Translate

2017. szeptember 5., kedd

Katerina Forest: Közelít a tél



Gőzölgő kávém finom fodrán
ül a reggel.
A kerti pázsit dértől remeg.
A nagy diófa ágait,
az éjjel elhagyták
a falevelek.

Zörgőn, sárgán, fagyottan
a földön hevernek,
csípős reggeli szél tova sodorja.
Varjú károg, egy egész csapat,
fekete felhőként kering,
hideglelésben keresnek
lent a fákon reggelit.

Itt van az Ősz, itt bizony.
Fázósan becsukom az ablakom.
Bentről nézem a kihűlő tájat,
az összeroskadó világot.

Tudom, jön újra a Tavasz,
majd ha varázspálcájával suhint,
gyönyörű lesz minden:
a Nap melegít, a madár dalol...


De addig még lesz,
egy szegény Karácsony !

Katerina Forest: Közelít az ősz

Közelít az ősz

Az éjszakák már hűvösek,
nyitott ablakodban ül a csend.
Reggeli sétádon már nem vagy egyedül.
A fák lombja közül siklik a köd,
válladra ül. Festi az ősz a tájat,
aranyra, barnára.

Ökörnyál száll a szél hátán,
ezüst fátyolként lebeg.
A nap szűrt fénye háztetőn pihen.
Hangos madárhad a villanydróton
gyülekezőt tart.

Már mindnyájan vándorútra készen.
Mindig ugyanez minden évben,
Szinte percre pontosan.
Nincs változás.

Ugyanaz a kép, ugyanazok a hangok,
csak te, te változol. Hajadban ősz hajszál,
szemed tüze fakul,
már tompa fényben fürdik benned
az érzelem.

Ökölbe zárt kezedben már
nem búvik simogatás.
Az ősz közelíti hozzád
az elmúlást.

2017. szeptember 1., péntek

Katerina Forest: Bács Hója erdő


Rejtélyes erdő mélyén
kúszik a csend, félve lépsz,
talpad alatt reccsen a száraz ág.

Nem rezdül levél, madár nem dalol,
az élet kihalt, nincs sehol.
Fényeket látsz, kábultan állsz,
előtted ölelkező, kiszáradt fák.

Sejtelmes árnyak futnak a szélben,
nem érted miért vizionálsz?
Az erdő szól hozzád. - Idegen,
hagyd el ezt a helyet, hol mágikus
létem meg nem kérdőjelezheted.

Nem a te világod, csak az enyém,
soha nem érted meg az erőm,
ezért siess, hagyd el az erdőt!

Bács-Hója erdő szélén száz éves fa,
kiszáradt ága minden évben hajtja
üde zöld levelét a múltnak, majd
ledobja a sárba, gyöngyöző mocsárba.

Halott nyoszolyába.

2017. augusztus 31., csütörtök

Herczog Gyuláné (Pilla): EGYSZERŰ VERS


Kérdezzetek, ha tudok válaszolok;
válaszolok, ha tudok...
Ha tudok... el szoktam mondani,
el szoktam mondani... amit...
amit eddig nem kérdeztek.
Nem kérdeznek, akik látnak,
akik látnak, azoknak jól mutattam;
jól mutattam, és sokat
... sokat. Magamból.
Magamból ruhában...
ruhában és meztelen is.
Meztelen is, amikor fáztam;
amikor fáztam, majd, ha szólt egy jaj,
egy jaj, aztán a csöndet is...
... a csöndet is, meg sok mást is.
Sok mást is: mind együtt más(ok)nak sokk
... más(ok)nak sokk, vagy kevés.
Vagy kevés, vagy ami elég.
Ami elég annak, aki él!
Aki él, az úgy van, s tesz, ahogy én.
Ahogy én. Még él olyan, aki kérdez?
Aki kérdez, mint most én, mert nem lát!
Nem lát, vagy amit lát, az csak a fél.
A fél, a megfejteni kívánt, mint ez a vers;
ez a vers, kellően egyszerűen
... kellően egyszerűen. Lehet válasz?
Válasz! Fehéren-feketén!
Fehéren-feketén felelet.
Felelet. Kérdezzétek...

Vaskó Ági: Jambusos évszakok Tavasz




... ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát.
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
Nyár…
... ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán –
megült a csend a száz csodán...
Ősz…
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett –
ledér kamilla csókja lett,
nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Tél…
... amint a tél kezét fogom,
vacogni, jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél –
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél...
***

Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz


Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.
Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.
Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.
Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szünös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.
De a komor szemet el nem bírom,
örök gyehenna lesz attól sírom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.
Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszítasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.
A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.

Kozák Mari Ma - tegnap – holnap


Tegnap enni adtam a múltnak
hazug szavakat – fehér abroszon
ragacsos morzsákat
majd itattam – sós vízzel
tudja mi a fájdalom a nem akarom…
csak nevetett felemelt fejjel
én elé térdeltem – félelemmel.
Holnap majd ringatom
csokrot fűzök a tegnap magányából
fehér és vörös – virágok
vaksi ablakok alatt léptek
házfalakról alácsorduló fájdalom
ágak nyúlnak felém
még térdelek – fázik velem a félsz.
…tegnap enni adtam
holnap majd ringatom
ma a fekete árnyakat rólad faggatom.
*
( Hajnal Éva )

2017. augusztus 30., szerda

Katerina Forest: Szökik az ősz




Szél sodorta levelek közt szökik az ősz,
nesztelen léptekkel megy erdőn mezőn
tova, mögötte elhagyatottan némán
készül a táj, veti kősziklára hideg ágyát.
Még bronzajkával csókot szór a nap
de égi útja egyre távolabb viszi,
hideg hunyorgással rád visszatekint.
Végigsimítja arcod, lelkedig búvik,
üzenetet hagy, kis örömelixírt,
hogy visszajön hozzád, átmelegít.

Katerina Fores: Álom



Rémálmok, aggodalmak, víziók,
meggyötört éjszakámon
sorba felkeresnek. Hideg veríték,
összeszorított fogak, zsibbadó
kezek, menekülés. Kegyetlen hajsza,
légszomj. Álmodok, az életemről.
Egyszer csak érzem,
szárnyam kinő, felemelkedek.
Hatalmas szárnycsapásokkal,
egyre feljebb szállok.
Már könnyű vagyok, szinte légies.
Alattam a világ, a levegő kristálytiszta.
Álmodok, az álmaimról.

2017. augusztus 24., csütörtök

Katerina Forest: Szökik az ősz


Szél sodorta levelek közt szökik az Ősz, 
nesztelen léptekkel megy erdőn mezőn tova,
 mögötte elhagyatottan némán készül a táj,
 veti kősziklára hideg ágyát. Még bronzajkával 
csókot szór a Nap de égi útja egyre távolabb viszi,
hideg hunyorgással rád visszatekint. 
Végigsimítja arcod, lelkedig búvik, 
üzenetet hagy, kis örömelixírt, 
hogy visszajön hozzád, átmelegít.

Pilinszky János: Könyörgés


Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

2017. augusztus 18., péntek

Reményik Sándor: Akarom



Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót

2017. július 28., péntek

Szabó Magda: Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus


"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek"
"
Szabó Magda

2017. július 19., szerda

Katerina Forest: Az élet rendje

.


Az élet rendje, hogy születünk,
Sok vívódással felnövünk.
Én keresés, pénzkeresés,
Párkeresés, célkeresés,
Ez az élet rendje.

Nyomulunk, mindenkin taposunk
Karriert építünk. Majd véletlen
boldogságra lelünk. Nem becsülünk.
Csontjainkra tapadó izmainkat
 szaggatjuk. Lelkünket kiégetjük.
Zsigereinket savval maratjuk.
Ez az élet rendje.

Hiszünk, építünk, házat, társadalmat.
Bomlasztunk, közösséget, családot.
 Halálba megyünk, halálra születünk.

Ez az élet rendje.

2017. július 18., kedd

Katerina Forest: NYÁR !



Döglésen vagyok egész nap
izzadok, csorgok,űzöm a szúnyogokat
sötét szobára vágyom
sörre, vízre, csak folyjon
ez a nyár szilánkos csontra aszal

2017. július 15., szombat

Ady Endre: Még fájóbb könnyek


Nem is tudom miért?... ahogy írom ezt a történetet, ez a vers ér el hozzám
szüntelen : "De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ."

Ady Endre: Még fájóbb könnyek
Síró szerelmek gyötrő útja,
Nem látom még mindig a véged,
Pedig már nagyon maradoznak
Boldog és tavaszos vidékek
S az út is már egyre sötétebb.
Valahol meg kellett vón’ állnom.
Egy elhagyott, víg leány-arcnál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ.
Most már járom kálváriámat,
Volt arcok utánam köszönnek
S vén szívemre, míg botorkálok,
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.

2017. július 5., szerda

Katerina Forest: Apám


Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe fogtad
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt,
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt sem ígérted meg,
hogy vigyázol onnan reám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
elfoszlik mint az ifjúságom.

2017. június 28., szerda

Katerina Forest : HIT


Nagyra törő álmaimat
altatgatom.
Talán érdemes vigyáznom,
hogy megmaradjon
a hitem.
Csendes léptem
senkit nem zavar.
Észrevétlen
közelítem
múló életem.

2017. június 22., csütörtök

Katerina Forest: Mesélő kövek




. „A tengerparton járó kisgyerek”
szőke haját fésüli a szél, apró lépte
alatt süllyedő homokföveny, ott jár, hol
a partra vetett kagylókban,
a tenger zúgása örökre megrekedt.

Színes kavicsokra lel, a legszebbet
kezébe veszi. Nézi, csodálja.
És a kő a gyermeket megszólítja:
- Látod, mily' kicsinyke vagyok,
hideg és kemény, érdekes, mégis
megkerestél, gyönyörködsz bennem.
Talán tudni akarod eddig mit láttam,
ismerni akarod a múltamat?

A gyermek bólint - Szívesen hallgatlak.
És a kő mesél. Mesél az izzó földről,
a hatalmas vízözönről, mesél
az édenkertről, a furcsa állatokról.
Az emberekről, pusztításról, háborúkról,
kristályokban nyugvó örök szeretetről.

- Már mindent tudsz, amit én eddig láttam,
míg kősziklából faragott kaviccsá váltam,
engedj vissza hát, vissza a tenger medrébe,
ott van az én világom - szólt kérőn a kő.
- De mielőtt hullámok hátára teszel,
tudnod kell, hogy amit most elmeséltem,
örök időkre lelkedbe bevéstem.
Feledni sosem tudod, mindenütt hallani fogod.

Hallod majd a széltől, a sötét fellegektől,
hegyek mesélik majd, völgyek suttogják,
az igazságot, amit most megtudtál
hazug szavakkal nem írhatod át.
Ha megpróbálod, nyugalmat nem találsz,
mert, „egy egész tenger zúgja mégis vissza.”
e világ igaz történetét.

Katerina Forest: Álmodok


Rémálmok, aggodalmak, víziók,
Meggyötört éjszakámon
Sorba felkeresnek.

Hideg veríték,
Összeszorított fogak,
Zsibbadó kezek,
Menekülés.

Kegyetlen hajsza,
Légszomj. Álmodom.
Az életemről.

Egyszer csak érzem
Szárnyam kinő,
Felemelkedem.

Hatalmas szárnycsapásokkal,
Egyre feljebb szállok.
Már könnyű vagyok,
Szinte légies.

Alattam a világ.
A levegő kristálytiszta.
Álmodom.
Az álmaimról


2017. június 20., kedd

Katerina Forest: Segíts!


Csalódtál már életedben úgy isten igazán?
Érezted-e egyszer is, hogy romokban a világ,
mit gondos kézzel építgettél,
álomképpel szövögettél
nap-nap után?
Volt-e már olyan pillanatod, hogy benned
patakká vált a könnyed,
kerülted az embereket,
magányos farkassá váltál?
Ki vicsorít a szelíd simogatásra,
és érzelmeit börtönbe zárta?
Ha nem, hát nézz rám
és segíts kinyitni a zárkám!
Már évek óta keresem a kulcsát,
mit önmagam dobtam feneketlen kútba,
mert olyan nagyot csalódtam ebben a világban.

2017. június 17., szombat

Radnóti Miklós: Aludj


Mindig gyilkolnak valahol,
        lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
        akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
        Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
        mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
        Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
        a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
        s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
1937

Katerina Forest: Valahol vársz rám


Valahol felsírt egy hegedű az éjszakában,
valahol sóhajok szállnak szelek szárnyán,
valahol vársz rám, s én indulnék hozzád.
Már álmaimban találkoztunk mi ketten
jöttél felém és szemed kékje rám nevetett.
Átöleltél és azt súgtad – Annyira vártalak –
és a csókod ízével várt mindig a hajnal.
A reggel elhozta a hiányodat, s a Nap
a vén diófa lombja közt rám nevetett
– Kit keresel, kire vársz, sehol nincs, nem
ismered, merre indulnál, és hová?
Az út előtted nem visz sehová…
De én kerestelek, mindenhol, ahol jártam,
kerestem a mosolyod, a szemed kékjét, mi
bennem ragyogott, suttogásod, lágyan
ölelő karod… könnyeim közt hívtalak
– Merre jársz? Tudom, hogy egyszer rám találsz!
Eljött az este, kint felsírt a hegedű, a fájdalomtól
elpattant minden húr, a dal rajta elnémult…
s a csendben meghallottam lépteid halk neszét,
hogy valahol elindultál és jössz felém...

2017. június 16., péntek

Katerina Forest : … hiányzol


Újra és újra látlak álmaimban…
kisfiús mosolyod, égszínkék szemed…
nézel rám, szemedben mély szomorúság.
Beszélsz hozzám... de nem hallom a szót...!
Kérlek segíts, hogy megértselek!
Próbálom, mint a szájról olvasó,
de nem értem a gondolatod…
… lemondtam rólad… elhagytalak.
Küzdeni szerelmedért?
… nem az én formám,
amiben élek az a szürke valóság,
két lábbal taposom a földet,
a tudatom a gravitációm,
lehúz és a földre nyom.
Mit gondolsz, ilyen nehezékkel hogyan lehet,
a szerelem szárnyán repülni, lebegni?
… csak álmaimban altatom, fájó tudatom,
hogy hiányzol, nagyon… nagyon…

2017. június 14., szerda

Márai Sándor: Halotti beszéd„



S így fogalmazódik meg néhány nappal a Halotti beszéd megírása előtt Márai Sándorban  az ötletet adó gondolat: „A magyar irodalom a halotti beszéddel kezdődött. Nem lehetetlen, hogy egy halotti beszéddel ér véget, melyet ez az irodalom önmaga és a magyar műveltség felett kénytelen elmondani.
Bizonyára ezért kezdi így Márai a verset: „Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk.”

Márai Sándor: Halotti beszéd„


Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

2017. június 11., vasárnap

Katerina Forest: Felismerés


Azt hittem, hogy a pillanat szakítja be felettem az eget, a pillanat, mikor utolért az a baljós gondolat, hogy értelmetlen küzdelem volt az életem, nem volt benne semmi, amiért bolyongtam ezen a földön. Egy nagy kudarc az egész, amit eddig csak én hittem csodás létezésnek. De a felismerés körbefogott. Mint a beton olyan kemény lett a világ körülöttem, még az anyaföldre hullott rózsaszirom is kővé vált. Láttam a fejemre sújtó bárd élét csillogni a villámfénynél, már lódult, hogy lecsapjon rám, mint égből a sas madár.
De hirtelen megállt az idő. És én bent rekedtem a pillanatban, körülöttem szoborrá változott a tér. A vágyak szelíden öleltek át, ringattak, sóhajtoztak. És én újra elcsábultam a sodrásban, őrült kavalkád költözött belém… hinni akartam a hazugságnak. A hazugságnak, ami eddig félrevezetett... de rádöbbentem, hogy már nincs bennem éltető szeretet, ami szétfeszíthetné a rám szakadó csillagos eget...

2017. június 3., szombat

Katerina Forest: Virtuális randevú :)


Futnak a betűk a klaviatúrán,
El. Vissza. Hozzák a hírt.
Szerelmet keresek, s találok
macsó bonvivánt, nagy Őt.
Tolja szájából a jó szöveget,
vágyom rá, és látom őt.
Pezsdül már a vérem, nem fékezem,
átölel a kék felhő.
Randevúra hívott hamar,
és jaj,áll előttem egy tar kopasz.
Néz rám, az eszem megáll.
Néz rám, az eszem megáll!
2017.05.31.
Feladványa:
„Gyakoroljuk a költői eszközöket, azok közül is a szinesztéziát mégpedig ekhós versben! A téma a ciber-, avagy online- vagyis virtuális élet.

2017. május 26., péntek

Katerina Forest: Elindulok hozzád


Emlékszem arra a rózsára, ami kint a kertemben
harmatban fürdött, szirmait tárta a fény felé,
ma elvágtam üde zöldjét, halálra ítéltem, most itt
hervad előttem, enyészik, szirma hull, ne kérdezd
– Miért? Olyanná vált, mint az emlékeim, mik rólad
őrizgetek több évtizede, sárgult lapokon kulcsra zárt
szerelem, feledni akarom a szépséget, gyönyört…
ne kérdezd – Miért?
Néha kéretlenül jön hűvös reggeleken a kegyetlen hiányod,
félálomban látlak, hogy ott állsz az ajtóban, várakozol,
 nézel rám. A félhomályban a tükör kirajzolja arcod,
sodródik felém ezernyi képben a veled leélt boldogság,
és az utánad átsírt sok-sok éjszakám. Elaludnék örökre…
már nem várom a hajnalt. Ne siess! Ha majd bíbor színben
nyugszik a nap, talán még ma… elindulok hozzád.

2017. május 25., csütörtök

Katerina Forest: Magány



Rám süt-e a reggel első sugara,
ringat-e még anyám simogató karja?
Lesz még kenyér elébem téve,
fázós életem tűz melegíti-e?
Hajnali harmatcsepp lábam nyomában,
lesz-e hol aludni ha leszáll az este?
Találok-e gyöngyöt széles út porában,
szeretet gyöngyöt,  amik szétgurultak 
eső verte úton sárba benn ragadtak. 
Keserves életem, magányba temetem,
fakeresztre írom:
Nincs nekem otthonom.

2017. május 12., péntek

Katerina Forest: Incidens / napló /


Már sokadjára figyelmeztettem a lányom, hogy ennyi, elfogyott a szuflám. Az út végéhez értem.
– Jaj, mami még pár méter és ott vagyunk a sebészeten – biztatott, de segíteni nem engedtem, ne támogasson engem senki.
Ismertük az épületet, mikor először voltunk benne, az oda úton eltévedtünk, most nem volt gond.
Lift a másodikig, irány a nővérpult.
– Minden rendben – nyugtatott meg a kissé megviselt arcú hölgy – csak a helyét nem tudja még elfoglalni, akinek a helyére kerül azért még nem jött a betegszállító. Ücsörgés a társalgóban. A nevem hallom oldalról. Mellém telepszik a nővér, papírok – Addig kitöltsük… iszik alkoholt, dohányzik…?... nyugodtan megnézheti melyik lesz az ágya… ha kíváncsi rá.
Megnéztem. Még ott ült rajta egy feketébe öltözött aszott nő. Vigyorgott rám – Pakoljon le nyugodtan – szólított meg nagyvonalúan.
– Mikor megy el?
– Azt nem tudom.
– Akkor minek pakoljak? – jól megnéztem és visszahúztam a memorizált arcával a társalgóba. Végre láttam, hogy kísérik kifelé.
– Még délig ehet – biztatott a nővér – Itt a hashajtója
Nem ettem. Minek? Az üvegcse tartalmát kitöltöttem a poharamba, ugyanannyi rész vizet öntöttem hozzá, az utasítás szerint. Fagifor íze volt, émelyítő. Vizit.
– Áh, csókolom, megjött? Akkor holnap tizenegy óra körül lesz a műtét. Nem szabad enni-inni, gondolom tudja -- köszönt rám a docens úr, mögötte egy egész regiment kísérettel.Kedves volt, megnyerő modorú, mosolygós. Kicsit oldódtam tőle. Szétnéztem a kórteremben. A mellettem lévő ágyon egy pufi nő keresztrejtvényt fejtett, a másik oldalon egy szép arcú tizennyolc év körüli. Megállás nélkül csesztette az okos telefonját. Egy friss operált még fél kómában zenélt, talán egy szimfóniát, a címére nem jöttem rá, mivel folyton improvizált. Az biztos, hogy nem volt eredeti Beethoven mű, csak abban hasonlított, hogy több hangszeren szólalt meg és nagyszabású volt.
Helena… így hívták a szép arcút, elmesélte, hogy vasárnap éjjel vitte be a mentő vakbéllel, a keresztrejtvényes, pajzsmirigy operációra várt. A szimfonikus zenekart epére műtötték, árulta el a másik kettő. Az ajtó soha nincs bezárva, szemben vele a nővérpult… vihogás, enyelgés. Nézek kifelé, árnyak suhannak a folyosón, aztán csoszognak. Megjelenik egy járókeretes ürge negyvennyolcas kitaposott papucsban. Benéz a kórterembe. A szemgolyói izgatottan begurulnak a szoba közepére, aztán szégyenlősen visszahúzza a szemgödreibe. Vén nyanyák, talán nem fedezte fel a szép arcút.
Éhes vagyok.
– Mi lesz ha elvágják a hangszálaim? – morfondírozik a pajzsmirigyes, púpos hátát még jobban kinyomva ül az ágya közepén. A szimfonikus felébred, felül és uzsgyi a vécére. Jé, ez tényleg operált, vagy csak szimulált eddig?
– Nagyon friss járású – dicsértem meg, mikor visszafelé rohant.
– Mindig ilyen voltam, nem tudok lassan menni – nevetett rám.
Lassan telik a kórterem látogatókkal. Jól érzik magukat. – Hogy menjek így vécére – filóztam elkeseredve, ha hatni kezd a hashajtó? – a vécé és a zuhanyzó a kórteremből nyílott. Visszatartottam, elvégre kulturált ember vagyok.
Este van, és egyre éhesebb vagyok. Tévedtem a szimfonikusnál, a pajzsmirigyes harsonán és trombitán játszik, néha csellózik.
Reggel bekötik az infúziót, két üveg… lassan csorog lefelé, mint a felcsapott sár az autó szélvédőjén. Vécére kell mennem, kigurulok az állvánnyal együtt. Mire visszagabalyodok, vár a nyugtató szuri. Indulás hasfelmetsző Jack-hoz. Folyosó… parkolás.
– Hogy hívják? – kezdek ki a műtőssel, a derekamig érő széles fiatalember veszi a lapot.
– János vagyok. Megnézem kell e borotválni?– bizalmasan felhajtja rólam a zöld takarót.
Kellett. Elmélyülten borotvál.
– Fél?
– Igen. De nem a műtéttől. Inkább attól, hogy elejtenek, vagy leesek a műtő asztalról – vallom be gyermeki naivitással a félelmem.
Elbizakodva mosolyog – Feleslegesen fél attól.
Meglódítja a hordágyat, indul a mennyei járat.
– Hány kiló asszonyom? Nyissa ki a száját. Jól van, mélyeket lélegezzen, ez itt tiszta oxigén – hajol fölém egy zöld-állarcos. Nem a docens. Ő hol van? Keresem a tekintetemmel. Végre meglátom. Ő is rám néz.
– Csókolom. Nemsokára kivesszük a keserű epét magából. Jól van?
– Áh, nagyszerűen docens úr, soha jobban…
– Lélegezzen – tartja az orrom elé az oxigénmaszkot a zöld-álarcos.
Szót fogadok. Nincs más választásom. Eltűnik minden, sötétség.
Ébredezek. Valami nem stimmel. Már a kórteremben vagyok, velem szemben az ágy végénél az egész műtős brigád. Aggódó szemek tekintenek rám.
– Ébredjen fel! – hallom távolból az altatós doktornő hangját.
– De már felébredtem – méltatlankodok – óh de jó látni magukat! Ugye Jánosnak hívják? – nézek először a köpcös műtősre. Az arca lángvörös, bólint.
– Nem értem, miért kell egy frissen műtöttnek egyedül az ágyára feküdni? – háborog az egyik nővér.
A docens dühös. Ugyan mi zaklatta fel annyira. Nem áll jól neki ha mérges. Különben is megemlítettem neki, hogy szakállal sármosabb volt. Felém hajolnak, megemelnek, kiveszik alólam a vérrel teli fröcskölt lepedőt. Később mondták meg, hogy kisodorta egy buta mozdulattal a hasamból a csövet a műtős, aminek a végén az a kis zacskót lengedezett, aminek fontos rendeltetése a bent rekedt finomságok gyűjtögetése lett volna.
– A műtét jól sikerült, csak történt egy kis incidens…– nyugtatott meg az orvos.
– Semmire nem emlékszem, én még csak most ébredtem fel – mosolygok igézően.
Kicsit rosszul vagyok. Hőhullámok. Fájdalomcsillapítók. Véralvadás-gátlók. Éhes vagyok. Már harmadik napja nem ettem. Végre kapok kaját. Háztartási keksz, amit szigorúan be kell áztatni teába, hogy pépes legyen. Tizenkét darab keksz. Próbálok aludni. A pajzsmirigyes torkán fehér kötés, egy gumicsőből szivárog belőle a rózsaszín vizes vér. Nézegeti. Tud, sajnos beszélni. Be nem áll a szája. A másik epés velem van elfoglalva, rohangál körülöttem, felveszi, amit leejtek, betakar. Nem kérek altatót, hallgatom a koncertet, néha van benne üstdob és cintányér is. Jól összeállt a szimfonikus zenekar. Nem idegesít.
Jó ez a zene…