Rendszeresen járt Sára a gyerekekkel az önvédelmi oktatásra. Nem örült mikor meglátta Ivánt, Zoli mellett segédkezni. A férfi sétált a gyerekek között, igazította a mozdulataikat. Messziről látszott róla, hogy odaadóan végzi a rábízott feladatot. Néha oda ment Sárához is, szólt egy két szót hozzá, de csak lényegtelen dolgokat kérdezett. Jóformán meg sem várta a választ, tovább lépett. Az első óra végig elméleti oktatással telt el, csak ezután tanították meg velük a szabadulási, védekezési gyakorlatokat. Jött minden sorban, hogyan harcolhatnak egy husánggal, milyen rúgásokkal és fogásokkal tudnak kiszabadulni, ha elkapja egy gonosztevő őket. Később külön volt pár óra a felnőtteknek, ott már tanulták a késekkel való védekezést, és a támadást is. Akkor kérte meg Zolit Sára, hogy szeretne hivatalosan önvédelmi fegyvert szerezni a gazdaságba. Zoli hitetlenkedve nézett rá, de végül megígérte, hogy segít. Segített is pár napon belül. A következő héten már bejárt a városba a lövészklubba gyakorolni.
Az öreg Molnár gyilkosait nem kapták el, eltűntek, mint a kámfor. Csak találgattak, ki vagy kik lehettek a jószívű öregember gyilkosai. A falusiak attól a naptól zárkóztak, figyeltek mindenre. Ha bármi gyanúsat észleltek futótűzként adták tovább a hírt egymás közt. Konkrétan nem tudták megnevezni kiktől kell félniük, hisz az országba bejutottak tömegével a gazdasági bevándorlók, de jöttek a háborús övezetből kétségbeesett kiszolgáltatott menekültek családostól. Volt, aki hivatalos belépéssel, voltak sokan, akik a zöldhatáron át, az emberkereskedők hálójában vergődve. De jöttek hamis papírokkal elvegyülve a jó szándékúak közt olyanok is, akik nem menedékért indultak útnak, hanem foglalni, bosszút állni azokon, akik miatt szenved a népük, ezek erőszakosan próbáltak bejutni Európa belsejébe. A befogadótáborok megteltek, embertelen körülmény alakult ki bennük. Felborult az országban a megszokott rend. A káosz törvényszerűen megszülte a félelmet. Elindult egyfajta hírzárlat arról, mit él át a lakosság mindennap. De nincs olyan zárlat, amin nincs egy kicsinyke repedés, amin nem tud kiszivárogni egy információ sem. Mindennapossá vált az addig ismeretlen bűnözési hullám, folyamatos terrorcselekményektől rettegett Európa.
Az országhatárhoz közel lévő tanyán is más lett az időrendi beosztás. A határba, nem mert egyedül kijárni senki, próbálták összehangolni a többi gazdával a kinti munkákat, hogy mindig legyen több ember egy adott területen. Sárát fájdalmasan érintette, hogy elmaradt a mindennapi önfeledt lovaglása, amin kimondottan egyedül szeretett lenni. Elkeseredve vette tudomásul, hogy korlátozott lett a mozgástere a saját földjén.
De tudta, hogy okkal történik minden, mert napról napra több hír jutott el hozzá a közeli településeken történt bűncselekményekről, ahol bementek élelmet kérni, aztán kirámoltak minden mozdíthatót. Vandál módra betörtek kertekbe, ahonnan gyümölcsöt, zöldséget tudtak szerezni. Utánuk csak az összetört, sok esetben felégetett terület maradt. A gazdák kétségbeesve védték a területeiket a sok munkával felépített javaikat. Jött hír két nemi erőszakról, csoportos bántalmazásról, de gyilkosságról az ő falujukban történten kívül nem hallottak.
Amikor eljutott a falujukba a hír, hogy éjszaka nagyobb létszámú migránsnak sikerült az átjutás a zöldhatáron, felkérték a falu lakosságát, hogy a gyermekeket ne engedjék el otthonról. Az intézkedésnek az volt az oka, hogy amerre haladtak ezek a zömével csak férfiakból álló csoportok, azokról a helyekről egyre aggasztóbb hírek jutottak el hozzájuk. Sára újra nagyobb bevásárlásra indult a legszükségesebből, majd összehívta a családot, hogy megbeszélje velük, kinek mi a dolga, ha betörnének az ő tanyájukra is. Sajnálta a gyerekeket mikor belenézett a rémült szemükbe.
– Ne féljetek, lehet, csak beszélünk róla és nem lesz semmi. Hisz figyeli a környéket rendőrség a katonaság. Ha mégis rossz szándékkal akar ide bejönni bárki is, az a legfontosabb, ne lássák, hogy féltek. Azt se, hogy csak nők vannak itt és gyerekek. Nincs sikítás, sírás, nincs pánikolás! Figyeljetek rám és a kicsik a nagyobbakra. A kicsik ettől a perctől nem mehetnek ki az udvarra, csak felnőttek kíséretében. Ne távolodjon senki el a háztól messzire! Ettől a perctől nincs elcsatangolás, se az erdő mellé se a kanálishoz. Flóri neked nagyon tudni kell mi a dolgod! Zita! Ha én nem tudom a rendőrséget vagy a tűzoltóságot hívni, te fogod. Azonnal, minden gondolkodás nélkül! Az első három szám. Itt van. Rendőrség, tűzoltóság, mentők. Érted?
– Gyújtogatnak is? – kérdezte kikerekedett szemmel Zita.
– Az is lehet. Akkor mindent megbeszéltünk!
A két cigány fiatal sápadt arccal fogadta az utasításokat. Sára folytatta – És most adok egy két segítséget az önvédelemhez. Keresztanyám, ez itt paprika spray. Nehogy magatokat fújjátok le vele. Egy hétig folyni fog a nyálatok, ha rosszul kezelitek. Megmutatom! – nevetett Sára mikor meglátta a két asszony ijedt arcát.
Két nap nem történt semmi, szinte unalmas volt az életük. Sokat társasjátékoztak odabent a házban, vagy csak lézengtek. Kint addig voltak a felnőttek, míg a legszükségesebb munka elvégzésre került. Sára napközben sokat álldogált a tornácon, figyelte a tájat, amiből olyan nyugalom áradt. Olyankor úgy érezte, az egész csak egy rémálom, ami itt folyik körülöttük, ami félelmet kelt bennük. Miért is akarná őket bántani bárki? Hisz nem adtak rá okot senkinek. Ők csak élni akarnak szabadon, boldogan. Ott, ahol ezer éve él a magyar... a saját földjükön. Benjáminra gondolt, az erős két karjára. Ha ő ott tudna lenni velük, nem kéne mindezt egyedül végig csinálnia. Szentül hitte, hogy Benjámin minden bajtól megvédené őket, még az élete árán is. Nem sejtette Sára, hogy mindenki tudja már a környezetében csak ő nem, hogy Benjámin már régóta nincs a szigorítottban. Igaz furcsállta nemrég, mikor Zalán felhívta és rákérdezett.
– Mi újság van, a barátod jelentkezett már?
– Tudsz valamit róla? Hallgatlak! – kérdezett akkor vissza, izgatottan. Zalán furcsán magyarázkodott.
– Áh semmi, csak kérdeztem. Én sem tudok semmit.
Pedig tudott mindent. Azt is, hogy Benjámin nem hívta ezek szerint fel Sárát a börtönből.
Sajnálkozását fejezte ki akkor is mikor Zolival beszélt.
– Szegény Sára, én nem merem megmondani – vallotta be Zolinak – , olyan mániákusan kitart a fazon mellett.
– Nagyon jó gondolat. Most nem lenne ésszerű, ha elterelné a csalódás a figyelmét a fontosabb dolgokról. Várjunk vele. Még jelentkezhet az ürge.
Mikor letette a telefont Zoli azonnal hívta Rózát – Te tudod már, hogy Sára barátja...
Róza első reakciója azonnal jött a vonal másik végéről – Én megmondtam előre! – de később mégis elintézte egy sóhajjal – Nehéz megtalálni az igazi társat. Nekem oltári mázlim lett ebben is. Szegény Sára. Mit lehet most tenni?
Harmadik nap délután meghallották a kutyák eszeveszett ugatását. Később már csak az egyik ugatott. Mikor Sára kirohant az ajtóig, meglátta Bice testét a kerítés mellett, fehér bundáját pirosra festette a vére. A kerítés túloldalán legalább tíz fiatal férfi hadonászott és hangoskodott. Lajkó még tépte a kerítést egy darabig. De őt is megszúrták. A kutya nyüszítve rohant fedezékbe.
– Elkezdődött! – kiáltott hátra az ajtóból Sára a többieknek – Zita! Telefonálj! Flóri, ahogy megbeszéltük! Anyám induljatok a legbiztonságosabb helyiségbe a kicsikkel! Zárjátok magatokra az ajtót! – kiáltott hidegvérrel a sokkot kapott családra.
– Engem ne külgyél lányom, a házamat én is védem, nem kérhetsz ilyet! – állt ellen az utasításnak Terka mama.
Zita akkor már felhívta a rendőrséget, mire Flóri kihozta Sára szobájából a pár napja megszerzett vadászpuskát. Ő is felszerelte magát. Kezében jókora kifaragott akáchusángot szorongatott, aminek a végén meghagyta a fa természetes díszét egy ökölnyi göcsörtöt. A derékszíjába két kést rejtett el Sára tudta nélkül. Ott álltak a résnyire nyitott ajtó takarásában, hallották a kinti beszédet, de nem értették.
– Hozd ide Amirát! Tudnunk kell, mit akarnak!
– Hozhatom. De sok jót nem akarhatnak. Megölték a kutyákat! – mondta idegesen Flóri
Az odaérkező kislány hallgatózott egy kis ideig, aztán sírásra görbült a szája.
– Mindet akar. Azt mondta, hogy Allah neve és engedelme. Övé itt minden. Azt csinálják, amit akar. Mert Allah enged.
– Jól van. Menj gyorsan vissza! – parancsolt Sára a síró kislányra – Te mit csinálsz keresztanyu? – nézett hátra, ahol az öreg mama pont tüzet gyújtott egy nagy lábas alá.
– Főzök egy kis levest! – mondta sápadtan az öregasszony – Ne törőggyél velem! Ez az én házam, ide csak az jöhet, akit beengedek!
Sára kilépett a tornácra, mögötte ott állt viaszfehér arccal Flóri.
– Míg nem szólok, ne csinálj semmit, de akkor mindent el kell követni, hogy ne kapjanak el bennünket. Először csak az időt húzzuk, hogy ide érjen a segítség. Érted? – szólt a fiúra parancsoló hangon.
Sára a vadászpuskát leállította a tornác oszlopa mellé és széttárt karral fegyvertelenül kilépett az árnyékból. Angolul odakiáltott a férfiaknak, akik pár méterre tőle szédelegtek vitatkoztak az udvaron.
– What are you doing here? Nobody invited you.
A csoport odafordult feléje, először meglepődtek, majd a magányos nő látványától hangosan zajongni kezdtek, hadonásztak a karjaikkal, vigyorogtak Sára felé. Két férfi elindult a tornác felé. Az első széttárta a karját és gúnyos mosollyal hívogatta. A többiek hangos röhögésbe kezdtek. Sára csak sejtette miről beszél a férfi. Rászólt, hogy álljon meg. De az csak közeledett, közben a többi is megindult a tornác felé. Flóri ahogy megbeszélték, nem mutatkozott, bent maradt az oszlop takarásában.
Sára nem érzett semmilyen félelmet, sem idegességet. Az egész testén eluralkodott egy magabiztos nyugalom. A szemeiben hideg fények lobbantak, vállához emelte a fegyver és tüzelt. A férfi először meglepődött aztán félelem ült ki a szemében, fordulni próbált, de már későn. A mögötte lévő még nagyobb lendülettel lépett Sára felé nem törődve a földre rogyott társával. Sára újra lőtt a vadászfegyverrel. Pontosan, kimérten, hidegvérrel. De a túlerő egyértelművé vált egy pillanat alatt számára. Próbálta őket megállítani, de már ott voltak mellette, körbevették. Erőszakos kezek tépték a ruháját ütötték, rúgták a testét. Rúgott és harapott. Az életéért küzdött. Akkor látta meg, hogy Flóri kezében megvillantak a kések, és látta, ahogy a fiú szúrt velük, ahol csak érte őket, gondolkodás nélkül. Aztán hallott egy mély férfihangot, majd látott mellettük jajgatva elrohanó két alakot, a testük és ruhájuk gőzölgött, mint a meleg vizű források a téli hidegben.
Végre elért hozzá a rendőrautó szirénája. Minden erejét összeszedte, hogy tovább tudjon védekezni. A ruhája cafatokban lógott rajta, a földön feküdt és farkasszemet nézett egy puskacsővel. A saját vadászpuskáját tartotta rá egy eltorzult arcú férfi. Sötét haja a homlokába hullott, göndör körszakálla fel-alá mozgott, ahogy dobálta rá az ismeretlen szavakat. Mellette ott feküdt Flóri, a karján vérben ázott az inge, kezével szorította a vérző sebeit. Sára minden figyelmével koncentrált a puskacsőre. Aztán oldalra rúgott ollózva a lábával. A puska elsült, de már nem őfelé. A férfi durva ütést mért rá a fegyverrel, majd otthagyta. Bizonyára eljutott a tudatáig az autók zaja és rájött, hogy már nincs egyedül a lány.
A rendőrök körbe vették az udvaron lévőket. Sára hallott egy közeledő mentő szirénát, aztán a tűzoltó szirénáját is.
– Zita ide csődített mindenkit – gondolta. Oldalra fordult Flórihoz – Tarts ki fiam, jön a mentő – biztatta a sápadt, reszkető fiút.
Akkor látta meg Terka mamát, aki ott állt az ajtóban, de csak az öreg teste állt ott, ki tudja, hol kószált a tudata. Ott állt sokkos állapotban, kezében még szorongatta a gőzölgő fazekát.
Felhúzta magát, hozzádőlt az oszlophoz, nem mozdult el Flóri mellől. Behunyta a szemét, a fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Lehet megölt valakit. Ami a legrémisztőbb egy cseppet sem sajnálta. Hogyan változhatott meg ennyire? Olyan lett pont, mint Benjámin a börtönben... gyilkossá vált ő is.
Míg önmagán tépelődött, Zita szipogva fölé hajolt. Megérezte, hogy simogatja a lány a haját. Aztán hallotta a távolodó lépteit, ahogy rohan lefelé a tornác lépcsőjén. Hallotta, ahogy kiabált.
– Siessenek mán, anyám vérben úszik, meg a tesóm is a halálán van! – jajveszékelt, ahogy a torkán kifért.
– Anyám, azt mondta, anyám – mosolyogta el magát. – Mindig túloz ez a lány, dehogy haltunk meg, miért kelt pánikot feleslegesen.
Hirtelen sötétség ért el hozzá, és pillanatok alatt kihunyt körülötte minden fény. Már nem fájt semmije, jó volt az a könnyű lebegés, amit érzett.
Valaki közeledett felé, újra fényben fürdött körülötte minden.
– Még nem készülhetsz az útra, még nincs itt az időd! – hallotta a hangot, ami teljesen betöltötte a lelkét – Még van egy közös próbatételünk, ami eldönti a sorsod.
– Milyen próbatétel? Fáradt vagyok...
– Velem kell összemérned az erőd! – hallotta újra a hangot, ami egyre halkabbá vált, ahogy távolodott tőle.
A mentőben tért magához, mellette a másik hordágyon Flóri feküdt. A fiú aggódva figyelte, a vértől összeragadt haját, ütésektől véraláfutásos karját, amibe a mentősök még a tanyán bekötötték az infúziót.
– Ne mozogjon! Agyrázkódása van – hajolt fölé a mentős ápoló. – A kórházban majd alaposan kivizsgálják, mert sok a zúzott és vérző seb a teste egész felületén.
– Rendben – válaszolt és oldalra fordította a fejét Flóri felé.
– Hogy vagy?
– Elég gyengén. Zoli bácsi azt mondta, hogy nagyon büszke rám. Meg azt is, hogy mindig lesz a tanyán valaki éjjel-nappal. Majd bejön a kórházba utánunk, ha minden rendbe lesz otthon – válaszolt Flóri és nem vette le a szemét továbbra se Sáráról.
– Mi van, miért nézel?
– Csak. Hát nagyon ramatyul néz ki, ha látná magát... nem gondoltam, hogy Sára néni ilyen nagy harcos. –
Vallotta be Flóri, miért is van az a nagy rácsodálkozás a szemében.
– Ne magázz, mondtam már. Különben is, a mai naptól tényleg ne, felnőtté váltál a szememben. Lehet benned bízni minden téren. Bátor vagy. Igaza volt Zoli bácsinak, én is büszke vagyok rád.
Flóri fájdalmasan elvigyorodott, sóhajtott egy nagyot.
– Hogy hívjalak... anyának, mint a többiek?
– Hívhatsz nyugodtan, hisz a nevelőanyád vagyok, csak ne magázz.
– Jó – egyezett bele könnyű szívvel Flóri és még egyszer átragyogtatta a szemét Sárára, aztán becsukta, mert fájt nagyon a karja, de a megelégedett mosoly megmaradt az arcán.
A kórházban Flóri sebeit össze kellett varrni. Elég sok vért veszített. Sára állapota rosszabb volt, az egész testét véraláfutások, sebek borították. Megfigyelésre bent kellett maradniuk jó pár napra, ami miatt Sára egyáltalán nem ellenkezett, mert folyton szédült, erős fájdalmak gyötörték.
Zoli még este bement hozzájuk.
– Hogy érzed magad? – hajolt fölé a férfi – Megmondom őszintén, nem gondoltam, hogy mindez bekövetkezhet. Talán nem kellett volna kimennetek, arról volt szó, hogy először telefonáltok.
– Sokan voltak. Ha bent maradunk és ránk törik az ajtót... még így sem tudtunk védekezni. A gyerekek miatt is... tudtam... azaz megéreztem, hogy nagy a baj, te nem értheted, miről beszélek. Én már napokkal előtte éreztem, hogy közelít felém valami iszonyat, felkészültem lélekben mindenre.
– Három komoly sérült van, az egyik állapota válságos. Bice a kutyátok meghalt – sóhajtott fel Zoli, közben nézte a lány elkínzott arcát. – Túl tudod egyszer is tenni magad ezen a szörnyűségen?
– Igen. Azt hiszem... majdnem embert öltem. De ne félts engem, újra megteszem és újra és újra, ha valaki fenyegeti a családomat! Érted? Nincs egy kis sajnálat sem a szívemben értük... Lajkó?
– Nyugodj meg. Az állatorvos kiment hozzá. Megmarad azt mondta – válaszolt Sára szavain ledöbbenve Zoli. – Félelmetes vagy, azt tudod.
– Nem értem, miért nem féltek tőlem? Hisz fegyvert használtam ellenük. Azt hittem megfutamodnak, de nem úgy történt.
– A halálod akarták mindenáron. Egy nő soha nem veheti el az életüket a hitük szerint. Aki így hal meg a Paradicsom nem fogadja be, hiába volt addig nagy harcos.
– Mi lesz most velem?
– Nem tudom. Lesz rendőrségi kihallgatásod. Birtokháborítás és önvédelem miatt történt, ami történt. Ha kell, szerzünk jó ügyvédet. Most elmegyek, pihenjél – búcsúzott el tőle Zoli.
Sára lehunyta a szemét és szót fogadott ez egyszer Zolinak, mély álomba merült.
Nem gondolta, hogy ami a Pálos tanyán történt milyen felzúdulást vált ki, nemcsak a falujukban, a médiában egyaránt. Mikor szétszaladt a hír, hogyan védte meg a tanyát és a családját a betolakodóktól, megállás nélkül folyt a szócsata a közösségi fórumokon. Azon vitatkoztak a legtöbbet, hogy volt e joga ilyen módon védekezni? Használhatott- e büntetlenül lőfegyvert ellenük? Egyáltalán kezébe vehette- e a család megvédését, vagy várni kellett volna, a kiérkező rendőrökre. A vélemények nagyon megoszlottak. Volt, aki Sárát ítélte el, és a betolakodókat védte.
A Pálos tanyán, míg Sára és Flóri a kórházban feküdt, nem szűnt meg a félelem. Folyamatosan sírdogált valaki, kiváltképp Terka mama, aki alig tudott magához térni, végig az események hatása alatt maradt. Ő látta ugyanis egyedül, mi történt a házon kívül. Látta, ahogy gyilkolják azt a lányt, aki öregkorára a reménysége lett. Nem szűnt meg az ima az ajkairól egy pillanatra sem, hiába biztatta Zoli, hogy Sára és a fiú is túlélte a támadást.
– Átkozott lett ez a ház – suttogta maga elé többször. De lassan maga is elhitte, hogy bizonyára odaköltözött valami rossz szellem, az vonzza be a bajt hozzájuk.
A megosztottsággal csak hazaérve szembesült. A falu szerencsére egy akaraton volt, teljes mértékben melléjük állt a lakosság. Attól kezdve egyfajta tisztelettel adóztak Sárának, de még a tizennégy éves roma fiúnak is.
Már az első nap megjelentek a rendőrök, de nem azért, hogy a jegyzőkönyvet felvegyék, magukkal vitték kihallgatásra. Csak annyit engedtek meg, hogy Zolit felhívja.
– Elvisznek a rendőrök! Segíts rajtam, ha tudsz! – szólt a telefonba idegesen Sára.
– Ne ijedj meg. Már beszéltem ügyvéddel, nem lesz semmi baj. Nem fognak elítélni. Túlléphetted a védekezés mértékét, azaz használhattál lőfegyvert, ami nálad hivatalosan engedélyezett, mivel feltételezhetted, hogy a támadás az életetek ellen irányult. A támadók számbeli fölénye is megalapozhatja ezt a feltételezésed. Csoportosan birtokháborítást követtek el és támadást indítottak ellenetek. Nyugi.
– Nyugodt vagyok... – felelte Sára.
Zolinak igaza lett, nem vitték előzetesbe, mikor a jegyzőkönyv elkészült, visszaszállították rendőrautóval a tanyára.
Azon a hétvégén Róza is oda utazott, sietett meglátogatni a barátnőjét.
– Szentséges ég, hogy nézel ki, mint egy zombi! – szörnyülködött Sára sötétlilába színesedett foltjain.
Sára átölelte Rózát, örült, hogy láthatja újra.
– Tudod bent a kórházban volt időm gondolkodni azon, hogy milyen világban élünk. Meg azon is, hogy milyen közömbösen nézzük a híreket a tévében, amiben néha megmerik mutatni, mi zajlik száz kilométerrel arrébb az országunk határaitól. Például Ukrajnában. Repeszdarabok ölnek meg családokat, vagy épp a lagzis népet. Ne értsd félre. Nem rád célzok ezzel. De képzeld el, életed legszebb napján meghalni, csak... mert ilyen világban élünk. Érted? Csak azért. És itt van Szíria, Afganisztán. Gyűlöljük, akik onnan azért jönnek, hogy itt tovább folytassák a szörnyűségeket. Igen, nap mint nap végig néztük ezeket. A keresztre feszített, lefejezett gyermekeket, a brutálisan elkövetett gyermekek és nők elleni erőszakot. Akik csinálják mindezt, azok deviáns söpredéke a világunknak, embernek nem nevezhető csürhe, akik nem méltók arra, hogy befogja őket ez a felsőbb szintre lépő civilizáció. Szóval nézzük és nem hisszük el, hogy mindez velünk is megtörténhet. Álomvilágban élünk. Rájöttem, mi a legfontosabb az életemben. Most, pár nap alatt.
– Gondolom a családod – próbálta kitalálni Róza.
– Igen. De nem csak az. Ha muszáj, mert nincs más választás, akkor harcolni kell, ha kell halálig. Mindent elkövetni, hogy ne vegyék el tőlünk, ami a miénk, a földet, a megélhetésünket, a boldogságunkat. És igen, végső soron a család a legfontosabb. Eltaláltad.
– Remélem nyugalom lesz ezután a környéken mindenfelé rendőröket és katonákat látni, figyelik a környéket éjjel-nappal.
– Az jó, annak csak örülni lehet. De úgy sejtem, még sokáig nem lesz itt nyugalom. Ha abbamarad, kezdődik elölről, mert rejtett szálak mozgatják a világunkat. Halálra ítélt civilizációban élünk, amit a halál mozgat nem a szeretet. Én is szeretném, hogy a lakodalmatok napján békesség legyen a környékünkön. Eladtad a lakásod, sikerült?
– Igen. Innen megyünk a bútoraimért, már a jövő héten. Nagyon izgulok. Remélem a hátralévő idő alatt kifehéredsz te is? – mondta csillogó szemmel Róza, aztán elkomorult az ábrázata.
– Mi bánt?
– Á, semmi... – hárított Róza. Sára ismerte a barátnőjét, tudta, hogy fontos, amit el akar mondani most is, de valami miatt hezitál.
– Ne kímélj, mondjad! – biztatta.
– Nem kéne... de tudod, hogy milyen vagyok...
– Tudom, hogy milyen vagy.
– Hazudtam én neked valaha?
– Nem tudok róla. De mi lenne, ha kiböknéd mi bántja a csőröd? – szólt rá már idegesen Sára.
– Benjámin. Ő miatta vagyok gondban. Eszembe jutott, hogy tök egyedül leszel az esküvőmön.
– Dehogy, ott lesznek a gyerekek, meg anyámék is.
– Az nem olyan. A drága meg még fel se hív...
– Nem tud.
– De tudna. Minden haverod tudja, hogy tudna. Három hete kint van a szigorítottból – jött ki fékezhetetlenül Rózából az igazság. – Ehhez mit szólsz? De ne haragudj rám.
– Nem haragszom – felelte Sára, de egy darabig maga elé merengett, aztán határozottan megszólalt – Örülök, hogy nincs már szigorítottban. Végre kikerült onnan.
– Csak ennyit mondasz? Tényleg kiformázta az arab az agyadat! Nem érted? Miért nem hív fel akkor?
– Gondolom, oka van rá, egyszer majd megtudom – felelte rezzenéstelen arccal Sára.
– Na, én megyek, megjött értem Zoli. Még beugrok elköszönni Terka mamától. – Róza felugrott az autózúgásra, belódult a konyhába.
– Csókolom. Aztán készüljön a sok finom süti a lagzimra mama! – ölelgette meg az öregasszonyt – Minden rendben van már, nem lesz már több baj.
– Jó lenne Róza. De tudod-e aranyom, min jár a fejem azóta is?
– Hallgatom! – figyelt kíváncsian Róza.
– Azóta van átok a házon, amióta Amirát idevetette a sors. Vagy lehet a gonosz! – halkult el a hangja suttogósra a mondat végére az idős asszonynak.
– Mikkel beszéli tele magát Terka mama? Nem kellene. Mondom, hogy minden rendbe lesz! – nevetett Róza.
Nem vették észre a kis Amirát, aki ott állt az ajtó takarásában, kezében egy teásbögrét szorongatva. Megértette miről beszélget a két felnőtt.
Odakint nyári forróságot terített szét a Nap, mindenki behúzódott előle a házba. Még az örökmozgó Zita is elcsendesedett, besettenkedett a két idős asszonyhoz, és ábrándozva végignézett velük egy retró magyar filmet, amiben Karádi Katalin búgó hangon énekelte az akkor divatos slágerdalokat.
Amira egyedül maradt a szobájában.
De jó Zitának – gondolta – ,ő már eldöntheti, mit csinál, ha akar, nem kell lepihennie, filmet is nézhet.
Nem tudott pihenni, pedig őt is megviselték az utóbbi napok idegtépő eseményei. Eszébe jutott mit mondott Terka mama.
„Azóta van baj a házban, mióta Amirát idevetette a sors, vagy lehet a gonosz". Ugyan miért mondta Terka mama? Neki is tudnia kéne, hogy őt nem a gonosz hozta. Az igaz, hogy akik megtámadták a házat azok az anyanyelvén beszéltek. Összeráncolta a homlokát, félelem fogta el mikor arra gondolt, hogy talán azért törtek rájuk, mert tudták, hogy ott van. Mégis igaza lehet öregmamának, hogy ő miatta lett olyan nagy sérülése Sárának és Flórinak. Talán Bice is miatta halt meg. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem lenne már ott, akkor elkerülné a házat a gonosz. Olyan sok idő eltelt, mióta elment az anyja Fadi után. Elfelejtette és nem találja a visszafelé vezető utat. Azt mondta pedig, hogy visszamegy érte. Mikor? Ha most Sára miatta meghal, már úgyse találkoztak volna soha többet. Elhagyja a családot, az lesz a legjobb! – döntötte el gyorsan. Megkeresi a saját családját, hisz tud már magyarul kérdezni utánuk.
Felült az ágya szélére, szétnézett a szobában. Majd kivette a szekrényfiókból a kapucnis pulóverét és halkan kisurrant a házból. Hallgatózott kis ideig a tornácon. Megnyugodott, senki sem vette észre. Nem a falu felé vette az irányt, azt gondolta, hogy arra kezdik keresni legelőször.
Míg bandukolt a földes úton, folytatta tovább a belső monológját.
Úgy kell elmennie, hogy soha ne találják meg. Hisz ő idegen a családban, nem azért van ott, mert szeretik. Nem családtag. Azokat is gyűlölik mind, akik az anyanyelvén beszéltek. Csak azért sajnálják, mert gyerek – Egy gyerek csak– azt mondta Flórinak Sára. Sárát mindenki anyának hívja... csak ő nem hívhatja. Miért hívhatja mindenki anyának? Biztos, hogy nem anyja egyiknek sem. Az óvodában készítettek virágot anyák napjára. Az övé különösen szépre sikeredett. Bíborszínű volt a krepp papír, talán azért. Mikor odaadta a virágot nagyon izgult. Jó lett volna mondani akkor, hogy – Boldog anyák napját – de csak hallgatott, Sára meg nevetett – Jól van, nincs semmi baj Amira. Köszönöm a gyönyörű virágot! – miért nem úgy mondta – Kislányom – Látta mindig, hogy sokat szomorkodik, olyankor kiült a tornácra és nézett a távolba. Náluk ilyenkor azt mondták, hogy valahol már jön felénk az, akit annyira várunk. De akit ő várt, soha nem érkezett meg. Talán ő is elfelejtette merre van az idevezető út, mint az anyja. Értem bizonyára soha nem fog úgy szomorkodni és sóhajtozni, mint azután a valaki után.
Az akácos erdő mellett széles poros országút vitt a távolba. Jó messzire be lehetett látni a végét. Eldöntötte, hogy azon megy tovább. A nap már lefelé ment az égen, lassan enyhült a meleg. Nem volt fáradt. Nézelődött. Néha még egy- egy pillangót is megkergetett mikor meglátta lustálkodni őket a boglárkák sárga virágtengerében. Messziről felé sodorta a keleti szél a délutáni harangszót.
Annyira azért nem volt rossz ez a hely... – mélázott magában – Őszre már beíratták iskolába is. A falu is szép, szép zöld és virágos. Náluk mindent belep a homok, folyton hozza-viszi a szél magával.
Hirtelen sajnálni kezdte az otthagyott biztonságát.
Lehet, majd egyfolytában keresik. Ha nagyon keresik, az is lehet, megengedi, hogy megtalálják – döntötte el magában, és ettől a gondolattól kissé megnyugodott.
Az országút felvitte egy fahídra, aminek két oldalát rozoga fakorlát támasztotta. Megállt pihenni. Odatámaszkodott a korláthoz, megpróbált lenézni.
Különösnek találta, hogy nem látja, mi van odalent. Nem látott vizet. Lehet csak egy mély árok semmi más – áthajolt jobban, hátha lát valamit.
Lent a buzogányok barnuló bóbitája lengedezett a szélben, de víz nem csillant meg alattuk. Megreccsent a korlát a súlya alatt. Tehetetlenül zuhant a korhadt farúdba kapaszkodva a két méter mély árokba. A fagerenda mikor földet ért a fejének ütődött. Furcsán érezte magát. A vér végigfolyt az arcán, bebújt a nyakánál a pulóverébe.
Először a család csak a házban és a tanya körül kereste a kislányt. Mikor rájöttek, hogy nem találják sehol, akkor hívták fel a rendőrséget.
Sára észrevette, hogy feltűnően nyugtalan a keresztanyja, idegesen jön- megy, leveti, felköti a fejkendőjét.
– Jól vagy? Csak megtaláljuk a kis csavargót, ne idegeskedj – próbálta nyugtatni az öregasszonyt.
– Ki tudja miért ment el? Lehet kilopták innen. Nem volt soha közénk való... – dünnyögte maga elé az öregasszony, de látszott rajta, hogy amit mond, nem úgy érez legbelül.
– Az való közénk mama, akit szeretettel befogadunk! – nézett gyanakodva az öregasszonyra Sára – Mondtál neki olyat, ami miatt elmehetett innen?
– Én- e? Soha az életben lányom, Isten megbüntetne, ha rosszakaratú lennék! – felelte fennhangon Terka mama – Jóravaló gyerek volt Amira, nem ártott a légynek se.
Feltűnően kerülte Sára tekintetét.
Róza már mást mondott mikor megérkeztek Zolival.
– Mama azt mondta, hogy Amira miatt gonosz szellem van a házban – világosította fel Sárát az igazmondó barátnő.
Sára elszörnyülködött, hogy a keresztanyja mennyire rossz hiszemű.
– Látod, látod, mégiscsak miattad indult világgá ez a szegény gyerek! – szólt vádlón az öregasszonyra.
– Miért, miért? Majd meghaltál azért! Kitudja kik ezek, gyilkos fajta mind!
– Mama! Amira egy ártatlan, védelemre szoruló gyermek, semmi köze ahhoz, ami történt.
Autók érkeztek a faluból. Az emberek láncot alkottak, úgy indultak több irányba végig fésülni a határt. Már sötétült az égalja, amikor fáradtan visszaértek a tanyára. Nem találták meg a kislányt. Mindenki hazament, reggel akarták újra keresni a gyereket. Csak Iván és Zoli támasztotta az autóját az udvar közepén, Vendellel a körzeti rendőrrel beszélgettek.
– Talán az én kutyám tudna segíteni! – lépett Sárához Iván – Farkaskutya. Tud keresni, megtanítottam rá.
– Jól van. Nagyon féltem Amirát, kint nem maradhat az éjszakában.
Sárát nem engedték a kislányt keresni, azt mondták, hogy túl gyenge még ahhoz, hogy kilométereket gyalogoljon. A kétségbeesését és az aggódását még jobban felerősítette a tétlen várakozás. A kislányra gondolt folyton, akit odadobott a sors a karjai közé. Arra a hatalmas akaratra, ami áradt mindvégig belőle, hogy megfeleljen a családnak. Arra, hogy milyen erőfeszítéssel tanulta a nyelvüket, hetek alatt képes volt alapszinten kommunikálni mindenkivel. Nem akarta elveszíteni, ha egyszer neki adta az ég. Az anyja az más. Ha jönne érte, neki odaadná. De Zafirah halott, meg volt róla szentül győződve.
Amikor Iván autója megállt az udvaron és pórázon kiugrott az ajtaján egy hosszú sötét-szőrű farkaskutya, úgy döntött, megy ő is keresni a kislányt. Képtelen továbbra ölbe tett kézzel ülni. Próbálta előtte megnyugtatni Zsuzskát és Mónikát, akik egyfolytában sírdogáltak Amira után.
– Ne sírjatok, tudom, hogy megtaláljuk, bízzatok bennünk!
– Tudom, ha te mész megtalálod, úgy, mint egyszer Flórit – nyugodott meg kissé Zsuzska.
Magára vette a pulóverét és egy zseblámpával a kezében kiment a férfiakhoz.
– Indulhatunk.
– Egy ruhadarab kéne, amit hordott a gyerek! – szól oda Iván – Szagot kell fognia Bellának.
Sára visszament Amira szobájába a ruháért. Mire kiért az udvarra ott állt mögötte Flóri és Zita is. Nem tudta őket lebeszélni az útról.
Bella szagot fogott, húzta Ivánt a poros dűlőútra. A Hold már felragyogott a fák felett, gyorsan jött a sötétség, rájuk futott az út végéről. Bella egyre gyorsabb tempóval haladt előre. Ment kötelességtudón a célja felé, hisz megkérte rá a gazdája. Sára egyre jobban érezte, hogy fárad. Arra gondolt, hogy a kutya tévedhet, mert azon az úton halad, amelyen elment tőlük Zafirah.
Kétségek gyötörték, de nem szólt. Mikor felértek a fahídra a kutya megtorpant. Forgolódott.
– A korlát el van törve. Le kell mennünk a hídról. Megnézzük, mi van lent! – szólt Iván Zolinak – Te maradj itt Sára, kimerültél – nézett hátra részvéttel.
Sára izgatottan figyelte a hozzá elérő hangokat. Reménykedett, hogy Isten nem bünteti tovább. Mit vétett, hogy ennyi szenvedést küld rá, miért vesztes mindenben. Elhagyják sorban azok, akiket szeret. Miért nem ad magáról életjelt Benjámin? Miért akar tőle megszabadulni Amira? Hallotta lentről a hangos kutyacsaholást és elért hozzá egy kiáltás is.
– Itt van!
Látta végre, hogy Iván karjában ott van a kislány.
– Igazad volt. Kihűlt volna reggelig. Keresztbe rázuhant a híd fakorlátja. Nem tudott alóla kimászni! – kiáltotta Iván.
Iván és Zoli felváltva vitték a karjukban hazáig a gyereket. Még az úton telefonáltak az orvosnak. Amira sírdogálva átölelte a megmentője nyakát és bűnbánóan figyelte Sára imbolygó járását, ahogy utánuk ment az úton. Tudta, hogy még nagyon beteg. Mégis szereti, ha ennyire betegen elindult a keresésére – suhant át rajta a felismerés.
Az ügyeletes orvos autója már ott volt a tanya előtt mire megérkeztek. Alapos vizsgálat után megnyugtatta a családot.
– Most az egyszer megúszta a nagylány a kiruccanást. Nincs különösebb baja. A homlokán a sebet elláttam.
Sára megköszönte Ivánnak és Zolinak a segítséget.
– Pihenjél te is le, ott segítünk egymáson, ahol tudunk – felelte komoly arccal Iván.
Sára kikísérte őket, csak akkor ment vissza a házba mikor Flóri bezárta a nagykaput.
– Olyan mintha mindenki családtagnak fogadott volna bennünket ebben a faluban – mondta Flórinak befelé menet. Sietett Amira szobájába.
Leült a kislány ágya szélére, megsimogatta a haját. Nem szólt hozzá, csak nézte.
– Miért nem veszekedni rám? – kérdezte Amira halkan.
– Mert nem akarok.
– Miért nem?
– Mert szeretlek. Örülök, hogy itthon vagy – válaszolt Sára.
Amira nagy barna szemeiben összegyűlt egy könnycsepp.
– Gondolhattam volna végig, hogy szeretni engem – sóhajtott egy mélyet és befészkelte a kis arcát Sára párnán nyugvó karja alá.
Sára mellé bujt az ágyban és magához ölelte a kislányt – Azt gondoltad, hogy nem szeretlek, azért mentél el?
– Igen.
– Tévedtél, mert nagyon megszerettelek. Én már régen tudom, hogy örökre velem maradsz... hívhatnál anyának... mint a többiek.
– Ányá – sóhajtott fel Amira – magamban már rég így hívni.
