A kisértet

 

A buszon kellemesen meleg volt, az őszi napsugár végig cirógatta az arcát az üvegen keresztül. Nehezen tudott elszakadni a két szerencsétlen embertől, akik az utóbbi napokban az akarata ellenére bevonták az életükbe. Meditált magában: milyen könnyen ítélkezik. Ezt a legkönnyebb mindig, gyorsan bedugni valakit egy kreált skatulyába, a többi közé. Sem a férfi, sem a nő nem nézett ki szerencsétlennek... hisz ha nem tudná, mi történt velük, milyen tragikus életük lett, csak két helyes embert látna bennük, akik szeretik egymást. Mert szeretik egymást, ez tény... a nő meg fog halni... kezdte sajnálni a férfit. Ő a drámában a legnagyobb vesztes, egyedül marad, se gyerekek, se rokonok, se feleség. Benjáminra gondolt, akiről már az első találkozáskor megállapította, hogy nem csúnya pasi, magas, férfias... túlságosan férfias... nem normális, hogy ezen egyáltalán rágódik. Az egészet azonnal el kell felejtenie! Mi köze hozzájuk? Semmi! Bevillant a tudatába a haldokló asszony, ahogy könyörgött neki: de mit akart az asszony azzal, hogy segítsen? Hogyan tud ő segíteni? Nem tanult polgári jogot. Mit talált ki ez a szegény asszony? Nem mondta végig, mit vár el tőle, úgy gondolta, ő úgyis fogja tudni, mit kell tennie ezután. Gondolhat, amit akar, ő honnan is tudhatná, az asszony mit látott „odaát"? Ez az egész úgy, ahogy van... nem normális.

A busz sípolva lassított le a végállomáson, beállt ő is a leszállók közé. Közvetlen előtte egy nő karjában aludt egy kisgyermek. Fáradt lehetett az utazástól, nem ébredt fel, csak a cumi mozgott a szájában. Néha megrebbent a lehunyt szemhéja. – Biztos álmodik – önkénytelenül lassított, hogy a háta mögöttiek nehogy hozzálökjék az anyához.

.Két megállót kellett villamossal utaznia. Onnan már csak gyalog ment a panelsorig, ami előtt kis zöld területen volt egy játszótér, ami örökös vita tárgyát képezte mindig, hogy a kutyák vagy a gyerekek birodalma-e. A kutyások kibírhatatlanok voltak, legalábbis az ottani kutyások, örökké teleszarták a kutyáik a gyerekek játszóhelyét. Egyik alkalommal valaki rajszöges kolbászokat rakott ki a lehajló levelek közé. Két kutya meg is döglött tőlük. Akkor meg abból lett ribillió. Mi van, ha egy éhes gyerek megeszi? – Éhes gyerek? – már tudta, hogy sok van azokból is.

A szemetes konténerek savanyú lehelete megcsapta az orrát. – Az otthon illata – gondolta keserűen. Észrevette magán, hogy nem ugyanazzal a szemmel nézi a környéket, mint egyetemista korában. Rögzítette az agya a képeket ugyanúgy, mint azelőtt, de nem úgy dolgozta fel. Lassan de biztosan változott benne a világról alkotott értékrend. A házuk előtt egy magas ecetfa állt, már sárgultak a levelei. A teli konténerek itt is bűzlöttek, mellé is dobáltak szemetes zsákokat, amit a kutyák vagy a hajléktalanok feltúrtak, a járdán zörögve gurultak a műanyag flakonok. – A város belülről bűzlik – gondolta – mint a szardíniás konzerv... pedig ez itt Európa, nem értette miért bosszankodik a szemét miatt? Ha Indiában élne, ahhoz képest, amit lát, patika.

Az anyja boldog volt, ölelték egymást már az ajtóban.

– Micsoda véletlenek vannak, téged emlegettünk az előbb!

– Kivel emlegettél?

– Gyere csak beljebb, keresztanyád van itt a Pálos-tanyáról, fontos hírrel jött fel Pestre.

Ki se mondta jóformán az anyja a mondatot, már ott is állt mögötte a szikár, magas asszony, nevető szájjal, csillogó bogárszemekkel.

– Nem csak látogatóba jöttem, üzletet is szeretnék kötni veletek. Hogyhogy hívás nélkül itt vagy lányom, ezen a fontos eseményen?

– Ha te tudnád, mennyi hihetetlen dolog történik velem az utóbbi időben keresztanyu, nem csodálkoznál. Ma reggel csak úgy útnak indultam, talán mintha valaki mondta volna, hogy haza kell jönnöm, látod, itt vagyok!

A három nő bement a konyhába, leültek az ebédlőasztal köré. Sára öntött magának kávét, és érdeklődve figyelt, hátha elárulják végre neki is, miben sántikál a vidéki rokon. – Nem lehet baj, hisz ragyog mind a két asszony, az anyja is, régen látta ilyen boldognak.

– Na, megszólaltok végre? – sürgette türelmetlenül a két jókedvű asszonyt.

Keresztanyja lenyelte az utolsó kortyot a bögréjéből, aztán elárulta, milyen üzletet készítenek elő az anyjával.

– Azt ajánlottam anyádnak, adja el ezt a hitellel megterhelt lakást, fizesse ki a tartozását, múljon el a fejetek felől a veszedelem. Felajánlottam neki, hogy minél hamarabb költözzön le hozzám vidékre. Mi már megegyeztünk, ha nyélbe üti anyád az eladást, költözhet is! De a te válaszod is nagyon fontos, több ok miatt.

– De hát anyu, nincs lemaradásod, én fizetek mindent! – háborodott fel Sára – Mihez kezdesz te vidéken, örök életedben városi voltál. Ez ugye csak egy rossz vicc? Velem mi lesz?

– Ne lázadozz Sára, neked is jó lesz. Nagy a ház, a te helyed is ott van. Gondolj csak bele, nem kell a hitel miatt dolgoznod, amit szegény testvérem felvett. Én meg egyedül vagyok, Isten elleni vétek ott egyedül élni. Idegent meg nem engedek a gazdaságba. Keresztapád végrendelkezett... most már ideje megtudnod, ha én meghalok... – jelentőségteljesen ránézett Sárára, aztán kimondta a legfontosabbat –, minden rád száll, te vagy az örökösünk. De miért várjuk meg az én halálom? Akkor ki tanít be téged a fortélyokba, lányom? Itt az idő, bajban vagytok. No, meg szegény testvérem is elköltözött az Úrhoz.

– Milyen gazdaságról beszélsz keresztanyám, a háztól a mezsgyéig? – nevetett fel gúnyosan Sára.

– Meg a mezsgyén túl, ötven hold, megvette keresztapád a földet annak idején, neked Sára! – mondta az öregasszony felvillanó szemekkel.

– Az akácos erdőig?

– Az erdő is benne van – javította ki újból az öregasszony.

Sára összezavarodott, a két asszony úgy figyelte a reakcióját, mintha azon múlt volna az életük. Nem akarta megbántani őket, igaz, nagyon meglepődött azon, hogy van egy vidéki birtoka, de egyáltalán nem tetszett neki, amit kitalált a keresztanyja. Még hogy ő is vidékre? Meghibbant mindenki.

Mégis úgy döntött, hogy nem lesz ünneprontó. Talán igaza van mindkettőnek, amikor úgy gondolták, összekötik a hátralévő éveiket.

Eszébe jutott Róza, aki vidéki életről áradozott az éjszakai sétájukon – Róza ugyan mit tud, amit ő nem? Szerinte vidéken lehet csak élhető életet élni, egészséges körülmények közt gyermeket nevelni. Ki tudja? Soha nem törte a fejét ilyen dolgokon, nem csak ezen nem, a gyereknevelésen sem, még álmában se jött elő egyszer sem. Gyermeknevelés? Atyaég, miért is jutott eszébe újra... Jól van, legyen hát ez a nap a békességé! – fejezte be a magában folytatott elmélkedését és ránézett a két asszonyra, akik csendben és feszülten várták a döntését.

– Én ebbe nem szólok bele, tudom, hogy mindig nagyon szerettétek egymást, én is nagyon szeretlek benneteket. Köztünk itt van apu emléke, összeköt bennünket örökre. Legyen hát meg az Úr akarata és keresztanyámé is persze! – nevetett fel vidáman a két asszony megkönnyebbülésére.

– De még most se tudom felfogni, mi a fészkes fenét csinálsz majd ott anyu? Halálra fogod magad unni.

Az anyja kérdőn nézett a lányára.

– Unatkozni fogok, azt mondtad?

– Azt. Eltaláltad. Te városi vagy, és az voltál mindig, azt hiszem, törvényszerűen az is maradsz. Nincs a génjeidbe kódolva a vidéki élet.

– Igazad van, mindig városban éltem. Mégis úgy gondolom, jobb lesz ott, mint itt a négy fal közt reggeltől estig. Szerinted most mit csinálok? Én megmondom neked, halálra unom magam!

– Bizony ez az igazság, vidéken sokkal jobb lesz, majd meglátjátok! – helyeselt a vidéki rokon.

Hosszú győzködés után megígérte, hogy leköltözik hozzájuk, de kicsit később.

–Talán egy év is kell anyu, míg pontot teszek egy-két dologra. Vannak elvarratlan szálak az életemben, amit nem hagyhatok félbe – mondta, közben akaratlanul a haldoklónak tett ígéret is beugrott a gondolatai közé.

– De sűrűn lemegyek hozzátok madárdalt hallgatni az akácosban. Ígérem!

A két asszony elől elhárult az akadály, megkapták Sára áldását, boldogan szövögethették tovább a jövőbeli, közös életüket.

Sára otthagyta a két duruzsoló asszonyt, átment a másik szobába.

Beindította az apja számítógépét. Mikor bevillant a monitoron az első kép, összerezzent. A diplomaosztáskor készült fotó volt a főoldalon, ahogy ölelték egymást boldogan. Apa és lánya. Mind a ketten teli szájjal nevettek. Sokáig nézegette a fotót emlékeibe merülve.– Biztos, hogy nagyon boldog volt apja, hogy diplomás lett. Mit szólna most szegény, ha megtudná, mit tervezget odaát a másik szobában a nővére meg a felesége? Ha élne, kinevetné őket, talán azt mondaná:

– Hé, álljatok le, nem azért tanult Sára, hogy paraszt legyen!

A keresztapja meg titokban végig oda várta a tanyára. Megvette a sok földet a tanyaház körül. Szólhatott volna, hogy ne közgazdásznak tanuljon, hanem mezőgazdásznak. Hát persze, elejétől fogva várta a tanyasi gazdaságba, hisz el is mondta, csak akkor még nem értette meg:" Neked adom a tanya feletti csillagos mennyboltot", jutott újra eszébe, hogy az öreg keresztapja mit mondott neki gyerekként. – Félelmetes, ahogy előjöttek arról az estéről az emlékei, mintha figyelmeztette volna, hogy nagyon közeledik az idő, amikor át kell vennie az örökségét. A csillagokat a tanya felett.

Beírt a Google keresőjébe egy szót, „árva gyermek". Eszméletlen kínálat ugrott elé, keresgélt köztük. Az állami gondozásnál rákattintott. Olvasta és még jobban összezavarodott. Úgy zárta le a gépet, hogy már tisztában volt azzal, mitől félt az asszony. A gyerekek tényleg nehéz helyzetbe kerültek. Az a legkevesebb, hogy ideiglenesen nevelőszülőhöz adják őket. Megtudta azt is, ha az apa rendszeresen látogatja a két gyereket, nem adhatják örökbe egyiket sem. De ha nem látogatja őket, valami ok miatt, akkor örökbe adhatókká válnak.

Az asszony talán attól fél, hogy a férje nem képes összetartani a családot. Azt mondta, a férje előtt nincs egyenes út... ugyan mire gondolt, mit tud, amit nem mondott el? Talán azért nem akart beszélni, mert ott volt a férje.

Sárának továbbra sem volt halvány sejtelme arról, hogy mit fog tenni, ha mégis megcsörren a telefonja. Mert tudat alatt érezte, hogy még nincs lejátszva minden ebben a nem mindennapi történetben.

A férfi nem fogja felhívni az biztos. Minek? Csak arra kérte, színészkedjen. Játsszon el egy szerepet a haldokló feleségének. Talán az asszony hívhatja mégis... de honnan, hisz meg fog halni, a túlvilágról? Neki adott telefonszámot. Lecsukta a laptopot. Arra gondolt, le kéne zárnia ezt az egész szerencsétlen ügyet. Lezárni úgy, ahogy a haldokló asszony férje kérte rá. Lezárni és örökre elfelejteni. Miért olyan nehéz megszabadulni egy rémálomtól? – Lám, milyen idióta, nem képes szabadulni tőle. Még a végén elhiszi, hogy az a nő tényleg látta a jövőt. De legalább lenne benne valami hihető, kézzelfogható, valami extra. Csak magában az is nevetséges, hogy van két gyerek, akik csak arra várnak, hogy ő nevelje fel őket. Azt miért nem látta ez az asszony, hogy egyáltalán akarja-e? Még hogy a sors, meg az Isten. Kivan az egésztől! – Vissza ment a konyhába a két trécselő asszonyhoz, közben széles mosolyra igazította az arcát, nehogy észre vegyék, hogy nincs minden rendben körülötte. Egyelőre senkivel nem akart beszélni arról, milyen nevetséges szituációba keverte saját magát.

Kiderült, hogy a keresztanyja nem csak egy napra utazott fel a városba. Nagy súlya volt a látogatásának, ezért aludt egy éjszakát vendégségben, mert úgy gondolta, mindent meg kell részletesen beszélni, nem szabad elkapkodni semmit sem. Sára megebédelt velük, majd koradélután elbúcsúzott tőlük.

– Aztán alaposan rágjátok át a tervet, ne csússzon bele hiba! Segítek mindenben, csak szóljatok, ha bármiben megakadtok. Telefonálj anyu, mindenről tájékoztass, ígérd meg! – szólt rá az anyjára. – Te meg keresztanyám, nagyon megleptél, hogy így gondoskodsz a családról. De nem csak te, szegény keresztapám is, nem is tudom, mit mondjak. Őszintén még fel se fogtam a súlyát a szavaidnak.
– Kiről gondoskodtunk volna, Sára? Isten nekem nem adott gyermeket, de kínált egy lehetőséget. És az te voltál mindig kislányom. Olyan vagy te nekem, mint az édes gyermekem, mióta a keresztvíz alá tartottalak. Jó, hogy hazavezérelt a mai nap az Isten – nézett áhítatosan a mennyezet felé és keresztet vetett gyorsan. – Mert csak a te szavad a döntő. Mi már lépegetünk minden nap Jézus országa felé. Kellesz a gazdaságba, a fiatalságod elsősorban. Azért, hogy öreg napjainkra odafigyelj. Remélem, ad az Isten melléd egy jóravaló, becsületes férfiembert, aki megbecsüli a keresztapád élete munkáját. Ötvenholdas tanyagazdaság, az egy nagy ajándék. Remélem, már felismerted aranyom te is?
– Megtanulom azt is, na persze, ha segítesz. Az meg, hogy ki lesz a párom, még a jövő rejtegeti előlem is. Nem sürgős számomra a férjhez menés. A mai srácokból kiábrándultam. A mostani ismeretségi körömből még csak egy sem jöhet számításba. Az egyetemről meg pláne. Azokkal csak csavarogni, bulizni volt jó. De az már a múlté. Az apu halálával valami nagyon megváltozott bennem, változott az értékrendem. Sajnos későn, hamarabb kellett volna.
– Az idő sürget pedig, a legszebb korban vagy gyermekáldásra. Még az kéne, hogy öreglány maradj. Szép vagy, okos vagy. Majd meglátod, ott vidéken járni fog utánad sok legény, ne is itt keresd az igazit! – hízelgett az öregasszony, mint egy kerítő.
Sára nevetett a keresztanyja elmélkedésén, megölelgette mindkettőjüket és elindult Csepelre, Kíra családjához.
Könnyű szívvel lépett ki a panelházból, nem bánta, hogy beolvad majd a múlt emlékeibe minden ott töltött napja. Nézte a telerondított graffitis házfalakat, kapualjakat. Tudta, hogy ezeken pláne nem fog későbbiekben nosztalgiázni. Lassan szétpattant a lelkét abroncsba szorító burok, és darabjaira hullott. A belső szorongása nem húzta már visszafelé, már nem kellett aggódnia az anyjáért, mint azelőtt.
Vidékre akar költözni az anyja, és nem kényszerből, látja rajta az izgalmat és a várakozást. Menni akar, vágyik oda. Hát hadd menjen! Na, és ő? Benne miért nincs ez a nagy izgalom? Soha nem jutott eszébe egyszer sem az életben, hogy vidékre menjek élni. Egyáltalán nem örült annak, hogy más döntötte el a jövőjét. Mintha elvették volna a saját akaratát, mindenben a halálra készülők döntöttek a sorsáról... a keresztapja, hogy hol fog élni, Karola, hogy ki lesz a családja, talán még azt is eldöntötték, ki lesz a férje.

Idegesen szállt fel a buszra, ami a HÉV-megállóig vitte.

Sokszor volt az egyetemi évek alatt Csepelen Kíránál. Egyetem előtt nem ismerték egymást, csak a gólyabálon találkoztak. Ott jött össze a brancs, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettek.

Kírát és az öccsét egyedül nevelte fel az anyja, még gyermekkorukban lelépett az apjuk egy nővel. Kíra mindig azt hajtogatta, hogy az apja egy szemét alak, mert megcsalta az anyját. Szerinte abba is rokkant meg az anyja, a sorozatos megaláztatásba. Mert attól az időtől mindig valami görcsös migrén gyötörte, meg mindenféle kórság. Kíra szerint csak képzelt beteg, hogy jobban kivívja a környezetétől a sajnálatot. Aztán lassan mégis elhitte, hogy beteg az anyja, amit el is mondott Sárának egyik alkalommal.

– Lehet, hogy anyám lelki beteg. Az is nagyon gázos, hisz mindig depressziós és negatív a látásmódja. A beteg lélek meg beteggé teszi a testet. Totál lelki roncs az anyám, és én tudom, hogy azért, mert nem tudja elfelejteni a fatert, szerintem még most is bele van zúgva, az meg ... még a gyerekeiről se akar hallani. A szemét!

Amikor leszállt a HÉV-ről, már tudta, hogy sietnie kell, nagyon elszaladt az idő. Két hosszabb utcán ment végig, ott még bőven voltak emeletes házak, de a város képe, amikor végig ért a második utcán, átváltozott, vidéki hangulat uralkodott el rajta. Drótkerítésekkel övezett kertek mellett haladt, ezeréves feltöredezett járdán botladozott. Nem hitt a szemének, mikor meglátta azt a többemeletes házat, amit pár hónap alatt építettek fel, pont Kíra családjának háza mellé. A magas épület teljesen árnyékba borította a régi, napfényes kertet. – Már itt is elkezdték szétbomlasztani a nyugalmat – csóválta meg a fejét, mikor megállt a zöldre festett kiskapu előtt. Nézett befelé az udvarba, hátha meglát valakit.

Kíra anyja okosan élt a lehetőségeivel. A hosszú ház elejét kiadta már évek óta albérlőknek. Elmúlt évben már a sufniba is beköltözött egy magányos öregasszony. Nagyon meglepődött, mikor ottjártakor hirtelen kilépett a rozoga melléképületből egy vén banya. Nem köszöntek egymásnak, csak összevillant a tekintetük.

– Te nem félsz ettől az öregasszonytól, olyan pont, mint egy boszorkány? – viccelődött Kírával.

– Hát nem egy Claudia Schiffer az biztos, de ártalmatlan. Kidobták a gyerekei, még a nyugdíja se fogta vissza őket – nevetett Kíra –, most meg jattol az anyámnak.

Kíra anyja hamar leszázalékolt lett az örökös betegségei miatt, azután a szomszéd iskolát takarította mindennap. Megpróbált mindenből pénzt előcsikarni. Sokba került az iskoláztatása a gyerekeinek, csak mert beteg lett, nem lazsálhatott egy napot sem.

A kapu zárva volt. Sára ott topogott jó darabig előtte. Aztán elindult az iskola felé, ahol gondolata szerint már dolgozni kéne az asszonynak.

Az üres folyosó idegesítően kongott a lépéseitől, mikor végig ment rajta.

– Helló, van itt valaki? – kérdezgette egyfolytában.

– Szia, Sára! – hallotta a háta mögül a hangot.

Kíra öccse állt a tanterem ajtajában, kezével a felmosó nyelére támaszkodva.

– Szia, hozzátok jöttem. Anyukáddal szeretnék beszélni.

– Hát vele nem tudsz egyelőre, mert kórházban van. Én dolgozok helyette, hogy ne vegyenek fel senkit. Már tizenhét múltam, így szerencsére megengedték.

A fiú sokat nőtt, erősödött, mióta nem látta. Kopott sportcipője vizes volt, a baseball sapkája fordítva volt a fején, bizonyára az ésszerűség miatt, hogy ne zavarja a munkában.

– Miért van bent a kórházban? Mi a baja anyukádnak?

– Most komoly beteg. Azt hiszem, az a legnagyobb baja, hogy cukros lett. Itthon összeesett. Nagyon megijedtem! – válaszolt a fiú.

Sára látta rajta, hogy jólesik neki az érdeklődés.

– Elhiszem, félelmetes lehetett. És mit csináltál, gondolom hívtad azonnal mentőt.

– Hát... először apámat hívtam fel – válaszolt lehajtott fejjel a fiú, de mikor ránézett Sárára, csillogott a szeme. – Apám hívta a mentőt... azóta mindennap jön, meg ott van a kórházban is.

– Apád?

– Igen. Azt hiszem, jól kijönnek anyával megint – vigyorgott most már felszabadultan. – Lehet, végleg hazaköltözik hozzánk.

– Hát ez nagyszerű hír. Mit tudsz Kíráról? Hívott benneteket?

– Igen, de csak veszekedtek anyával. Összebalhéztak akkor is, mikor indult Londonba. Anyám nem örült, hogy külföldre megy. Mégis elment. Te miért maradtál itthon?

– Meghalt apám, azért. De nem bántam meg, hogy maradtam. Kírával is van odakint most egy kis gond. Pénzt kért tőlem, mikor telefonált. Haza akar jönni. De semmit nem tudok róla, még azt sem, hova küldhetném a pénzt. Ezek szerint nem tudtok róla semmit. Nektek miben tudok segíteni?

– Nem nagyon tudsz, én mindent elintézek.

– Várj, itt a névjegykártyám, hívj azonnal, ha Kíra telefonál, vagy ha segíteni kell valamiben. Számíthattok rám.

– Rendes vagy! – vette el a névjegykártyát a fiú. – Azt mondtad, Kíra hazajön? Megmondom anyának, örülni fog neki, meg apámnak is megmondom. Igaz ők sose jöttek ki egymással...

– Tudom, de azt is tudom, hogy az életünk múlásával sokat változunk. Talán Kíra is megváltozik apáddal szemben. Rendes az öregedtől, hogy törődik veletek.

– Igen, apám sokat változott, nem olyan, mint régen volt. Sokat beszélget velem... szóval törődik a családdal.

– Ezt nagyszerű hallani tőled.

Töprengve ült a villamoson, ami a buszpályaudvarig vitte: – Kira igazat mondott, haza kellene jönnie. Tényleg nem hazudott, azt se tudta megmondani honnan telefonált. Hogy lehetne kinyomozni, most hol van? Hol vannak? Mert csak remélte, hogy nincs egyedül.

Besötétedett, mire felszállt a távolsági buszra. Nem látott már mást, csak a fényeket, amiket a suhanó busz csíkká húzott össze, dobálta őket le-fel, végül maga mögött hagyta az összeset. Hirtelen szűnt meg a fény, mikor kiértek a városból. Csak az autóúton kapaszkodtak össze a szembejövő autók lámpáinak fénycsóvái. Elfáradt, néha úgy érezte, nem tud ébren maradni, lehunyta a szemét és gondolatban végig pergette az elmúlt órák eseményeit. Benjámin körül időzött el a legtöbbet. Felzaklatta a férfi emléke. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amikor ott álltak a hideg kórházfolyosón összeölelkezve. Próbálta, de nem sikerült megtagadni önmagát, kedves és felkavaró élményként élte át újra azokat a pillanatokat.

Érthetetlen, hogy miért vonzó számára a pasi. A józan ész szerint nagyon elítélendő volt az a jelenet, hisz egy ajtó választotta el őket a haldokló feleségétől. Miért érzi mégis, hogy nem álszent, hogy szereti azt a nőt, és miért érzi, hogy vele sem az. Nehéz összekapcsolni logikusan ezt a történetet.

Örült, hogy hazaért az albérletbe, bekapcsolta a tévét, elnyújtózkodott a foteljában. – Végre itthon, jó lenne egy forró tea – gondolta, de a fáradtsága miatt inkább átadta magát a megnyugvásnak, próbált ellazulni. Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el. Hogy egyáltalán elaludt- e vagy sem? Csak arra emlékezett, hogy furcsa feszültség  uralkodott el rajta. Nem tudta megmagyarázni az okát. Valami történt, és változott körülötte. Lélegzetvisszafojtva figyelt. – Valaki lekapcsolta a tévékészüléket – állapította meg riadtan, hisz nem hallotta a hangját, csak a szíve dobogását a csendben, és még valami furcsa neszt. A szemben lévő fotel felől. Már fulladozott, alig kapott levegőt a félelemtől. –Valaki, vagy valami ott van a fotelben! – Tágra nyílt szemmel figyelt, megbénult a teste. Lassan oszlott a sötétség és meglátta tisztán az alakot. Karola sziluettjét ismerte fel, ott ült vele szemben, viaszfehér arccal. Számon kérőn nézett feléje.

Próbált felállni, de ijedten tapasztalta, hogy nem tud megmozdulni. Kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Megígért nekem valamit, ne feledkezzen el róla! – hallotta az asszony hangját, de olyan távolról, mintha csak visszhangot hallana. – A gyermekeim veszélyben vannak... megígérte, hogy vigyáz rájuk! Ne késlekedjen!

Karola teste felegyenesedett és furcsán közeledett felé. Nem a földön járt, csak kúszott előre az alak a semmiben, mintha a levegőben járna. Érezte, mikor mellé ért az asszony, hogy a félelemtől gyöngyözni kezd a homloka. Az elsuhanó alak először hideg légáramlattal borította be, majd intenzív kórházszagot érzett. Nem tudott utána fordulni, nem engedelmeskedtek az izmai. Nem látta, hová tűnt. De eltűnt, mert oldódott benne a félelem görcse. Levegőért kapkodott, míg lassan megnyugodott.

– Az asszony meghalt a kórházban! – suttogta maga elé. – Eljött hozzám, hogy figyelmeztessen az ígéretemre.

Sára reszketett a félelemtől, a tévében elkezdődött egy amerikai akciófilm. Idegesen lehalkította a készüléket, amiben egy autós üldözés miatt kellemetlenül felerősödtek a zajok.

Egész éjjel égette a lámpákat, nem mert sötétben maradni. Hajnal felé már szúródott a szeme a kialvatlanságtól. Nem mert elaludni, mindig úgy érezte, nincs a szobájában egyedül.

Végül felkelt, összegömbölyödve ült a fotelba, lábait maga alá húzta, és figyelt, mint egy eszelős. Közben arra gondolt, hogy bizonyára elment a józan esze, mert normális ember nem élheti át azt, amit ő valóságként átélt órákkal előtte. Győzködte magát, hogy mind csak álom lehetett, hisz előtte való nap a gondolatai szüntelen a haldokló asszony körül forogtak. Hiszen emiatt rágódott végig, hogy idiótán megígérte egy haldoklónak, hogy teljesíti az utolsó kérését. Bizonyára csak ezért álmodhatott ilyen ijesztő képeket. Majdnem sikerült meggyőzni magát, de eszébe jutott az az éjszaka, mikor kórházban eszméletlenül feküdt az apja, és ennek ellenére látta őt benyitni a szobájába. Megjelent nála, valamit közölni akart vele, de ő csak aludt tovább. Ezer százalék, mikor felriadt, őt látta az ajtóban. Az árnyék akkor is valós volt. – Valami nincs rendben vele, nem értette az egészet. Mi változott meg körülötte? Vele? Mi a fene ez, hogy érzékeli, látja a halott lelkeket? – tépelődött, majd eldöntötte, ilyen ramaty állapotban nem megy be dolgozni. Felhívja reggel a főnökét, kér még egy napot.

A nap felfénylett a kis erkélyre nyíló ablakból, körbe simogatta a szobát, megkereste Sára arcát. Megpihent rajta. Fáradtan elindult a konyhába kávét főzni. – Végre, vége ennek az éjszakának! – suttogta maga elé, míg kivette a filtert a dobozából.

Összerezzent a telefon zenéjére, megállt a mozdulat kellős közepén, aztán rohant, hogy felvegye. Már semmi jóra nem számított az éjszakai rémálom után.

– Igen! – szólt türelmetlenül a telefonba.

– Ne haragudjon, tudom, hogy nagyon korán van... bocsánat! – hallotta Benjámin hangját a vonal túloldaláról.

– Maga az? Hallgatom. Nincs semmi baj, fel vagyok... már rég.

– Csak el szerettem volna mondani... nem tudom... miért gondolom, hogy magát érdekli... – halkult el bizonytalanul a férfi hangja, majd folytatta – Karola, a feleségem az éjszaka eltávozott. Az ígéretét, amit tett neki, így már teljesen elfelejtheti. De még egyszer köszönöm, hogy olyan kedves volt, hogy bejött tegnap a kórházba. A feleségem lelki békéje miatt... és magam miatt is... megmondom őszintén, kellemesen csalódtam önben. Szerettem volna ezt is elmondani, és még azt is, hogy... nekem is jól esett a jelenléte. Akkor... többet nem zavarom. Ég önnel!

Benjámin letette a telefont.

– Ennyi? Megint hamar lerázott. Micsoda stílusa van, belehalok!

Aztán idegesen kikereste Róza telefonszámát.

– Figyelj, szeretnék a haverokkal beszélni ma este, muszáj, hogy segítsetek, mert megbolondulok!

Róza megígérte, hogy összehozza őket annak ellenére, hogy nem volt estére megbeszélt találkozójuk. Furdalta a kíváncsiság, mi baja lehet a kolléganőjének, de végül legyőzte magában a kíváncsiságot. Próbálta inkább Sárát megnyugtatni.

– Jól van aranyom, majd hívlak, mindenhogy összefutunk dumcsizni, ha jönnek, ha nem. Bármi történt veled, vegyél mély levegőt, az segít, nyugi!

Nézte a telefonján a híváslistát, visszakereste az előző számot, amin Benjámin hívta. Látta, hogy az nem mobiltelefon volt, hanem egy nyilvános vonal. Talán a kórház folyosó végén, ott látott sarokban telefont a falon – emlékezett vissza. – Szegény pasi, min megy most keresztül? Nem tudta elképzelni sem, hogy bírja ki agyilag. Tényleg pszichológusra szorul, mert elkezdett aggódni érte. Vagy komplett hülye, az előbb mondta a férfi, hogy nincs tovább szüksége rá, elhúzhat...

Végkép összezavarta a tudatát az éjszakai jelenés és a férfi reggeli telefonja. Az összefüggés a két dolog közt nyilvánvalóvá vált számára. Az asszony szelleme meglátogatta az éjjel, az már biztos. A férje csak megerősítette a tényt, mikor felhívta és közölte, hogy az éjjel meghalt a felesége.

Tehát nem álmodta, valóságos volt a találkozás. Felejtse el, arra kért, de hogyan tehetné meg, hogy elfelejtse? Hisz még halálában is felkereste a felesége, hogy számonkérje az ígéretét! Megőrül az egésztől. Valaki csak tud rajta segíteni!

Utolsó kérés

 

Sára mire hazaért az albérletébe, megbánta Rózának tett ígéretét. A szoba csendjében éles hangon megszólalt a telefonja, mikor felvette meglepődve hallotta a vonalban Kíra hangját.

– Végre Kíra! Mi van veletek? Jól eltüntetek a képből! – kezdte a szemrehányást azonnal.

Kíra idegesen beszélt, Sára először nem is értette mit akar vele közölni. Annyi átért hozzá azonnal, hogy nagyon maga alatt van.

– Nézz utána, hogy mehetnék innen haza, nincs egy kurva vasam sem! – hallotta a barátnője követelődző hangját.

– Hogy lehet az, hogy nincs pénzed? Nem dolgozol? Mi van a többiekkel? – hadarta egymásután a kérdéseket.

– Milyen többiekkel? Csak ketten jöttünk ki Zotyával. A többiek lemondták az utazást. Nem érdekes, most úgysem tudom elmondani. Segítsél Sára, haza akarok menni! Érted?

– Csak Zotyával? Az eszem megáll, összevesztetek?

– Nem vesztem össze vele, másról van szó... szóval anyám miatt akarok haza menni. Meg lett itt egy kis gubanc a lelki életemmel. Majd elmondok mindent, hosszú történet.

– Jól van, akkor mondd meg, mit csináljak?

– Pénz kell, nincs pénzem repülőjegyre!

– Menj be a konzulátusra, mondd el mi történt veled, ott ők tudnak segíteni, nekem add meg azonnal a címed, vagy a számlaszámod, anélkül semmit sem tudok segíteni. – hadarta Sára a tanácsait – Itt vagy? Itthonról is tudok interneten fizetni hazautazást, utána nézek azonnal. Hallasz engem? – A vonal gyanúsan süketté vált, rájött, hogy csak az üres vonalnak beszél. Nem tudta visszahívni, Kira számát nem mutatta ki a telefonja. Még azt sem tudta meg, hogy mennyit hallhatott meg a tanácsaiból. Egy ideig bízott benne, hogy visszahívja Kíra, de a telefon néma maradt. Átöltözött, eldöntötte, hogy mégis felkeresi Rózát és a barátait.

Elindult a megadott címre. A koraest fényeiben fürdő utcákon nem szűnt meg a mozgás, sok fáradt szemű emberrel találkozott, akik szatyrokat cipelve hazafelé tartottak az éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszer áruházból. Fiatalokból összeverődött csoport mellett haladt el, hallotta, ahogy szólítgassák, megjegyzéseket tesznek rá. Hamar rájött, hogy nem a legészszerűbb döntés hozta, amikor magányosan nekivágott az éjszakának. Megkönnyebbült mikor meglátta a vörösen izzó neonreklámot, amin akadozva előtűnt a Vörös Rubin-kávézó neve. Benyitott és körülnézett, de nem látta Rózát sehol. A bárpultnál két férfi beszélgetett a pincérnővel. Meg akart fordulni, hogy hazamegy, amikor a pincérnő megszólította.

– Segíthetek valamiben?

– A barátaimat kerestem, de lehet ma nem jöttek el, nem látom őket.

– Nem a világmegváltókat keresi véletlenül? – nevetett fel a szőke feltűnően rövidre nyírt hajú nő. – Ha mégis őket keresi, ők a terem végén lévő kis bokszban vannak. Egy kis beugró, ott! – mutatott a terem vége felé.

– Világmegváltók? – csodálkozott el Sára.

– Én már így hívom őket. Jó ideje itt van a törzshelyük. Órákig tudnak egy sör vagy egy kóla mellett elmélkedni a világ dolgairól – világosította fel mosolyogva a nő.

– Elképzelhető, hogy ők azok, még most találkozom velük először.

Sára kíváncsian elindult a terem vége felé, ahol tényleg ott ült a társaság. Róza amikor észrevette Sárát, felállt az asztal mellől, elébe sietett.

– Jó, hogy itt vagy Sára! Na, srácok hoztam egy új lázadót!

A társaság elcsendesedett, sorban nyújtották a kezüket Sára felé.

– Gergő vagyok. Szia, örülök, hogy itt vagy.

– Én meg Anna – nyújtotta felé a kezét egy szőke, alacsony lány.

Heten, mint a gonoszok gondolta magában Sára, míg tartott a bemutatkozás. Meglepődve látta, hogy milyen összetett társaságba keveredett. Csak Róza és ő volt bankos a csillagász Gergőn és a fizikus Annán kívül Zalán orvos, Kátya tanárnő és egy magát jövőkutatónak hirdető sovány szemüveges férfi volt még jelen, ő Zsoltként mutatkozott be.

– Terülj el angyalkám! – tolta alá a széket Róza. – Képzeld, miről dumcsizunk, arról, hogy hol is a helyünk az Univerzumban, mármint nekünk, embereknek – világosította fel Sárát széles mosollyal, a most is tökéletesen kisminkelt kolléga nője.

Sára hitetlenkedve hallgatta a témát, azt hitte először viccelt Róza, de rájött, hogy Anna tényleg arról beszélt, ki tudja milyen indítékból, amit Róza mondott.

– Na, hol is hagytuk abba? – nevetett Anna. – Kezdem elölről, hogy megértsd te is. Einstein relativitáselméletén már túl vagyunk, a lényegén is. Tudjuk, hogy a térhez viszonyítva minden mozog. Anna grimaszolt egyet és nevetve folytatta. – Nézz ide, Sára! Úgy gondoljuk, hogy ez az asztal itt áll mozdulatlanul. De csak mi hisszük ezt, mert állni látjuk. Pedig csupán az érzékeink játéka a mozdulatlanság, az érzékszerveinké, mely mindig félrevezet, csak azt közvetíti felénk, ami épp elég, hogy a mindennapjaink érthetőek legyenek. Pedig ez az asztal mozog, kering a Földdel, mozog a térben, és vele mozgunk mi is. De mozog a Nap körül és a Nappal a Galaxis központja körül. Tehát több mozgást is végez. Ne idegeskedj, nem konkrétan tudományos értekezésre csöppentél bele, csak érzékelni akartam, hogy mennyire át lehet az alapszinten gondolkodó agyat vágni. Szóval, arról beszélgetünk, mennyi érzéki csalódás mozgatja az életünket, hamis irányba.

– Na, ez a téma! – vigyorgott Zalán – A hamis világunk. Különben ki állítja százszázalékosan, hogy minden valami körül forog, persze van gravitáció a világűrben is, de mégse bizonyított az egyenletes körforgás a Galaxisunkban. Érted, új barátnőm? Mert én még néha kételkedem. És nem szégyellem, ha azt kell mondanom, hogy nem vagyok teljesen biztos valamiben – kacsintott a férfi Sárára –, te nem olyan vagy, mint Róza, tuti, hogy bankár vagy? Igaz énbelőlem se nézik ki, hogy orvos vagyok. Jól álcázom magam.

– Ez igaz! – nevetett Zsolt – Ülj le közénk, és ha van véleményed, szívesen meghallgatunk. Remélem, bírod a kritikát és nagy a toleranciád. Ez a két dolog köztünk nagyon fontos. Bármiről folyhat köztünk dumaparti, bármiről, hihetetlen bizarr dolgokról is. Ha nem hiszel valamiben, még nem kell lekezelni, attól még igaz lehet. Csak te nem fogod még fel a valóságtartalmát. Szóval valahogy így állj a témához. Az utóbbi napokban sokszor téma volt köztünk az összeesküvés elmélet. De ne ijedj meg, nem mi gyártunk konteókat.

– Mert az igazság odaát van! – nevetett Zalán jókedvűen – Te mit gondolsz, érdemes megtudni az igazságot, vagy maradjunk hülyék? Szerintem kockázatmentesebb az utóbbi. Mi jó lenne abban, ha minden mese megszűnne, ha mindent valóságosan látnánk. Semmi illúzió, csak a rohadtul kiábrándító valóság.

Zalán nem állt le jó darabig, izgatta Sára jelenléte. Az első perctől észre lehetett venni, hogy felkeltette a férfi érdeklődését.

Zsolt odaült Sára mellé, érdeklődve nézte.

– Mi a baj velem, miért nézel rám ilyen furcsán?

–Te is bankos vagy Sára, odacsapódtál ahhoz a réteghez, akik a félrevezetésünkön élősködnek. Úgy hallottam lázadsz ellene, azt mondta Róza, még talán tisztánlátó vagy. A legmenőbb helyet kerested, ahol a kezdők is jól keresnek. De legyél körültekintő, mert észre se veszed és viasszá formál a rendszer, képlékennyé. Lassan, de biztosan formál, olyanná, amilyennek lenned kell, hogy szolgálni tudjad. Mert szolgálnod kell a tőkét, a profitot, ha egyszer bekerültél a rendszerükbe. Egy idő múlva, ha akarod, ha nem, te is sóvár leszel és törtető. Nem látod majd az igazi világot csak az elérhető jutalmakat. Minden elé fogod helyezni a karriert, a vagyonosodást, mert ez tölti ki az életed, a pénz szaga téged is megrészegít. Kevés az esély arra, hogy szembe fordulj ezzel a világgal, hisz jóléttel kecsegtet. Elveszíted örökre az igazi boldogságra való rátalálás esélyét. Olyanná válsz, mint egy szaglóérzékétől megfosztott kutya, hiába szimatolsz utána, soha nem lelsz rá, még ha mellette sétálsz, akkor sem.

Zsolt elhallgatott, kérdőn nézett Sárára, mintha meg szeretné fejteni, érti-e, amiről addig beszélt.

– Képzeljük el, hogy józanul tudsz még gondolkodni. Ezért át tudod látni, milyen korrupt és kizsákmányoló az, amit szolgálsz. Egy nap dühös leszel, talán annyira, hogy szembe fordulsz vele. Elérkezel arra a pontra, hogy feltegyél magadnak egy költői kérdést. Mondjuk azt, hogy minek van szükségünk erre a sok színes papírra? – Megkérdezed majd ámulva önmagadtól – Hisz értéktelen vacakok, kitalált szimbólumok, amikkel idomítják az emberiséget, mint a cirkuszban a lovakat. – És akkor megállapítod, hogy a világ jobb lenne nélkülük. Jobb lenne a festett papírok nélkül. A pénz ebben a világban nem jól tölti be a szerepét. Eltereli a legfontosabb dolgokról a figyelmet. Nagyon könnyen sikerül, hisz minden ember a pénz rabszolgájává vált mostanra. A félelem, a bizonytalanság uralkodik a világunkon. Mert félsz, hogy nem tudsz fizetni rezsit, adót, hitelt, hogy éhezni fogsz, mert nem tudsz venni élelmet. Félsz gyermeket szülni. Végül is mire szülj? A bizonytalanságra? Félelem, félelem! Ezzel hipnotizál a hatalom. És jól hipnotizál. Széthullott a tömeg, nincs egy akarat, mindenki csak saját sebeit nyaldossa, elvesztette a falka a szellemiségét.

– Nagyszerűen látod a helyzetet – szakította félbe Sára –, de már késő bármilyen lázadás a rendszer ellen, beleragadtunk, mint a légy a pók hálójába. Ugyan, mondd meg, ezt a generációt hogyan tudnád meggyőzni, akik már az anyjuk hasából is okos telefonnal bújtak elő, hogy van más értelme is az életnek, mint ahogy élnek? Hogy ne dőljenek be a félrevezető médiának, hogy ne legyenek rabszolgái az anyagias világnak? A baj az, hogy jól érzik magukat ebben a szerepkörben. Bent állnak a pénz körforgásában egy életen keresztül. Nem veszik észre közben, hogy nem is élnek igazán, olyanok, mint a zombik. Felkelnek, mennek dolgozni, lefekszenek, aztán felkelnek, mennek dolgozni. Csuda klassz lesz, mondjuk, ötven éven keresztül ezt a monoton életet élni ... de a pénzt hajszolva nincs idejük elmélyedni a rejtett igazságokban. Ha leállnak, végük van, a rendszer egyre kiszolgáltatottabbá teszi őket. Tudod, sokszor gondolok arra, hogy mennyire ki tudták mosni az emberek agyát. Annyira csőlátókká váltunk, mint régen a szekér elé fogott lovak, nekünk is szemellenzőnk van. Persze a lovaknál volt értelme, hogy nem tudtak oldalra nézni, mert csak így közlekedtek biztonságosan, nem rettentek meg, ha mellettük az úton feltűnt valami ismeretlen jármű. A mostani emberekre is ráadták ezt a bizonyos szemellenzőt, ezért csak a mindennapi dolgokat látják tőle, az úti céljuk pedig a pénzért megszerezhető vágyálmok csupán. Mellettük meg elrobog az élet, a fantasztikus világ, a hatalmas tudás, nem látják meg az élet igazi kincseit. A földünkre, amin élünk, nem képesek rálátni, mint a magasban szárnyaló sasmadár. Ha képesek lennénk globálisan rálátni a világra, teljesen kinyílhatna a beszűkült tudatunk. Sajnos én úgy érzem, nem fejlődő korszakot élünk át, mintha megállt volna velünk az idő, sőt, mintha visszafelé fejlődnénk a középkorba. Talán ez a kibernetikus világ, amiben élünk, átveszi tőlünk még a gondolkodás szerepét is, manipulál, irányít, terel bennünket. A gondolkodó gépek, amik átveszik az emberek feladatait, kényelmessé tesznek bennünket, egyben félelmetes jövőkép kezd kialakulni arról, hogy nincs is ránk annyira szükség.

– Nagy vagy barátnőm, jól látsz sok dolgot, de azért mi fehér emberek nem vagyunk annyira rossz passzban. De furcsa szakaszosság alakult ki a világunkban, az tény. Míg nekünk, fehéreknek, alig- alig fejlődik a tudatunk kilencéves korunkig, a színes bőrű lakosságnál ebben az időszakban ugrásszerűen nő, a testi és szellemi fejlődés. Aztán leáll náluk, szabályszerűen megrekednek ott, abban a szintű tudásban. Míg mi képesek vagyunk, velük ellentétben, életünk végéig fejlődni, persze szellemileg, úgy értem – kapcsolódott be Zalán a beszélgetésbe.

– Lehet, hogy ezért alakult ki a barbár gondolkodás ezeknél az embereknél? Néha mintha állati szinten lennének. Állatokkal közösülnek, csonkítások, lefejezések, elevenen égetések, mintha nem is a huszonegyedik században élnének! – húzta el a száját Róza. – Mocsok egy világnézet alakult ki egyes népfajtáknál, visszasétáltak az ősközösségbe, még a kannibalizmus is visszajön lassan.

– Tényleg furcsa... – mélázott Anna –, nagyon furcsa, hogy egy gyors, ugrásszerű fejlődésben, szembesülnünk kell ezzel a primitív kultusszal. Mintha nem is egy anyabolygón élnénk!

Sára teljesen elmerült a beszélgetésben, észre se vette, hogy jócskán elszaladt az idő. Anna szakította meg a beszélgetést, hogy ideje hazamenniük. Sára a szedelőzködő Rózára nézett, aki fáradtan hunyorgott a villanyfényben.

– Nem mondtad, kik közé jövök, hogy kik a barátaid.

– Nem? Ha mondom, nem jössz el, az ilyen buli, mint ez, már nem érdekes a maiaknak, mi nem iszunk, tutira nem kábítózunk, mégis jó együtt. Na, jól van... persze néha sörözünk, ha van hozzá kedvünk. De csak sörözünk – nevetett Róza.

– Meg közben világmegmentőztök – bólogatott Sára is nevetve.

– Így is lehet mondani. De nem ez a lényeg. Formáljuk egymás gondolkodását. Nem akarunk tucat lenni. Na, gyere, menjünk együtt.

Sétáltak az éjszakában, közben Róza okította tovább.

– Ha nekem családom lesz, én már nem akarok így élni, ahogy most élnek az emberek, ilyen függőségben. Egy életem van, és az tutira az enyém, akkor úgy élek, ahogy nekem jó lesz, nem úgy, ahogy mások mondják. Magam fogom irányítani az életminőségem. Nem eszem ezt a sok műanyag rohadt kaját, a vegyszereket.

– Nem értelek, hogyan akarsz változtatni?

– Vidékre megyek, ott fogok élni. Keresek magamnak egy falusi csávót és élek vele boldogan, mint a mesében. Nagyon ráhajtok, hogy megtaláljam. Na, nem egy bunkót keresek, hanem egy modern remetét, az meg pláne fontos lesz benne, hogy legyen kisugárzása. Felém persze.

Sára hangosan felnevetett, ami miatt Róza kicsit meg is sértődött.

– Mi ebben a nevetséges?

– Hát te magad. Már ne haragudj. Vidéki csávóra hajazol, felvarrt vörös hajjal, műkörmökkel, műszempillával, fél kiló festékkel az arcodon, amit mindennap gondosan felraksz magadra. Kicsit ellentmondást érzékelek az egészben.

– Ja, hát majd időben váltok. Egyelőre élvezem a dekorációm. Miért, nem jó? Rád is férne egy kis smink néha. A belső értéket nézd, ne a külsőt, barátnőm! – nevetett Róza.

– Azt nézem, hidd el, nem lennék itt veled, ha nem azt nézném – mosolygott Sára. 
                 
    Vízió

Karola érzékelte, hogy Sára elmegy mellőle. Lassan elmerült a tudata egy ismeretlen világban. Nem érzett fájdalmat, könnyűnek érezte a testét, mintha megszűnt volna körülötte a gravitáció. Tágra nyitott szemmel figyelt maga elé, ahol furcsa üveggyöngyök lebegtek a térben. A teremben lévő neon fényében megtört rajtuk a fény, szivárványosan kezdtek el ragyogni. Lassan közelített felé egy pár belőlük, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az egyiket. A gömb belesimult a tenyerébe, puha volt és meleg tapintású. Hirtelen tűnt el a látomás, elsötétedett körülötte minden. Úgy érezte, hogy úszik, de nem víz simogatta a testét, hanem ezüstös, szürke hullámokban fodrozódó folyadék. – Mint a higany – gondolta – húz lefelé, rám tapad. Érezte, hogy nem kap levegőt, összeszorult a mellkasa. – Ki kell érnem innen, különben lehúz a mélységbe ez az áradat! – gondolta kétségbeesve. Hangokat hallott távolból. Erősen koncentrált. A sötétség tisztulni kezdett, már látta a parti árnyak sziluettjét, felismerte azt is, hogy sírás hangjait sodorja felé a szél. – Hisz a lányaim sírnak! Zsuzska, Mónika! Hol vagytok? Jövök már!

Minden erejét összeszedte, kétségbeesve küzdött, de a sűrű folyadék nem engedte el. Kimerülten figyelt a part felé, és meglátott a távolban egy hatalmas tüzet, a lángnyelvek tekeredve kígyóztak az ég felé.

– A mi otthonunk! – ért el hozzá a felismerés – Benjámin hol vagy, miért nem oltod el a lángokat?

Abban a pillanatban meglátta a férjét a parton, kezében égő fáklyát tartott. Teljesen közelről látta az arcát, amit átjárt a gyilkos gyűlölet.

– Hát te vagy az, aki mindent feléget maga körül? Nem kellett volna miattam! – sírta el magát – Nem tudsz innen úgysem hazavinni!

Nagyon elfáradt. Mintha összeolvadt volna azzal a különös anyaggal a teste.

Hirtelen váltott át a kép, kivilágosodott körülötte a part. Üde zöld mezőt látott nem messze tőle, amin keresztül három alak közeledett feléje. Feszülten figyelt. Mikor közelebb értek hozzá, megismerte az alakokat. A délutáni látogatója jött felé, barna haján megcsillant a napfény, mosolygott és beszélt a két oldalán a kezébe kapaszkodó gyerekekhez. – Az én gyermekeim. Istenem, milyen boldogok!

Kereste Benjámint, de hiába. Nem értette miért nincs a két kislány közelében. El akart indulni, hogy megkeresi, de a testét ólomsúlykén visszahúzta az a förtelem, amibe beleragadt, nem tudott megmozdulni. Elküldte hát a lelkét, kutassa fel a férfit, akit annyira szeretett és most is tele van iránta aggódással. A lélek elhagyta a testét, és mint aki tudja, merre keressen, elindult egy irányba. Sűrű erdőn siklott keresztül, száraz ágak tépték éteri alakját, csikarták, felsebezték, ahogy suhant az erdő fái között. Sziszegett, örvénylett körülötte a tér, ami néha visszahúzta, majd erővel tovasodorta. Kinyílt előtte egy fényalagút, aminek a végére érve, rátalált egy tisztásra. Ott ült a férje egy hatalmas kifeszített vászon előtt. Festett. Komoly arccal összpontosított az előtte lévő munkára. Borzalmas és visszataszító volt mindaz, ami körülvette a görnyedt alakját. Üszkös fák meredtek az ég felé, a leégett mezőn oszladozó tetemek hevertek szanaszét, döglegyek zúgtak, zümmögtek mindenütt.

– A Halál leheletét érezem mindenütt!

Megállt a háta mögött, nézte a képet, amin a férfi dolgozott. Elborzadt a vértől, a haláltól, amit már ráfestett a vászonra. Nem tudott sírni, mégis úgy érezte, hogy a könnyei előtörnek a szeméből, lefolynak róla és patakká válnak a lába körül. Nem kívánta azt a nagy szenvedést Benjáminnak, amit megtapasztalt. Akkor figyelt fel arra, hogy a férje furcsán tartja az ecsetet a kezében. Közelebb hajolt és meglátta a csuklóján a bilincseket.

Szólította, de azonnal nem hallotta meg. Kis idő múlva mégis felé fordult. Iszonyodva látta a felpüffedt szederjes arcát és a szemét, ami vakon nézett a semmibe.

– Nem baj, ne ess kétségbe, ami körül vesz, amit lefestettél, az csak egy rémálom, ébredj fel végre és fesd le az igazi álmaid, amire mindig is vágytál. Kérlek! Változtasd meg a jövőt! Egyszer szabad leszel és nagyon boldog, én tudom... csak hinned kell benne!

A férje szót fogadott, az ecset siklott a vásznon, ahogy vakon festett tovább. Az ecset nyomán kirajzolódott egy nő alakja. Benjámin minden részletet aprólékosan kidolgozott. Elmélyülten festett. Az arca átszellemült a lázas munka alatt. Karola felismerte, hogy ki van a festményen, felismerte Sára arcvonásait.

– Megtalálod tehát azt, aki a társad lesz én utánam, aki segít felnevelni a két gyermekünket! – súgta a férfi fülébe halk sóhajjal – Jól van, meglátod, minden rendbe jön idővel. Csak ne felejtsd el soha, hogy hinni kell a csodákban! Mert csak abban bízhatsz...

Végre érezte, hogy csúszik róla lefelé a förtelmes massza, ami addig fogva tartotta, újra könnyűvé vált. Felemelkedett a levegőben, és ott maradt sokáig lebegve. Minden olyan tiszta lett körülötte, a levegő ózondús, kristálytiszta. Bódító illatokat érzett, halk zeneszót, de nem igazi zenekar játszott, hanem valami földöntúli hullámzó hangokat érzékelt. Lassan talpra állt, kiegyenesedett. Körülötte csodálatos harmóniában lebegett a horizonton a táj, mintha délibábot látna, üde zöldben, a virágok szín kavalkádjában lépegetett előre. A lelkében már ott érezte a végtelen boldogságot. Nem fájt már semmije.

– Csodálatos érzés – suttogta.

– Igen, itt már örök időkre boldog leszel! – szólalt meg mellette egy ismerős hang. Karola meglepetten fordult a hang irányába.

– Anyám! – kiáltott fel boldogan.

– Miért csodálkozol, már olyan rég várok rád, kislányom.

Az alak egy fényjátékként kúszott be elébe, nem látta az arcát, csak a fényességet érzékelte és önmagán belül a felismerést, hogy kivel beszél.

Karola boldogan bújt hozzá, mint régen, mikor kicsi lány volt.

– Még vissza kell térned kis időre, láttam mit hagytál magad mögött, az unokáim veszélyben vannak, segítened kell rajtuk! – beszélt hozzá az éteri alak. – Csak kis időre, nyugodj meg, aztán együtt lehetünk örök időkre.

– Igazad van, el kell mondanom, amit tudok, hogy segítsek rajtuk – válaszolt szomorúan Karola.

Elindult vissza a lelke, a földi világba. Nem volt könnyű a visszatérés, de mikor újra jöttek a fájdalmai, tudta, hogy sikerült.

Nem érzékelte az időt, se azt hol van igazából. Azt se érezte, hogy valaki ott ül mellette és simogatja a kezét. De azt igen, hogy visszatért az életbe.

Benjámin órákon át türelmesen várta, hogy magához térjen a felesége, ott ült mellette végig kétségbeesve, reménykedve.

– A morfium miatt van, erősek voltak a fájdalmai – állt meg fölötte a délutános nővér.

A férfi felállt az ágy mellől, szédelgett a kimerültségtől, elindult az ajtó felé. Már épp ki akart lépni a kórteremből, mikor meghallotta a nővér hangját.

– Jöjjön vissza! Kérem! A felesége hívja, felébredt.

Benjámin visszasietett, két kezébe vette a feléje nyúló kezeket, és visszaült az ágy mellé. Karola suttogva beszélt hozzá.

– Jó, hogy itt vagy. Fontos kérésem van feléd. Nagyon kérlek, gyorsan teljesítsd, már nincs sok időm hátra. Hívd be azt a hölgyet hozzám, aki itt volt nálam délután. Meg kell kérnem valamire. Nagyon fontos üzenetem van a számára. Ugye megteszed? – kérlelte az asszony.

Benjámin a felesége kitágult pupilláiban valami különös, földöntúli fényt fedezett fel, de abból, amire kérte nem értett meg semmit.

– Nagyon kérlek, mondd el, miért kell idehívnom?

Karola ajkán egy halvány mosoly jelent meg.

– Az a hölgy fogja a lányainkat felnevelni.

– Ugye csak játszol velem – nézett a feleségére szomorúan Benjámin, közben érezte, hogy a torkát fojtogatja a sírás, annyira megsajnalta a feleségét.

Utolsó kérés

     Sára, Rózával ment ki az épületből. Elmélyülten beszélgettek a buszmegállóig. Benjámin várta a bank előtt, de mikor látta, hogy nincs egyedül, nem merte leszólítani. Nem maradt más választása, elindult utánuk, és az utolsó pillanatban felugrott a busz hátsó ajtaján.

Megpróbált feltűnés nélkül viselkedni, közben figyelte a két nőt. Nézte Sárát, ahogy beletúr sűrű, vállig érő barna hajába, figyelte a mozdulatait. Nem értette Karolát, miért pont Sárát látta a vízióiban. Úgy gondolta, ez a nő, akit most lát, soha nem fog segíteni a haldokló feleségén, ha tudná szegény, hogy milyen nagy tévedésben ringatja magát. Hogyan juthatott az eszébe, ilyen idétlen ötlet, hogy ez a bankos fogja a két lányunkat felnevelni? A morfium miatt eltűnt belőle a valóság, és valami hihetetlen lélekutazáson eshetett át. Tisztán látta a helyzetet, mégsem tudta megtagadni: meg kell kérnie az ügyintézőt keresse fel a feleségét a kórházban.

A következő megállónál elköszönt Sára Rózától, és leszállt a buszról. Benjámin is leszállt, de nem indult mindjárt utána. Belépett a buszváróba. Csak azt figyelte meg, merre megy, meg akarta tudni, hol lakik. Kis idő múlva elindult, akkor még látta a távolodó alakját, ahogy rákanyarodik egy ligetes sétányra, ami a panelsorra vezetett.

Megállt, mert újra elfogta a bizonytalanság, átlépett a füves parkba és leült egy padra. Nagyon fáradtnak érezte magát, hisz egész éjjel alig aludt, reggel korán elindult a városba, egész nap a felesége betegágya mellett ült a kórházban.

Behunyta a szemét, jó volt ott ülni, megnyugtatónak érezte a helyet. Csak a fülével érzékelte a kinti világot. Hirtelen, mintha figyelmeztették volna, felnézett, meglátta a lombok takarásán keresztül Sárát. Alig ismerte meg. A lány átöltözött, feszülő farmert és sportcipőt vett fel. Könnyű bőrdzsekijét szétnyitotta a szél a mellén, ahogy gyors léptekkel elsuhant előtte. Felállt és megpróbálta leszólítani, de már nem érte utol a hangja. Visszaült a padra. Nem lett ideges, még csak nem is bosszankodott. Újra összezárta a szemhéját, kezeit a vékony dzsekijébe dugta, a fejét hátra döntötte, engedte, hogy a lenyugvó nap végig simogassa az arcát.

Bizonyára vásárolni megy – gondolta rezignáltan.

Ott ült közel három órán át, teljesen rásötétedett, mindegy volt számára, hol tölti el az idejét. A lakás, ahol eddig élt, kidobta magából, már nem érezte otthonának. Nem tartozott senkihez, és nem tartozott sehová. Csak lógott a semmiben.

Az éjszaka egyre hűvösebbre fordult, fázósan összehúzta a dzsekijét, már feladta, hogy tud beszélni a lánnyal, amikor felbukkant a sietős alakja a sétány végén.

Sárán, megmagyarázhatatlan érzés uralkodott el, míg ment a háztömb felé. Addig úgy ment gondolataiba merülve, mint az alvajáró, kizárta a külvilág zaját a tudatából. Kírával történt telefonbeszélgetésén rágódott éppen, aztán Karola meggyötört arca villant be, valahogy túl sűrűn, mintha kísértené. Néha-néha bevillant az asszony férjének a szomorú szeme is a tudatába. Ezt végkép nem értette. Miért? A pasihoz nincs semmi köze, az égvilágon semmi. Mégis. Mindig látja az arcát, vagy csak a szemét, ahogy rávillan a tekintete.

Barna szeme van, igen barna – idézte fel újra a férfi arcát, mert emlékeibe bevésődött a kórházfolyosói találkozás, mikor olyan hosszan a szemébe nézett.

Élesen zúgott be a fülébe egy mentő szirénája, észrevette, hogy az arcán végigfolyik az eső. Akkor figyelt fel valami másra, felismerte a cipőkoppanásokat a háta mögött. – Valaki követ! – villant be a tudatába a zaj forrása.

Meggyorsította a lépteit, amennyire csak tudta, végül már futva ért a bejárati ajtóhoz. Amikor beért az üres lépcsőfeljáróban rendesen félt, majd kiugrott a szíve a helyéről. Arra gondolt, az a valaki talán ugyanúgy fut utána, lehet, ott van már mögötte karnyújtásnyira. Csak akkor nyugodott meg, amikor a lakás ajtaján belépett. Sorban felgyújtott minden villanyt a helyiségekben.

Halk kopogást hallott az ajtó felől. Szétnézett maga körül, hátha talál valami önvédelemre szolgáló eszközt, de csak a táskája hevert mellette.

– Ki az? – kérdezte erőt véve magán, nehogy észrevegye az a valaki az ajtó mögött, hogy fél.

– Bocsánat a zavarásért! Találkoztunk a kórházban, ismerjük egymást. Üzenetet hoztam. Nem muszáj beengednie, elmondhatom így is.

– Jól van, hallgatom!

– A feleségem üzeni, hogy menjen be hozzá a kórházba minél hamarabb, beszélni akar magával. Nem tudom, hogy mit akar, de megkért, hogy még ma érjem el az üzenettel. Késő este óta itt szobrozok a környéken, jó sokáig odavolt. Bátor nagyon, hogy éjszaka jár haza, elnézést, nem sok közöm van hozzá.

Sára azonnal megismerte a férfit a hangjáról, és ettől meg is nyugodott, nem félt tőle. Dehogy félt, hisz rá gondolt akkor is, míg hazafelé tartott. Inkább csak meglepődött. Mintha megidézte volna a gondolat erejével.

– Honnan tudta, hogy itt lakom?

– Mindegy, hogy honnan tudom. Az üzenetet átadtam. Csak ezért kerestem.

– Várjon! Mikor menjek be? – jutott el a tudatáig a látogatás oka, és odasimult az ajtóhoz, hogy jobban hallja a választ. De kint már minden elcsendesedett. Benjámin egyszerűen lelépett. Örült, hogy nem kellett a szemébe néznie Sárának. Így sokkal egyszerűbb lett az egész. Megkönnyebbült a tudattól, hogy túl van rajta. Teljesítette Karola kérését. Arra gondolt, hogy a lány úgyse megy be a kórházba, de az már nem az ő felelőssége lesz.

Hazafelé vette az irányt. Úgy ment, mint egy alvajáró. Érezte, hogy egyre fogy az ereje. Tisztában volt vele, hogy nem omolhat össze, még nem jött el az ideje, hogy azt tehet, amit akar. Addig, míg Karola várja minden nap, addig bírnia kell erővel.

Mikor hazaért, ruhástól végig feküdt az ágyon, próbált elaludni. Nagyon várta, hogy eljöjjön érte a felszabadító, nyugtató álom. Az idegei pattanásig feszültek benne, szeretett volna ököllel szétverni mindent, ami a környezetében volt, talán az segített volna rajta, de csak nyelte a könnyeit. Később arra gondolt, milyen jó, hogy nem látta a barna hajú nőnek az arcát, milyen jó, hogy amit Karola üzent, egy bezárt ajtónak mondta csak el. Így nem láthatta a nő reakcióját, amikor végig hallgatta azt a hibbant kérést. Nem láthatta a lekezelő gúnyt a szemében, sem a megdöbbenést.

Mit akar ugyan tőlem ez az asszony? – tépelődött Sára, míg készült lefeküdni. Feltűzte a haját még szorosabbra, mielőtt a zuhanykabinba lépett. Sokáig engedte magára a vizet. Szerette a víz melegét, ellazult tőle. Kicsit tovább álldogált alatta, mint aki le akarja mosni magáról, az egész nap rárakódott stresszt.

De nem sikerült teljesen megszabadulnia mindtől. Próbálta elterelni a gondolatait az éjszakai látogatóról, de az se jött össze. Nyugtalanította, hogy azt is tudja már, hol lakik. Mit tudhat még róla? Nem jó, ha az ügyfelek a magánszférájukat ismerik, némelyik dühös a bankra, bosszút akar állni. De neki mi köze ahhoz, ami ott folyik? Semmi. Csak alkalmazott. Mégis lehet félni, például ettől a férfitól is, furcsa érzése lett vele kapcsolatban az első pillanattól kezdve.

Lefeküdt és elterelte a gondolatait másfelé, felidézte magában a barátaival folytatott esti beszélgetést. Zsolt szavai tértek vissza hozzá, azokkal próbált álomba merülni, de még nyugtalanabb lett az emlékétől. Szinte hallotta Zsolt hangját, felidézte zöld szemében változó barna pöttyöket, amik játszottak a lámpafényben.

„Tudod Sára, mi a legnagyobb baj? A legnagyobb baj, amiből nem tud kilépni egy ország sem, az a gazdasági növekedési kényszer. Ez egy rohadtul beteg ideológia! Ez emészti fel az életünket, hajt napról napra korbáccsal a kezében és üvölti: – Növekedni! Növekedni! Előre! Előre! Ez a mi szent keresztes háborúnk! Nem baj, ha családok széthullnak, nem probléma a sok öngyilkos, a tönkretett egészség, a környezet. Csak a profit nőjön! Mindenáron! De eljön egy pont, amikor a téves eszme összeomlik, mert ez a program hibás. Ez egy rákos sejt, ami burjánzik a testben, és a végén a beteg belehal!"

Sára végre érezte az álom ellazuló érzését, eltűnt Zsolt magyarázó arca, kilépett a valóságból lassan, egy pillanatra becsúszott megint a tudatába utolsó képnek Benjámin borostás arca és a tekintete, újra az a kép, ahogy nézi őt, ott a kórház folyosóján, teli gyűlölettel, majd a bánattól esendőn, szinte kiszolgáltatottan. 

Az őszi reggel szürkén ébresztette, szitált az eső, halk surranással folyt az ereszcsatornákon az utca kövezetére. Nem szerette az ilyen reggeleket, nyirkos, ködös, ragadós lett tőle a város. Mikor kiért az utcára, próbálta kinyitni az esernyőjét, de az keményen ellenállt minden próbálkozásnak. Legszívesebben belecsapta volna az első kukába. Már rég tudta, hogy másikat kellene vennie helyette. Sokszor megfogadta, hogy nem vesz vacak kínai tömeg bóvlit, amik nem bírják a napi strapát. Aztán mindig elcsábult az olcsó árak miatt. Végre kipattant az esernyő, de akkorra már a gondosan felfésült haján gyöngyöztek az esőcseppek. – Jó kis reggel! – húzta el a száját önkénytelenül. Az egész élete egy nagy kavarodás, amiben nyakig ül. Úgy vonzza magához a problémás dolgokat, mint a mágnes a vasat.

Este eldöntötte, hogy mindennek utána jár, bemegy a kórházba az asszonyhoz, utána az első busszal Pestre utazik, meglátogatja az anyját, és még az is belefér a napjába, hogy kimenjen Csepelre, Kíra családjához. Hátha okosabb lesz, ha meglátogatja a barátnője anyját. Ezért döntött úgy, hogy fel se veszi a kosztümöt és hozzá a tűsarkú cipőit. Világoskék farmerbe bújt, a lábára sportcipőt húzott. Felvette a bőrdzsekijét és a vállára dobta a kedvenc hátizsákját, amibe találomra bedobálta, amire szüksége lehet egész nap.

A kollégák kíváncsian nézték, mikor a rendhagyó öltözetben beállított. Róza mikor meglátta, vihogott, mint egy fruska.

– Mi van kislány, ma szerda van, jól nézted a naptárt? Mi történt veled?

– Ha nem haragszol, most inkább nem beszélek róla, de ígérem, elmondom máskor. Szeretnék lelépni egy napra.

Róza megértően rábólintott, abbahagyta a kíváncsiskodást, legalábbis úgy mutatta.

Nehezen engedte el a főnöke, hisz közvetlen a hóvégi zárás előtt állt elébe a kérésével.

Kilenc óra körül ért a kórházhoz. Az eső elállt, a Nap lassan szétnyomta a sötét felhőket. – Milyen csodálatos nap lehetne ez is, ha nem lenne ennyi szarság az életemben! – mondta ki majdnem hangosan amit gondolt mikor a kórház portájához ért.

– Felmehetek a kórterembe? Nincs látogatási idő, de hívatott a beteg – kérdezte behajolva az elhúzott kis ablakon.

– Melyik osztályra, hölgyem?

– Az onkológiai osztályra. A tízes kórteremben fekvő Sági Benjáminnéhez jöttem.

A férfi telefonált, közben egyfolytában kalandozott a szemeivel, végig Sára mellein radarozott. Sára egyre türelmetlenül figyelte a férfit, akinek kopaszodó fején nullásra volt nyírva a haja, bizonyára ezzel ellensúlyozta a ritkaságát.

– Már nincs abban a szobában. Átmegy a belső udvaron a „B" épület alsó-szintjére, már ott van – mondta egykedvűen a kopasz, közben szemtelenül folytatta az elkezdett mustrát.

– Mi van? Nem értem miről beszél?

– Mit nem lehet ezen érteni, átvitték az elkülönítőbe!

– Gyökér... – sziszegte maga elé Sára míg elindult a megadott irányba.

– Mit mond, hölgyem? – szólt utána a portárs.

Sára legyintett a kezével, hátra se nézett. Míg átment az aulán, érezte a kávégépekből áradó illatokat, de nem csábulhatott el, kevés volt az ideje, még gyorsított is a léptein. Minél hamarabb túl akart lenni a látogatáson.

A „B" épület megbújt a nagy lombú fák mögötti ligetes, bokros részen. Szinte elhúzódott a főépülettől mint egy szégyenlős gyerek. Sára, mikor belépett a bejárati ajtaján, arra figyelt fel, hogy nagyon nagy a csend az épületben. Túlságosan is nagy, amit ő sose szeretett.

Nem sokáig tartott ez a rossz érzése, mert a huzatos folyosó végéről, halkan surrogva felé gurítottak egy hordágyat. Mikor elhaladtak mellette, már kérdezni akarta, merre menjen, mikor meglátta az alakot az ágyon. Azaz igazából nem látta, mivel az arca is a fehér lepedő alatt volt.

– Halott! – villant át rajta a felismerés, míg döbbenten nézett utánuk.

Egy kéz nehezedett a vállára, ijedten összerezzent, hátranézett, hogy megnézze a kéz tulajdonosát. Az asszony férje állt mögötte. A férfi még fáradtabb, még nyúzottabb volt, mint a legutóbbi találkozáskor.

– Köszönöm, hogy eljött! Megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy eljön. De ha már ilyen lelkiismeretes, sikerül ma nagyon jót cselekednie egy haldoklóval. Már nincs sok ideje szegény feleségemnek hátra. Úgy néz ki, a maga jóvoltából, most teljesülni fog az utolsó kívánsága is. Csak arra kérem, hogy bólogasson. Hadd higgye, hogy megtesz érte mindent. Lehetetlent fog kérni, de tegyen úgy, hogy önnek ez nem jelent lehetetlent. Jó ember volt egész életében, higgye el, megérdemli. Nem tudom, miért magát választotta... én sem értem...

– Maga biztosan tudja, mit akar tőlem a felesége?

– Igen tudom. De mondja ő el személyesen, hisz azért kellett idehívnom. Ha most elmondanám, megfordulna, és itt hagyna engem, azt meg nem szeretném, ha egyszer már eljött. Jöjjön, kérem!

Sára a férfi után belépett a kórterembe, ahol először nem is látott semmit, minden ágy körbe volt véve paravánnal. Akkorra már tudatosult benne, hogy ott végstádiumban lévők vannak. Karola haldoklik. Azért van az elkülönítőben. Már nem is volt olyan bátor és magabiztos, mint reggel, mikor nekiindult a napnak.

A különböző vegyszerektől, fertőtlenítőszagtól kezdett émelyegni a gyomra. Legszívesebben sarkon fordult volna, pedig még azt se tudta, mit fog hallani, miért hívta az asszony. Mi az a lehetetlen kérés, amiről a férfi beszélt a folyosón. Az a nap jutott eszébe, mikor meghalt az apja a kórházban, magányosan, senkitől se búcsúzva. Vívódott magában. Ha egy haldokló beszélni akar vele, azt meg kell hallgatnia. A másik én benne taszította a helytől – El innen, el innen, míg lehet!

Még se tette meg, nem fordult vissza, csak ment Benjámin magas alakja után.

Mikor a függönyt félrehúzta a férfi, Sára meglátta mögötte Karolát, aki ott feküdt kitágult pupillákkal, fehér arccal. Az asszony felismerte Sárát, mosoly jelent meg az arcán.

– Eljött. Tudtam, hogy eljön. Üljön le kedves, meg kell beszélni sok mindent – suttogta alig halhatóan.

Sára várakozóan leült az asszony ágya melletti székre.

– Nagy kérésem van, de ígérje meg, hogy teljesíti. A gyerekeim kicsik, állami gondozásba vitték őket. Ha nem rendeződik a család sorsa, örökbe is adhatják mindkettőt. Azt akarom elmondani, hogy tudom, hogy ön lesz a segítségemre... ön fogja felnevelni a gyermekeimet. Hozza ki őket onnan... hogy az életük boldogságban teljen el. Sajnos nekünk nincs élő rokonunk, nincs senki, aki segíthetne. Csak maga tud egyedül... hogy családban nőhessenek fel és szeretetben.

Karola izgatottan beszélt, látszott, hogy a beszéd nagyon kifárasztja.

Sára viszont megdöbbent a hallottaktól.

Próbálta elleplezni az érzéseit, de nem volt könnyű feladat. Felnézett Benjáminra, tőle várt segítséget, magyarázatot, miről is beszél a felesége? A férfi nem nézett a szemébe, ott állt a felesége ágyvégénél, elfordította a fejét és valahová távolba merengett. Talán ott sem volt velük lélekben. Egy pár pillanatig nézte a fáradt, mégis szép férfiarcot, melyen a belső idegek játékaként meg-megrándultak az arcizmok. Sóhajtott egyet és újra az asszonyra próbált koncentrálni. Karola szemeiben különös fény égett, várakozóan figyelte Sára minden mozdulatát. A tudata tiszta volt abban a pillanatban és a vele szemben ülő nő minden rezdülését élesen lereagálta. Látszott rajta, hogy nagyon fontos, milyen választ kap tőle.

Sára pár másodpercig nem válaszolt, nézte a haldokló várakozó arcát, közben önmagában vívódott azon, hogy kerülhetett ilyen lehetetlen helyzetbe. Arra gondolt, hogy most már végkép fel kellene állnia, és megmondani az igazságot: – Bocsánat, nem a megfelelő személyt hívták ide. Én nemrég múltam huszonöt éves, azt se tudom mi az, hogy nevelni egy gyereket, hát még kettőt! Teljesen én se vagyok megnevelve. Önök nem ismerik, nem ismerhetik az én kicsapongó, felelőtlen múltamat, szóval eltévesztették a házszámot rendesen. Viszlát!

Már majdnem ott tartott, hogy mindezt ki is mondja hangosan, mikor eszébe jutott Benjámin könyörgése.

„Csak tegyen úgy, hogy mindent megtesz, amit kér, játsszon el egy szerepet."

– Rendben van. Minden úgy lesz, ahogy kéri. Mindent megteszek a gyerekekért! – mondta ki végül azt, amire megkérte a férfi és újra felnézett Benjáminra, várta, hogy legalább egy elismerő pillantást küld felé.

Benjámin arcán meglepetés tükröződött, talán feltételezni sem merte addig, hogy belemegy a játékba, amire előzőleg megkérte.

Karola ajkán megkönnyebbült mosoly jelent meg.

– Tudja – szólt Sárához boldogan –, Isten keresztezte a mi utunkat, üzenetet kaptam, hogy csak magában bízhatok. Én most nyugodt szívvel hagyom itt a földi utam, mert maga odaáll majd a helyemre és tovább megy azon. Én megláttam a jövőt... láttam magát és a két kislányomat kézen fogva és boldogan. Csak maga előtt láttam egyenes utat... a férjem előtt nem láttam... – nézett fájdalmasan a férjére.

– Értem... azaz nem egészen, mégis...– nem tudta mit is mondjon, hogy ne tűnjön el a varázs, ami mosolyt csalt a haldokló arcára.

– Én most elmegyek, hogy ne zavarjam tovább önöket, bizonyára sok mindent meg kell még beszélniük. Isten önnel... magával is! – fordult Benjáminhoz – Keressen meg, ha szükségük lesz rám. Nem tudom, mit lehet ilyenkor mondani... annyira sajnálom, hogy ilyen nehéz az életük! – simította hátra a szemébe hulló haját zavartan – Majd találkozunk – mondta ki végül és felállt, hogy búcsúzzon.

Aztán eszébe jutott, hogy Benjámin nem is tudja a telefonszámát, bevillant, hogy mindig van nála névjegykártya, keresett egyet a táskájában, és odaadta Karolának.

– Akkor... ha szükség lesz rám.

– Köszönöm, így mindent lerendeztem. Látom, zavarja, hogy meghalok. Ne zavarja, én már belenyugodtam a sorsomba. Ott már nem fáj semmi, ahová megyek... voltam ott kis ideig. Tudom, miről beszélek, de visszatértem, hogy felkészítsem magát.

Megsimította Sára kezét.

– Segítsen nekem! – az asszony szemében könyörgés volt – Láttam a jövőt. A sok szenvedést a családomban. De maga elviszi nekik a szeretetet, vigyázni fog rájuk... láttam. Úgy gondoltam így helyes, hogy tudja előre, mi lesz a feladata...

– Segítek asszonyom, minden rendben lesz, ígérem! – hajolt közel hozzá Sára, a két nő keze összefonódott, a tekintetük összeolvadt egy kis időre.

Benjámin odalépett hozzá, gyengéden megfogta a könyökét.

– Köszönöm, hogy eljött. Kikísérem!

Hálásan bólintott a férfi felé, kezeiről lefejtette a haldokló kezét, majd kiment a folyosóra. Mikor becsukódott mögöttük a kórterem ajtaja, Benjámin váratlanul átölelte. Önmagát se értette, hogy merte megtenni. Talán, mert hálát érzett, hogy elment a kórházba Sára, csak azért... talán, mert megkönnyebbült. Talán azért, hogy eljátszotta a szerepet, amire megkérte. – Nagyon is jól – állapította meg magában és meg is mondta neki.

– Köszönöm, hogy végig játszotta ezt a szomorú színjátékot –, és még szorosabban magához ölelte, úgy ölelte, szinte kétségbeesve, mint egy jó barátot, aki egyedül van mellette a tragédiában. Ez teljesen igaznak is tűnt, hisz nem volt senkije, akivel osztozhatott volna a fájdalmában. A reggeli trauma is elevenen élt még benne, mikor benyitott a kórterem ajtaján, és meglátta, hogy a felesége ágya üres.

– Elkéstem! – hasított bele akkor az önvád – Még az utolsó kérését sem voltam képes időre teljesíteni.

– Sajnálom, a főorvos utasítására átvittük az épület másik szárnyába. Egyre rosszabbul van szegény! – hallotta akkor az ápoló hangját.

– Jöjjön, elkísérem hozzá.

Bólintott, mert hang nem jött ki a torkán, csak ment a nővér után, úgy lépkedett, mint egy robot, akinek lenullázták az agyát.

És most ölel magához egy idegen nőt, aki egyedül, ebben a rohadt világban, átérzi az ő tragédiáját, aki nem lép át rajta undorodva, mint egy rothadó hullán. Annyira nem lép át, hogy nem csapta be, eljött a kórházba, mert hívta este. Annyira nem, hogy itt van a karjai közt, hozzábújva. És ez annyira jó érzés, olyan nagyon, különösen jó érzés volt számára.

Sára nem bánta, hogy ott álldogál a két erős kar ölelésében, nem taszította, nem volt számára kellemetlen. Átérezte a férfi fájdalmát már másodjára, amit magányosan élt át.

Hirtelen megcsapta egy illat, egy olcsó dezodor illata. Olyan, mint amit az apja is használt. Mindig vitatkozott miatta egy időben, hogy miért ezt a bóvlit veszi? Az emlékek megrohanták a gondolatait, és önkénytelenül odahajtotta a fejét a férfi mellkasára, hogy még jobban érezze. Akkor hallotta meg Benjámin szívverését, ami úgy dübörgött odabent, mint egy szabadulni vágyó rab a börtön rácsain.

Benjámin beszélt hozzá, de a lány mozdulata meglepte. Elhallgatott. Nem értette, miért simul hozzá Sára annyira. Zavartan elengedte és eltolta magától.

– Jól van. Menjen most már el! Ha kiér a kórházból, felejtsen el mindent. Még egyszer köszönöm, hogy eljött! – megfordult és visszaindult a haldoklóhoz.

Sárát nagyon kellemetlenül érintette a hangulatváltozás. Ott állt és nézett a férfi után kis ideig, aztán mérgesen, sietős léptekkel elindult a kijárat felé.

Micsoda haszonleső fazon –gondolta – ezért törte magát ennyire? Rendesen el se köszönt, ennyit a háláról! Mit mondott? Menjen és felejtsen el mindent? Na, ha ez kell könnyen megkapja tőle! De magának sem tudta megmagyarázni, miért, majd szétrobbant a növekvő méregtől.

Mikor már a távolsági buszon ült, visszaidézte a kórházban történteket.

Kegyes hazugság egy haldoklónak, ennyi volt az egész, jutott el többször ugyanarra az eredményre. Lehunyta szemét, átadta magát a busz, ringató mozgásának. Újra átélte a találkozás minden percét, de most már kicsit nyugodtabban.

De furcsa – gondolta magában –, a halál előtti tisztánlátás, vagy mégsem az? Hisz víziók, látomások jelennek meg csak ilyenkor, mint Karolánál is. Miért lenne ez tisztánlátás? Karola azt mondta Isten úgy rendezte, hogy a kettőnk útja keresztezze egymást. És az üzenet. Ó, nem, nem! Az csak vízió. Ő se százas, telefonszámot adott egy haldoklónak. Utólag rájött milyen idiótán viselkedett végig.

Később arra gondolt, hogy milyen melegséget érzett, mikor Benjámin átölelte, hogy milyen furcsa pillanatokat élt át. Sági Benjamin, meg a két gyereke. Még hogy ő viszi el nekik a boldogságot. Mármint kinek? Ennek az ismeretlen pasinak? Ki ez a férfi? Nincs hozzá semmi köze. Egy totál vadidegen csak. Nem ismeri... viccnek is rossz!