Katerina Forest: Katerina Forest: Léleksirató

Katerina Forest: Katerina Forest: Léleksirató: Még élek, érzem, még ver a pulzusom, még mozdul a karom, de gyűrötten lóg bennem a lélek, mint mosott rongy a drótkötélen. Foldoz...

Katerina Forest: Léleksirató

Még élek, érzem, még ver a pulzusom,
még mozdul a karom,
de gyűrötten lóg bennem a lélek,
mint mosott rongy a drótkötélen.

Foldozom össze széteső hitem,
sírva illesztem darabjait össze.
De már porlik, marja az enyészet.
Nincs bennem már sejtelem, nem
érzem az ízét, meghalt a reményem.

Az életem mint zene, mit komponált
a sors, tévedésből rontott kottákon
gyakorolt, rajtam maradt, mint véres
konc, kísér mint halottat a gyászzene.

Rossz napokra rossz éjjelek, izzadó kezek
tágra nyílt felriadó szemek, félelem.
Az elhagyás mély gödrében fekszem
földlakók bújnak szemembe, testem
feszített háló a mélyben.

Katerina Forest: HIT

Nagyra törő álmaimat

altatgatom.

Talán érdemes vigyáznom,

hogy megmaradjon

a hitem.

Csendes léptem

senkit nem zavar.

Észrevétlen

közelítem

múló életem.

Katerina Forest: Még időt

Mikor eljön a vég,

csókot lehel szádra a halál.

Keserű nyála folyik lelkeden át.

Megbénít a tudat, pánik tör rád,

itt a földi lét vége,

gyöngyözik homlokod hideg verítéke,

átsuhan előtted életed filmje.

Imát mormolsz, könyörgőt,

kérsz még Időt.

Csak annyit, ami elég, hogy búcsúzz,

még Időt, hogy ne kísértsen a múlt.

Időt, csak keveset, a bocsánatokra,

az el nem mondott titkokra.

Időt, hogy lezárd az életed.

Lassan megadod magad,

arcod fehér márványa alatt

simul a lélek nyugalma.

Már átlépni készülsz.

Kezed simogatott sok szerető arcot,

már elmondtál minden bocsánatot,

azt is, hogy köszönöd ezt a földi létet,

a sok szeretetet.

Szemed alól pillangókén száll

a másik világba a lelked,

útját világítja millió szentjánosbogár.

Katerina Forest : Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.
Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
nem a holnapod.

Ébredj már fel! Menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat, a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja,
a kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy a jövő mi szembe jön
veled, rideg és könyörtelen.

Katerina Forest :ÉGI HÍRVIVŐ

Fenn az űrben napszél fúj  csillagport,

lenn a földön északi fény  bolyong,

hajlik, fénylik, vakít, félelmetes

hírvivőt küld a világegyetem.

Te kicsi ember, porszeme

vagy égi hatalmamnak,

ma áttörök a védőpajzsodon,

sérülékeny világod habzsolom,

fényárban fürdetem a földi létet,

megszerzek tőled mindent, mit féltesz.

Te kicsi ember, számold az időd, mit

tékozlón gyűrtél, mint olcsó papírt,

lejöttem hozzád, itt az idő, fényből

terítek rád égi lepedőt, átlátszó

tested omlik a tájban, már nem vagy ember,

csak porszem az űrvilágban.

József Attila: NEM ÉN KIÁLTOK

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

1924 első fele

Katerina Forest : Őszidő

Hangtalan jön az Ősz, bő kabátja suhan utána.
Mindent, mihez hozzáér, aranyra, barnára fest.
Forgószél suhan, dülöng az ösvényen,
hideg fénnyel kel a Nap… még szárítja könnyem.
Búvik a mag résekbe, gödörbe, csírátlan hullik az
az enyészetbe… imaszék templomi magányban
rajta reszket a Lét, érzi, a Tél közelít felé,
szilaj felhőit korbáccsal veri,
lent a völgyekben a régen üde zöldet halálba küldi
Évszakok jönnek, időznek, elmennek…
az arcomon a ráncok, egyre csak gyűlnek

Katerina Forest: Közelít a tél

Gőzölgő kávém finom fodrán
ül a reggel.
A kerti pázsit dértől remeg.
A nagy diófa ágait,
az éjjel elhagyták
a falevelek.

Zörgőn, sárgán, fagyottan
a földön hevernek,
csípős reggeli szél tova sodorja.
Varjú károg, egy egész csapat,
fekete felhőként kering,
hideglelésben keresnek
lent a fákon reggelit.

Itt van az Ősz, itt bizony.
Fázósan becsukom az ablakom.
Bentről nézem a kihűlő tájat,
az összeroskadó világot.

Tudom, jön újra a Tavasz,
majd ha varázspálcájával suhint,
gyönyörű lesz minden:
a Nap melegít, a madár dalol...

De addig még lesz,
egy szegény Karácsony !

Katerina Forest: Közelít az ősz

Közelít az ősz

Az éjszakák már hűvösek,
nyitott ablakodban ül a csend.
Reggeli sétádon már nem vagy egyedül.
A fák lombja közül siklik a köd,
válladra ül. Festi az ősz a tájat,
aranyra, barnára.

Ökörnyál száll a szél hátán,
ezüst fátyolként lebeg.
A nap szűrt fénye háztetőn pihen.
Hangos madárhad a villanydróton
gyülekezőt tart.

Már mindnyájan vándorútra készen.
Mindig ugyanez minden évben,
Szinte percre pontosan.
Nincs változás.

Ugyanaz a kép, ugyanazok a hangok,
csak te, te változol. Hajadban ősz hajszál,
szemed tüze fakul,
már tompa fényben fürdik benned
az érzelem.

Ökölbe zárt kezedben már
nem búvik simogatás.
Az ősz közelíti hozzád
az elmúlást.

Katerina Forest: Bács Hója erdő

Rejtélyes erdő mélyén

kúszik a csend, félve lépsz,

talpad alatt reccsen a száraz ág.

Nem rezdül levél, madár nem dalol,

az élet kihalt, nincs sehol.

Fényeket látsz, kábultan állsz,

előtted ölelkező, kiszáradt fák.

Sejtelmes árnyak futnak a szélben,

nem érted miért vizionálsz?

Az erdő szól hozzád. - Idegen,

hagyd el ezt a helyet, hol mágikus

létem meg nem kérdőjelezheted.

Nem a te világod, csak az enyém,

soha nem érted meg az erőm,

ezért siess, hagyd el az erdőt!

Bács-Hója erdő szélén száz éves fa,

kiszáradt ága minden évben hajtja

üde zöld levelét a múltnak, majd

ledobja a sárba, gyöngyöző mocsárba.

Halott nyoszolyába.

Herczog Gyuláné (Pilla): EGYSZERŰ VERS

Kérdezzetek, ha tudok válaszolok;
válaszolok, ha tudok...
Ha tudok... el szoktam mondani,
el szoktam mondani... amit...
amit eddig nem kérdeztek.
Nem kérdeznek, akik látnak,
akik látnak, azoknak jól mutattam;
jól mutattam, és sokat
... sokat. Magamból.
Magamból ruhában...
ruhában és meztelen is.
Meztelen is, amikor fáztam;
amikor fáztam, majd, ha szólt egy jaj,
egy jaj, aztán a csöndet is...
... a csöndet is, meg sok mást is.
Sok mást is: mind együtt más(ok)nak sokk
... más(ok)nak sokk, vagy kevés.
Vagy kevés, vagy ami elég.
Ami elég annak, aki él!
Aki él, az úgy van, s tesz, ahogy én.
Ahogy én. Még él olyan, aki kérdez?
Aki kérdez, mint most én, mert nem lát!
Nem lát, vagy amit lát, az csak a fél.
A fél, a megfejteni kívánt, mint ez a vers;
ez a vers, kellően egyszerűen
... kellően egyszerűen. Lehet válasz?
Válasz! Fehéren-feketén!
Fehéren-feketén felelet.
Felelet. Kérdezzétek...

Vaskó Ági: Jambusos évszakok Tavasz

... ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát.
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
Nyár…
... ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán –
megült a csend a száz csodán...
Ősz…
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett –
ledér kamilla csókja lett,
nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Tél…
... amint a tél kezét fogom,
vacogni, jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél –
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél...
***

Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz

Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.

Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.

Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.

Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szünös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.

De a komor szemet el nem bírom,
örök gyehenna lesz attól sírom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszítasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.

Kozák Mari Ma - tegnap – holnap

Tegnap enni adtam a múltnak
hazug szavakat – fehér abroszon
ragacsos morzsákat
majd itattam – sós vízzel
tudja mi a fájdalom a nem akarom…
csak nevetett felemelt fejjel
én elé térdeltem – félelemmel.

Holnap majd ringatom
csokrot fűzök a tegnap magányából
fehér és vörös – virágok
vaksi ablakok alatt léptek
házfalakról alácsorduló fájdalom
ágak nyúlnak felém
még térdelek – fázik velem a félsz.

…tegnap enni adtam
holnap majd ringatom
ma a fekete árnyakat rólad faggatom.

*

( Hajnal Éva )

Katerina Forest: Szökik az ősz

Szél sodorta levelek közt szökik az ősz,
nesztelen léptekkel megy erdőn mezőn
tova, mögötte elhagyatottan némán
készül a táj, veti kősziklára hideg ágyát.
Még bronzajkával csókot szór a nap
de égi útja egyre távolabb viszi,
hideg hunyorgással rád visszatekint.
Végigsimítja arcod, lelkedig búvik,
üzenetet hagy, kis örömelixírt,
hogy visszajön hozzád, átmelegít.

Katerina Fores: Álom

Rémálmok, aggodalmak, víziók,
meggyötört éjszakámon
sorba felkeresnek. Hideg veríték,
összeszorított fogak, zsibbadó
kezek, menekülés. Kegyetlen hajsza,
légszomj. Álmodok, az életemről.
Egyszer csak érzem,
szárnyam kinő, felemelkedek.
Hatalmas szárnycsapásokkal,
egyre feljebb szállok.
Már könnyű vagyok, szinte légies.
Alattam a világ, a levegő kristálytiszta.
Álmodok, az álmaimról.

Katerina Forest: Szökik az ősz

Szél sodorta levelek közt szökik az Ősz, 

nesztelen léptekkel megy erdőn mezőn tova,

 mögötte elhagyatottan némán készül a táj,

 veti kősziklára hideg ágyát. Még bronzajkával 

csókot szór a Nap de égi útja egyre távolabb viszi,

hideg hunyorgással rád visszatekint. 

Végigsimítja arcod, lelkedig búvik, 

üzenetet hagy, kis örömelixírt, 

hogy visszajön hozzád, átmelegít.

Pilinszky János: Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót

Szabó Magda: Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus

"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek"
"
Szabó Magda

Katerina Forest: Az élet rendje

.

Az élet rendje, hogy születünk,

Sok vívódással felnövünk.

Én keresés, pénzkeresés,

Párkeresés, célkeresés,

Ez az élet rendje.

Nyomulunk, mindenkin taposunk

Karriert építünk. Majd véletlen

boldogságra lelünk. Nem becsülünk.

Csontjainkra tapadó izmainkat

 szaggatjuk. Lelkünket kiégetjük.

Zsigereinket savval maratjuk.

Ez az élet rendje.

Hiszünk, építünk, házat, társadalmat.

Bomlasztunk, közösséget, családot.

 Halálba megyünk, halálra születünk.

Ez az élet rendje.

Katerina Forest: NYÁR !

Döglésen vagyok egész nap
izzadok, csorgok,űzöm a szúnyogokat
sötét szobára vágyom
sörre, vízre, csak folyjon
ez a nyár szilánkos csontra aszal

Ady Endre: Még fájóbb könnyek

Nem is tudom miért?... ahogy írom ezt a történetet, ez a vers ér el hozzám
szüntelen : "De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ."

Ady Endre: Még fájóbb könnyek

Síró szerelmek gyötrő útja,
Nem látom még mindig a véged,
Pedig már nagyon maradoznak
Boldog és tavaszos vidékek
S az út is már egyre sötétebb.

Valahol meg kellett vón’ állnom.
Egy elhagyott, víg leány-arcnál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ.

Most már járom kálváriámat,
Volt arcok utánam köszönnek
S vén szívemre, míg botorkálok,
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.

Katerina Forest: Apám

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe fogtad
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt,
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt sem ígérted meg,
hogy vigyázol onnan reám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
elfoszlik mint az ifjúságom.

Katerina Forest : HIT

Nagyra törő álmaimat

altatgatom.

Talán érdemes vigyáznom,

hogy megmaradjon

a hitem.

Csendes léptem

senkit nem zavar.

Észrevétlen

közelítem

múló életem.

Katerina Forest: Mesélő kövek

. „A tengerparton járó kisgyerek”
szőke haját fésüli a szél, apró lépte
alatt süllyedő homokföveny, ott jár, hol
a partra vetett kagylókban,
a tenger zúgása örökre megrekedt.

Színes kavicsokra lel, a legszebbet
kezébe veszi. Nézi, csodálja.
És a kő a gyermeket megszólítja:
- Látod, mily' kicsinyke vagyok,
hideg és kemény, érdekes, mégis
megkerestél, gyönyörködsz bennem.
Talán tudni akarod eddig mit láttam,
ismerni akarod a múltamat?

A gyermek bólint - Szívesen hallgatlak.
És a kő mesél. Mesél az izzó földről,
a hatalmas vízözönről, mesél
az édenkertről, a furcsa állatokról.
Az emberekről, pusztításról, háborúkról,
kristályokban nyugvó örök szeretetről.

- Már mindent tudsz, amit én eddig láttam,
míg kősziklából faragott kaviccsá váltam,
engedj vissza hát, vissza a tenger medrébe,
ott van az én világom - szólt kérőn a kő.
- De mielőtt hullámok hátára teszel,
tudnod kell, hogy amit most elmeséltem,
örök időkre lelkedbe bevéstem.
Feledni sosem tudod, mindenütt hallani fogod.

Hallod majd a széltől, a sötét fellegektől,
hegyek mesélik majd, völgyek suttogják,
az igazságot, amit most megtudtál
hazug szavakkal nem írhatod át.
Ha megpróbálod, nyugalmat nem találsz,
mert, „egy egész tenger zúgja mégis vissza.”
e világ igaz történetét.

Katerina Forest: Álmodok

Rémálmok, aggodalmak, víziók,

Meggyötört éjszakámon

Sorba felkeresnek.

Hideg veríték,

Összeszorított fogak,

Zsibbadó kezek,

Menekülés.

Kegyetlen hajsza,

Légszomj. Álmodom.

Az életemről.

Egyszer csak érzem

Szárnyam kinő,

Felemelkedem.

Hatalmas szárnycsapásokkal,

Egyre feljebb szállok.

Már könnyű vagyok,

Szinte légies.

Alattam a világ.

A levegő kristálytiszta.

Álmodom.

Az álmaimról

Katerina Forest: Segíts!

Csalódtál már életedben úgy isten igazán?
Érezted-e egyszer is, hogy romokban a világ,
mit gondos kézzel építgettél,
álomképpel szövögettél
nap-nap után?
Volt-e már olyan pillanatod, hogy benned
patakká vált a könnyed,
kerülted az embereket,
magányos farkassá váltál?
Ki vicsorít a szelíd simogatásra,
és érzelmeit börtönbe zárta?
Ha nem, hát nézz rám
és segíts kinyitni a zárkám!
Már évek óta keresem a kulcsát,
mit önmagam dobtam feneketlen kútba,
mert olyan nagyot csalódtam ebben a világban.

Radnóti Miklós: Aludj

Mindig gyilkolnak valahol,

        lehunyt pilláju völgy

ölén, fürkésző ormokon,

        akárhol, s vígaszul

hiába mondod, messzi az!

        Sanghaj, vagy Guernica

szivemhez éppen oly közel,

        mint rettegő kezed,

vagy arra fenn a Jupiter!

        Ne nézz az égre most,

ne nézz a földre sem, aludj!

        a szikrázó Tejút

porában a halál szalad

        s ezüsttel hinti be

az elbukó vad árnyakat.

1937