Bizonytalanság

  

Siraki Gábor meglepődve nézett a karjaiból kiforduló Eliza után. Úgy érezte a betege levonta róla a legrosszabb konzekvenciát. Hogyan magyarázza meg, hogy eszébe sem jutott kihasználni a helyzetét. Tény, hogy félreérthető volt ahogy viselkedett. Nem tudott ellenállni a pillanatnak. Amikor magához ölelte leblokkolt a józan tudata, csak az előtörő érzelmek kavarogtak benne. A nő hajának, bőrének illata, a közelsége... olyan régen élt át ilyen meghitt pillanatot. Eszébe sem jutott, hogy rosszul esett Elizának, mikor közölte vele, hogy míg ölelte az elhunyt feleségére gondolt. Egyáltalán nem érezte át, hogy ő okozta a hirtelen hangulat változását, ami miatt faképnél hagyta. Nincs miért bocsánatot kérnie, hisz nem történt semmi, csak pertut ittak. Nem kell a történteket tovább gondolni, lezárta az ügyet.

Eliza csak akkor ment ki a fürdőszobába, mikor elcsendesedett a társalgóban minden zaj és leoltották a villanyt. Sötétben tapogatta ki az ajtót, gyorsan lezuhanyozott. Tisztában volt vele, hogy a professzor mindent hall, hisz az ő szobájával közös volt a fürdőszoba fala.

Lefeküdt, de hiába érezte a fáradságot nem jött álom a szemére. Újra értéktelen szürke kis verébnek érezte magát, aki arra is képtelen, hogy felhívja magára egy férfi figyelmét. A személyisége egy nagy nulla az orvos számára, átölelte, gyengéd csókot adott az arcára, felfokozott érzelmi állapotba került és kiderül a végére, hogy ez nem neki szól, hogy ő a fasorba sincsen. Egy meghalt nőt ölelt és csókolt. Egy hullát. Beteg ez a fazon. Ebből még baj lesz. Mindenesetre ezután minél nagyobb távolságot kell tőle tartania. Az érzelgős románcnak meg ezennel vége. Két személyiség lakik benne, egyik a való világban másik a szellem világban él. Hat éve nem tud döntés hozni, hová tartozik, a halottakhoz vagy az élőkhöz?

Ha egyszer felismeri, hogy ő a szürke kis Eliza, aki bekopogott hozzá a múltból, majd összemossa a régit a mostanival. Ugyanúgy mint a való világot a szellem világgal. Nem fogja értékelni a változásokat. Átlép rajta mint eső után átlépünk a pocsolyán. Az a régi Dékán Eliza nem volt szerethető, most sem az. De mi van, ha félni is lehet tőle? Nagy felelőtlenség volt elutazni vele, olyan mintha vakrepülésben venne részt. Nekicsapódhat egy sziklának, lezuhanhat egy szakadékba, mert nem biztos az a kéz, ami elkaphatja. Még segítségre sem számíthat, ismeretlen országban van, ismeretlen emberek veszik körül.

Reggel arra ébredt, hogy valaki kinyitotta a szobaajtaját. Amikor felnézett meglátta Leventét.

– Gyere ide nyugodtan, mond el miért jöttél.

Levente kiszaladt, kis idő múlva megjelent a noteszával. Leült az ágyszélére és lázasan írt.

– Apu megint szomorú. Haragszol rá?

Eliza meglepett arcot vágott.

– Nem haragszom. Miért gondolsz ilyen butaságot?

– Nem gondolok. Láttam, hogy szomorú.

Az ajtó újra kinyílott. Siraki Gábor nézett be rajta, már fel volt öltözve utcai ruhába. Eliza észrevette milyen kialvatlan az arca.

– Én meg kereslek mindenütt Levi! Heléna jó lenne, ha igyekeznél, kilenc óráig le kell mennünk reggelizni.

Eliza kibújt a takaró alól, míg kioldalazott a férfi mellett az ajtón, szemtelenül megjegyezte, hogy nagyon ramatyul néz ki, reméli nem itta meg az éjszaka az egész üveg whiskyt. A professzor nekidöntötte a hátát az ajtókeretnek, elkísérte a tekintetével Eliza sietős alakját míg a mosdó felé igyekezett.

-- Nem talált! -- szólt utána gúnyosan.

Marseille felé vezető úton sem oldódott köztük a hangulat. Eliza míg figyelte a mellettük elsuhanó tájat, azon törte a fejét, hogyan fog ebből a helyzetből jól kijönni.

Az orvos nem tudta leplezni a rossz kedvét. Eliza tisztában volt vele, hogy a férfi megsértődött, nehezére esett, hogy este egyszerűen faképnél hagyta. A kis álszent, duzzogott magában, még ő van megsértődve. Reggelinél is inkább a fiához beszélt, kerülte még a tekintetét is.

Letett arról a szándékáról, hogy végig játssza a memória vesztest. Sokat gondolkodott az éjszaka. Jobb minél előbb túl lenni rajta. Rosszabb lesz később, most még itt vannak francia földön. Tudja meg most, hogy kivel utazik, aztán dönthet. Innen még vissza tud jutni könnyen Párizsba. Akkor eszébe jutott az álom. Nem fordulhat vissza félúton, ha csak lehet velük kell utazzon Korzikára. A férfi felé fordult, egy darabig szótlanul nézte. A régi arcát jól ismerte, képtelen volt feledni: annak a férfinak sötét hullámos, gondozott frizurája volt. Mindennap frissen borotvált arccal lépett be az egyetemi előadóba. A mellette ülő férfi ugyanaz és mégsem hasonlít az emlékeiben élőre. Hosszú sűrű haj, hátul gumival összefogva, ami inkább melinírozottnak tűnt, nem őszesnek. A szemöldöke ugyanolyan, sűrű sötétbarna, az nem változott. Az amerikai szakálla... nem volt vele kibékülve, hiába sugallta felé az ápoltságát mégis úgy érzékelte, öregíti, slampossá teszi. A szemei... mintha örök fájdalmat hordoznának.

Az orvos megérezte, hogy nézi.

-- Elmondod mi a véleményed rólam? Alaposan szemügyre vettél. Milyennek látsz? Gondolom már ezerszer megbántad, hogy elfogadtad a meghívást.

A hangja újra gúnyos volt.

Eliza elkapta a tekintetét, nem válaszolt.

-- Na mi van, hölgyem? Titoktartási szerződést kötöttél önmagaddal? Hány évre titkosított... értem... csak a nyaralás idejére egy hónapra.

Eliza feléje fordult, hitetlenkedve nézte.

-- Ez egy bevált modor a részedről, ha nem úgy történnek a dolgok ahogy te elképzelted?

-- Milyen dolgok? Hja, az estére gondolsz. Nem én voltam modortalan, csakis te voltál. Nem vallott kulturált viselkedésre, ahogy leléptél. Csak ismerkedni akartam... megismerni téged, beszélgetni veled. Azt képzelted, többet akartam? Tévedsz. Együtt nyaralunk. Ideje megismernünk egymást. Ne feledd el, a betegem vagy semmi több.

-- Rendben. Ismerkedjünk. Tényleg nem tudunk egymásról semmit. Az előbb azon gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, hogy társtalan vagy. Ilyen régóta nem élhet egyedül egy egészséges ember. És... ha alaposan szemügyre veszlek, külalakra sem nézel ki rosszul... szóval... gondolom, pont nem ért rá az aktuális hölgy, akit hozni akartál magaddal.

Eliza meglepődve tapasztalta, hogy a férfi szívesen válaszol a kérdésre, mint aki mégis örül, hogy végre megtört köztük a csend.

– Köszönöm a kritikát. Jól van, válaszolok, ha te is válaszolsz, ha kérdezek. Rendben?

– Rendben.

-- Mint már tudod, hat éve jöttem ki Párizsba dolgozni. Közvetlen azután, hogy a feleségem meghalt autóbalesetben.

Az első években eszembe sem jutott, hogy hiányzik az életemből a társ. Nagyon magányosnak éreztem magam, de csak ha hazamentem. Minden energiám a karrierépítésbe öltem. Lett volna...nem egy, nem kettő... de nem voltak számomra vonzók. Később lett egy pár hónapig tartó kapcsolatom... vége lett... az én hibámból...minden nőben a feleségem kerestem. Nem jött össze eddig soha, hogy találjak hasonlót...feladtam. Tudom, hogy felesleges tovább keresni, olyan mint ő nincs másik.

Eliza döbbenten hallgatta az őszinte vallomást. Az orvos teljes mértékben tisztában volt vele, hogy illúzióban él, amiből ha nem tud időben kilépni, a mélybe húzza. Képtelen szabadulni a gyásztól a lelkiismeretfurdalástól " minden nőben a feleségem kerestem" észrevette este, hisz őt is azonosította a halottal. Átélte már ugyanezt amikor álmot látott: vissza emlékezett a zongorista fájdalmas szavaira, mielőtt a mélybe vetette magát. Nem kért segítséget, mindenkit elutasított. Nem találta helyét az életben. Minden kapcsolatban a halott felesége személyiségét kereste, képtelen volt élni nélküle. Nem hagyhatja, hogy úgy végződjön a történet, mint abban a rémáloban. Segítenie kell, nemcsak neki, a fiának is. Talán könnyebb lesz a lelkük, ha beszélnek róla.

– Nem értelek. Olyan mint a volt feleséged nincs több, te is tudod. Ne keresd azt az embert aki ugyanúgy fog szeretni téged, vagy még jobban...az aki majd szeretni fog, eljön magától hozzád, nem kell, hogy keresd. Amúgy ismerem ezt az érzést. Én is átéltem.

– Ugye emlékszel mindenre?

– Nem igazán. De egyre több információ ér el hozzám a múltamból.

– Mi az igazi neved?

– Eliza.

– Szép neved van. Majdnem ráhibáztam Heléna... Eliza. Akkor emlékszel arra is kivel éltél eddig.

– Nem vagyok férjezett... jelenleg csak élvezem az életet.

– Mióta emlékezel?

– Azon a reggelen már részben visszatért az emlékezetem, mikor meglátogattatok.

– Erre nem gondoltam, a többi stimmel. Miért jöttél akkor mégis velünk?

Eliza lehajtotta a fejét.

– Később. Hosszú történet.

– Na, még ez hiányzott ! Rengeteg időnk van. Mikor mondod el a teljes igazságot?

– Ha úgy döntök, hogy eljött az ideje...elmondom. Most én kérdezek. Miért hoztál magaddal? Csakis Levente miatt?

– Nem csak ő miatta. Valahonnan ismerlek. Te tudod a választ, segíthetnél. Most szólok, hogy nem bírom elviselni ha félrevezetnek, hülyítenek. Igaz ez egy összefércelt kapcsolat, de pont ezért, tisztességtelen ha nem őszintén beszélsz velem. Semmilyen kézzelfogható indokot nem tudsz felmutatni, hogy szükséged van arra, hogy félre vezess. Még nem késő, mond meg mit akarsz? Vissza akarsz menni Párizsba?

-- Veletek akarok maradni. Még nem tudok arról beszélni, hogy mi az oka. Legyél hozzám türelmes.

-- Mégis, valamit csak lehet róla mondani!

A professzor egyre türelmetlenebb lett.

-- Talán magam miatt, meg...te is tudod, hogy Levente meghívott... szívesen veletek tartok, ha még most sem vagyok teher.

– Ha őszinte leszel, akkor egyáltalán nem leszel a terhünkre. Marseille-ben egy munkatársam családjánál fogunk megszállni. Amikor tegnap beszéltem velük telefonon, említettem, hogy egy másik hölggyel megyek, nem a nevelőnővel. Nagyon örültek, hogy a barátnőmet is viszem. Én meg nem javítottam ki őket, mégse mondhattam, hogy egy betegemmel megyek nyaralni. Ha megkérhetlek... ne rontsd el a napjukat, meg az enyémet sem.

– Ezt ugye csak tréfának szántad?

– Nem. Még akkor jó ötletnek gondoltam, hogy nem mondom meg az igazat. Tegnap este bebizonyítottad, hogy nem szereted azt sem, ha közeledek feléd. Ki az a férfi, akit szeretsz?

– Én nem nevezném a tegnap estit közeledésnek, de te tudod hogyan értékeled magadban mi történt köztünk. Úgy emlékszem én is, hogy csak pertut ittunk, csak ennyi volt. Ne is beszéljünk róla többet. Mint mondtam, ugyanabban a cipőben járok, mint te, soha nem találtam meg  azt az ideált akit kerestem. Túl nagyra tettem a mércét. Egy férfi legyen jó kiállású, udvarias, okos, érzelemgazdag. Aztán egy nap találkoztam vele, az ideális férfival. Pedig nem kerestem, csak úgy megjelent a semmiből. Azóta az életem része lett. Itt él bennem együtt lélegzik velem, mert ő a lelkitársam. Mikor először megláttam teli lett pillangóval a gyomrom. – Eliza tettetett vágyakozással felsóhajtott – Nagyon szerettem, és szeretem most is. Meséljek róla?

– Ha akarsz...-- a professzor kényszeredetten beleegyezett.

– Kábé olyan magas, mint te vagy, jóképű, sportos és nagyon okos. Igazi agymen. Gyönyörű hangja van, és mindig csak nekem énekel... ha csak rágondolok... teljesen kész vagyok tőle... Eliza hátra döntötte a fejét, lehunyta a szemét, míg vágyakozva beszélt a szerelméről.

– A mesékben van ilyen tökéletes pasi, fehér lova van? Félre a tréfával, kapcsolatban vagy most is vele?

– Is is. Nős ember, hosszútávon elérhetetlen...

– Akkor csak a szeretőd. Van rajta kívül más is?

– Volt pár, de leléptem idejében mikor a szexre került sor, nem találtam meg bennük az elsőt.

Eliza önelégülten rámosolygott a férfira.

– Hiányoztak a pillangók...– a professzor arca elkomorult.

– Igen. A szerelem... semmivel nem lehet összehasonlítani. Benne van a feltétel nélküli bizalom, a közös jövő, az együttébredés... érted? Csak azért, hogy spontán testi vágyam lett... szóval az nálam nem jelentett semmit.

– Akkor menthetetlen vagy. Sajnálom.

– Te is az vagy! – Eliza ránevetett Gáborra. – Te sem akarsz mást, csak azt az egyet, akit szerettél, a halott feleségedet. Kvittek vagyunk. Milyen különös véletlen nem gondolod? Nézd ott van előttünk Marseille!

A város ezután minden figyelmüket lekötötte. Végig kellett menniük Marseille-en, hogy lejussanak a kikötőrészhez. A közlekedés úgy hullámzott körülöttük, mint a közeli tenger. A piros lámpa nem számított semmit, a végén a professzor is elvesztette a türelmét és kényszeredetten átvette a többi autós stílusát. Eliza is megdöbbenve látta, ahogy a gyalogosok minden szabály betartása nélkül mozogtak az autók között. A járdát nem csak a gyalogosok, a motorosok, kerékpárosok is használták. Kész káosz volt a város. Áthaladtak a régi városnegyeden, ami olyan hangulatot árasztott magából, mint egy mesebeli provence-i kisváros, szűk utcák kaptattak fel az emelkedőkön és buktak alá, homokszínű házakon mindenütt levendula színűre festett zsalugátereket látott. A provence-i vidék színeit viselte minden ház, alázattal beolvadva a tájba, a sziklás hegyek és a levendula mezők színébe burkolódzva. Később elébük tárult a nagyváros képe, a ronda, színtelen emeletes házak, a kirakatok és neonfények sora, egy-egy fa csak a természet hírmondójaként magasodott ki a szürkeségből. Kocsibűz és mimikátlan emberi arcot láttak mindenütt, az elbájoló kisvárosi idillt felváltotta Marseille igazi valósága. Ráadásul úgy látták, hogy koszos és úszott mindenhol a szemétben. Ezek szerint nemcsak a piros lámpa, de a köztéri kukák használata sem volt kötelező a városban lakóknak. 

Hogyan tovább?

Beérve Lyonba elfeledkezett az addigi kissé kínos beszélgetésről, szépnek találta a várost. Tiszta volt, sok zöld felülettel, feltűnően sok kerékpárossal. Leparkoltak a Hotel előtt. A professzor előre ment intézkedni a recepcióhoz.

Mikor beléptek a lakosztályba enyhe pánik uralkodott el rajta. Biztosan ezt akarta? Együtt egy légtérben ezzel a mindent jobban tudó alakkal. Levente körbe szaladta a helyiségeket. Amikor visszatért a társalgóba, mutatta melyik szobában fog aludni.

– Nem az a tiéd. Velem fogsz aludni, az egy ágyas a Heléna szobája lesz. Elpakolunk és kimegyünk a városba. Ahogy ígértem, veszünk pár dolgot. Később elmegyünk egy vendéglőbe.

Elizának nem okozott meglepetést a határozott utasítgató hangnem: A világ így kerek, a professzor irányít, ők meg szót fogadnak. A bevásárló központ fúllra volt emberekkel, Eliza alig kapott levegőt, a baleseti tünetei újra előjöttek, szédült, hányingere lett. Kivételesen észrevette a professzor, hogy küzd a rosszulléttel.

– Karoljon belém. Kénytelen végig járni velem a szinteket, több mindent meg kell vennünk. Maga nélkül nem tudok vásárolni.

Tudott volna. Fejből mondta a méretet, darabszámot mindenütt. Fehérnemű, fürdőruha, felsők, nadrágok.

Felpakolva hagyták el az áruházat. Eliza a biztonság kedvéért továbbra is belekarolt a professzorba, had higgye, hogy még nincs rendben. Pedig nagyon is rendben volt, csak az érzést nem akarta elengedni, az érintés és a hozzád tartozom érzését. Küzdött ellene mert nem akarta, ugyanúgy mint mindig az addigi életében. Siraki Gáborba kapaszkodva sétálni, mit nem adott volna ezért a pillanatért hat évvel ezelőtt! Ha most látná őket Zita, sikoltozna a meglepetéstől. Siraki sokat változott, kész rejtély lett számára ez a férfi, de egyáltalán nem baj, hogy nem ugyanaz akit megismert. Azzal biztosan nem sétálna így. Megváltoztak mindketten, teljesen más a felállás. Ha nem lenne néha arrogáns és visszautasító, tovább lehetne gondolni ezt a kapcsolatot.

A professzor megállás nélkül magyarázott, a városról az emberekről a helyi szokásokról. Olyan volt mint egy idegen vezető. Kellemes halk hangját Eliza a világ végéig elhallgatta volna most is, ugyanúgy mint egyetemista korában. Felnézett lopva az arcára, a férfi azonnal észrevette, feléje nézett, hogy jobban lássa Elizát, feltolta a homlokára a napszemüvegét.

-- Hogy érzi magát, jobban van?

-- Igen, köszönöm.-- Elengedte a professzor karját.

-- Karoljon csak nyugodtan, nincs terhemre, becsapom legalább magamat, hogy valakinek szüksége van rám.-- Kényszeredetten felnevetett. -- Nagyon régen sétáltam így egy hölggyel, ilyen meghitten, ha látnak bennünket az jön le rólunk mindenkinek, hogy összetartozunk.

Eliza elengedett egy halk sóhajt, közben keserűen arra gondolt, hogy ő még soha nem sétált így hozzásimulva senkivel. Kibujt mindenféle hülye kifogással ha randira hívták. Nem akart időt pocsékolni olyanokra akik nem érintették meg a szívét. Zita mindig azt szajkózta, ha beindul a kémia nálad ne habozz, csapjál a közepébe. Lett volna olyan srác, de elnyomta a kémiát a lelki üresség amit közvetített felé. Ez a férfi teljesen más, ismeri milyen művelt, milyen intelligens, és még most igy idősebben is vonzó és kellemes vele a társalgás.

Betértek enni egy kis kávézóba a Bule-be. Siraki Gábor ismerte a helyet, míg várták a pincért, folytatta a régi emlékek felidézését.

– Itt minden egészséges, elvitelre is elkészítenek mindent. azt hiszem mi is viszünk a Hotelba a salátájukból. Télen nagyon jók a forró leveseik, koralllencsére épülnek. A desszertek mindegyike finom blanc-ból vagy kompótból granolával, juharsziruppal, mézzel készítik. Nézze csak, a pulton lévő sütemények is nagyon csábítóak, csokoládé brownie, sárgarépatorta.

Eliza keveset evett, hallgatta a férfit, aki egyre szabadabban beszélt, folyamatosan mosolygott, néha megérintette minden ok nélkül a kezével. Felfedezte újra az érzéki nézését, ami évekkel azelőtt rabul ejtett sok lányt az egyetemen. Másként csillogtak a férfi mélykék szemei, mint mikor a kórházban mindennap meglátogatta. A zavart, kissé szégyenlős mosolya is arról árulkodott, hogy jól érzi magát a társaságában. Mikor fizettek, az orvos nyújtotta a karját feléje. Eliza természetes mozdulattal fogadta el a felkínált támaszt. A Hotelban folytatódott a szerepjáték. A szokatlan, rendhagyó összezártságot, próbálta az orvos feloldani. Kedves, kicsit modoros beszélgetés alakult ki köztük, de a komoly témákat mindketten kínosan kerülték. Egyikőjük sem akar vitába keveredni. Amikor Levente fáradságra hivatkozva bevonult a fürdőszobába, a professzor elővett az egyik utazótáskából egy díszes whiskys üveget. A bárszekrényről leemelt két poharat és Eliza felé nyújtotta.

– Hoztam magammal, néha jól esik egy korty. Arra gondoltam, megihatnánk a pertut. Nem jó ez a magázódás, elvégre egy közös nyaraláson vagyunk.

Eliza elvette tőle a poharat.

– Nem rossz ötlet... néha téveszteni fogok, előre is elnézést kérek. Hogyan hívhatom?

– Gábornak. Adhatok egy puszit? A franciák ötnél alább nem adják én kiegyezek a felével.

A professzor nem várta meg a beleegyezést, magabiztosan átölelte, de nem puszilta meg Eliza arcát, csak odasimult hozzá, arcát a hajába temette. Eliza értetlenül tűrte a mozdulatlanságot, arra gondolt olyan a jelenet, mint a filmszakadás a moziban. Ijedten tapasztalta, hogy újra elönti a forróság a férfi testi közelségétől. Lehunyta a szemét és próbálta élvezni a pillanatot, de csak addig a pontig, míg megérezte, hogy remeg a kezében a whiskys pohár.

-- Gábor a puszi... -- figyelmeztette a professzort.

-- Bocsánat -- hallotta a férfi suttogását, majd megérezte a lágy ajkait az arcán. Siraki hosszan csókolta az arcát, mintha a száját csókolta volna meg.

–Te következel! -- figyelmeztette Elizát kissé rekedtes hangon.

Eliza gyorsan visszaadta a puszit. Míg kiitták a pohárból az italt az orvos addig sem engedte el magától, szabadon lévő karjával még szorosabban ölelte magához.

-- Ne haragudj rám, de maguk alá gyűrtek az érzések, egy pillanatra azt képzeltem Hédit ölelem.

Eliza erőszakosan kifordult az öleléséből. Össze volt zavarodva. Minden elképzelését felülmúlta a férfi viselkedése. Még jó, hogy nem gondolta tovább ezt a love storyt, nincs itt semmi keresnivalója. Dadogva elnézést kért: nagyon fáradtnak érzi magát, lehet a whiskyt sem kellett volna meginnia. Nem nézett a professzor szemébe, megfordult, elindult a szobája felé. Az ajtóból még visszaszólt, hogy nyugodtan mehet, ha akar Levente után a fürdőszobába, ő kicsit pihen, ne törődjön vele és jó éjszakát kívánt.

Bosszantó kérdések

Át kellett gondolnia mindent. Például, hogyan értesítse a szüleit, akik már halálra aggódhatták magukat miatta. A Hotel tulajdonosával is fel kell vennie a kapcsolatot, megkérni, hogy az ottmaradt értékeit tegyék biztonságba. Gond nélkül megoldhatna mindent, ha nem döntött volna úgy, hogy titkolja a gyógyulását. Eszébe jutott, hogy nincs egy váltás fehérneműje sem. Siraki Gábor mikor jóváhagyta a fia kérését nem gondolta át rendesen, hogy mit jelent egy csóró potyautast magukkal cipelni. Úgy döntött felkészül lélekben az útra. Nem veszít vele semmit, sőt csak nyerhet, hisz megismerheti Korzikát. Nincs szigorú programja, lazulhat ameddig csak a kedve tartja, igazából csak most kezdődik számára a szabad élet, remélhetőleg tele kalandokkal.

Kinyílt az ajtó, a félvérnőt tolta be a betegszállító. A kocsi kereke megakadt az ágylábánál, a fiatal férfi mérgesen felszisszent magyarul.

– Az istenit! – ránézett Elizára és már franciául kért bocsánatot, amiért meglökte az ágyát.

– Bocsánat hölgyem, de rohanás az életem, a kollégám nem jött be dolgozni. Sok a betegem.

– Maga magyar? – Elizának eszébe villant, talán a sors küldte hozzá ezt a nyakigláb feketehajú betegszállítót.

– Igen! – vigyorogta el magát a férfi.

-- Én is magyar vagyok, nyugodtan beszélhet hozzám magyarul. Tudja, nagyon megörültem mikor magyarul megszólalt... bízhatok benne, hogy talán segít nekem...

-- Természetesen, bízhat bennem -- közben felsegítette a betegét az ágyára, mikor rendben talált mindent Elizához lépett.

-- Hallgatom, hölgyem. Miben segíthetek?

Elmondta, hogy a balesetére nem tud visszaemlékezni, csak azt tudja, amit közöltek vele, hogy leütötték és kirabolták. A legnagyobb problémája, hogy a telefonját is elvitték a támadók, nem tudja értesíteni a családját. A magyar férfi gondolkodás nélkül a segítségére sietett. Bizalmasan otthagyta a saját telefonját, azzal a kikötéssel, hogy az este folyamán visszamegy érte, hozzátette mosolyogva, hogy ha lehet róla szó, ne beszélje le a havibérét. Eliza megígérte, hogy megtéríti a költségeit.

Kiment a mosdóba, onnan hívta fel a szüleit. Az anyja eleinte nem engedte szóhoz jutni, kitört belőle a hetek óta felgyűlt feszültség. Amikor végre megnyugodott, gyorsan elmondta, miért nem adott életjelt magáról. A szülei azonnal utazni akartak érte, de ő határozottan megkérte őket, hogy ne utazzanak sehová és ne aggódjanak most már egy percet sem. Tökéletesen jól van, annyira jól, hogy tovább akar külföldön maradni, meghívta egy kedves magyar család, tovább utazik velük Korzikára. Nem hazudott, a teljes igazságot mondta el.

-- Ja, és a rendőrségi nyomozást, vond vissza. Már nincs értelme, megvagyok, jól vagyok. Nincs telefonom, ezt is kölcsön kaptam, nem tudlak sűrűn hívni.-- mondta búcsúzóúl az anyjának.

A Hotel recepciós egyszerűbb eset volt, megegyeztek, hogy a náluk maradt értékeit megőrzik. Biztosította őket, hogy a fáradságukat honorálni fogja. Ezzel minden fontos dolgot elintézett. Míg könnyű léptekkel haladt a kórterem felé, átsuhant benne egy felismerés: ne mondja neki senki ezután, hogy minden véletlen, mert semmi sem az. Ha nagyon akarunk valamit, sokat gondolunk rá, akkor beteljesedik. Szembe jön velünk az utcán, becsenget, felhív telefonon, vagy üzen az álmainkon keresztül. Vagy megjelenik, mint a betegszállító, mert szerinte az sem volt véletlen, és már tudta, hogy az sem, hogy annyira vágyott Párizsba. Igen, nincsenek véletlenek. A sors nagy játékos. El kell utaznia a családdal. Ki kell derítenie, miért üzent az álmain keresztül a volt tanára. Ez a sorsa, segítenie kell rajtuk.

Mikor visszatért a kórterembe a szobatársa integetett felé.

– jöjjön közelebb!

Eliza odament hozzá, leült mellé. A nő még ugyanolyan meggyötört arccal nézett rá, mint az első nap, mikor bevitték.

– Kereste a nővérke, azt mondta holnap kiengedik. Később visszajön, alá kell írnia a papíroknak. Szép családja van. Láttam őket. A férje nagyon szereti magát.

– Honnan gondolja, hogy szeret engem? – nézett az asszonyra csodálkozva Eliza.

– Kedvesem, nem gondolom, láttam. Annyi aggódás volt abban a férfiban. Megcsókolta a kezét, míg maga aludt, nem ébresztette fel, csak csendben ültek a fiával és csak nézték ahogy alszik. Sajnos, engem kivittek vizsgálatra. Csak azért hívtam ide, hogy gratuláljak. Szerencsés asszony maga, én elvált vagyok, nekem nem jutott ilyen szeretet.

Eliza elnevette magát, de nem találta értelmét, hogy elmondja a betegnek az igazságot. Nemsokára megjelent a nővér az iratmappával. Aláírta a kórházi zárójelentés átvételi nyilatkozatot.

– A ruháit is behozom este, a Professzor Úr nem tudta pontosan megmondani reggel mikor tud jönni magáért. Jobb, ha idehozok mindent hölgyem. A reggel mindig rohanós.

A nővér sejtelmesen mosolygott Elizára, mint aki tud, vagy csak pletykaszinten gyanít valamit.

Eliza lefeküdt és visszaidézte a betegtársa szavait: " Megcsókolta a kezét, míg maga aludt, nem ébresztette fel". Képtelenség, hogy az orvos gyengéd volt hozzá, egyre több a furcsaság a viselkedésében. Lehet mégis igaz, amit hallott az imént a betegtársától, talán ez a magyarázat arra, hogy a fia erőszakosan meghívta a nyaralásra. Nem maga miatt, hanem az apja miatt.

Hajnalban felébredt, megpróbálta elképzelni mi várhat rá a következő napokban. Amit biztosan tudott, hogy délelőtt elmegy érte Siraki Gábor, megint megáll előtte azzal a kiismerhetetlen faarccal, amin semmi érzelmet, semmi aggódást vagy részvétet nem látott. Újra arra a megállapításra jutott, hogy az a logikus, hogy kényszerűségből egyezhetett bele, hogy utazzon el velük, csakis a fia kérésére viszi magával. Talán csak anyagi meggondolásból, hisz mindent kifizetett előre. Az sincs kizárva, hogy számításból, nem kel egyedül bajlódnia a fiával, neki szánta a nevelőnő feladatkörét. Végül arra a megállapításra jutott, hogy amit a betegtársa mondott, képtelenség, biztosan teletömték opiáttal, képzelgett szegény. A professzor mégsem lehetett vele gyengéd, pláne a fia előtt nem. Mivel tudta volna megmagyarázni a fiúnak, hogy gyengédséget érez egy ismeretlen betege iránt.

Be kell látnia az igazságot, azt a férfit, akire ő is hódolattal felnézett hat évvel ezelőtt, igazából még azt sem ismerte. Hallgatta az előadásait, nézte és csodálta, de nem ismerte. Az intim szférája titok maradt. Nem tudott róla semmit, még annyit sem, hogy hány cukorral issza a kávéját. És most akaratlanul meghívás kapott a magánéletébe. Látni fogja az embert, hogyan eszik, milyen morcosan ébred, mit olvas, hogyan viselkedik a fiával, mindent, ami eddig rejtve volt előtte. Arra kell a legjobban vigyáznia, hogy ne jöjjön rá, hogy visszatért a memóriája. El sem tudta képzelni milyen reakciót váltana ki belőle, ha megtudná az igazságot és mégis felismerné. Egy volt diák... már csak presztízsből sem cipelné magával. Ezt a játékot végig fogja játszani becsületesen, nem csalhat. A legfontosabb, hogy ne tudja ráfogni, hogy szélhámos vagy hazudozó. Egyszerűen kerülni fogja a kényes témákat, mellé beszél, vagy nem válaszol, de nem hazudik.

Reggel amikor visszaért a mosdóból, lecserélte a kórházi ruháját. Ideges lett mikor a pólóját fel akarta venni, a ruha nyak körüli részén bekeményedett vérfolt éktelenkedett. A mosdókagylónál próbálta kimosni a vért a ruhából. Ráöntött egy csomó kézfertőtlenítőt, elkeseredetten dörzsölte, de az makacsul ellenállt. Észre sem vette, amikor a professzor és a fia megérkezett.

– Nagymosás? – hallotta a kissé gúnyos megjegyzést az ajtó felől. Szégyenlősen maga elé kapta a vizes pólót. Nem volt rajta a farmeron kívül csak melltartó.

– Sajnos a betegek ruháját nem mossa ki a kórház. Csak ezt tudom felvenni, amit véresen vettek le rólam, de hát így mégsem...

Siraki Gábor rezzenéstelen arccal végig hallgatta, majd közölte, hogy neki sem volt eszében ez a tény, hogy nincs ruhája. Sietniük kell, mert ezek szerint még vásárolni kell pár dolgot. Odahajolt Leventéhez, súgott a fülébe valamit, majd egyszerűen lelépett.

– Most mi van? Sietünk, vagy mégsem sietünk? – nézett értetlenül a fiúra.

Levente odament hozzá és megfogta a kezét.

–Jól van, megvárom, nem megyek sehová – nyugtatta meg Eliza.

A professzor kis idő múlva megjelent, hozott egy új fehér pólót.

– Kölcsönkaptuk. Húzza le magáról azt a vacakot!

Rosszul lett mikor kiléptek a friss levegőre. Gyengévé és bizonytalanná vált. Meg kellett állnia, hogy erőt gyűjtsön. A professzor előttük ment, pár lépéssel lehagyva őket. Ki tudja közben hol járt gondolatban, mintha nem is együtt lennének. Levente figyelt fel Eliza sápadt arcára, egy természetes mozdulattal megfogta a kezét. Jelezte, hogy számíthat rá. Eliza rámosolygott a fiúra.

– Nagyon kedves vagy, ígérem, mindjárt jobban leszek.

Levente visszamosolygott, de a kezét nem engedte el a továbbiakban. A professzor az autóhoz érve hátranézett, meglepődött a kézen fogva sétáló páron. Nem ült be az autóba, megtámasztotta magát az oldalánál és türelmetlenül bevárta őket. Mikor odaértek, tárgyilagosan közölte Elizával, hogy úgy döntött, nem Párizsban mennek el bevásárolni, hanem Lyonban. Ezért máris indulnak, hogy időben odaérjenek.

– Az autóban senki sem látja milyen ruha van magán, Lyonban lesz egy egész délutánunk. Ha elfoglaltuk a szállodai szobánkat, nyugodtan be tudunk vásárolni a Confluence Bevásárló Központban.

Eliza még örült is, hogy nem kell a tömegben sorban állni, szófogadóan beült Levente mellé a hátsó ülésre. Észrevette, hogy az autó útrakész, csak miatta álltak meg a kórháznál.

– Nem ül ide mellém? – nézett hátra a professzor – Nyugodtan előre ülhet, nem zavar a vezetésben.

– Köszönöm most még nem, kicsit szédülök... talán később.

Tényleg szédült, de nem ez volt az igazi oka. Minduntalan zavarba jött a férfi átható tekintetétől. Úgy érezte belelát, olvas a gondolataiban. Az is lehet, hogy már felismerte, csak kíváncsi meddig játssza memóriavesztest. Úgy érezte csöbörből vödörbe esett. Kezdett olyan idegfeszítő lenni a helyzet, mint mikor nem emlékezett semmire.

– Rendben van, négy óra autóút Lyonig. Holnap tíz órakor elhagyjuk a szállót és irány Marseille. Az is körülbelül három és félórás út. Ott egy ismerős családnál szállunk meg. Vendégházuk és zárt udvaruk van.

A professzor besorolt a Párizsból kivezető útra. Megállás nélkül beszélt hozzájuk.

– Nem tudom mennyire ismeri Heléna Marseille-t, az egy különleges város... sok téren az, ezért jobb, ha óvatosságból vigyázunk.

Nem volt kíváncsi a válaszára, folytatta a mondanivalóját, mint aki csak magát szórakoztatja.

-- Marseille Afrika európai oldalának tekinthető, csak egy ugrásra van az észak-afrikai partoktól. Arabok és feketék ugyanúgy lakják a várost, mint a franciák. Vegyülnek a kultúrák. Marseille-ben hírhedten rossz a közbiztonság...

Tanít– gondolta Eliza – mindig ez az oktató kimért szöveg. Nem azért, hogy nem kíváncsi rá, mindig is érdeklődve figyelte az előadásait... csak lehetne oldottabb, közvetlenebb, a fenébe: legalább ilyenkor, amikor nyaral. Olyan mintha álarcot viselne, ne tudjon senki közel férkőzni hozzá.

– Miért választotta Korzikát, és miért megy autóval? Szerintem nem a legpihentetőbb utazási forma... – nem fejezte be mire gondolt, elhallgatott, nem merte kimondani hangosan, hogy ilyen ökörséget ő biztosan nem tenne meg, van repülőjárat, villámgyors vonatközlekedés. Az autó nem szolgálja a pihenést, legalábbis annak aki végig vezeti Párizsból a kompkikötőig.

Siraki a visszapillantó tükörben figyelte hátrafelé, érezhetően hálás volt, hogy bekapcsolódott a társalgásba.

– Pár éve felírtam Korzikát a bakancslistámra, majd meglátja milyen gyönyörű hely. Az autó számomra a szabadság... nem függök senkitől és semmitől. Ott állok meg az úton, ahol akarok. Igen, ez az ára, ami azt illeti elég fárasztó. De Korzikán is bérelni kellene autót. A saját az mégis csak a saját. Jobban van már? Hátrafordult és alaposan áttanulmányozta Eliza arcát

-- Köszönöm, igen. Ne aggódjon, nem kell visszafordulni miattam.

A professzor elcsendesedett a forgalomra koncentrált. Levente mikor észrevette, hogy abbahagyták a beszélgetést, azonnal elkezdte a saját társalgását folytatni, odanyújtotta a noteszát Elizának.

Franciául írt: – Örülök, hogy velünk jössz nyaralni.

– Meghívtál, nagyon nagy illetlenség lett volna visszautasítani. Remélem jól kijövünk egymással, nem fogod megbánni a végén.

Levente írt: – Biztosan nem fogom. Jobb, hogy te jössz velünk, nem Kata.

– Mi bajod van Katával?

Levente írt: – Nincs bajom vele, csak nem szórakoztató... és te szebb is vagy.

– Értem.

Eliza elkérte a tollat, ő is írt: – Lesznek titkaink, azt leírjuk, de később eltépjük a lapokat. Rendben?

Levente elolvasta és bólintott, hogy megértette.

Eliza írt: – Apukád nem örül, hogy veletek megyek.

Levente válaszolt: – De örül, csak nem tudja kimutatni. Ez már titok?

– Ez még nem – nevetett a fiúra Eliza.

--Sok titkod van? -- kapta a következő kérdést.

-- Igen. De oda vissza fog működni. Egyet én mondok egyet meg te. Rendben?

Levente elbizonytalanodva fürkészte Eliza arcát.

Kiértek Párizsból, a professzor felvette az autópályán a tempót, egyenletesen százhússzal haladtak. Látta a visszapillantó tükörben ahogy Eliza és a fia kommunikál egymással.

Furcsamód ráérzett a fia, hogy el kell hozniuk Helenát. Lehet az is, hogy segíteni akart, mert látta, hogy nem közömbös számára a fiatal hölgy. Valahonnan ismeri... de honnan? A hangja, a mozdulatai...

Meglátott egy parkoló melletti kávézót kültéri asztalokkal. Lassított és bekanyarodott a parkolóba. Kiszállt, magasra emelt karral kinyújtózkodott.

– Velem persze senki sem törődik. Ha elalszom a volánnál akkor sem – nézett Elizára sértődötten. – Igyunk meg egy kávét!

Türelmesen várta míg kikászálódnak az autóból. Jól esett a nyújtózkodás, nem csoda, hisz két óra autóút volt mögöttük. A professzor természetes laza mozdulattal átölelte a vállát mikor mellé lépett.

-- Ott van egy kávézó, jöjjön!

Úgy mentek egymás mellet mintha évek óta összetartozó párt alkotnának. Az orvos közvetlensége meglepte, elgyengült az érintésétől. Az vigasztalta csak, hogy a sápadtságát a betegségének fogja tulajdonítani. Míg kávéztak a férfi nem vette le a tekintetét róla. Mint aki most látja először a vele szembenülő nőt, talán azokban a percekben tudatosul benne, hogy kivel is indult el nyaralni. Nem látszott fáradtnak, mintha útközben elhagyta volna azt az álarcot, amit a kórházban viselt. Mikor megszólalt teli volt melegséggel a hangja. Eliza nagyon meglepődött a hirtelen változáson.

-- Ha már együtt megyünk nyaralni, szeretném, ha jól éreznénk magunkat. Örülök, hogy itt van velünk Heléna. Ebben a pillanatban minden átértékelődött az Ön személyes jelenlétével. Úgy érzem a nyaralásunk rendhagyó lesz és mozgalmas... nem fogunk unatkozni. Az úton láttam... hogy Leventével jól kijönnek... nem tudok miatta elég hálás lenni Önnek.

Mikor az autóhoz visszaértek, rámosolygott az orvosra.

-- Jól van, előre ülök. Levente úgyis álmos, tud legalább pihenni.

Be ült mellé az anyósülésre.

-- Végre egy jó döntés. Én is fáradt vagyok, remélem ébren tud tartani - válaszolt az orvos, közben nézte ahogy Eliza a biztonsági övvel bajlódik. -- Segítek.

Odahajolt, hogy bekapcsolta az övet. Egy pillanatra megállt a mozdulat közben, belenézett a szemébe. Teljesen közelről érezte a leheletét, gyorsan elkapta az orvosról a tekintetét. Zavartan lehajtotta a fejét.

-- Köszönöm a segítségét, nem értem magam sem, miért szerencsétlenkedek annyit. A világ legegyszerűbb feladata egy biztonsági öv bekapcsolása, én meg látja, mint egy béna kacsa...

Az orvos kikanyarodott a parkolóból. Elgondolkodva figyelte egy darabig a forgalmat mielőtt újra megszólalt.

-- Hogy áll az emlékezetkieséssel hölgyem? Jönnek már azok a fránya emlékek?

Eliza újra zavarba jött a nekiszegezett kérdéstől. Megpróbálta megúszni a választ.

-- Pár dolog beugrik, de ezek inkább lexikálisak. Nagyon tudok mégis örülni, ha a semmiből, valahonnan befut egy- egy információ. Megkérdezhetem miért fontos önnek pont a memóriakutatás? A főnővértől tudom, hogy ez a fő kutatási területe.

Megelégedett magával, úgy gondolta sikeresen elterelte a férfi figyelmét.

-- Biztos, hogy érdekli is, vagy csak udvariasságból kérdezi? - nézett felé meglepődve a professzor.

Az autópályán lelassult a forgalom, talán a délidő miatt. Kiértek egy síkvidékre, ligetes facsoportok suhantak el mellettük.

-- Egyáltalán nem udvariasságból kérdezem. Az utóbbi időben sokat foglalkoztatott engem is a téma, mármint a memória kérdése. Mikor elvesztjük az emlékeinket, hová tűnnek el? Mert elbújnak valahová, nem törlődnek ki örökre.

-- Nagyon összetett és máig ismeretlen ez a terület. Az ember keresgél, hogy megtalálja az összefüggéseket, már- már azt hiszi, hogy célhoz ért... és egyetlen kis porszemtől összedől a teória. Ha azt képzeli, hogy amit kutatok az szimplán biokémiai folyamat, nagyon nagyot téved. Mi, a modernkor kutatói szkeptikusak vagyunk, csakis materialista szemszögből akarjuk megközelíteni a témát. Ezért minden spirituális tant tagadunk. Ezt egyetlen okra vissza lehet vezetni, egyikőnk sem akar feltűnően kilógni a sorból, ezért, ha rájövünk, hogy létezik más alternatíva, inkább elhallgatjuk. De ez nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe az több ezeréves ősi leírásokat. Saját magam is végeztem például regressziós hipnózist. Megdöbbentő eredmény született több esetben. A hipnózisban lévő visszahívta az eltemetett emlékeit és elmesélte az előző életét. Ki volt ő, milyen korban élt, hogyan halt meg. Ilyen eltemetett emlékekre gondolt? Utána jártunk mindnek, amit elmondott és kísérteties hasonlóságot találtunk a helyszínen. Csalásról szó sem lehetett, mivel olyan nagy volt a földrajzi távolság.

-- De hisz ön most a lélekvándorlásról beszél, amikor valaki újjászületik egy másik testben.

A professzor elmosolyogta magát.

--  Igen. Örülök, hogy az információk visszatértek a memóriájába. Így már tudunk oda-vissza beszélgetni. De hogy a témánál maradjunk, ki tudja, hogy hol tárolódott az előző élet emléke? Na, látja örök rejtély. Tudat alatt tisztában vagyunk azzal, hogy a spirituális dimenziók léteznek. De nem lehet felvállalni, mert ez az a porszem, ami mindent összedönt, vallásokat, dogmákat, eszmerendszereket. Szóljon rám, ha untatom. Ebben a témakörben képes vagyok elfeledkezni a beszélgető partneremről.

- Nem. Nagyon érdekel, folytassa csak.

- Igen érdekes téma, mivel ez az a módszer, amivel sikerül felszabadítani az eltemetett emlékeket és gyógyítani tudunk pszichés problémákat, lelki defektusokat.

- Hirtelen olyan érzésem lett, hogy a fia miatt kezdte el a kutatást. Javítson ki, ha tévedek -- vágott a szavába Eliza.

A professzor elhallgatott, elmerült a gondolataiban. Eliza egy darabig azt hitte, meg sem hallotta a kérdést. Az autópályán egyre nagyobb lett a forgalom, közeledtek Lyon felé.

-- Értem a hallgatását... elnézést az illetlen kérdés miatt.

A férfi felhúzott szemöldökkel nézett felé, láthatóan bosszantotta a kérdés.

--  Mit ért? Egyáltalán mit tud az életünkről Hölgyem? Milyen információkat gyűjtött össze titokban? Biztosra veszem, hogy tudja, hogy a feleségem meghalt. Valaki megmondta, milyen státuszban élek, hogy özvegy vagyok. Én meg percre pontosan megmondom majd, hogy mikortól emlékezik. Jól van, lehet benne egy kis hézag, egy kis szelekció, de elenyésző mennyiségben.

Eliza sértődötten elfordította a fejét. Miért is gondolta, hogy mellébeszéléssel elterelheti az igazságról a figyelmét. Átlát rajta, mint a szitán. Most azt képzeli, hogy egy kis számító döggel utazik álmai nyaralására, mellette még igaza is van. Semmi joga pár órás autóút után beletaposni a legintimebb magánéletébe. Ha akar róla beszélni, beszélni fog magától. Ha nem akar vele megosztani semmit, akkor sose fog. Ilyen egyszerű. Miért nem tud leállni és kivárni, hogy idővel megnyíljon előtte erőszakos unszolás nélkül.

-- Soha nem hazudnék önnek és nincs is szándékomban a jövőben sem. Azonnal szólok, ha minden rendben nálam. Ha úgy gondolja, hogy bosszantom, vagy szemtelen vagyok, megállhat, visszamegyek Párizsba. Valaki csak felvesz egy kidobott potyautast. Előbb utóbb úgyis megteszi, hisz nem tartozunk össze, én meg nehezen tudok leállni a kérdésekről. Kíváncsi természetű vagyok.

Az orvos ingerülten rászólt:

-- Nem akarom kirakni! Igazából nem bosszant, csak nem szeretem megosztani a magán problémáim senkivel. Nekem az is elég, hogy a fiam kedveli a társaságát. Jól van, kivételt teszek, válaszolok. A fiam négyéves volt mikor autóbalesetet szenvedett az anyjával...

Eliza továbbra sem tudta visszafogni magát, hiába tett ígéretet magában.

-- Elnézést, csak feltételezem, hogy a fia azóta nem beszél. Szerintem nem beteg a fia, kimondottan éles eszű és intelligens. Gondolom alávetette regressziós hipnózisnak. Ha igen, mit tudott meg, hogyan képes eltűrni, hogy nem beszél senkihez közel hat éve? Ez az ön gyengesége szerintem...

A professzor idegesen hátranézett Leventére. Megnyugodott, amikor látta, hogy békésen alszik a hátsó ülésen.

-- Nem értem miről beszél. Nem vagyok gyenge.

-- Volt vagy nem, hipnózisban a fia?

-- Igen, volt. Ez az egyik kutatási területem. Miért ne használtam volna ki pont a fiamnál? Számomra teljesen elképesztő információhoz jutottam általa.

-- Ha még ön is meglepődött...

-- A fiam mindenre emlékezett, a szó szoros értelemben, az utolsó szóig mindenre. Megrázó volt végig hallgatni...amikor arról beszélt, hogy az anyja őt kérte meg, hogy segítsen rajta, mert meg fog halni. Levente csak négyéves volt, megsérült és sokkot kapott a félelemtől, de megértette a könyörgő szavakat. Nem tudott segíteni, elmondta, hogy sikoltozott és engem hívott...

-- Azt gondolja, hogy önvád alakult ki benne, talán önre is haragszik, hogy nem ment oda segíteni?

-- Mindent elkövetek, hogy normális életet éljen, de nem kényszerítem. Majd egy nap magától, saját akaratból beszélni fog.

-- Mert ön úgy gondolja ez a helyes, igy cselekszik egy jó apa... szerintem önben is van egy jó nagy adag önsajnálat.

A kemény szavaktól ideges lett a professzor, dühösen válaszolt vissza.

Úgy beszél, mint egy pszichológus. Tényleg milyen végzettsége van?

-- Teljesen mindegy, a megállapításomnak semmi köze a végzettségemhez. Tisztán látom, hogy mi a probléma.

-- Mondja csak, hallgatom - nézett felé gúnyosan az orvos - maga csak jobban tudja mint én.

Úgy gondolta most már mindegy, a téma fellett dobva, ha most az orvos megáll az autóval és kinyitja az ajtaját, el kell fogadnia a döntését. De a véleményét nem fogja előtte eltitkolni semmiképpen. Ő erre képtelen.

-- Ne gúnyolódjon. Nem igaz, hogy nem jött rá magától is. A fia szeretethiányban él, nem mellesleg lehet úgy érzi, ő az oka, hogy meghalt az anyja, mivel hiába kérte azon a végzetes napon, nem tudott rajta segíteni. A szívére hallgasson uram, ne a tudományos tézisekkel teletömött okos agyára. A szívnek fontosabb szerep jutott az életminőségünkben, mint az agyunknak.

-- Kifejtené miről beszél?

Az orvos ingerülten félrerántotta a kormányt egy hirtelen lassító jármű miatt.

-- Ez nem igaz... impulzusokról. Az utolsó hat évükben ön kiiktatta és alárendelt szerepre kényszerítette az érzelmeket. Szóval, ha egyszerűbben akarom elmondani kibillent az érzelmi egyensúlyuk, mindkettőjüknek. Vannak kimondottan szívre ható érzések, amik, ha jól működnek a testünkben, visszaáll a harmónia. Ön memória kutató, ennek ellenére olyan érzésem van, hogy hibát követ el, mikor az érzelmeket másodrangúnak állítja be... a fia életében.

-- Hallgatom...

Eliza idegesen válaszolt.

-- Vegyünk egy példát. Ha egy nő azt mondaná önnek, hogy oda van magáért...az agya csak memorizálná és elrakná, mint egy információt... de a szív reakciója teljesen más lesz, megemeli a pulzusszámot, a test-hőmérsékletét, üzenetet, vagy inkább parancsot küld az agynak, hogy dolgozzon, indítsa be a boldogsághormonokat. A szív az aggyal szoros kapcsolatba kerülve döntést hoz és tudatára ébreszti... hogy szerelmes lett...

Eliza összeharapta az ajkait. Ezt nem kellett volna. Azonnal rájött, hogy túl tolta a biciklit.

A professzor arca csodálkozást tükrözött amikor feléje fordult. Ott ült az autójában egy szárnyaszegett sérült madár, hisz azért viszi magával, hogy megóvja a további sérülésektől, aki mára felébredt, borzolja a tollát, kioktatja, beleszól az életébe. Karmol, csikar. Igaz, figyelmeztette indulás előtt, hogy nem tudja kit visz magával. Egyre érdekesebben alakulnak a dolgok. Hagyni kell, hagy beszéljen amennyit akar, hisz csak így tudja egyre jobban kiismerni. Őt nem lehet becsapni, minden átverős trükköt ismer. Az aki osztja az észt mellette, már nem, vagy csak részben memóriavesztes. Szórakozik, egyfajta játékot űz. Ugyan milyen célok vezérlik? Meg kellene mondani neki, hogy itt a vége. Ha megmondja, vissza kell küldenie Párizsba. Hiányozni fog, olyan színes, kedves egyéniség. Nélküle nagyon egyhangú lenne a nyaralása. Bizonyára magától is elmondja ki ő és miért tart velük. Mi motiválja? A légből kapott ingyen nyaralás? Vigyázni kell vele. Okos, kiismerhetetlen, talán számító is. Ezzel a tudattal sem tudott rá haragudni. Érdekes nyaralás lesz ebből, az már előre leborítékolható. Hallgatásba burkolódzva vezetett tovább, a forgalom egyre nagyobb lett ahogy közeledtek Lyonhoz.

Eliza nem tudta ép ésszel felfogni, hogyan tud az orvos olyan rezzenéstelen arccal vezetni, beszélhet neki akármit, mintha észre sem venné, hogy ott ül mellette. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt kakadu, akit csak szórakoztatásra tart a gazdája. Nem szólt többet hozzá, nézett kifelé, és kezdte sajnálni, hogy nem a tájra összpontosította a figyelmét, mert lett volna miben gyönyörködnie. Hatalmas levendula mezők és szőlőligetek mellett haladtak.

A professzor kis idő múlva feléje fordult, gondterhelt volt az arca.

– Heléna! Ne haragudjon, hogy nem folytatom tovább az előbbi eszmecserét. Teljes mértékben tudom, miről akart meggyőzni. Azért tartom feleslegesnek, mert nem ismerjük egymást, ezért korai ilyen szintű kritikával illetnie engem. Nem értem miért kötött belém. Nemsokára beérünk Lyonba, a Hotel du Theatre- ban foglaltam szobát. Figyelnem kell az utat, igaz nem teljesen ismeretlen számomra a hely, voltam itt többször előadást tartani. Bizonyára ismeri Lyont, Párizs és Marseille után a legnagyobb városi agglomeráció. Egyetemi város, legalább százhúszezer diák tanul a városban.

Eliza nyeglén visszaszólt a kioktató hangnemre.

–Bizonyára nem kerülte el a figyelmét, jó ideje egy szót sem szóltam, tehát nem foghatja rám, hogy zavarom!

Rájött, hogy a férfi kulturáltan elkerülte a számára kínos témát, azonnal másról kezdett beszélni. Diplomatikusan, kitűnő taktikával tudott hárítani, ezt az oldalát még az egyetemről ismerte. Dühös lett, úgy érezte labdába sem rúghat nála, tudnia kellett volna, hogy nagyon magas az IQ szintje és ennek ellenére mégis megpróbálta kioktatni. Mit gondolhat ezekután magában róla, meg arról, amit előzőekben összezagyvált.