Nincs csodás ébredés

 

Sára mindig könnyedén oldotta meg a legnehezebb feladatokat is, de annak az időszaknak vége lett. Nem merte bevallani senkinek, hogy egy ideje milyen üressé vált lelke, olyanná mint kint a határban, a nyári naptól a kiégett mező, ahol a nemrég illatozó mezei virágtenger helyett kiszáradt virágmúmiákat zörgetett a keleti szél. Önmagát is nehéz volt elviselnie, a tetejébe a két idős asszony is örökké törvénykezett, valami miatt zsémbeltek megállás nélkül. A gyerekekre is rátelepedett a feszültség. Néha azt gondolta, talán neki köszönhetően, hisz nem volt hozzájuk elégé türelmes. Később egy belső megérzés miatt vált egyre nyugtalanabbá, ha este végre el tudott aludni, egy visszatérő álom gyötörte. Benjámint látta minden alkalommal. Közeledett felé az úton, de amikor mellé ért, hiába szólongatta, mint aki nem hall, nem lát, egyszerűen tovább ment és eltűnt a szeme elől. Próbálta megfejteni az álmot, de ésszerű magyarázatot nem tudott rá találni, talán csak egy megérzést, hogy Benjámin azon az úton jár amin ő, találkoztak, vagy találkoznak valamikor, de ez a találkozás egyikőjüknek sem fog örömöt okozni, inkább csak fájdalmat.

Róza és Zoli amikor hazaért nászútról, meglátogatták Sárát.

– Behívhatnak a katonasághoz bármelyik percben – közölte Zoli kedvetlenül. – Nem szívesen megyek, elhiheted. Nem csak Róza miatt a szüleim miatt se.

– Te, hogy vagy? Nagyon nyúzott az arcod! – érdeklődött Róza, közben jól szemügyre vette Sárát.

– Ha már megkérdezted, nem jól. Nem tudok koncentrálni semmire. Olyan érzésem van napról-napra, hogy a mindennapok felőrölnek, idegileg, lelkileg. Kéne egy kis feltöltődés. De nem jön össze semmi. Lehet, csak ez a kibírhatatlan forróság, ami nem akar megszűnni soha. Jövő héttől tanítási szünet, igazából nem várom annyira. Még az is nagyon jó, hogy kicsit magam lehetek napközben.

– Kiégtél. Várható volt – válaszolt komoly arccal Róza.

A vadszőlővel dúsan befutott tornácon beszélgettek mikor Sára telefonja zenélni kezdett az asztalon. Egykedvűen megnézte ki hívta. Nem vette fel.

– Nem érdekel ki hívott? – kíváncsiskodott Róza.

– Nem ismerem a számot... bárki lehet.

Kis idő múlva újra zenélt a telefonja.

– Vedd már fel, soha nem hagyja abba! Vagy felvegyem én? – mérgelődött Róza.

Sára kelletlenül felvette a telefont.

– Kivel beszélek?

Róza és Zoli udvariasan otthagyták, arrébb sétáltak pár lépést, hadd beszéljen nyugodtan. A beszélgetés pár szófoszlánya elért hozzájuk.

– Nem tudom, miről beszél... igen, rémlik valami... az ő döntése... tudok róla.

Aztán Sára sokáig hallgatta a telefonálót. Róza mikor kíváncsian odafigyelt, észrevette, hogy a barátnője milyen sápadt lett. Odamentek hozzá, visszaültek az asztalhoz.

– Köszönöm, hogy felhívott – súgta alig halhatóan Sára és lecsukta a telefonját.

– Mi a fenét mondtak neked? Meg ki? Mi miatt akadtál ki ennyire? – követelte Róza a választ.

Sára szeméből eleredtek a könnyek.

– Benjáminról beszélt. Ma szabadult ki a tanár. Ismerem őt, Benjámin sokat beszélt róla. Mikor várt az elbocsájtásra, akkor hallotta meg mi történt a határon. Szerencsére régebben kiírta a telefonszámom Benjámin telefonjából. Sok mindent elmondott... már mindent tisztán látok. De nagyon nagy a baj, úgy értesült, hogy Benjámin élet- halál közt fekszik a kórházban. Azt hallotta, hogy elkapták a határon, szabályszerűen meglincselték. Itt van a tőlünk húsz kilométerre... itt van már három napja, és én nem tudtam róla.

– Nagyon sajnálom, de ne haragudj, eddig miért nem adott magáról életjelt, azt is elmondta?

– Igen, el. Benjamin sokat szenvedett, miután kikerült a szigorítottból, teljesen befordult, nem fogadott el senkitől segítséget. Attól rettegett a legjobban, hogy én nem fogom őt elfogadni, mert nagyon megváltozott. Szó sincs róla, hogy a pénz miatt változott meg, festeni is azért festett, hogy a lányainak tudjon segíteni...

Sára nem tudta abbahagyni a sírást. Zoli nézte egy darabig, aztán gyorsan döntést hozott.

– Készülj, elviszlek hozzá! Te most jobb, ha nem vezetsz. Én is kíváncsi vagyok, hogy van a barátod.

Sára hálásan ránézett Zolira, bement a házba átöltözni. Mikor megjelent az ajtóban, mögötte sietett kifelé a két asszony is. Az anyja törölgette a szemét, az öreg Terka dobálta magára a kereszteket.

– Istenem, mennyi szenvedést hozol még erre a szegény lányra? – nézett kérdőn felfelé az égre.

De onnan egyelőre, nem érkezett semmilyen választ, hiába várta.

Zoli útközben felhívta a kórházban dolgozó ismerősét és megkérte, hogy tudja meg ki az orvosa a betegnek és megköszöni, ha szól a dokinak az érkezésükről.

Nehezen telt minden perc míg várakoztak az orvosra. Végre kinyílt az orvosi szoba ajtaja.

– Jöjjenek csak be! – hívta be őket az orvos. – Foglaljanak helyet – mutatott a fotelok felé, majd elővette Benjámin leleteit.

– Önök úgy értesültem, Sági Benjamin hozzátartozói. Örülök, hogy idetaláltak. A beteg nincs jól. Azaz, minek is beszélnék mellé, kritikus az állapota. Műtéteken esett át, a diagnózisban sajnos minden szerepel. Szúrt és vágott sérülések, bordatörés, belsőzúzódások, és a koponyát ért ütés miatti idegsérülés. Jelenleg kómában van. Kérem, készüljenek fel minden eshetőségre...

Az orvos észrevette Sárát mennyire megviselte a hír.

– Ön a felesége?

– Még nem vagyok a felesége – válaszolt halkan Sára.

Az orvos szemében részvét csillant, mégis úgy döntött az igazságot mondja el, még ha fájdalmasan érinti is a hozzátartozókat.

– Néha történnek csodák. Talán lehet bízni végig egy csodában, nem kell az elején feladni. De ha látott csodás felébredést a kómából, mondjuk filmekben, most megmondom róla az őszinte igazságot, az mind egy nagy hazugság. Minél tovább tart a kóma, annál nehezebbé válik a felgyógyulás. Senki nem ébredt fel a kómából úgy, hogy csak felült az ágyban és ott folytatta az életét, ahol abba hagyta. Hát ilyen nincs. Sajnos hetekig, hónapokig, évekig tart utána a felgyógyulás. De lehet, hogy sohasem lesz ez a gyógyulás teljes. Amire legjobban számítani kell, az emlékezetkiesés. Kicsit más embert fogunk visszakapni, mint akit elvesztettünk. Most nem tudunk mi sem mást tenni, csak biztosítjuk az életfeltételeket. De mindenféleképpen lesznek következményei ennek a traumának, ne ringassuk magunkat illúziókban. Sokat segít a betegen, ha egy olyan ember, akihez erős érzelmi kötődése volt, mellette tartózkodik sokat és beszél hozzá. Ezt napi szinten meg kell tenni érte. Ajánlom, hogy mindig egy ugyanolyan történet szerepeljen a mesékben. Lassan megszokja és kötődik a történethez. A lélek ezáltal kapcsolódik a külvilághoz. Lelket mondtam, agy helyett. Észrevette? Nem véletlenül mondtam. Mi is ezt csináljuk. Próbálkozunk zenével, beszélünk a betegeinkhez. Azt tapasztaltuk, sokat segít rajtuk.

– Ez azt jelenti, hogy vele lehetek? – kérdezte reménykedve Sára.

– Igen, mint már említettem, egy családtag vele lehet. De készüljön fel, hogy amit látni fog a kórteremben nem lesz felemelő látvány

Zoli féltette Sárát, az orvos szavaiból azonnal megértette, hogy mi várhat rájuk a kórteremben. Míg a folyosón haladtak, odahajolt Sárához.

– Még meggondolhatod magad. Akit látni fogsz az nem ő lesz, csak egy nagyon sérült ember, aki hasonlítani fog rá. Nem tudja, hogy te ott leszel. Nem fog rá emlékezni később se. Ellentétben veled. Mert, ahogy ismerlek, átveszed a fájdalmát a szenvedését. A látvány pedig örökre kitörölhetetlenül beég a lelkedbe. Még lelkiismeretfurdalás is fog gyötörni miatta, mert azt hiszed, közöd volt ahhoz, ami vele történt. Pedig te nem vagy oka semminek. Sőt, azt kell, hogy mondjam, az egész történetben csak te vagy az áldozat. Mindent magadra vállaltál úgy, hogy nem kaptál érte cserébe semmit. Gondold át jól. Ha most megfordulsz, kimegyünk innen, csak arra a férfira fogsz emlékezni, aki volt eddig, akit megszerettél. Aki soha nem volt igazán ettől függetlenül a társad, csak az érzelmek játszottak veletek.

Sára lehajtotta a fejét, nem reagált Zoli szavaira. Zolit felidegesítette Sára hallgatása.

– Mondj valamit az égszerelmére!

– Te nem tudod, mi köt hozzá, azt csak én tudhatom. Nem akarok visszafordulni. Amíg él, nem hagyom magára, nem tudsz róla lebeszélni. Amit elmondtál az mind reális, elfogadható indok. Nem cáfolom meg. Félek a találkozástól, nem tagadom. Bárhogy néz most ki a teste, az csak múló állapot. Meg fog gyógyulni. A lelkéért jobban aggódok...attól, hogy megváltozott... azt nem szeretném.

– Megérkeztünk! – állt meg az orvos egy ajtó előtt. Kérem, hogy most vegyék fel a védőruhákat. A beteg érdekében minden esetben kötelező a használata.

Amikor felkerült rájuk a kórházi védőruha, az orvos kinyitotta a kórterem ajtaját.

– Itt van a betegünk. Jelenleg lélegeztető gépen, a műszerek folyamatosan mutatják az életfunkcióit.

Megálltak az ajtóban, nem léptek beljebb az orvos után. Az orvos odament Benjámin ágyához, vizsgálta az adatokat, beszélgetett a beteg ápolójával.

Róza jól ismerte Benjámint, mikor meglátta, elfordult és odanyomta az arcát Zolihoz.

– Édes jó Istenem – sóhajtott fel – nem lehet szegényt felismerni!

Sára arcából is kiszállt minden szín, sápadtan nézte a fekvő férfit, akinek az arca a felismerhetetlenségig össze volt törve. A bal szeme hatalmasra dagadt, bizonyára egy ütéstől. A homlokán véres heg éktelenkedett, a felpuffadt arc szederjes színűvé változott.

– Erről beszéltem az előbb! – Zoli is ledöbbent az emberi roncs láttán. – Nagyon rosszul néz ki a barátod.

– Igen, látom – suttogta Sára. – Kicsit vele maradnék, ha megengeditek. Mondjuk egy órahosszát. Holnap már bejövök egyedül.

– Nem tudom felfogni, hogy van benned ennyi erő. Jól van, mi elmegyünk a városba. Találkozunk egy óra múlva – válaszolt Róza, és már ment is ki az ajtón, még az orvosnak se köszönt. Csak kint tört belőle ki a kétségbeesés.

– Mondd, miért van ez? Miért ilyen kegyetlen a sors? Az egyikünknek adja a boldogságot, a másik vállára rakja az elviselhetetlen fájdalmat, szenvedést!

Zoli átölelte a könnyező feleségét – Ki tudja, hol kezdődik a boldogság és hol a szenvedés. Nyugodj meg kérlek. Segítünk nekik, amit csak tudunk. Itt már csak ennyit tehetünk.

Sára odasétált Benjámin ágyához, megállt előtte. Az ápoló odavitt egy széket.

– Üljön csak le, beszélgessenek! – mosolygott a fiatal férfi – Hallja, amit mond, beszéljen csak nyugodtan.

– Hallja? – nézett kétségbeesve az ápolóra – De hisz alszik.

– Nem alszik, kómában van, az nem ugyanaz. A tudata éber, éberebb, mintha ébren lenne, nekem elhiheti. Tudja, hogy itt van, érzékeli és látja magát. Csak... kicsit másként.

– Honnan tudja mindezt?

– Tanultam. Meg igazából érdekel ez az állapot a betegeknél, sokat olvasok ilyen irányban. Minden kóma más. Talán az övé is.

– Jól van, bizonyára többet tud a betegségéről, mint én.

Sára pár másodpercig nem tudott megszólalni, csak nézte Benjamin összetört arcát, a tehetetlen mozdulatlanságra ítélt testét. Aztán összeszedte minden erejét és halkan beszélni kezdett.

– Itt vagyok... ugye megismered a hangom? Sára vagyok. Tudod... volt idő, mikor sokat tépelődtem kettőnkön. Azon, hogy a sors miért akarta, hogy mi ketten megismerjük egymást. Hogy ki és mi irányította a lépteinket egymás felé olyan erőszakosan? Próbáltam megfejteni azt, amit később rájöttem, nem lehet. Már egy ideje nem fontos számomra a válasz. Csak az a fontos, hogy szeretlek. Bármi történik velünk, bármilyen sérülést kapunk az élettől, azok csak megoldásra váró feladatok. De ha elveszítelek, soha senki nem tudja a hiányodat pótolni. Nem akarlak elveszíteni Sági Benjámin.

Sára beszélt és közben kezébe fogta Benjámin kezét, játszott az ujjaival, simogatta a kézfejét.

Nem vette észre, hogy visszatért az orvos és megállt a háta mögött.

– Azt hiszem, meg tudom most mutatni hölgyem miről beszéltem, nézze, az EEG kezd életre kelni! Kicsit lusta még, de megmozdult. Az agy kezd dolgozni.

Sára felnézett a monitorra, amin tényleg egy kicsi hullám végig futott az egyenes vonalon.

– Érzékeli önt, és minden bizonnyal felismerte. Csak így tovább!

Mikor visszatért Zoli és Róza, Sára elköszönt Benjámintól – Holnap eljövök újra, és tovább veled leszek, ígérem.

Kint a folyosón Róza átölelte.

– Beszélsz hozzá. Gondolod, hogy érti?

– Az ápoló azt mondta, hogy igen. Hogy mindent lát és hall.

– Ha ő mondta... – fordította el a fejét Róza, hogy ne lássa rajta a hitetlenkedést.

– Pihenj le egy kicsit, nagyon kimerültnek látszol – biztatta az anyja, mikor hazaért. – Később majd elmondod mi van a beteggel.

– Igazad van, olyan furcsán érzem magam. Egy kis időre lepihenek.

Megfogadta az anyja tanácsát és elindult a szobája felé. Forgolódott az ágyán jó darabig míg sikerült álomba merülnie. A Benjáminnal való felkavaró találkozás furcsa álomba vitte a tudatát. Az egyoldalú beszélgetést folytatták tovább. Ott ültek ketten az erdőszélén egy árnyas fa alatt. Benjámin ugyanolyan torz arccal, behunyt szemmel ült mellette. Sára akkor is fogta a kezét. De az álomban beszélt hozzá Benjámin.

– Furcsa, ami ma történt velem – hallotta a férfi hangját, ami olyan távolinak tűnt, hiába volt a közvetlen közelében.

– Mit találsz furcsának?

– Azt, hogy amikor már mindenről lemondtam, az életről, rólad, megláttam a jövőm. Hihetetlen igaz?

– És mit láttál? Mondd el légy szíves!

– Azt láttam, hogy megtudtad, hogy megsérültem. Láttalak kétségbeesni, láttalak sírni. Rájöttem, hogy nagyot tévedtem veled kapcsolatban. Szeretsz engem, most már tisztán látom az érzéseid. Azt hiszem, ha velem leszel végig, képes leszek hozzád visszatérni. Ha velem vagy erősebbé válok. Talán sikerül... mit gondolsz?

Az álom megszakadt amikor benyitott az anyja. – Indulnod kell a gyerekekért, ne haragudj, hogy felzavartalak! – szabadkozott az ajtóban.

Sára szó nélkül öltözött, kiment az autójához.

A két asszony csendben dolgozott a konyhában. Terka mama egy sóhaj kíséretében leült a konyhaasztal mellé.

– Mi lehet azzal a szegény emberrel szerinted... túléli? Ez a lány belebetegszik. Segíteni kéne rajta valahogy – nézett kérdőn Sára anyjára.

– A sorsunk meg van írva, nem lehet rajta változtatni. Sárának el kell fogadni azt, ami vár rá.

– Akkor csak imádkozzunk értük.

– Azt lehet – hagyta rá Márti néni. – Imádkozni mindig lehet. Ki tudja, mit hoz a holnap.

Benjámin várakozott. Úgy érezte, hogy örökkévalóság óta áll az élet és a halál mezsgyéjén. Nyugtalan volt, mert Karola figyelmeztette, hogy nincs sok ideje, a döntését hamar meg kell hoznia.

Furcsán változott körülötte minden. Néha egy végtelen mezőn álldogált, mezítláb, a nadrágja térdig fel volt gyűrve. Kis tocsogók bújtak el a zsombékok közt – Bizonyára eső volt nemrég! – gondolta.

Kis idő múlva eleredt az eső újra, ő a legtermészetesebb mozdulattal kinyitotta az esernyőjét. A vásznon dübörögtek a lezuhanó vízcseppek. Félelmetes volt, mintha a fejében dobolt volna az eső – Tam-tam! – egyre erősödött a zaj – tam-tam! – tra-ta-ta-tam! – hasító fájdalmat érzett a fejében. Nem törődött vele, még erősebben koncentrált. Tudta, hogy Sára elindult hozzá. Nemsokára oda fog érni, és végre meghozhassa a döntését, amit elmondhat Karolának. Minden azon fog múlni, a találkozáson. Hirtelen felkapta a fejét, felnézett a szürkülő égboltra, hosszan figyelte ahogy közeledett felé egy sötét felhő. Forgott, megnyúlt, ereszkedett. Mikor közelebb ért hozzá, hangos károgástól lett hangos körülötte a táj. – De hisz csak varjak repülnek felém.

Megnyugodott mikor felismerte az égimadarakat.

A madárraj leereszkedett az erdő fáira és azonnal csend lett. Félelmetesen nagy csend. Hallgatózott. Mintha lódobogást hallatszott volna a távolból, reménykedett, hogy nem tévedett. Megfájdult a szeme a koncentrált figyeléstől, nem látott semmit, mert az út végén már ott hasalt az esti sötétség. – Ha nagyon sötét lesz, nem fog rám találni, talán kiáltani kéne, vagy tüzeket gyújtani! – törte a fejét kétségbeesve.

És akkor meglátta a lovas alakot, ahogy közeledett felé az úton. Integetni akart, de ijedten tapasztalta, hogy a karjait nem tudja felemelni. A lovas egyre közelebb ért hozzá. A boldogság végig futott a lelkén, mikor megismerte Sárát. Fehér fodros ruhája vakított a szürkületben. Mikor teljesen mellé ért, Sára lekúszott a lóról. Egy mozdulattal elengedte a lovat szabadjára a mezőn. De a ló nem hagyta ott, tisztes távolságban megállt és várakozva nézett vissza a gazdájára.

– Olyan régen várok rád!

– Itt vagyok már. Most már nem kell félned – válaszolt Sára.

– Ha egy kicsit később jössz, lehet már nem találkozunk...

– Nem üzentél, hogy merre keresselek. Igazából az utóbbi időben semmit nem tudtam rólad. Mégis, miért én lennék a hibás, ha kések egy kicsit?

– Nem hibáztatlak. De fontos, amit el akarok mondani. Nincs sok időm. Azt akarom, hogy tudd, és soha ne kételkedj abban, hogy szerettelek!

– Miért beszélsz múlt időben? Hisz itt vagy mellettem. Add ide a kezed, hadd fogjam meg. Érzed, hogy veled vagyok? Szeretlek. Segítek neked, bízzál bennem! – szólt rá határozottan Sára.

– Igen érezlek. De nem szerethetsz egy élőhalottat. Ne gondold, hogy nem tudom, hogy milyen visszataszító látvány vagyok. Csak a lelkem vergődik a testem koporsójában.

– Meggyógyulsz, higgyél nekem. Eljövök mindennap, hogy elmondjam. Nem hagyhatsz el bennünket. Ha mégis megteszed, akkor majd az életed legrosszabb döntését fogod meghozni.

– Nem tudom, hogy bízhatok-e benned? Lehet, csak sajnálsz, semmi több – sóhajtott fel Benjámin.

– Igen sajnállak! Sajnállak téged, és magam is. Sajnálom a két kislányod, akik most, ha rosszul döntesz, végleg árvákká vállnak. Bízhatsz- e bennem? Döntsd el magad! Ebben nem segítek. Ha fordítva lenne, és velem történt volna mindez, te ugyan velem maradnál- e? Ugyan te szeretnél-e annyira, hogy erősebbek legyenek az érzéseid, a sajnálattól? Ez most a legfontosabb kérdésem. Holnap visszajövök a válaszért.

Sára ezzel felült a lovára és eltűnt a sötétségbe.

– A holnap olyan messzire van! – roskadt össze Benjámin a felismeréstől, és érezte, hogy hideg verítékben fürdik a teste.

Ha megmozdul a föld

 

Napok óta nőtt a határkerítés másik oldalán a sóvárgó türelmetlen emberek csoportja. Látták amikor szolgálatot teljesítettek, hogy nem bújtak el, nem hőzöngtek, csak figyeltek feléjük.

Benjámin esti szolgálatra készült, ellenőrizte a riasztópisztolyát, a töltényeit. A rabok nem használhattak éles lőfegyvert, de egy héttel előtte az éjjellátó készülékeket ők is megkapták, ami éjszaka sokat segített a terepen. Már délután gyülekeztek a sötét felhők az északi égbolton, Benjámin induláskor mogorván nézett ki a sátorból.

– Megint nyakunkra jön a zivatar, mint a múltkor! – emlékezett vissza idegesen a két héttel azelőtti éjszakai viharra. Akkor is bőrig áztak, de nem hagyhatták félbe a kiszabott terep bejárását. Igaz akkor csak a vihar miatt készültek ki, de most ott táboroztak közel az idegenek. Senki nem tudta miért mozdulatlanok, mintha csak piknikre készülnének és még várnák a többi havert, akik beígérték, hogy részt vesznek a bulin. Kölyök sápadtan, nyűgösen készülődött mellette.

– Én már úgy hazamennék! – vallotta be Benjáminnak.

– Hová, haza? A dutyiba? Nem vagy magadnál, még hogy haza...

– Még ott is jobb, mint itt, hidd el. Mindennap úgy indulok el járőrözni, hogy lehet az lesz az utolsó az életemben. Ha ezek neki indulnak haver... de legalább lenne egy Kalasnyikovom, hogy kinyuvasszak egy párat... – Kölyök körbe táncolta Benjámint és úgy tett mint aki lead egy sorozatot a képzeletbeli fegyveréből.

– Ne keménykedj, azok is emberek.

– Akkor te nem láttad mire képesek. Ezek olyanok, mint akiknél agymosást végeztek a vallási-vezetők. Mintha hipnotikusan irányított gyilkoló gépekké változtatták volna őket.

– Lehet, hogy van köztük olyan, aki ölni akar. Sőt biztos. De többségében ugyanolyan szerencsétlen ember mind, mint mi.

– Ha te mondod, nem vitatkozom. De majd azt nézd meg, ha megindulnak. Mert tuti, hogy nem sétálnak haza! Ezek aztán nem!

Az eső még nem eredt el mikor elindultak az éjszakai szolgálatra. A négy katona állig felfegyverezve szegődött melléjük.

Az első száz méter megtétele után megpillantották a túloldalon az embereket, ott mozogtak a bozótos túloldalán. Feltűnt nekik, hogy nem láttak tüzeket, mint máskor. Valószínűtlenül áradt felőlük a csend, a nyugalom. Benjámin mégis úgy gondolta inkább olyan ez a csend, mint amikor a ragadozó ugrani készül a zsákmányára. Minden izmát megfeszíti még a lélegzetét is visszafojtja, aztán ugrik, neki a vad torkának. Aznap mindenki, aki mozgott ki volt vezényelve a határ megfigyelésére, végig szórták őket a határ vonalán, a négy katona is előre ment, így ellenőrizni tudtak egy nagyobb szakaszt. Kölyök lassan sírógörcsöt kapott mellette, nyöszörgött, dünnyögött egyfolytában. Benjámin próbálta kiiktatni a tudatából, nem figyelt rá, a kívülről jövő neszekre figyelt.

A keze a riasztópisztolyon volt mikor halkan odaszólt a társának.

– Maradj le tőlem, ne menjünk egymás mellett, van egy érzésem, hogy ma éjszaka elindulnak. Ha baj van, fuss visszafelé, ahogy csak a lábad bírja!

– És te haver?

– Velem ne törődj. Én is megyek utánad... ha lesz időm... – válaszolt Benjámin színtelen hangon.

– Jól van, te vagy a főnök!

A rab lehajolt, mint aki a cipőfűzőjét akarja megkötni, piszmogott. Benjámin haladt tovább előre. Körülbelül negyven méter mehetett, amikor megmozdult körülötte a föld. Mindenütt emberek voltak.

A riasztópisztolyból kilőtte az összes töltényt. Ahogy a lövedékek felértek a levegőbe, megvilágították a tájat. Több százan lehettek már, akik áttörtek a kerítésen. Dühösen közeledtek Benjámin felé, nem örültek, hogy leleplezte őket. Rájött, hogy semmi esélye ellenük, megfordult és futott ő is visszafelé. Úgy gondolta a riasztás megvolt, a többi a rendőrök és a katonák dolga.

Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, nem értette mi történt vele. Végig zuhant az úton, mint egy darab fa. Hallotta a lábdobogást, a dühös férfihangokat. Még érezte a rúgások erejét. Egy éles szúrást a bordái között. Aztán vége lett az iszonyatnak, eltűnt a semmibe minden.

A levegőben harci helikopterek érkeztek, a reflektorok megvilágították a környéket, ott köröztek Benjámin vérző mozdulatlan teste fölött. A bevándorlóknál alábbhagyott a lincshangulat, elfutottak, szétszóródva elindultak az ország belseje felé. Az idő kedvezett nekik. A sötét fellegek eltakarták a Hold fényét, kisvártatva bezúgott egy nagyerejű nyári vihar a tájra. Az eső erősen és szúrósan zúdult alá, elmosva a betolakodók nyomait.

Néha mintha érzékelt volna valamit a külvilágból. Furcsán és megmagyarázhatatlanul jelentek meg képek előtte. Tudta, hogy nem mozdul, azt is, hogy zárva van mind a két szeme. Mégis látott. Látta a kölyökképű sírástól eltorzult arcát, ahogy beszélt hozzá.

– Haver! Tudtad... igaz tudtad, hogy mi lesz?! Azért küldtél vissza, hogy engem ne öljenek meg? Igaz?! Akkor mindig is tudtad, hogy mire képesek. Haver! Ugye nem haltál meg... ne halj meg, tarts ki!

Látta azt is ahogy felemelik a földről és hordágyra teszik. Nem kímélték, futva vitték az élettelenül himbálódzó testét. Nem haragudott rájuk, nem fájt semmije, kimondottan jól érezte magát. A helikopter propellerje fülsüketítő zajt csapott mikor felemelkedett vele a levegőbe. Látni akart mindent, erőlködött, de egyre nagyobb sötétség vette körül. Nem kapott levegőt. Fuldokolt.

– Lélegeztetőre kell tenni azonnal! – hallotta távolról az ideges hangot.

Újra érzékelt és látott mindent. A helikopter leszállt, futó léptek dobogását érzékelte. Parancsszavakat – Most emeld! – Egyik hordágyról átették egy másikra. Nem értette minek az a nagy rohanás.

Kórházszag terjengett mindenütt, ugyanolyan szag, mint Karola körül mikor haldoklott. Mi lesz most vele? Meg kéne mondani nekik, hogy jól van, nem fáj semmije. Betolták valamiféle koporsóba, ami élesen bántón zúgni, kattogni kezdett körülötte.

MR vizsgálat – később rájött –, nézik, hol sérült meg. Lassan vissza tudott emlékezni, hogy mi történt vele. Visszatért minden előző fájdalmas emléke, amik miatt meg akart halni. Megszűnt a fizikai súlya, könnyűvé vált, lebegett a térben, onnan figyelt. Már előtte is érzett hasonló állapotot, akkor amikor felszállt vele a mentőhelikopter, már akkor furcsán látta a körülötte lévő világot. Néha a pilóta mellé ült és onnan nézte az alattuk suhanó tájat, aztán kilépett a gépből és mellette repült, mint a madár. Olyan volt mintha megszűnt volna a tér és az idő. Nem érzékelte a távolságot, magasságot, sebességet. Egyszer elért hozzá egy éteri energia, mintha Sára arcát látta volna a ködben. A vizsgálat alatt többen fölé hajoltak, nem látta a védőmaszkoktól az arcokat tisztán, az egyik idegesen felemelte a kezét, utasítást adott, hogy sietni kell, azonnal vigyék a műtőbe. Végignézte a saját operációját. Nem tudta meddig tartott, bizonyára sokáig, a sebész homlokán látta az izzadság cseppjeit. Hallgatta is őket. Nem volt valami biztató a számára, amiről beszéltek. Arról beszélgettek, hogy úgy néz ki, mint akin átment egy metrószerelvény a sötét alagútban. Reménytelen a felépülése. Aki műtötte mérgesen rászólt – Lehet, de fejezzük be a műtétet!

Haragudott, hogy ilyen könnyen lemondtak róla, ezért otthagyta őket, elment szétnézni a kórházban. Nem értette, hogyan tud közlekedni. Mintha nem létezett volna számára akadály, nem voltak falak előtte. Elidőzött egy nagy beteg mellett. Csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. Beszélgetett vele. Azt mondta a beteg, hogy készül átmenni a túloldalra, már mindenkitől elbúcsúzott. Otthagyta, benézett a nővérszobába, ahol szinte ájultan a kimerültségtől aludt egy éjszakás műtősnővér. A szája kicsit nyitva volt. Arról álmodott, hogy a kislányát várja az óvoda előtt és nagyon fél. Megkérdezte tőle, hogy mi az, amitől fél? Azt válaszolta, hogy ott vannak újra a kutyák. Két kóbor dög. Mi lesz, ha rájuk támadnak? Megnyugtatta, hogy csak álmodik, igazából nincs ott semmi. Pedig ő is látta a kutyákat, és átérezte az anyára és a gyermekére leselkedő veszélyt. Aztán meggondolta magát és azt tanácsolta, hogy a másik kijáraton vigye ki a gyereket, az egy másik utcára nyílik. A nő megnyugodott, lassult a pulzusa. Mikor visszatért, már belőle is csövek lógtak ki, siralmas látvány volt mikor végig nézett önmagán. Úgy gondolta pihen egy kicsit. Lassan valami füstszerű kúszott be a látómezöjébe, húzott maga mögött egy fénylő alakot...

A ragyogó alak fölé hajolt.

– Itt vagyok, ne félj. Segítek!

Benjámin felismerte Karola hangját.

– Nem látom az arcod.

– Igazából nincs arcom. De a kedvedért visszaváltozom kis időre. Így már jobb?

– Igen. Látlak már. Jól vagy?

– Ahol én vagyok ott nincs fájdalom, azért jöttem eléd, hogy oda kísérjelek!

– Nem biztos, hogy akarok menni, még nem döntöttem el, hogy akarok e...

Az árny körbetekeredett fölötte, sziszegve rászólt – Nézd, mivé lettél! Ha visszatérsz csak a fájdalom és a bánat fog rád várni. Nézd meg magad!

Benjamin megnézte magát, látta a feldagadt eldeformálódott arcát, zúzódásokkal sebekkel teli testét ahogy feküdt a vértől pirosra színeződött gyolcslepedőn. Elszörnyedt a saját látványától.

A műtét már befejeződött, vitték az intenzívre. Három ápoló gyorsan szakszerűen dolgozott rajta, ellátták különböző életben tartó műszerekkel. A végeredmény ugyanaz lett, mint az előzőekben látott haldokló teste, a katéter, az infúzió, a véradagoló, a lélegeztető csövei, mint a pók lábai nyúltak ki a testéből. Az ágya feletti monitorok bevillantak és kezdetét vette az élet és a halál lassú tánca. Az EEG egyenes csíkkal üzent a megérkező orvos felé.

– Reméljük, hamar történik valami, vagy hiába dolgoztunk hat órán keresztül – szólt fáradtan az ügyeletes nővérnek.

– Látod, már miről beszélek? – kúszott Benjámin arcához Karola – Lehet, évekig így fogsz feküdni, mint egy élőhalott. Az izmaid elzsugorodnak, elfogynak, mint a fogyó Hold. A tudatod megbomlik, elillan. Semmire sem fogsz emlékezni. Ha mégis, egyszer felébredsz ebből az álomból, olyan leszel, mint egy csecsemő. Nem tudsz enni, inni. Nem tudsz járni. De még beszélni sem. Miért választod hát, hogy visszatérsz?

– Meggondoltam magam, még dolgom van. Tartozom egy vallomással... Sárának... elmondom neki, akkor ígérem veled megyek.

– Sára? – kacagott fel Karola – Mit változtat már bármin, amit el akarsz neki mondani? Te akartad, hogy felejtsen el, most miért fontos vele kapcsolatban akármi is? Azt hiszed, tud majd szeretni téged így, amivé váltál?

Benjámin szívében mélységes szomorúság költözött – Igazad van. Elmegyek veled! – kinyújtotta a kezét az alak felé.

– Jól van. Megmutatom hova viszlek. Soha nem akarsz majd visszatérni. Gyere!

Benjamin elindult Karola után. Hirtelen kinyílott a tér és egy gyönyörű virágos mezőre léptek. A mezítelen talpa alig érintette a csillogó fűszálakat. Valami csodás zene ölelte át, azt érezte mintha hullámzó víz mosná az arcát, egy ritmusos mozgás sodorná beljebb és beljebb, érezte, hogy mindene ellazul tőle.

– Ez a végtelen szeretet, amit érzel. Ugye milyen gyönyörű itt minden. Pihenj le és élvezd! – súgta Karola.

Pár percig átadta magát a csodának, de hamar nyugtalan lett újra.

– Várj! Úgy érzem... közeledik felém! – lépett hátra, ahol a szürkeség várta.

– Kiről beszélsz?

– Már látom... ő az! Látom, ahogy vágtat fehér ruhában egy barna lovon, a haját tépi a szél, látom, hogy kétségbeesett... miattam... még maradnék!

– Ez csak vízió kedvesem. Nem emlékszel? Te festetted így le. Jól van hát. Itt hagylak az élet és a halál mezsgyéjén. De nincs sok időd!

Karola alakja feloszlott, utána bekúszott azonnal a gomolygó szürke köd. Benjamin várakozott.

– Végre visszajött! – hallotta az orvos ideges hangját – Figyeljenek rá nagyon. Kimegyek, iszom egy kávét.

A világ változik

 

Míg a határon folyamatossá vált a feszültség az állandó készültség miatt, addig a faluban lázasan készülődött a Fónagy család a lakodalomra. Kevés falubeli ismerte még Zoli menyasszonyát, akiről a szálldosó hírek már minden házba megfordultak. Beszélték, hogy Sára városi barátnőjébe lett Fónagy Zoli szerelmes, annyira, hogy nagyon gyorsan meg is ejtik a lakodalmat. Volt téma megvitatni, kibeszélni, kifordítani, befordítani mindent, ami kettőjükhöz kapcsolódott. Hisz jóformán még feledés gödrébe se került a hetedhét országra szóló esemény, amikor Marival, a volt feleséggel tartotta a lakodalmát Zoli.

– Minek ez a nagy felhajtás, lehet, megint pórul jár szegény. Ez meg egy flancos városi lány. Ki érti, miért keres magának a falusi ember ilyenfajtákat? – tépelődtek az öregasszonyok a kapukban álldogálva.

De a kíváncsiság napról napra nőtt az emberekben, hisz a rosszmájú megjegyzések mellett, akadt azért jó is.

Róza meghívta Sára családját, hisz a legjobb barátnőnek kötelessége végig ott lenni ezen a szép napon. A kislányok lettek Róza koszorús lányai, ami miatt bőven lett dolga Sárának. Eleinte nem nagyon akarta, hogy kirakatban legyenek a gyerekek, de végül meggondolta magát. Hadd ismerje meg mindenki az öt gyermeket, akiknek a sorsát felvállalta. Legyen még több látnivalója a leselkedőknek.

A templom előtt megállt a feldíszített hintó, hozták a menyasszonyt. Róza az édesapjába karolva vonult végig a kíváncsiskodó falusiak között, mögötte a négy koszorúslány sétált, elől a két szőke kislány Zsuzska és Mónika, Benjámin lányai, hátul Zita és Amira, akik barna hajukkal, bőrükkel, teljesen ellentétei voltak a másik kettőnek. Eddigi életük legszebb napjává vált ez a nap. Nem csak a csoda szép ruha miatt, vagy a lokniba formázott frizuráik miatt, hanem azért is mert fontos feladatot láttak el, hisz ott lehettek mindig a menyasszony körül. Zsuzska karján kis kosarat vitt, amit színes szalag díszített. A kosárkában ott lapult a ház körül akkorra kinyílt összes rózsa szirma. Az ő dolga volt, a kifelé jövő pár lába elé szórni a sok illatos rózsaszirmot. Sára megilletődve nézte a nevelt gyermekeit, a barátnőjét, aki nagyon szép volt a hófehér tüllruhájában. Arra gondolt közben, hogy ő sohase fogja ezt az érzést átélni, amit most Róza.

– Szia, azt hittem lemaradunk a lényegről! – lépett hozzá váratlanul Zalán – Itt van mindenki, csak torlódás volt az utakon, lassan haladtunk.

– Jókor ideértetek – nyugtatta meg Sára, és integetett hátra mikor meglátta a többieket.

– Kísérhetlek? Ne izgulj csak a szertartás alatt. Karolj belém, ne lógj egyedül.

– Később beszélni akarok veled! – figyelmeztette Sára, szófogadóan belekarolt Zalánba.

– Tudom miről. Ne haragudj. Róza egy kotnyeles, nem áll meg semmi benne.

– Jó, hogy megmondta. Nem haragszom rá – nyugtatta meg Sára.

– Akkor én is mondok valamit. Nem jöttem üres kézzel. Lassan minden kép összeáll.

– Mit tudtál meg?

– A barátod hosszabb időre megint külszolgálatra ment. Nem is olyan messzire vannak innen. Harminc kilométerre. De ez nem minden.

– Siess már, mindjárt indulunk befelé! – sürgette türelmetlenül Sára.

– Azt mondta az ismerősöm, hogy előtte nagy húzása volt a börtönben. Még a televízió is adott róla híreket. Kiállítást rendeztek a festményeiből. Mondhatnám, hogy híres lett a barátod... lehet ez ment az agyára.

– Festmények? Nem említette, hogy eladásra fest – ámult el Sára. De szerintem nem volt oka, hogy eltitkolja előttem. Nem értem, miért tette mégis.

– Lehet már nincs rád szorulva, már lesz pénze mikor kiszabadul. Nagy játékos az ürge.

Sára próbált elfelejtkezni Benjáminról, próbált azonosulni a lélekben az őt körülvevő vidám hangulattal, a szertartás meghitt pillanataival. De nem sikerült, legfeljebb csak rövidebb időre. Mindig visszatért hozzá a gyomorszorító érzés, hogy Benjámin nem volt őszinte hozzá. Talán soha nem is volt őszinte hozzá. Eddig azt hitte, csak a szégyen miatt hallgatott el, mert emberölésért meghurcolták. Annyi kérdés volt körülötte, amire csak Benjámin tudott volna válaszolni, senki más. Haragudnia kellett volna rá, dühöngeni, megcsalni bárkivel, de azt sem értette, hogy miért nincs iránta harag benne. Talán mert minden rossz gondolatra volt egy jó gondolata. – Híres festő lett. De hisz ő kérte meg, hogy kezdjen újra festeni. Soha nem gondolta róla, hogy csak a pénz motiválja, semmi más. Bízott benne, hogy meg fogja kapni idővel mindenre a választ.

Zoli és Róza az esküvő után nem utazott külföldre. Bekuckózták magukat Magyarországon egy wellness szállodában. Józan megfontolásból, mert a napról- napra erősödő politikai feszültség miatt nem volt biztonságos sok ország közkedvelt turista helye.

A lakodalom utáni hétköznapokkal berobbant a júniusi forróság, kiégette a határban a legelőket, tétlenségre ítélte napközben a vidéki embereket. Hajnaltól délelőttig és a kora-esti órákban tudtak csak kint lenni a földjeiken. Dél körül már megállt a levegő körülöttük és úgy érezték mintha egy befűtött kemencében ücsörögnének.

– Nincs ez jól, elromlott az időjárás! – sopánkodott Terka mama – Az én fiatalságomban csak a július hozott ilyen forróságot, de még az is visszafogta magát. Ez már a purgatórium, az ördög égető tüze. Meglátjátok nagyon rossz vége lesz, ha így folytatódik az időjárás.

Az öregasszony hitt a Biblia minden sorában, az abban leírt világra váró veszedelmekben. Ezért mikor az elviselhetetlen forróságra kitört egy féktelen vihar, összekulcsolta a kezeit és egész napját imával töltötte el. Diónyi jég ömlött egy órán keresztül az égből, mindent letarolt. Az öregasszony arca sápadt volt és rezzenéstelen, mikor vége lett az ítéletidőnek rezignáltan Sára felé fordult – Hiába harcolsz ellene, mindig ő fog győzni. Eljött a végítélet órája lányom.

Kétségbeejtően sok kár keletkezett az épületekben és a földeken, az aratás előtt lévő kalászosok a földön hevertek, a kukoricáról lefosztotta a jég az összes levelet. A tanyán is megbontotta az épületek tetejét az orkánerejű szél. A felbecsülhetetlen kárra nevetséges összeget állapított meg a biztosító.

Sára nem hitt az öregasszonynak, habókos úgy gondolta, a Bibliát is emberek írták, minden sora manipuláció. Nem rendítette meg az ijesztgetése sem, tovább tervezte a meglévő gazdaság fejlesztését. A Bibliában leírt jóslatoktól jobban aggasztotta, ami a nagyvilágban zajlott. Néha olyan érzése volt, mikor végig bogarászta a rosszabbnál rosszabb híreket, hogy nem a fejlesztéssel kéne foglalkoznia. Egyszerűen összpontosítania kellene a túlélésre. A hírekből a gazdasági összeomlás jeleit vélte felfedezni. Az elégedetlenség a rendszer politikai vezetése felé napról napra nőtt, és megállíthatatlannak bizonyult. Az országokban egyre nőtt a változás iránti igény, amit nemcsak a bevándorlók okoztak, akik az adott ország szociális keretét padlóra vágták, hanem a kialakult bizonytalanság miatt. A biztonságérzet hiánya mellett a jogrendszer lengő hidja is kritikus állapotba került, aminek a kilengése már addig is veszélyes volt, amíg a belső korrupció lavírozott rajta. Magyarországon egyre keményebb napok követték egymást, mindenki tudta, hogy ez csak a kezdet. Egyre jobban kirajzolódott, hogy nem íróasztal mellett fog eldőlni a társadalmi változás. 

Sára ennek ellenére bízott a jövőben, úgy gondolta kiforrja magát ez a korszak is, mint az új bor.

Terka mama sandán oda- oda figyelt mikor a laptopján írogatott. Nem tudta legyőzni a kíváncsiságát, min töri a fejét, mikor más már javában pihen. Sára elmondta a kíváncsi öregasszonynak min dolgozik, az csak csóválta a fejét.

– Szegény keresztapád, sose irkált, mindent a fejébe tervezett meg. Mégse csapódott be.

– Én hosszútávú fejlesztésben gondolkodom. Azért kell leírnom mami, mert nem csak erről az évről szól.

– Csak annyit, amennyit elbírsz. Egyedül vagy! – szurkálta meg a lelkét újra az öregasszony és kárörvendően kicsoszogott a konyhából.

– Csak annyit! – sóhajtott fel Sára. Eszébe jutott a lakodalom éjszakája. Sokat táncolt újra Ivánnal, olyan látszatot kelthettek másokban, mint akik rég összetartoznak. Lehet, csak azért volt figyelmes hozzá, mert társtalan volt. Hisz ilyenkor minden fiatal vihette a lakodalomba, akivel együtt járt.

Eszébe jutott az az éjszaka is, mikor Iván segített megtalálni Amirát. Megpróbálta neki szavakba önteni mennyire hálás érte. De ő nem várt hálát. „Amit tettem az egy természetes dolog." – hárította el a hála szavait a férfi. Mégis furcsa kapcsolat kezdődött köztük attól a naptól, de inkább baráti, majdnem testvéri kapcsolat.

Benjámin felől semmilyen hír nem ért el hozzá. Egyáltalán miben bízhat még? Igaza van keresztanyjának, itt az ideje komolyan elgondolkodni azon, hogy kivel húzza azt a szekeret, amit jócskán túlterhelt. Be kell látnia lassan, hogy egyedül nem fog sikerülni semmi.

Sokszor átsegítette, ha megoldatlan problémája akadt, egy hirtelen megérzés, ami csak bevillant kérés nélkül. Az utóbbi időben semmit nem érzett meg előre. Mintha Benjámint egy láthatatlan erő venné körbe, nem üzent a lelke semmit feléje, még az álmaiban sem.

Hallott a határon lévő folyamatos feszültségekről és mindennap a saját szemével is látta, hogy mennek a főúton a katonai járművek, és felettük az égen szállnak a határ felé a helikopterek. Szerencsére nem kaptak riadóhírt arról, hogy áttörték a határt, és idegenek felbukkanására számíthatnak.

Egyszer vége lehetne már ennek a rémálomnak – gondolta, mikor késő este a tornácról figyelt egy tanya felett átzúgó helikoptert. Látta, hogy mentőhelikopter propellerje forgatta fent a levegőt. A közeli város felé tartott. Sebesültet, vagy nagy beteget szállíthatott. Elsuhant mellette egy hideg légáramlat, rosszérzéssel ment be a házba.

csak egy légörvény

Június elejére tervezte szobrász a kiállítással összekötött árverést. Nem volt egyszerű összehoznia, hisz mikor minden kezdett összeállni, Benjámint szigorítottba vitték. Egy hónapig próbálta tartani a reményt önmagában, hogy nem kell feladni az addigi munkát, amit a külső szervezésbe ölt. A műterem tele volt szebbnél szebb alkotással mikor Benjámint elvitték. Pedig az se volt egyszerű összehozni, hogy Benjámin dolgozni tudjon, ahhoz is szponzort kellett keresnie. A kinti barátain keresztül végül az is összejött. Át tudta vinni a börtön igazgatóságon később azt is, hogy megkapja a festő a felszereléseket a munkához.

Ha valaki, ő aztán tényleg felhőtlenül örült, hogy visszatért a művész. Beindíthatta újra a projektet. A siker kétesélyes volt, vagy nagyon bejön, vagy csúfos kudarc, mert tudta jól, hogy bármin elbukhat az egész, azon is, ha rossz hangulatban kel fel reggel a börtönparancsnok és elkezd kételkedni abban, amire a beleegyezését adta. Rendhagyó dolgot talált ki, a tárlatot nem kint a városban akarta kiállítani, hanem bent a zárt intézeten belül, méghozzá egy erre a célra kialakított nagyobb légterű zárkában. Azt akarta, hogy érintse meg a környezet is azokat, akik meg akarják venni a képeket. Mert erre ment ki a játék, nyíljon meg nagyra a pénztárca, minél nagyobb licitet érjenek el. Megszerezte az engedélyt, hogy beengedjék a licitet lebonyolító stábot.

Jobban izgult, mint Benjámin, aki csak dolgozott szabad idejében, mint egy robot. Nem tudta miért változott meg, mióta visszatért a szigorítottból. Arra tudott csak gondolni, hogy tetovált halála miatt lett annyira zárkózott. Mikor beszélt hozzá, csak rábólintott mindenre, de később arra sem emlékezett, miről volt szó egyáltalán. A képek, amiket festett hordozták a személyiségváltozását, más lett az ecsetkezelési stílusa, eltűnt a lágyság a harmónia minden alkotásából.

– Tarts ki testvér, még egy hét, és finis. Dől a lóvé.

– Nekem mit kell csinálnom?

– Egy bankszámlaszám kellene a nevedre, több dolgod nem lesz. A megbeszélt részesedésért én mindent rendezek. Kijutnak a címzettekhez a becsomagolt képek. Az egész csak egy stáb munkája. Megvan a zárka, ahol lesz az aukció. Az aukciós ház idejön a helyedbe. Online vagy telefonon lehet licitálni a képeidre. Ha vége a licitnek, aki nyer, legombol húsz százalékot előre, a többit szállításkor.

– Gondolod, hogy kell valakinek egy is, hogy megveszik? – bizonytalanodott el Benjámin.

– Ne majrézz. Bízzál bennem! Persze mindenki lenyúlja a hasznát a pénzből, de marad neked is bőven. Figyelj haver! Ha minden jól megy, vehetnéd az egészet állás interjúnak részemről.

– Miről beszélsz?

– A szabad életről. Dolgoznék neked. Persze nem ingyen! – nevetett szobrász.

– Ha túl leszünk rajta, két hét és már nem leszek bent – komolyodott el Benjámin.

– Téged is beválogattak a határra megint?

– Inkább mondjuk úgy, hogy jelentkeztem. De bajban lehet az ország, ha ránk is szüksége lett – húzta el a száját Benjámin. Tegnap már ott voltunk a kiképzésen. Két hét múlva megyünk le a déli határra legalább negyvenen.

– Mit csináltok?

– Javító kiszolgáló egység leszünk, de ki tudja előre mi lesz még. Kiképzést is kapunk határvédelemből.

– Akkor pont jókor leszünk túl a liciten, majd meglátod, egy firkált lapod se marad. Eladtalak a médiának!

Elérkezett az árverés napja, ott várakoztak mindketten a kiállított festmények, rajzok között. Nem volt nagy tolongás, talán csak a rájuk vigyázók lettek többen. Három férfi lépett be a zárka ajtaján a megbeszélt időben. Egyik kamerával érkezett, összehozták gyorsan a technikát, ami nem volt különösen nehéz feladat számukra, mivel csak két számítógépből állt. A számítógépeken futó programon Benjámin látta a kamerával felvett képeit, amiket előtte még gondosan felcímkéztek és besoroltak. A számítógépen a kép felső szélén futott a licit, a felajánlott vételár összege. Mindenki feszülten a számítógépet figyelte.

Benjámin nyugodtan ült egy asztalnál, figyelte mi történik. Szobrász fel volt húzva, elment, visszament hozzá.

– Ugye megmondtam haver, sokat megvesznek. Van egy festményed, még most is megy rá a licit.

– Melyik az?

– A lovaglós csaj. Mindjárt jövök! – és már ment nézni az infókat.

Benjamin szerette azt a festményt, legszívesebben soha nem vált volna meg tőle. A képen, egy sekély vízparton Sára lovagolt egy gyönyörű barna ló hátán. A lány sötét hajába belekapott a szél, erős combjai kirajzolódtak, ahogy a szél rásimította a fehér könnyű szoknyáját. A víztükör kékje a túloldalon összeolvadt a lemenő Nap bíborával.

– Tudod hol tart már? Nem hiszem el, még én sem. Csak ez az egy kép visz mindent! Külföldről jön a licit.

– Mennyit adnak érte?

– Most százezer eurónál tart. Már nem is merem nézni. Mondtam én, hogy menő leszel innen a börtönből. Hiszel már nekem?

Akkor látták, hogy veszi őket a kamera. Szobrász megnézte miért készítettek róluk felvételt.

– Engedélyt kaptunk rá. A vevők kíváncsiak a festőre! – mondta az egyik aukciós – Nem szeretik a zsákbamacskát. Ez a kuriózum, hogy börtönből egy rabosított adja el a képeit. Biztosan akarják tudni, hogy nem trükk.

– Még közeli kép is készült rólad, ahogy itt ülsz rabruhában. Haver, fent vagy a rivaldafényben. Most már nem szabad abba hagyni!

Benjámin megnyugodott, hogy sikerült minden festményén túladnia. Így már valóra vált, amiért annyit dolgozott az utóbbi időben, hogy tud a gyerekek nevelésébe segíteni Sárának. Hálás volt szobrásznak, nélküle nem jöhetett volna létre ez a bravúros licitálás.

– Ha szabadulok és felvehetem a pénzt, megkapod a részed. A munkahelyed is meglesz nálam. Te tényleg el tudsz adni mindent.

– Csapjál bele! – vigyorgott boldogan szobrász – Mi ketten jó páros leszünk kint a való világban is.

Egy hét múlva, hajnalban elindult velük a két rabszállító busz. Ott ült az ablak mellett, és figyelte a hajnali derengést. Szomorú volt, mint mindig az utóbbi időben. A pénz, amit kapott a képekért felvidíthatta volna, hisz már nem volt csóró földönfutó, mégse érzett megelégedettséget. Kiégett és üres volt a lelke legbelül, ennek ellenére képtelen volt Sára emlékétől megszabadulni. Minél jobban kényszerítette a tudatát, hogy blokkolja a rátörő emlékeket, annál intenzívebben villant elő a semmiből Sára arca, hangja. Később már hagyta, nem küzdött tudatosan ellene. Arra gondolt, az idő könyörtelenül szétrágja azt a nagy szerelmet, ami kialakult köztük. Az idő már ilyen. Minden nappal távolabb viszi majd a kiindulási ponttól. Egyszer, mikor tétován visszatekint, már nem fog látni semmit. Legfeljebb emlékfoszlányokat sodor még a szél azon az úton, ahol távolodik, néha illatok szédítik, vagy ismerős hangok rémlenek fel körülötte. De már nem érintik meg olyan fájdalmasan, mint az út elején. A pulzusa közömbösen reagál rájuk, legfeljebb felgyorsul egy másodpercre, a szíve hangosabban lódul egyet-egyet, mint mikor végig söpör egy légörvény a templom harangján, ércesebb szólamot kicsalva belőle. Csak ennyi lesz, semmi több. Talán az lesz a leghelyesebb, ha lemond a kislányairól is. Mónika és Zsuzska arca már összemosódott Sára arcmásával, fájó emlékképpé válva.

Még nem tudta, hogyan fog élni ezután. Csak azt tudta, ami ezután jön, önpusztító és szeretet nélküli élet lesz, ami számára már nem jelentett kihívást.

A buszon, ami szállította őket, már nem a megszokott börtön hangulat uralkodott, kártyáztak, hangoskodtak utazás közben. Nem szólt rájuk senki. A kéthetes kiképzésen már összejött a társaság, mind kemény legény volt. Úgy látta nincs köztük egy se, aki elszaladna, ha éjszaka valaki elköhögi magát a sötétben. Talán csak kölyökképű, akit már nem tudott levakarni magáról, úgy követte mindenhová, mint az árnyéka. Benjámin lett számára az Isten, az oltalmazó.

Gondolatai visszatértek a börtön falai közé, de azonnal lelkiismeret furdalása lett, mert eszébe jutott a tanár, akinek elég durván visszautasította a segítségét, miután kikerült a magánzárkából. Menekült előle, nem engedte, hogy tovább folytassa a lélekmegmentést nála. Már nem volt rá szüksége. Úgy gondolta az ő lelkét már a pokol tüzére dobták, átalakult, megkeményedett visszafordíthatatlanul. Nem motiválta semmilyen érzelem, kőkeményen ráérzett, hogy minden, ami körbeveszi színjáték, álszentség, amiben, ha élni akar ölni kell.

Nézte a rabtársait és viccesnek találta, hogy bűnözők is mehetnek a határt őrizni, még ha illegálisan is, hisz nem ez volt a feladatuk hivatalosan. Benne volt a pakliban, felkészítették őket a kiképzésen. Ha élesre fordul, vagy rendkívüli lesz a helyzet, bevethetők lesznek. Aztán rájött, hogy egyáltalán nincs benne humor. Őket nem kell úgy kímélni, mint a civileket.

Az előtte az ülésen négy fiatal férfi énekelni kezdett, a dalra elcsendesedtek a többiek.

" Magyar-hon felé,

Sötét fellegek törnek.

Ezer határvadász..."

Aztán egyenként bekapcsolódtak, énekeltek csillogó szemmel, büszkén, talán azzal a felemelő tudattal, hogy most rájuk is szüksége van a hazának. Ez azért mégis csak más meló lesz –gondolta ő is — mint mikor jóvátételi munkában kifestik a város óvodáit, takarítják a parkokat. Mégsem énekelt, nem volt benne lelkesedés, még a pillanat sem tudta elvarázsolni, hisz idegenként élt a saját országában. A haza szó nem jelentett számára semmit. Nem haza az, ami kidobja magából a szülöttjét, engedi éhen, szomjan halni. Nincs benne jog sem kegyelem.

Levitték őket a déli határhoz, ahol a kerítés ugyan állt, de folyamatosan megrongálták és áttörtek rajta a bevándorlók. Amikor odaértek akkor is folyt a műszaki kiépítés, készült a közvilágítás.

Erős kiépített sátrak várták őket. Az eligazításkor jött rá igazából, hogy egyáltalán nem kéjutazásra hozták őket, sokkal rosszabb időszak vár rá, mint az első határ munkánál.

Alig helyezkedtek el, megérkezett a körletükbe egy katonai terepjáró. Középkorú tiszt szállt ki belőle, szigorú kék szemeivel végig nézett a kivezényelt elítélteken, majd elébük sétálva köszöntötte őket.

– Remélem úgy jöttek ide, hogy tisztában vannak vele, hogy lesznek igencsak nehéz óráik és napjaik? Az is lehet, hogy nagyon kevés pihenővel. Ettől a perctől megkövetelem a helyzethez illő komolyságot, szigorú fegyelmet!

A katonatiszt elmagyarázta, hogy mi lesz a feladatuk.

– Ez a határrész százhuszonkét négyzetkilométer. Nem egy félórás sétagalopp. Mint láthatták, épül kifelé a közvilágítása. Az önök feladata a továbbiakban a rendőrök és a katonák kiszolgálása, a megrongált kerítésszakaszok javítása. Folyamatosan be lesznek osztva felváltva a járőrök mellé. Az észlelt rongálás kijavítását azonnal meg kell kezdeniük! Amennyiben éles helyzetbe kerülnek, a feladatuk tovább bővülhet, szükség esetén riasztási feladatot is el kell látniuk. Nem kell hősködni! Ha nagyobb csoport tör át a határvédelmen azt megrongálva, oda csoportosítjuk az erőinket. Helikopter is segíti a megfigyeléseket. Várhatóan nem csak bevándorlók fogják izgalomba hozni az itteni készenléteseket. Találkozni fognak eltévedt embercsempészekkel, akik a haszon kockáztatása miatt bármire képesek, de mindennapos a sima csempészet is ezen a területen, és csak azért, hogy ne unatkozzanak, a drogkereskedők kedvelt útvonala is egyben ez a határszakasz. A határ biztonságának megőrzése nem könnyű feladat, hisz ki lesznek téve az időjárás szeszélyének, a terepviszonyok nehézségeinek. Örökös készenlétet jelent. Bármikor parancsot és riasztást kaphatnak. Fárasztó és kimerítő lesz, pláne az éjszakai őrszolgálat. Ezért is fontos a fegyelem, az egymásra figyelés szabályainak betartása!

Már az első este megkapta mindenki a nappali és éjszakai beosztását. Benjámin mellé beosztották kölyökképűt, a zárkatársát. Igaza volt a tisztnek eligazításkor, legalábbis az időjárással kapcsolatban. Megérkezésük másnapján megdördült az ég, egész nap ömlött az égi áldás a nyakukba.

– Az jön itt be, aki akar – mérgelődött langaléta – hisz ilyen esőben, szélben nem hallunk, nem látunk semmit.

– Azért figyelj! – tanácsolta Benjámin – Az időjárás csak az elemek játéka, ha én át akarnék jönni a határon, ilyen időt választanék.

A két határvadásztól, akikkel együtt indultak minduntalan lemaradtak, mivel a kerítésen folyamatosan találtak javítanivalót.

Mellettük az erdős részen recsegtek, törtek a fákról a lezuhant száraz ágak, kölyökképű rémülten lesokkolt.

– Itt vannak haver! – súgta oda Benjáminnak.

– Félős vagy? Jól kifogtalak. Talán csak erdei vad, vagy a szél ereje. Ne majrézz már annyira! Még ez hiányzott, hogy beszarj itt mellettem!

– Te tán nem félsz? Nekem aztán nem tudod bebeszélni, hogy te sohasem félsz semmitől.

– Pedig eltaláltad, ha meg kell halni, akkor meg kell, de előbb kitekerem a nyakát egy két rohadéknak! – válaszolt dühösen Benjámin – Hagyd abba a sírást! Nagyon unom.

– Elhiszem. Tudom, hogy milyen vagy, hazavágtad a tetováltat is.

– Te is úgy járhatsz, ha nem szeded össze magad, figyelj inkább! – mordult a félelemtől reszkető rabra Benjámin. Nem örült, hogy pont egy gyáva társa lett – Minek jelentkeztél, ha ennyire beszari vagy? Maradtál volna a dutyiba!

– Tartozom neked haver! Miattam ültél szigorítottban.

Benjámin legyintett egyet, nem folytatta tovább a diskurzust. Sejtette végig, hogy a kölyökképű csak ő miatta jelentkezett a határra.

Egy hét múlva, a kezdeti jókedvnek hírmondója sem maradt, mindenki fáradtan kelt- feküdt. Az ingerültség is fokozódott köztük. Pedig addig nem történt különösebb esemény a szakaszukon. Egy embercsempészt tudtak elkapni, aki a nagy eső miatt lecsúszott egy árokba és ott ragadt a sárban. Nem is az autóval volt baj, hanem a fazonnal, gyalog próbált lelépni előlük. A hátrahagyott autóban sorsukba beletörődve vártak, akiket szállított.

A következő héten kapták a riasztást. A határt, pár napon belül ezres nagyságrendben bevándorlók érik el. A feszültség óráról- órára nőtt a határőrzők között.

Élni mindenáron

 

Rendszeresen járt Sára a gyerekekkel az önvédelmi oktatásra. Nem örült mikor meglátta Ivánt, Zoli mellett segédkezni. A férfi sétált a gyerekek között, igazította a mozdulataikat. Messziről látszott róla, hogy odaadóan végzi a rábízott feladatot. Néha oda ment Sárához is, szólt egy két szót hozzá, de csak lényegtelen dolgokat kérdezett. Jóformán meg sem várta a választ, tovább lépett. Az első óra végig elméleti oktatással telt el, csak ezután tanították meg velük a szabadulási, védekezési gyakorlatokat. Jött minden sorban, hogyan harcolhatnak egy husánggal, milyen rúgásokkal és fogásokkal tudnak kiszabadulni, ha elkapja egy gonosztevő őket. Később külön volt pár óra a felnőtteknek, ott már tanulták a késekkel való védekezést, és a támadást is. Akkor kérte meg Zolit Sára, hogy szeretne hivatalosan önvédelmi fegyvert szerezni a gazdaságba. Zoli hitetlenkedve nézett rá, de végül megígérte, hogy segít. Segített is pár napon belül. A következő héten már bejárt a városba a lövészklubba gyakorolni.

Az öreg Molnár gyilkosait nem kapták el, eltűntek, mint a kámfor. Csak találgattak, ki vagy kik lehettek a jószívű öregember gyilkosai. A falusiak attól a naptól zárkóztak, figyeltek mindenre. Ha bármi gyanúsat észleltek futótűzként adták tovább a hírt egymás közt. Konkrétan nem tudták megnevezni kiktől kell félniük, hisz az országba bejutottak tömegével a gazdasági bevándorlók, de jöttek a háborús övezetből kétségbeesett kiszolgáltatott menekültek családostól. Volt, aki hivatalos belépéssel, voltak sokan, akik a zöldhatáron át, az emberkereskedők hálójában vergődve. De jöttek hamis papírokkal elvegyülve a jó szándékúak közt olyanok is, akik nem menedékért indultak útnak, hanem foglalni, bosszút állni azokon, akik miatt szenved a népük, ezek erőszakosan próbáltak bejutni Európa belsejébe. A befogadótáborok megteltek, embertelen körülmény alakult ki bennük. Felborult az országban a megszokott rend. A káosz törvényszerűen megszülte a félelmet. Elindult egyfajta hírzárlat arról, mit él át a lakosság mindennap. De nincs olyan zárlat, amin nincs egy kicsinyke repedés, amin nem tud kiszivárogni egy információ sem. Mindennapossá vált az addig ismeretlen bűnözési hullám, folyamatos terrorcselekményektől rettegett Európa.

Az országhatárhoz közel lévő tanyán is más lett az időrendi beosztás. A határba, nem mert egyedül kijárni senki, próbálták összehangolni a többi gazdával a kinti munkákat, hogy mindig legyen több ember egy adott területen. Sárát fájdalmasan érintette, hogy elmaradt a mindennapi önfeledt lovaglása, amin kimondottan egyedül szeretett lenni. Elkeseredve vette tudomásul, hogy korlátozott lett a mozgástere a saját földjén.

De tudta, hogy okkal történik minden, mert napról napra több hír jutott el hozzá a közeli településeken történt bűncselekményekről, ahol bementek élelmet kérni, aztán kirámoltak minden mozdíthatót. Vandál módra betörtek kertekbe, ahonnan gyümölcsöt, zöldséget tudtak szerezni. Utánuk csak az összetört, sok esetben felégetett terület maradt. A gazdák kétségbeesve védték a területeiket a sok munkával felépített javaikat. Jött hír két nemi erőszakról, csoportos bántalmazásról, de gyilkosságról az ő falujukban történten kívül nem hallottak.

Amikor eljutott a falujukba a hír, hogy éjszaka nagyobb létszámú migránsnak sikerült az átjutás a zöldhatáron, felkérték a falu lakosságát, hogy a gyermekeket ne engedjék el otthonról. Az intézkedésnek az volt az oka, hogy amerre haladtak ezek a zömével csak férfiakból álló csoportok, azokról a helyekről egyre aggasztóbb hírek jutottak el hozzájuk. Sára újra nagyobb bevásárlásra indult a legszükségesebből, majd összehívta a családot, hogy megbeszélje velük, kinek mi a dolga, ha betörnének az ő tanyájukra is. Sajnálta a gyerekeket mikor belenézett a rémült szemükbe.

– Ne féljetek, lehet, csak beszélünk róla és nem lesz semmi. Hisz figyeli a környéket rendőrség a katonaság. Ha mégis rossz szándékkal akar ide bejönni bárki is, az a legfontosabb, ne lássák, hogy féltek. Azt se, hogy csak nők vannak itt és gyerekek. Nincs sikítás, sírás, nincs pánikolás! Figyeljetek rám és a kicsik a nagyobbakra. A kicsik ettől a perctől nem mehetnek ki az udvarra, csak felnőttek kíséretében. Ne távolodjon senki el a háztól messzire! Ettől a perctől nincs elcsatangolás, se az erdő mellé se a kanálishoz. Flóri neked nagyon tudni kell mi a dolgod! Zita! Ha én nem tudom a rendőrséget vagy a tűzoltóságot hívni, te fogod. Azonnal, minden gondolkodás nélkül! Az első három szám. Itt van. Rendőrség, tűzoltóság, mentők. Érted?

– Gyújtogatnak is? – kérdezte kikerekedett szemmel Zita.

– Az is lehet. Akkor mindent megbeszéltünk!

A két cigány fiatal sápadt arccal fogadta az utasításokat. Sára folytatta – És most adok egy két segítséget az önvédelemhez. Keresztanyám, ez itt paprika spray. Nehogy magatokat fújjátok le vele. Egy hétig folyni fog a nyálatok, ha rosszul kezelitek. Megmutatom! – nevetett Sára mikor meglátta a két asszony ijedt arcát.

Két nap nem történt semmi, szinte unalmas volt az életük. Sokat társasjátékoztak odabent a házban, vagy csak lézengtek. Kint addig voltak a felnőttek, míg a legszükségesebb munka elvégzésre került. Sára napközben sokat álldogált a tornácon, figyelte a tájat, amiből olyan nyugalom áradt. Olyankor úgy érezte, az egész csak egy rémálom, ami itt folyik körülöttük, ami félelmet kelt bennük. Miért is akarná őket bántani bárki? Hisz nem adtak rá okot senkinek. Ők csak élni akarnak szabadon, boldogan. Ott, ahol ezer éve él a magyar... a saját földjükön. Benjáminra gondolt, az erős két karjára. Ha ő ott tudna lenni velük, nem kéne mindezt egyedül végig csinálnia. Szentül hitte, hogy Benjámin minden bajtól megvédené őket, még az élete árán is. Nem sejtette Sára, hogy mindenki tudja már a környezetében csak ő nem, hogy Benjámin már régóta nincs a szigorítottban. Igaz furcsállta nemrég, mikor Zalán felhívta és rákérdezett.

– Mi újság van, a barátod jelentkezett már?

– Tudsz valamit róla? Hallgatlak! – kérdezett akkor vissza, izgatottan. Zalán furcsán magyarázkodott.

– Áh semmi, csak kérdeztem. Én sem tudok semmit.

Pedig tudott mindent. Azt is, hogy Benjámin nem hívta ezek szerint fel Sárát a börtönből.

Sajnálkozását fejezte ki akkor is mikor Zolival beszélt.

– Szegény Sára, én nem merem megmondani – vallotta be Zolinak – , olyan mániákusan kitart a fazon mellett.

– Nagyon jó gondolat. Most nem lenne ésszerű, ha elterelné a csalódás a figyelmét a fontosabb dolgokról. Várjunk vele. Még jelentkezhet az ürge.

Mikor letette a telefont Zoli azonnal hívta Rózát – Te tudod már, hogy Sára barátja...

Róza első reakciója azonnal jött a vonal másik végéről – Én megmondtam előre! – de később mégis elintézte egy sóhajjal – Nehéz megtalálni az igazi társat. Nekem oltári mázlim lett ebben is. Szegény Sára. Mit lehet most tenni?

Harmadik nap délután meghallották a kutyák eszeveszett ugatását. Később már csak az egyik ugatott. Mikor Sára kirohant az ajtóig, meglátta Bice testét a kerítés mellett, fehér bundáját pirosra festette a vére. A kerítés túloldalán legalább tíz fiatal férfi hadonászott és hangoskodott. Lajkó még tépte a kerítést egy darabig. De őt is megszúrták. A kutya nyüszítve rohant fedezékbe.

– Elkezdődött! – kiáltott hátra az ajtóból Sára a többieknek – Zita! Telefonálj! Flóri, ahogy megbeszéltük! Anyám induljatok a legbiztonságosabb helyiségbe a kicsikkel! Zárjátok magatokra az ajtót! – kiáltott hidegvérrel a sokkot kapott családra.

– Engem ne külgyél lányom, a házamat én is védem, nem kérhetsz ilyet! – állt ellen az utasításnak Terka mama.

Zita akkor már felhívta a rendőrséget, mire Flóri kihozta Sára szobájából a pár napja megszerzett vadászpuskát. Ő is felszerelte magát. Kezében jókora kifaragott akáchusángot szorongatott, aminek a végén meghagyta a fa természetes díszét egy ökölnyi göcsörtöt. A derékszíjába két kést rejtett el Sára tudta nélkül. Ott álltak a résnyire nyitott ajtó takarásában, hallották a kinti beszédet, de nem értették.

– Hozd ide Amirát! Tudnunk kell, mit akarnak!

– Hozhatom. De sok jót nem akarhatnak. Megölték a kutyákat! – mondta idegesen Flóri

Az odaérkező kislány hallgatózott egy kis ideig, aztán sírásra görbült a szája.

– Mindet akar. Azt mondta, hogy Allah neve és engedelme. Övé itt minden. Azt csinálják, amit akar. Mert Allah enged.

– Jól van. Menj gyorsan vissza! – parancsolt Sára a síró kislányra – Te mit csinálsz keresztanyu? – nézett hátra, ahol az öreg mama pont tüzet gyújtott egy nagy lábas alá.

– Főzök egy kis levest! – mondta sápadtan az öregasszony – Ne törőggyél velem! Ez az én házam, ide csak az jöhet, akit beengedek!

Sára kilépett a tornácra, mögötte ott állt viaszfehér arccal Flóri.

– Míg nem szólok, ne csinálj semmit, de akkor mindent el kell követni, hogy ne kapjanak el bennünket. Először csak az időt húzzuk, hogy ide érjen a segítség. Érted? – szólt a fiúra parancsoló hangon.

Sára a vadászpuskát leállította a tornác oszlopa mellé és széttárt karral fegyvertelenül kilépett az árnyékból. Angolul odakiáltott a férfiaknak, akik pár méterre tőle szédelegtek vitatkoztak az udvaron.

– What are you doing here? Nobody invited you.

A csoport odafordult feléje, először meglepődtek, majd a magányos nő látványától hangosan zajongni kezdtek, hadonásztak a karjaikkal, vigyorogtak Sára felé. Két férfi elindult a tornác felé. Az első széttárta a karját és gúnyos mosollyal hívogatta. A többiek hangos röhögésbe kezdtek. Sára csak sejtette miről beszél a férfi. Rászólt, hogy álljon meg. De az csak közeledett, közben a többi is megindult a tornác felé. Flóri ahogy megbeszélték, nem mutatkozott, bent maradt az oszlop takarásában.

Sára nem érzett semmilyen félelmet, sem idegességet. Az egész testén eluralkodott egy magabiztos nyugalom. A szemeiben hideg fények lobbantak, vállához emelte a fegyver és tüzelt. A férfi először meglepődött aztán félelem ült ki a szemében, fordulni próbált, de már későn. A mögötte lévő még nagyobb lendülettel lépett Sára felé nem törődve a földre rogyott társával. Sára újra lőtt a vadászfegyverrel. Pontosan, kimérten, hidegvérrel. De a túlerő egyértelművé vált egy pillanat alatt számára. Próbálta őket megállítani, de már ott voltak mellette, körbevették. Erőszakos kezek tépték a ruháját ütötték, rúgták a testét. Rúgott és harapott. Az életéért küzdött. Akkor látta meg, hogy Flóri kezében megvillantak a kések, és látta, ahogy a fiú szúrt velük, ahol csak érte őket, gondolkodás nélkül. Aztán hallott egy mély férfihangot, majd látott mellettük jajgatva elrohanó két alakot, a testük és ruhájuk gőzölgött, mint a meleg vizű források a téli hidegben.

Végre elért hozzá a rendőrautó szirénája. Minden erejét összeszedte, hogy tovább tudjon védekezni. A ruhája cafatokban lógott rajta, a földön feküdt és farkasszemet nézett egy puskacsővel. A saját vadászpuskáját tartotta rá egy eltorzult arcú férfi. Sötét haja a homlokába hullott, göndör körszakálla fel-alá mozgott, ahogy dobálta rá az ismeretlen szavakat. Mellette ott feküdt Flóri, a karján vérben ázott az inge, kezével szorította a vérző sebeit. Sára minden figyelmével koncentrált a puskacsőre. Aztán oldalra rúgott ollózva a lábával. A puska elsült, de már nem őfelé. A férfi durva ütést mért rá a fegyverrel, majd otthagyta. Bizonyára eljutott a tudatáig az autók zaja és rájött, hogy már nincs egyedül a lány.

A rendőrök körbe vették az udvaron lévőket. Sára hallott egy közeledő mentő szirénát, aztán a tűzoltó szirénáját is.

– Zita ide csődített mindenkit – gondolta. Oldalra fordult Flórihoz – Tarts ki fiam, jön a mentő – biztatta a sápadt, reszkető fiút.

Akkor látta meg Terka mamát, aki ott állt az ajtóban, de csak az öreg teste állt ott, ki tudja, hol kószált a tudata. Ott állt sokkos állapotban, kezében még szorongatta a gőzölgő fazekát.

Felhúzta magát, hozzádőlt az oszlophoz, nem mozdult el Flóri mellől. Behunyta a szemét, a fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Lehet megölt valakit. Ami a legrémisztőbb egy cseppet sem sajnálta. Hogyan változhatott meg ennyire? Olyan lett pont, mint Benjámin a börtönben... gyilkossá vált ő is.

Míg önmagán tépelődött, Zita szipogva fölé hajolt. Megérezte, hogy simogatja a lány a haját. Aztán hallotta a távolodó lépteit, ahogy rohan lefelé a tornác lépcsőjén. Hallotta, ahogy kiabált.

– Siessenek mán, anyám vérben úszik, meg a tesóm is a halálán van! – jajveszékelt, ahogy a torkán kifért.

– Anyám, azt mondta, anyám – mosolyogta el magát. – Mindig túloz ez a lány, dehogy haltunk meg, miért kelt pánikot feleslegesen.

Hirtelen sötétség ért el hozzá, és pillanatok alatt kihunyt körülötte minden fény. Már nem fájt semmije, jó volt az a könnyű lebegés, amit érzett.

Valaki közeledett felé, újra fényben fürdött körülötte minden.

– Még nem készülhetsz az útra, még nincs itt az időd! – hallotta a hangot, ami teljesen betöltötte a lelkét – Még van egy közös próbatételünk, ami eldönti a sorsod.

– Milyen próbatétel? Fáradt vagyok...

– Velem kell összemérned az erőd! – hallotta újra a hangot, ami egyre halkabbá vált, ahogy távolodott tőle.

A mentőben tért magához, mellette a másik hordágyon Flóri feküdt. A fiú aggódva figyelte, a vértől összeragadt haját, ütésektől véraláfutásos karját, amibe a mentősök még a tanyán bekötötték az infúziót.

– Ne mozogjon! Agyrázkódása van – hajolt fölé a mentős ápoló. – A kórházban majd alaposan kivizsgálják, mert sok a zúzott és vérző seb a teste egész felületén.

– Rendben – válaszolt és oldalra fordította a fejét Flóri felé.

– Hogy vagy?

– Elég gyengén. Zoli bácsi azt mondta, hogy nagyon büszke rám. Meg azt is, hogy mindig lesz a tanyán valaki éjjel-nappal. Majd bejön a kórházba utánunk, ha minden rendbe lesz otthon – válaszolt Flóri és nem vette le a szemét továbbra se Sáráról.

– Mi van, miért nézel?

– Csak. Hát nagyon ramatyul néz ki, ha látná magát... nem gondoltam, hogy Sára néni ilyen nagy harcos. –

Vallotta be Flóri, miért is van az a nagy rácsodálkozás a szemében.

– Ne magázz, mondtam már. Különben is, a mai naptól tényleg ne, felnőtté váltál a szememben. Lehet benned bízni minden téren. Bátor vagy. Igaza volt Zoli bácsinak, én is büszke vagyok rád.

Flóri fájdalmasan elvigyorodott, sóhajtott egy nagyot.

– Hogy hívjalak... anyának, mint a többiek?

– Hívhatsz nyugodtan, hisz a nevelőanyád vagyok, csak ne magázz.

– Jó – egyezett bele könnyű szívvel Flóri és még egyszer átragyogtatta a szemét Sárára, aztán becsukta, mert fájt nagyon a karja, de a megelégedett mosoly megmaradt az arcán.

A kórházban Flóri sebeit össze kellett varrni. Elég sok vért veszített. Sára állapota rosszabb volt, az egész testét véraláfutások, sebek borították. Megfigyelésre bent kellett maradniuk jó pár napra, ami miatt Sára egyáltalán nem ellenkezett, mert folyton szédült, erős fájdalmak gyötörték.

Zoli még este bement hozzájuk.

– Hogy érzed magad? – hajolt fölé a férfi – Megmondom őszintén, nem gondoltam, hogy mindez bekövetkezhet. Talán nem kellett volna kimennetek, arról volt szó, hogy először telefonáltok.

– Sokan voltak. Ha bent maradunk és ránk törik az ajtót... még így sem tudtunk védekezni. A gyerekek miatt is... tudtam... azaz megéreztem, hogy nagy a baj, te nem értheted, miről beszélek. Én már napokkal előtte éreztem, hogy közelít felém valami iszonyat, felkészültem lélekben mindenre.

– Három komoly sérült van, az egyik állapota válságos. Bice a kutyátok meghalt – sóhajtott fel Zoli, közben nézte a lány elkínzott arcát. – Túl tudod egyszer is tenni magad ezen a szörnyűségen?

– Igen. Azt hiszem... majdnem embert öltem. De ne félts engem, újra megteszem és újra és újra, ha valaki fenyegeti a családomat! Érted? Nincs egy kis sajnálat sem a szívemben értük... Lajkó?

– Nyugodj meg. Az állatorvos kiment hozzá. Megmarad azt mondta – válaszolt Sára szavain ledöbbenve Zoli. – Félelmetes vagy, azt tudod.

– Nem értem, miért nem féltek tőlem? Hisz fegyvert használtam ellenük. Azt hittem megfutamodnak, de nem úgy történt.

– A halálod akarták mindenáron. Egy nő soha nem veheti el az életüket a hitük szerint. Aki így hal meg a Paradicsom nem fogadja be, hiába volt addig nagy harcos.

– Mi lesz most velem?

– Nem tudom. Lesz rendőrségi kihallgatásod. Birtokháborítás és önvédelem miatt történt, ami történt. Ha kell, szerzünk jó ügyvédet. Most elmegyek, pihenjél – búcsúzott el tőle Zoli.

Sára lehunyta a szemét és szót fogadott ez egyszer Zolinak, mély álomba merült.

Nem gondolta, hogy ami a Pálos tanyán történt milyen felzúdulást vált ki, nemcsak a falujukban, a médiában egyaránt. Mikor szétszaladt a hír, hogyan védte meg a tanyát és a családját a betolakodóktól, megállás nélkül folyt a szócsata a közösségi fórumokon. Azon vitatkoztak a legtöbbet, hogy volt e joga ilyen módon védekezni? Használhatott- e büntetlenül lőfegyvert ellenük? Egyáltalán kezébe vehette- e a család megvédését, vagy várni kellett volna, a kiérkező rendőrökre. A vélemények nagyon megoszlottak. Volt, aki Sárát ítélte el, és a betolakodókat védte.

A Pálos tanyán, míg Sára és Flóri a kórházban feküdt, nem szűnt meg a félelem. Folyamatosan sírdogált valaki, kiváltképp Terka mama, aki alig tudott magához térni, végig az események hatása alatt maradt. Ő látta ugyanis egyedül, mi történt a házon kívül. Látta, ahogy gyilkolják azt a lányt, aki öregkorára a reménysége lett. Nem szűnt meg az ima az ajkairól egy pillanatra sem, hiába biztatta Zoli, hogy Sára és a fiú is túlélte a támadást.

– Átkozott lett ez a ház – suttogta maga elé többször. De lassan maga is elhitte, hogy bizonyára odaköltözött valami rossz szellem, az vonzza be a bajt hozzájuk.

A megosztottsággal csak hazaérve szembesült. A falu szerencsére egy akaraton volt, teljes mértékben melléjük állt a lakosság. Attól kezdve egyfajta tisztelettel adóztak Sárának, de még a tizennégy éves roma fiúnak is.

Már az első nap megjelentek a rendőrök, de nem azért, hogy a jegyzőkönyvet felvegyék, magukkal vitték kihallgatásra. Csak annyit engedtek meg, hogy Zolit felhívja.

– Elvisznek a rendőrök! Segíts rajtam, ha tudsz! – szólt a telefonba idegesen Sára.

– Ne ijedj meg. Már beszéltem ügyvéddel, nem lesz semmi baj. Nem fognak elítélni. Túlléphetted a védekezés mértékét, azaz használhattál lőfegyvert, ami nálad hivatalosan engedélyezett, mivel feltételezhetted, hogy a támadás az életetek ellen irányult. A támadók számbeli fölénye is megalapozhatja ezt a feltételezésed. Csoportosan birtokháborítást követtek el és támadást indítottak ellenetek. Nyugi.

– Nyugodt vagyok... – felelte Sára.

Zolinak igaza lett, nem vitték előzetesbe, mikor a jegyzőkönyv elkészült, visszaszállították rendőrautóval a tanyára.

Azon a hétvégén Róza is oda utazott, sietett meglátogatni a barátnőjét.

– Szentséges ég, hogy nézel ki, mint egy zombi! – szörnyülködött Sára sötétlilába színesedett foltjain.

Sára átölelte Rózát, örült, hogy láthatja újra.

– Tudod bent a kórházban volt időm gondolkodni azon, hogy milyen világban élünk. Meg azon is, hogy milyen közömbösen nézzük a híreket a tévében, amiben néha megmerik mutatni, mi zajlik száz kilométerrel arrébb az országunk határaitól. Például Ukrajnában. Repeszdarabok ölnek meg családokat, vagy épp a lagzis népet. Ne értsd félre. Nem rád célzok ezzel. De képzeld el, életed legszebb napján meghalni, csak... mert ilyen világban élünk. Érted? Csak azért. És itt van Szíria, Afganisztán. Gyűlöljük, akik onnan azért jönnek, hogy itt tovább folytassák a szörnyűségeket. Igen, nap mint nap végig néztük ezeket. A keresztre feszített, lefejezett gyermekeket, a brutálisan elkövetett gyermekek és nők elleni erőszakot. Akik csinálják mindezt, azok deviáns söpredéke a világunknak, embernek nem nevezhető csürhe, akik nem méltók arra, hogy befogja őket ez a felsőbb szintre lépő civilizáció. Szóval nézzük és nem hisszük el, hogy mindez velünk is megtörténhet. Álomvilágban élünk. Rájöttem, mi a legfontosabb az életemben. Most, pár nap alatt.

– Gondolom a családod – próbálta kitalálni Róza.

– Igen. De nem csak az. Ha muszáj, mert nincs más választás, akkor harcolni kell, ha kell halálig. Mindent elkövetni, hogy ne vegyék el tőlünk, ami a miénk, a földet, a megélhetésünket, a boldogságunkat. És igen, végső soron a család a legfontosabb. Eltaláltad.

– Remélem nyugalom lesz ezután a környéken mindenfelé rendőröket és katonákat látni, figyelik a környéket éjjel-nappal.

– Az jó, annak csak örülni lehet. De úgy sejtem, még sokáig nem lesz itt nyugalom. Ha abbamarad, kezdődik elölről, mert rejtett szálak mozgatják a világunkat. Halálra ítélt civilizációban élünk, amit a halál mozgat nem a szeretet. Én is szeretném, hogy a lakodalmatok napján békesség legyen a környékünkön. Eladtad a lakásod, sikerült?

– Igen. Innen megyünk a bútoraimért, már a jövő héten. Nagyon izgulok. Remélem a hátralévő idő alatt kifehéredsz te is? – mondta csillogó szemmel Róza, aztán elkomorult az ábrázata.

– Mi bánt?

– Á, semmi... – hárított Róza. Sára ismerte a barátnőjét, tudta, hogy fontos, amit el akar mondani most is, de valami miatt hezitál.

– Ne kímélj, mondjad! – biztatta.

– Nem kéne... de tudod, hogy milyen vagyok...

– Tudom, hogy milyen vagy.

– Hazudtam én neked valaha?

– Nem tudok róla. De mi lenne, ha kiböknéd mi bántja a csőröd? – szólt rá már idegesen Sára.

– Benjámin. Ő miatta vagyok gondban. Eszembe jutott, hogy tök egyedül leszel az esküvőmön.

– Dehogy, ott lesznek a gyerekek, meg anyámék is.

– Az nem olyan. A drága meg még fel se hív...

– Nem tud.

– De tudna. Minden haverod tudja, hogy tudna. Három hete kint van a szigorítottból – jött ki fékezhetetlenül Rózából az igazság. – Ehhez mit szólsz? De ne haragudj rám.

– Nem haragszom – felelte Sára, de egy darabig maga elé merengett, aztán határozottan megszólalt – Örülök, hogy nincs már szigorítottban. Végre kikerült onnan.

– Csak ennyit mondasz? Tényleg kiformázta az arab az agyadat! Nem érted? Miért nem hív fel akkor?

– Gondolom, oka van rá, egyszer majd megtudom – felelte rezzenéstelen arccal Sára.

– Na, én megyek, megjött értem Zoli. Még beugrok elköszönni Terka mamától. – Róza felugrott az autózúgásra, belódult a konyhába.

– Csókolom. Aztán készüljön a sok finom süti a lagzimra mama! – ölelgette meg az öregasszonyt – Minden rendben van már, nem lesz már több baj.

– Jó lenne Róza. De tudod-e aranyom, min jár a fejem azóta is?

– Hallgatom! – figyelt kíváncsian Róza.

– Azóta van átok a házon, amióta Amirát idevetette a sors. Vagy lehet a gonosz! – halkult el a hangja suttogósra a mondat végére az idős asszonynak.

– Mikkel beszéli tele magát Terka mama? Nem kellene. Mondom, hogy minden rendbe lesz! – nevetett Róza.

Nem vették észre a kis Amirát, aki ott állt az ajtó takarásában, kezében egy teásbögrét szorongatva. Megértette miről beszélget a két felnőtt.

Odakint nyári forróságot terített szét a Nap, mindenki behúzódott előle a házba. Még az örökmozgó Zita is elcsendesedett, besettenkedett a két idős asszonyhoz, és ábrándozva végignézett velük egy retró magyar filmet, amiben Karádi Katalin búgó hangon énekelte az akkor divatos slágerdalokat.

Amira egyedül maradt a szobájában.

De jó Zitának – gondolta – ,ő már eldöntheti, mit csinál, ha akar, nem kell lepihennie, filmet is nézhet.

Nem tudott pihenni, pedig őt is megviselték az utóbbi napok idegtépő eseményei. Eszébe jutott mit mondott Terka mama.

„Azóta van baj a házban, mióta Amirát idevetette a sors, vagy lehet a gonosz". Ugyan miért mondta Terka mama? Neki is tudnia kéne, hogy őt nem a gonosz hozta. Az igaz, hogy akik megtámadták a házat azok az anyanyelvén beszéltek. Összeráncolta a homlokát, félelem fogta el mikor arra gondolt, hogy talán azért törtek rájuk, mert tudták, hogy ott van. Mégis igaza lehet öregmamának, hogy ő miatta lett olyan nagy sérülése Sárának és Flórinak. Talán Bice is miatta halt meg. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem lenne már ott, akkor elkerülné a házat a gonosz. Olyan sok idő eltelt, mióta elment az anyja Fadi után. Elfelejtette és nem találja a visszafelé vezető utat. Azt mondta pedig, hogy visszamegy érte. Mikor? Ha most Sára miatta meghal, már úgyse találkoztak volna soha többet. Elhagyja a családot, az lesz a legjobb! – döntötte el gyorsan. Megkeresi a saját családját, hisz tud már magyarul kérdezni utánuk.

Felült az ágya szélére, szétnézett a szobában. Majd kivette a szekrényfiókból a kapucnis pulóverét és halkan kisurrant a házból. Hallgatózott kis ideig a tornácon. Megnyugodott, senki sem vette észre. Nem a falu felé vette az irányt, azt gondolta, hogy arra kezdik keresni legelőször.

Míg bandukolt a földes úton, folytatta tovább a belső monológját.

Úgy kell elmennie, hogy soha ne találják meg. Hisz ő idegen a családban, nem azért van ott, mert szeretik. Nem családtag. Azokat is gyűlölik mind, akik az anyanyelvén beszéltek. Csak azért sajnálják, mert gyerek – Egy gyerek csak– azt mondta Flórinak Sára. Sárát mindenki anyának hívja... csak ő nem hívhatja. Miért hívhatja mindenki anyának? Biztos, hogy nem anyja egyiknek sem. Az óvodában készítettek virágot anyák napjára. Az övé különösen szépre sikeredett. Bíborszínű volt a krepp papír, talán azért. Mikor odaadta a virágot nagyon izgult. Jó lett volna mondani akkor, hogy – Boldog anyák napját – de csak hallgatott, Sára meg nevetett – Jól van, nincs semmi baj Amira. Köszönöm a gyönyörű virágot! – miért nem úgy mondta – Kislányom – Látta mindig, hogy sokat szomorkodik, olyankor kiült a tornácra és nézett a távolba. Náluk ilyenkor azt mondták, hogy valahol már jön felénk az, akit annyira várunk. De akit ő várt, soha nem érkezett meg. Talán ő is elfelejtette merre van az idevezető út, mint az anyja. Értem bizonyára soha nem fog úgy szomorkodni és sóhajtozni, mint azután a valaki után.

Az akácos erdő mellett széles poros országút vitt a távolba. Jó messzire be lehetett látni a végét. Eldöntötte, hogy azon megy tovább. A nap már lefelé ment az égen, lassan enyhült a meleg. Nem volt fáradt. Nézelődött. Néha még egy- egy pillangót is megkergetett mikor meglátta lustálkodni őket a boglárkák sárga virágtengerében. Messziről felé sodorta a keleti szél a délutáni harangszót.

Annyira azért nem volt rossz ez a hely... – mélázott magában – Őszre már beíratták iskolába is. A falu is szép, szép zöld és virágos. Náluk mindent belep a homok, folyton hozza-viszi a szél magával.

Hirtelen sajnálni kezdte az otthagyott biztonságát.

Lehet, majd egyfolytában keresik. Ha nagyon keresik, az is lehet, megengedi, hogy megtalálják – döntötte el magában, és ettől a gondolattól kissé megnyugodott.

Az országút felvitte egy fahídra, aminek két oldalát rozoga fakorlát támasztotta. Megállt pihenni. Odatámaszkodott a korláthoz, megpróbált lenézni.

Különösnek találta, hogy nem látja, mi van odalent. Nem látott vizet. Lehet csak egy mély árok semmi más – áthajolt jobban, hátha lát valamit.

Lent a buzogányok barnuló bóbitája lengedezett a szélben, de víz nem csillant meg alattuk. Megreccsent a korlát a súlya alatt. Tehetetlenül zuhant a korhadt farúdba kapaszkodva a két méter mély árokba. A fagerenda mikor földet ért a fejének ütődött. Furcsán érezte magát. A vér végigfolyt az arcán, bebújt a nyakánál a pulóverébe.

Először a család csak a házban és a tanya körül kereste a kislányt. Mikor rájöttek, hogy nem találják sehol, akkor hívták fel a rendőrséget.

Sára észrevette, hogy feltűnően nyugtalan a keresztanyja, idegesen jön- megy, leveti, felköti a fejkendőjét.

– Jól vagy? Csak megtaláljuk a kis csavargót, ne idegeskedj – próbálta nyugtatni az öregasszonyt.

– Ki tudja miért ment el? Lehet kilopták innen. Nem volt soha közénk való... – dünnyögte maga elé az öregasszony, de látszott rajta, hogy amit mond, nem úgy érez legbelül.

– Az való közénk mama, akit szeretettel befogadunk! – nézett gyanakodva az öregasszonyra Sára – Mondtál neki olyat, ami miatt elmehetett innen?

– Én- e? Soha az életben lányom, Isten megbüntetne, ha rosszakaratú lennék! – felelte fennhangon Terka mama – Jóravaló gyerek volt Amira, nem ártott a légynek se.

Feltűnően kerülte Sára tekintetét.

Róza már mást mondott mikor megérkeztek Zolival.

– Mama azt mondta, hogy Amira miatt gonosz szellem van a házban – világosította fel Sárát az igazmondó barátnő.

Sára elszörnyülködött, hogy a keresztanyja mennyire rossz hiszemű.

– Látod, látod, mégiscsak miattad indult világgá ez a szegény gyerek! – szólt vádlón az öregasszonyra.

– Miért, miért? Majd meghaltál azért! Kitudja kik ezek, gyilkos fajta mind!

– Mama! Amira egy ártatlan, védelemre szoruló gyermek, semmi köze ahhoz, ami történt.

Autók érkeztek a faluból. Az emberek láncot alkottak, úgy indultak több irányba végig fésülni a határt. Már sötétült az égalja, amikor fáradtan visszaértek a tanyára. Nem találták meg a kislányt. Mindenki hazament, reggel akarták újra keresni a gyereket. Csak Iván és Zoli támasztotta az autóját az udvar közepén, Vendellel a körzeti rendőrrel beszélgettek.

– Talán az én kutyám tudna segíteni! – lépett Sárához Iván – Farkaskutya. Tud keresni, megtanítottam rá.

– Jól van. Nagyon féltem Amirát, kint nem maradhat az éjszakában.

Sárát nem engedték a kislányt keresni, azt mondták, hogy túl gyenge még ahhoz, hogy kilométereket gyalogoljon. A kétségbeesését és az aggódását még jobban felerősítette a tétlen várakozás. A kislányra gondolt folyton, akit odadobott a sors a karjai közé. Arra a hatalmas akaratra, ami áradt mindvégig belőle, hogy megfeleljen a családnak. Arra, hogy milyen erőfeszítéssel tanulta a nyelvüket, hetek alatt képes volt alapszinten kommunikálni mindenkivel. Nem akarta elveszíteni, ha egyszer neki adta az ég. Az anyja az más. Ha jönne érte, neki odaadná. De Zafirah halott, meg volt róla szentül győződve.

Amikor Iván autója megállt az udvaron és pórázon kiugrott az ajtaján egy hosszú sötét-szőrű farkaskutya, úgy döntött, megy ő is keresni a kislányt. Képtelen továbbra ölbe tett kézzel ülni. Próbálta előtte megnyugtatni Zsuzskát és Mónikát, akik egyfolytában sírdogáltak Amira után.

– Ne sírjatok, tudom, hogy megtaláljuk, bízzatok bennünk!

– Tudom, ha te mész megtalálod, úgy, mint egyszer Flórit – nyugodott meg kissé Zsuzska.

Magára vette a pulóverét és egy zseblámpával a kezében kiment a férfiakhoz.

– Indulhatunk.

– Egy ruhadarab kéne, amit hordott a gyerek! – szól oda Iván – Szagot kell fognia Bellának.

Sára visszament Amira szobájába a ruháért. Mire kiért az udvarra ott állt mögötte Flóri és Zita is. Nem tudta őket lebeszélni az útról.

Bella szagot fogott, húzta Ivánt a poros dűlőútra. A Hold már felragyogott a fák felett, gyorsan jött a sötétség, rájuk futott az út végéről. Bella egyre gyorsabb tempóval haladt előre. Ment kötelességtudón a célja felé, hisz megkérte rá a gazdája. Sára egyre jobban érezte, hogy fárad. Arra gondolt, hogy a kutya tévedhet, mert azon az úton halad, amelyen elment tőlük Zafirah.

Kétségek gyötörték, de nem szólt. Mikor felértek a fahídra a kutya megtorpant. Forgolódott.

– A korlát el van törve. Le kell mennünk a hídról. Megnézzük, mi van lent! – szólt Iván Zolinak – Te maradj itt Sára, kimerültél – nézett hátra részvéttel.

Sára izgatottan figyelte a hozzá elérő hangokat. Reménykedett, hogy Isten nem bünteti tovább. Mit vétett, hogy ennyi szenvedést küld rá, miért vesztes mindenben. Elhagyják sorban azok, akiket szeret. Miért nem ad magáról életjelt Benjámin? Miért akar tőle megszabadulni Amira? Hallotta lentről a hangos kutyacsaholást és elért hozzá egy kiáltás is.

– Itt van!

Látta végre, hogy Iván karjában ott van a kislány.

– Igazad volt. Kihűlt volna reggelig. Keresztbe rázuhant a híd fakorlátja. Nem tudott alóla kimászni! – kiáltotta Iván.

Iván és Zoli felváltva vitték a karjukban hazáig a gyereket. Még az úton telefonáltak az orvosnak. Amira sírdogálva átölelte a megmentője nyakát és bűnbánóan figyelte Sára imbolygó járását, ahogy utánuk ment az úton. Tudta, hogy még nagyon beteg. Mégis szereti, ha ennyire betegen elindult a keresésére – suhant át rajta a felismerés.

Az ügyeletes orvos autója már ott volt a tanya előtt mire megérkeztek. Alapos vizsgálat után megnyugtatta a családot.

– Most az egyszer megúszta a nagylány a kiruccanást. Nincs különösebb baja. A homlokán a sebet elláttam.

Sára megköszönte Ivánnak és Zolinak a segítséget.

– Pihenjél te is le, ott segítünk egymáson, ahol tudunk – felelte komoly arccal Iván.

Sára kikísérte őket, csak akkor ment vissza a házba mikor Flóri bezárta a nagykaput.

– Olyan mintha mindenki családtagnak fogadott volna bennünket ebben a faluban – mondta Flórinak befelé menet. Sietett Amira szobájába.

Leült a kislány ágya szélére, megsimogatta a haját. Nem szólt hozzá, csak nézte.

– Miért nem veszekedni rám? – kérdezte Amira halkan.

– Mert nem akarok.

– Miért nem?

– Mert szeretlek. Örülök, hogy itthon vagy – válaszolt Sára.

Amira nagy barna szemeiben összegyűlt egy könnycsepp.

– Gondolhattam volna végig, hogy szeretni engem – sóhajtott egy mélyet és befészkelte a kis arcát Sára párnán nyugvó karja alá.

Sára mellé bujt az ágyban és magához ölelte a kislányt – Azt gondoltad, hogy nem szeretlek, azért mentél el?

– Igen.

– Tévedtél, mert nagyon megszerettelek. Én már régen tudom, hogy örökre velem maradsz... hívhatnál anyának... mint a többiek.

– Ányá – sóhajtott fel Amira – magamban már rég így hívni.