Kemény István: Remény

Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,

a részletek halkan zúgtak odalent,

idefenn most egyik se hiányzott.

Kérdezni jöttem fel, de a jósnő

hazament a lázas kisfiához.

A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,

pattogva tűnt el, pedig nagy volt:

a törhetetlen üveg maradéka.

Csak a szívem kérdezgette halkan:

kedves vérem, hova lesz a séta?

Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,

mert innen már csak lefelé van út,

és idáig nem jár le az Isten.

De most itt volt, és ő kísért le később:

egy szó nélkül ballagtunk le ketten.

De ez a végén lesz, itt még csak állok,

és érzem, ahogy elkezdek nevetni:

hogy lettem én ennyire magányos,

és hogy teljes képtelenség, félreértés,

de ez mégse lesz már soha máshogy.

Ott Hibáztam El - Mulat az AI #54 - (Teljes dal) – 2024.07.22‬

 

Váci Mihály: És mi élünk

 

Élni, élni, élni, élni…-élni kell!

Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!

Élni kell, mikor kimondják:-“Rák!”-“Gümőkór!”
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják:-“Létszámfeletti!”
Élni kell, ha sziszegik:”Már nem szeretlek!”
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál:-“Későn jöttél!”
Élni kell, ha hirdetik:-“Életfogytiglan!”
Élni kell, ha dob pergeti:-“Golyó által!”
Élni kell még, élni kell még pár óráig!

Élni kell, bár tudjuk jól,hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!

S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!

Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!

Dsida Jenő: A félelem szonettje

 

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!

S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.

Reményik Sándor: Aki fegyvert von…

 

 A mellére volt tetoválva:

Szabadság – vagy halál.
Ó, embervégzet, embervégzet,
Mely eszményének menedéket
Csak az orgyilkos fegyverben talál.
A Szabadságért! – Ó, a szabadságnak
Egyetlenegy hófehér útja van,
És érte mégis piros úton járnak
S piros útra tért a boldogtalan.

Gyilkolt, s meghalt. Ki ítél igazán?
Széttépte a tömeg. –
Sírjának elképzelt kövére
Két lángoló sort mégis véssetek:
Nem találkozott szegény az Igével:
“Aki fegyvert von, fegyver által vész el.”

1934 október 11

Zelk Zoltán: Csak téged

 

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

 

És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .

 

 

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.

Szabó Éva: Profán miatyánk

 

Add uram

hogy ne kelljen minden reggel

megvirradni a te neveddel

s a mindennapi békességet

kínokkal kiérdemelni

és kopott kancsal szentjeid

előtt motyogva térdepelni

és ne legyen a szerelem vétek

az álmokat ne sújtsa átok

az igaz adjon üdvösséget

és én már mindent megbocsátok

uram

én nem félem a gonoszt

de ne vígy engem kísértésbe

bocsásd meg kamasz vétkeim

én megfizettem érte

uram

én nem hiszem az ég csodáit

bizonyosságot nem adott a föld

add

hogy ne kelljen leborulnom

még nagyságod előtt

s esküdnöm sem

a bárány öt sebére

uram

már régen csak kételkedem

legyen tied a hatalom

dicsőség

s engem

őrizzen meg a végtelen

Petri György - Csak egy személy

 Petri György - Csak egy személy

Ha lehetnék Neked

csak egy személy.

Végérvényes, bár esetleges,

mint rozsdás, görbe szeg

a meleg porban.

Mint árnyékfedte lépcső tetején

egyetlen villogó él.

Csak egy személy

szándéktalan fürdése az időben.

Ha lehetnék Neked

megállás eltünőben.

Kietlen birtokod:

egyetlen pillanatra!

Ha lehetnék Neked

míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér

és elporlad a szeg,

csak egy személy.

Katerina Forest: Maradj még

A mennyezet repedéseibe bújik a lét,
aláhullok, nem érzem a mélységét,
csak a hideg leheletét, hív az enyészet.
Haldoklom.

Ne félj tőlem, ne sirass engem, csak
maradj velem, simítsd a homlokom
min száz év gyötrelmének ráncai
simulnak el, vágyva a végtelenbe.

Már lidércet látok, rám mered,
orromban érzem bűzét a végnek, de
ne hagyj egyedül, még maradj velem.

Ott a fényben, ugye te is látod,
ott áll anyám és rég halott bátyám,
mintázza őket a vízióm, félek
mi lesz veled, ha velük elmegyek?

Most mintákat rajzol a fény, tűnik
a remény, látom riadt szemedben
az elengedést. Kicsit maradj még.

Kinn az éjben a kuvik dalol, a hold
teljes pompában ragyog, levél
se zizzen, az óra megállt, most hagyjál,
ez az én halálom.

Ágh István: Befejező

 

Jobban hiányzom erkélye madarának,

keze sem melegebb,

mint ez a vasnyelű kés kezemben,

ha egy utcai lámpa

több kedvességet áraszt,

mit keressek mellette, mért szeressem?

Már csak pusztulnom lehetne miatta,

akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,

hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,

hogy légzését is elfeledjem.

Katerina Forest: Elengedés

Az éjszaka hamar jött újra, ráhasalt a tájra
és sötétség borult a csendes szobánkra,
megszoktam,… hogy már nem beszéltünk,
egy ideje csak némán figyeltük, hogy cammog
kínlódva velünk az idő, tengernyi emléktől
roskadón, meg- megállva, megpihenve,
tétován, szinte szégyenlősen kivárva.

Néztél rám esendőn, szemedben láttam
egy kicsinyke bűntudatot, te már tudtad,
hogy nemsokára örökre magamra maradok.

Figyelted és vártad azt a sötét árnyat, ki régóta
odajárt hozzád, érezted, hogy csakis rád vár.

Azon az éjszakán beosont hozzád, acélos markával
megragadta szíved… ami a szorításban kettérepedt.
– Már vártalak – suttogtad, s a lelked lepkeszárnyakon
felrepült. Hiába kértelek – Ne hagyj magamra!
Hiába sikoltott a hangom az éjszakába…

…hárman vártuk a reggelt akkor éjjel, a Halál
nem engedett, ráolvadt csuklódra örök
szorításban… megvette tőled az életed.
Ott ült köztünk, összegyűjtött emlékeinkben vájkált
savanyú, kéngőzös leheletével vigyorogva ránk.
– Nem menekülhet senki előlem … az idő lejárt.

Kinn kuvik dalolt a nagydiófa ágán, az idő a faliórán
örökre megállt…

 – Nincs miért élnem nélküled…

Szélviharral jött a hajnal, rongyos szélű felhőket hajtva
Ott álltam egyedül… élve… örök halotti gyászban.
A kertben akkor éjjel, minden virág derékba tört.

Mert tudom...

 

Furcsán jött a hajnal, nem tolakodott,

csendben megült az ablakomon.

 Már nincs aki sóhajtva rám szóljon: nézd, megint felhős az ég,

 ma újra szomorú és fáradt leszek.

Nem akartam már érveket felhozni: nincs igazad

 a világ szép, a madarak dalolnak... egyáltalán miről beszélsz??

mert …tudom, hogy nemsokára meghalsz... itt hagysz engem…

engem, aki mindig becsapott… álszent módon hitegettelek

hogy ez csak pillanatnyi érzés, majd elmúlik

mint a felhorzsolt seb, begyógyul észrevétlen,

még ezernyi szép nap vár ránk…

még sokat nevetünk…

 Nem mondtad soha , hogy nem hiszel nekem,

csak elfordítottad a fejed…

és ajkadon csendben elsimultak a mosolyok…

 

 

 

 

Váci Mihály: Hegedű

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved,

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.

József Atilla: ESZMÉLET

 1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Reményik Sándor: KEGYELEM

 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 

Katerina Forest: NYÁR !

Döglésen vagyok egész nap
izzadok, csorgok,űzöm a szúnyogokat
sötét szobára vágyom
sörre, vízre, csak folyjon
ez a nyár szilánkos csontra aszal

A pokolban

Teltek a hetek, hónapok, Nóriban egyre erősebb lett a vágy, hogy gyermeke legyen.
Ötször vitte el a mentő hiába, egyszer sem maradt meg a baba. A hatodik rosszullétkor a férje berúgta a nagy motorját, nem várt a mentőre.
Nem emlékezett a száguldás minden percére, néha elrepültek a képek a tudatából, csak a fülébe sikoltó levegő hideg leheletére eszmélt, közben görcsösen kapaszkodott a férjébe, aki mindenáron győzni akart, versenyzett az idővel.
De a magzat itt se maradt meg. Nem értették miért pont velük történik meg a legrosszabb, erősek voltak, egészségesek, mégis vesztésre álltak. Akkor tanácsolták nekik, hogy pár hónap pihenő után, ha teljesen felerősödik, talán tudnak segíteni. Van injekció, ami megtartja a babát, de sokat kell bent feküdnie megfigyelés alatt.
Nóri félév múlva újra gyermeket várt, azonnal ment a kórházba az orvoshoz.
Megkapta az első injekciót, befeküdt a kórházba és várt. Nagyon lassan ért véget a kritikus időszak, végig félt, és közben reménykedett. Azon a napon, amikor elmúlt a veszély és haza engedték, ő volt a világ legboldogabb embere. A kis élet már nem hagyta őt el, vele maradt.
Megkapták a beígért másik lakást, nem messzire költöztek, csak pár méterrel arrébb, egy hosszú sorházba, régről is az volt a neve, Cselédsor.
Legalább nyolc lakás egymás mellé építve, előttük egy nyitott tornáccal, amit faléces kerítés övezett, csinos kiskapuval. Minden lakáshoz tartozott egy kinti kis udvar, amit vagy felásott a gazdája, zöldséget termelt benne, vagy nyári konyhát épített rá.
Bent a lakásban már külön volt a szoba a konyhától, még egy kis kamra is tartozott hozzá. Nórit kímélte a férje, ezért a munkatársak mentek festeni, polcokat felszerelni.
Egy ügyes ács kicsi kerti székeket, asztalt készített ajándékba. Az első éjszaka a friss, festék illatú szobában olyan volt, mintha berobogott volna hozzájuk a végállomáshoz érve a reményt szállító vonat. De nem várakozott sokáig, csak addig a percig, míg fel nem gyújtotta villanyt, mert megszomjazott.
A rémülettől visszahuppant az ágyra. A festett tiszta falon feketéllettek a svábbogarak. Hangos hisztijére a szomszéd is átment, csóválta a fejét, okosította őket.
– Régi, öreg ház ez, mindig védekezünk, de ha egy közülünk elhanyagolja a fertőtlenítést, ellepi a házat a bogár. Megígérte, hogy beszél a szomszédokkal. Ezután villanyfényben aludtak, a fényt nem szerette a svábbogár.
A szomszéd beváltotta az ígéretét, egy hét múlva végig fertőtlenítették a lakásokat. Néha még találkozott egy két bogárral, de lassan megtisztultak tőlük. Laci boldogan jött ment, neki a mennyország volt az a világ, amit együtt kialakítottak. Jóval később elárulta a nagy boldogságának a titkát, hogy milyen sokat jelent neki a közös otthonuk. A szeretet tette boldoggá, amit kapott, és amit adhatott. Elmúlt belőle a hiányérzet amit gyermekkora óta érzett, attól a naptól mikor a húga születésébe belehalt az anyja. Ott maradtak hárman árván egy kétségbeesett apával aki később muszájból odavitte a mostoha anyját, mert nevelni kellett a gyerekeket. A három testvér egymásba kapaszkodva nőtt fel, de a lelkük sohasem gyógyult be, az igazi anya szeretetét nem tudta pótolni az apa.
Hirtelen jöttek a fájások. Az utazótáskában ott volt a babaruha, a pólya összecsomagolva, egy órán belül a kórházban voltak. Az orvos amikor megvizsgálta nem értette miért kellett olyan sürgősen bemennie.
– Nincs jele, hogy itt a szülés ideje, de bent tartjuk, itt jobb helyen lesz mint otthon.
Két napig feküdt az osztályon, a fájásai egyre elviselhetetlenebbek lettek. Az orvos átvitette a szülészeti részre. A kórterem hosszú volt, rekeszesen elválasztva, függönyökkel. Mint a futószalagon, úgy szültek az asszonyok.
A terem végében dobogószerűségen külön volt egy lefüggönyözött rész két ággyal a közepén, egyikre lefektették. Mikor megkérdezte, miért oda került, azt felelték, az a tikkasztó, ott azok vannak, akiknél nem indult el a szülés. Feküdt mellette egy fiatal lány, nem volt tizenhat éves se, megállás nélkül jajgatott a fájdalomtól.
Nem foglalkozott vele senki, igazából ő sem, folyamatos rosszullétek gyötörték, inkább elfordult tőle, próbálta kiiktatni a tudatából. Egyszer mégis felfigyelt, de nem a jajgatásra, észrevette, hogy elcsendesült a mellette lévő ágyon a lány. Mikor odanézett, csak a vért látta, meg valami irtózatos dolgot, ahogy eltorzult arccal ölni készült a saját gyermekét.
Összeszedte minden erejét, hogy segítségért kiabáljon. Egy kis ideig nagy lett a felfordulás, elvitték a hisztériázó lányt, aztán ráhúzták a függönyt, egyedül hagyták.
Bizonyára lányanya, aki szégyenében akart ölni, vagy ki tudja mi történt vele – gondolta át rémülten a történteket. Kintről felerősödött a jajszó. Úgy érezte a pokolba került, ahol minden csupa vér és szenvedés. Odakint megdörrent az ég, hatalmas széllel megjött a vihar. Csapkodta a nyitott ablakokat. Kísérteties helyre sodródott a tudata. Akkor mentek be hozzá, hogy megnézzék, de már nem volt eszméleténél.
Valahol messze járt már jó ideje. Lent volt mélyen a tenger mélyén, a víz súlya elvette a levegőt tőle. Később messziről hallani vélte a szélzúgást. Az eső hangját. Valaki beszélt hozzá. Érezte, hogy az arcára oxigénmaszkot raknak.
– Eszméleténél van! Jól van! Ne foglalkozzatok vele! A gyerek már nem éli túl – értette meg a hangos szavakat. Belülről sikoltott: – Él, nem halt meg! Segítsenek!

A vákuum fogója rátapadt a baba fejére, és erővel húzták kifelé a sötétkék színű halott gyermeket. Az orvos és a szülésznő még utolsó kísérletet tett, keresték az életet a mozdulatlan testben.
– Már hiába minden – hallotta újra. A tudatát a tenger megint visszahúzta… halni készült.
Akkor felsírt a csendben a fia.
– Asszonyom, él a gyermek, nézzen ide, ne hagyja el magát! – rázta meg az orvos.
Nóri kinyitotta a szemét, és meglátta a sűrű sötét hajú gyermekét, aki fájdalmas, eltorzult arccal kapkodott a levegő után.

Gyász

Mint fiatal házasok Ohat-Pusztakócsra kerültek, itt kaptak szolgálati lakást. Kérdés, hogy azt a beton lyukat lakásnak lehetett e nevezni.
Egyetlen egy helyiségből állt, így hát egy kupacba került mindenük. Hegyén- hátán minden, az új konyhabútor, a heverők a lakodalomra kapott ajándékok.
Nóri férje a gépműhelyben kezdett el dolgozni, ő itt is folytatta a gazdász gyakornok életét, annyi különbséggel, hogy nem az állattenyésztésben, hanem a növénytermesztésben kapott feladatot.
Boldogok voltak mindentől függetlenül, fiatalok voltak, önálló életük küszöbén. Nem törte őket meg semmi, volt mit enni, fizetést kaptak, esténként a szerelemnek éltek. A boldogság virága mindig az egyszerűségben nyílik a legszebben.
Eljött a tél, vele a bajok, már az őszi esők is gondot okoztak, a lapos beton tető beázott. Éjszaka arra ébredtek, hogy a kövön áll a víz a helyiségben. Edényeket raktak szét, egész éjjel hallgatták ahogy csepegett a víz. Laci reggel a elment a gazdaság igazgatóhoz panaszra. Még aznap megjavították a munkások a tetőt, leszigetelték olvasztott kátránnyal.
Kemény hideggel robbant be a tél egyik napról a másikra. Egy vegyes tüzelésű kandallójuk volt, amiben ha elaludtak, elaludt a parázs is. Ledermedtek a falak a hidegtől, a kancsóban reggelre bepillézett a víz. Összebújva melegítették egymást, dideregve keltek, mentek dolgozni.
Enyhültek a februári hidegek, amikor Nóri furcsán kezdte magát érezni, szédelgett, émelygett a gyomra. Elment az orvoshoz, aki megállapította, hogy gyermeket vár.
Más nő boldog, ha elérkezik ez a pillanat, ő kétségbeesett. Távol a családtól egy odúba, hogy lehet gyereket vállalni? Este elmondta szomorúan a párjának.
– Képtelenség nevelni a babát ilyen körülmények között– a szeme tele volt kétségbeeséssel.
Emlékeiben felrémlett a falun született gyermekek körüli felhajtás, hogyan vigyázták a kismamát, az újszülöttet, hordták a gyermekágyi ételeket, a rokonok, szomszédok. Ő mindenből kimarad itt az istenháta mögötti helyen, nem néz rá senki a férjén kívül, aki ugyanúgy tudatlan a gyermeknevelésben mint ő.
Laci is elkomolyodott, de csak annyit mondott, mindenre van megoldás. Másnap felkereste a Gazdaságvezetőjét, hogy segítsen rajtuk. Az meg is ígérte, ha jön a baba, másik lakást kapnak.
Nóri táppénzre került, becsületesen járt a vizsgálatokra. Egy rutinvizsgálat után hazaérve rosszul lett. Először a hideg rázta, később negyven fok fölé ment a láza, az egész teste tűzben égett, a bőre kivörösödött a sok apró kiütéstől. A férje, mikor meglátta, azonnal telefonált a mentőknek.
Szirénázva vitte a mentőautó a kórházba. A vizsgáló orvos a fertőző osztályra utalta. Amíg az infúziót bekötötték, folyamatosan kérdezgették.
– Hány hónapos terhes fiatalasszony?
A kérdésekből tudatára ébredt, hogy valami nagy baj van vele.
A gyógyszerektől csillapodott a láza, jobban érezte magát. Másnap délután megjelent a férje a főorvossal. Laci szeme vörös volt, Nóri azonnal tudta, hogy sírt.
A főorvos bottal járt, egyik lábát húzta maga után, mikor leült az ágya mellé, a világ legtermészetesebb mozdulatával átfogta a tehetetlen lábát, és keresztbe rakta a másikon.
– Mi történt? – kérdezte tőlük idegesen.

Az orvos odahúzta mellé a székét, komoly arccal nézett rá, mint aki épp felméri elmondhatja e a rossz hírt.
– A férjével már beszéltem, rubeólája van, rózsahimlő, ami a babára nézve nagyon veszélyes... végzetessé is válhat. Valahol összeszedte, ez a legveszélyesebb himlő egy terhesség alatt. El kell dönteniük, mi lesz a sorsa a babának. Nagyon nagy az esély rá, hogy károsodással születik. Egyedül hagyom magukat, beszéljék meg – nehezen feltápászkodott és kiment a kórteremből.
Ott álltak a nagy boltíves ablak alatt összeölelkezve, és csak sírtak.
– Én nem hiszem, hogy beteg lett – szipogott Nóri – tévedhetnek is.
Laci szemében is mélységes szomorúság volt. Nem tudott tanácsot adni, nem adhatott, ezt a döntést a feleségének kell meghozni, úgy gondolta bárhogyan dönt, elfogadja.
Az orvos egy óra múlva megjelent az ajtóban.
– Döntöttek asszonyom?
– Igen, élni fog! – válaszoltak mégis egyszerre.
Az orvos nézte őket, az őszinte reményt a szemükben, megkérte őket, menjenek vele.
Végig mentek egy hosszú folyosón, megálltak egy bezárt ajtó előtt, amin biztonsági zár volt.
– Megmutatom mire számíthatnak. Kérem, ne értsék félre, de jobb ha tisztán látnak, mielőtt meghozzák a végső döntésüket. Amit látni fognak, az várhat a babájukra, ha megszületik. Ezek a babák mind fertőzés áldozatai.
A hosszú polcokon öt literes üvegekben ott lebegtek a folyadékban a magzatok, egyik kisebb, másik nagyobb. Nóri nézte a nyúlajkú, farkastorkú, nyitott gerincű, vízfejű kis testeket, addig nézte, míg arra nem ébredt, hogy paskolják az arcát.
– Nincs semmi baj, megrázó volt tudom – mondta az ájulásból eszmélő Nórinak az orvos.
Pár óra múlva aláírták a papírokat, megölhetik a gyermeket. Nem maguk miatt döntöttek így, a gyermek miatt. Nem élet, a szenvedéssel teli élet. Másnap felkészítették az orvosok a művi szülésre, elmagyarázták részletesen, mi fog történni.
– Először egymás után fog kapni három szurit, a baba meg fog halni, azután elindítjuk a tolófájásokat. Mesterségesen, de természetesen szül, mert első baba, nem befolyásolhatja a további terhességet.
Borzalmas fájdalmai voltak, amit nem is titkolt, üvöltött a fájdalomtól.
Hallotta, ahogy a közelében valaki gúnyosan megjegyezte – Nem kellett volna megcsinálni, most nem fájna, mire ez a nagy hiszti?
Mint a kölykét védő vadállat olyan agresszív lett, maga se értette később mi lett vele, tiszta erőből ordított.
– Takarodjon ki innen, mit tud maga rólunk? Menjen innen, ne nyúljon hozzám ! Érti? Maga nem érhet hozzám ezután!
Az orvos próbálta nyugtatni.
– Tudom, hogy nehéz… az éretlen gyümölcs is nehezen esik le a fáról, ez a magzat is éretlen.
Nem lehet szóval leírni a szenvedését, a fájdalmát amit két órán keresztül érzett, a fejében kavarogtak az érzések közben, a tehetetlenség, a gyűlölet, a düh, és a fájdalom érzései.
– Halott a gyermekem – zokogott fel végül Nóri, mikor látta, hogy ugyanúgy teszik spirituszba a gyermekét, viszik vizsgálatra, talán kísérleti alanynak, mint a többit, akiket megmutatott neki a főorvos. Megnézte, mert látni akarta, még ha csak egy percre is, de rémülten látta, hogy nincs rajta semmi elváltozást. Mikor elhagyta a kórházat, megkérdezte az orvost.
– Mi van, ha az én lányom erősebb volt, mint a rubeóla, én láttam, hogy semmi baja nem volt.
Az orvos hallgatott, majd csendesen megszólalt.
– Még vizsgáljuk… az idegrendszere akkor is sérült lehet. Majd küldjük az eredményt.
Nóri várta, de soha nem kapta meg az eredményt. Talán neki így jobb is volt, igazság nélkül. De mikor hazament, csendes lett, hónapokig eluralkodott rajta a depresszió, sokszor elsírta magát minden ok nélkül, a terhesség alatt felébredt anyai ösztöne átalakította a tudatát, a személyiségét. Gyászolt.

Paraszt lakodalom

 

Nóri tudta, hogy náluk milyen lesz ha Lacit fogadják a szülei. Az ő anyja a nagy szegénységben megtanulta, hogyan kell üres éléskamrából is ünnepi ebédet varázsolni. Amikor meg telt is rá, a főztjét senki sem tudta leszólni. Azt is tudta, hogy milyen izgalommal és szeretettel fogja várni azt a férfit, aki olyan sokat jelent a lányának. Az apja, amikor megérkeztek, lekezelt a kedvesével. Keményen férfiasan.

– Isten hozott fiam, gyere csak kerülj beljebb!
Az anyja ott hagyta a tűzhelyet, elébük sietett, megölelgette Lacit, jól meg nézte magának, azután elismerően bólogatott a párja felé. Tetszett neki a magas, komoly fiatalember. Leültek az ebédlőasztalhoz. Ment volna segíteni az anyjának, de az anyja határozottan rászólt.
– Nem illik magára hagyni a legényt, lányom!
Ebéd előtt az apja elővette a méregerős kisüsti pálinkát.
– No, hadd lássam milyen legény vagy! – és öntötte a pohárba magának meg Lacinak is a „vitriolt". A beszélgetés ezután megállíthatatlanul folyt köztük a politikáról, gazdálkodásról, úgy általában az élet fontos dolgairól. Aztán minden bevezetés nélkül rákérdezett Lacira.
– A lányommal milyen a szándékod fiam?
Lacit nem lepte meg a kérdés, csak mosolygott. Felállt az asztal mellől, komoly arccal belefogott a lánykérésbe, hisz ezt várta tőle Nóri apja.
– Később akartam, de ha már megkérdezte, szeretném megkérni maguktól a Nórika kezét. Nemrégen járunk együtt, mégis úgy érezzük, nincs mire várni. Szeretem és ő is ugyanúgy engem. 

Türelmetlenül várta a választ, ami meg is érkezett azonnal.

– Jól van fiam, neked adjuk. – mondta az apja, és ezzel le is zárta a hivatalos formaságokat – Együnk most már, kihűl az étel.
Nóri elbűvölten nézett Lacira, nem gondolta, hogy lánykérés lesz az első találkozón. Amikor ketten maradtak meg is kérdezte, tényleg komolyan mondta-e, vagy csak muszájból, az apja miatt?
– Komolyan bizony, ha nem kérdez rá, akkor is lánykérésre jöttem, úgy van ahogy mondtam, minek halogassuk az egybekelést.
Márciusban tartották meg az esküvőt. A tavaszi nap erőlködve küldte a meleget a lakodalmas menetre. A menyasszonyi ruhára fel kellett venni egy kis prémes kabátot, hosszú volt az út a templomig.
A faluban a szokás mindig az volt, hogy végigmegy a menet gyalog a templomig, meg vissza. Sokan voltak kíváncsiak rájuk is. A leselkedők így láthatták meg a rokonságát, hogyan néz ki menyasszonyként a messziről jött vőlegénye mellett. A temetés a lakodalom a falu életének szerves része, nem változott azóta sem,  napokon keresztül lehetett beszélgetni róla.
A lagzit háznál tartották, cigányzenészek muzsikáltak hajnalig. A szegénység az esküvőjére is rányomta a bélyegét, amit aztán keserű szájízzel hordozott a lelkében hosszú ideig. Évekkel később tért csak napirendre felette, mikor már másként látta a körülötte lévő világot, hogy mégis csak róla szólt az a nap, ha kicsit másként is, mint ahogy megálmodta előtte sokszor, milyen is lesz majd az ő lakodalma egyszer.
De azon a napon még nem érezte, hogy az egész felhajtás őérte és Laciért történ . Lakodalom kell, azt mondta az anyja, mert úgy illik, hogy legyen.
A menyasszonyi ruháját az előtte két évvel férjhez ment unokanővére adta kölcsön, nem is érezte magát jól benne. A fátyol hosszú volt, csavarodott tekeredett, nem tudott mit kezdeni vele a szűk helyen a sokaságban, a fejdísz hasonló volt, mint az üknagyanyáké, túlságosan is régi módú mirtusz koszorú.
A vendégeket az anyja nem tudta rendesen leültetni az étkezéshez. Volt idő, hogy mint menyasszonynak helye se került, a ricsajozó gyerekek közé ment megpihenni. Talán csak az vigasztalta, hogy vele ellentétben mindenki jól érezte magát, talán a legjobban Laci. Nevetett, örökké mozgásban volt, megtáncoltatta a rokonság női tagjait.
Másnap reggel tele volt alvó emberekkel a ház, szállingóztak elfelé, ők is pakoltak egy hétre Hajdúszoboszlóra. A Gazdaságtól kapták ajándékba nászútra azt az egy hetet.
Ez a hét volt a legszebb, kárpótolta teljesen a lagziban érzett hiányérzetét. Tervezgették a céljaikat, megosztották egymással az álmaikat. Úgy gondolták, ketten olyan erősek, hogy mindent elérnek, amit megálmodtak. Még akkor nem sejtették, hogy mennyi fájdalom, lemondás kíséri az eljövendő közös éveiket.
A szegénység, ami uralkodott rajtuk, nem engedte ki őket a rabszolgasorsból, az álmokért való szenvedélyes küzdelmüket lassan faragta az idő, a hatalmas szerelemérzést is viharokkal tépte, elvette, visszaadta. Játszott velük az élet.

Szerelem

Nóri hozzásimult Lacihoz, igen van barátnője, én vagyok az, suhant át rajta a boldog felismerés.
Nem volt benne ellenállás, minden érintése kedvére való volt. Hazafelé már átölelték egymást, nem sokat beszéltek, az érzelmeik kommunikáltak, mint a hegedűn két húr, egyszerre rezdült a lelkük, muzsikált körülöttük a világ. Ott, a Hortobágy csillagos ege alatt, ami olyan tisztán sziporkázott a puszta zavartalan síksága felett, ott kezdődött el Nóri mérhetetlen szerelme, ami halálig tartott.
Mintha régen ismerték volna egymást, olyan természetes volt a szerelmük. Laci se félt már, hogy Nóri pökhendi vagy beképzelt lány, rájött, hogy tiszta szívű, szegény, de nagyon kedves teremtés.

Pár hét múlva felkérte, hadd mutassa be a szüleinek. Nóri boldogan ment ismerkedni. Az ismerkedés nem sikerült a legfényesebbre, Laci anyja semmivel nem készült a fogadására. Még, hogy jobban érzékeltesse ellenszenvét Nóri iránt, pont akkor teregette tele az egész házat száradó ruhákkal. A cserépkályha melege és a ruhák gőze miatt áporodott levegőben folyt az ismerkedés. Az első perctől ellenszenvesnek találta az asszony átható, kutakodó vizenyős szemét. Nem kérdezett tőle semmit, csak ült a kályha mellett lebiggyesztett szájjal. Egy csepp erőlködést sem kényszerített magára, hogy leplezze, nem tetszik neki a fia választottja.
Szerencsére az apja más volt, kedves mosolyú, barátságos, mindent elkövetett, hogy oldja a párjából sugárzó kedvtelenséget. Kérdezgette, honnan való, mik a tervei? Mesélt az életükről, kérdezés nélkül. Nóra az elbeszélése alapján tudta meg, hogy milyen elkötelezett híve a kommunizmusnak és hogy középvezető és egyben párttitkár a gazdaságban. Nem vitatkozott vele, akkor sem és később sem. Mit mondhatott volna, talán azt, hogy nem ért vele egyet? Ő nem volt hibás az életükért, a kis gazdaságukat nem ő vitte be a kényszerintézkedéssel a téeszbe, sem a kedvenc tehenüket, amibe az anyja bele betegedett.

Mikor sétáltak hazafelé, nem bírta szó nélkül hagyni milyen érzésekkel jött el tőlük.
– Anyád nem örült nekem. Azt is mondhatnám, hogy nem tetszettem neki.
Laci mosolygott.
– Ne törődj vele, ő csak a mostohám, az igazi anyám belehalt a húgom születésébe. Majd elfogad. Azt hiszi, mert nem idevaló vagy, rossz vérű vagy. Meg kinézett valakit már nekem, itteni lányt – nevetett – Nem tudom, hol él, milyen világban? Nem bírja elviselni, hogy nem az ő akarata teljesül.

Nóri minden napját a boldogság ragyogta be, csak az estét várta, hogy láthassa kedvesét. Nagyon gyorsan rájöttek, hogy egymás nélkül nem tudnak élni. Három hónap telt el, mikor elmerte otthon mondani a hírt a szüleinek, hogy komoly udvarlója van. Félve magyarázta az apjának, emlékezve az első hasonló bejelentése utáni pofonra, hogy ez a fiú más, mint az előző, nem gazdag, de nagyon jó szakmunkás. Apja csillogó szemét látva megnyugodott.
– Eljöhet apám hozzánk, fogadja e? – tette fel a legfontosabb kérdést.
– Ha olyan, akkor el -- mondta az apja –, ideje is már, hogy bekössék a fejed, nagyon gyorsan megy az idő felettünk.

Katerina Forest: Incidens / napló /

Már sokadjára figyelmeztettem a lányom, hogy ennyi, elfogyott a szuflám. Az út végéhez értem.
– Jaj, mami még pár méter és ott vagyunk a sebészeten – biztatott, de segíteni nem engedtem, ne támogasson engem senki.
Ismertük az épületet, mikor először voltunk benne, az oda úton eltévedtünk, most nem volt gond.
Lift a másodikig, irány a nővérpult.
– Minden rendben – nyugtatott meg a kissé megviselt arcú hölgy – csak a helyét nem tudja még elfoglalni, akinek a helyére kerül azért még nem jött a betegszállító. Ücsörgés a társalgóban. A nevem hallom oldalról. Mellém telepszik a nővér, papírok – Addig kitöltsük… iszik alkoholt, dohányzik…?... nyugodtan megnézheti melyik lesz az ágya… ha kíváncsi rá.
Megnéztem. Még ott ült rajta egy feketébe öltözött aszott nő. Vigyorgott rám – Pakoljon le nyugodtan – szólított meg nagyvonalúan.
– Mikor megy el?
– Azt nem tudom.
– Akkor minek pakoljak? – jól megnéztem és visszahúztam a memorizált arcával a társalgóba. Végre láttam, hogy kísérik kifelé.
– Még délig ehet – biztatott a nővér – Itt a hashajtója
Nem ettem. Minek? Az üvegcse tartalmát kitöltöttem a poharamba, ugyanannyi rész vizet öntöttem hozzá, az utasítás szerint. Fagifor íze volt, émelyítő. Vizit.
– Áh, csókolom, megjött? Akkor holnap tizenegy óra körül lesz a műtét. Nem szabad enni-inni, gondolom tudja -- köszönt rám a docens úr, mögötte egy egész regiment kísérettel.Kedves volt, megnyerő modorú, mosolygós. Kicsit oldódtam tőle. Szétnéztem a kórteremben. A mellettem lévő ágyon egy pufi nő keresztrejtvényt fejtett, a másik oldalon egy szép arcú tizennyolc év körüli. Megállás nélkül csesztette az okos telefonját. Egy friss operált még fél kómában zenélt, talán egy szimfóniát, a címére nem jöttem rá, mivel folyton improvizált. Az biztos, hogy nem volt eredeti Beethoven mű, csak abban hasonlított, hogy több hangszeren szólalt meg és nagyszabású volt.
Helena… így hívták a szép arcút, elmesélte, hogy vasárnap éjjel vitte be a mentő vakbéllel, a keresztrejtvényes, pajzsmirigy operációra várt. A szimfonikus zenekart epére műtötték, árulta el a másik kettő. Az ajtó soha nincs bezárva, szemben vele a nővérpult… vihogás, enyelgés. Nézek kifelé, árnyak suhannak a folyosón, aztán csoszognak. Megjelenik egy járókeretes ürge negyvennyolcas kitaposott papucsban. Benéz a kórterembe. A szemgolyói izgatottan begurulnak a szoba közepére, aztán szégyenlősen visszahúzza a szemgödreibe. Vén nyanyák, talán nem fedezte fel a szép arcút.
Éhes vagyok.
– Mi lesz ha elvágják a hangszálaim? – morfondírozik a pajzsmirigyes, púpos hátát még jobban kinyomva ül az ágya közepén. A szimfonikus felébred, felül és uzsgyi a vécére. Jé, ez tényleg operált, vagy csak szimulált eddig?
– Nagyon friss járású – dicsértem meg, mikor visszafelé rohant.
– Mindig ilyen voltam, nem tudok lassan menni – nevetett rám.
Lassan telik a kórterem látogatókkal. Jól érzik magukat. – Hogy menjek így vécére – filóztam elkeseredve, ha hatni kezd a hashajtó? – a vécé és a zuhanyzó a kórteremből nyílott. Visszatartottam, elvégre kulturált ember vagyok.
Este van, és egyre éhesebb vagyok. Tévedtem a szimfonikusnál, a pajzsmirigyes harsonán és trombitán játszik, néha csellózik.
Reggel bekötik az infúziót, két üveg… lassan csorog lefelé, mint a felcsapott sár az autó szélvédőjén. Vécére kell mennem, kigurulok az állvánnyal együtt. Mire visszagabalyodok, vár a nyugtató szuri. Indulás hasfelmetsző Jack-hoz. Folyosó… parkolás.
– Hogy hívják? – kezdek ki a műtőssel, a derekamig érő széles fiatalember veszi a lapot.
– János vagyok. Megnézem kell e borotválni?– bizalmasan felhajtja rólam a zöld takarót.
Kellett. Elmélyülten borotvál.
– Fél?
– Igen. De nem a műtéttől. Inkább attól, hogy elejtenek, vagy leesek a műtő asztalról – vallom be gyermeki naivitással a félelmem.
Elbizakodva mosolyog – Feleslegesen fél attól.
Meglódítja a hordágyat, indul a mennyei járat.
– Hány kiló asszonyom? Nyissa ki a száját. Jól van, mélyeket lélegezzen, ez itt tiszta oxigén – hajol fölém egy zöld-állarcos. Nem a docens. Ő hol van? Keresem a tekintetemmel. Végre meglátom. Ő is rám néz.
– Csókolom. Nemsokára kivesszük a keserű epét magából. Jól van?
– Áh, nagyszerűen docens úr, soha jobban…
– Lélegezzen – tartja az orrom elé az oxigénmaszkot a zöld-álarcos.
Szót fogadok. Nincs más választásom. Eltűnik minden, sötétség.
Ébredezek. Valami nem stimmel. Már a kórteremben vagyok, velem szemben az ágy végénél az egész műtős brigád. Aggódó szemek tekintenek rám.
– Ébredjen fel! – hallom távolból az altatós doktornő hangját.
– De már felébredtem – méltatlankodok – óh de jó látni magukat! Ugye Jánosnak hívják? – nézek először a köpcös műtősre. Az arca lángvörös, bólint.
– Nem értem, miért kell egy frissen műtöttnek egyedül az ágyára feküdni? – háborog az egyik nővér.
A docens dühös. Ugyan mi zaklatta fel annyira. Nem áll jól neki ha mérges. Különben is megemlítettem neki, hogy szakállal sármosabb volt. Felém hajolnak, megemelnek, kiveszik alólam a vérrel teli fröcskölt lepedőt. Később mondták meg, hogy kisodorta egy buta mozdulattal a hasamból a csövet a műtős, aminek a végén az a kis zacskót lengedezett, aminek fontos rendeltetése a bent rekedt finomságok gyűjtögetése lett volna.
– A műtét jól sikerült, csak történt egy kis incidens…– nyugtatott meg az orvos.
– Semmire nem emlékszem, én még csak most ébredtem fel – mosolygok igézően.
Kicsit rosszul vagyok. Hőhullámok. Fájdalomcsillapítók. Véralvadás-gátlók. Éhes vagyok. Már harmadik napja nem ettem. Végre kapok kaját. Háztartási keksz, amit szigorúan be kell áztatni teába, hogy pépes legyen. Tizenkét darab keksz. Próbálok aludni. A pajzsmirigyes torkán fehér kötés, egy gumicsőből szivárog belőle a rózsaszín vizes vér. Nézegeti. Tud, sajnos beszélni. Be nem áll a szája. A másik epés velem van elfoglalva, rohangál körülöttem, felveszi, amit leejtek, betakar. Nem kérek altatót, hallgatom a koncertet, néha van benne üstdob és cintányér is. Jól összeállt a szimfonikus zenekar. Nem idegesít.
Jó ez a zene…

Randevú

Másnap este meg is hallotta a szállása elé érkező motor zúgását, örömmel nyitotta az ajtót. Laci mosolyogva támasztotta le a motort.
– Elhoztam, valameddig bírni fogja, kérhetne másikat, jár erre a munkára. Van ettől jobb is raktáron.
– Megpróbálom, de csak ha megint elromlik, remélem sokára – válaszolt zavartan.
Laci nem nagyon mutatta, hogy siet, mindig előhozakodott valamivel, például megkérdezte, hogy szokott e szórakozni, mert van lehetőség itt is a fiataloknak elütni az estéket.
– Jó lenne, halálra unom magam – hagyta rá, közben arra gondolt, hogy rendesen hülyíti, nem lehet ott a világvégén semmi. Nem hallott ugyanis addig róla semmit.
– Akkor... szombaton eljövök, elkísérem... ha akarja... most megyek is, dolgom van – de még várta a biztatást, áthatóan nézte ahogy az ajtófélfát vigyázta. Érezte, hogy kezd kellemetlenné válni a hallgatása, nagy nehezen kinyögte a választ.
– Majd meggondolom.
Amikor Laci elment, bement a kis odújába. Leült a vaságya szélére, és rádöbbent, hogy nem érti mi történik vele, miért blokkolt le, miért vert a szíve a torkában? Csessze meg, biztosan észrevette, jól szórakozhat azóta rajta. Gondolataiban visszacsengtek az utolsó szavai: " Majd meggondolom"... hogy is lehet valaki ilyen ütődött, mit kell neki ezen gondolkodni? Mi a francért nem mondta, amit akkor is érzett, hogy: – Igen, igen! Azóta minden percben erre vártam, mióta bele néztem azokba a kék szemekbe, vártam újra a találkozást, hogy lássam a mosolyát, egy pillantását, amitől megállt velem az idő, és végre éreztem a kicsi villanásokat fellobbanni, amik úgy rezdültek az idegek szálain bennem, mint az esti szerenád síró dallama a szerelmes hegedűjének húrján. Talán ezt hívják szerelemnek? Erről papoltak a csajok az iskolában, hogy nincs erő a lábadban, zakatol a szíved?
Mindig szerette volna átélni, hogy igenis van ilyen, mert addig nem hitte el. A másik, aki szerette őt, annál nem érzett ilyet, az más volt, mégis szerette, de nem így. Ez más, ez egy csodálatos érzés, ami teljesen kikészít. Remélte, elmúlik hamar, úgy ahogy jött. Lehajtotta a fejét szomorúság uralkodott el rajta. Nem szabad, hogy észre vegye, hogy tetszik neki, be kell fejeznie a képzelgést. Mit akar ettől a férfitól, nem ismeri, azt se tudja kicsoda? Az is lehet fogadást kötött rá, jó hecc lesz a haveroknál, ha sikerül becserkészni a kis gyakornokot. Gyanússá vált számára a hirtelen randevú.
Laci is töprengett és dühös volt, hogy az első percben kiadta magát, amikor találkozóra hívta a gyakornoklányt. Azt se tudja kicsoda, honnan jött? Lehet valami felfuvalkodott, csak nevet rajta – gondolta át az estét, míg sétált hazafelé az egyre sötétebbé váló éjszakában. Lehet, el sem megy vele, ő csak egy szerelő – tett pontot a meditáció végére. Nem tudott ellenállni, sokat gondolt Nórira. Nehezen múlt el a hét, sűrűn nézett a bekötő út felé, hátha arra suhan a motorján. Várta a szombatot, reménykedett, hogy újra lássa. Önmagának se tudta megmagyarázni mi történt vele, nem tudta kiverni a fejéből a szomorú barna szemeket, úgy érezte már hozzá tartoznak örökre. Milyen véletlen, hogy lerobbant a motorja, meg az is, hogy őneki adta oda az öreg szaki kijavítani. Furcsa az egész, hogy rágondolt, mikor tudta, hogy ki sem látszik a munkából. Két erőgépet javított, állt miattuk a munka a határban. Ki ez a lány, és honnan jött ide a világvégére?
Nóri végül mégis úgy döntött, elfogadja a meghívást. Várta a szombatot, érdeklődött, milyen az a hely, ahol összegyűlnek a fiatalok. A főnökével is megbeszélte hová hívta meg egy fiatal ember, hihetetlen szerinte, hogy van a pusztán szórakozóhely.
– Hogyne lenne, azért ez a hely nem a világvége. Igaz bejárnak Újvárosba vagy Debrecenbe ha van valami koncert vagy nagyobb buli. De ez se rossz, ne félj tőle, zene van, lehet táncolni rá – biztatta Nórit.
Eljött a szombat, már előtte való nap kikészítette a ruháját, ott sorakozott minden a székek karfáján. Gondosan öltözött, ne hozzon szégyent a férfira, ha az oldalán megjelenik a helyi fiatalok között.
Sokat várt, már azt gondolta nem is megy érte, csak szórakozott vele. Kinézett a kis ablakon sűrűn, nézte az üres elhagyott utca részt, amihez nem tartozott utca. Mindig szorongott miatta, kiváltképp az egyedülléttől, hisz az irodaház úgy állt ott, mint egy memento, poros, köves út vezetett előtte el a keltetőig, azon túl akácos, cserjés sötétlett, villany, mint a harcedzett bokszoló fogsora, hiányzón fénylett fel itt, ott, a sötétségben. A kis útszakasz végén leengedett sorompó lazsált, hírül adva annak, aki arra járt, hogy ott zárt terület van, igaz kerítés nélkül. Az ment be, aki akart. A sorompón túl jobbról, felfénylett a falu villanyégőinek gyöngyfüzére, másik oldalon amerre nézett, csak a csillagos ég világította be a pusztát. Kinézett már sokadjára, mikor meglátta, hogy ott áll a szerelő az épület előtt, szívja a cigarettáját.
Ugyan miért nem kopog be? Kezdett szorongani, biztosan azon gondolkodik, megbánta, hogy odament érte.
Ő ment ki, nyitotta az ajtót, dorgálta a férfit.
– Sokat késett, már vissza akartam vetkőzni, mi a baj?
– Jön akkor? Gondoltam nem akar... tolakodó voltam a múltkor – válaszolt halkan a férfi.
Míg bandukoltak Borsós felé, oldódott köztük a hangulat. Laci a barátairól mesélt sok megtörtént esetet, fiatalkori csínytevéseket.
– Nem sokat változtak, mindjárt megismeri őket.
A nagy ebédlő volt átalakítva táncos helynek, magnóból áradt a zene, vagy húszan lehettek bent a teremben. Mikor beléptek, mindenki feléjük fordult. Nóri tudta, hogy csinos, hogy jól néz ki, nem lesz baj. Laci köszönt a haverjainak, bemutatta nekik. Önkénytelenül átölelte a vállát, hogy lássák, összetartoznak. Lassú táncba kezdtek, beszélgettek.
– Nincs barátnőd? – kérdezte Nóri a férfit, de már tegezte, kérés nélkül.
– Most szereltem le két hónapja a katonaságtól... de van barátnőm, ismered is – szorította magához – itt van velem.

Beszédes szemek

Nórinak hiányzott a motorkerékpár, megszerette az öreg Danuviát. A gazdász iskolában szerzete meg a nagy motorra a jogosítványt, de igaziból csak a végtelen pusztán szerelmesedett bele abba az életérzésbe, amit a száguldás okozott. Ismeretlen volt addig a számára ez az életérzés, a vizsga alatt is szerencsétlenkedett, az első kanyarban kifeküdte a pályát. Felhorzsolta a térdét a rücskös aszfalt, amikor feltápászkodott hiába próbálta, nem tudta beindítani a motort. A sírás fojtogatta mikor felnézett és látta a kárörvendő arcokat. Megszánta a tanára, kölcsön kapta tőle a Pannóniáját. Cukkolták is szegényt érte.
– Nem fogod megbánni? Ezzel is esni fog mint a másikkal.
Biztosan félt a tanár, mégis odaadta. Nóri minden tudását összeszedte úgy szalonozott. Nehéz volt megtartania a nagy motorkerékpárt. Ideges is volt, csak az az egy motiválta, hogy végig kell csinálnia, nem hozhat szégyent a tanár fejére. Mikor befejezte a vizsga feladatot odament hozzá a tanára.

– Mennyit gyakoroltál előtte, de őszintén?

– Kétszer lementem a pályát Danuviával – vallotta be az igazat.

– Na, ha én ezt tudom, nem kapod meg a motoromat! – csóválta a fejét a férfi – még hogy kétszer…nem hiszem el.

Ennek ellenére sikeresen levizsgázott, még ő is meglepődött, nem csak a tanár.

Nem tudott tovább várni, hívta a gépműhelyt, hogy letelt az öt nap is, a kiszabott határidő.

Azt felelték, Laci nem ért rá, sok a dolga, hívja őket pár nap múlva. Nóri durcásan elindult, hátha ráveszi ezt a Lacit, foglalkozzon már az ő gondjával is.

Mikor odaért a műhelyhez, kereste a szerelőt, meg is mutatták merre menjen. Odaküldték ahol többen álltak egy csoportban, valamin vitatkozva. Mikor odaért, tisztelettudóan megállt, várta, hogy észre vegyék. Az egyik micisapkás oda is nézett rá.

– Mi járatban van, kit keres?

– Lacit, a szerelőt keresem – válaszra hárman fordultak felé.

– Na, kit? Mink vagyunk a Lacik – nevettek hangosan, alaposan végig tapogatták tekintetükkel Nóri formás alakját.

– De vicces, aki a motorom javítja egy hete, azt keresem – válaszolt vissza ingerülten, kezdett elege lenni az évődő férfiakból.

Oldalról meghallott egy hangot, aztán a férfit is meglátta, akkor jött egy nagy traktor mögül ki. Olajos kezeit törölgette gondosan egy géprongyba.

– Engem keres, hagyjátok! – intette le a többieket.

Nóri odafordult és egyenesen belenézett a szemébe. A férfi nem volt sokkal idősebb tőle, talán három évvel, barna hullámos hajához nagyon vonzó kék szemei egy pillanat alatt megigézték.

– Sajnálom, de úgy tönkre van vágva az a motor, az idő is kár érte! – ő is nézegette a lányt. A többiek lassan odébb álltak, talán észrevették, hogy vibrál a levegő a két fiatal körül, mint delelőben a délibáb a puszta felett. Nóri csak nézte és hallgatta a szép szemű férfit. Az beszélt hozzá, alkatrészről, hibákról, közben folyton kereste a tekintetét.

– Jól van… ha megcsinálom, elviszem. Hova vigyem? De nem ígérem, hogy jobb lesz, mint újkorában – nevetett jóízűen.

Nóri akadozva magyarázta hol van a szállása, köszönte előre a szívességet.

– Jól van, akkor majd jön, ha kész lesz… de csak este… vagy szóljon le a telepre telefonon, sokat vagyok távol – búcsúzott, és már viharzott is elfelé, mint aki menekül a férfi tekintete elől.

– Biztos megyek – szólt utána Laci.

– Jó kis bige – dobott az elsiető lány utána egy megjegyzést Laci haverja, aki még akkor is a távolodó Nóri után nézett.

– Az – szólalt meg Laci szűkszavúan – na, folytassuk, amit abbahagytunk. Akarata ellenére sűrűn bevillant a nap folyamán, a lány arca a gondolatai közé. Műszak után kitolta az öreg Danuviát, egész este dolgozott rajta.