Seherezádé

 

A gyerekek boldogan fészkelődtek az autóba, Zita gyorsan meg is osztotta, hogy mi az oka a nagy örömnek, hátha elfelejtette Sára reggel óta.

– Ezt a napot nem adnám semmiért anya, holnaptól háváj didzsé, jöhet a megérdemelt pihenő!

– Miért nem örülsz, többet tudunk segíteni otthon. Legalább annak örülhetnél! – szólt rá Flóri, mert észrevette milyen elgyötört Sára arca.

– Örülök, csak fáj a fejem – hárította el a magyarázkodást Sára. Még nem akart velük Benjáminról beszélni, nem akarta a két kislány gondtalan boldogságát megzavarni. Azt se tudta, hogyan mondja el nekik, hogy az anyukájuk után elveszítik az apukájukat is. Gondban volt miatta, tudta jól, hogy nem a legjobb döntés kihagyni őket abból, ami tragikusan befolyásolja a további életüket. A következő kérdés is megfogalmazódott benne, holnap a szünidő első napja és máris magukra hagyja őket. Mivel indokolja meg, hogy muszáj elmennie, holnap és azután is, és kitudja hányszor a városba.

A vacsoránál még feltűnőbb lett a kis társaságnak Sára rosszkedve. Zsuzska odabújt hozzá, és a fülébe suttogott.

– Mesélj anya, mondd el ki bántott, csak nekem, senkinek nem mondom el.

A halk szavakat mégis megértették, mindenki elcsendesedett, még az anyja is és Terka mama is. Hisz ők se tudtak semmit, csak várták egész délután, hátha Sára elmondja kérdezés nélkül, a kórházból hozott híreket.

– Jól van. Elmondom – sóhajtott fel Sára. – Nekem is könnyebb lesz, ha tudtok mindent. Ma kaptam egy nagyon rossz hírt apukátokról Zsuzska, elmondták, hogy nagyon beteg egy súlyos baleset miatt. Ma meglátogattam a kórházban.

– És hogy van apukám? – kérdezte Mónika szomorúan.

– Nagyon beteg. Jelenleg nem tudok vele beszélni, mert alszik.

– Hát ébreszd fel, csak úgy, hogy ne ijeszd meg nagyon! – biztatta Zsuzska.

– Nem lehet. Ez nem olyan alvás. A baleset miatt nem tud felébredni. Ezután, mindennap elmegyek a kórházba.

– Menjél csak nyugodtan! – adta meg az engedélyt Zsuzska.

– Mennyire súlyos az állapota? – kérdezte Terka mama.

– Nagyon rosszul néz ki. Senki nem tud rá választ adni keresztanyám – sóhajtott fel Sára.

Késő este felhívta Róza telefonon.

– Figyelj, rólad beszélgettünk az előbb. Mit szólsz hozzá, ha átmennék mindennap a lurkókhoz, míg te a kórházban leszel, hogy ne egyék meg a két mamát elevenen. Legalább nem kéne rohannod haza.

– Nagyon rendes vagy. Köszönöm! – hálálkodott Sára a barátnőjének.

– Akkor ezt is megbeszéltük, ott vagyok holnap kilencre! – tette le a telefont Róza.

– Talán tényleg igaz, amit a sorsról mondtál, hogy meg van írva, valahol az életünk! – fordult az anyja felé Sára – Látod Rózát a barátnőmet idevezérelte közel hozzám. Persze tudom, hogy egy nagy szerelem miatt jött el, mégis... köze volt az én életemnek is hozzá, hogy itt találta meg a férjét. Talán azért, hogy tudjon most nekem segíteni, hogy mellettem álljon. Szégyellem, hogy volt idő mikor haragudtam rá magamban. Holnaptól, míg távol leszek, leveszi a terhet a vállatokról. Itt lesz mindennap, azt ígérte, foglalkozik a gyerekekkel.

Este még volt egy telefonhívása Zalántól.

– Mesélj! Zolival beszéltem az imént. Nagyon sajnálom a barátodat, meg persze téged is. Hogy van? Mondj valamit!

– Nagyon rosszul. Jó, hogy hívtál doki, kérdezni szeretnék tőled valamit. Honnan veszem észre, hogy tudja, hogy ott vagyok? Egyáltalán hogyan fog felébredni?

– Ha felébred egyáltalán... ne haragudj meg érte, benne van a pakliban az is. Van, aki vegetatív kómába esik. Abból nehéz felébredni. Tudok olyat, aki harminchat évig szunyókált egyfolytában. Nem egyszerre fog magához térni, többször kis időre, aztán egyre hosszabb időre.

– Szerinted tud a kóma alatt gondolkodni, vagy álmodni?

– Érdekes kérdés. Tudod nekünk is van egy fekete dobozunk. Szerintem ilyen esetben előhívja az agy az eltemetett emlékeket. Hogy álmodik- e? Azt mondják, hasonlókon megy át, mint azok, akik halál közeli élményeken estek át. Találkozik a halottjaival, látja a másik világot, látja a jövőt.

– Szóval, tudja, érzi, hogy ott vagyok vele?

– Igen. Csak nem úgy, ahogy gondolod. Hallja a hangod és el is képzel téged. De én se tudom rá a konkrét választ, akik visszatértek, azoktól olvastam visszaemlékezéseket. De van olyan, aki semmire nem emlékszik ébredés után. Minden eset más.

– De hát mozdulatlanul fekszik, hogyan látna engem becsukott szemmel, Ez az egész... teljesen kikészít.

– Figyelj, nem ígérhetek neked semmit, hazudni meg nincs értelme. De ha tudsz hinni abban, hogy képes az emberi tudat létezni és reagálni a külvilágra, hogy a kívülálló halottnak képzeli az illetőt, akkor beszélj hozzá úgy, hogy elhiszed közben, hogy minden szót ért. Én materialista vagyok továbbra is, néha mégis nagy dilemmába esek, ha furcsa megmagyarázhatatlan esetekkel találkozom. A tudomány mindent cáfol, amit tanít az emberiség filozófiai hagyománya. Szerintük ez ezoterikus, tudománytalan. Mégis nehezen vallom be, mint orvos, hogy hiszek abban, hogy a lélek, vagy nevezzük tudatnak, a halál után tovább él. Ne ijedj meg, nem azt mondom most, hogy a barátod halott. Igaz halál közeli állapotban van. Nem egyszerű onnan a visszatérés. Nagyon fontos a jelenléted a számára, ezt viszont biztosan tudom, hisz érzelmileg csak hozzád tud kötődni, senki máshoz.

Róza, ahogy ígérte megjelent délelőtt. A ház újra megtelt élettel, hangos csiviteléssel, így könnyebb szívvel tudott elindulni a kórházba a beteghez.

Odaérve felvette a köpenyt és a maszkot, benyitott a kórterem ajtaján.

Benjámin nem volt egyedül. Az orvos mellett egy magas férfi állt. Mikor észrevették a belépő Sárát, elhallgattak. Sára megismerte a nevelőtisztet a börtönből. A férfi odament hozzá.

– Örülök, hogy találkozunk! Fogadja tőlem a legőszintébb sajnálatomat. Jó, hogy a család nem hagyja magára ezekben a nehéz órákban. Ebben a percben nehéz bármilyen vigasztaló szót ejtenem, egy kis megnyugvást mégis hoztam az önök részére. Sági Benjamin amnesztiában részesült. A felgyógyulását már a családjával töltheti. Csak a hivatalos papírjaiért kell befáradnia a börtönbe. Természetesen, ha olyan állapotban lesz, csak akkor. Addig a gyógyulását hivatalból figyelemmel kísérjük.

– Köszönöm, ez egy nagyon jó hír! – nézett hálásan Sára a tisztre – Hogy van most?

– Voltak vérnyomás problémái az éjjel. Sajnos változatlan eddig minden – válaszolt készségesen az orvos.

Sára elköszönt a tiszttől és odament Benjáminhoz. Leült mellé és ugyanúgy, mint előtte való nap a kezébe vette a kezét.

– Szia! Biztosan hallottad, amit én az előbb, hogy soha többet nem kell visszamenned a börtönbe. Jöhetsz velem haza... végre. Zsuzska és Mónika velem küldött egy-egy „gyógyulj meg" puszit. Figyelj jól, most átadom az üzenetet.

Lassan odahajolt Benjámin arcához és átadta a küldött puszikat.

– Ez meg az enyém! – és megpuszilta a szája szögletét a férfinak.

Sára mesélt ezután, nem úgy, ahogy kérték, talán azért sem, mert túl unalmasnak tartotta, hogy ismételje önmagát. Ezért folyamatosan mondta a történeteit, amit ő és a család átélt napról napra. Benjámin hallgatta ezután öt napon keresztül, mert Sára percre pontosan mindennap leült mesélni az ágya mellé, mint Seherezádé ezeregyéjszakán át.

De a hatodik nap hiába várta a megszokott időben, Sára távol maradt.

Terka mama látta, hogy mindennap szomorúbban jön haza a városból a keresztlánya. Mikor végre hazaért, akkor is hosszan sugdolózva beszélgettek Rózával. Igaz Róza másnap mikor Sára kiment a kapun, azonnal elfecsegte nekik, miről sugdolóztak előtte való nap.

– Tudja mama, nem akarja magukat idegesíteni, de sajnos a barátjánál semmi változás nincs. Az is idegesítő, hogy dokival tartja a kapcsolatot, mert elrémítette szegényt. Doki szerint, ha a napokban nem tér magához, soha nem lesz teljes a felgyógyulása. Ma már az nyolcadik nap és még nem történt semmi, fekszik, mint egy élő halott. Sára meg beszél hozzá, mert az agyába vette, hogy Benjámin mindent hall és lát.

– Csak a csoda segíthet rajta! – válaszolt az öregasszony – Sokáig haragudtam, hogy börtöntölteléket vár ide társnak a keresztlányom. De már csak arra tudok gondolni, hogy térne mán észhe' az az ember. Nyugodna meg ez a lány, már ha csak ezzel az emberrel akarja az életét leélni... nehezen, de megbékéltem vele.

– Mi nem tudunk segíteni mama, csak az orvosok, senki más!

– Nem biztos az Róza! A mi Megváltó Urunk Jézus Krisztus, ő egyedül, csak ő tud segíteni. Csak meg kell rá kérni. Én imádkozok is hozzá, de egyedül kevés vagyok. Hát figyelj, beszélnem kell sürgősen Julissal a falubelivel!

– Telefonon? A számát tudja legalább?

– Hogyne tudnám, hisz János felesége. Ha valaki, hát ő segít azon a szegény emberen. Olyan ez a Julis, mint egy hírvivő. Hisznek neki az emberek a faluban és a keresztény gyülekezetben is.

– Nem értem mama, hogy miről beszél? – értetlenkedett Róza.

– Nem is kell érteni kincsem, csak hinni kell benne! – válaszolt Terka mama és besietett a házba.

Késő délután megérkezett János, első dolga volt Terka mamával beszélni, csak azután kezdte el a munkát.

– Azt üzeni Julis, hajlandóság van az egyház közösségben és a tiszteletes is készségesen segít mindenben.

– Áldja meg őket Jézus! Köszönöm a jó hírt! – mosolygott az öregasszony hálásan Jánosra

– Mikor lesz a gyülekezet?

– Délelőtt kilenc órakor. A hívó harang is megszólal, azt üzeni.

Terka mama izgatott volt egész este, bogárszemeivel csak úgy villogott a homlokára előre húzott kendője alól. Jó eső érzés töltötte el, hogy a falu megmozdul másnap az ő kérésére, hogy segítsenek a család nagy bajában.

Reggel az öregasszony odaszólt Sárának – Készülj lányom, mert kilencre mindnyájunknak menni kell a templomba!

– Én nem megyek sehová mama, mit találtál ki megint? – bosszankodott Sára.

– Csak akkor lesz értelme az erőfeszítésemnek, ha te is ott leszel a két kislánnyal!

– Miről beszélsz, megmondanád végre?

– A hitről, ami erősebb mindennél lányom. Az isteni hitről. Indulj és öltözzetek! Szólj Rózának, hogy a templomnál találkozunk.

Sára teljesen kikészült az öregasszonytól. Azon gondolkodott, hogy öregségére mindenki kicsit meghibban tán, mint a keresztanyja is éppen. De nem mert vitatkozni vele. Az életük már összefonódott, amióta odaköltözött hozzá és átvette az örökségét.

– Jól van, legyen úgy, ahogy te akarod. Majd később megyek a kórházba – hagyta jóvá a templombamenést, de csak a békesség kedvéért.

Nyolc órakor megszólalt a hívóharang. Az öregasszony felkapta a fejét a harang érces kongására, mint a csibéit féltő kotlós, úgy nézett fel az égre.

– Gyorsan, gyorsan, mi nem késhetünk! – adta ki a parancsszót a családnak.

– Mivel megyünk? Nem fér el az autóban mindenki! – állt meg a tornácon Sára, körülötte az ünneplőbe öltözött gyerekkel.

– Mit gondoltál? Kérni megyünk Isten házába, nem hivalkodni. Gyalog megyünk!

– Gyalog? Majdnem egy kilométer ide a templom mama. Zsuzska nem bír annyit gyalogolni! – ijedt meg Sára.

– De kibírom! – sértődött meg a kislány – Menjünk mama! – nyúlt az öregasszony keze után.

Még soha nem volt ilyen erőszakos Terka mama, mint azon a reggelen, nem tűrt ellentmondást senkitől sem. Flóri és Zita is húzgálta a száját, de Sárának feltűnt, hogy Benjámin két kislánya szövetségesként áll az öregasszony mellett. Zsuzska szorongatta a kezét, hálásan felnézett rája, hisz egyedül csak az öregasszony hitt benne, hogy kibírja a hosszú utat. Mónika aggodalmas arccal lépett Sárához.

– Mi a baj Mónika?

– Nem tudom, hogy Amira jöhet e keresztény templomba, nem az ő vallása – válaszolt bizonytalanul a kislány.

– Szerintem igen. Az Isten házába megyünk, mert keresztanyám úgy akarja – sóhajtott Sára – és mint mondtam, mindenkinek egy Istene van, nincs több, csak egy.

Egyre jobban kiakadt az öregasszonytól, nem csak a gyaloglás miatt bosszankodott, ami szerinte olyan, mint egy zarándoklat, a mama zarándok útja a templomig. Nem értette mire jó az egész felhajtás. Neki menni kellene a kórházba, Benjámin várja, mint mindig. – Várja? Ezt csak ő hiteti el saját magával– gondolta keserű szájízzel. –Lehet, hogy Zolinak volt igaza amikor arról beszélt, hogy azt se tudja szegény, hogy meglátogatja mindennap – Szomorúság költözött a lelkébe.

Nem siettek, szép lassú sétával mentek az úton. Terka mama ment elől Zsuzskával, aki néha megbotlott, olyankor félve felnézett az öregasszonyra, talán csak azért, nehogy meggondolja magát vele kapcsolatban. Az öregasszony nem nagyon figyelt szerencsére, a belső világával volt elfoglalva. Nagyon koncentrált, hogy sikerüljön amit eltervezett. Rendületlenül bízott önmagában és az Istenében.

Mikor a falu főútjára értek, Sára hitetlenkedve nézett szét maga körül: Talán búcsú lesz ma? Vagy vásár? Ki tudja, mi van ma a faluban? – morfondírozott magában.

A dolgos falusiak nem mentek a határba, se a kertekbe dolgozni, feltűnően sokan sétáltak a főutcán, vagy ácsorogtak a kapualjakban. Azután rádöbbent, hogy miért. Mikor elhaladtak a járókelők mellett, azok mögéjük léptek.

– Dicsértessék! – köszöntek Terka mamának

– Mindörökké Margit! – fogadta személy szerint az öregasszony a köszöntéseket mindenkitől. A gyerekek elcsendesedtek Sára mellett, álmélkodva nézték az egyre nagyobb gyülekezetet, ami hozzájuk csatlakozott. Mikor a templomba betértek, már ott is szép számmal ültek a padok között falubeliek.

– Mi ez mama? Mi történik itt? – fogta meg Sára Terka mama karját, kimozdítva az ájtatosságból.

– Ma bizonyságot fogsz látni az ima erejéről. Sokan fogunk imádkozni szegény beteg párodért és a gyerekek apjáért. Neked is ezt kell tenni és a két gyermeknek is! És – fordult szembe Sárával –, higgyél a lélek erejében, mert csak akkor segít szegény betegen az ima!

– Mama, a gyerekek nem tudnak imádkozni – súgta oda Sára az öregasszonynak.

– De tudnak. Megtanítottam őket, míg te a kórházat jártad! De nem elég a mi imánk, ezért gyűlt össze a hitközösség. A közös imának nagy a hatalma. Eljut Jézushoz, és meglátod a Megváltó visszahozza a párodat a szellemvilágból.

Végig mentek a hűvös templomban az első padsorig. Ott várta őket Julis, János felesége.

– Dicsértessék Terka mama! Megtettem, amire kért. Most már az Úr kezében van a beteg sorsa!

– Köszönöm lányom, megjutalmaz a jóságodért téged a Megváltó, mert annyi jót cselekedtél már eddig is! – válaszolt szent meggyőződéssel az öregasszony.

Nem jutott hely mindenkinek, sokan álltak a padsorok közt és az ajtóban. Sára megilletődve nézett szét a teremben, zavartan vette észre, hogy minden tekintet rájuk szegeződik, mintha pont abban a pillanatban vésnék be az arcvonásaikat a lelkükbe, hogy az ima ezután oda szálljon, ahová kell. Megszólalt az orgona. A templomban néma csend lett a padsorok közt. Figyelték az érkező tiszteletest, aki megelégedve jártatta körbe a tekintetét a hitgyülekezetén.

– Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden szellemi áldással, a mennyekből a Krisztusban! – kezdte a prédikációt – Rendhagyó összejövetelünknek az az oka, hogy segítségért fordult az egyházunk felé egy testvérünk. Segítséget kért, hogy imádkozzunk nagy beteg testvérünkért, Sági Benjáminért, aki élet halál küszöbén áll már napok óta. Rajta már csak a Megváltónk segíthet, hogy visszatérjen szeretteihez, szerető kedveséhez, gyermekeihez. Hadd idézzem nektek, Lukács evangéliumának ötödik részét. Amely arról szól, hogy néhány férfi egy béna barátját viszi Jézushoz. Ez egy jó példa arra, hogy egy csoport hogyan vihet egy szükségben lévő, gyógyulásra szoruló embert Jézus lábaihoz. A történet alapján hét jellemző dolgot figyelhetünk meg. Ezek közül az első három a következő, – Törődést és részvétet mutattak! – Ez az ember azért gyógyulhatott meg, mert a barátai törődtek vele. Mindennek az alapja az, hogy törődünk azokkal, akiknek valami fáj, vagy valami problémája van. Isten azért tudta ezeket a férfiakat használni, mert érzékenyek voltak egy társuk szükségletére. És minket is akkor fog tudni használni, ha nem a saját dolgainkkal leszünk elfoglalva, hanem elkezdünk többet törődni azzal, hogy másoknak mire van szüksége. – Volt hitük! – Ezek az emberek hitték, hogy Isten meg tudja gyógyítani a barátjukat. Amikor Jézus látta az ő hitüket, ezt mondta: – „Barátom, meg vannak bocsájtva a bűneid! „ – Nem a béna ember saját hite volt az, ami miatt meggyógyult, hanem a barátai hite miatt. Hány olyan embert ismersz, aki annyira bénult, hogy nem tud hinni Istenben? Ilyenkor kell nekünk hinni helyettük is. – Cselekedtek! – Ezek az emberek nem csak imádkoztak a barátjukért, hanem cselekedtek is. Nem elég csak imádkozni azért, aki valamilyen problémával küzd, és akinek még nincsenek eltörölve a bűnei. Cselekednünk is kell. Jézus ezt mondta – „Menjetek ki az utakra és túl a kerítéseken, és hívjatok mindenkit, akivel találkoztok, hogy jöjjön, és teljék meg a házam!" – Rengeteg példa van a Bibliában arra, hogy az emberek Jézushoz visznek másokat. És nekünk is ezt kell most tennünk.

Kezdjük el hát a közös imánkat a nagybetegen fekvő testvérünkért mi is, és kérjük Jézus kegyelmes segítségét, hogy hozza vissza közénk, egészségben!

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved..."

A templom akusztikája különös, szinte földöntúli hangon adta vissza a visszafojtott csendes imát. Sára körül hullámzott a tér, olyan érzése lett mintha egy nyugodt vízfelületen feküdne, és hallgatná a tenger mélyéről feltörő morajt, ami megnyugtatja és egyben erővel árasztja el. Valami megváltozott az ő lelkében is azokban a percekben. Eggyé vált a körülötte lévő lelkek hitével. Érezte egyre nő benne egy energiaforrás, ami átvette a hatalmat lassan a tudatában. Isten ott volt a templomban, érezte már minden hívő, akik alázattal felé fordultak. Isten megnyitotta a lelküket és beléjük költözött. A hitük a legedzettebb acéllá vált ezen a harcmezőn, és küzdött a nagy betegen fekvő Sági Benjaminért.

– Most menjél ki a tiszteleteshez lányom a gyerekekkel! – súgta oda Terka mama – Térdepeljetek le és fogadjátok be Jézus testét.

Mint egy alvajáró úgy mentek hárman a pap színe elé. Az ostyát, amit a szájukba adott a pap, mindhárman megilletődve fogadták. Mikor az áldást megkapták és visszaültek a padsorba, Julis odaszólt a mama mellől.

– Mi még imádkozunk Sára, de te indulj vissza szegény nagy beteghez. Rád ott van szükség most már.

Sára szót fogadott, elindult a templom kétszárnyas ajtaja felé. A szeméből már folytak a könnyei, hisz rájött, hogy az emberi összetartás, szeretet milyen erővel állt azon a napon mellé és a felismerést, képtelen volt könnyek nélkül feldolgozni.

A templom ajtajában ott állt Róza a férjével. Mikor melléjük ért, Róza odalépett hozzá és átölelte.

– Hogy mik történnek ezen az istenháta mögötti helyen? Teljesen kivagyok tőle! – súgta oda a barátnőjének.

– Hazaviszlek az autódhoz! – lépett oda Zoli, majd megölelte Rózát – Jövök értetek vissza.

Nem szóltak egymáshoz míg végig értek a falu főutcáján. Mindketten az elmúlt események hatása alatt voltak. Csak a bekötőútra kanyarodva mondta ki hangosan Zoli amin addig elmélkedett.

– Te hiszel az ima erejében Sára?

– Most úgy érzem, hogy igen. Bár legbelül sok kételyem van ezzel kapcsolatban. Keresztanyám mindig is furcsán közelítette meg az élet és a halál gondolatát. Távol állt tőlem mindig az e fajta szemlélet, de nem vitatkozom vele.

– Nincs ebben semmi különös. A vidéki emberek közelebb állnak a természethez, másként látják a világot, mint a városiak. Valami ősi tudás megmaradt bennük. De itt is pusztít a kor szelleme. Elszakad az ősi világtól az új nemzedék.

– Volt már olyan, akit így meggyógyítottak?

– Igen, jó sok évvel ezelőtt. Bíró Palit, az ácsot. Leesett a tetőről. Az is eszméletlen volt sokáig, mint a barátod.

– Mi van most vele?

– Meghalt.

– Akkor most mi van? – nézett rémülten Zolira.

– Nem az esés miatt! Egy éve tüdőrák vitte el szegényt. Nagyon sajnálta mindenki.

Mikor Sára kiszállt az autóból a tanya előtt, Zoli azonnal visszafordult a családért.

Sára azonnal beült a saját autójába, a fülébe dugta a fülhallgatót, hogy tudjon telefonálni vezetés közben. Zsolttal akart beszélni, ha valaki, hát ő biztos, hogy tud kézzelfogható magyarázatot adni.

– Mi ezen a furcsa – válaszolt Zsolt miután végig hallgatta Sára történetét – Ha arra akarsz kilyukadni, hogy győzzelek meg, hogy az egész csak egy színjáték, el kell, hogy keserítselek. Az ima gyógyít, de sajnos a halált nem tudja legyőzni. Hiába imádkozott világszerte több millió ember 2005 tavaszán második János Pálért, aki haldoklott a Vatikánban. A pápán nem tudott az ima segíteni. Mégsem szabad leírni az erejét. Volt számtalan kísérlet, ami az ellenkezőjét bizonyította. Az igazság az, hogyha sok ember összefog, és közösen ugyanazért a célért imádkozik, akkor a keletkezett agyi energia materializálódik. Nevezzük ezt lelkiségnek, ami azt jelenti, hogy az ember nem csak anyagból áll, valami több is van benne. Ennek nincs köze semmilyen valláshoz, ez a lélek, a gondolat, a tudat, amivel hatni lehet valós eseményekre. Így természetesen gyógyításra is fel lehet használni.

– Furcsa téged hallgatni és közben az örök életében paraszti életmódot folytató keresztanyámra gondolni. Honnan tud ő erről?

– Hja, nekik ez olyan természetes, mint nekünk, hogy felkel a Nap holnap. Csípőből oldják meg a legnehezebb élethelyzeteket. Mi meg kiolvasunk hozzá egy könyvtárat, mégis csak tapogatózunk. Hogy van a barátod?

– Nem tudom, most megyek hozzá.

– Kíváncsivá tettél, megkérlek, hogy hívjál, ha történik vele bármi!

Sára megígérte Zsoltnak, hogy tájékoztatja, ha lesz miről. Feszült volt, mint mindig, amikor belépett a kórházi liftbe és megnyomta a harmadik emeletjelző gombot.

Nincs csodás ébredés

 

Sára mindig könnyedén oldotta meg a legnehezebb feladatokat is, de annak az időszaknak vége lett. Nem merte bevallani senkinek, hogy egy ideje milyen üressé vált lelke, olyanná mint kint a határban, a nyári naptól a kiégett mező, ahol a nemrég illatozó mezei virágtenger helyett kiszáradt virágmúmiákat zörgetett a keleti szél. Önmagát is nehéz volt elviselnie, a tetejébe a két idős asszony is örökké törvénykezett, valami miatt zsémbeltek megállás nélkül. A gyerekekre is rátelepedett a feszültség. Néha azt gondolta, talán neki köszönhetően, hisz nem volt hozzájuk elégé türelmes. Később egy belső megérzés miatt vált egyre nyugtalanabbá, ha este végre el tudott aludni, egy visszatérő álom gyötörte. Benjámint látta minden alkalommal. Közeledett felé az úton, de amikor mellé ért, hiába szólongatta, mint aki nem hall, nem lát, egyszerűen tovább ment és eltűnt a szeme elől. Próbálta megfejteni az álmot, de ésszerű magyarázatot nem tudott rá találni, talán csak egy megérzést, hogy Benjámin azon az úton jár amin ő, találkoztak, vagy találkoznak valamikor, de ez a találkozás egyikőjüknek sem fog örömöt okozni, inkább csak fájdalmat.

Róza és Zoli amikor hazaért nászútról, meglátogatták Sárát.

– Behívhatnak a katonasághoz bármelyik percben – közölte Zoli kedvetlenül. – Nem szívesen megyek, elhiheted. Nem csak Róza miatt a szüleim miatt se.

– Te, hogy vagy? Nagyon nyúzott az arcod! – érdeklődött Róza, közben jól szemügyre vette Sárát.

– Ha már megkérdezted, nem jól. Nem tudok koncentrálni semmire. Olyan érzésem van napról-napra, hogy a mindennapok felőrölnek, idegileg, lelkileg. Kéne egy kis feltöltődés. De nem jön össze semmi. Lehet, csak ez a kibírhatatlan forróság, ami nem akar megszűnni soha. Jövő héttől tanítási szünet, igazából nem várom annyira. Még az is nagyon jó, hogy kicsit magam lehetek napközben.

– Kiégtél. Várható volt – válaszolt komoly arccal Róza.

A vadszőlővel dúsan befutott tornácon beszélgettek mikor Sára telefonja zenélni kezdett az asztalon. Egykedvűen megnézte ki hívta. Nem vette fel.

– Nem érdekel ki hívott? – kíváncsiskodott Róza.

– Nem ismerem a számot... bárki lehet.

Kis idő múlva újra zenélt a telefonja.

– Vedd már fel, soha nem hagyja abba! Vagy felvegyem én? – mérgelődött Róza.

Sára kelletlenül felvette a telefont.

– Kivel beszélek?

Róza és Zoli udvariasan otthagyták, arrébb sétáltak pár lépést, hadd beszéljen nyugodtan. A beszélgetés pár szófoszlánya elért hozzájuk.

– Nem tudom, miről beszél... igen, rémlik valami... az ő döntése... tudok róla.

Aztán Sára sokáig hallgatta a telefonálót. Róza mikor kíváncsian odafigyelt, észrevette, hogy a barátnője milyen sápadt lett. Odamentek hozzá, visszaültek az asztalhoz.

– Köszönöm, hogy felhívott – súgta alig halhatóan Sára és lecsukta a telefonját.

– Mi a fenét mondtak neked? Meg ki? Mi miatt akadtál ki ennyire? – követelte Róza a választ.

Sára szeméből eleredtek a könnyek.

– Benjáminról beszélt. Ma szabadult ki a tanár. Ismerem őt, Benjámin sokat beszélt róla. Mikor várt az elbocsájtásra, akkor hallotta meg mi történt a határon. Szerencsére régebben kiírta a telefonszámom Benjámin telefonjából. Sok mindent elmondott... már mindent tisztán látok. De nagyon nagy a baj, úgy értesült, hogy Benjámin élet- halál közt fekszik a kórházban. Azt hallotta, hogy elkapták a határon, szabályszerűen meglincselték. Itt van a tőlünk húsz kilométerre... itt van már három napja, és én nem tudtam róla.

– Nagyon sajnálom, de ne haragudj, eddig miért nem adott magáról életjelt, azt is elmondta?

– Igen, el. Benjamin sokat szenvedett, miután kikerült a szigorítottból, teljesen befordult, nem fogadott el senkitől segítséget. Attól rettegett a legjobban, hogy én nem fogom őt elfogadni, mert nagyon megváltozott. Szó sincs róla, hogy a pénz miatt változott meg, festeni is azért festett, hogy a lányainak tudjon segíteni...

Sára nem tudta abbahagyni a sírást. Zoli nézte egy darabig, aztán gyorsan döntést hozott.

– Készülj, elviszlek hozzá! Te most jobb, ha nem vezetsz. Én is kíváncsi vagyok, hogy van a barátod.

Sára hálásan ránézett Zolira, bement a házba átöltözni. Mikor megjelent az ajtóban, mögötte sietett kifelé a két asszony is. Az anyja törölgette a szemét, az öreg Terka dobálta magára a kereszteket.

– Istenem, mennyi szenvedést hozol még erre a szegény lányra? – nézett kérdőn felfelé az égre.

De onnan egyelőre, nem érkezett semmilyen választ, hiába várta.

Zoli útközben felhívta a kórházban dolgozó ismerősét és megkérte, hogy tudja meg ki az orvosa a betegnek és megköszöni, ha szól a dokinak az érkezésükről.

Nehezen telt minden perc míg várakoztak az orvosra. Végre kinyílt az orvosi szoba ajtaja.

– Jöjjenek csak be! – hívta be őket az orvos. – Foglaljanak helyet – mutatott a fotelok felé, majd elővette Benjámin leleteit.

– Önök úgy értesültem, Sági Benjamin hozzátartozói. Örülök, hogy idetaláltak. A beteg nincs jól. Azaz, minek is beszélnék mellé, kritikus az állapota. Műtéteken esett át, a diagnózisban sajnos minden szerepel. Szúrt és vágott sérülések, bordatörés, belsőzúzódások, és a koponyát ért ütés miatti idegsérülés. Jelenleg kómában van. Kérem, készüljenek fel minden eshetőségre...

Az orvos észrevette Sárát mennyire megviselte a hír.

– Ön a felesége?

– Még nem vagyok a felesége – válaszolt halkan Sára.

Az orvos szemében részvét csillant, mégis úgy döntött az igazságot mondja el, még ha fájdalmasan érinti is a hozzátartozókat.

– Néha történnek csodák. Talán lehet bízni végig egy csodában, nem kell az elején feladni. De ha látott csodás felébredést a kómából, mondjuk filmekben, most megmondom róla az őszinte igazságot, az mind egy nagy hazugság. Minél tovább tart a kóma, annál nehezebbé válik a felgyógyulás. Senki nem ébredt fel a kómából úgy, hogy csak felült az ágyban és ott folytatta az életét, ahol abba hagyta. Hát ilyen nincs. Sajnos hetekig, hónapokig, évekig tart utána a felgyógyulás. De lehet, hogy sohasem lesz ez a gyógyulás teljes. Amire legjobban számítani kell, az emlékezetkiesés. Kicsit más embert fogunk visszakapni, mint akit elvesztettünk. Most nem tudunk mi sem mást tenni, csak biztosítjuk az életfeltételeket. De mindenféleképpen lesznek következményei ennek a traumának, ne ringassuk magunkat illúziókban. Sokat segít a betegen, ha egy olyan ember, akihez erős érzelmi kötődése volt, mellette tartózkodik sokat és beszél hozzá. Ezt napi szinten meg kell tenni érte. Ajánlom, hogy mindig egy ugyanolyan történet szerepeljen a mesékben. Lassan megszokja és kötődik a történethez. A lélek ezáltal kapcsolódik a külvilághoz. Lelket mondtam, agy helyett. Észrevette? Nem véletlenül mondtam. Mi is ezt csináljuk. Próbálkozunk zenével, beszélünk a betegeinkhez. Azt tapasztaltuk, sokat segít rajtuk.

– Ez azt jelenti, hogy vele lehetek? – kérdezte reménykedve Sára.

– Igen, mint már említettem, egy családtag vele lehet. De készüljön fel, hogy amit látni fog a kórteremben nem lesz felemelő látvány

Zoli féltette Sárát, az orvos szavaiból azonnal megértette, hogy mi várhat rájuk a kórteremben. Míg a folyosón haladtak, odahajolt Sárához.

– Még meggondolhatod magad. Akit látni fogsz az nem ő lesz, csak egy nagyon sérült ember, aki hasonlítani fog rá. Nem tudja, hogy te ott leszel. Nem fog rá emlékezni később se. Ellentétben veled. Mert, ahogy ismerlek, átveszed a fájdalmát a szenvedését. A látvány pedig örökre kitörölhetetlenül beég a lelkedbe. Még lelkiismeretfurdalás is fog gyötörni miatta, mert azt hiszed, közöd volt ahhoz, ami vele történt. Pedig te nem vagy oka semminek. Sőt, azt kell, hogy mondjam, az egész történetben csak te vagy az áldozat. Mindent magadra vállaltál úgy, hogy nem kaptál érte cserébe semmit. Gondold át jól. Ha most megfordulsz, kimegyünk innen, csak arra a férfira fogsz emlékezni, aki volt eddig, akit megszerettél. Aki soha nem volt igazán ettől függetlenül a társad, csak az érzelmek játszottak veletek.

Sára lehajtotta a fejét, nem reagált Zoli szavaira. Zolit felidegesítette Sára hallgatása.

– Mondj valamit az égszerelmére!

– Te nem tudod, mi köt hozzá, azt csak én tudhatom. Nem akarok visszafordulni. Amíg él, nem hagyom magára, nem tudsz róla lebeszélni. Amit elmondtál az mind reális, elfogadható indok. Nem cáfolom meg. Félek a találkozástól, nem tagadom. Bárhogy néz most ki a teste, az csak múló állapot. Meg fog gyógyulni. A lelkéért jobban aggódok...attól, hogy megváltozott... azt nem szeretném.

– Megérkeztünk! – állt meg az orvos egy ajtó előtt. Kérem, hogy most vegyék fel a védőruhákat. A beteg érdekében minden esetben kötelező a használata.

Amikor felkerült rájuk a kórházi védőruha, az orvos kinyitotta a kórterem ajtaját.

– Itt van a betegünk. Jelenleg lélegeztető gépen, a műszerek folyamatosan mutatják az életfunkcióit.

Megálltak az ajtóban, nem léptek beljebb az orvos után. Az orvos odament Benjámin ágyához, vizsgálta az adatokat, beszélgetett a beteg ápolójával.

Róza jól ismerte Benjámint, mikor meglátta, elfordult és odanyomta az arcát Zolihoz.

– Édes jó Istenem – sóhajtott fel – nem lehet szegényt felismerni!

Sára arcából is kiszállt minden szín, sápadtan nézte a fekvő férfit, akinek az arca a felismerhetetlenségig össze volt törve. A bal szeme hatalmasra dagadt, bizonyára egy ütéstől. A homlokán véres heg éktelenkedett, a felpuffadt arc szederjes színűvé változott.

– Erről beszéltem az előbb! – Zoli is ledöbbent az emberi roncs láttán. – Nagyon rosszul néz ki a barátod.

– Igen, látom – suttogta Sára. – Kicsit vele maradnék, ha megengeditek. Mondjuk egy órahosszát. Holnap már bejövök egyedül.

– Nem tudom felfogni, hogy van benned ennyi erő. Jól van, mi elmegyünk a városba. Találkozunk egy óra múlva – válaszolt Róza, és már ment is ki az ajtón, még az orvosnak se köszönt. Csak kint tört belőle ki a kétségbeesés.

– Mondd, miért van ez? Miért ilyen kegyetlen a sors? Az egyikünknek adja a boldogságot, a másik vállára rakja az elviselhetetlen fájdalmat, szenvedést!

Zoli átölelte a könnyező feleségét – Ki tudja, hol kezdődik a boldogság és hol a szenvedés. Nyugodj meg kérlek. Segítünk nekik, amit csak tudunk. Itt már csak ennyit tehetünk.

Sára odasétált Benjámin ágyához, megállt előtte. Az ápoló odavitt egy széket.

– Üljön csak le, beszélgessenek! – mosolygott a fiatal férfi – Hallja, amit mond, beszéljen csak nyugodtan.

– Hallja? – nézett kétségbeesve az ápolóra – De hisz alszik.

– Nem alszik, kómában van, az nem ugyanaz. A tudata éber, éberebb, mintha ébren lenne, nekem elhiheti. Tudja, hogy itt van, érzékeli és látja magát. Csak... kicsit másként.

– Honnan tudja mindezt?

– Tanultam. Meg igazából érdekel ez az állapot a betegeknél, sokat olvasok ilyen irányban. Minden kóma más. Talán az övé is.

– Jól van, bizonyára többet tud a betegségéről, mint én.

Sára pár másodpercig nem tudott megszólalni, csak nézte Benjamin összetört arcát, a tehetetlen mozdulatlanságra ítélt testét. Aztán összeszedte minden erejét és halkan beszélni kezdett.

– Itt vagyok... ugye megismered a hangom? Sára vagyok. Tudod... volt idő, mikor sokat tépelődtem kettőnkön. Azon, hogy a sors miért akarta, hogy mi ketten megismerjük egymást. Hogy ki és mi irányította a lépteinket egymás felé olyan erőszakosan? Próbáltam megfejteni azt, amit később rájöttem, nem lehet. Már egy ideje nem fontos számomra a válasz. Csak az a fontos, hogy szeretlek. Bármi történik velünk, bármilyen sérülést kapunk az élettől, azok csak megoldásra váró feladatok. De ha elveszítelek, soha senki nem tudja a hiányodat pótolni. Nem akarlak elveszíteni Sági Benjámin.

Sára beszélt és közben kezébe fogta Benjámin kezét, játszott az ujjaival, simogatta a kézfejét.

Nem vette észre, hogy visszatért az orvos és megállt a háta mögött.

– Azt hiszem, meg tudom most mutatni hölgyem miről beszéltem, nézze, az EEG kezd életre kelni! Kicsit lusta még, de megmozdult. Az agy kezd dolgozni.

Sára felnézett a monitorra, amin tényleg egy kicsi hullám végig futott az egyenes vonalon.

– Érzékeli önt, és minden bizonnyal felismerte. Csak így tovább!

Mikor visszatért Zoli és Róza, Sára elköszönt Benjámintól – Holnap eljövök újra, és tovább veled leszek, ígérem.

Kint a folyosón Róza átölelte.

– Beszélsz hozzá. Gondolod, hogy érti?

– Az ápoló azt mondta, hogy igen. Hogy mindent lát és hall.

– Ha ő mondta... – fordította el a fejét Róza, hogy ne lássa rajta a hitetlenkedést.

– Pihenj le egy kicsit, nagyon kimerültnek látszol – biztatta az anyja, mikor hazaért. – Később majd elmondod mi van a beteggel.

– Igazad van, olyan furcsán érzem magam. Egy kis időre lepihenek.

Megfogadta az anyja tanácsát és elindult a szobája felé. Forgolódott az ágyán jó darabig míg sikerült álomba merülnie. A Benjáminnal való felkavaró találkozás furcsa álomba vitte a tudatát. Az egyoldalú beszélgetést folytatták tovább. Ott ültek ketten az erdőszélén egy árnyas fa alatt. Benjámin ugyanolyan torz arccal, behunyt szemmel ült mellette. Sára akkor is fogta a kezét. De az álomban beszélt hozzá Benjámin.

– Furcsa, ami ma történt velem – hallotta a férfi hangját, ami olyan távolinak tűnt, hiába volt a közvetlen közelében.

– Mit találsz furcsának?

– Azt, hogy amikor már mindenről lemondtam, az életről, rólad, megláttam a jövőm. Hihetetlen igaz?

– És mit láttál? Mondd el légy szíves!

– Azt láttam, hogy megtudtad, hogy megsérültem. Láttalak kétségbeesni, láttalak sírni. Rájöttem, hogy nagyot tévedtem veled kapcsolatban. Szeretsz engem, most már tisztán látom az érzéseid. Azt hiszem, ha velem leszel végig, képes leszek hozzád visszatérni. Ha velem vagy erősebbé válok. Talán sikerül... mit gondolsz?

Az álom megszakadt amikor benyitott az anyja. – Indulnod kell a gyerekekért, ne haragudj, hogy felzavartalak! – szabadkozott az ajtóban.

Sára szó nélkül öltözött, kiment az autójához.

A két asszony csendben dolgozott a konyhában. Terka mama egy sóhaj kíséretében leült a konyhaasztal mellé.

– Mi lehet azzal a szegény emberrel szerinted... túléli? Ez a lány belebetegszik. Segíteni kéne rajta valahogy – nézett kérdőn Sára anyjára.

– A sorsunk meg van írva, nem lehet rajta változtatni. Sárának el kell fogadni azt, ami vár rá.

– Akkor csak imádkozzunk értük.

– Azt lehet – hagyta rá Márti néni. – Imádkozni mindig lehet. Ki tudja, mit hoz a holnap.

Benjámin várakozott. Úgy érezte, hogy örökkévalóság óta áll az élet és a halál mezsgyéjén. Nyugtalan volt, mert Karola figyelmeztette, hogy nincs sok ideje, a döntését hamar meg kell hoznia.

Furcsán változott körülötte minden. Néha egy végtelen mezőn álldogált, mezítláb, a nadrágja térdig fel volt gyűrve. Kis tocsogók bújtak el a zsombékok közt – Bizonyára eső volt nemrég! – gondolta.

Kis idő múlva eleredt az eső újra, ő a legtermészetesebb mozdulattal kinyitotta az esernyőjét. A vásznon dübörögtek a lezuhanó vízcseppek. Félelmetes volt, mintha a fejében dobolt volna az eső – Tam-tam! – egyre erősödött a zaj – tam-tam! – tra-ta-ta-tam! – hasító fájdalmat érzett a fejében. Nem törődött vele, még erősebben koncentrált. Tudta, hogy Sára elindult hozzá. Nemsokára oda fog érni, és végre meghozhassa a döntését, amit elmondhat Karolának. Minden azon fog múlni, a találkozáson. Hirtelen felkapta a fejét, felnézett a szürkülő égboltra, hosszan figyelte ahogy közeledett felé egy sötét felhő. Forgott, megnyúlt, ereszkedett. Mikor közelebb ért hozzá, hangos károgástól lett hangos körülötte a táj. – De hisz csak varjak repülnek felém.

Megnyugodott mikor felismerte az égimadarakat.

A madárraj leereszkedett az erdő fáira és azonnal csend lett. Félelmetesen nagy csend. Hallgatózott. Mintha lódobogást hallatszott volna a távolból, reménykedett, hogy nem tévedett. Megfájdult a szeme a koncentrált figyeléstől, nem látott semmit, mert az út végén már ott hasalt az esti sötétség. – Ha nagyon sötét lesz, nem fog rám találni, talán kiáltani kéne, vagy tüzeket gyújtani! – törte a fejét kétségbeesve.

És akkor meglátta a lovas alakot, ahogy közeledett felé az úton. Integetni akart, de ijedten tapasztalta, hogy a karjait nem tudja felemelni. A lovas egyre közelebb ért hozzá. A boldogság végig futott a lelkén, mikor megismerte Sárát. Fehér fodros ruhája vakított a szürkületben. Mikor teljesen mellé ért, Sára lekúszott a lóról. Egy mozdulattal elengedte a lovat szabadjára a mezőn. De a ló nem hagyta ott, tisztes távolságban megállt és várakozva nézett vissza a gazdájára.

– Olyan régen várok rád!

– Itt vagyok már. Most már nem kell félned – válaszolt Sára.

– Ha egy kicsit később jössz, lehet már nem találkozunk...

– Nem üzentél, hogy merre keresselek. Igazából az utóbbi időben semmit nem tudtam rólad. Mégis, miért én lennék a hibás, ha kések egy kicsit?

– Nem hibáztatlak. De fontos, amit el akarok mondani. Nincs sok időm. Azt akarom, hogy tudd, és soha ne kételkedj abban, hogy szerettelek!

– Miért beszélsz múlt időben? Hisz itt vagy mellettem. Add ide a kezed, hadd fogjam meg. Érzed, hogy veled vagyok? Szeretlek. Segítek neked, bízzál bennem! – szólt rá határozottan Sára.

– Igen érezlek. De nem szerethetsz egy élőhalottat. Ne gondold, hogy nem tudom, hogy milyen visszataszító látvány vagyok. Csak a lelkem vergődik a testem koporsójában.

– Meggyógyulsz, higgyél nekem. Eljövök mindennap, hogy elmondjam. Nem hagyhatsz el bennünket. Ha mégis megteszed, akkor majd az életed legrosszabb döntését fogod meghozni.

– Nem tudom, hogy bízhatok-e benned? Lehet, csak sajnálsz, semmi több – sóhajtott fel Benjámin.

– Igen sajnállak! Sajnállak téged, és magam is. Sajnálom a két kislányod, akik most, ha rosszul döntesz, végleg árvákká vállnak. Bízhatsz- e bennem? Döntsd el magad! Ebben nem segítek. Ha fordítva lenne, és velem történt volna mindez, te ugyan velem maradnál- e? Ugyan te szeretnél-e annyira, hogy erősebbek legyenek az érzéseid, a sajnálattól? Ez most a legfontosabb kérdésem. Holnap visszajövök a válaszért.

Sára ezzel felült a lovára és eltűnt a sötétségbe.

– A holnap olyan messzire van! – roskadt össze Benjámin a felismeréstől, és érezte, hogy hideg verítékben fürdik a teste.

Ha megmozdul a föld

 

Napok óta nőtt a határkerítés másik oldalán a sóvárgó türelmetlen emberek csoportja. Látták amikor szolgálatot teljesítettek, hogy nem bújtak el, nem hőzöngtek, csak figyeltek feléjük.

Benjámin esti szolgálatra készült, ellenőrizte a riasztópisztolyát, a töltényeit. A rabok nem használhattak éles lőfegyvert, de egy héttel előtte az éjjellátó készülékeket ők is megkapták, ami éjszaka sokat segített a terepen. Már délután gyülekeztek a sötét felhők az északi égbolton, Benjámin induláskor mogorván nézett ki a sátorból.

– Megint nyakunkra jön a zivatar, mint a múltkor! – emlékezett vissza idegesen a két héttel azelőtti éjszakai viharra. Akkor is bőrig áztak, de nem hagyhatták félbe a kiszabott terep bejárását. Igaz akkor csak a vihar miatt készültek ki, de most ott táboroztak közel az idegenek. Senki nem tudta miért mozdulatlanok, mintha csak piknikre készülnének és még várnák a többi havert, akik beígérték, hogy részt vesznek a bulin. Kölyök sápadtan, nyűgösen készülődött mellette.

– Én már úgy hazamennék! – vallotta be Benjáminnak.

– Hová, haza? A dutyiba? Nem vagy magadnál, még hogy haza...

– Még ott is jobb, mint itt, hidd el. Mindennap úgy indulok el járőrözni, hogy lehet az lesz az utolsó az életemben. Ha ezek neki indulnak haver... de legalább lenne egy Kalasnyikovom, hogy kinyuvasszak egy párat... – Kölyök körbe táncolta Benjámint és úgy tett mint aki lead egy sorozatot a képzeletbeli fegyveréből.

– Ne keménykedj, azok is emberek.

– Akkor te nem láttad mire képesek. Ezek olyanok, mint akiknél agymosást végeztek a vallási-vezetők. Mintha hipnotikusan irányított gyilkoló gépekké változtatták volna őket.

– Lehet, hogy van köztük olyan, aki ölni akar. Sőt biztos. De többségében ugyanolyan szerencsétlen ember mind, mint mi.

– Ha te mondod, nem vitatkozom. De majd azt nézd meg, ha megindulnak. Mert tuti, hogy nem sétálnak haza! Ezek aztán nem!

Az eső még nem eredt el mikor elindultak az éjszakai szolgálatra. A négy katona állig felfegyverezve szegődött melléjük.

Az első száz méter megtétele után megpillantották a túloldalon az embereket, ott mozogtak a bozótos túloldalán. Feltűnt nekik, hogy nem láttak tüzeket, mint máskor. Valószínűtlenül áradt felőlük a csend, a nyugalom. Benjámin mégis úgy gondolta inkább olyan ez a csend, mint amikor a ragadozó ugrani készül a zsákmányára. Minden izmát megfeszíti még a lélegzetét is visszafojtja, aztán ugrik, neki a vad torkának. Aznap mindenki, aki mozgott ki volt vezényelve a határ megfigyelésére, végig szórták őket a határ vonalán, a négy katona is előre ment, így ellenőrizni tudtak egy nagyobb szakaszt. Kölyök lassan sírógörcsöt kapott mellette, nyöszörgött, dünnyögött egyfolytában. Benjámin próbálta kiiktatni a tudatából, nem figyelt rá, a kívülről jövő neszekre figyelt.

A keze a riasztópisztolyon volt mikor halkan odaszólt a társának.

– Maradj le tőlem, ne menjünk egymás mellett, van egy érzésem, hogy ma éjszaka elindulnak. Ha baj van, fuss visszafelé, ahogy csak a lábad bírja!

– És te haver?

– Velem ne törődj. Én is megyek utánad... ha lesz időm... – válaszolt Benjámin színtelen hangon.

– Jól van, te vagy a főnök!

A rab lehajolt, mint aki a cipőfűzőjét akarja megkötni, piszmogott. Benjámin haladt tovább előre. Körülbelül negyven méter mehetett, amikor megmozdult körülötte a föld. Mindenütt emberek voltak.

A riasztópisztolyból kilőtte az összes töltényt. Ahogy a lövedékek felértek a levegőbe, megvilágították a tájat. Több százan lehettek már, akik áttörtek a kerítésen. Dühösen közeledtek Benjámin felé, nem örültek, hogy leleplezte őket. Rájött, hogy semmi esélye ellenük, megfordult és futott ő is visszafelé. Úgy gondolta a riasztás megvolt, a többi a rendőrök és a katonák dolga.

Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, nem értette mi történt vele. Végig zuhant az úton, mint egy darab fa. Hallotta a lábdobogást, a dühös férfihangokat. Még érezte a rúgások erejét. Egy éles szúrást a bordái között. Aztán vége lett az iszonyatnak, eltűnt a semmibe minden.

A levegőben harci helikopterek érkeztek, a reflektorok megvilágították a környéket, ott köröztek Benjámin vérző mozdulatlan teste fölött. A bevándorlóknál alábbhagyott a lincshangulat, elfutottak, szétszóródva elindultak az ország belseje felé. Az idő kedvezett nekik. A sötét fellegek eltakarták a Hold fényét, kisvártatva bezúgott egy nagyerejű nyári vihar a tájra. Az eső erősen és szúrósan zúdult alá, elmosva a betolakodók nyomait.

Néha mintha érzékelt volna valamit a külvilágból. Furcsán és megmagyarázhatatlanul jelentek meg képek előtte. Tudta, hogy nem mozdul, azt is, hogy zárva van mind a két szeme. Mégis látott. Látta a kölyökképű sírástól eltorzult arcát, ahogy beszélt hozzá.

– Haver! Tudtad... igaz tudtad, hogy mi lesz?! Azért küldtél vissza, hogy engem ne öljenek meg? Igaz?! Akkor mindig is tudtad, hogy mire képesek. Haver! Ugye nem haltál meg... ne halj meg, tarts ki!

Látta azt is ahogy felemelik a földről és hordágyra teszik. Nem kímélték, futva vitték az élettelenül himbálódzó testét. Nem haragudott rájuk, nem fájt semmije, kimondottan jól érezte magát. A helikopter propellerje fülsüketítő zajt csapott mikor felemelkedett vele a levegőbe. Látni akart mindent, erőlködött, de egyre nagyobb sötétség vette körül. Nem kapott levegőt. Fuldokolt.

– Lélegeztetőre kell tenni azonnal! – hallotta távolról az ideges hangot.

Újra érzékelt és látott mindent. A helikopter leszállt, futó léptek dobogását érzékelte. Parancsszavakat – Most emeld! – Egyik hordágyról átették egy másikra. Nem értette minek az a nagy rohanás.

Kórházszag terjengett mindenütt, ugyanolyan szag, mint Karola körül mikor haldoklott. Mi lesz most vele? Meg kéne mondani nekik, hogy jól van, nem fáj semmije. Betolták valamiféle koporsóba, ami élesen bántón zúgni, kattogni kezdett körülötte.

MR vizsgálat – később rájött –, nézik, hol sérült meg. Lassan vissza tudott emlékezni, hogy mi történt vele. Visszatért minden előző fájdalmas emléke, amik miatt meg akart halni. Megszűnt a fizikai súlya, könnyűvé vált, lebegett a térben, onnan figyelt. Már előtte is érzett hasonló állapotot, akkor amikor felszállt vele a mentőhelikopter, már akkor furcsán látta a körülötte lévő világot. Néha a pilóta mellé ült és onnan nézte az alattuk suhanó tájat, aztán kilépett a gépből és mellette repült, mint a madár. Olyan volt mintha megszűnt volna a tér és az idő. Nem érzékelte a távolságot, magasságot, sebességet. Egyszer elért hozzá egy éteri energia, mintha Sára arcát látta volna a ködben. A vizsgálat alatt többen fölé hajoltak, nem látta a védőmaszkoktól az arcokat tisztán, az egyik idegesen felemelte a kezét, utasítást adott, hogy sietni kell, azonnal vigyék a műtőbe. Végignézte a saját operációját. Nem tudta meddig tartott, bizonyára sokáig, a sebész homlokán látta az izzadság cseppjeit. Hallgatta is őket. Nem volt valami biztató a számára, amiről beszéltek. Arról beszélgettek, hogy úgy néz ki, mint akin átment egy metrószerelvény a sötét alagútban. Reménytelen a felépülése. Aki műtötte mérgesen rászólt – Lehet, de fejezzük be a műtétet!

Haragudott, hogy ilyen könnyen lemondtak róla, ezért otthagyta őket, elment szétnézni a kórházban. Nem értette, hogyan tud közlekedni. Mintha nem létezett volna számára akadály, nem voltak falak előtte. Elidőzött egy nagy beteg mellett. Csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. Beszélgetett vele. Azt mondta a beteg, hogy készül átmenni a túloldalra, már mindenkitől elbúcsúzott. Otthagyta, benézett a nővérszobába, ahol szinte ájultan a kimerültségtől aludt egy éjszakás műtősnővér. A szája kicsit nyitva volt. Arról álmodott, hogy a kislányát várja az óvoda előtt és nagyon fél. Megkérdezte tőle, hogy mi az, amitől fél? Azt válaszolta, hogy ott vannak újra a kutyák. Két kóbor dög. Mi lesz, ha rájuk támadnak? Megnyugtatta, hogy csak álmodik, igazából nincs ott semmi. Pedig ő is látta a kutyákat, és átérezte az anyára és a gyermekére leselkedő veszélyt. Aztán meggondolta magát és azt tanácsolta, hogy a másik kijáraton vigye ki a gyereket, az egy másik utcára nyílik. A nő megnyugodott, lassult a pulzusa. Mikor visszatért, már belőle is csövek lógtak ki, siralmas látvány volt mikor végig nézett önmagán. Úgy gondolta pihen egy kicsit. Lassan valami füstszerű kúszott be a látómezöjébe, húzott maga mögött egy fénylő alakot...

A ragyogó alak fölé hajolt.

– Itt vagyok, ne félj. Segítek!

Benjámin felismerte Karola hangját.

– Nem látom az arcod.

– Igazából nincs arcom. De a kedvedért visszaváltozom kis időre. Így már jobb?

– Igen. Látlak már. Jól vagy?

– Ahol én vagyok ott nincs fájdalom, azért jöttem eléd, hogy oda kísérjelek!

– Nem biztos, hogy akarok menni, még nem döntöttem el, hogy akarok e...

Az árny körbetekeredett fölötte, sziszegve rászólt – Nézd, mivé lettél! Ha visszatérsz csak a fájdalom és a bánat fog rád várni. Nézd meg magad!

Benjamin megnézte magát, látta a feldagadt eldeformálódott arcát, zúzódásokkal sebekkel teli testét ahogy feküdt a vértől pirosra színeződött gyolcslepedőn. Elszörnyedt a saját látványától.

A műtét már befejeződött, vitték az intenzívre. Három ápoló gyorsan szakszerűen dolgozott rajta, ellátták különböző életben tartó műszerekkel. A végeredmény ugyanaz lett, mint az előzőekben látott haldokló teste, a katéter, az infúzió, a véradagoló, a lélegeztető csövei, mint a pók lábai nyúltak ki a testéből. Az ágya feletti monitorok bevillantak és kezdetét vette az élet és a halál lassú tánca. Az EEG egyenes csíkkal üzent a megérkező orvos felé.

– Reméljük, hamar történik valami, vagy hiába dolgoztunk hat órán keresztül – szólt fáradtan az ügyeletes nővérnek.

– Látod, már miről beszélek? – kúszott Benjámin arcához Karola – Lehet, évekig így fogsz feküdni, mint egy élőhalott. Az izmaid elzsugorodnak, elfogynak, mint a fogyó Hold. A tudatod megbomlik, elillan. Semmire sem fogsz emlékezni. Ha mégis, egyszer felébredsz ebből az álomból, olyan leszel, mint egy csecsemő. Nem tudsz enni, inni. Nem tudsz járni. De még beszélni sem. Miért választod hát, hogy visszatérsz?

– Meggondoltam magam, még dolgom van. Tartozom egy vallomással... Sárának... elmondom neki, akkor ígérem veled megyek.

– Sára? – kacagott fel Karola – Mit változtat már bármin, amit el akarsz neki mondani? Te akartad, hogy felejtsen el, most miért fontos vele kapcsolatban akármi is? Azt hiszed, tud majd szeretni téged így, amivé váltál?

Benjámin szívében mélységes szomorúság költözött – Igazad van. Elmegyek veled! – kinyújtotta a kezét az alak felé.

– Jól van. Megmutatom hova viszlek. Soha nem akarsz majd visszatérni. Gyere!

Benjamin elindult Karola után. Hirtelen kinyílott a tér és egy gyönyörű virágos mezőre léptek. A mezítelen talpa alig érintette a csillogó fűszálakat. Valami csodás zene ölelte át, azt érezte mintha hullámzó víz mosná az arcát, egy ritmusos mozgás sodorná beljebb és beljebb, érezte, hogy mindene ellazul tőle.

– Ez a végtelen szeretet, amit érzel. Ugye milyen gyönyörű itt minden. Pihenj le és élvezd! – súgta Karola.

Pár percig átadta magát a csodának, de hamar nyugtalan lett újra.

– Várj! Úgy érzem... közeledik felém! – lépett hátra, ahol a szürkeség várta.

– Kiről beszélsz?

– Már látom... ő az! Látom, ahogy vágtat fehér ruhában egy barna lovon, a haját tépi a szél, látom, hogy kétségbeesett... miattam... még maradnék!

– Ez csak vízió kedvesem. Nem emlékszel? Te festetted így le. Jól van hát. Itt hagylak az élet és a halál mezsgyéjén. De nincs sok időd!

Karola alakja feloszlott, utána bekúszott azonnal a gomolygó szürke köd. Benjamin várakozott.

– Végre visszajött! – hallotta az orvos ideges hangját – Figyeljenek rá nagyon. Kimegyek, iszom egy kávét.

A világ változik

 

Míg a határon folyamatossá vált a feszültség az állandó készültség miatt, addig a faluban lázasan készülődött a Fónagy család a lakodalomra. Kevés falubeli ismerte még Zoli menyasszonyát, akiről a szálldosó hírek már minden házba megfordultak. Beszélték, hogy Sára városi barátnőjébe lett Fónagy Zoli szerelmes, annyira, hogy nagyon gyorsan meg is ejtik a lakodalmat. Volt téma megvitatni, kibeszélni, kifordítani, befordítani mindent, ami kettőjükhöz kapcsolódott. Hisz jóformán még feledés gödrébe se került a hetedhét országra szóló esemény, amikor Marival, a volt feleséggel tartotta a lakodalmát Zoli.

– Minek ez a nagy felhajtás, lehet, megint pórul jár szegény. Ez meg egy flancos városi lány. Ki érti, miért keres magának a falusi ember ilyenfajtákat? – tépelődtek az öregasszonyok a kapukban álldogálva.

De a kíváncsiság napról napra nőtt az emberekben, hisz a rosszmájú megjegyzések mellett, akadt azért jó is.

Róza meghívta Sára családját, hisz a legjobb barátnőnek kötelessége végig ott lenni ezen a szép napon. A kislányok lettek Róza koszorús lányai, ami miatt bőven lett dolga Sárának. Eleinte nem nagyon akarta, hogy kirakatban legyenek a gyerekek, de végül meggondolta magát. Hadd ismerje meg mindenki az öt gyermeket, akiknek a sorsát felvállalta. Legyen még több látnivalója a leselkedőknek.

A templom előtt megállt a feldíszített hintó, hozták a menyasszonyt. Róza az édesapjába karolva vonult végig a kíváncsiskodó falusiak között, mögötte a négy koszorúslány sétált, elől a két szőke kislány Zsuzska és Mónika, Benjámin lányai, hátul Zita és Amira, akik barna hajukkal, bőrükkel, teljesen ellentétei voltak a másik kettőnek. Eddigi életük legszebb napjává vált ez a nap. Nem csak a csoda szép ruha miatt, vagy a lokniba formázott frizuráik miatt, hanem azért is mert fontos feladatot láttak el, hisz ott lehettek mindig a menyasszony körül. Zsuzska karján kis kosarat vitt, amit színes szalag díszített. A kosárkában ott lapult a ház körül akkorra kinyílt összes rózsa szirma. Az ő dolga volt, a kifelé jövő pár lába elé szórni a sok illatos rózsaszirmot. Sára megilletődve nézte a nevelt gyermekeit, a barátnőjét, aki nagyon szép volt a hófehér tüllruhájában. Arra gondolt közben, hogy ő sohase fogja ezt az érzést átélni, amit most Róza.

– Szia, azt hittem lemaradunk a lényegről! – lépett hozzá váratlanul Zalán – Itt van mindenki, csak torlódás volt az utakon, lassan haladtunk.

– Jókor ideértetek – nyugtatta meg Sára, és integetett hátra mikor meglátta a többieket.

– Kísérhetlek? Ne izgulj csak a szertartás alatt. Karolj belém, ne lógj egyedül.

– Később beszélni akarok veled! – figyelmeztette Sára, szófogadóan belekarolt Zalánba.

– Tudom miről. Ne haragudj. Róza egy kotnyeles, nem áll meg semmi benne.

– Jó, hogy megmondta. Nem haragszom rá – nyugtatta meg Sára.

– Akkor én is mondok valamit. Nem jöttem üres kézzel. Lassan minden kép összeáll.

– Mit tudtál meg?

– A barátod hosszabb időre megint külszolgálatra ment. Nem is olyan messzire vannak innen. Harminc kilométerre. De ez nem minden.

– Siess már, mindjárt indulunk befelé! – sürgette türelmetlenül Sára.

– Azt mondta az ismerősöm, hogy előtte nagy húzása volt a börtönben. Még a televízió is adott róla híreket. Kiállítást rendeztek a festményeiből. Mondhatnám, hogy híres lett a barátod... lehet ez ment az agyára.

– Festmények? Nem említette, hogy eladásra fest – ámult el Sára. De szerintem nem volt oka, hogy eltitkolja előttem. Nem értem, miért tette mégis.

– Lehet már nincs rád szorulva, már lesz pénze mikor kiszabadul. Nagy játékos az ürge.

Sára próbált elfelejtkezni Benjáminról, próbált azonosulni a lélekben az őt körülvevő vidám hangulattal, a szertartás meghitt pillanataival. De nem sikerült, legfeljebb csak rövidebb időre. Mindig visszatért hozzá a gyomorszorító érzés, hogy Benjámin nem volt őszinte hozzá. Talán soha nem is volt őszinte hozzá. Eddig azt hitte, csak a szégyen miatt hallgatott el, mert emberölésért meghurcolták. Annyi kérdés volt körülötte, amire csak Benjámin tudott volna válaszolni, senki más. Haragudnia kellett volna rá, dühöngeni, megcsalni bárkivel, de azt sem értette, hogy miért nincs iránta harag benne. Talán mert minden rossz gondolatra volt egy jó gondolata. – Híres festő lett. De hisz ő kérte meg, hogy kezdjen újra festeni. Soha nem gondolta róla, hogy csak a pénz motiválja, semmi más. Bízott benne, hogy meg fogja kapni idővel mindenre a választ.

Zoli és Róza az esküvő után nem utazott külföldre. Bekuckózták magukat Magyarországon egy wellness szállodában. Józan megfontolásból, mert a napról- napra erősödő politikai feszültség miatt nem volt biztonságos sok ország közkedvelt turista helye.

A lakodalom utáni hétköznapokkal berobbant a júniusi forróság, kiégette a határban a legelőket, tétlenségre ítélte napközben a vidéki embereket. Hajnaltól délelőttig és a kora-esti órákban tudtak csak kint lenni a földjeiken. Dél körül már megállt a levegő körülöttük és úgy érezték mintha egy befűtött kemencében ücsörögnének.

– Nincs ez jól, elromlott az időjárás! – sopánkodott Terka mama – Az én fiatalságomban csak a július hozott ilyen forróságot, de még az is visszafogta magát. Ez már a purgatórium, az ördög égető tüze. Meglátjátok nagyon rossz vége lesz, ha így folytatódik az időjárás.

Az öregasszony hitt a Biblia minden sorában, az abban leírt világra váró veszedelmekben. Ezért mikor az elviselhetetlen forróságra kitört egy féktelen vihar, összekulcsolta a kezeit és egész napját imával töltötte el. Diónyi jég ömlött egy órán keresztül az égből, mindent letarolt. Az öregasszony arca sápadt volt és rezzenéstelen, mikor vége lett az ítéletidőnek rezignáltan Sára felé fordult – Hiába harcolsz ellene, mindig ő fog győzni. Eljött a végítélet órája lányom.

Kétségbeejtően sok kár keletkezett az épületekben és a földeken, az aratás előtt lévő kalászosok a földön hevertek, a kukoricáról lefosztotta a jég az összes levelet. A tanyán is megbontotta az épületek tetejét az orkánerejű szél. A felbecsülhetetlen kárra nevetséges összeget állapított meg a biztosító.

Sára nem hitt az öregasszonynak, habókos úgy gondolta, a Bibliát is emberek írták, minden sora manipuláció. Nem rendítette meg az ijesztgetése sem, tovább tervezte a meglévő gazdaság fejlesztését. A Bibliában leírt jóslatoktól jobban aggasztotta, ami a nagyvilágban zajlott. Néha olyan érzése volt, mikor végig bogarászta a rosszabbnál rosszabb híreket, hogy nem a fejlesztéssel kéne foglalkoznia. Egyszerűen összpontosítania kellene a túlélésre. A hírekből a gazdasági összeomlás jeleit vélte felfedezni. Az elégedetlenség a rendszer politikai vezetése felé napról napra nőtt, és megállíthatatlannak bizonyult. Az országokban egyre nőtt a változás iránti igény, amit nemcsak a bevándorlók okoztak, akik az adott ország szociális keretét padlóra vágták, hanem a kialakult bizonytalanság miatt. A biztonságérzet hiánya mellett a jogrendszer lengő hidja is kritikus állapotba került, aminek a kilengése már addig is veszélyes volt, amíg a belső korrupció lavírozott rajta. Magyarországon egyre keményebb napok követték egymást, mindenki tudta, hogy ez csak a kezdet. Egyre jobban kirajzolódott, hogy nem íróasztal mellett fog eldőlni a társadalmi változás. 

Sára ennek ellenére bízott a jövőben, úgy gondolta kiforrja magát ez a korszak is, mint az új bor.

Terka mama sandán oda- oda figyelt mikor a laptopján írogatott. Nem tudta legyőzni a kíváncsiságát, min töri a fejét, mikor más már javában pihen. Sára elmondta a kíváncsi öregasszonynak min dolgozik, az csak csóválta a fejét.

– Szegény keresztapád, sose irkált, mindent a fejébe tervezett meg. Mégse csapódott be.

– Én hosszútávú fejlesztésben gondolkodom. Azért kell leírnom mami, mert nem csak erről az évről szól.

– Csak annyit, amennyit elbírsz. Egyedül vagy! – szurkálta meg a lelkét újra az öregasszony és kárörvendően kicsoszogott a konyhából.

– Csak annyit! – sóhajtott fel Sára. Eszébe jutott a lakodalom éjszakája. Sokat táncolt újra Ivánnal, olyan látszatot kelthettek másokban, mint akik rég összetartoznak. Lehet, csak azért volt figyelmes hozzá, mert társtalan volt. Hisz ilyenkor minden fiatal vihette a lakodalomba, akivel együtt járt.

Eszébe jutott az az éjszaka is, mikor Iván segített megtalálni Amirát. Megpróbálta neki szavakba önteni mennyire hálás érte. De ő nem várt hálát. „Amit tettem az egy természetes dolog." – hárította el a hála szavait a férfi. Mégis furcsa kapcsolat kezdődött köztük attól a naptól, de inkább baráti, majdnem testvéri kapcsolat.

Benjámin felől semmilyen hír nem ért el hozzá. Egyáltalán miben bízhat még? Igaza van keresztanyjának, itt az ideje komolyan elgondolkodni azon, hogy kivel húzza azt a szekeret, amit jócskán túlterhelt. Be kell látnia lassan, hogy egyedül nem fog sikerülni semmi.

Sokszor átsegítette, ha megoldatlan problémája akadt, egy hirtelen megérzés, ami csak bevillant kérés nélkül. Az utóbbi időben semmit nem érzett meg előre. Mintha Benjámint egy láthatatlan erő venné körbe, nem üzent a lelke semmit feléje, még az álmaiban sem.

Hallott a határon lévő folyamatos feszültségekről és mindennap a saját szemével is látta, hogy mennek a főúton a katonai járművek, és felettük az égen szállnak a határ felé a helikopterek. Szerencsére nem kaptak riadóhírt arról, hogy áttörték a határt, és idegenek felbukkanására számíthatnak.

Egyszer vége lehetne már ennek a rémálomnak – gondolta, mikor késő este a tornácról figyelt egy tanya felett átzúgó helikoptert. Látta, hogy mentőhelikopter propellerje forgatta fent a levegőt. A közeli város felé tartott. Sebesültet, vagy nagy beteget szállíthatott. Elsuhant mellette egy hideg légáramlat, rosszérzéssel ment be a házba.

csak egy légörvény

Június elejére tervezte szobrász a kiállítással összekötött árverést. Nem volt egyszerű összehoznia, hisz mikor minden kezdett összeállni, Benjámint szigorítottba vitték. Egy hónapig próbálta tartani a reményt önmagában, hogy nem kell feladni az addigi munkát, amit a külső szervezésbe ölt. A műterem tele volt szebbnél szebb alkotással mikor Benjámint elvitték. Pedig az se volt egyszerű összehozni, hogy Benjámin dolgozni tudjon, ahhoz is szponzort kellett keresnie. A kinti barátain keresztül végül az is összejött. Át tudta vinni a börtön igazgatóságon később azt is, hogy megkapja a festő a felszereléseket a munkához.

Ha valaki, ő aztán tényleg felhőtlenül örült, hogy visszatért a művész. Beindíthatta újra a projektet. A siker kétesélyes volt, vagy nagyon bejön, vagy csúfos kudarc, mert tudta jól, hogy bármin elbukhat az egész, azon is, ha rossz hangulatban kel fel reggel a börtönparancsnok és elkezd kételkedni abban, amire a beleegyezését adta. Rendhagyó dolgot talált ki, a tárlatot nem kint a városban akarta kiállítani, hanem bent a zárt intézeten belül, méghozzá egy erre a célra kialakított nagyobb légterű zárkában. Azt akarta, hogy érintse meg a környezet is azokat, akik meg akarják venni a képeket. Mert erre ment ki a játék, nyíljon meg nagyra a pénztárca, minél nagyobb licitet érjenek el. Megszerezte az engedélyt, hogy beengedjék a licitet lebonyolító stábot.

Jobban izgult, mint Benjámin, aki csak dolgozott szabad idejében, mint egy robot. Nem tudta miért változott meg, mióta visszatért a szigorítottból. Arra tudott csak gondolni, hogy tetovált halála miatt lett annyira zárkózott. Mikor beszélt hozzá, csak rábólintott mindenre, de később arra sem emlékezett, miről volt szó egyáltalán. A képek, amiket festett hordozták a személyiségváltozását, más lett az ecsetkezelési stílusa, eltűnt a lágyság a harmónia minden alkotásából.

– Tarts ki testvér, még egy hét, és finis. Dől a lóvé.

– Nekem mit kell csinálnom?

– Egy bankszámlaszám kellene a nevedre, több dolgod nem lesz. A megbeszélt részesedésért én mindent rendezek. Kijutnak a címzettekhez a becsomagolt képek. Az egész csak egy stáb munkája. Megvan a zárka, ahol lesz az aukció. Az aukciós ház idejön a helyedbe. Online vagy telefonon lehet licitálni a képeidre. Ha vége a licitnek, aki nyer, legombol húsz százalékot előre, a többit szállításkor.

– Gondolod, hogy kell valakinek egy is, hogy megveszik? – bizonytalanodott el Benjámin.

– Ne majrézz. Bízzál bennem! Persze mindenki lenyúlja a hasznát a pénzből, de marad neked is bőven. Figyelj haver! Ha minden jól megy, vehetnéd az egészet állás interjúnak részemről.

– Miről beszélsz?

– A szabad életről. Dolgoznék neked. Persze nem ingyen! – nevetett szobrász.

– Ha túl leszünk rajta, két hét és már nem leszek bent – komolyodott el Benjámin.

– Téged is beválogattak a határra megint?

– Inkább mondjuk úgy, hogy jelentkeztem. De bajban lehet az ország, ha ránk is szüksége lett – húzta el a száját Benjámin. Tegnap már ott voltunk a kiképzésen. Két hét múlva megyünk le a déli határra legalább negyvenen.

– Mit csináltok?

– Javító kiszolgáló egység leszünk, de ki tudja előre mi lesz még. Kiképzést is kapunk határvédelemből.

– Akkor pont jókor leszünk túl a liciten, majd meglátod, egy firkált lapod se marad. Eladtalak a médiának!

Elérkezett az árverés napja, ott várakoztak mindketten a kiállított festmények, rajzok között. Nem volt nagy tolongás, talán csak a rájuk vigyázók lettek többen. Három férfi lépett be a zárka ajtaján a megbeszélt időben. Egyik kamerával érkezett, összehozták gyorsan a technikát, ami nem volt különösen nehéz feladat számukra, mivel csak két számítógépből állt. A számítógépeken futó programon Benjámin látta a kamerával felvett képeit, amiket előtte még gondosan felcímkéztek és besoroltak. A számítógépen a kép felső szélén futott a licit, a felajánlott vételár összege. Mindenki feszülten a számítógépet figyelte.

Benjámin nyugodtan ült egy asztalnál, figyelte mi történik. Szobrász fel volt húzva, elment, visszament hozzá.

– Ugye megmondtam haver, sokat megvesznek. Van egy festményed, még most is megy rá a licit.

– Melyik az?

– A lovaglós csaj. Mindjárt jövök! – és már ment nézni az infókat.

Benjamin szerette azt a festményt, legszívesebben soha nem vált volna meg tőle. A képen, egy sekély vízparton Sára lovagolt egy gyönyörű barna ló hátán. A lány sötét hajába belekapott a szél, erős combjai kirajzolódtak, ahogy a szél rásimította a fehér könnyű szoknyáját. A víztükör kékje a túloldalon összeolvadt a lemenő Nap bíborával.

– Tudod hol tart már? Nem hiszem el, még én sem. Csak ez az egy kép visz mindent! Külföldről jön a licit.

– Mennyit adnak érte?

– Most százezer eurónál tart. Már nem is merem nézni. Mondtam én, hogy menő leszel innen a börtönből. Hiszel már nekem?

Akkor látták, hogy veszi őket a kamera. Szobrász megnézte miért készítettek róluk felvételt.

– Engedélyt kaptunk rá. A vevők kíváncsiak a festőre! – mondta az egyik aukciós – Nem szeretik a zsákbamacskát. Ez a kuriózum, hogy börtönből egy rabosított adja el a képeit. Biztosan akarják tudni, hogy nem trükk.

– Még közeli kép is készült rólad, ahogy itt ülsz rabruhában. Haver, fent vagy a rivaldafényben. Most már nem szabad abba hagyni!

Benjámin megnyugodott, hogy sikerült minden festményén túladnia. Így már valóra vált, amiért annyit dolgozott az utóbbi időben, hogy tud a gyerekek nevelésébe segíteni Sárának. Hálás volt szobrásznak, nélküle nem jöhetett volna létre ez a bravúros licitálás.

– Ha szabadulok és felvehetem a pénzt, megkapod a részed. A munkahelyed is meglesz nálam. Te tényleg el tudsz adni mindent.

– Csapjál bele! – vigyorgott boldogan szobrász – Mi ketten jó páros leszünk kint a való világban is.

Egy hét múlva, hajnalban elindult velük a két rabszállító busz. Ott ült az ablak mellett, és figyelte a hajnali derengést. Szomorú volt, mint mindig az utóbbi időben. A pénz, amit kapott a képekért felvidíthatta volna, hisz már nem volt csóró földönfutó, mégse érzett megelégedettséget. Kiégett és üres volt a lelke legbelül, ennek ellenére képtelen volt Sára emlékétől megszabadulni. Minél jobban kényszerítette a tudatát, hogy blokkolja a rátörő emlékeket, annál intenzívebben villant elő a semmiből Sára arca, hangja. Később már hagyta, nem küzdött tudatosan ellene. Arra gondolt, az idő könyörtelenül szétrágja azt a nagy szerelmet, ami kialakult köztük. Az idő már ilyen. Minden nappal távolabb viszi majd a kiindulási ponttól. Egyszer, mikor tétován visszatekint, már nem fog látni semmit. Legfeljebb emlékfoszlányokat sodor még a szél azon az úton, ahol távolodik, néha illatok szédítik, vagy ismerős hangok rémlenek fel körülötte. De már nem érintik meg olyan fájdalmasan, mint az út elején. A pulzusa közömbösen reagál rájuk, legfeljebb felgyorsul egy másodpercre, a szíve hangosabban lódul egyet-egyet, mint mikor végig söpör egy légörvény a templom harangján, ércesebb szólamot kicsalva belőle. Csak ennyi lesz, semmi több. Talán az lesz a leghelyesebb, ha lemond a kislányairól is. Mónika és Zsuzska arca már összemosódott Sára arcmásával, fájó emlékképpé válva.

Még nem tudta, hogyan fog élni ezután. Csak azt tudta, ami ezután jön, önpusztító és szeretet nélküli élet lesz, ami számára már nem jelentett kihívást.

A buszon, ami szállította őket, már nem a megszokott börtön hangulat uralkodott, kártyáztak, hangoskodtak utazás közben. Nem szólt rájuk senki. A kéthetes kiképzésen már összejött a társaság, mind kemény legény volt. Úgy látta nincs köztük egy se, aki elszaladna, ha éjszaka valaki elköhögi magát a sötétben. Talán csak kölyökképű, akit már nem tudott levakarni magáról, úgy követte mindenhová, mint az árnyéka. Benjámin lett számára az Isten, az oltalmazó.

Gondolatai visszatértek a börtön falai közé, de azonnal lelkiismeret furdalása lett, mert eszébe jutott a tanár, akinek elég durván visszautasította a segítségét, miután kikerült a magánzárkából. Menekült előle, nem engedte, hogy tovább folytassa a lélekmegmentést nála. Már nem volt rá szüksége. Úgy gondolta az ő lelkét már a pokol tüzére dobták, átalakult, megkeményedett visszafordíthatatlanul. Nem motiválta semmilyen érzelem, kőkeményen ráérzett, hogy minden, ami körbeveszi színjáték, álszentség, amiben, ha élni akar ölni kell.

Nézte a rabtársait és viccesnek találta, hogy bűnözők is mehetnek a határt őrizni, még ha illegálisan is, hisz nem ez volt a feladatuk hivatalosan. Benne volt a pakliban, felkészítették őket a kiképzésen. Ha élesre fordul, vagy rendkívüli lesz a helyzet, bevethetők lesznek. Aztán rájött, hogy egyáltalán nincs benne humor. Őket nem kell úgy kímélni, mint a civileket.

Az előtte az ülésen négy fiatal férfi énekelni kezdett, a dalra elcsendesedtek a többiek.

" Magyar-hon felé,

Sötét fellegek törnek.

Ezer határvadász..."

Aztán egyenként bekapcsolódtak, énekeltek csillogó szemmel, büszkén, talán azzal a felemelő tudattal, hogy most rájuk is szüksége van a hazának. Ez azért mégis csak más meló lesz –gondolta ő is — mint mikor jóvátételi munkában kifestik a város óvodáit, takarítják a parkokat. Mégsem énekelt, nem volt benne lelkesedés, még a pillanat sem tudta elvarázsolni, hisz idegenként élt a saját országában. A haza szó nem jelentett számára semmit. Nem haza az, ami kidobja magából a szülöttjét, engedi éhen, szomjan halni. Nincs benne jog sem kegyelem.

Levitték őket a déli határhoz, ahol a kerítés ugyan állt, de folyamatosan megrongálták és áttörtek rajta a bevándorlók. Amikor odaértek akkor is folyt a műszaki kiépítés, készült a közvilágítás.

Erős kiépített sátrak várták őket. Az eligazításkor jött rá igazából, hogy egyáltalán nem kéjutazásra hozták őket, sokkal rosszabb időszak vár rá, mint az első határ munkánál.

Alig helyezkedtek el, megérkezett a körletükbe egy katonai terepjáró. Középkorú tiszt szállt ki belőle, szigorú kék szemeivel végig nézett a kivezényelt elítélteken, majd elébük sétálva köszöntötte őket.

– Remélem úgy jöttek ide, hogy tisztában vannak vele, hogy lesznek igencsak nehéz óráik és napjaik? Az is lehet, hogy nagyon kevés pihenővel. Ettől a perctől megkövetelem a helyzethez illő komolyságot, szigorú fegyelmet!

A katonatiszt elmagyarázta, hogy mi lesz a feladatuk.

– Ez a határrész százhuszonkét négyzetkilométer. Nem egy félórás sétagalopp. Mint láthatták, épül kifelé a közvilágítása. Az önök feladata a továbbiakban a rendőrök és a katonák kiszolgálása, a megrongált kerítésszakaszok javítása. Folyamatosan be lesznek osztva felváltva a járőrök mellé. Az észlelt rongálás kijavítását azonnal meg kell kezdeniük! Amennyiben éles helyzetbe kerülnek, a feladatuk tovább bővülhet, szükség esetén riasztási feladatot is el kell látniuk. Nem kell hősködni! Ha nagyobb csoport tör át a határvédelmen azt megrongálva, oda csoportosítjuk az erőinket. Helikopter is segíti a megfigyeléseket. Várhatóan nem csak bevándorlók fogják izgalomba hozni az itteni készenléteseket. Találkozni fognak eltévedt embercsempészekkel, akik a haszon kockáztatása miatt bármire képesek, de mindennapos a sima csempészet is ezen a területen, és csak azért, hogy ne unatkozzanak, a drogkereskedők kedvelt útvonala is egyben ez a határszakasz. A határ biztonságának megőrzése nem könnyű feladat, hisz ki lesznek téve az időjárás szeszélyének, a terepviszonyok nehézségeinek. Örökös készenlétet jelent. Bármikor parancsot és riasztást kaphatnak. Fárasztó és kimerítő lesz, pláne az éjszakai őrszolgálat. Ezért is fontos a fegyelem, az egymásra figyelés szabályainak betartása!

Már az első este megkapta mindenki a nappali és éjszakai beosztását. Benjámin mellé beosztották kölyökképűt, a zárkatársát. Igaza volt a tisztnek eligazításkor, legalábbis az időjárással kapcsolatban. Megérkezésük másnapján megdördült az ég, egész nap ömlött az égi áldás a nyakukba.

– Az jön itt be, aki akar – mérgelődött langaléta – hisz ilyen esőben, szélben nem hallunk, nem látunk semmit.

– Azért figyelj! – tanácsolta Benjámin – Az időjárás csak az elemek játéka, ha én át akarnék jönni a határon, ilyen időt választanék.

A két határvadásztól, akikkel együtt indultak minduntalan lemaradtak, mivel a kerítésen folyamatosan találtak javítanivalót.

Mellettük az erdős részen recsegtek, törtek a fákról a lezuhant száraz ágak, kölyökképű rémülten lesokkolt.

– Itt vannak haver! – súgta oda Benjáminnak.

– Félős vagy? Jól kifogtalak. Talán csak erdei vad, vagy a szél ereje. Ne majrézz már annyira! Még ez hiányzott, hogy beszarj itt mellettem!

– Te tán nem félsz? Nekem aztán nem tudod bebeszélni, hogy te sohasem félsz semmitől.

– Pedig eltaláltad, ha meg kell halni, akkor meg kell, de előbb kitekerem a nyakát egy két rohadéknak! – válaszolt dühösen Benjámin – Hagyd abba a sírást! Nagyon unom.

– Elhiszem. Tudom, hogy milyen vagy, hazavágtad a tetováltat is.

– Te is úgy járhatsz, ha nem szeded össze magad, figyelj inkább! – mordult a félelemtől reszkető rabra Benjámin. Nem örült, hogy pont egy gyáva társa lett – Minek jelentkeztél, ha ennyire beszari vagy? Maradtál volna a dutyiba!

– Tartozom neked haver! Miattam ültél szigorítottban.

Benjámin legyintett egyet, nem folytatta tovább a diskurzust. Sejtette végig, hogy a kölyökképű csak ő miatta jelentkezett a határra.

Egy hét múlva, a kezdeti jókedvnek hírmondója sem maradt, mindenki fáradtan kelt- feküdt. Az ingerültség is fokozódott köztük. Pedig addig nem történt különösebb esemény a szakaszukon. Egy embercsempészt tudtak elkapni, aki a nagy eső miatt lecsúszott egy árokba és ott ragadt a sárban. Nem is az autóval volt baj, hanem a fazonnal, gyalog próbált lelépni előlük. A hátrahagyott autóban sorsukba beletörődve vártak, akiket szállított.

A következő héten kapták a riasztást. A határt, pár napon belül ezres nagyságrendben bevándorlók érik el. A feszültség óráról- órára nőtt a határőrzők között.