjúsága minden átmenet nélkül startolt egy számára ismeretlen világba. Ez az asszony... Istenem, tudja, hogy meg fog halni, csak azt nem érti, miért kell az ő szenvedésében osztoznia? Ha nem jön be a kórházba, most tévét nézne otthon és jól érezhetné magát. Mi a francot keres ott? Ha mindenki balsorsát így reagálja le ezután, akkor előbb utóbb meg fog hibbanni!

Hirtelen furcsa érzése lett, megérezte, hogy valaki figyeli. Mikor felkapta a tekintetét, meglátta a nő férjét. Ott állt az egyik lépcsőkorlát mellett, hátát a hideg falnak támasztva, és őt figyelte. Önkénytelenül megállt, várta a férfi dühkitörését. A férfi elindul felé. Mikor odaért hozzá teljesen közel, észrevette, hogy a fáradt, meggyötört arcon nincs harag.

– Láttam, hogy bemegy hozzá, megvártam, nem akartam megzavarni. Rendes magától, hogy meglátogatta. Csak azt nem tudom, mi célból tette? De mindegy. Engem már az se érdekel, ha a főnöke utasítására jött ide – mondta halkan Benjámin miközben áthatóan rászegezte a tekintetét.

– Magamtól jöttem, nem kért rá senki! Nagyon sajnálom a feleségét, csak ennyi az oka, amiért itt lát, semmi több.

– Engem is sajnálhatna kicsit, rám férne! – változott gúnyossá Benjámin hangja – Mit érünk el a maga sajnálatával? Mit ígért neki? Szeretném tudni! Csak nem azt, hogy megadják az átütemezést? Vagy ne adj isten, elengedik a hátralévő részleteket? Eljött egyszer és azt hiszi rendezte a lelkiismeretét? Egyáltalán létezik ilyen magában, hogy lelkiismeret? – húzta el indulatosan a száját a férfi. Sára felháborodva nézett a vádló, hűvös barna szemekbe. Pár pillanatig elmerült a két szempár fénye egymásban. Talán megpróbálták kiolvasni a másik mélyen elásott gondolatait. A barna szempár fénye meglágyult, elhomályosult a zöldeskék szempár tüzében. Sára zavart lett tőle, elkapta a tekintetét.

– Eljövök máskor is, azt mondta... jöhetek – mondta végül lehajtott fejjel, nem mert tovább a fájdalmakkal telt szemekbe nézni.

– Jöjjön csak – egyezett bele Benjámin, már nem a gúny, inkább csak szomorúság érződött a hangján. – Rajtam kívül nem kíváncsi rá senki.

Sára meglepődött, úgy tűnt neki egy pillanatra, hogy még hálás is, hogy meglátogatta a beteg feleségét. – Most voltam a főorvosnál... – folytatta Benjámin, mintha kérdésre válaszolna, de hirtelen elakadt a szava, elfordította ő is a tekintetét Sáráról.

– Akkor tudja... – sóhajtott fel szomorúan Sára. 

– Igen, már mindent tudok! – Benjámin arcán szobor szerűen megkeményedtek a vonások – Haldoklik... – mondta halkan és felemelte a karját, hogy búcsút intsen. A sírás kerülgette, úgy gondolta, nincs már értelme egyetlen szónak sem. Elindult a kórterem ajtaja felé. Sára nézett a távolodó férfi után. Nincs senki, aki most ott állna mellettük, aki csak vigasztaló szót adhatna – gondolta szomorúan. Legszívesebben utána ment volna, hogy ne legyen egyedül ebben a kilátástalan helyzetben. De nem volt hozzá semmi jogalapja, se indítéka. Hisz nem ismeri, csak egy idegen, akit mellé sodort a sors azon a napon.

Hazafelé már ingerültebben gondolta át, az elmúlt napját. Úgy érezte magát mintha a Holdon élne , aminek csak a világos oldalát látta addig, és most átsétált a sötét oldalára. Mi van itt? Nem értett semmit!