|
Üdvözöllek! Blogregényeim és verseim mellett sok irodalmi gyöngyszem is megtalálható az oldalon.
|
Ismeritek őt, a keskenyarcú
Az ormon üldögélsz s térdeden néked ért
Ma bevallom nektek,
Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket…
Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.
Reggel, fa alatt fagyott verebet
Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
“Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.
Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.
De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.
Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.
E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.
Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.
Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.
Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.
Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény.
Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.
Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon.
Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék.
Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről.
Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó.
Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna?
És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?
Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.
(Páris, 1940)
Elmentél harminc éve és még mindig szeretlek.
Emlékszel csókjaimra már halott ajkadon?
Nyolc gyermeket akartunk, de végül csupán egy lett.
Az emigránsok léte nyomor és siralom.
Szerelmünk sziklakő volt, nem virágág, mely fonnyad.
Nem változott, nem gyengült tizenöt év alatt.
Pedig a párzást, durva marcangolásnak mondtad
és gyűlölted. Ezért csak ritkán zavartalak.
De egyszer, haldoklásod előtt alig egy héttel
oly szorosan öleltél karod közé az éjjel,
hogy megpróbáltam. Csupa rákseb volt már a tested.
“Nem értem. Túlvilági gyönyörűség”, lihegted
és rögtön elaludtál. Feltérdeltem az ágyra.
Először volt így – sírtam. Először s utoljára.
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
Hallgass, tehozzád nincs szavam! Én |
nem hirdetem a keresztény |
lemondást s tisztelem az élet |
minden vágyát s a dolgos önzés |
harcos papjait is, de neked |
azt mondom: Hallgass, képmutató! |
Hallgass, tehozzád nincs szavam, |
mert ugy beszélsz |
az igazságról, mint első, naiv |
szerelméről a férfi, pedig |
belőled sohasem szólott az Ur, |
csak a keserű pillanat, és |
mióta kikényszeritetted: |
kis pénzed védeni a sohsem-ismert |
isten ellen |
fordulsz a megértő szánakozás |
mosolyával s dugott |
félelemmel, hiszen te csak |
magadért akartad a változást és |
most is csak az osztott |
konc tulajdonosát |
látod magadban – – Én |
nem hirdetem a keresztény |
lemondást, s tisztelem az erő |
vitázó kürtjeit is, |
de te hallgass, mert a harminc ezüst |
túlcsörgi szavaidat: |
lapúlj, nyomorult, |
te csak a rablók kis cinkosa vagy! |
Vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és a legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek el, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.
A kórházban fertőtlenítő szag terjengett, végiglebegett a hosszú folyosón. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Fiatal orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.
– Kérem, bocsánat… Závori Mihály, az apám… megtudhatom, hogy van most, segítene? – akadozott az idegességtől a szava.
– Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! – szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. – Itt nem tartózkodhat!
Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. – Hitelt vettek fel, hogy tanuljak – suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. – Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyulj meg apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja indig azt mondta – „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre.” – Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. -„Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még.”
Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.
– Hellóka, mizujs? – hallotta Kíra vidám hangját. – Készülsz már a hosszú útra?
– Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott – suttogta idegesen a telefonba.
– Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani… szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd… pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk – újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.
– Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!
– Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.
– Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!
Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.
A folyosó felől gyors cipőkopogásokra lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újra éleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.
– Sajnálom… – Felismerte a fiatal orvos hangját. – Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!
A szó, hogy „sajnálom”, lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.
– Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle… – suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.
– Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?
Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. – Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.
– Kedveském, mi a baj? – Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. – Milyen öreg– gondolta gyűlölködve – az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.
– Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is… tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.
– Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! – kiáltott dühösen utána Sára.
Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.
– Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik… nem hitt nekem.
Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól – gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé. Hazafelé végig érzékelte az apja jelenlétét. Úgy érezte, ott megy mellette, széles vállával, örök mosolyával. Emlékképek villantak a gyermekkoráról, a suhanó hintáról, az önfeledt kacagásáról. – Még, apu, még, magasabbra! A rohanásról az éjszakában, mikor torokgyulladás miatt nem kapott levegőt, a kórházról mikor jobban lett, maga előtt látta a megkönnyebbült könnyeket a szemében, amit nem szégyellett az apja senki előtt. És most nincs többé az, aki a világon a legjobban szerette őt. Aztán előjött az önvád. Miért nem figyelt jobban, miért nem látta a jeleket? – Anyjának teljesen igaza volt. Lélekben elszakadt tőlük. Csak a maga életét élte, amibe ők nem fértek bele. Azzal is tisztában volt, hogy tudatosan fordult el tőlük, nem szerette a hétköznapi, pitiáner dolgaikat, nem akart az időfaló szerencsétlenségeikkel azonosulni. Bezzeg az anyját nem érdekelte, hogy nem kíváncsi semmi hétköznapi dologra, reggeltől estig megállás nélkül szórakoztatta magát, hogy mi mennyibe kerül, hol kell venni olajat, cukrot, hol olcsóbb. Na, meg miért nincs összehajtva, helyére téve bármi. Meg csukd le a villanyt, ne villogtasd, fogyaszt! Pedig oka volt rá, hogy így adja a tudtára, nincs rendben valami. A süket füleibe hiába beszélt… de már ennek vége, minden másként lesz ezután. Mikor belépett az ajtón, az anyja ott várta a konyhában.
– Bocsáss meg anyu! – kinyújtotta ölelésre a karját. – Apu itt hagyott bennünket… elment az angyalokkal…
– Elment az angyalokkal… – ismételte meg kétségbeesve az anyja az elhangzott szavakat.
Gyertyákat gyújtottak, csendben ültek egymás mellett, nem érzékelték az idő múlását. Még nem tudtak egymással osztozni a fájdalmon, ott volt köztük a távolság, ami addig taszította a lelküket. Úgy érezték mindketten, mintha Isten ítélőszéke előtt térdepelnének, bocsánatért esedezve, önmaguknak felmentést várva a kínzó lelkiismeret-furdalásuk miatt. Mindkettő bűnösnek érezte magát. az anya az örökös veszekedés miatt, Sára a közönyös viselkedése miatt. Csak néha tört fel belőlük egy-egy sóhaj, ami elszállt a kórházban fekvő halottjukhoz. Virrasztottak.
Már maszturbálni sem tudok rád.
Az idegennél is idegenebb vagy.
Csak nézem ahogy a hüvelykujjaddal
izgatod a mellbimbód
és nem értem hogy jutottunk idáig.
Valaha elég volt ha csak rád gondoltam.
Mára egy adag hús maradtál,
amit lefagyasztok az ínségesebbnél
is ínségesebb időkre.
mantra
szavakat áldozunk a szájnak
szerelmet a szívnek
kilincset a varázsajtóknak
dölyföt a diadalívnek
perceket a toporgásnak
szorongást a féltésnek
magányt az utolsó napnak
s könnyeket a befejezésnek
amíg ép leszek
senkinek sem mondom el
azt a kínt ami belülről rág
nincs már nekem szerelmem
és nincs család
így nincs semmi
amiért élni érdemes
még az életnek sincs itt
semmilyen érdeke
fizikai fájdalom a lelki kín
mindegy már nekem
kötél vagy sín
százan mondják övék vagyok
csak eggyé lenni nem tudok
vitatkozhatunk napokon át
amíg az isten gödröket ás
fejemhez vághatsz minden vághatót
de ha sírni kell majd magadba bújsz
nem kérek alamizsnát
csak engedj utamra kérlek
én is siratlak majd gyönyörű szépem
amíg ép leszek te leszel velem
amíg élsz ott leszek veled
Szeretem ezt a szürke szoknyád.