Lelkitúrák

 

Hamar lefeküdt, hallgatta egy darabig a kinti zörejeket, Gábor és a fia pakolászott a konyhában. Nem voltak tekintettel rá, néha elég keményen csukták, nyitották a hűtő vagy a mikró ajtaját. Aztán végre elcsendesedett a ház. Eliza lelki szemeivel látta, ahogy a férfi magányosa fekszik a kanapén. Eszébe jutott az elmúlt éjszaka. Nem kérdezte meg tőle, mitől rémült meg annyira álmában. Lehet nem is emlékszik semmire. Mindenesetre a sejtései beigazolódnak  lassan, legfőképpen az, hogy elfojtja nappal az érzelmeit. Nem akarja, hogy bárki megismerje milyen valójában. Legelsősorban a vágyait fojtja el. Nem akar sebezhetővé válni, nem akarja, hogy a gyenge pontjai ismeretében kihasználhatóvá váljon. Szerette Hédit, annyira szerette, hogy képtelen az árnyékából kilépni. Szobrot emelt belőle a lelkében gránitból. Ha egy nő megjelenik az életében, mellé állítja a hideg kőszobornak, hasonlítgat, hezitál... aztán letérdel a halott előtt. Képtelen az eleven, élővel elindulni egy másik úton. Az utazás alatt többször kizökkent ebből a lelki börtönből, kedves volt vele, gyengéd. Talán az ismeretlen környék, az ismeretlen emberek okozták. Összekuszálódott, elhalványult benne a múlt, csak azért, hogy újra és újra előtörjön benne még intenzívebben a gyász. Most is egy fal választja el őket, egy fal, ami olyan mintha ezer kilométerre lennének egymástól. Gábor tudatosan és intelligensen erődítményt húzott kettőjük közé, és ez azt jelenti, hogy így fog majd több mint három hét eltelni.

Reggel kopogásra ébredt. Kért egy kis türelmet, gyorsan felöltözött. A konyhában az asztalnál ült az apa és a fia.

– Jó reggelt Eliza! Remélem kipihented magad és erőt gyűjtöttél. Sajnos az a terv, hogy a mai napot a tengerparton töltsük és strandoljunk, fuccsba ment... talán délutánra felmelegszik az idő. Ezért úgy döntöttem, jön a B terv, hamarabb elindítjuk a felfedező túrákat. Ezek eléggé fárasztók lesznek, autóval megyünk a helyszínre, utána sokat fogunk gyalogolni. Nagyon sok helyre nem vezet ugyanis autóút. Gondolom először a városnézésre indulunk, azután fedezzük fel a rejtett szépségeit Korzikának... ezek lesznek nehezebbek... az elkövetkezendő három hétbe sok hegyi túra szerepet kapott.

Gábor lazán volt öltözve, sportcipőt viselt, térdig érő farmernadrágot. A vászon rövidujjú inge félig ki volt gombolva. Eliza bizonytalanul leült mellé.

– Nincs túrabakancsom... gondolom kellene.

– Veszünk ma.

Eliza megállapította, hogy a férfi kipihent arcán csak némi izgalom tükröződött, elképzelhetően a korzikai aktív pihenés tervezése okozta azt is. Ezek szerint minden tökéletes körülötte, mint a mesében. Magát sem értette most már, minek képzelget az éjszaka. Nincs ennek a férfinak egy gyötrő gondolata sem. Padló gázzal irányítja a sorsukat, még csak egy feltételes mondatot sem használ közben.

Kelletlenül ült be az autóba, nem tudta magát meggyőzni, hogy sok élmény vár rájuk az elkövetkezendő napokban. Gyalogtúrák minden nap. Legalább esténként a fáradság miatt el tud aludni, az is élmény lesz, gondolta magában.

Aztán az első nap rájött, hogy Gábor tűpontosan felkészült túravezető, kellemes időtöltés volt minden perc, amit együtt töltöttek. Folyamatosan tájékoztatást tartott, mikor mit érdemes megnézni, hol álljanak meg enni és mit egyenek. Eliza megszerette a közös kirándulásokat, viccelődtek, vitatkoztak, ment a diskurzus köztük reggeltől estig. Fizikai érintkezés nem volt köztük, ha véletlenül elkerülhetetlen volt, a férfi azonnal bocsánatot kért. Ezzel szemben egyre erősödött köztük a lelki kapcsolat. Így járták végig Bonifació utcáit, ahol a házak szinte egybe épültek a tengerből kiálló sziklákkal, ránézésre eléggé morbid képet mutatva, mintha csak a szentlélek tartotta volna őket. Az embernek olyan érzése lett míg nézte a látványt, hogy a házak bármelyik percben belecsúszhatnak a sziklafalat korbácsoló hullámokba. Gábor egyfolytában fotózott, mindent ami különlegesnek tartott, megszállottan gyűjtötte az emlékképeket. Többször felkérte Elizát és a fiát, hogy álljanak egy szobor vagy egy különleges ház elé. Eliza és Levente grimaszolt, különböző pózokat vett fel, sikerült kizökkenteniük a professzort a komoly túravezetői szerepéből. Hangosan nevetett velük, látványosan feloldódott a nap végére. Arról sem tudták lebeszélni , hogy kihagyja a Tengerésztemetőt, alkonyatkor holtfáradtan bolyongtak a sírkövek között. Eliza szinte gyerekesen, egyszerű dolgoknak örült meg a legjobban, például egy nagy adag fagylaltnak. Másnapi túrájukon Corte városában a nutellás calzone váltott ki benne maradandó emléket. A professzor mosolyogva nézte amíg eltünteti a mennyei finomságokat. Eliza a túra utolsó napján képtelen volt magában tartani, mennyire jól érezte magát.

-- Nagyon jó, hogy itt lehetek veletek. Csodálatos ez a vidék... minden... minden... veletek együtt csodálatos.

A professzor elkomolyodott mielőtt válaszolt.

-- Azt hiszem Eliza, ez az egész életérzés csak így kerek... nekünk is... szóval így, ha velünk vagy.

Hosszan néztek egymás szemébe. Azon a napon Siraki Gábor rájött, mennyire fontos szerepet tölt be az életében Eliza. Kimondta amit legbelül érzett, a világ csak Elizával kerek. Ha vele van minden csodálatos, minden olyan szép és meghitt.

A harmadik nap végre elhozta a várva várt jó időt, az egész napot a strandon töltötték. Eliza soha nem látott még olyan csodát. A strand vize türkizkéken ragyogott a parti hófehér homok kontrasztjában. Először vette magára a Lyonban vásárolt fürdőruháját, ami éppen hogy takart rajta valamit. Élvezte a napot a vizet és a férfiak figyelmét. Csinos és szép volt, mint egy sellő.

Siraki Gábor bérelt három napozó ágyat, azonnal lefeküdt az egyikre. Nem volt kedve megmártózni a tengerben. Azzal érvelt, hogy pihen előbb, majd később, ha melegszik az idő. Eliza érezte, hogy a napszemüveg áldásos takarása alatt figyeli minden mozdulatát. Leventével indult úszni a strand kristálytiszta vizébe. Ahogy siklott a kavicsos föveny felett, egy- egy hal versenyt úszott mellette. Nem tempózott gyorsan, végig Levente mellett maradt.

Fáradtan, de boldogan sétáltak ki a vízből. A napozóágy felé tartottak, kerülgették a turistákat. Az egyik fehér homokon heverésző férfi mikor mellé értek, feltolta a napszemüvegét a homlokára és leszólította.

–Nagyon szép vagy. A faterod? – bökött az orvos felé széles mosollyal.

Hosszú barna haja gumival volt felfogatva a feje búbjára, barna volt a bőre, megállapíthatatlanul barna, nem lehetett eldönteni, hogy eredeti vagy a naptól olyan sötét a színe.

Eliza megállt, rámosolygott a férfira.

–Te is jól nézel ki. Jól telik a nyaralásod?

A férfi felállt, jóval magasabb volt Elizánál.

– Szia! Bertold vagyok. Családi kiruccanás, átjöttünk Szardíniából. Ott is nagyon klassz a hely.

-- Eliza – mutatkozott be ő is. Kezet fogtak. Tudta, hogy a professzor figyeli, azért is állt le beszélgetni. Pimaszul arra gondolt, ugyan hogyan reagál, ha látja idegen férfiakkal társalogni. Levente nyugtalanul állt mellette.

– Menjünk kisfiam – Eliza megfogta Levente kezét. – Majdnem elfelejtettem válaszolni... nem a faterommal vagyok, hanem a férjemmel.

Búcsút intett és elindultak a napozóágyuk felé. Eliza látta Levente csodálkozó szemében a kérdést.

– Csak vicceltem, hogy megszabaduljak tőle – nevetett a fiúra. – Igazából lehetne egy kilencéves fiam... szóval hihető lódítás volt... és... lehetne apukád a férjem... – elhallgatott, majd egy sóhajjal fojttatta amibe belekezdett.

– Ígértem neked pár titkot... én... igazából azért fogadtam el a meghívásod, mert felismertem apukádban azt a tanárt, aki tanított az egyetemen. Tizennyolc éves voltam akkor, nagyon fiatal... felismertem a kórházban és...mikor meghívtál, eldöntöttem, hogy veletek tartok, hisz nem volt idegen a számomra. És egy másik nagyon fontos titok, már egyáltalán nem bántam meg. Nagyon jó itt veletek.

Levente megszorította a kezét, de nem tudott kérdést feltenni, nem volt nála a notesza.

Gábor nyűgös volt, mint egy gyerek, mikor odaértek hozzá.

– Látom az első nap a strandon máris a flörtről szólt – jegyezte meg keserű gúnnyal.

Eliza kéjesen végignyújtózkodott a napozó ágyon. Féltékeny– gondolta – nagyon is féltékeny. El kellene már mozdulnia a holtpontról, beragadt mint a rossz óra mutatója.

– Azt mondta szép vagyok – küldött át egy mérgező nyilat a férfi felé. – Megkérdezte, hogy kivel nyaralok, ennyi történt.

Behunyta a szemét és az arcát a nap felé fordította.

Késő délutánig kint voltak a strandon, elmúlt Gáborból is a rossz hangulat, ment velük fürödni. Messzire beúszott a tengerbe. Eliza leszidta mikor visszatért hozzájuk.

– Felelőtlenség tőled, mind a ketten halálra izgultunk magunkat miattad!

Gábor fáradtan végig feküdt a homokon.

– Te is izgultál? Ha nem jövök vissza mi történik... szomorú lennél?

– Ne gúnyolódj! Tudod, hogy nélküled megáll az életünk... ne csináld többet.

Eliza zavartan leült mellé.

– Az összes homokot haza akarod hozni, nézd meg magad!

Gábor kinevette a bosszankodó Elizát, aki a tenyerével simogatta a hátáról a fehér homokot, előre hajtotta a fejét, behunyt szemmel élvezte a gondoskodást.

– Én is nagyon félek Eliza...-- suttogta.

-- Ugyan mitől félsz ?

-- Attól, hogy egy nap eltűnsz... félek tőle, pedig tudom, hogy elkerülhetetlen... ma láttalak azzal férfival...

Eliza önkéntelenül átölelte a férfi vállát és erőszakosan kereste a tekintetét – Igazad van, tényleg el fogok tűnni ha visszamegyünk a nyaralásból Párizsba... haza kell utaznom.

Gábor szomorúan nézett Elizára, látszott rajta, hogy nem ilyen válaszra várt, de pont azt kapta, amit nem szívesen hallott. Az utóbbi napokban közel kerültek egymáshoz, úgy járták Korzika városainak a szűk utcáit, mint egy boldog család. Jól érezte magát Elizával és egyre kínzóbban kezdte érezni a hiányát, ha egy kicsit is eltávolodott mellőle.

Már alkonyodott mikor visszaindultak az apartmanba. Egy forró zuhany és alvás¸ gondolta Eliza, fázósan tekerte magára a fürdőlepedőjét.

Gábor átölelte és magához húzta.

– Melegítelek... mondta bizonytalan hangon, mert nem tudta a közeledése milyen reakciót vált ki Elizából.

– Nagyon kedves vagy, köszönöm – nézett fel a férfira hálásan Eliza.

Lassan sétáltak, szótlanul. Mindkettő a másikra gondolt, de nem mondták ki az érzéseiket.

Levente vacsorázott egyedül, Gábor hárított, nem volt éhes.

– Azt a töméntelen pizzát reggelig nem tudom kiheverni. Míg vacsoráztok kimegyek a teraszra.

Levente a víztől hamar elálmosodott, elbúcsúzott és lefeküdt. Eliza kiment a professzorhoz.

– Gyere ide – mutatott a másik nyugágyra – nagyon szép és félelmetesen csendes ez az éjszaka.

Eliza visszament a házba kihozott két takarót.

– Fázva nem szép semmi – gondoskodón betakarta a férfit.

– Hallgatlak – szólt oda míg lefeküdt a nyugágyra.

– Rendben, ha nem nevetsz ki elmondom min filozofáltam idekint.

– Nem foglak kinevetni...

– Kettőnkről...

– Azt hittem valami komoly elméleteket gyártottál... és milyen következtetésre jutottál kettőnkkel kapcsolatban?

– Leragadtam egy pontnál és nem tudok tovább lépni...

– Jellemző az ilyen túlokos pasikra...– nevetett fel Eliza.

– Kinevetsz... már nem is olyan fontos az egész, felejtsd el, úgysem illett bele ebbe a történetbe.

– Nem nevetlek ki... tudod volt idő amikor én is hasonlóan gondolkodtam. Mindent elfogadtam amit közvetített felém a környezetem, a szüleim, a barátaim.  De eljött az életemben egy nap, amikor minden addigra belém ragadt elvet felrúgtam... felébredtem. Igen, ne nézz rám ilyen csodálkozó arccal, felébredtem mert addig álomvilágban éltem, mások által kitalált álomvilágban. Semmi sem volt az én gondolatom. Megmondták mi a helyes, mi a helytelen, mit érdemes ennem, milyen a divatos ruha, milyen a társasági etikett, higgyek vagy ne higgyek Istenben. Kétszínű alakoskodó közegben éltem. Senki nem adta önmagát, senki nem vállalta fel igazából azt a valakit, aki benne élt, az igazi arcát. Ha szegény volt az gondolta ez a sorsa, ha gazdag akkor neki megadatott, de csak magára gondolt, a kivagyiságra. Én attól a naptól önmagammá váltam. Nem akarom, hogy bárki is beleszóljon az életembe, nem nyűgöz le ez az anyagias világ, az egész egy nagy rakás szerencsétlenkedés, fogyasztunk, szennyezünk, dolgozunk, fogyasztunk, szennyezünk. Lehetne élni szabad lélekkel...öntudatosan. Akkor határoztam el, hogy nem lépek kapcsolatba egyetlen férfival sem, aki nem képes ugyanígy gondolkodni... nem alacsonyítom le magam, nem alkuszom meg. Teljes életet szeretnék élni... érted? Sajnos te még alszol, még nem ébredtél fel. Hezitálsz, elméleteket gyárt az okos fejed... közben elsétál melletted a való világ. Félted a karriered, a betonbiztos magánéleted, még kockáztatni sem mersz. Jó ez neked? Most is, el szeretnél valamit mondani, de a szavak gátakba ütköznek. Mintha az érzéseidre korbáccsal vigyázna az egód. Ki ne mond! ne tedd meg! Mi lesz ha... közben megöregszel? Talán az utad végén  felteszed magadnak a kérdést: biztos úgy volt jó az a rövidke életem, ahogy leéltem?

-- Teljesen sikerült az átváltozás, vagy csak folyamatosan ön ámítod magad? Amiről beszélsz az egy életérzés, nálad ezek szerint már tudatos életérzés. Nagyszerű gondolatok. Álmodhatunk róla. De az élet ami körül vesz bennünket kiröhögi ezeket az illúziókat. Szerencsétlen önámításnak tartja. Te ide születtél, ebbe a rohadt közegbe, a képmutatásba, a kivagyiságba. Egy felelőtlen szemellenzős generáció vette át az öregektől a staféta botot. Álmodhatsz a lélek magasztos síkjáról. De az élet az egy törvény, vagy sodródsz az elvárásokkal, vagy megdöglessz. Lehet, hogy igazad van... te még fiatal vagy. Én már nehezebben tudok a változásra gondolni. Mire fel változzak? Egész jól elvagyok így.

– Nem olyan látványos az a változás, amiről beszéltem. A berögzült rossz szokásaidat kellene lerázni magadról, mint például a modorosság, távolságtartás.

– Nagyon kedves teremtés vagy, de eddig mindig baj lett abból, ha kiadtam magam másoknak. Az ember életében vannak korlátok, amit magunk állítunk fel. Ezek olyanok mint a régi váraknál a vizes árkok. Meggondoljuk kinek engedjük le a hidat, hogy közelebb jöhessen hozzánk.

-- A változás itt van bennünk, mindent képesek vagyunk megváltoztatni, még az előre kivetített sorsunkat is... a gondolataink, a tudatunk erejével. Nem nevetséges, képesek vagyunk az időt meghajlítani és visszatérni ahhoz a ponthoz, ahol elrontottuk az életünket.

Gábor gyorsan lezárta az eszmecserét.

-- Én nem rontottam el semmit!

Mindkettőjükben megváltozott valami ezen a napon. Gábor már nem kért bocsánatot, ha hozzáért, sőt minden alkalmat kihasznált, hogy megérintse. Egy simogatás, egy futó ölelés... de ezek nem változtattak meg semmit, mikor bementek a házba, külön feküdtek le.

Viharos tenger

 

A kabinban minden le volt rögzítve, a fekvőhelyek is, amiknek két funkciója volt, lehetett rajtuk feküdni és ülni. Ezen felül az ovális ablak alatt a falhoz rögzített asztal volt, két oldalán beépített szekrényekkel. A kabinból nyílott a fürdőszoba. Éppen meglehetett benne fordulni, olyan liliputira tervezték, de az igényeknek megfelelt, volt benne mosdó és vécé. Gábor végig nyúlt az ágyon, Leventét is arra kérte, hogy pihenjen le.

Elizára gondolt, akit hiába kért, kint maradt a fedélzeten. Azzal érvelt, hogy látni szeretné a háborgó tengert, a kabin olyan, mint a börtöncella. Abban nincs levegő, nem látni a szabadságot. Tudta miért nem tartott vele, úgy gondolta, annyira meggyűlölte az éjszaka miatt, hogy nem képes elviselni azt sem, hogy egy légtérben szívjanak levegőt. Eliza nem tudhatja, mit érzett, amikor éjszaka felébredt és eljutott a tudatáig, hogy összesimulva alszanak. Átélte újból azt a semmihez nem hasonlítható érzést, hogy nincs egyedül, hogy egy meleg nőitest mellett ébred. Tisztában volt vele, hogy nagyon elrontott mindent. De miért is gondolja így? Eliza nem azért tart vele ezen az úton, hogy törvényszerűen úgy nézzen rá mint egy leendő barátnőre. Eliza a betege. Megmagyarázhatatlan számára, miért vonzódik hozzá, mi az oka, hogy mindent elvisel tőle. A kritikus hangnemet, a hirtelen hangulat váltásait. Megcsókolta mindenki előtt, aztán hátat fordított. Ez így mégsem helyes, mert igazából ő tolta el magától. Nem volt más választása. De mit is akarhatna tőle? Döbbenten tapasztalta, hogy Eliza arca kezd összemosódni Hédiével. Hédi egyre távolodik tőle, ha Eliza mellette van. Elviszi most Korzikára. Az úton nem mondta ki, hogy Hédivel készítették a bakancslistát, amiben ott volt Korzika is. Hédi halott, mégis amikor lefoglalta a nyaralást, az ő kívánságát teljesítette. Azt tervezte majd mindent bemutat neki, minden szépséget amit látni fog. És most odaállt Eliza Hédi elébe, elevenen, színesen, szemtelenül fiatalon, és azt sugallja feléje, hogy vegye komolyan. Mintha azt akarná, hogy neki mutasson meg mindent ne a halottnak. Nem lenne nehéz, ha őszinte lenne hozzá, ha nem lengené körül valami titokzatosság, amitől idegességében falra tudna mászni. Amióta Eliza megjelent az életében, félelmek gyötörték. Félt önmagától, Elizától. Félt, hogy a lány csak szerepet játszik, félt a csalódástól. Attól, hogy beleszeret és egy nap elhagyja, hisz annyira fiatal hozzá. Az éjszakai rémálma jutott eszébe, azóta is elevenen kísérti minden percét. Eliza elbúcsúzott tőle, azt mondta itt az idő mennie kell, mert várják. Könyörgött, hogy maradjon vele, de Eliza kibontakozott az öleléséből, elindult a tenger felé. Hiába kiáltott utána, az alakja lassan elmosódott eggyé vált a tajtékzó hullámokkal. El fogja hagyni, ez már biztos. A tenger hullámai felcsapódtak a kabin ablakára, egyre erősebben zúgott a szél, nagy csattanással villám hasított a szürkeségbe.

-- Levente! Nézzük meg Elizát, ilyen időben nem maradhat kint.

Levente nagyon félt a villámlástól, mégis elindult az apjával. Nyirkossá vált a tenyere, mikor kiléptek a fedélzetre. Alig lézengett turista a fedélzeten, behúzódtak a büfébe, fedett helyekre. Meglátták Elizát, ahogy ült lehajtott fejjel egy rögzített padon. Amikor odaért hozzá, kérlelni kezdte, hogy menjen be velük a kabinba. Eliza nem mozdult.

-- Nagyon rosszul vagyok...- suttogta alig halhatóan.

A professzor lehajolt hozzá, felemelte a karjaiba és elindult vele a hajó belsejébe. A kabinban lefektette.

Maradj mellette fiam, lehet, hogy hányni fog. Ne engedd felkelni.

Előkereste az orvosi felszerelését, injekciós tűt vett ki belőle. Felszívott kétfajta hatóanyagot.

-- Tengeri beteg vagy, kicsit kellemetlen lesz, de a gyógyszert most úgyis kihánynád.

Beadta az injekciót, leült melléje, nyugtató mozdulatokkal simogatta a karját. Amikor Eliza elaludt, akkor sem mozdult mellőle. Levente elébe állt, kezében szorongatta a noteszát. Siraki elolvasta mit írt a fia. Sokáig nézte a teleírt lapot, amiben tudomására hozta a fia, hogy Eliza el akarta őket hagyni a kikötőben.

-- Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Nagyon szomorú lennék, ha most nélküle mennénk nyaralni.

A négyórás út végére lecsillapodott a vihar. A kiszállásnál hallották, hogy ami elkapta őket, csak a gyenge szele volt, a java lecsapott Marseillere.

Az apartman felé vezető úton, próbálkozott Elizával beszélgetni.

-- Én is voltam többször tengeri beteg, igaz ennyire nem ütött ki, mint téged. Volt amikor gyógyszert sem tudtam bevenni ellene, de elmúlt magától kis idő múlva. Az agy képes rendbe tenni a helyzetet. Ilyenkor az okozza a bajt, hogy nem azt látod, amit érzékelsz.

Eliza hálásan nézett a professzorra.

-- Köszönöm, hogy gyorsan segítettél... azt hittem ott halok meg.

-- Orvos vagyok. Jó lenne, ha elásnánk a csatabárdot. Megígérem, hogy ezután visszafogom magam. Mi lenne, ha jól éreznénk magunkat.

-- Rendben - válaszolt vissza rezignáltan az ajánlatra. El sem tudta képzelni, hogyan lehet három hétig együtt élni valakivel, aki folyton visszafogja majd magát, még annál is jobban mint az utóbbi napokban tette.

A professzor telefonált az apartman tulajdonosának az érkezésükről. Azonnal indult a fogadásukra. Várta őket a ház teraszán, nagy hangon beszélt a viharról, a károkról. Kinyitotta az ajtót és átadta a kulcsait. Odabent bemutatta az apartmant, majd széles mosollyal elbúcsúzott.

Eliza látta, hogy két szoba van, az egyikben francia ágy a másikban két összetolható kanapé.

- A nevelőnő miatt igényeltem így a nyaralót, én elalszom a fiammal, nem kell többet velem aludnod. Remélem meg tudtalak nyugtatni. 

Játék vagy mégsem?

 

A ház, ahol várták őket egy nagy kert közepén állt. A kétszintes épület külső falán a díszkő borítás messziről erődítmény hatást váltott ki bennük. A homokszínt itt is levendulaszínűre festett zsalugáterek ellensúlyozták. Az előkertben piros és fehér virágú dézsás leanderek sorakoztak a kör alakra formázott és oszlopos tuják között. Az autózúgásra középkorú nő sietett elébük a házból, menet közben kiabált hátrafelé.

– Mathis gyere elő, megjött a Professzor Úr a családjával!

Mathis előjött a ház pincéjéből.

– Épp időben, Professzor Úr, pont egy kis rosé bort készítettem elő a vacsorához.

Charlotte a feleség, ölelő kezekkel fogadta mindhármukat, a helyi szokásnak eleget téve összevissza csókolta az arcukat.

Elizát megforgatta maga előtt, mielőtt rázúdította a dicséretét.

– Csinos és nagyon szép Uram a menyasszonya, adjon az Isten hosszú boldog életet önöknek. Megmutatom a szállásukat, helyezzék magukat kényelembe. Egy óra múlva vacsorához ülhetünk. Remélem ízleni fog a vörösboros marharagum, sok finom zöldfűszert és gyöngyhagymát használtam fel hozzá.

Mathis kísérte fel őket az emeletre, két szoba volt előkészítve számukra.

– Ez itt a fiatalúré, ez itt az önöké – nyitotta szélesre előttük a szobák ajtaját – A fürdőszoba szembe van, az az ajtó ott. Na megyek mert Charlotte vár.

Eliza belépett a szobába, ahol csak egy franciaágy volt egy asztalkával, fotellal, két kisebb szekrénnyel. Már nem találta annyira viccesnek a menyasszonyi rangot, ezek szerint az éjszakát egy ágyban kell töltenie Gáborral. A professzor észrevette mennyire ledöbbent a látványon.

– Nem kell annyira félned, majd megoldjuk valahogy – nyugtatta meg mosolytalan arccal.

Átment a másik szobába Leventéhez.

– Mi lemegyünk a háziakhoz. Jössz velünk Eliza? – nyitott be pár perc múlva a professzor.

Eliza elindult velük lefelé. Leültek a nyitott teraszon. Levente felfedezett egy hosszúszőrű perzsa macskát, ami aztán lekötötte az összes figyelmét. Eliza mosolyogva figyelte ahogy simogatja a doromboló cicát. Gábor fonott széke megnyikordult mellette, odanézve látta, ahogy a férfi teljesen elmerül a gondolataiban. Kínossá vált a csend körülöttük.

Mathis jelent meg az ajtóban.

– Láttam, hogy kiültek, gondoltam jól esne egy aperitif.

Az egyik kezében színes hosszú nyakú üveget tartott, a másikban kis kupicás poharakat.

– Pastis, gondolom, ismerős a neve.

– Ismerős – örült meg Mathisnak a professzor — Ittam már párszor belőle. Igaz eleinte az ánizs íze nem nagyon jött be nálam. A francia italok sokkal lágyabbak, mint a magyar. Nálunk az erős pálinka az abszint. A magyar jót nevet, ha likőrrel kínálgatják.

Mathis leült közéjük, kitöltötte az italokat.

– Egészségünkre! Még egy kör és mehetünk vacsorázni.

Charlotte mint a pontos óra, kikopogott rájuk.

– Terítve az asztal!

Az asztal közepén furcsa zöld színű krémleves gőzölgött. Elizának sejtése sem volt, hogy mivel traktálja Charlotte.

– Látom nem ismeri. Ez a pesto. Nem teljesen francia, inkább olasz eredetű, de mi úgy esszük mintha mi találtuk volna fel.

– Így már igen, a név alapján ismerős, de őszintén bevallom, még nem ettem soha. Miből készül?

– Szedjen csak nyugodtan. Amiben sajt van, az mind mennyei étel nálunk. Könnyű elkészíteni. Csak elővettem a jó öreg turmixgépemet, dobáltam bele bazsalikomot, fokhagymát, fenyőmagot és parmezán sajtot, plusz egy-két teáskanál olívaolajat. Akkor jó a pesto, ha krémszerű a turmixolás után. Na milyen?

Eliza kanalazta a számára furcsa ételt, amiben azonnal megérezte a parmezán és a bazsalikom domináns ízét.

– Finom. Nem udvariasságból dicsérem, tényleg az. A recept alapján nagyon egészséges lehet.

Meglepve látta, hogy az asztaltársaság türelmesen kivárta a kritikát.

A pesto után feltálalta Charlotte a marharagut. Ez az étel már nem keltett Elizában idegenkedést, jóízűen és sokat evett belőle. Néha rápillantott a professzorra, aki rosszkedvűen alig evett pár falatot. Későn, de rádöbbent, hogy nem a férfi mellé ült le. Elkapta Charlotte és Mathis összevillanó tekintetét is, mintha szavak nélkül kommunikáltak volna egymással: Nézd, valami nincs rendben köztük.

Mathis kiöntötte a rosé bort, ott gyöngyözött a rózsaszín nedű a poharukban, mikor Eliza elindította a megmentő akciót.

– Remélem Mathis, mértékkel fogy majd ez a bor. Látja Gábor még csak aperitifet ivott és már eltévesztette, hogy mellettem a helye. Mi lesz még ha bort is iszik, az ágyat sem fogja megtalálni...

Charlotte felnevetett, Mathis megnyugtatta Elizát.

– Ne féljen hölgyem, ez egy könnyű bor, nem vágja földhöz az embert. Legfeljebb a gátlásai alól szabadítja fel, az meg nem árt, ugye.

A professzor Eliza felé fordult, hálás volt, hogy játszik. Pont azon meditált, milyen goromba viccek mennek majd a háta mögött, ha visszamegy dolgozni a kórházba. Charlotte első dolga lesz felhívni Thomast a fiát, hogy elújságolja milyen rideg kapcsolat van Eliza és közte, mégis cipeli magával nyaralni. Nem mondhatja meg nekik, hogy a betege, így is Eliza majdnem kikotyogta mikor érkezéskor mint a menyasszonyát fogadták. Kénytelen volt megszorítani a kezét.

– Kellemes ez a hely, szerintem cserélj te helyet Leventével.

Eliza szót fogadott, nevetve leült Siraki mellé, aki folytatta a játékot, átölelte Eliza vállát.

– Igaza van Mathisnak. Ez a bor csak segít, hogy szebb legyen az éjszakánk.

Eliza ivott és közben belenézett a professzor szemébe. Önkéntelenül végig simogatta az amerikai szakállas arcot, és csókot adott a szomorú szempárra. Siraki szemében azonnal megváltoztak a fények, hitetlenkedve nézett Elizára.

–Te akartad, hogy melléd üljek, most viseld, hogy nincs tőlem nyugtod. – Eliza minden bátorságát összeszedte és szájon csókolta a professzort. Elvégre menyasszonyként ült a professzor mellet. Még csak nem is háboroghat érte.

Siraki zavartan maga elé sutogott. – Eliza...

A társalgás vidáman folyt tovább. Eliza nagyon megdicsérte Charlotte citromos pitéjét, majd Leventére hivatkozva elköszönt a társaságtól.

Míg mentek felfelé az emeletre végig Gáborra gondolt, a ködfátyolos szemére, a csók utáni reakciójára. Tudatosult benne, hogy ezt a férfit megtudná szereti, még akkor is ha morcos, magának való alak lett belőle.

Lefekvés előtt folytatódott közte és Levente között a megszokott sajátságos beszélgetés. Levente már jóval előbb leírta a kérdéseit a noteszába, most csak odanyújtotta Elizának és türelmetlenül várta a válaszokat. Sok kérdést feltett. Többek között azt is, mikor mesél azokról a titkokról, amiket megígért. Eliza elolvasta, de úgy tett mint aki nem érti a kérdést, hosszan nézte a papírra írt sorokat.

Kedvelte Leventét, már az első találkozás után átérezte, hogy a fiú lelki magányban él. Az úton aztán rájött az igazságra, hogy nem csak Levente hurcolja évek óta a lelki trauma nyomait, az apa ugyanolyan lelkisérült mint a fia. Hogyan lehet ennyire bezáródni, önként és készakarva, mint ők ketten? Önmagukra zártak egy ajtót és a kulcsot kidobták az ablakon. Siraki is tudja, hogy a fia nem néma, hallotta biztosan többször, hogy beszél, ha máskor nem, hát mikor álmodik. Beszél, sikoltozik a démonjaival. Aztán reggel megkeresi a noteszát, ír, mert akarja, hogy egyoldalúan kapcsolatban maradjon, legalábbis azokkal, akikben valamilyen szinten megbízik. Rákell hogy vezesse, hogy újra beszélnie kell, hogy nyisson a világ felé. Az apja azt mondta, "egyszer majd magától beszélni fog". Mikor? Minél több év telik el, annál keményebben megköt az a cement, ami összefogja azt a falat, amit maga köré húzott.

- Sok titkom van. Csak... -- Eliza elhallgatott, nem tudta hirtelen eldönteni, mennyit és mit áruljon el magáról. Szerette volna megszerezni a fiú bizalmát, neki is szüksége volt lelkitámaszra, még ha egy kilencéves fiútól kapja akkor is. De a fiút sem ismerte még ki. Vele kapcsolatban is csak a megérzéseire tudott hagyatkozni.

Levente türelmetlenül megfogta a karját, hogy fejezze be a mondatot.

- Csak egy feltétellel beszélek róluk. Ha megbízhatok benned. Meg kellene állapodnunk, hogy nem csapjuk be egymást. Én mindig tiszta lapokkal játszom. Őszinte vagyok...nem hazudok... sajnos képtelen vagyok olyan emberekkel együtt élni, akik becsapnak. Azoktól búcsút veszek nagyon hamar, még ha megszakad a szívem értük akkor is. Elmondom neked az első titkom. Figyelj nagyon rám.

Eliza megfogta Levente kezét és mélyen a szemébe nézett, magyar nyelven szólalt meg.

- A nevem Dékán Eliza. Magyarországon születtem. Elvégeztem az orvostudományi egyetemet mielőtt Párizsba kerültem. Apukád tudja, hogy Elizának hívnak, de nem tud mást rólam. Ugyanis neki nem mondhatom el a teljes igazságot... de neked igen. Mi már barátok vagyunk. Őrizd meg majd az összes titkomat. Lehet egy nap én mondom el apukádnak mindet... lehet te fogod elmondani, mert én nem tudom valami ok miatt... és mi ketten, ha senki nem halja... most már beszélgethetnénk magyar nyelven. Annyi mindent úgyse tudsz leírni, amire kíváncsi vagyok... na meg... bárki elolvashatja.

Levente elsőre nem fogta fel mit kér tőle Eliza, széles mosollyal tudtára adta, hogy bízhat benne. Amikor tudatosult benne a lényeg, felült az ágyában, eltorzult arccal megrázta a fejét. Eliza meglepődött a reakcióján.

-- Jól van, jól van. nyugodj meg!-- Betakarta, nyomott a homlokára egy jó-éjt puszit.- Értelek. Amit elmondtam amit kértem tőled, át kell alaposan gondolnod. Ne utasíts el azonnal. Rengeteg időd van a válaszra. Álmodj az angyalokkal, szép álmokat!

Nem kapcsolta le az éjjeli lámpát, már tudta, hogy a fiú fél a sötétben.

Míg ment a szobája felé, végig szidta önmagát. Nem értette, hogyan lehetett ilyen balfék. Ha ezzel a módszerrel közeledik a fiú felé, ha mércét és követeléseket állít fel előtte még bizalmatlanabbá válik. Összeszedte a hálóruháját bement a fürdőszobába. Míg zuhanyozott, kissé megnyugodott. Mégsem baj, ha a fiú tudja, hogy átlát rajta. Gondolkodnia kell azon amit elmondott neki, az őszinteségről, meg arról is, hogy egy igazi barát nem kétszínű. Siraki talán arra vár, hogy egy hasonló trauma kimozdítja a holtpontról a fiát, hasonló mint amit átélt. Talán egy újabb veszteség. Rossz rágondolni. Egy ilyen trauma visszájára is elsülhet.

Megállt a szobájuk ajtajában és nézte a nagy francia ágyat. Elképzelte Gábort ahogy ott fekszik mellette... vagy mégsem fog. Képes és bemegy a fiához aludni. Lefeküdt. Lekapcsolta az éjjeli lámpát. Összeszorult a gyomra a tudattól, hogy nem tud lelépni a férfi elől úgy mint a Hotelban. Nem tudta eldönteni mit csináljon. Játssza a szende szüzet, vagy omoljon a karjaiba. Az utóbbi gondolat jobban tetszett neki. Aztán elhessegette azt is, mint egy szemtelen legyet a süteményről.

Gábor körülbelül egy óra múlva megjelent és felkapcsolta az éjjeli lámpát. Lehunyt szemmel feküdt, csak a zajokból következtetett, hogy mi történik körülötte. Hallotta ahogy a férfi kiment a fürdőszobába, majd visszatér onnan. Nem ment a fiához aludni, odament a franciaágyhoz, mozdulatlanul állt kis ideig. A párnáért nyúlt, hogy elviszi. Megállt a mozdulat közben és nézte Elizát, ugyanazt a képet látta mint a kórházban mikor meglátogatták. A barna hajzuhatag a fehér párnán, a nyugodt szép arc. Ma este megcsókolta vacsora közben. Hihetetlen fordulat volt a részéről. Azóta sem tudta feldolgozni azt az érzést amit átélt közben. Játszik vele. Egyre tisztábban látja, hogy tudatosan játszik az érzelmeivel. Óvatosan magához vette a párnát és a takarót.

Eliza rájött, hogy a kényelmetlen fotelba akarja tölteni az éjszakát. Kinyújtotta a karját a férfi felé.

- Feküdj ide mellém... pihend ki magad, bizonyára nagyon fáradt vagy.

- Azt hittem már alszol... nem a legjobb ötlet... igaz mondtam már, hogy nem az a típus vagyok, aki visszaél bizonyos helyzetekkel, mégis... - Gábor zavartan tétovázott, nem tudta mit csináljon.

- Tudom, hogy milyen vagy... legalábbis úgy gondolom, hogy tudom... pont azért. Ha nem fekszel ide, én megyek éjszakázni a fotelba.

Eliza lekapcsolta a lámpát, a férfi azonnal bebújt mellé. A hátára fordulva mozdulatlanul feküdt, mint egy halott.

- Köszönöm - súgta Eliza és kényelmesen befészkelte magát mellé - Aludj csak, nem zavarlak.

Fészkelődött. A karját felrakta Gábor mellkasára - Bocsánat. Adtam már jó-éjt puszit?

A tenyere alatt érezte, ahogy gyorsul a férfi szívdobogása. Erről beszélt neki az úton, milyen az az érzés, amikor a szív irányít és nem az agy.

A Gábor némán és mozdulatlanul feküdt mellette. Mint egy hologram, gondolta Eliza, még azt sem hallom ahogy veszi a levegőt. Egyre idegesebb lett a viselkedése miatt. Ugyan min jár az esze, eljutott a tudatáig egyáltalán, hogy egy csinos fiatal nő mellett fekszik? Nem létezik, hogy annyi bort ivott Mathissal, hogy ennyire kihagy az emlékezete. A férfi megfogta a kezét eltolta magától.

- Eliza, arról volt szó, hogy alszunk!

- Bocsánat. - sértődött vérig Eliza.

- Figyelj, én egy öreg róka vagyok, ha megkérhetlek kímélj meg a kisded játékaidtól! Nem szeretem, ha játszanak velem. Nem azért jössz velünk, hogy hálából lefeküdj velem... ha ezért viselkedsz így... akkor csalódást kell okoznom.

- Te találtad ki, hogy a menyasszonyod vagyok - duzzogott tovább Eliza.

- Elmondtam, nem emlékezel, csak a helyzet miatt találtam ki. Mit szóltak volna, ha azt mondom ez a csinos nő azért utazik velem, mert a betegem. Nevetséges.

- Ez a szituáció még nevetségesebb, nem gondolod? Azért, hogy más előtt játszhassad a bonvivánt, villogtasd a vakut, hogy milyen fiatal tyúkkal mész nyaralni, még azt is képes voltál bevállalni, hogy egy ágyban aludjunk. Rám nézve nagyon megalázó.

- Miért? Te hívtál ide. Az jobban esne, ha kihasználnám a helyzetet? Akkor meg az lenne a bajod. Aludjál... én soha nem voltam kapható egy hirtelen, minden meggondolást mellőző kapcsolatra.

- Nem lehet rajtad eligazodni.

- Miért nem?

- Nem azt mondod, amit érzel... este megcsókoltalak, azt hittem... érzel valamit irántam.

-Játék volt... a csókra nem is volt szükség... túljátszottad a szerepet.-- válaszolt gúnyos hanghordozással Gábor.

Eliza megfordult. Összegyűltek a könnyek a szemében, mélyen vette a levegőt, sírás fojtogatta. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy lelép a kikötőben, értelmetlen ezzel az érzelem nélküli fatuskóval tovább utaznia. Akarata ellenére egyre több sebet üt rajta a gőgös viselkedése.

Gábor még tett egy- két megjegyzést, többek között, hogy hamisjátékos, mert úgy érzi valami titkot rejteget előle, úgy gondolja, hogy van valami rejtett szándék abban is, hogy velük utazik, jó lenne, ha végre tiszta lapokkal játszana. Eliza nem válaszolt semmire. Rájött, hogy értelmetlen erőlködés, ez az ember csak az egóját félti, nem akar rossz fényben feltűnni a háziak előtt.

A jó öreg rosé bor megtette a hatását, a professzor elcsendesedett. Eliza észrevette, hogy egyenletesen veszi a levegőt, elaludt. Megkönnyebbült, hogy legalább alszik, így emberibb az egész együttfekvés. Sokáig vívódott, nem tudott elaludni. Siraki Gáborban nincs egy fikarcnyi érzés sem feléje, merő udvariasság, kemény távolságtartás az egész férfi. Képes aludni mellette. Ehhez vagy rengeteg bort kellett innia, vagy impotens és jól leplezi, vagy...de míg idáig jutott gondolatban Gábor felnyögött mellette. Rosszat álmodhatott, furcsa hangokat adott ki magából, mintha valaki után jajveszékelne. Magyarul beszélt. Eliza próbálta kivenni a szavak értelmét. Siraki az ő nevét suttogta. Az ő nevét és nem Hannáét.

-Eliza, gyere vissza...

Felkapcsolta az éjjeli lámpát. Siraki arcán, testén gyöngyözött az veríték.

Odahajolt hozzá, hogy megnyugtassa - Jól van, nincs semmi baj, rosszat álmodtál.

Gábor szorosan magához ölelte és tovább aludt. Reggel mikor felébredt már nem volt az orvos a szobában. Odament a nyitott ablakhoz és meglátta Mathissal beszélgetni a terasz előtt. Felöltözött és lement hozzájuk.

Amikor észrevették Elizát, Gábor azonnal elébe sietett.

- Nincs idő reggelizni, Charlotte készített az útra szendvicseket. Hamarabb kell indulnunk, kaptam egy emailt, vihar közeleg észak felől. A komphajó egy órával előbb indul Korzikára.

Eliza közömbösen hallgatta az utasítást. Intett egy köszönésfélét Mathis felé, megfordult és visszament a házba. Összeszedte a holmiját, rendbe rakta a szobát. Gábor is pakolászott, át- át ment Levente szobájába, majd megállt az álmos szemű fiával az ajtóban.

- Induljunk, Eliza!

A kikötőben nagy volt a mozgolódás. Ideges turisták mozogtak a komphajó előtt, zömmel autóval, motorkerékpárral, biciklikkel.

Leparkoltak egy aránylag biztonságos, nyugisabb helyen. A professzor kiszállt az autóból.

- Kis türelmet kérek, elintézem a dokkolást. - Eltűnt az emberek és járművek között.

Eliza Levente mellett ült behunyt szemmel, nem leplezte mennyire szomorú. Levente megsimogatta a karját. Odanyújtotta a noteszát.

-- Haragszol?

Eliza kedvetlenül válaszolt.

--Nem haragszom... rád biztosan nem. De tudod Levi, azon gondolkodtam az imént, hogy mégsem kellene elmennem veletek Korzikára. Már nincs semmi kedvem hozzá. Nem veled van a bajom, csak egyre jobban úgy érzem, az egész idő, amit ott töltök, számomra nem nyújt feltöltődést.

Levente ideges lett, írt a noteszába.

-- Ne törődj apuval, ő mindig ilyen. Nagyszerűen eltöltjük mi ketten az időt. Legalább veled tudok beszélgetni.

Eliza szomorúan átölelte a fiú vállát.

-- Levente, te egy nagyon okos fiú vagy, tudom, hogy megérted, ez nem beszélgetés, ahogy most mi beszélgetünk. A beszélgetés, ha hangokat adsz ki a szádon. Suttogsz, kiabálsz, hangosan nevetsz, vagy sírsz. Mielőtt elbúcsúzom majd tőled, szeretném hallani a hangod... azt hiszem, megfejtettem, hogy mi miatt nem beszélsz.

Levente lehajtotta a fejét, nézett maga elé kis ideig, aztán írt. - Mindent tudsz? Ha mindent tudsz, nem akarnál elmenni, előbb elmondanád az összes titkot, amit megígértél.

Eliza felsóhajtott. -- Nem megyek sehová... de csak miattad.

Gábor visszatért, beült az autóba és elindult a komphajó felé. A dokk előtt kiszálltak, magukhoz vették a személyes dolgaikat. A partról nézték, ahogy egy matróz beül, és az autót elnyeli a hajó gyomra.

-- Béreltem kabint, rosszul viselem, ha nagyon hullámzik a tenger. Levente bevette a gyógyszerét és te Eliza, szoktál tengeri beteg lenni?

Nem kért gyógyszer, nem kért a gondoskodásból sem.tengeri betegség,

-- Nem voltam még egyszer sem tengeri beteg. -- Nem mondta meg, hogy addig tengeren sem hajózott.

-- Eliza...- Siraki megfogta a karját - az éjszakáért szeretnék bocsánatot kérni... nagyon sokat ittam... azt hiszem, mondtam pár meggondolatlan dolgot...

Eliza nem oldozta fel, lefejtette a karjáról a kezét és elfordította a fejét.

Kint maradt a hajó fedélzetén, nem ment be a kabinba. A szél egyre jobban felerősödött, a hatalmas komphajó magabiztosan siklott előre, nem érzékelte az oldalának csapódó hullámokat. Rossz érzéssel nézte a hullámzó víztömeget, ami egyre szürkébbé vált körülötte. Először csak bizonytalanná vált, később már szédült. Gyengeséget érzett, elsápadt, erős hányingere lett. Be kellene mennie a kabinba, gondolta, de nem mert megmozdulni.

Bizonytalanság

  

Siraki Gábor meglepődve nézett a karjaiból kiforduló Eliza után. Úgy érezte a betege levonta róla a legrosszabb konzekvenciát. Hogyan magyarázza meg, hogy eszébe sem jutott kihasználni a helyzetét. Tény, hogy félreérthető volt ahogy viselkedett. Nem tudott ellenállni a pillanatnak. Amikor magához ölelte leblokkolt a józan tudata, csak az előtörő érzelmek kavarogtak benne. A nő hajának, bőrének illata, a közelsége... olyan régen élt át ilyen meghitt pillanatot. Eszébe sem jutott, hogy rosszul esett Elizának, mikor közölte vele, hogy míg ölelte az elhunyt feleségére gondolt. Egyáltalán nem érezte át, hogy ő okozta a hirtelen hangulat változását, ami miatt faképnél hagyta. Nincs miért bocsánatot kérnie, hisz nem történt semmi, csak pertut ittak. Nem kell a történteket tovább gondolni, lezárta az ügyet.

Eliza csak akkor ment ki a fürdőszobába, mikor elcsendesedett a társalgóban minden zaj és leoltották a villanyt. Sötétben tapogatta ki az ajtót, gyorsan lezuhanyozott. Tisztában volt vele, hogy a professzor mindent hall, hisz az ő szobájával közös volt a fürdőszoba fala.

Lefeküdt, de hiába érezte a fáradságot nem jött álom a szemére. Újra értéktelen szürke kis verébnek érezte magát, aki arra is képtelen, hogy felhívja magára egy férfi figyelmét. A személyisége egy nagy nulla az orvos számára, átölelte, gyengéd csókot adott az arcára, felfokozott érzelmi állapotba került és kiderül a végére, hogy ez nem neki szól, hogy ő a fasorba sincsen. Egy meghalt nőt ölelt és csókolt. Egy hullát. Beteg ez a fazon. Ebből még baj lesz. Mindenesetre ezután minél nagyobb távolságot kell tőle tartania. Az érzelgős románcnak meg ezennel vége. Két személyiség lakik benne, egyik a való világban másik a szellem világban él. Hat éve nem tud döntés hozni, hová tartozik, a halottakhoz vagy az élőkhöz?

Ha egyszer felismeri, hogy ő a szürke kis Eliza, aki bekopogott hozzá a múltból, majd összemossa a régit a mostanival. Ugyanúgy mint a való világot a szellem világgal. Nem fogja értékelni a változásokat. Átlép rajta mint eső után átlépünk a pocsolyán. Az a régi Dékán Eliza nem volt szerethető, most sem az. De mi van, ha félni is lehet tőle? Nagy felelőtlenség volt elutazni vele, olyan mintha vakrepülésben venne részt. Nekicsapódhat egy sziklának, lezuhanhat egy szakadékba, mert nem biztos az a kéz, ami elkaphatja. Még segítségre sem számíthat, ismeretlen országban van, ismeretlen emberek veszik körül.

Reggel arra ébredt, hogy valaki kinyitotta a szobaajtaját. Amikor felnézett meglátta Leventét.

– Gyere ide nyugodtan, mond el miért jöttél.

Levente kiszaladt, kis idő múlva megjelent a noteszával. Leült az ágyszélére és lázasan írt.

– Apu megint szomorú. Haragszol rá?

Eliza meglepett arcot vágott.

– Nem haragszom. Miért gondolsz ilyen butaságot?

– Nem gondolok. Láttam, hogy szomorú.

Az ajtó újra kinyílott. Siraki Gábor nézett be rajta, már fel volt öltözve utcai ruhába. Eliza észrevette milyen kialvatlan az arca.

– Én meg kereslek mindenütt Levi! Heléna jó lenne, ha igyekeznél, kilenc óráig le kell mennünk reggelizni.

Eliza kibújt a takaró alól, míg kioldalazott a férfi mellett az ajtón, szemtelenül megjegyezte, hogy nagyon ramatyul néz ki, reméli nem itta meg az éjszaka az egész üveg whiskyt. A professzor nekidöntötte a hátát az ajtókeretnek, elkísérte a tekintetével Eliza sietős alakját míg a mosdó felé igyekezett.

-- Nem talált! -- szólt utána gúnyosan.

Marseille felé vezető úton sem oldódott köztük a hangulat. Eliza míg figyelte a mellettük elsuhanó tájat, azon törte a fejét, hogyan fog ebből a helyzetből jól kijönni.

Az orvos nem tudta leplezni a rossz kedvét. Eliza tisztában volt vele, hogy a férfi megsértődött, nehezére esett, hogy este egyszerűen faképnél hagyta. A kis álszent, duzzogott magában, még ő van megsértődve. Reggelinél is inkább a fiához beszélt, kerülte még a tekintetét is.

Letett arról a szándékáról, hogy végig játssza a memória vesztest. Sokat gondolkodott az éjszaka. Jobb minél előbb túl lenni rajta. Rosszabb lesz később, most még itt vannak francia földön. Tudja meg most, hogy kivel utazik, aztán dönthet. Innen még vissza tud jutni könnyen Párizsba. Akkor eszébe jutott az álom. Nem fordulhat vissza félúton, ha csak lehet velük kell utazzon Korzikára. A férfi felé fordult, egy darabig szótlanul nézte. A régi arcát jól ismerte, képtelen volt feledni: annak a férfinak sötét hullámos, gondozott frizurája volt. Mindennap frissen borotvált arccal lépett be az egyetemi előadóba. A mellette ülő férfi ugyanaz és mégsem hasonlít az emlékeiben élőre. Hosszú sűrű haj, hátul gumival összefogva, ami inkább melinírozottnak tűnt, nem őszesnek. A szemöldöke ugyanolyan, sűrű sötétbarna, az nem változott. Az amerikai szakálla... nem volt vele kibékülve, hiába sugallta felé az ápoltságát mégis úgy érzékelte, öregíti, slampossá teszi. A szemei... mintha örök fájdalmat hordoznának.

Az orvos megérezte, hogy nézi.

-- Elmondod mi a véleményed rólam? Alaposan szemügyre vettél. Milyennek látsz? Gondolom már ezerszer megbántad, hogy elfogadtad a meghívást.

A hangja újra gúnyos volt.

Eliza elkapta a tekintetét, nem válaszolt.

-- Na mi van, hölgyem? Titoktartási szerződést kötöttél önmagaddal? Hány évre titkosított... értem... csak a nyaralás idejére egy hónapra.

Eliza feléje fordult, hitetlenkedve nézte.

-- Ez egy bevált modor a részedről, ha nem úgy történnek a dolgok ahogy te elképzelted?

-- Milyen dolgok? Hja, az estére gondolsz. Nem én voltam modortalan, csakis te voltál. Nem vallott kulturált viselkedésre, ahogy leléptél. Csak ismerkedni akartam... megismerni téged, beszélgetni veled. Azt képzelted, többet akartam? Tévedsz. Együtt nyaralunk. Ideje megismernünk egymást. Ne feledd el, a betegem vagy semmi több.

-- Rendben. Ismerkedjünk. Tényleg nem tudunk egymásról semmit. Az előbb azon gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, hogy társtalan vagy. Ilyen régóta nem élhet egyedül egy egészséges ember. És... ha alaposan szemügyre veszlek, külalakra sem nézel ki rosszul... szóval... gondolom, pont nem ért rá az aktuális hölgy, akit hozni akartál magaddal.

Eliza meglepődve tapasztalta, hogy a férfi szívesen válaszol a kérdésre, mint aki mégis örül, hogy végre megtört köztük a csend.

– Köszönöm a kritikát. Jól van, válaszolok, ha te is válaszolsz, ha kérdezek. Rendben?

– Rendben.

-- Mint már tudod, hat éve jöttem ki Párizsba dolgozni. Közvetlen azután, hogy a feleségem meghalt autóbalesetben.

Az első években eszembe sem jutott, hogy hiányzik az életemből a társ. Nagyon magányosnak éreztem magam, de csak ha hazamentem. Minden energiám a karrierépítésbe öltem. Lett volna...nem egy, nem kettő... de nem voltak számomra vonzók. Később lett egy pár hónapig tartó kapcsolatom... vége lett... az én hibámból...minden nőben a feleségem kerestem. Nem jött össze eddig soha, hogy találjak hasonlót...feladtam. Tudom, hogy felesleges tovább keresni, olyan mint ő nincs másik.

Eliza döbbenten hallgatta az őszinte vallomást. Az orvos teljes mértékben tisztában volt vele, hogy illúzióban él, amiből ha nem tud időben kilépni, a mélybe húzza. Képtelen szabadulni a gyásztól a lelkiismeretfurdalástól " minden nőben a feleségem kerestem" észrevette este, hisz őt is azonosította a halottal. Átélte már ugyanezt amikor álmot látott: vissza emlékezett a zongorista fájdalmas szavaira, mielőtt a mélybe vetette magát. Nem kért segítséget, mindenkit elutasított. Nem találta helyét az életben. Minden kapcsolatban a halott felesége személyiségét kereste, képtelen volt élni nélküle. Nem hagyhatja, hogy úgy végződjön a történet, mint abban a rémáloban. Segítenie kell, nemcsak neki, a fiának is. Talán könnyebb lesz a lelkük, ha beszélnek róla.

– Nem értelek. Olyan mint a volt feleséged nincs több, te is tudod. Ne keresd azt az embert aki ugyanúgy fog szeretni téged, vagy még jobban...az aki majd szeretni fog, eljön magától hozzád, nem kell, hogy keresd. Amúgy ismerem ezt az érzést. Én is átéltem.

– Ugye emlékszel mindenre?

– Nem igazán. De egyre több információ ér el hozzám a múltamból.

– Mi az igazi neved?

– Eliza.

– Szép neved van. Majdnem ráhibáztam Heléna... Eliza. Akkor emlékszel arra is kivel éltél eddig.

– Nem vagyok férjezett... jelenleg csak élvezem az életet.

– Mióta emlékezel?

– Azon a reggelen már részben visszatért az emlékezetem, mikor meglátogattatok.

– Erre nem gondoltam, a többi stimmel. Miért jöttél akkor mégis velünk?

Eliza lehajtotta a fejét.

– Később. Hosszú történet.

– Na, még ez hiányzott ! Rengeteg időnk van. Mikor mondod el a teljes igazságot?

– Ha úgy döntök, hogy eljött az ideje...elmondom. Most én kérdezek. Miért hoztál magaddal? Csakis Levente miatt?

– Nem csak ő miatta. Valahonnan ismerlek. Te tudod a választ, segíthetnél. Most szólok, hogy nem bírom elviselni ha félrevezetnek, hülyítenek. Igaz ez egy összefércelt kapcsolat, de pont ezért, tisztességtelen ha nem őszintén beszélsz velem. Semmilyen kézzelfogható indokot nem tudsz felmutatni, hogy szükséged van arra, hogy félre vezess. Még nem késő, mond meg mit akarsz? Vissza akarsz menni Párizsba?

-- Veletek akarok maradni. Még nem tudok arról beszélni, hogy mi az oka. Legyél hozzám türelmes.

-- Mégis, valamit csak lehet róla mondani!

A professzor egyre türelmetlenebb lett.

-- Talán magam miatt, meg...te is tudod, hogy Levente meghívott... szívesen veletek tartok, ha még most sem vagyok teher.

– Ha őszinte leszel, akkor egyáltalán nem leszel a terhünkre. Marseille-ben egy munkatársam családjánál fogunk megszállni. Amikor tegnap beszéltem velük telefonon, említettem, hogy egy másik hölggyel megyek, nem a nevelőnővel. Nagyon örültek, hogy a barátnőmet is viszem. Én meg nem javítottam ki őket, mégse mondhattam, hogy egy betegemmel megyek nyaralni. Ha megkérhetlek... ne rontsd el a napjukat, meg az enyémet sem.

– Ezt ugye csak tréfának szántad?

– Nem. Még akkor jó ötletnek gondoltam, hogy nem mondom meg az igazat. Tegnap este bebizonyítottad, hogy nem szereted azt sem, ha közeledek feléd. Ki az a férfi, akit szeretsz?

– Én nem nevezném a tegnap estit közeledésnek, de te tudod hogyan értékeled magadban mi történt köztünk. Úgy emlékszem én is, hogy csak pertut ittunk, csak ennyi volt. Ne is beszéljünk róla többet. Mint mondtam, ugyanabban a cipőben járok, mint te, soha nem találtam meg  azt az ideált akit kerestem. Túl nagyra tettem a mércét. Egy férfi legyen jó kiállású, udvarias, okos, érzelemgazdag. Aztán egy nap találkoztam vele, az ideális férfival. Pedig nem kerestem, csak úgy megjelent a semmiből. Azóta az életem része lett. Itt él bennem együtt lélegzik velem, mert ő a lelkitársam. Mikor először megláttam teli lett pillangóval a gyomrom. – Eliza tettetett vágyakozással felsóhajtott – Nagyon szerettem, és szeretem most is. Meséljek róla?

– Ha akarsz...-- a professzor kényszeredetten beleegyezett.

– Kábé olyan magas, mint te vagy, jóképű, sportos és nagyon okos. Igazi agymen. Gyönyörű hangja van, és mindig csak nekem énekel... ha csak rágondolok... teljesen kész vagyok tőle... Eliza hátra döntötte a fejét, lehunyta a szemét, míg vágyakozva beszélt a szerelméről.

– A mesékben van ilyen tökéletes pasi, fehér lova van? Félre a tréfával, kapcsolatban vagy most is vele?

– Is is. Nős ember, hosszútávon elérhetetlen...

– Akkor csak a szeretőd. Van rajta kívül más is?

– Volt pár, de leléptem idejében mikor a szexre került sor, nem találtam meg bennük az elsőt.

Eliza önelégülten rámosolygott a férfira.

– Hiányoztak a pillangók...– a professzor arca elkomorult.

– Igen. A szerelem... semmivel nem lehet összehasonlítani. Benne van a feltétel nélküli bizalom, a közös jövő, az együttébredés... érted? Csak azért, hogy spontán testi vágyam lett... szóval az nálam nem jelentett semmit.

– Akkor menthetetlen vagy. Sajnálom.

– Te is az vagy! – Eliza ránevetett Gáborra. – Te sem akarsz mást, csak azt az egyet, akit szerettél, a halott feleségedet. Kvittek vagyunk. Milyen különös véletlen nem gondolod? Nézd ott van előttünk Marseille!

A város ezután minden figyelmüket lekötötte. Végig kellett menniük Marseille-en, hogy lejussanak a kikötőrészhez. A közlekedés úgy hullámzott körülöttük, mint a közeli tenger. A piros lámpa nem számított semmit, a végén a professzor is elvesztette a türelmét és kényszeredetten átvette a többi autós stílusát. Eliza is megdöbbenve látta, ahogy a gyalogosok minden szabály betartása nélkül mozogtak az autók között. A járdát nem csak a gyalogosok, a motorosok, kerékpárosok is használták. Kész káosz volt a város. Áthaladtak a régi városnegyeden, ami olyan hangulatot árasztott magából, mint egy mesebeli provence-i kisváros, szűk utcák kaptattak fel az emelkedőkön és buktak alá, homokszínű házakon mindenütt levendula színűre festett zsalugátereket látott. A provence-i vidék színeit viselte minden ház, alázattal beolvadva a tájba, a sziklás hegyek és a levendula mezők színébe burkolódzva. Később elébük tárult a nagyváros képe, a ronda, színtelen emeletes házak, a kirakatok és neonfények sora, egy-egy fa csak a természet hírmondójaként magasodott ki a szürkeségből. Kocsibűz és mimikátlan emberi arcot láttak mindenütt, az elbájoló kisvárosi idillt felváltotta Marseille igazi valósága. Ráadásul úgy látták, hogy koszos és úszott mindenhol a szemétben. Ezek szerint nemcsak a piros lámpa, de a köztéri kukák használata sem volt kötelező a városban lakóknak.