Katerina Forest: Közelít az ősz

Közelít az ősz

Az éjszakák már hűvösek,
nyitott ablakodban ül a csend.
Reggeli sétádon már nem vagy egyedül.
A fák lombja közül siklik a köd,
válladra ül. Festi az ősz a tájat,
aranyra, barnára.

Ökörnyál száll a szél hátán,
ezüst fátyolként lebeg.
A nap szűrt fénye háztetőn pihen.
Hangos madárhad a villanydróton
gyülekezőt tart.

Már mindnyájan vándorútra készen.
Mindig ugyanez minden évben,
Szinte percre pontosan.
Nincs változás.

Ugyanaz a kép, ugyanazok a hangok,
csak te, te változol. Hajadban ősz hajszál,
szemed tüze fakul,
már tompa fényben fürdik benned
az érzelem.

Ökölbe zárt kezedben már
nem búvik simogatás.
Az ősz közelíti hozzád
az elmúlást.

Katerina Forest: Bács Hója erdő

Rejtélyes erdő mélyén

kúszik a csend, félve lépsz,

talpad alatt reccsen a száraz ág.

Nem rezdül levél, madár nem dalol,

az élet kihalt, nincs sehol.

Fényeket látsz, kábultan állsz,

előtted ölelkező, kiszáradt fák.

Sejtelmes árnyak futnak a szélben,

nem érted miért vizionálsz?

Az erdő szól hozzád. - Idegen,

hagyd el ezt a helyet, hol mágikus

létem meg nem kérdőjelezheted.

Nem a te világod, csak az enyém,

soha nem érted meg az erőm,

ezért siess, hagyd el az erdőt!

Bács-Hója erdő szélén száz éves fa,

kiszáradt ága minden évben hajtja

üde zöld levelét a múltnak, majd

ledobja a sárba, gyöngyöző mocsárba.

Halott nyoszolyába.

Herczog Gyuláné (Pilla): EGYSZERŰ VERS

Kérdezzetek, ha tudok válaszolok;
válaszolok, ha tudok...
Ha tudok... el szoktam mondani,
el szoktam mondani... amit...
amit eddig nem kérdeztek.
Nem kérdeznek, akik látnak,
akik látnak, azoknak jól mutattam;
jól mutattam, és sokat
... sokat. Magamból.
Magamból ruhában...
ruhában és meztelen is.
Meztelen is, amikor fáztam;
amikor fáztam, majd, ha szólt egy jaj,
egy jaj, aztán a csöndet is...
... a csöndet is, meg sok mást is.
Sok mást is: mind együtt más(ok)nak sokk
... más(ok)nak sokk, vagy kevés.
Vagy kevés, vagy ami elég.
Ami elég annak, aki él!
Aki él, az úgy van, s tesz, ahogy én.
Ahogy én. Még él olyan, aki kérdez?
Aki kérdez, mint most én, mert nem lát!
Nem lát, vagy amit lát, az csak a fél.
A fél, a megfejteni kívánt, mint ez a vers;
ez a vers, kellően egyszerűen
... kellően egyszerűen. Lehet válasz?
Válasz! Fehéren-feketén!
Fehéren-feketén felelet.
Felelet. Kérdezzétek...

Vaskó Ági: Jambusos évszakok Tavasz

... ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát.
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
Nyár…
... ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán –
megült a csend a száz csodán...
Ősz…
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett –
ledér kamilla csókja lett,
nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Tél…
... amint a tél kezét fogom,
vacogni, jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél –
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél...
***

Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz

Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.

Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.

Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.

Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szünös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.

De a komor szemet el nem bírom,
örök gyehenna lesz attól sírom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszítasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.

Kozák Mari Ma - tegnap – holnap

Tegnap enni adtam a múltnak
hazug szavakat – fehér abroszon
ragacsos morzsákat
majd itattam – sós vízzel
tudja mi a fájdalom a nem akarom…
csak nevetett felemelt fejjel
én elé térdeltem – félelemmel.

Holnap majd ringatom
csokrot fűzök a tegnap magányából
fehér és vörös – virágok
vaksi ablakok alatt léptek
házfalakról alácsorduló fájdalom
ágak nyúlnak felém
még térdelek – fázik velem a félsz.

…tegnap enni adtam
holnap majd ringatom
ma a fekete árnyakat rólad faggatom.

*

( Hajnal Éva )

Katerina Forest: Szökik az ősz

Szél sodorta levelek közt szökik az ősz,
nesztelen léptekkel megy erdőn mezőn
tova, mögötte elhagyatottan némán
készül a táj, veti kősziklára hideg ágyát.
Még bronzajkával csókot szór a nap
de égi útja egyre távolabb viszi,
hideg hunyorgással rád visszatekint.
Végigsimítja arcod, lelkedig búvik,
üzenetet hagy, kis örömelixírt,
hogy visszajön hozzád, átmelegít.

Katerina Fores: Álom

Rémálmok, aggodalmak, víziók,
meggyötört éjszakámon
sorba felkeresnek. Hideg veríték,
összeszorított fogak, zsibbadó
kezek, menekülés. Kegyetlen hajsza,
légszomj. Álmodok, az életemről.
Egyszer csak érzem,
szárnyam kinő, felemelkedek.
Hatalmas szárnycsapásokkal,
egyre feljebb szállok.
Már könnyű vagyok, szinte légies.
Alattam a világ, a levegő kristálytiszta.
Álmodok, az álmaimról.

Katerina Forest: Szökik az ősz

Szél sodorta levelek közt szökik az Ősz, 

nesztelen léptekkel megy erdőn mezőn tova,

 mögötte elhagyatottan némán készül a táj,

 veti kősziklára hideg ágyát. Még bronzajkával 

csókot szór a Nap de égi útja egyre távolabb viszi,

hideg hunyorgással rád visszatekint. 

Végigsimítja arcod, lelkedig búvik, 

üzenetet hagy, kis örömelixírt, 

hogy visszajön hozzád, átmelegít.

Pilinszky János: Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót

Szabó Magda: Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus

"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek"
"
Szabó Magda

Katerina Forest: Az élet rendje

.

Az élet rendje, hogy születünk,

Sok vívódással felnövünk.

Én keresés, pénzkeresés,

Párkeresés, célkeresés,

Ez az élet rendje.

Nyomulunk, mindenkin taposunk

Karriert építünk. Majd véletlen

boldogságra lelünk. Nem becsülünk.

Csontjainkra tapadó izmainkat

 szaggatjuk. Lelkünket kiégetjük.

Zsigereinket savval maratjuk.

Ez az élet rendje.

Hiszünk, építünk, házat, társadalmat.

Bomlasztunk, közösséget, családot.

 Halálba megyünk, halálra születünk.

Ez az élet rendje.

Ady Endre: Még fájóbb könnyek

Nem is tudom miért?... ahogy írom ezt a történetet, ez a vers ér el hozzám
szüntelen : "De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ."

Ady Endre: Még fájóbb könnyek

Síró szerelmek gyötrő útja,
Nem látom még mindig a véged,
Pedig már nagyon maradoznak
Boldog és tavaszos vidékek
S az út is már egyre sötétebb.

Valahol meg kellett vón’ állnom.
Egy elhagyott, víg leány-arcnál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ.

Most már járom kálváriámat,
Volt arcok utánam köszönnek
S vén szívemre, míg botorkálok,
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.

Katerina Forest: Apám

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe fogtad
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt,
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt sem ígérted meg,
hogy vigyázol onnan reám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
elfoszlik mint az ifjúságom.

Katerina Forest : HIT

Nagyra törő álmaimat

altatgatom.

Talán érdemes vigyáznom,

hogy megmaradjon

a hitem.

Csendes léptem

senkit nem zavar.

Észrevétlen

közelítem

múló életem.

Katerina Forest: Mesélő kövek

. „A tengerparton járó kisgyerek”
szőke haját fésüli a szél, apró lépte
alatt süllyedő homokföveny, ott jár, hol
a partra vetett kagylókban,
a tenger zúgása örökre megrekedt.

Színes kavicsokra lel, a legszebbet
kezébe veszi. Nézi, csodálja.
És a kő a gyermeket megszólítja:
- Látod, mily' kicsinyke vagyok,
hideg és kemény, érdekes, mégis
megkerestél, gyönyörködsz bennem.
Talán tudni akarod eddig mit láttam,
ismerni akarod a múltamat?

A gyermek bólint - Szívesen hallgatlak.
És a kő mesél. Mesél az izzó földről,
a hatalmas vízözönről, mesél
az édenkertről, a furcsa állatokról.
Az emberekről, pusztításról, háborúkról,
kristályokban nyugvó örök szeretetről.

- Már mindent tudsz, amit én eddig láttam,
míg kősziklából faragott kaviccsá váltam,
engedj vissza hát, vissza a tenger medrébe,
ott van az én világom - szólt kérőn a kő.
- De mielőtt hullámok hátára teszel,
tudnod kell, hogy amit most elmeséltem,
örök időkre lelkedbe bevéstem.
Feledni sosem tudod, mindenütt hallani fogod.

Hallod majd a széltől, a sötét fellegektől,
hegyek mesélik majd, völgyek suttogják,
az igazságot, amit most megtudtál
hazug szavakkal nem írhatod át.
Ha megpróbálod, nyugalmat nem találsz,
mert, „egy egész tenger zúgja mégis vissza.”
e világ igaz történetét.

Katerina Forest: Álmodok

Rémálmok, aggodalmak, víziók,

Meggyötört éjszakámon

Sorba felkeresnek.

Hideg veríték,

Összeszorított fogak,

Zsibbadó kezek,

Menekülés.

Kegyetlen hajsza,

Légszomj. Álmodom.

Az életemről.

Egyszer csak érzem

Szárnyam kinő,

Felemelkedem.

Hatalmas szárnycsapásokkal,

Egyre feljebb szállok.

Már könnyű vagyok,

Szinte légies.

Alattam a világ.

A levegő kristálytiszta.

Álmodom.

Az álmaimról

Katerina Forest: Segíts!

Csalódtál már életedben úgy isten igazán?
Érezted-e egyszer is, hogy romokban a világ,
mit gondos kézzel építgettél,
álomképpel szövögettél
nap-nap után?
Volt-e már olyan pillanatod, hogy benned
patakká vált a könnyed,
kerülted az embereket,
magányos farkassá váltál?
Ki vicsorít a szelíd simogatásra,
és érzelmeit börtönbe zárta?
Ha nem, hát nézz rám
és segíts kinyitni a zárkám!
Már évek óta keresem a kulcsát,
mit önmagam dobtam feneketlen kútba,
mert olyan nagyot csalódtam ebben a világban.

Radnóti Miklós: Aludj

Mindig gyilkolnak valahol,

        lehunyt pilláju völgy

ölén, fürkésző ormokon,

        akárhol, s vígaszul

hiába mondod, messzi az!

        Sanghaj, vagy Guernica

szivemhez éppen oly közel,

        mint rettegő kezed,

vagy arra fenn a Jupiter!

        Ne nézz az égre most,

ne nézz a földre sem, aludj!

        a szikrázó Tejút

porában a halál szalad

        s ezüsttel hinti be

az elbukó vad árnyakat.

1937

Katerina Forest: Valahol vársz rám

Valahol felsírt egy hegedű az éjszakában,
valahol sóhajok szállnak szelek szárnyán,
valahol vársz rám, s én indulnék hozzád.
Már álmaimban találkoztunk mi ketten
jöttél felém és szemed kékje rám nevetett.
Átöleltél és azt súgtad – Annyira vártalak –
és a csókod ízével várt mindig a hajnal.
A reggel elhozta a hiányodat, s a Nap
a vén diófa lombja közt rám nevetett
– Kit keresel, kire vársz, sehol nincs, nem
ismered, merre indulnál, és hová?
Az út előtted nem visz sehová…
De én kerestelek, mindenhol, ahol jártam,
kerestem a mosolyod, a szemed kékjét, mi
bennem ragyogott, suttogásod, lágyan
ölelő karod… könnyeim közt hívtalak
– Merre jársz? Tudom, hogy egyszer rám találsz!
Eljött az este, kint felsírt a hegedű, a fájdalomtól
elpattant minden húr, a dal rajta elnémult…
s a csendben meghallottam lépteid halk neszét,
hogy valahol elindultál és jössz felém...

Katerina Forest : … hiányzol

Újra és újra látlak álmaimban…
kisfiús mosolyod, égszínkék szemed…
nézel rám, szemedben mély szomorúság.
Beszélsz hozzám... de nem hallom a szót...!
Kérlek segíts, hogy megértselek!

Próbálom, mint a szájról olvasó,
de nem értem a gondolatod…
… lemondtam rólad… elhagytalak.

Küzdeni szerelmedért?
… nem az én formám,
amiben élek az a szürke valóság,
két lábbal taposom a földet,
a tudatom a gravitációm,
lehúz és a földre nyom.

Mit gondolsz, ilyen nehezékkel hogyan lehet,
a szerelem szárnyán repülni, lebegni?
… csak álmaimban altatom, fájó tudatom,
hogy hiányzol, nagyon… nagyon…

Márai Sándor: Halotti beszéd„

S így fogalmazódik meg néhány nappal a Halotti beszéd megírása előtt Márai Sándorban  az ötletet adó gondolat: „A magyar irodalom a halotti beszéddel kezdődött. Nem lehetetlen, hogy egy halotti beszéddel ér véget, melyet ez az irodalom önmaga és a magyar műveltség felett kénytelen elmondani.

Bizonyára ezért kezdi így Márai a verset: „Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk.”

Márai Sándor: Halotti beszéd„

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

Katerina Forest: Felismerés

Azt hittem, hogy a pillanat szakítja be felettem az eget, a pillanat, mikor utolért az a baljós gondolat, hogy értelmetlen küzdelem volt az életem, nem volt benne semmi, amiért bolyongtam ezen a földön. Egy nagy kudarc az egész, amit eddig csak én hittem csodás létezésnek. De a felismerés körbefogott. Mint a beton olyan kemény lett a világ körülöttem, még az anyaföldre hullott rózsaszirom is kővé vált. Láttam a fejemre sújtó bárd élét csillogni a villámfénynél, már lódult, hogy lecsapjon rám, mint égből a sas madár.
De hirtelen megállt az idő. És én bent rekedtem a pillanatban, körülöttem szoborrá változott a tér. A vágyak szelíden öleltek át, ringattak, sóhajtoztak. És én újra elcsábultam a sodrásban, őrült kavalkád költözött belém… hinni akartam a hazugságnak. A hazugságnak, ami eddig félrevezetett... de rádöbbentem, hogy már nincs bennem éltető szeretet, ami szétfeszíthetné a rám szakadó csillagos eget...

Katerina Forest: Virtuális randevú :)

Futnak a betűk a klaviatúrán,
El. Vissza. Hozzák a hírt.
Szerelmet keresek, s találok
macsó bonvivánt, nagy Őt.

Tolja szájából a jó szöveget,
vágyom rá, és látom őt.
Pezsdül már a vérem, nem fékezem,
átölel a kék felhő.

Randevúra hívott hamar,
és jaj,áll előttem egy tar kopasz.
Néz rám, az eszem megáll.
Néz rám, az eszem megáll!

2017.05.31.

Feladványa:
„Gyakoroljuk a költői eszközöket, azok közül is a szinesztéziát mégpedig ekhós versben! A téma a ciber-, avagy online- vagyis virtuális élet.

Katerina Forest: Elindulok hozzád

Emlékszem arra a rózsára, ami kint a kertemben
harmatban fürdött, szirmait tárta a fény felé,
ma elvágtam üde zöldjét, halálra ítéltem, most itt
hervad előttem, enyészik, szirma hull, ne kérdezd
– Miért? Olyanná vált, mint az emlékeim, mik rólad
őrizgetek több évtizede, sárgult lapokon kulcsra zárt
szerelem, feledni akarom a szépséget, gyönyört…
ne kérdezd – Miért?

Néha kéretlenül jön hűvös reggeleken a kegyetlen hiányod,
félálomban látlak, hogy ott állsz az ajtóban, várakozol,
 nézel rám. A félhomályban a tükör kirajzolja arcod,
sodródik felém ezernyi képben a veled leélt boldogság,
és az utánad átsírt sok-sok éjszakám. Elaludnék örökre…
már nem várom a hajnalt. Ne siess! Ha majd bíbor színben
nyugszik a nap, talán még ma… elindulok hozzád.

Katerina Forest: Magány

Rám süt-e a reggel első sugara,

ringat-e még anyám simogató karja?

Lesz még kenyér elébem téve,

fázós életem tűz melegíti-e?

Hajnali harmatcsepp lábam nyomában,

lesz-e hol aludni ha leszáll az este?

Találok-e gyöngyöt széles út porában,

szeretet gyöngyöt,  amik szétgurultak 

eső verte úton sárba benn ragadtak. 

Keserves életem, magányba temetem,

fakeresztre írom:

Nincs nekem otthonom.

Katerina Forest: Mire vársz

Még most is erőlködsz a semmin,
pedig a ma minden reményt elvitt,
vitte az álmaid, a mindig változót,
sosem volt akaratod, lebénított.
Mire vársz?
Mikor meséltem neked esténként,
melléd ülve egy végtelen sorsmesét,
mindig kinevettél, rémeket látsz,
azt mondtad nekem... és lazán
és fölényesen rágyújtottál.
Most mire vársz?
A lendület megtört, a kedved halott,
a lelked soha senkire nem hallgatott.
Nehezen veszed a levegőt, de még
nevetsz, gurul a tablettára a sör...
- Még kéne egy rövid, vodka talán,
felejtőnek, menj, hagyj engem, anyám!
Mire vársz?
Belül, magamban megértelek, mert
az élet, mint a hordalékot partra vetett.
Próbáltál menni, társakat lelni,
gyenge hiteddel kapaszkodni valakibe.
De mindig feladtad.
Most mire vársz?

EMLÉKEZZÜNK Ady Endrére

A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott, ettől kezdve beszéde szaggatottá vált, de elméje tiszta maradt. Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, tüdőgyulladással küzdött: a Liget Szanatóriumban halt meg 1919. január 27-én, 41 évesen. Temetése január 29-én volt: koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Pikler Gyula, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.
Forrás : hu.wikipedia.org

Napló: Viszony

Már régen árnyékban éltem, és csendesen szemléltem a világot. De lassan érezni kezdtem, hogy valami nem az igazi, egy nap rájöttem, mi az.Túlságosan befelé fordultam, közömbössé váltam, lelassultam. Mintha a régi énem elhagyott volna. Aztán rájöttem, hogy a gyógyszereim formálják a jellemem, a tudatom. Az a sok szintetikus bogyó, ami mind élet idegen. Egyik napról a másikra kidobtam a kukába a nyugtatóm, amit az orvos egy idegösszeomlást követően tanácsolt. Tudtam, hogy szükségem van a támogatására, ezért rendesen bevettem mindennap. Egy nap kiestek az emlékek. Órákig keresgéltem, hol a szemüvegem, hol a telefonom? Megijesztett, de az orvos csak mosolygott. - Ez csak a gyógyszer mellékhatása. - Attól a perctől ellenségem lett a támogatóm, úgy néztem rá, mint a véres rongyra. Nem értékeltem a mély alvásokat, a könnyű álmokat. Tudatmódosítóm zörgő papírját gyűrögettem és elhagyni készültem. De nem gondoltam, hogy milyen nehéz napok következnek. Az első nap végén már kóvályogtam, a fejemet valami húzta a föld felé, hányingerrel küszködtem, tudtam, hogy Ő követeli magát vissza hozzám, már eggyé vált velem. Bennem elindultak a negatív rezgések, ellenséggé vált körülöttem mindenki. Kiállhatatlan lettem.

- Talán jó lenne bevenni a gyógyszered - tanácsolta a családom.

Az orvos, aki mit se sejtett, az esti mellé még előírta a reggeli adagot is. Kiváltották, és én magam elé tettem az asztalra, ráirányítottam minden gondolatom. Tudtam, hogy összeszoktunk, hogy nem akar elengedni. Nem, nem beszélgettünk, csak néztem és meditáltam az aljas világról, a gyógyszer-bizniszről, hogy mennyi ember válik élő ronccsá a szintetikus gyógyszerektől, a mellékhatásoktól. Elvonási tüneteimet nem akartam csillapítani, hadd szenvedjek, hisz minden buliba önként és dalolva gyalogoltam be. Az élethelyzetek úgy sorakoztak az életemben, hogy tudtam róluk, én idéztem elő őket. Akkor hát önmagamnak kell megoldani mindet, nem bódulva a drogtól, elodázni. A megvilágosodás ragyogott fel bennem, kezem már nem reszketett, erős lett újra, kiléptem az árnyékból a napra. A kertben citromfüvet szedtem, aromája betöltötte a levegőt, nyugtató teája álomba ringatott. Az energiám pozitív töltésre váltott, a családom mosolygott rám.

- Ugye jobb, hogy bevetted a gyógyszered?

- Igen, sokkal jobb - nevettem rájuk, közben az összegyűrt gyógyszereket a kukába dobtam a negatív hullámokkal együtt, és rácsaptam a kuka fedelét.

- Itt a helyed. Belőlem nem profitál a gyógyszeripar!