Börtön élet

Benjámin két napig egyedül volt a zárkában, akik addig vele voltak mind  szabadultak, letelt a büntetésük. Az a két nap a kísértés két napja lett számára, a magány minden perce a gondolatait a halál felé sodorta. Nem evett nem ivott, a lelke megtisztulva már-már átlépte a korlátjainak a határát. Nagyon rossz fizikai állapotba vitték ki a temetésre is. Fásultan vette tudomásul mikor visszatért, hogy megint nincs egyedül. Egy langaléta termetű, tőle jóval fiatalabb férfi ült az egyik ágyszélén. Nem érdekelte. Végig feküdt a vaságyán, behunyta a szemét, felidézte magában az elmúlt órák eseményeit.

Nem változott az a felismerés benne, amit a temetőben érzékelt. Nem értette, hogyan jutott el ilyen lelkisivárságba, hogy nem érez a két lánya iránt semmit, se bűntudatot, se hiányérzetet. Rájött, hogy más emberré vált napok alatt, hideg és konok lett a lelke. Sokszor álmodott az utóbbi napokban a lángnyelvek táncával, ahogy az ablak üvegén át felfénylettek a sötét udvaron. Hallotta a hőtől roppanó üveg zenéjét, a koppanásukat a macskaköveken. Nem volt sajnálat benne az elpusztult otthona iránt sem, annak már semmi köze nem volt az életéhez, sose lett volna már az. A felesége nélkül, soha.

– Haver, mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak? – hallotta a zárkatársának a hangját maga mellett. Lassan kinyitotta a szemét, látta, hogy ott áll felette a kölyökképű fogvatartott. Dühös lett rá.

– Mi olyan sietős? Húzzál innen! – kiáltott rá gorombán.

A férfi arrébb somfordált, de hallotta ahogy a foga közt sziszegett tovább.

– Na, jól kifogtalak. Remélem, alhatok tőled nyugodtan.

– Ha befogod a pofád, alhatsz! – szólt még durvábban Benjámin.

A rab szót fogadott. Órákon át nem szolt Benjáminhoz, feküdt az ágyán, közömbösen nézelődött.

A kis rácsos ablakra rákúszott a szürkület, a villany felgyulladt a zárkában. Kintről a vacsorahordás lármája hallatszott. Az ajtón a tátika kitárult, megjelent mögötte az ételosztó, beadta az edényeket.

– Várjon, még kenyeret adok! – szólt sietve az őrnek, aki már zárta volna az ablaknyílást.

Benjámin felkelt, elvette az alumínium edényt és a kenyeret.

Nehezen szokta meg, hogy minden fémből van a börtönben. Az ágykerete, az asztal, a székek, a szekrény is. Azt még nehezebben, hogy mind le volt rögzítve a beton aljzathoz. – Rab itt minden! – állapította meg az első nap.

Az edényben a krumplifőzelék tetején kolbászkarikák illatoztak. Mióta bent volt, csak az ételre nem volt panasza, jó volt a börtönkoszt. Úgy döntött megeszi a vacsorát, leült az asztalhoz. A langaléta elhelyezkedett a szemközti széken. Ahogy a tányérja felé hajolva evett a kopaszra borotvált feje világított a mennyezeti világításban. Benjámin most nézte csak meg a férfit. Furcsa mintázatú tetkók voltak felvarrva a fejére, amik hivalkodón futottak végig a nyakától teljesen a homlokáig. A jobb szeme körül is volt egy sötétkék mintákkal, mintha egy balegyenes lenyomata lenne.

– Miért buktál le? – kérdezte meg váratlanul Benjámint a férfi.

Elfelejtette, hogy jobb lenne hallgatnia. Most se kapott semmilyen választ. Benjámin nyugodtan evett tovább.

– Nagyon kajás vagyok én is... látom te is kiéheztél haver. Engem reggel kaptak el. A barátom miatt, hogy forduljon fel a nyavalyás, ha kikerülök, eltaposom, mint a kutyaszart!

Benjámin befejezte az evést, dühösen nézte a férfit. Az csak mondta tovább, amibe belekezdett.

– Bemártott a szemét! Még fel sem ébredtem jóformán, csak arra riadok, hogy dörömbölnek az ajtón a zsernyákok, hogy házkutatás. Időm se volt a szajrét eldugni.

Benjámin szeme megvillant, hirtelen felállt az asztal mellől, odalépett hozzá és tiszta erővel hátracsavarta a karját, felhúzta a székről és a falhoz vágta.

– Ennyire nem lehet rohadt az életem, hogy egy hülye drogossal háljak egy légtérben. Húzzál innen, ha jót akarsz! Nem szeretnék egy nyikkanást se hallani tovább! Nem vagyok rád kíváncsi! Nem lehet ennyire gyenge a felfogásod, kölyök! Remélem megértetted, vagy kitöröm a nyakad!

A hangoskodásra kicsapódott a tátika.

– Mi van odabenn, azonnal hagyják abba! – kiáltott be az őr.

– Jaj, segítsen, kérem, meg akart ölni... segítsenek! – könyörgött kétségbeesve a kölyökképű rab.

– Viselkedjenek, vagy hűvösre mennek!

Benjámin elengedte a fogvatartottat.

– Akkor kussolj! Még egyszer mondom, többször nem fogom elismételni, nem érdekel a történeted! Érthető? És! ne kérdezd meg az enyémet se!

– Értem, főnök! – alázkodott meg a rab, és összeszedte szolgalélekkel az edényeket.

Szavak nélkül telt el az egész este, pihenőre is úgy tértek, szó nélkül. Benjámin széles vállát a hideg falhoz nyomta, a vaságy rugója felnyögött a mozdulatától. Lehunyta a szemét, próbált megnyugodni. De hogyan lehet ebben a helyzetben nyugalomra lelni? A semmiből elővillant a nagyobbik lánya szomorú arca mikor valami miatt felriadt az álmából. Hallotta a saját hangját, ahogy beszélt hozzá, vigasztalta a lányát. Nincs semmi baj, kislányom. Feküdj csak nyugodtan, és közben gondolj valami szépre! Majd meglátod, hogy minden rossz átváltozik gyönyörű álommá.

Igen, mindig ezt tanácsolta a lányainak, ha féltek valamitől, vagy szomorúak voltak. Valami szépre kéne gondolni neki is, hogy ne őrüljön bele a valóságba – gondolta, önmagának is tanácsot adva. Lassan kúszott az álom a tudatára, ritkultak, lassultak a gyötrelmes gondolatai. Az álom hatalmába kerítette, és elvitte egy másik világba. Egy ezüstös levelű erdő közepére, ahol nem volt madár dal, se nesz. A csend olyan üressé tette a tájat, hogy félelemmel telt meg tőle a lelke. Aztán végre hangokat hallott, mintha valaki, vagy valakik közelítettek volna felé. A hangok közeledtek, visszhangzott a síri csendben. Meglátta az alakokat az ösvény végén, két magasabbat, két kisebbet. Felismerte őket. Karola és Sára közeledett feléje. Karola áttetsző fehérben, lebegve járt az ösvényen, hófehér arcából csak a mélykék szempár ragyogott felé, ugyanolyan tágra nyílt pupillákkal, mint mikor elhagyta a lélek a kórházi ágyon. Sárát beragyogta a fény, barna hosszú haja a vállára omlott, farmerben volt és világoskék blézerben. Kétoldalt ott ment mellette a két kislánya, Zsuzska és Mónika. Mindkettő Sárára figyelt.

Benjámin próbált összpontosítani, de nem értette meg a hangfoszlányokat. Amikor mellé értek intenzíven érezte Sára parfümjének az illatát, ugyanazt az illatot, amit a hideg kórházfolyosón érzett, mikor szorosan átölelve tartotta. Karola nem beszélt senkihez, áttetsző árnyékként kísérte őket. Hirtelen feléje fordult. Lemaradt a csoporttól, kitárta a karjait, amitől az arcát hűvös légáramlat simította át. A belső haragja, hogy mit keres ott Sára, annak ellenére, hogy szólt neki, nincs több szerepjátszás, lassan megenyhült benne.

– Értelek Karola, te akartad, hogy így legyen! – alázkodott meg a jelenség előtt. – Nincs hatalmam feletted.

Az árny megfordult, távolodott tőle, majd feloszlott a fák alatt. Akkor meghallott egy kétségbeesett sikolyt, ami abból az irányból jött, amerre eltűnt Sára a két kislánnyal. Futni akart utánuk, hogy segítsen rajtuk, de nem tudott, mintha kőbe zárta volna valami a testét.

– Haver, tudtam, hogy nem hagysz aludni, mi bajod? – riadt fel álmából a zárkatársa hangjára. Nem haragudott rá, még hálás is volt, hogy felébresztette. Érezte, hogy az egész teste nyirkos az izzadságtól.

– Kösz, jól vagyok.

– Nagyon csúnya hangokat produkáltál, csak azért, haver.

– Nincs semmi baj, mondtam már, ne idegeskedj... rosszat álmodtam. Veled még nem történt meg? – a fejére húzta a takarót – Aludjál!

Egy darabig az álmán tépelődött, próbálta megfejteni. Az, hogy álmodik a feleségével, természetesnek tartotta, hisz intenzíven minden percét kísérte az emléke. Eszébe jutott újra, mit mondott a felesége a halála előtt: „Sára fogja megvédeni és felnevelni a lányainkat."

– Akkor mi volt az a kétségbeesett sikoly, amit hallottam? Sára... Závori Sára... mit keresel még most is az életemben?

Fáradtan ébredt. A körletfelügyelő már javában osztotta a folyosó végén a napi feladatokat. Halk morgás után csend lett, még néha becsapódott egy két zárka ajtaja, aztán az is elhalt. A rabok munkába mentek.

Benjamin a vaságy szélén ült amikor a kulcs megzörrent a zárban, a nevelőtiszt és a körletfelügyelő lépett be hozzájuk, egy őr kíséretében.

– Maga, velünk jön! – mutatott Benjáminra a felügyelő. – Hallom, tegnap volt itt egy kis bunyó.

– Az csak egy kis ismerkedés volt... igaz haver? Nem volt itt semmi bunyó, kérem – próbálkozott széles vigyorgással enyhíteni az elmúlt estén a kölyökképű fogvatartott.

Az őr rátette Benjámin kezére a vezetőszíjat. A folyosó végén lévő rácsos ajtón túlra kísérték, majd lementek a lépcsőn az emeletről a másik szintre. Ott nem voltak zárkák, csak egyforma fémajtók sorakoztak egymás után. Az egyik előtt megálltak

– Na, eddig jöttünk, végállomás. Öntse ki a lelkét a börtönpszichológusnak. Van rá harminc perce – mondta a nevelőtiszt barátságos arccal.

A két felügyelő elment, csak az őr maradt mellette.

Amikor beléptek a szobába, meglepődve látta, hogy egy kellemes külsejű, negyven év körüli nő állt fel az asztal mögül.

– Dr. Nagy Erzsébet vagyok, börtönpszichológus. Nem kötelező velem a társalgás, ön dönti el, hogy elfogadja-e a segítségemt.

A nő visszaült az íróasztal mögé, az előtte lévő iratokra mutatva felnézett Benjáminra.

– Kérem, üljön le. Önt az iratanyagából ítélve sorozatos trauma érte, mielőtt idekerült; a legnehezebb ezek közül – úgy gondolom, a felesége halála lehetett. De a két gyermeke sem kisebb probléma, akik most szülői felügyelet nélkül maradtak. Akar erről beszélni velem? Csak nyugodtan! Segíteni akarok.

Benjámin egyenesen belenézett a nő szemébe, úgy érezte abban a percben, semmi kedve a magánéletéről társalogni. Mit akar vele ez az agyturkász? Mit élvezkedik az ő rohadt nyomorúságos életén? Mit tud ez a nő rajta segíteni? Nevetséges az egész felhajtás. Hozzátartozik a börtön etiketthez? Persze, csakis ennyi. Nem róla van itt szó, ez is csak egy rohadt előírás. Pszichológus, micsoda nagyzolás a nyomor tetején.

– Néha vannak az életünkben olyan helyzetek, amit nem a józan ítélőképességünk birtokában követünk el, hanem erős felindultságból. De higgye el, nem old meg semmit a harag és a gyűlölet. Meg kell tanulni együtt élni a problémával, és keresni kell a legjobb megoldást. Várom a válaszát. Hogyan döntött, elkezdhetjük a beszélgetést?

– Nekem mindegy, legalább telik az idő! – vont egyet a vállán Benjámin egykedvűen. Üres frázisok, amiknek nincs semmi jelentősége. Legjobb megoldás? Ugyan mire gondolt?

– Jól van. Szeretném, ha mesélne nekem a kinti életéről. Mi az, ami a legjobban nyomasztja, ami vissza-visszatér minden nap, minden órában a gondolatai közé? Mire gondol most, például ebben a pillanatban? – tett fel egymásután több kérdést a pszichológus.

– Ugye csak viccel? Már bocsánat, nem értem mit akar tudni? Mire gondolok egyfolytában? – nézett gunyorosan a nőre – Semmi érdekesre, talán csak arra, hogy mi a francért hoztak ide magához? Meg arra gondoltam ebben a pillanatban, hogy jól áll önnek a melírozott haj. Igaz... foglalkoztat kissé az éjszakai álmom ...– mondta elgondolkodva.

– Elmeséli? Az álmok néha kapukat nyitnak bennünk, a nappali gondolataink bezárt kapuit.

Benjámin lassan, vontatottan kezdett el beszélni. A pszichológus érdeklődve hallgatta, néha rákérdezett, ki kicsoda az álomképben. Azon vette észre magát, hogy jó érzés elmondani valakinek, mi bántja a lelkét, kisöpörte magából a gúnyt és a fásultságot. Mesélt Sáráról, hogy nem érti, miért álmodott a nővel. A félelmeiről, a sikolyról, ami miatt nyomasztó érzés maradt benne. A pszichológus először hallgatásba merült, majd a férfi szemébe nézve megszólalt.

– Érdekes, mégis megmagyarázható ez az álom. A mozgás képtelenség azt jelenti, hogy ön eltávolodott érzelmileg egy saját maga által előidézett belső kényszerrel a családjától. Meg azt is, hogy fizikailag is eltávolodott, hisz innen nem tud a kintieknek segíteni, ha akarna sem. Börtönben van. Bármi történik a gyerekeivel, innen nem tud a védelmükre sietni. A halott felesége szellemét látta, aki ott jár a nyomukban, de ő is tehetetlen, mert halott. A hölgy, Sára, aki ragyog a fényben, akire felnéz a két gyermeke, ő csak egyedül az a személy, aki most számít, aki valamilyen oknál fogva szerepet játszik a kinti életben. Úgy mesél róla, hogy ragyogóan szép volt, tehát nem közömbös a hölgy személye önnek. Eltaláltam?

– Élő... nem halott, csak ennyi.

– Úgy gondolom ez egy bezártsági szindróma. Nem mindegy, hogyan dolgozza fel ami történt önnel, az sem, hogy tud e önvizsgálatot tartani, mit csinált rosszul. Mihamarabb el kell jutnia a legfontosabbhoz, hogy milyen célok éltetik a jövőt illetően. Javaslom Péter atyának, hogy foglalkozzon önnel. A sérült lelkeket ő tudja a legjobban összefoldozni. Fogunk még találkozni, addig is próbáljon nyugodtan gondolkodni és higgadjon le. Itt könnyen kialakul konfliktushelyzet, a bezártság mindenkit megváltoztat, agresszívebbé tesz. De van kiút innen, annak, aki eredendően tisztességes jellemű, az képes lesz visszatérni a való világba.

– Ön nagyon pozitív képet tud festeni a jövőről. Én is festek, értek hozzá, de az én képeimen most csak a fekete árnyalatait látni... – cáfolta meg gúnyos hanghordozással újra a pszichológust Benjámin.

Jézus és Zákeus

Még azon a héten találkozott a börtön papjával. Oda is úgy ment, azzal a felfogással, mint a pszichológushoz, legalább telik az idő. Egyre jobban érezte, hogy megállt körülötte az élet, nyomasztóvá vált számára a tétlenség, a bezártság. Igaz tudta, hazugsággal teli lélekkel fog a pap színe előtt megjelenni, hisz nem hisz Istenben, sem Jézusban, sem a feltámadásban. Ateista lett, egyszerűen így nőtt fel. Soha nem járt templomba. Karolával is csak két tanúval mentek megesküdni az anyakönyvvezető elé. De ha addig hívő keresztényként hitt volna a Megváltóban, az is csak a múlté lenne már. Miért higgyen, ha elvett az élet tőle mindent, ha neki csak a szenvedés és a kirekesztés jutott? Néha csodálta azokat, akik rendületlenül hittek még akkor is, ha minden romokban volt körülöttük. Ő már tudta, hogy mindez csak a lélek önámítása. Hisz valamibe kapaszkodniuk kellett, hogy az őrület ne kerítse hatalmába az esendő lelküket. Hinniük kellett, hogy jön a megváltás, a túlvilági boldogság. A becsapott lélek még a halál kapujában is vágyakozik. Vágyakozik, hogy eljut a mennyek országába, ahol majd lehullik róla az összes földön szerzett fájdalom. Már nem hitt semmiben, mégsem utasította vissza a gyülekezeten való részvételt. Ott ült a többiekkel két nap múlva, várták a papot. Kíváncsiság is vezérelte, ugyan mit tud halandzsázni a több évre családjuktól, a külvilágtól megfosztott raboknak egy ember, aki csak abban különbözik tőlük, hogy magára öltött egy reverendát? Mi az, amivel port tud szórni az elfásult szemekbe, hogy másként lássák az őket körülvevő világot?

– Ez is olyan – úgy gondolta –, mint a kinti életben a média, a reklámok, amik átmossák az óvatlan emberi agyat. – Vegyél, vegyél! – Itt is csak agymosás várható, csak más lesz a szlogen. – Higgyél, higgyél!

A pap nem viselt reverendát, szürke öltönyben jelent meg, csak a nyakkendőt helyettesítő fehér gallér utalt a hivatására. Az egyenes járású, vékony férfi, már jóval ötvenen túl járt, a rövidre nyírt barna haja őszült kétoldalt. A kis teremben elcsitult a zaj. Aki ott ült, egy sem volt veszélyes bűnöző. Egy közös szál kötötte őket össze, valami oknál fogva az ott ülő emberek élete a pénz miatt siklott vakvágányra.

Péter atya helyet foglalt és a kezében tartott Bibliát kinyitotta a lapjelzőnél. Végignézett az előtte ülő rabok arcán, majd halk hanghordozással megszólalt.

– Kedves Testvéreim! Ma Zákeusról olvasok nektek... Jerikóban lakott Zákeus, a fővámszedő. A többi vámszedő főnökeként igen gazdag embernek számított. Zákeus látni akarta Jézust. De mivel nagyon kis termettel áldotta meg a sors, felmászott egy vad fügefára. A lombok közt elrejtőzve remélte, hogy megnézheti magának a híres mestert. Amikor Jézus a fügefához ért, fölnézett és meglátta. Megszólította. – Szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom! – Ismerte őt, pedig még nem is találkozott vele. Ő mindenkit ismert: A te házadban kell megszállnom. – jól mutatja ez, hogy nem véletlenül találkoztak, hanem az Úrnak határozott terve volt vele. Sietve leszállt a vámszedő a fáról, és örömmel fogadta Jézust. Amikor az emberek ezt látták, zúgolódtak, azt hangoztatták, hogy: bűnös embernél száll meg. Lenézték azokat, akik nyilvános bűnökben éltek, és nem tudtak örülni annak, hogy Krisztus egy bűnöst kegyelmébe fogadott. A vámszedő házába vezette Jézust, és megvendégelte tanítványaival együtt. Sőt, így szólt Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." A pénzéhes vámszedő élete gyökeres fordulatot vett. Jó sok munkájába került, hogy kiderítse, kitől mennyi pénzt vett el jogtalanul, és vagyona javát szétosztogatta.

A pap összecsukta a Bibliát és végignézett a rabokon. – Mit gondoltok, Testvéreim, mit idéz a Biblia számunkra, milyen igét hordoz?

– Hát ez az ember, ez a Zákeus, gazdag ember volt, egyértelmű. Nem? – válaszolta vállvonogatva egy alacsony férfi.

– Még hogy alacsony? Törpe, mint te! – vigyorodott el a sor szélen ülő köpcös elítélt. A többiek halkan felnevettek.

– Vámszedő volt az ürge? Akkor tele volt arannyal, meg lóvéval! – nyugtázta egy cigányarcú.

– Kedves Testvéreim! – folytatta a pap – Mit üzen nekünk, mai embereknek ez az ige, milyen tanulságokat vonhatunk le a történetéből? Azt üzeni, hogy lehetsz akármilyen rossz, istentelen, embertársaidat félrevezető, erőszakos, hazug, becstelen, tolvaj, iszákos vagy parázna, Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, mi elveszett!

Péter atya magához vette az imakönyvet, befejezte az igehirdetést. Megkérte a jelenlévőket, a következő találkozásig értelmezzék az elhangzott igét.

A rabok csoportja visszaindult a gyülekezetből. Benjámin magában arra gondolt, milyen nagy porhintés ez a vallás. Egy fiatal, szinte gyerekes kinézetű suhanc megszólalt mellette.

– Eljárok, de nem azért, mert hiszek, csak szórakozásból. Jézus mennybemenetele, na, befizetek rá! Lehet, ő is földönkívüli volt, azért tudott gyógyítani. Aztán felszállt a világűrbe, visszament, ahonnan jött.

– Ne viccelj Jézussal, Bozsó, állítsd magad takarékra! Ne járj templomba, egyikbe se! Onnan is az ördög prédikál már. De hinni lehet az Istenben, templom nélkül. Mert eljön közénk. Majd meglátjátok! – mordult rá egy idősebb férfi.

Az idős rab ekkor Benjámin felé fordult – Te hiszel a Megváltóban, újonc? – kérdezte komoly arccal.

– Megváltóban? Mitől vált meg engem? Az egész egy nagy hazugság, eddig is tudtam, ezek után meg még jobban átlátom a dolgokat – húzta el a száját Benjámin.

– Na, na! Álljál csak le, miről beszélsz? Ne hirtelenkedj te sem, az nem vezet sehova. Ne úgy értelmezd a Megváltót, ahogy a pap prédikál.

– Akkor hogyan? Ő a tudója a Bibliának.

– Ő csak egy pap. Te meg te vagy. Olvasd el a Bibliát, és értelmezd úgy, ahogy szükséged van rá!

– Nem értem, miről beszél, de mindegy. Ha a pap beszéde semmit se ér, miért voltunk most is nála, és miért hallgattuk az igét, amit hirdetett? Igaza van mégis,... lehet... hisz miről prédikált most is? Jó lenne hinni abban, amit mondott... persze. Csak az a bökkenő, hogy a valóságtól fényévekre van. A valóságban ma a vámszedők, az uzsorás bankrendszerek, ezek a jelenkor Zákeusai, akik kizsigerelik a sok földönfutót. Mi lenne, ha az ige most hangzana el Jézus szájából? Ugyan visszaadná- e az ellopott pénzünket a bank? Ugye, hogy nem? Ezért nem hihető ez a történet sem. Sántít benne az igazság. Jézus ide, Jézus oda, a gazdag az ő kedvéért sem osztja szét a vagyonát soha, inkább még többet akar. Hogy jutna a pokolra mind!

– Igazad van fiam, ha így értelmezed az elhangzottakat, sajnos igazad van. De én mégsem erről beszélek. Majd idővel megérted a lényeget. Nem azt kell kiolvasni a Bibliából, hogy mi benne a hazugság, hanem azt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan kéne viselkedni, cselekedni az életben. Segít, hogy elérj a megnyugvásba, hogy tudj, képes legyél megbocsájtani. Amikor kinyitod a szíved, a lelked a Biblia igéi felé, képes leszel önmagad felé is kinyílni. Képes leszel hinni önmagadban, és ez a hit fog téged megváltani. Mert Isten nem a templomok falai közt tanyázik, Isten itt van köztünk, itt van a börtön falai közt. Bárhol emelhetsz neki szentélyt, mindegy, hogy be vagy zárva rácsok közé, vagy szabad vagy, mint a madár. Az igazi szentélyt önmagadban emelheted neki. Ha erre képes leszel, akkor hatalmas gazdagságban fogsz élni. Hisz birtokolni fogod a tisztánlátást, ami túlmutat ezen a kirakatvilágon, amiben most élünk. Látni fogod a láthatatlant, és érezni fogod a földöntúli boldogságot. Tiéd lesz a hit és vele a tudás, ha hiszel Isten teremtő erejében. Majd rájössz idebent idővel, miről beszélek most. Segítek neked, ha akarod... Bandi vagyok – nyújtotta Benjámin felé a kezét. – Keress, ha úgy érzed, beszélgetni akarsz bármiről!

– Majd meglátom – vonta meg a vállát Benjamin –, hittérítő volt odakint?

– Én? – nevetett fel a rab – Talán. Annak is lehetne nevezni.

– Csak azért, mert nem kérek a hittérítésből! Az egyház a legnagyobb terrorszervezet a falain belül, nézze meg a múltját, a történelmét és a jelenét. A legtöbb vér a vallások árnyékában omlott ki. Fanatikusan védték a vadászterületüket, mint a prérifarkasok, de miért? Mennyi titok, kincs, hatalom összpontosult a kezükben? Mire kellett? Hisz a Biblia szerénységre, felebaráti szeretetre tanít. Erkölcs, amit hirdet. Mese. Hisz véráldozatok, uzsora, pedofília árnyékában sunnyognak, fennen hirdetve a valós igéket, hogy takarni tudják a bűneiket. Ha nem lett volna vallás, nem lettek volna, és nem lennének háborúk ma sem. Jól van, beszélhetünk róla, ha akarja, de ne várja tőlem, hogy mindenben egyetértsek magával!

– Fogunk róla beszélni. De ne titkold, hogy ismered a Bibliát, ha nem ismernéd, nem tudnád idézni sem a tanítását, legfőképpen nem tudnád cáfolni azt. Így hát megérted azt is, miről beszélek. Például Jézus félremagyarázott tanításairól, mert minden más értelmet nyer, ha az ősi igéket értelmezed.

– Olvastam a Bibliát, még gyerekkoromban, elismerem.

A folyosó végéről lábdobogás, a vasajtók csapódásának hangja ütötte meg a fülüket. Az őket kísérő őr feszülten figyelt előre, amerről a zaj jött.

– Mibe fogadjunk, hogy Kutyát megint a dupla rács mögé vágták? – szólalt meg a cigányképű. – Ez a gádzsó, jaj, csak nehogy egy éccakát is vele aluggyak! Biztos elvágná a torkom.

– Nem kéne kísérletezni vele, hogy megfér bárkivel is, ez sose tér meg, elvetemült szadista. Egyre rosszabb, közveszélyes! – helyeselt Bandi.

Nem tévedtek, az elkülönítőben, mint egy kirakatban, ott állt becenevén Kutya, a dupla rácsos fal mögött, és nézte őket vészjósló vigyorral, amíg elhaladtak előtte.

Benjámin a kölyökképűtől tudta meg később, míg ők a pap igéit hallgatták, véres jelenet játszódott le a negyvenötös zárkában.

– Nem hiszem el... öregem, nem hiszem el! Ez az állat Kutya bepöccent és Kodzseknek leharapta a fülét. A nagy barom. Szegény Kodzsek! Lehet, vissza se tudják varrni a szerencsétlennek a fülét... nézd, milyen idegben vagyok! – nyújtotta felé a fiú a reszkető két kezét.

Benjamin nézte a srác vékony, remegő ujjait, majd halkan megjegyezte:

– Nem Kodzsek miatt vagy ideges Kölyök, kifogytál az anyagból, az a bajod – állapította meg egykedvűen –, ez a legrosszabb része a függőségnek, szenvedni fogsz a hiányától jó darabig.

A langaléta férfi nem vitatkozott, nem is cáfolt, csak szó nélkül a háta mögé dugta a kezét.

Éjszaka mintha megrendelésre érkeznének hozzá, újból előjöttek a gyötrő álmai. Most egy magas hegyre kapaszkodott felfelé. A ritkuló levegő miatt egyre nehezebben lélegzett. Az erőtlenségtől térdre esett. Kétségbeesve várakozott. Úgy érezte nem tud továbbmenni.

Egy ismerős illat ért el hozzá. Arra gondolt, talán nincs is egyedül azon a nehéz úton, amin képtelen végig menni. Kereste, ki van rajta kívül még ott. Az ösvény elejére ráhajolt a sűrű aljnövényzet. Egy kóbor szél végigsöpört a kapaszkodón, ritkult a köd. Meglátott a szikla peremén egy álldogáló alakot, aki figyelmesen nézett lefelé a mélységbe. Megpróbált felkelni, mert felismerte Sárát, szeretett volna a közelébe jutni, mert tudta, hogy életbevágóan fontos, hogy beszélni tudjanak. Sok mindenre választ várt tőle, például arra, hogy miért van jelen az álmaiban, mit akar? Szeretné tudni, hogy számíthat e rá? El kéne mondania, hogy nagyon egyedül van! Hogy sokat sír, olyankor mikor senki nem látja a könnyeit. El kéne mondani neki... hogy mennyire sóvárog egy kis szeretetre!

A félelemtől összeszorult a mellkasa, ha most eltűnik előle, soha nem találkoznak többé. Sírni kezdett, a nehéz sósízű könnyek végigfolytak az arcán. Meghallotta teljesen közelről, hogy reccsennek a száraz gallyak az avarban. Felnézett, ott állt előtte Sára és nyújtotta felé a kezét. Az egész testén végigfutott a remegés, nem érzett ehhez hasonlót, addig soha életében. – Talán ez az igazi boldogság – sóhajtott fel megszédülve az érzéstől.

Mikor magához ölelte, érezte ahogy Sára is szorosan hozzásimul.

– Ne hagyj el engem soha, ígérd meg! – suttogta kétségbeesve – Nélküled nem tudok tovább élni... segíts nekem!

– Nem hagylak el, ne félj! Látod, egy ösvényen járunk mi ketten – hallotta a suttogást a fülében –, fogd meg a kezem erősen, hogy ne maradj el tőlem soha, mert szerteágazó és veszélyes ez az út, amin megyünk.

Lehet-e barátságról beszélni a börtön falai közt? Bizonyára igen, hisz a baj, a közös sors közelebb hozza az emberek szívét a másikhoz. A napok, hetek, hónapok túlélése, fogcsikorgatva és erővel formálja a jellemet odabent. A gyenge elhullik, térdre esik. Szolgál mint a csicska, a dereka megtörik. Az erős egyre erősebb lesz, fizikailag és szellemileg is, olyannyira, hogy a gyengék felnéznek rá, oltalmat keresnek nála, cserébe teljesítik minden kívánságát.

Benjámin egyre több időt töltött a hitoktatás alatt megismert Bandival. Szívesen hallgatta a csendes szavú embert. Akiről közben kiderült, hogy nem egyszerű sittes, odakint tanárként dolgozott egy gimnáziumban. A többiek ezért egyszerűen tanár úrnak szólították, nem Bandinak.

Benjámin depressziója a napokkal párhuzamosan nőtt, de a tanár barátsága, és a vele töltött eszmecserék után lényegesen javult a lelkiállapota. Mindketten a börtön mosodájában dolgoztak, volt idejük beszélgetni. Az őr nem szólt rájuk, csak ha leálltak a munkával.

– Mi neked a szabadság fogalma? – kérdezte meg egy alkalommal a tanár.

– Bizonyára, a börtönön túli élet, csakis ott van a szabadság! – válaszolt vissza határozottan Benjámin.

– Ha kint vagy a való világban, az még nem azt jelenti, hogy szabad vagy fiam! A szabadság akkor az igazi, ha a lelked is szabad. Nem foglya semminek, senkinek. Önállóan élsz, cselekszel, gondolkodsz! Senki nem erőlteti rád azt, hogy miről mit, és hogyan gondolkozz. Érted? Miben élsz most odakint? Egy középszerű világban. Alkalmazkodsz minden tárgyhoz, minden emberhez, szokásokhoz, elvárásokhoz. Nem vagy szabad ember, ne ámítsd magad! – emelte fel a hangját az utolsó mondatnál, majd folytatta. – Az, amiben most élünk, modern mása a régi rabszolgatartó társadalmi berendezkedésnek. Ne nézz rám így, tudom, hogy mit beszélek, ott maga az ember volt rabszolga, rendelkeztek az élete felett a rabszolgatartók, neked a lelkedre dobták a láncot, csak vergődsz a vágyálmaidban és tehetetlenül sodródsz a tömeggel. Vannak ugyan céljaid, egy ház egy autó, de mind anyagi jellegű, amit robottal el tudsz érni, néha egy élet munkájával, de lehet akkorra már nem is vagy tőle annyira boldog. Ha nincs rá elég pénzed, hát lohol utánad a bank, hogy ő segít, s te besétálsz a csapdába, mert annyira el akarod érni a célodat. Belépsz ezzel egy ördögi körbe, ahol már magasabb fokon állsz a rabszolgasorban. Dolgozol reggeltől napestig, hogy fizetni tudjál! Képzelj el magadnak egy boldogabb jövőt, és minden nap erről meditálj, a boldogság, ha keserves úton is, de eljön hozzád. Mert a gondolatnak legyőzhetetlen ereje van, sose feledd el, amit most elmondtam neked... mert olyanná válsz, amilyenné elképzeled magad. Ilyen egyszerű az egész.

Benjámin szinte itta a tanár szavait, melyek hatására lassan megváltozott. Megtanulta, hogyan kell a meditációt gyakorolnia. És egy nap már képes volt arra is, hogy szabadidejét önsajnálat helyett a konditerem kopott gépei között töltse, elkezdett egy számára is kemény testedzést. Eleinte végkimerüléssel hagyta ott a gépeket, de pár hét után már nem folyt patakban róla a veríték, a kegyetlen izomláz sem kínozta. A testalkata megváltozott, vállai kiszélesedtek, az izmok erőszakosan feszítették rajta a szürke rabinget.

Nyugodt, kiegyensúlyozott viselkedése miatt a többi rab nem kötözködött vele, igaz nem is keresték túlzottan a barátságát, mindenki tudta róla, hogy zárkózott, magába forduló alkat, akivel ereje miatt sem érdemes szóváltásba keveredni.

Már tudott a kinti életről meditálni, el tudta képzelni a jövőjét, amiben ott volt a két lánya, és az önmagában elfojtott vágy a festészet iránt. Eldöntötte, hogy soha nem fogja feladni az álmait, hisz erre készült egész életében. Néha homályosan ezekben a meditációkban megjelent Sára is, meg tudta idézni az alakját, illatát, a lágyságát.

A vágyálmai egyre szaporodtak a napok múlásával. Elképzelte a jövőbeli életét egy gyönyörű környezetben, ahol csak a természet okoz zajokat, ahol harmóniában tudna élni, élete végéig. Elképzelte azt a nyugalmat, ami minden nap körbeölelné, a csendet, a békét. Elképzelte Sárát úgy, hogy szerelemmel szereti. Ahogy múltak a napok, megfestette az arcát is, persze csak önmagában. Festő volt, nem volt nehéz feladat. A zöldeskék szemek bevilágították a lelkét ezután, nem hagyták el egy pillanatra sem. Reggel velük ébredt, este velük merült álomba. Próbálta átfesteni őket barnára, szürkére. De kis idő múlva leolvadt róluk a fedőréteg és előbújt alóla az eredeti zöldeskék szín. Sára arcát látta újra és újra maga előtt. Mindhiába tiltakozott a józan tudata ellene. Már tudta, hogy csakis ő jelentheti számára a boldogságot, amire annyira vágyik. Amikor tudatosult benne, hogy mit érez Sára iránt, teljes erejével szembefordult a kényszerképzetével. – Sára nem lehet a kinti életében a kedvese, ezt csak a képzelete hívta elő. Sára soha nem tud egy ilyen alakot őszintén megszeretni, elfogadni – gondolta át sokszor, de mindig előtérbe furakodott az álom, ahol Sára megjelent, és kérte, hogy ne engedje el a kezét, hogy ne tévedjen le arról az ösvényről, amin együtt kell végig menniük. Titokban nagyon akart hinni annak az álomnak. A kedélyállapota ezután minden hullámvölgyet megjárt, néha sodródott az érzelmek árjával, néha partra vetette a dühöngő hullámhegy. Senki nem látta, mi zajlik benne, a többiek felé a nyugodt, magabiztos arcát mutatta.

Fáradt madarak

Nóri megszokta, hogy folyton kihívásokkal kell szembenéznie. Eljött az az idő amikor Ferenc oldalán nyugodtabb kiszámíthatóbb életet élhetett volna. Mégis a fene nagy világváltó terveiről képtelen volt megválni. Elkötelezte magát újból, eleinte bele sem gondolt, hogy ez egy száguldó körhinta lesz, ami felőröli a magánéletét, de sérülések nélkül kiszállni sem lehet belőle. Azokban a napokban csak egy dolog lebegett a szeme előtt, hogy sikerült olyan munkát választania, ami tele lesz majd sikerélményekkel. A telefonhívás utáni napon elindult, hogy találkozzon a gyermekekkel. Három vadidegennel, akiket más választott ki számára. Mindegy, hogy gyermek vagy felnőtt, szimpátia vagy van, vagy nincs. Az első percben rájött, hogy hiányzik belőle az a felemelő érzés, ami végig kísérte a hozzájuk vezető úton. Próbált velük beszédbe elegyedni, de nem sok sikerrel járt.
A tizenkétéves fiú arcán, ahogy vizslatta Nórit, végig lekezelő, gúnyos mosoly bujkált. Nyeglén, félvállról válaszolt a kérdéseire. A húga hat éves lehetett, szőkésbarna vállig érő hajjal. Merev testtartással ült a nagy tesója mellett. A kisöccsük izgett- mozgott, nagy kék szemeivel hol Nórit, hol a bátyját figyelte. Legszívesebben megfogta volna a kislány kezét: -- Na fiúk, ti itt maradtok, én csak őt viszem! -- de nem tehette meg, testvéreket nem lehet szétszakítani. Egyszerre három gyerek? Hazafelé már szorongott a gondolattól.

Elhelyezési tárgyaláson mint égből a villámcsapás, közölték vele, hogy jelentkezett egy gazdag rokon, folyamatban van nála a környezettanulmány. Széles mosollyal megnyugtatták, hogy haza viheti a gyerekeket arra az egy hónapra, ne legyenek a befogadóban. Alig tudta leplezni a csalódását, a mérgét. Gondolatban mindig azzal játszott, hogy aki hozzá kerül, az örökre vele marad. Még akkor is hitt benne titokban, amikor a továbbképzésen azt tanították, hogy ők csak egy állomás lesznek a gyermekek életében. A kötődés lehet szoros, de nem lehet visszavonhatatlan. Bármikor, bármelyik nap, jöhet a szülő, hogy visszavigye őket a családba, vagy jelentkezhet egy családtag, ha felébred a lelkiismerete. Azon a napon észrevette magán, hogy az álmai szakadnak, foszlanak. A tudata megpróbált ugyan fércelni, újra összeilleszteni, de a végeredmény csak foltvarrásnak volt jó. Lehet színes és izgató, de nem lett egységes később sem. Rájött, hogy ez nem arról szól, hogy ő mit gondol, hogyan képzeli, mit akar.
De nem volt más választása hazavitte a három gyereket.

Mivel a testvérek tudták, hogy elkerülnek egy hónapon belül tőle, még alkalmazkodni se akartak. Nóriban is kialakult egyfajta ellenállás: miért törje agyon magát, ha csak szálló vendégek nála, olyanok mint a fáradt madarak, akik leszálltak pihenni a viharos tengeren egy hajó fedélzetére. Pár nap, és hess, elrepülnek.
A család rangidőse Sanyi irányította a balhét mindennap. A kicsik minden szavát lesték, utánozták. A nagyfiú élvezte ezt a szerepet. Turkált az ételben, húzgálta a száját, ezt se szereti, azt se szereti.
– Mi ez a kaja? – vonta őket kérdőre, amikor elébe tették a zaftos pörköltet pirított tarhonyával – Elegem van a húsból, már unom, otthon is mindig ezt kellett enni!
Tudták az igazságot, hogy éheztek, hogy nem ettek főtt ételt, de kényszeredetten csak mosolyogtak a fiú lekezelő modorán.

-- Nem muszáj megenned, egyél csak szimplán tarhonyát savanyúsággal. Kata átvette a bátyja stílusát, eltolta maga elől a tányérját .

-- Én is unom ezt a kaját! 

Majd az idő elrendez mindent – gondolta magában, és úgy tett, mint aki észre sem veszi az örökös provokálást.
Egyedül a hároméves szőkeség, Béci érintette meg a lelkét. Nagy kék szemei, örökké sírásra görbülő szája, felébresztette az anyai ösztöneit, érzelmileg egyre közelebb kerültek egymáshoz. Béci adott erőt, hogy ne veszítse el a reményt, eljön még az a nap, hogy meg tudja őket szelídíteni, mint a mesében a kis herceg a rókát.
Augusztus volt, a fák alatti fűben lehullott almák piroslottak, gyönyörű késő nyári virágok bódították a kertben pihenőt. Az első napokban nem akart rájuk erőltetni semmit. Igazából csak az alapfokú higiéniát követelte meg. Még ez is sok volt nekik, nem értették miért kell mindennap megfürödni, fogat mosni. Azon a napon a nap melege felért a hajszárítóéval, ezért mikor megmosta Kati haját, kiültek a ház elébe. Ott fésülgette a kislány szőkésbarna fürtjeit. Fésülgette, addig fésülgette, hogy észrevette ők a tarkójánál szaladgáló bogarakat. Rendesen kiakadt tőlük, nem ismerte a fejtetűt, a bolhát igen, a cica, kutya néha megörvendeztette vele, de a tetűt, azt nem. Ferenc abban a pillanatban érkezett haza, kétségbeesve hívta magához:

– Jaj, jaj, nézd! Kati fején bogarak szaladgálnak!
– Jól van, nyugodj meg... ez csak tetű -- jegyezte meg higgadtan, mikor odahajolva megnézte ő is a kislány hajában futkározó bogarakat.
– Tetű? És az ragályos, azaz elkaphatjuk mi is?
– Hát igen, el. De most visszamegyek a gyógyszertárba, hozok tetűirtót.
Mire visszaért, a gyerekek szobájában mindent felforgattott. Eszeveszett porszívózásba kezdett, húzta az ágyneműt lefelé, dobálta válogatás nélkül a mosógépbe. Legszívesebben az egész szobát begyömöszölte volna a mosógépbe. Félszemmel látta, hogy a három gyerek kárörvendően figyeli, mennyire megrémült egy-két vacak tetű miatt. 

Fáradságos munkával sikerült megszabadulni a tetűktől, de ezzel párhuzamosan észrevette, hogy Béci egyre nyűgösebb, napok alatt szemmel láthatóan terjedt valamiféle kiütés rajta. Látott a gyereken piros foltokat, mikor elment értük az intézetbe. Rá is kérdezett a gondozóra, de az szűkszavúan megnyugtatta.

– Az orvos megvizsgálta, ez csak egy kis bemelegedés, majd elmúlik.
De nem múlt el, a lába között, az ujjai között, egyre jobban terjedt. Aztán észrevettem a másik kettőn is.

Hétvége volt, kihívták az ügyeletes orvost, mert Béci egyre nyűgösebb sírósabb lett. Megvizsgálta mind a hármat, beutalót írt a bőrgyógyászatra.
– Elég, ha a nagyot viszik, egyforma a betegségük, a két kicsit ne is törje, úgy írom a beutalót, hogy három gyerekre kell a gyógyszer.
– Na, csak ez hiányzott, tetű után egy fertőzés, mi jön még ezután?-- dohogott magában aztán elterelő hadműveletként, hogy megnyugtassa magát, hozzáfogott almás rétest sütni. A sütemény fahéjas illata köré csalta a gyerekeket, ott üldögéltek, nézték minden kézmozdulatát. Kati még segíteni is akart, de nem engedhette, hisz fertőzés volt a kezén.
– Majd máskor, most sietek – hárította el a segítséget. Tudta, hogy ezzel megszakította azt a pillanatot, amivel közelebb kerülhettek volna egymáshoz. A süteményevés feloldotta végül a feszültséget. Gondosan félretett egy adagot az útra.
Másnap Sanyival indult a városba. Észrevette milyen alázatosan vállalkozott az utazásra. Ketten lesznek egész nap, mégsem látta rajta, hogy bántja a dolog, türelmetlenül várta. A bőrgyógyász megvizsgálta a kezét, fel se nézett, csak mogorván megjegyezte:
– Tisztátalanság az oka, asszonyom a gyerekei rühesek.
Majdnem elszédült, csak a kimondott szót hallotta –„ rühesek!."
Gépiesen elvette a receptet, lehajtott fejjel hallgatta az orvost, aki oktatta, hogyan kell bekenni a fertőzött bőrfelületet, mire kell vigyázni a kezelés alatt. Nagy nehezen mégis megszólalt, talán mert szúrósan nézett rá az orvos: -- Doktornő, azt hiszem félreértés van, nem nálam kapták el a gyerekek a fertőzést.
Megkönnyebbülten látta az arcán, hogy az orvos tudta, nem ő él mocsokban.
– Mindenkit lefertőz a családban, ha nem tartja be, amit mondtam – szólt utánuk, mikor mentek kifelé.
Mikor kiértek a folyosóra, szólt Sanyinak üljön le, egyen a rétesből, neki a mellékhelyiségbe kell menni. A hideg vízben megmosta a homlokát, hogy észre térjen. Egész kiskorától ismerte a szegénységet, mégse volt a családban rühös senki. Kissé megnyugodott, kiment a folyosóra, kereste Sanyit, de az nem volt sehol. Eltűnt a rétessel együtt. Kereste egy darabig mindenütt, végül felhívta a gyermekvédelmet.
– Sanyika? Itt van, azt mondta elengedted, hogy meglátogassa a régi gondozónőjét, Magdikát, hozott neki almás rétest is.
– Almás rétest küldtem Magdikának? A gyerek rühes, tudjátok mit, úgyis megy a gazdag rokonhoz, maradjon is ott Magdikával!
Hiába kérték, hajthatatlan maradt. Jóval később kiderült Sanyi minden turpissága. Azért volt olyan csibész, mert vissza akart kerülni a fiatal nevelőhöz. Nem tudta elfejteni a kedves szavait. Az első ember lehetett ez a nevelő, aki megérintette a szívét. Ezért volt nála olyan gonosz, ezért vette rá a két kicsit szemét dolgokra, hogy törjék be az ablakot, lökjék meg a tévét. Minden napra jutott egy gonoszság tőle. Azt akarta, hogy utálják meg őket, mert vissza akart kerülni az otthonba. Ez a nap meg Isten ajándéka volt, még süteményt is vihetett a kedves nevelőnek.
Egyedül ment haza. Kati kétségbeesett mikor meglátta.
– Elmenek innen, elmenek én is! – kiabálta, kiszaladt a ház elé és mászott fel a kerítésre. Utánament. Nem szedte le a kerítésről, fáradt volt és csalódott.
– Jó, menjél el, de előtte szedd össze a ruháidat. Ne hagyj itt semmit.
Kati beszaladt, nagy elhatározással elkezdte pakolni a ruháit, de csak az ujjakat. Béci ment utána, nem értette mi történik, csak azt fogta fel, hogy Sanyi nem ment vissza. Mikor látta, hogy Kati is menni akar a félelem teljesen eluralkodott rajta. Kati magához ölelte az összes új ruháját.
– Ne pakold a szép ruhákat, csak azt viheted, ami rajtad volt mikor bevittek az átmenetibe – szólt halkan a kislányra. Kati letette a ruhákat, lekuporodott a földre, csendben sírdogált. Béci mellé ült, nézte a nővérét, majd felnézett Nórira és neki is sírásra görbült a szája.
– Na, jó, ha ma nem indulsz világ körüli útra, amit nagyon helyeslek, mivel még azt sem engedted elmondani, hogy egyáltalán mi történt a mai nap, lehetne vacsorázni! Közben beszélgethetünk arról, hol van most a tesótok. Ki tart velem? – nevetett rájuk.
A két gyerek egyszerre állt fel és elindult utána a konyhába. Aznap éjjeltől minden este bepisilt Kati az ágyában

 Értetlenül szembesült az orrfacsaró bűzzel reggelente a gyerekszobában.  Kellemetlen szaga volt a kiváltott kenőcsnek is. A doktornő utasításait szigorúan betartotta, magas hőmérsékleten kimosott mindent, amivel addig érintkeztek és átvasalt minden ruhát. Reggelente a büdös kenőcs illata mellé betársult a pisi erős szaga. Így ment ez mindennap, kenegetés, bepisilés. Mindenhonnan tanácsot kért, jöttek is a jobbnál jobb tanácsok:
– Ne adj este vizet neki – mondta a szomszédasszonya.
– Ébreszd fel többször, hogy menjen vécére – tanácsolta az egyik ismerős.
Az egész lakás kezdett egy aluljáró mellékhelyiségére emlékeztetni. Csak ide ne jöjjön senki, édes Istenem! Mit mondok, mi van itt? – könyörgött magában. Vásárolt gumilepedőket, az volt eleinte a legjobb ötlete. Tudta, ezzel is vinnie kell orvoshoz, de milyen orvoshoz? Talán urológushoz, vagy pszichológushoz?
Aztán rájött orvos nélkül is a kiváltó okokra. Egyik este rémálmok kísértették Katit. Dobálta magát az ágyban, jajgatott. Mikor meghallotta szaladt megnyugtatni.
– Ne anyu, ne! – kiabált a kislány, és az egész testéről folyt a víz.
– Mit ne? – kérdezte meg önkéntelenül az alvó kislányt. Mintha hipnózisban lett volna, válaszolt a feltett kérdésre.
– Anyu megy a padlásra, viszi a kötelet, már megint fel akarja magát akasztani!

Petri György - Csak egy személy

 Petri György - Csak egy személy

Ha lehetnék Neked

csak egy személy.

Végérvényes, bár esetleges,

mint rozsdás, görbe szeg

a meleg porban.

Mint árnyékfedte lépcső tetején

egyetlen villogó él.

Csak egy személy

szándéktalan fürdése az időben.

Ha lehetnék Neked

megállás eltünőben.

Kietlen birtokod:

egyetlen pillanatra!

Ha lehetnék Neked

míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér

és elporlad a szeg,

csak egy személy.

A csend hangjai

 A kávézóban a barátok figyelme azonnal felé fordult mikor leült közéjük.

– Hogy vagy, kislány? Mi van a gyerkőcökkel, rendben van minden? – kérdezte meg Zsolt. – Kicsit nyúzottnak nézel ki.

– Nem sok minden történt velem. Ma volt az anyukájuk temetése, én meg beadtam a papírokat a gyámügynek. Várom a válaszukat. Ennyi. Miről beszélgettek?

– A téma mindig ugyanaz, konteókat gyártottunk, ami mára úgy néz ki valósággá vált. Mit szólsz hozzá? Sejtettem, hogy alakul egy krach a világban, de azt nem, hogy ennyire felgyorsulnak az események. Persze tudom, hogy elkerülhetetlen a folyamat, de egy cseppet sem örülök ennek a bizonytalan életnek, amiben napról napra élünk. Jobb lenne gondtalanul madárdalt hallgatni, vagy csak lazulni, mint eddig. Valahogy irtózok ettől a sok konfliktustól – válaszolt lehangoltan Zalán.

– Láttam a tévében a tüntetést.

– Elszabadultak az indulatok. Várható volt. A tűréshatáron táncoltunk eddig is. Az uzsora, a korrupció, a bűnözés országává váltunk. Mindenütt zavargások vannak, nem csak nálunk, igaz ettől nem lehetünk nyugodtabbak. Ez nem összeesküvés elmélet, ez már a valóság, az elszegényedett, kizsákmányolt réteg kezd felébredni a Csipkerózsika álmából. Egyre több helyi háború lobban fel a környező országokban. Túl nagy a mozgolódás, túl sok a halott.

– Megy a riogatás, hogy kirobbanhat egy atomháború! – szólt letörten Róza. – Azt nem éljük túl... talán mégse annyira rossz a helyzet.

– Atomháborúú? – nézett Rózára meglepődve Zsolt. – Hát azt nem élnéd túl, erre mérget vehetsz. Lesimítaná a Föld felszínét több száz évre. Annyi időd maradna csak, hogy elindulj lapos kúszásban a temető felé, de nem garantálom, hogy oda is fogsz érni. Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy minden ország vezetése tisztában van azzal a ténnyel, hogy az utolsó ítélet napja lesz, ha ez bekövetkezik. Nem lesz olyan, aki megússza, legfeljebb tovább él pár napig vagy hétig. De bújhatnak a föld alá a pénzeszsákok, ők se kiváltságosok, hiába építettek annyi gigászi bunkert. Szegény, aki nem tud még álmodni sem! Milyen élet az, ahol nincs napfény, és milyen, ha elfogy a víz és az élelem? Csórikám majd kibúvik a felszínre, és meglepve tapasztalja, hogy oda csak meghalni ment ki, mert élhetetlenné vált az egész bolygó.

– Mindig csak külfölddel hozakodtok elő, nálunk is egyre rosszabb a helyzet! – szakította félbe Gergőt Anna. – Sok magyar kiment külföldre dolgozni, ezzel egy időben egyre nagyobb az illegális bevándorlók száma. A határszélen élők félnek, megszaporodtak a bűnözések, lopások azon a környéken. De tudod, mi a sejtésem? Ez az egész konfliktussorozat, a népek vándoroltatása, előre meg volt tervezve.

– Előre megtervezett? Ahol nem lehet élni, mert mindennap halálfélelmed van, ahol éhség és szomjúság kínoz, onnan ösztönösen menekül mindenki. Forradalmak, polgárháborúk, fanatikus vallásüldözés színtere a föld nagy része, olyan, mintha őrültek házában élnénk. Elveszett az emberek józan ítélőképessége. A történelem megismétli önmagát, ugyanazok a csapdák vannak most is felállítva, mint száz, vagy ötven éve. És mit tesz a magasan kvalifikált homo sapiens, ugyanúgy beleesik a csapdába. Minden nyavalya a nyakunkra ült, a klímaváltozás, a túlnépesedés. Nyüzsgünk, mint a hangyák, a végén felfaljuk egymást.

– Reméljük, ez az agyrém nálunk nem alakul ki ilyen drámain – sóhajtott fel rezignáltan Róza.

– Várd ki a végét, hogy mi lesz itt! A magyar jámborfajta, de csak egy darabig. Ha végképp elszakad nála a cérna, harcolni fog, és elfelejtkezik minden addigi jámborságáról – fordult Róza felé Zsolt.

– Szerintem meg mi leszünk legtovább fotelharcosok. Ülünk és fontoskodunk akkor is, ha körülöttünk minden vérben úszik! – legyintett lemondóan Sára.

– Reméljük, a pasit is kiengedik a börtönből hamarabb. Ő egy igazi áldozata ennek az agymosott rendszernek – biztatta Róza Sárát.

– Jó lenne, sajnálom a családját. – helyeselt Sára.

– Kiengedik? Legyen úgy, engedjék ki! A rendszer legnagyobb ellenségét fogják kiengedni! Nem lesz hálás. Álljunk meg egy pillanatra, azóta az emberünk feltett önmagának egy sor mélyreható kérdést. Például azt, miért ő a bűnös, hogy nincs Magyarországon élhető élet, hogy nincs munkahely, hogy nincs szociális háló, soroljam még? Ez a rendszer tönkre vágott mindent. Csak azok élnek jól, akik odafértek a tűz köré, a brancs, a haverok országa lettünk! – állt fel idegesen Gergő. – Itt semmire nem jut pénz, csak az elit hóbortjaira.

Az egész esti dumaparti ingerülten zajlott, a végén rossz hangulatban váltak el egymástól.

Hazafelé már újra köd lepte el a várost, a nyirkos levegő az arcára tapadt mikor kiszállt az autóból. Arra gondolt, hogy jó, hogy nem kell már gyalog járnia az esti kietlen utcákat, nem szorong úgy, mint azelőtt. A beszélgetés fonalát gombolyította tovább magában. Talán eltúlozta Zalán, persze változni kell a rendszernek, ez így nem folytatható tovább. Minek élünk, ha csak ez a sorsunk, félni a sötétben, félni nappal a fényben? A bizonytalansággal harcolni reggeltől estig. Valaminek történnie kell, az biztos.

Jó ötletnek tartotta, hogy anyja vidékre költözik. A két tyúkanyó megérezhette a veszélyt.

Hazaérve belenézett a postaládájába, volt egy levél a sok reklám mellett.

Érdeklődve nézte a feladó nevét a borítékon. Megkapta a levelet a gyámügyesektől.

Várta a levelet, meg nem is. Annyi minden történt az életében, hogy rendezetlen halmazzá vált tőle a lelke, úgy érezte, mintha nem is ő irányítaná a sorsát. Csak történtek vele a dolgok napról napra, nem tudott tervezni előre. Mint egy dzsesszzongorista, improvizált az élet vele, nem volt leírt kotta előtte, csak áradtak a hangok a billentyűk alól, amiket az érzelmei a lelke diktál, egy-egy adott pillanatban.

A levelet figyelmesen elolvasta, majd visszacsúsztatta a borítékba. Megkapta az együttműködési hozzájárulást. Látogathatja a gyermekeket. Kapott időpontot a hivatalos papírok aláírására, és a további teendők megbeszélésére. Jó, akkor ez is meg van. – remélte, hogy nem jön közbe semmi, és fel tudja keresni a megadott időpontban a gyámügyet.

A lelkesedése mégse lett a levéltől egetverő, szorongott attól a felismeréstől, hogy egyre közelebb sodorja az élet a két kislányhoz. Azt is tudta, hogy már nem tud visszalépni egy kézlegyintéssel: --Mese volt lányok, itt a vége, huss el véle! Meggondoltam magam, mégsem nyerő nálam ez a pótanya szerep.

Hétvégén, ahogy megígérte az anyjának, elindult Pestre. A város végén befordult a Shell kútra tankolni. Türelmetlenül várakozott az autósorban, ami nagyon lassan mozgott előre. Hirtelen harci repülők jelentek meg az égen, összerezzent a hangrobbanástól. Ijedten nézett kifelé az autó ablakán, majd kíváncsian kiszállt. Akkorra már többen néztek az ég felé, ahol egymás után több vadászgép repült a fejük felett, fülsüketítő zúgással.

– Nem értem – szólt a feleségéhez egy idősebb férfi. – Mióta jött szokásba mi felettünk a gyakorlatozás? Nem volt ilyen azelőtt.

– Igaza van a fazonnak – gondolta Sára –, mióta itt vagyok, én sem láttam őket felettünk gyakorlatozni.

Tele tankolta az autót és ráfordult a hazafelé tartó útra. Álmosítóan surrogott a levegő a szélvédőn, bekapcsolta a rádiót. Zenét keresett, de megállt a keze a keresőn, feszülten figyelt. Egy közleményt hallott, a szomszéd országban eszkalálódott helyzetről.

– Erről beszélt Zalán. Most mi fog következni? – eszébe jutott az elmúlt esti beszélgetés. Félrehúzódott az út mellé, telefonált.

– Anya, nem lehetne már holnap költözni a Pálos-tanyára? Segítenék, most van rá időm. Gon Amíg hazaérek gondold át!

Az anyja csodálkozott, majd annyiban maradtak, hogy lehet róla szó, igaz fel nem foghatja mire ez a nagy rohanás.

Eltűnt az álmosság belőle, az előérzete, ami az utóbbi időben pontos jelzéseket küldött felé, azt sugallta, hogy vegye komolyan a belülről jövő intuíciókat. Úgy gondolta, hogy az anyjának biztonságba kell kerülnie. A többi ráér utána... a lányok is ráérnek, ők aránylag nyugis helyen vannak.

Mikor beért a fővárosba azonnal dugóba került. A hangfoszlányokból megértette, hogy a tüntetők blokkolják a forgalmat. Lassan araszolva haladt előre a kocsisor, a hangzavar egyre erősödött, ahogy közeledett feléjük. Nagy nehezen sikerült egy mellékutcába kikanyarodnia.

Az anyja boldognak látszott, mikor magához ölelte, majd szélesre tárta a karját úgy mutatott szét a lakásban.

– Látod Sára, nincs gond, már egy hete becsomagoltam mindent! Sára meglepődve nézett körül a lakásban, ahol mindenfelé doboz, doboz hátára volt rakva.

– Ügyes vagy anya, mindig tudtam. Hívjunk fuvarozót, hajnalban indulunk.

– Hajnalban? Miért olyan rohamléptekben Sára?

– Te nem nézed a tévét? Kint zavargások vannak az utcákon, ki kell érni a városból korán reggel. Minél korábban indulunk, annál jobb. Már örülök, hogy itt hagyod a várost. Ami most várhatóan bekövetkezik, azt jobb, ha távolból figyeled.

– Mi lehet még ennél is rosszabb?

– Ha azt mondom, hogy eddig éltél csak biztonságban és nyugalomban, nem hiszel nekem. Nagyon rossz előérzetem van... sajnos az utóbbi időben mind beteljesedett.

– Mégis mire gondolsz kislányom?

– Azt nem tudom konkrétan megmondani, ennyire azért nem látok előre, de félelem és anarchia következik. Vidéken jobb lesz, itt kell hagyni a várost, ahol minden mindennel összefügg. Mint a dominó, ha elkezdődik, minden bedől. Ha elkerülhetetlenül beüt egy gazdasági összeomlás, akkor élelmiszer hiányt, energia hiányt, még nagyobb munkanélküliséget hoz magával. Pár hét és könyörtelenül itt a tél a nyakunkon. Vidéken ott lesz az akácos erdő, de mi lesz itt, ha elzárják a gázt vagy a villanyt? A háború eszkalálódott, kiterjedhet egész Európára. Ami biztos egyhamar nem lesz nyugalom. 

– Jól van, de először ebédeljünk meg! – hagyta jóvá az anyja, nem vitatkozott egy percig se a lányával.

Sárát teljesen lefoglalta a másnapi költözés szervezése. Harmadik telefonálási kísérlete sikerrel járt, elvállalta a szállítást egy maszek bútorszállító.

Még egyszer átellenőrizték a csomagokat. Látta az anyján, hogy milyen nehéz számára a megszokott életéből kilépni, bármennyire próbálta leplezni.

Fáradtan ült a régi kedvenc helyére a konyhában, és onnan nézte a pakolászó lányát. Nézte a hajladozó alakját, gyors mozdulatait. Visszagondolt arra az időszakra, amikor haragudott a szertelen életmódja miatt. Mindig sírt titokban, hogyha félvállról, tisztelet nélkül dobta felé a szót, ha kérdezett tőle valamit. Olyankor mindig úgy érezte, hogy úgy bánik vele, mintha csak a cselédje lenne, semmi más. Bezzeg az apjának akkor is tudott hízelegni a mihaszna. Mióta meghalt a férje, valami megváltozott. Másként nézett már a lányára, már nem tudott haragudni rá. Tisztába lett vele, hogy csak rá számíthat az életben, nincs rajta kívül senki, aki öregségére támasza lehetne. Szerencsére Sára is változott, figyelmes lett, következetes. Áradt belőle a törődés, ha távol volt tőle, akkor is érezhette a biztonságot, amit felé küldött.

– Min filózgatsz, anya? – egyenesedett ki Sára. – Nem gondoltad tán meg magad?

– Dehogy gondoltam, csak azon járt az eszem, mikor tudunk együtt lenni, mikor jössz utánam?

– Keresztanyámnak is megmondtam ma a telefonba, hogy nem tudom, de igyekszem minél hamarabb veletek lenni. Ti se maradhattok ott egyedül. Kéne a tanyára egy férfi, aki biztonságot ad. Vasárnap, ha rendben lezajlik a költözés, visszajövök azonnal Pestre. Kimegyek Kíra elé a repülőtérre, megígértem az öccsének. Kíváncsi vagyok, mi történt vele, mire ez a gyors hazatérés? Na, meg az öccse is majrézik, mert hazaköltözött az apjuk, akit Kíra ki nem állhat. Tőlem várja szegény fiú, hogy vegyem rá a nővérét, fogadja el az öreg jelenlétét a családban.

– Ne mondj neki lányom semmit, ne bántsd, sokan kiutaztak külföldre a pénz miatt. Van, akinek összejött, van olyan is sajnos, akit becsaptak. Amúgy meg örülhetne az a lány, hogy együtt lesz újra a családja. Bárcsak élne szegény apád... – sóhajtott fel az anyja.

A fuvarozó kora reggel pontosan érkezett, hozott rakodókat, hamar felpakoltak a teherautóra.

A reggel hideg volt odakint, a háztetőket gyengéden befedte a dér. A város csendes volt, csak a menetrend szerinti villamosok, trolik duruzsolták, csikorogták végig a főutakat. Mikor a körútra rákanyarodtak, akkorra már feltörte a reggeli nap fénye a szürkületet.

A belvárosban az esti tüntetés nyomait takarították a sárga mellényes köztisztaságiak.

– Mesélj Sára, hosszú az út a tanyáig, mi bánt, mi az, ami miatt nem jössz le vidékre? Keresztapád szegény, majd meglátod, egy egész birodalmat hagyott rád.

– Jól van. Eddig nem akartalak vele idegesíteni, de egyszer el kell mondanom neked mindent.

Sára mesélt végig az úton az anyjának. Mindent elmondott. Mesélt Karoláról, arról a napról, mikor rosszul lett a bankban az asszony, a kórházról, a haláláról, Benjáminról. Mesélt az ígéretéről. Arról, hogy milyen furcsa álmok kísértik az utóbbi időben.

– A két kislány hol van most?

– Gyermekotthonban, az apjuk meg börtönben... még nem tudom, hogyan tovább. Meg azt se, hogy tényleg meg kell-e tennem, amit megígértetett velem az asszony a halálos ágyán. De félek Karolától, hogy megbüntet, ha nem tartom be a szavam... ne nevess ki anya!

– Dehogy nevetlek. Isten nagy terhet rakott a válladra, lányom. Értem már, miért változtál meg annyira.

– Megváltoztam?

– Meg, nagyon. De én ezt a kislányom szeretem. Most vagy az igazi, olyan, amilyet mindig álmodtam magamnak, ha szomorú voltam. Bizonyára az asszony is tudta, hogy megbízhat benned. Ne kutasd az okokat. A szíved, a lelked fogja megmutatni a helyes utat számodra. Önmagadtól kérj tanácsot, ne mástól.

– Sajnálom a két kislányt, olyan szép és olyan szomorú két gyermek.

– És mi van a férfival?

– Nagyon jóképű férfi. De magának való, rideg, visszafogott. Nem tudom kiismerni. Eléggé meggondolatlan, hisz az se érdekelte, hogy magára hagyja a két lányát, mikor részegen gyújtogatott.

– Ha az én véleményemre vagy kíváncsi, én azt gondolom, hogy a végsőkig el volt keseredve az az ember. Ilyen esetben megszűnik a logikus gondolkodás. Csak a felfokozott érzelmek irányították szegényt. Egy idő múlva lenyugszik majd – válaszolt az anyja bölcsen.

– Lehetséges. De az is lehet, hogy a börtön hatására még jobban kifordul magából.

– Bármi megtörténhet. A gyerekeken csak az isteni csoda tud segíteni, ők az igazi áldozatok. A halottnak már nem fáj semmi... az apára bűnhődést mért a sors... az ő élete titok, lehet, a titok kulcsát a te kezedbe adta a haldokló, mikor magához kéretett, csak még nem tudsz róla, hol keresd.

Végig beszélgettek az úton, régen volt köztük ilyen meghitt a kapcsolat. Sára nem félt már az anyjának a legféltettebb titkairól beszélni.

Megérkeztek ahhoz a bekötő úthoz, ami a tanyához vezetett. Régi aszfaltúton mentek ezután, ami tele volt hepehupával, jóformán csak lépésben haladtak előre.

– Na, anya, itt a világvége, vagy ez lenne a te Eldorádód? – nevetett az anyja felé fordulva.

– Ígérik, hogy fel lesz ez is javítva egyszer – nyugtatta meg az anyja komoly arccal.

Sára érezte, hogy semmi nem tántoríthatja már el attól a szent meggyőződésétől, hogy a legjobb döntést hozta, hogy vidékre költözik. Mondhat őneki már bárki bármit.

Egy kilométer után feltűntek a magas akácfák, amik a tanyát körbevették. A villanypásztorral védett legelő mellett haladtak, ami mögött ott legelt egy csapat birka, nem messze tőlük egy kanca és egy csődör figyelt fel a jöttükre.

– Nézd anya, mióta van itt ilyen gazdaság?

– Mikor voltál itt utoljára, lányom?

– Hát, keresztapám halála előtt tíz évvel, a gimnázium ideje alatt már nem jöttem le egyszer sem.

– Régen jártál itt, hát akkor rá se ismersz erre a helyre. Tíz év sok idő. Tíz év alatt erdők nőnek a puszta közepén. A természet úgy változik minden évben, mintha csak a kedvedbe akarna járni, felkínál újra és újra egy csodát, hogy boldog légy, ne akard elhagyni.

– Anya, olyan furcsán beszélsz, mintha sose voltál volna városi. Mi van? Csak nem beléd költözött keresztapám szelleme?

– Még az kéne. Mióta ide készülök, sokat olvastam a vidéki életmódról, hogy tudjam a dolgom. Ne csalódjon keresztanyád a városi nagyságában – nevetett jóízűen az anyja.

– Kivirultál, megfiatalodtál, jót tett neked a változás.

– Jól látod, a változás is, meg az is, hogy nincs rajtam teher. Nincs adósságom, elmúlt a napi stressz, ami fojtogatott – nevetett fel újra az anyja.

Megálltak egy fából készült nagykapu előtt. Két hófehér kuvasz vészjóslóan ugatott bentről a hívatlan vendégekre. A nagy lármára kinyílt a ház tornácán az ajtó, megjelent Sára keresztanyja, majd sietős léptekkel elindult elébük, útközben a hátára dobta a birkaszőr béléses bekecsét.

– Hazaértetek kedveseim, Isten hozott benneteket! – örvendezett, majd parancsot adott a két lármázó fenevadnak.

– Lajkó, Bice, lábhoz!

Hirtelen olyan csend lett, mint a mennyországban, csak a nagykapu csikorgása hallatszott, ahogy kitárult az autók előtt.

– Oda, a ház elé ájjatok! Mingyá' kész az ebéd is, idejébe keltem. A hátsó két szoba üres, oda pakoljatok. De minek ennyi haszontalanság? – szörnyülködött, mikor meglátta a teherautón a sok dobozt, bútort, egymás hegyén-hátán.

Kifizették a fuvarost, megvárták míg elmegy az üres teherautó. Az öregasszony gondosan bezárta a nagykaput utánuk.

– Mindig így kell. Járnak erre is kóbor lelkek – magyarázta meg a buzgóságát.

A házban két szoba tele lett a városból lehozott holmikkal, oda telepedtek közé, fontolgatták hogyan rendezzék el, hogy új otthont teremtsenek belőlük. Sára otthagyta őket, hadd örüljön egymásnak a két asszony. Elvégre mindkettőjüknek sorsfordító lett ez a nap.

A csend hangjai

– Kicsit szétnézek, nem baj? – szólt oda az anyjának, és már kint is volt a tornácon.

Kisétált az udvarra, egyenesen a gyűrűskút felé ment, emlékeiben már látta mögötte a gyümölcsöst, a galambdúcot a kapirgálók udvarán. Minden ott volt, igaz kicsit szürkén, mert a közelgő tél hideg hajnalai lekapdosták a faleveleket a fákról. A galambok ijedten rebbentek fel, félve repültek tisztes távolságba, majd végig ülték a baromfiól cseréptetőjét. Hátranézett, és meglátta, hogy követi a két kuvasz. Nem látott bennük semmi félelmetest.

– Lajkó, Bice! Jó kutyák! – dicsérte meg a két állatot.

Lajkó sebes farkcsóválással jelezte, hogy megértette a dicséretet. Bice öreg házőrzőként csak leült és ragyogtatta a szemét az új lakóra.

Sára folytatta a felderítő körútját, végig járta a tanyát. Fáradtan állt meg a kerítés mellett, onnan nézte a pusztaságot. Tekintete átsiklott a dűlő felett a szomszéd távoli tanyára. Aztán végig pásztázta a sík mezőt, a frissen szántott földeket, aminek a végénél az akácos erdő fái magaslottak. Varjak serege szállt a szürke felhők alatt, majd leereszkedtek az erdő fáira. Az egész környék kihaltnak tűnt, mint ahol megállt az idő, nem volt semmi mozgás.

Elkeseredett, mert arra gondolt, hogy ugyan ki tud ilyen helyen élni sokáig, olyan mintha a világvégén lenne, mintha egy lakatlan szigetre száműznék az embert. – Nincs itt semmi... semmi! – mondta ki hangosan, elillant a kedve a látottaktól, mert egyhangúnak és szürkének talált mindent.

Kedvetlenül sétált visszafelé a házba. De ahogy lépkedett a száraz avaron, furcsa, sejtelmes érzés kerítette hatalmába a lelkét: hallani kezdte a csend hangjait, és látni kezdte az addig láthatatlant.

A csend hangjai lágyan körbe fonták. Meghallotta a természet hangjait maga körül, zizegett a nyárfa sárguló lombja és egy széllökésre forogva aláhullott róla a sok kis aranyló falevél. Csodálkozva nézte, ahogy köröztek a levegőben, némelyik tovasiklott jó pár méterre az elhajolt fű felett. Feketerigópár kicsi talpakon szökdelt az avarban, kutattak figyelmesen élelem után. Sűrűn felfigyeltek, nem jár-e a közelben a ház macskája. Sára léptei alatt megcsikordult az út fövenye, ketté roppantak a lehullott száraz ágdarabok.

Igen, csend volt, szinte félelmetesen nagy csend, amitől mindig félt kiskorában. De már más volt ez a csend, beszélt hozzá és megnyugtatta. Kiment a nagykapun, nekivágott az akácokkal övezett dűlőútnak. Lassan felerősödött a szél, mire az erdő mellé ért, már a fák lombjai közt zúgott, sistergett. Úgy érezte, a tiszta, hűvös fuvallat átfújta a tudatát, tisztultak és felerősödtek benne az elmúlt időszak képei, eseményei. Úgy pergett a lelkében vissza minden, mint egy film. Elmélyült a gondolataiban séta közben: Semmi nem történik vele ok és cél nélkül. Nincs semmi véletlenül, a találkozások sem. Minden, ami történt vele, hozzá tartozik, az ő sorsa, az ő életútja. Ez a táj is, és ez a csend is. Mintha mindig is ott élt volna azon a vidéken. Nem azzal van baj, hogy elszigetelt a hely. Nem a hellyel van a baj: vele van a baj. Hisz nem tudja magát még elképzelni sem, hogyan lehet élni úgy vidéken, hogy teljes életet éljen. Ez nem volt probléma soha keresztszüleinek. Ők hozzátartoztak a helyhez, mint kabáthoz a gomb. De ő? Talán mindig is tévedett, lehet ő is odatartozott mindig. Hisz az apja is innen indult a városba, ebből a tanya melletti faluból. A génjeiben hordozhatja ő is a vidék iránti érzéseket, csak elő kell hívni magából. Ez az igazi harmónia, amit mindig is keresett. Igen, igaza van keresztanyjának, csodálatos ez a hely, a mély nyugalmával, békéjével. Olyan, mint egy akvarell kép, amin ragyognak elől a színek, de a horizonton már összemosódnak, végül összerendeződnek eggyé. Aki már felnőtt ehhez az érzéshez, az már tudja értékelni, mert ez itt a szabadság. Megszűnik a függőség, megszűnik az agymosás, amit a média minden csatornán közvetít. Hát igen, nem olyan könnyű másként élni, még akkor sem, ha már tudja, hogy ez itt ez a valós élet. Már megszokta a másikat. A nyüzsgést, a rohanást, a tolakodást a karrierépítést, ki kell ugrania a mókuskerékből, amiben csak a pénz utáni hajsza folyik. A vásárlás, a halmozás öröme, végül az üres szórakozásé. De itt, ahol szimbiózisban élhet bárki a természettel, itt lelki egyensúly van. Nincs szorongás, stressz, nincs félelem a holnaptól. A reggel ugyanolyan boldogan köszönt mindenkit, mint az éjszaka csillagragyogása a nyugovóra térőt.

De mi lesz a lányokkal, ha ideköltözik? Talán mégis végleg magához kellene őket vennie, úgy, ahogy a gyámügyi előadó tanácsolta, és ide hozhatná mindkettőt. Ha van valahol hely a világon, ami begyógyít minden lelki bajt, hát ez az a hely, itt meg tudnának nyugodni teljesen.

Elindult visszafelé a tanyaházba. Eszébe jutott, hogy feltűnően sokat gondolt az utóbbi időben a két kislányra. – Hihetetlen, de hiányoznak – vallotta be magának hősiesen az elnyomott érzését.

Elhatározta, hogy mindent elkövet, hogy megvalósítsa az elgondolását: Nem lesz az olyan nehéz, hisz lesz segítsége, az anyja és keresztanyja, rájuk számíthat. Talán még jó is lesz, és örülni fognak annak, hogy gyermekek is lesznek az eddig csendes vidéki tanyaházban. Hely meg van bőven. 

Nem volt könnyű eljutnia ehhez az elhatározáshoz, hisz a képbe mindig betolakodott Benjámin borostás, fáradt arca, az utolsó találkozásukból, amikor közömbösen beszállt a temetőkapunál a börtön autójába. Még most is úgy gondolta, hogy valami nagy titok lengi körül a férfit. Nyugtalanította, hogy Karola említést se tett róla, amikor magához kérette. Talán láthatta a férje jövőjét, például azt, hogy nem tudja a tetteit kontrollálni. Az is lehet, hogy azt is tudta, hogy börtönbe kerül. Sajnálta az asszony, hogy ilyen nagy lelki teherrel indult el a másvilágra.

Mikor benyitott a házba, a két asszony már a nagy konyhában sürgölődött. Az asztal már meg volt terítve, az egész házban végigúszott a tyúkhúsleves illata.

A keresztanyja gyors léptekkel jött-ment, meghazudtolva korát, örült, hogy Sára időre visszatalált.

– Gyere, kislányom ebédeljünk, mert nekem menni kell a gazdaságba végeződni mingyá'!

– Adjál keresztanya itthoni ruhát, megyek veled, segítek! – kérte lelkesen Sára az öregasszonyt.

– Van segítségem, a faluból kijár délutánonként egy ember, nincs munka a faluban, nekem meg sok van, mióta keresztapád meghótt, Isten nyugosztalja –, és gyorsan keresztet vetett magára.

– Fizeted?

– Fizetem. Meg ellátom ezzel-azzal, ami akad a házban. Tejjel, túróval, hússal. Jól jár velem. Jár is pontosan, mint a toronyóra. Na, együnk!

Leültek enni, de nem illett hozzáfogni, amíg az öregasszony el nem mondta az asztali áldást.

– Mi van Sanyóval, a tanyaszomszéddal? – intett fejével a szomszéd tanya felé Sára.

– Sanyó? Kicsit többet ivott, jó egy éve. Csak nem a kocsmába folytatta, hanem a kanálisban. Belehótt – mondta el a történetet tömören az öregasszony.

– Szegény.

– Hát úgy halt meg, ahogy élt. A tanya ott van, ahogy elment, senkinek se kell. Családja se vót.

Kintről hallották a kutyák csaholását, megjött a segítség. Sára beöltözött, indult ő is a gazdaságba. A tehénistállóban kezdték a munkát, aztán a lovakat hajtották helyre, később a birkákat. A férfi ötven év körüli, erős testalkatú falubeli volt, bazsalyogva nézte a széles karimájú kalapja alól Sára ügyetlenkedését.

– Ne úgy, így valahogy. Még feltöri a kezét a villanyél – mutatta aztán meg sorban, hogyan kell tiszta almot szórni az állásba, hogyan kell lecsutakolni a lovakat.

Sára már alig állt a lábán, de szégyellte a gyengeségét bevallani. Lassan mégis múlt a fáradtsága, és ahogy a gazdaságban lévő összes feladat végéhez értek, kellemes, jóleső érzés töltötte el.

– Elfáradt? – nézett rá szánakozva a férfi.

– Igen. Nem könnyű a vidéki munka! – vallotta be őszintén az igazat.

– Nem, de hasznos! – nevette el magát az ember – Majd megszokja idővel!

A hajnal a tanyán teljesen más, mint a városban. Nem a zaj kezdi felszaggatni az éjszaka köpenyét, mely a földekre rásimulva takarta a fázós hantokat. A hajnalhasadás kis neszekkel indul: egy rigó dalával, amelyhez az akácos közt feléledt szél ad muzsikát. Lajkó, a kuvasz hírül adja a kerítés mellől az állatoknak, hogy új nap kezdődött. Figyelmét nem kerüli ki semmi. Minden zajt ismer. Van, amire füle botját se mozdítja, van, amit más meg sem hall, de ő élénken, izgatottan figyel. Valami történik, ami szokatlan. Sára is felkelt lelkiismeretesen, kiment az udvarra, segített reggel is a munkában. Fáradt volt, izomláza lett előző napi munkától, de nem törődött vele.

A keresztanyja megelégedve figyelte a mozdulatait.

– Mintha nem is városi hölgy lennél, úgy áll a kezedre minden! – dicsérte meg végül a lányt – Anyádat még nem tudnám itt elképzelni, ő inkább főzzön a konyhán.

– Azt érti, hagyd csak rá keresztanyám a házimunkát, nem lesz vele bajod. Meg a növényeket a konyhakertben tavasszal, azt tanítsd meg neki, szeretni fogja.

– Mielőtt felkeresem odaát keresztapádat, mindenre megtanítalak benneteket. Úgy, ahogy engem is megtanítottak a szüleim. Nem kell ahhoz iskola, csak figyelem. Mert ha jól megfigyelsz mindent, megérted, mit üzen neked a természet. Még az állatok nyelvét is érteni fogod. Nem fog hiányozni a városi ricsaj, mert itt megtalálod a teljes lelki békéd. Mert Isten minden nap jelen van a tanyán. Itt meghallod a szavát, a tanításait!

– Mi az, ami itt másként működik keresztanyám? Mindenütt ugyanaz van. Reggel felkel a Nap, este lenyugszik. Mindegy, hogy tanya vagy város. Egyre megy – nevetett jóízűen az öregasszony elmélkedésén.

– Még nem érted a különbséget, ahhoz idő kell, hogy megértsd. Ha megérted, áldani fogod a sorsod, hogy erre az útra léptél!

Mire elvégezték a sok munkát és visszamentek a házba, Sára anyja elkészült a reggelivel. Gondterhelten ült le közéjük az asztalhoz.

– Hallgattam a rádiót, egyre nagyobb a zavargás a városban. Biztos, hogy nem halaszthatod el Kírával a találkozód, kislányom? – fordult a lánya felé.

– Ne izgulj anya, nem lesz semmi baj. Kimegyek érte a repülőtérre és hazaviszem. Megígértem az öccsének, segítenem kell, hisz a barátnőm – próbálta nyugtatni az anyját.

Reggeli után körbejárta még egyszer a tanyát, Lajkó hűségesen mellészegődött, míg benézett mindenhová, hogy leellenőrizze, rendbe van-e minden. Mikor visszafelé ment a házba, önkéntelenül elmosolyodott.

– Úgy nézelődök már, mint egy gazda. Talán igaz is. Ez, ami most itt van, tőlem függ a jövőben, hogy megmarad-e a családunknak. Hát nem lesz könnyű...

Csak az zavarta folyton, hogy olyan magányosan ott marad a tanyán a két asszony.

 Túl kietlen a hely, nem elég biztonságos. Benne maradt a szorongás akkor is, mikor kifordult az autóval a bekötőútról a főútra. Talán egy kilométert mehetett, mikor hirtelen beborult az ég, és elkezdett szitálni az eső.

Búcsú a lélektől

Mikor eljött a temetés napja, már úgy érezte nem kellett erősnek lennie, már oda tudott figyelni saját gyászára, az ürességre, amit az anyja halála hagyott maga után.
Emlékeiben ott élt az utolsó nap, amikor megsértődött. Aznap a vacsoránál szokásosan fejtegette, milyen szenvedés az élete, mennyi fájdalom éli fel a testét, lelkét. A férje nem szerette, ha étkezés alatt betegségről, negatív dolgokról beszéltek hozzá.
Igazából őt is zavarta, de már megszokta az anyja folyamatos kimerítő beszédét– „itt fáj, meg ott fáj, nem sok van már hátra... vár apátok odaát".
A férje akkor se volt jó passzban, ingerülten szólt rá az anyjára.
– Hagyja már abba a siránkozást anyuka, tizennyolc éve halálát kelti, szegény apósom nem panaszkodott, mégis őt temettük el. Nem hal maga meg, együnk már nyugodtan!
A mama megsértődött, feltápászkodott az asztaltól, indult a szobája felé. Az ajtóban megállt, nem fordult vissza, csak maga elé beszélt.
– Drága fiam, nemsoká megtudod te is, mi a fájdalom.
Bement a szobájába, igazgatta a nagy dunyhát. Sose vált meg tőle, még nyári melegben sem. Ilyenkor mindig egy tálcán kenyeret, vizet vitt utána, a gyógyszereit ezekkel szedte be.
Végezte a dolgát, jött ment, egyszer mikor a mama ajtaján bepillantott, az látta, hogy az anyja el van dőlve a nagy dunyhában, a tálca meg a földön.
– Ejnye, anyám, hát elaludt... minden a földön van! - lépett be hozzá.
De az anyja nem aludt, a szeme nyitva volt, erőltetve próbálta a nevét mondani, de csak artikulátlan szavak törtek elő belőle. Azonnal hívta az orvost hozzá, aki megállapította nála az agyvérzést. Ezután három hónapig küzdöttek az életért, bizakodtak.
A legborzalmasabb az volt Nóri számára, amikor már enni se tudott, néha olyan mozdulatlanul feküdt hosszú ideig, mint aki már nincs köztük. Olyan volt ez a három hónap, mintha egy mély kút fenekén ült volna, nézett felfelé egy fénysugarat keresve, de csak a sötétséget látta. Nem volt kiút belőle.
A férje nagyon megbánta utolsó szavait, odament az ágyához kérte, hogy ne haragudjon rá.
– Már elhiszem, hogy beteg volt, gyógyuljon meg meg mama – mondta bűnbánóan a tehetetlenül fekvő anyósának.
A temetés után az egyik este, mikor ágyba került, és fáradtan mély álomba zuhant, arra eszmélt, hogy kaparászást hall az ajtó felől. Aztán lassan kinyílt az ajtó, hallotta azt is, hogy valaki belép rajta. Lesokkolt a rémülettől. Fel akarta kapcsolni az éjjeli lámpát, kiabált a férjének – Ébredj, valaki bejött hozzánk!
De nem engedelmeskedett a karja, ólomsúlyokkal nehezedett az ágyra, hang se jött ki a torkán, a szíve majd kiugrott a félelemtől. Csak a szeme volt tágra nyitva, erősen figyelt az ajtó felé. A fotel nyikorogva mozdult mellette, hirtelen hűvös levegő áramlott az arcára. Érezte, hogy valaki fölé hajol. Arra ébredt, hogy a férje rázogatja.
– Ébredj már fel, mi van veled, úgy nyüszítesz, mint a kiskutya!
Magához tért, egész testében remegett.
– De hát nem alszom. Nem hallottad, hogy segítségért kiabáltam? Itt járt anyu elköszönni – nyögte ki végül.
– Honnan tudod, hogy elköszönni jött? Ezt a butaságot...
– Mert tudom. Nem jön többet. Azt is.
Tudta, hogy ébren volt, hogy nem álmodott, hisz annyira valóságosan élte át a történteket.

Katerina Forest: Lidérc

Az éjszakában lidérc kóborol.
Beoson zárt ajtón, ablakon, 
hogy füledbe sziszegje, nem vagy
egyedül. Kéjesen mellkasodra ül.
Szorít és nyálas csókot ad,
nem érti, miért harcolsz vele.
Nászra hív, hogy egyesülj vele.

Kint az éjszakában búvik a Hold
ezüstjét húzza rongyos felhők mögé,
amiből a földre hull a ragacsos bűzös lé, 
szétterül tetőkön, az utcakövén.

Láncra verve nyüszít egy kutya, fél
az éjszakában, villámok fényétől
reszket a lába, bújna a földbe, üregbe,
szemét behunyná, azt hinné megmenekült.

Haldoklik a csendben az élet, sorvad és enyészik,
kiszikkadt foltos levelek zörögnek, lehullnak,
örökre elhallgatnak. Felszáll a lidérc
hangja vijjogva sikolt
– Itt minden az enyém, kárhozatban
vajúdik, halálra születik az eljövendő idő.

Reményik Sándor: Amíg egy falevél lehull

 

Az ágtól elvált,

Lassan száll alá,
Reszket, libeg.
Már nem köti az ág,
Még nem köti a föld.
Vajjon kinek
Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?

Néha pihen,
Azt hinnéd akkor:
Visszatérne még.
Mint egy lélek:
Már nem köti a föld,
S még nem köti az ég;
Az ég, mely mégis, mégis várja már.

2

Amíg lehull,
Hány lélek hull vele?
És hány emelkedik?
Hány reszkető lengéssel van tele
A végtelen világ?
Milyen csodák
Esnek, míg rövid útját megteszi?

3

E percben talán meghalt valaki,
S e levelen a lelke száll alá.
És bennem megfeszül a lélek,
Mintha világok tengelyének
Zajtalan fordulását hallaná.
E levelen egy lélek csolnakáz.
Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta
Tán szűk neki a világegyetem,
És inkább elfér egy falevelen. –
Mert most már mindegy: palota, vagy pajta.

4

És hátha nem.
Nem halott lelke ez s nem idegen.
De ismerős, ki messze-messze van
És idegondol hosszan, hangtalan
És elömlik a lelke mindenen.
Valaki, aki innen elszakadt
S a lelkét most e drága őszbe ejti.
S itt van, – mert a világot elfelejti.

5

Be halkan száll alá ez a levél,
Hogyan suhog!
Utánozd lelkem ezt a suttogást:
Vajjon tudod?

Talán egy orkán őrült ereje
Aludt el itt,
Talán egy óriás pihenteti
Itt tagjait.

Talán viharok szünetje csupán
E levél-ágy.
Tán innen kél majd új csatára fel
Ezernyi vágy.

A végtelenbe ugródeszka tán
Ez a levél.
Idehanyatlik s innen lendül el
A szél.

Váci Mihály : Mint ősszel a levél

 

Beteg vagyok és kósza lélek: mint tépett

felhőt, visz a szél.
Mögöttem a csillagok nem látszanak fenn,
s nem ragyog át a dél.
Szemed ha rámemeled, mint a gyertyát,
szomorún elsápadok:
vess rám keresztet – s majd csavarogj át
értem egy alkonyatot.

Mint ősszel a levél, lábad elé zizegve
leszállong csendesen
a hervadó hír: – örökre keresztbe tettem
szívem fölött a két kezem.
Menj ki a vonatokhoz akkor, néha,
és várj rám, mintha jönnék
ki tudja honnan?! – s figyeld könyörögve
a szemaforok zöldjét.

Katerina Forest: Csodálatos lehetne minden...

Nem érzem jól magam. Ez a fránya idő teljesen hazavágott. Fülledt, kibírhatatlan hőségben ülök a vén diófám alatt. Néha átfúj a lombja között egy eltévedt szellő. Áll az idő körülöttem. Olyan érzésem van, mintha a végítélet napja közelítene felém. A kertemben lomhán lógnak a levelek, a fák vészjóslóan dobálják lefelé a terheiket. Látom a szenvedésüket, az utolsó ragaszkodásukat, ahogy a féltett gyümölcsüktől megválnak a fáim. Már a túlélésre rendezkednek, nem tudnak annyi gyümölcsöt felnevelni. Valami nagyon elromlott a világunkban. Kiismerhetetlen, bizonytalan, nincs állandóság. Talán csak egy, hogy holnap is felkel a Nap. Vakítani és égetni fog a sugara. Felgyorsult az idő, mint egy féknélküli jármű rohan a kiismerhetetlen felé. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Már álmodni sem merünk. Miről álmodjunk? Túlságosan realistákká váltunk. Már nem bódít el a mese, nem csal könnyeket a szemünkbe egy egy hihetetlen megható történet. Félünk. A mától és legfőként a jövőtől. Még van egy pár évünk, de nem sok, mire sikerül tudatosan elviselhetetlenné tennünk a környezetünket. Elpusztítunk mindent, ami fontos volt eddig. Mocsokba és káoszba süllyedünk. Lassan, kimérten, felélünk mindent magunk körül. Amikor már a méhek és a pillangók is eltűnnek már késő lesz, saját húsunkba vájjuk a fogainkat. Talán megváltás  lesz egy nagy háború, ami kitakarítja tőlünk ezt a szent Földet. Mert paraziták vagyun rajta, pusztító vírusok. Aztán jön majd egy újabb civilizáció. Hányadik is már? Kezdődik elölről majd minden, hibát hibára halmoznak, ugyanúgy, mint mi. Ez a végzetünk, erre születtünk? Önmegsemmisítésre?
Egy dalos madár újra kezdte az énekét… erős, hangos a hangja. Talán a párját hívja. Már - már elviselhetetlen a kitartása. Két gerle is fészkel az ezüstfenyő ágai közt. Meg kell néznem, van e még vizük. Bizonyára nagyon szomjasak. Mégsem mozdulok. Behunyom a szemem, úgy hallgatom a koncertet. A gerle búgó hangját, a pillekönnyű énekesmadárét. Csodálatos lehetne minden…