Csak emlék bébi!

 

Gábor tényleg fáradtnak érezte magát, lefeküdt, de nem akart aludni, behunyta a szemét és Elizára gondolt. A reggeli vágytól teli ölelésére, az ajkaira, amik a csók alatt kinyíltak. A remegésre, ahogy elgyengültek a lábai... szerelmes Elizába, ez már tény, nincs értelme egy percig sem tagadnia. Mindegy hogy honnan jött, kicsoda, csak maradjon vele. Ha Eliza vele volt Hédi emléke elhalványult, újra boldognak, felszabadultnak érezte magát. Úgy érezte, nincs igaza Elizának, képes Hédi emlékétől eltávolodni, és képes csak szeretettel gondolni rá. Ez a zarándok út, ahogy Eliza nevezte, szembesítette mennyi hibát követett el önmaga és a fia ellen.

Felnézett és látta, hogy a fia unatkozva játszik a tabletjén. Na, nem ezért jöttek nyaralni – gondolta bosszúsan – a hülye számítógépes játékra otthon is haragudott. Hirtelen elhatározással felült az ágyban.

– Mit szólnál hozzá, ha csatlakoznánk Elizához?

Levente örömmel ugrott fel, maga mellé dobta a tabletjét.

Mikor ráláttak a strandra, keresték Eliza alakját. Mindketten egyszerre álltak meg. Felismerték ahogy visszafelé tartott, de nem egyedül. Bertold társaságában volt. A férfi erőteljes gesztikulációval magyarázott valamit, majd hirtelen mozdulattal átölelte Elizát és magához szorítva megcsókolta.

Gábor ledermedve nézte a jelenetet, azonnal megfordult és visszaindult az apartmanba. Nem akarta, hogy a fia észre vegye  rajta mennyire felzaklatta, amit látott.

-- Nincs itt ránk semmi szükség. Eliza talált magának társaságot.

Levente még egy darabig figyelt a távolba, majd futásnak eredt, hogy beérje az apját.

Amikor visszaért elővette a szekrényből a whiskys üvegét, reszkető kézzel tele öntött egy poharat, kiitta egy hajtásra, majd öntött még egyet magának. Bevitte a hálószobába az üveget. Visszafeküdt az ágyába, a sírás fojtogatta, hasonlóan érezte magát, mint amikor megtudta, hogy Hédit halálos baleset érte.

Ajtónyitást hallott, amikor feltekintett a fia állt az ágya előtt. A kezében szorongatta a noteszát. Nyújtotta az apja felé, de az dühösen rákiabált.

– Hagyjál békén azzal a hülye noteszoddal, foglald le magad valamivel!

Levente megijedt a durva hangnemtől, még sohasem tett ilyet az édesapja, hogy nem olvasta el, amit leírt. Kiszaladt a szobából, leült a konyhaasztal mellé.

Eliza rossz kedvűen lépett be az ajtón. Bertold viselkedése nagyon felidegesítette a tengerparton. A férfi messziről integetett mikor kijött a vízből.

– Bébi nemsokára indulunk a kompkikötőbe, annyira sajnálom, hogy nem látlak többet. Ezen a parton egyedül csak te jöttél be nálam, nagy kár, hogy foglalt vagy! Hol van az öreged? Egyedül vagy?

Bertold, megint kellemetlenül ráakaszkodott és amikor elbúcsúzott erőszakosan megcsókolta. Ellökte magától, de már későn. A férfi vigyorogva fordult el tőle.

– Csak emlék Bébi!

Leült Levente mellé.

– Apukád alszik? – érdeklődött Siraki után.

Levente elővette a noteszát, írt: – Apukám nem áll szóba velem, kimentünk utánad a strandra, meglátott Bertold bácsival.

Eliza azonnal felállt és benyitott a professzorhoz.

– Levente most közölte, hogy haragszol rám. Megmagyarázom...

Siraki felkönyökölt az ágyon, gúnyosan nézte Elizát.

– Megmagyarázod? Ha együtt maradtunk volna, mindig abból állt volna az életünk, hogy mindent megmagyarázol. Erre vagy bekódolva, hülyét csinálni mindenkiből. Nem vagyok kíváncsi semmilyen magyarázatra!

Nem tudta leplezni mennyire megsértődött, elfordult, nem szólt többet Elizához.

– Ha mégis meg akarsz hallgatni, szóljál légy szíves – válaszolt halkan Eliza és becsukta maga mögött az ajtót.

Leventével kifeküdtek a teraszra. Nézték az északi táj felől egyre sötétülő fellegeket.

– Furcsán viselkednek a madarak, nagy vihar készül – jegyezte meg Eliza.

Némaságba burkolódzva feküdtek kint sokáig. Rossz előérzete lett neki is, mint az alacsonyan keringő madaraknak.

Érzelmek csapdájában

 

Gábor nem vette észre, hogy hallgatódzott a fia. Eliza miatt teljesen elmerült a sérelmeiben. Azonnal a a szobájába sietett és lefeküdt. Az ablak nyitva volt, a szúnyoghálón az éjjeli lámpa fénye odavonzotta a bogarakat, zavarta az idegesítő szöszmötölésük, ahogy a szárnyukkal súrolták a hálót. Arra gondolt, hogy a nyaralás egyre rosszabbra fordult, kicsúszott az irányítás a kezéből. Eliza úgy gázol át a lelkén, hogy a lába nyomán kiserken a vére. Gyűlölet lobbant fel benne, annyira megsértette az utolsó mondatával. Miket képes feltételezni róla, hogy ő egy szerencsétlen impotens? Átlépte a határt! Vele nem beszélhet így senki, Eliza sem! Minek képzeli magát, hogy neki joga van ilyen durván sértegetni? A többi, amiről beszélt, nem tagadhatja, mind igaz. Átlát rajta, mint az ablaküvegen. Igaza van, hogy fél egy új kapcsolattól, fél teljesen átadni magát egy számára ismeretlennek, aki visszaélhet a bizalmával. Az az intimitás, amit Hédivel élt meg, az olyan természetes volt, hisz fiatalon még az egyetem padjai közül indult el a szerelmük. Akkor még nem volt vesztenivalója. Lehet most sincs, csak teli van szorongással. Eliza szerint mindhárman okkal vannak ezen az ismeretlen úton, a változást keresik. Zarándoklatnak nevezte ezt a közös utat, amit most hárman bejárnak. Emlékeiben megjelent Coelho, aki könyvet írt a Compostelába vezető zarándokútjáról. Az írónak is volt egy társa, mint most neki Eliza. Petrusnak hívták. Az úton a társa sok mindenre megtanította Coelhot, többek között az élet bölcsességére: „Rendkívüli az átlagemberek útján rejtezik".

Eliza pont olyan mint Petrus, folyton elméleteket gyárt az életről, tanítja, annak ellenére, hogy hozzá képest szemtelenül fiatal, mégis bölcs és előrelátó. Nem fél megmondani a véleményét. Érezte és látta, hogy őszintén beszélt hozzá. Ugyanarról próbálta meggyőzni, mint a hosszú zarándoklaton Coelhot a kísérője. Arra kérte, rúgja fel az egoját, legyen önmaga, hallgasson a szívére. Úgy érezte napok óta mellébeszélnek egymásnak, hisz pont azt akarta elmondani az este folyamán, hogy próbálja feladni a régi életét, de képtelen volt eddig elmondani neki. El kellett volna fogadnia a meghívást, nem kellett volna kicsinyes dolgokon felkapnia a vizet. Most ott feküdne mellette, érezné a bőre illatát, hisz arra vágyik minden percben. Bizonyára a visszautasítása hozhatta ki belőle újra a sértést. Sokáig forgott álmatlanul, többször kiment a mosdóba, ilyenkor tétován megállt és figyelt Eliza szobája felé. Szeretett volna bemenni hozzá, mellé bújni és bevallani, hogy amit mondott az este folyamán, mind igaz, és amit feltételez róla, nos arról szívesen meggyőzi, hogy nagyot tévedett. Egyre nehezebben fékezte le a vágyat magában.

Reggel mikor felébredt azonnal felkelt, fáradtan nyűgösen készített magának egy kávét, leült a konyhában míg iszogatta. A házban csend volt még aludt a fia és Eliza is. Nem tudott magának parancsolni, felkelt a székről és benyitott Eliza szobájába. Sóvárogva nézte a takaró alatt kidomborodó csinos női testet. Nem ment be hozzá, helyette rossz hangulattal elkezdte összeszedni a felszerelésüket, készült a vissza útra.

Eliza észrevette, hogy valaki megnyitotta az ajtót. Az éjszaka folyamán ő is keveset aludt. Megbántotta ok nélkül Gábort. Még csak magyarázatot sem tudott adni, hogy egyáltalán miért volt rá szükség. Kicsúszott a száján, már megtörtént. Ez már a második sértése, de ez volt a legfájóbb. Tisztában volt vele, hogy nem impotens, az utóbbi időben egyre többször látta rajta, hogy vágyik a szerelemre. Nem titkolta, de olyankor terelt, mellébeszélt, vagy elment a közeléből. Ugyan mire készül most, hogy megkérdőjelezte a férfiasságát? Idegesen nézte a mennyezetet... ideje felkelnie.

Amikor Gábor meghallotta, hogy Eliza kiment hozzá, úgy tett mintha észre sem venné, közönyös arccal pakolt tovább. Eliza megállt az ajtóban és figyelte a mozdulatait.

– Segítek. Miért nem ébresztettél fel?

– Nagykorú vagy – fordult felé a férfi. Kölcsönösen látták egymáson, hogy mindkettőjüknek rossz éjszakája volt. Várakozóan néztek egymásra.

–Szeretnék tőled a tegnap estéért bocsánatot kérni. – Eliza lehajtotta a fejét – Nagyon szégyenlem, hogy meggyőződés és tapasztalás nélkül megvádoltalak. Csak... te megint visszautasítottál.

Gáborban oldódott a gyomorideg, jól esett neki, hogy Eliza képes belátni a hibáit.

– Később megbántam, hogy nem fogadtam el. Túlságosan érzékeny vagyok minden kijelentésedre, nem kellene...

Eliza továbbra sem mozdult.

– Mi a baj? Mondani akarsz még valamit?

– Szeretném, ha átölelnél...-- suttogta alig halhatóan Eliza.

Gábor csodálkozó arcot vágott.

– Tényleg ezt akarod? Jól van, gyere ide hozzám...

Eliza odalépett hozzá, de nem várta meg, hogy a férfi átölelje, azonnal hozzábújt.

– Egész éjjel vártalak. Hiányoztál...

A férfiban végig remegett a vágy, szorosan magához ölelte, simogatta a derekát, a haját, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta. Mindketten olthatatlan vágyat éreztek a másik iránt.

Levente megjelent az ajtóban, majd széles mosollyal az arcán megfordult, és illedelmesen visszament a szobájába.

– Azt hiszem el kell indulnunk reggelizni...– súgta Elizának, de nem tudta elengedni magától.

A hazafelé vezető úton, csendben ültek egymás mellett, képtelenek voltak feloldódni a reggeli csók után. Egy óra autóút után kisütött az addig felhők mögött bujkáló nap. Eliza arca felragyogott.

– Ha visszaérünk azonnal kimegyek úszni a tengerbe. Alig várom. Ugye ti is kijöttök velem?

– Nincs kedvem kimenni, kicsit pihenni akarok inkább... veled együtt. – Siraki átnyúlt hozzá, megsimogatta a karját.

Eliza mosolygott – Kint is pihenhetsz, bérlünk napernyőt, napozó ágyat. Míg te szundikálsz mi Leventével úszunk, elvégre nem mindennap jutunk el ilyen csodálatos helyre.

– Még van egy hetünk. – Nem örült Eliza ötletének. Végig arról ábrándozott, hogy ha visszaérnek, ki sem mozdulnak az apartmanból. Az éjszakáról, ami végre szerelemmel telik majd el. Ha rágondolt is megborzongott a teste. Teli volt türelmetlen, égető várakozással.

Mikor visszaértek és elkezdtek kipakolni, Siraki felkapcsolta az autó rádiót. Zenét keresett, a rádió egyik csatornája az időjárásjelentést sugározta, amiben a másnapra várható vihart jelezték.

– Látod, ezért megyünk ki ma a tengerhez, holnap meg bekuckózunk, fel se kelünk délig! – nevetett Eliza.

Hajthatatlan volt, mindig is ilyen volt a természete, ha valamit kigondolt, nem tudták lebeszélni róla. Talán, ha kettesben lehetnének, akkor bizonyára másként döntött volna, de Levente előtt nem akarta, hogy elszabaduljanak a visszafogott érzelmeik. Előttük ott volt az egész éjszaka, amikor alszik majd a fiú. Ebédelni átmentek a közeli kisétterembe, utána nem sokat tétovázott, fürdőruhába bújt, maga köré csavarta a törülközőjét és nevetve még egyszer megkérdezte – Aki bujt, bújt, én megyek! Ki tart velem?

Siraki morcosan átölelte – Jól van, de ne maradj sokáig, lesz még időnk strandolni. – Leventéhez fordult – Kimész Elizával?

Levente nagyon szeretett volna vele tartani, de még nem tudta elrendezni magában mi zajlik a két felnőtt között. Nem örült, hogy Eliza az édesapja kérése ellenére is ki akar menni a strandra. Ingatta a fejét, hogy inkább marad.

Az ablakból nézték ahogy Eliza távolodik az úton, majd eltűnik a harmadik apartmanház mögött.

Ma reggelre

Figyelted éjszaka a hűvös csillagokat

a kígyózó neonfényben bujkáló Holdat.

Cipőkoppanásokból reményt szőtt a lelked:

 – Talán takarót hoz, egy tányér meleg ételt.

Hullott rád hópehely, mint manna az égből,

lelkedben tavasz volt, álmodtál egy virágos rétről.

Figyelj Barátom! Figyelj! Ne higgy a mesében,

Arcod viaszfénye nem hat meg senkit sem!

Utad min ideértél, már nem vezet sehova,

nem érsz annyit sem, mint egy kóbor kutya!

Érte megmozdulnak, ítéletet hoznak.

Téged kikerülnek, még beléd is rúgnak.

A hajnal, ha eljön, kihuny minden csillag,

szürke bérházakról válik a vakolat, a Nap

fénye végig siklik a város felett, szemét közé

búvik, bűzös konténerbe, majd ráfekszik a deres

háztetőkre. Megmozdul a város, zörög, kattog,

ébred, sínek között sír egy beszorult patkány... s te
szoborrá válva ülsz a város egyik padján.

Katerina Forest

Egy nagy senki vagy

 

Sára kinyomtatott egy oldal iratot, felállt, intett az asszonynak, hogy várjon.

A főnöke ajtaja résnyire nyitva volt, mint általában mindig, most is telefonált. Kopogott.

Türelmetlenül várt, hátha befejezi a beszélgetést. Megunta az egy helyben topogást, benyitott az ajtón.
– Elnézést, van egy ügyfelem, nem értem mi a teendő ilyen esetben, a hitel átütemezési kérelme nincs sehol, de ő állítja, hogy személyesen beadta egy hónapja.
– Nincs semmi dokumentáció? Mi a gond? Úgyse tud fizetni, ha kap haladékot, akkor sem... ezek semmit nem fizetnek. Küldje el valamivel! – válaszolt arrogánsan a fiókvezető.
Sára hite az emberi jóságban végérvényesen megszakadt. Még állt egy darabig farkasszemet nézve a főnökével, de az nem változtatta meg a véleményét, szúrós kék szemeivel állta Sára dühös tekintetét.
– Mire vár? Ez nem szociális vagy jótékonysági intézmény. Ez egy kereskedelmi bank, amibe nem fér bele az érzelgőség. Ha nem fizet majd behajtjuk. Ne rabolja az időm! – utasította ki végül Sárát az irodából és már nyúlt a telefonja után.
– Hogy ragadna a seggedbe, az a hülye telefonod! – sziszegte Sára mikor behúzta maga mögött az ajtót. – Lehetne az anyám vagy apám is abban a székben, ahol most az a szegény asszony ül! – gondolt a sápadt arcú asszonyra, aki reménykedve várta. – Mi a fészkes fenét mondjak most neki? „ Bocsánat, de most még nem tudok felvilágosítást adni, az ügye folyamatban van ... még egy kis türelmet kérünk" ... – Na, ne..., hazudni, azt már nem! Még ha fizetnek érte, akkor sem!
Benjámin türelmetlenül álldogált a háttérben egy boltíves oszlopnak dőlve. Figyelte mi történik. Féltette a feleségét, aki sápadtan ült egyedül, míg várta vissza az ügyintézőt.
Talán mégis történik valami jó velük aznap. Bizakodott. Elkalandozott a tekintete a bank elegánsan kialakított belső terén, majd érdeklődése a másik asztalnál ülő banki alkalmazottra irányult.
Furcsa szerzetnek találta, mintha egy kirakati baba ülne ott, jobban illene szállodai recepciósnak, mint egy banktisztviselőnek – állapította meg magában.
A nő, akit nézett, műkörmei élével ütögette a számítógép billentyűit, göndör lángvörös haja minduntalan az arcába hullt, olyankor idegesen hátrasimította a rakoncátlan fürtöket. Az arcát életidegen múmiaszerű smink takarta, amit bekeretezett a tetovált szemöldöke, az ajkán lángvörös rúzs rikított.
Benjamin nézte a nőt, közben arra gondolt, hogy alapjába véve szép nőt takarhat a festékréteg. De így, ennyire kifestve, nincs benne semmi természetes szépség. Míg meditált magában, meglátta a visszatérő Sárát, őt is jól megnézte. Önkénytelenül, hisz festő volt, mindent, ami a látómezöjébe került, lefényképezett a szeme. Értékelte, összerakta, rekonstruálta.
Sárát az első pillanatban nagyon szépnek látta, komoly, megfontolt nőnek. Olyannak, akire rá merné bízni az életét, nem látott benne hamisságot. A nő a dús barna haját feltűzött modern kontyba hordta. Ismerte ezt a fajta hajviseletet, és megállapította, hogy nagyon jól áll neki. Figyelte, ahogy leült a feleségével szemben és egyenesen Karola szemébe néz. Túlságosan gondterheltnek látta, szerette volna hallani, miről beszél a feleségével. De túl távol voltak tőle, ezért átnézett újra a múmiára, ahogy magában már elnevezte a másikat. Észrevette, hogy az is pont őt nézi. Mikor a tekintetük összetalálkozott, a nő lebiggyesztette a vörösre festett ajkait, majd oldalra nézett, a feleségét mustrálgatta. Majd újra felé nézett. Mint aki azt akarná tudatosítani, hogy ők ott senkik, feleslegesek, értéktelenek. Testbeszéd egy cseppnyi mimikával fűszerezve, Benjámin megértette, átért hozzá az üzenet.
– Ribanc! – küldött a nő felé egy elismerést, amit halkan ki is mondott, közben összehúzta a szemhéját résnyire. Az egész kóceráj olyan, mint ez a nő, álszent, és hivalkodó. Csak kifelé ragyog, belül rohad elfelé. Legszívesebben köpött volna egyet Róza felé, de meggondolta magát, mégiscsak egy hivatalos helyen álldogált.
Sára nehéz szívvel ült vissza az íróasztala mögé. De nem azt mondta, mikor ránézett az asszonyra, amit a főnöke tanácsolt. Nem tudott hazudni, a szavak akaratlanul hangzottak el a szájából.

– Ne várjon semmi jót asszonyom, a bank nem segít, a beadványát figyelembe se vették! – mondta ki határozottan az igazságot – Sajnos ez már végrehajtás stádiumába van, a szerződés felbontásra került, csak két lehetőség adott. A bank viszi a lakást, vagy egy összegben ki kell fizetni a hátralékot. A kérvényét nem vették figyelembe... sajnálom.
A szomszéd asztaltól Róza tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Meg vagy zavarodva? Ilyet nem mondhatsz – súgta át – Elment az eszed? Ezért kirúgnak kisanyám!
– Nem én mondtam, a főnök egy perce – válaszolt vissza Sára.
Karola lassan fogta fel a mondatok súlyát, belülről elindult megint a belső remegés a gyomrában. Kezdett foszlani a kép a szeme előtt, először eltűntek a reklámok a falról, majd Sára is eltűnt a semmiben. Homlokán hideg veríték gyöngyözött alá, tehetetlen teste lecsúszott a székről.
Sára ijedten ugrott fel, hogy segítsen, de akkorra már Benjámin átölelve tartotta a feleségét, hangos szitkozódást zúdítva az ott lévőkre.
– Hogy az Isten verje meg ezt a megátalkodott világot, ha meghal a feleségem, felrobbantom ezt a kurva helyet! – kiáltott fel ijedten és dühösen, mikor látta Karola márvány fehér, élettelen arcát.
A biztonságiak is odaszaladtak, emelték felfelé a földről az asszony testét, közben próbálták megnyugtatni az egyre vadabbul dühöngő férfit.
– Nyugodjon már meg, hallja? Vagy hívjuk a rendőrséget? – fenyegette meg az egyik Benjámint.
Odabent egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett, riadtan figyelték az eseményeket. A biztonságiak hívták a mentőt, közben újra lefektették Karolát a földre, aki továbbra is eszméletlen maradt.
Sára könyökét lökdöste Róza: – Látod, mit csináltál? Nem lehet így ezekkel...

Sára hátat fordított Rózának, hányingere lett az egésztől. Kiment a mosdóba, a kagyló fölé görnyedt, lassan engedte a hideg vizet, majd végigsimította az arcát a vizes tenyerével. Kintről hangok szűrődtek be a mosdóba, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Mikor megfordult a zajra, meglátta a bankfiók vezetőjét a nyitott ajtóban. A férfi arca feldúlt volt, szemeit résnyire húzta. A megszokott gúnyos modorával, fennhangon beszélt hozzá:

– Maga megsértette a ház szabályait, belső beszélgetést adott tovább! Nem értem, kinek is dolgozik egyáltalán, az ügyfélnek vagy a banknak? Hogyan tudja ezt az incidenst helyrehozni?
Sára keze ökölbe szorult „ Még mondj valamit, majd meglátod, hogy hozom helyre"– dühöngött magában, de nem merte hangosan kimondani. Eszébe jutott az anyja, akit pont ez a pökhendi alak mentett meg, amikor a kérésére átütemezte a lakáshitelüket.
– Bocsánat főnök, máskor körültekintőbb leszek – hajtotta le a fejét szolgalelkűen, nem nézett a véreres szemekbe. „Hát ennyit a nagy bátorságomról" – gondolta magában szégyenkezve.
– Ha lesz máskor! – húzta rá az ajtót a főnöke. Kiment ő is a mosdóból, visszament az asztalához.
Már hordágyra tették akkorra az asszonyt, a mentősök a kijárat felé tolták. Mögöttük ment a férje. Benjámin felfigyelt a visszatérő Sárára, idegesen megrándultak az izmok a borostás arcán, amikor a tekintetük összevillant. Váratlanul visszalépett hozzá.
– Mit mondott neki?
– Az igazat, hogy ne várjon segítséget – válaszolt Sára, és elfordult a férfitól, nem akart a szemébe nézni. – Nem szokásom a hazudozás. Sajnálom.
Benjamin elgondolkodva nézte, de már nem tett fel több kérdést. Meglepte Sára őszintesége.
Kint az utcán a várakozó mentőbe emelték a betegszállítók Karola élettelennek látszó testét. Benjámin is mentőhöz igyekezett, de a kijáratnál még egyszer visszafordult, újra kereste Sára tekintetét. Látszott rajta, hogy még akart valamit mondani, de a mentő motorja felzúgott, gyorsan beszállt ő is a beteg mellé. A mentő szirénája végighasította a levegőt, majd ahogy távolodott, elhalkult. Feltűnően nagy csend maradt utána. Senki sem beszélt, mintha mindenkiből kifogyott volna a szó, csak álldogáltak és döbbenten várakoztak.
Sára tehetetlenül állt az asztalának dőlve, figyelt kifelé az utcára. A férfi tekintetének emléke visszatért hozzá újra és újra. Azon töprengett, hogy mit akart még tőle kérdezni a férfi? Bizonyára nagyon neheztel rá.
Odafordult a kollégájához. – Melyik kórházba viszik az asszonyt?
Róza vonakodva válaszolt.
– Nem halt meg, nyugodjál meg, csak összeomlott. Ez egyre rosszabb, nekem elhiheted. Ha akarsz egy jó tanácsot, adhatok. Csak azzal foglalkozz, ami rád van bízva, a többi nem a te dolgod. Felfogtad?
– Igen. Csak nem egyszerű. Miért hazudjak, miért mondjam az ellenkezőjét az igazságnak? Az emberek azért jönnek ide, hogy segítsünk nekik a fejlődésben, a gondok megoldásában. Bíznak bennünk, ügyfelekké válnak, az életük részesei leszünk. Ezzel szemben mi nem vagyunk ugyanolyan partnerek, nem adunk hitelt a szavaiknak, ha az élet hátrányos helyzetet teremt náluk. Hol itt a harmónia? Egyoldalú érdeket képviselünk. Pedig ügyfelek nélkül érdektelenné válik a pénzpiac, vagy nem?
A kolléganője reménytelen kézmozdulattal hagyta ott.
– Ne gondolkozz annyit, még megárt a végén!

Sára valamelyest megnyugodott, de egész nap az asszonyra és a férfira gondolt. Fülében csengtek folyton a fájdalmas szavak: „Vissza akarom kapni a gyerekeim!"
Elhatározta, hogy meglátogatja a nőt a kórházban. Ha tud bármiben, akkor segíteni fog.
Másnap reggel, amikor odaért a bankhoz, már messziről észrevette az ajtónál a csődületet. Tanakodtak és néztek valamit. Mikor közelebb ért, ő is meglátta, a nagy üvegajtóra, és az ablakra piros festékkel írt szöveget.
„Gyilkosok, uzsorások, lógni fogtok!"
Két rendőr helyszínelt, senkit nem engedtek be jó darabig az épületbe. A webkamera és a térfigyelő-kamera anyagát vizsgálták, ezért végkép nem értette miért várakoztassák őket odakint.

Mikor bejutott a munkahelyére, kedvetlenül ült az asztalához. De nem volt egyedül ezzel az érzéssel, a többi kollégáján is látszott a feszültség, ha csak egy kis szusszanásnyi idejük akadt már susmogtak egymás közt. Kihallotta a beszélgetésükből, hogy félnek. Az üzenet az ajtón, úgy gondolták, nekik is szól.
– Milyen naivak – gondolta Sára – ugyan miért is fenyegetnék meg őket? Mi itt csak utasításra dolgozunk. Olyanok vagyunk, mint a kiskatonák a harctéren, akik ölnek hitük és világnézetük ellenére, mert parancsot kaptak rá.
Az egész napja egyhangúan telt el, rágörnyedt a monitorra, kerülte a szemkontaktust mindenkivel, nem akart senkivel beszélni arról, hogy neki mi a véleménye az elmúlt eseményekről. Már csak azért sem, mivel a hátában érezte a többi tekintetét és folyton érzékelte, hogy bekerült lassan a beszélgetés központjába – Ha nem jár a szája, ha nem játssza a nagy igazságost, nem történik meg az előzőnapi incidens.
Mellette lévő asztalnál Róza folyton zsémbelt, idegesítően kritizált mindent, és mindenkit. Úgy nézett ki, elég rossz napja lett neki is.
Sára nem bírta szó nélkül megállni, mert megfájdult a feje a szóáradattól, amit kiváltképp felé küldözgetett a kollega nője.
– Mi bajod van egész nap? Még az árnyékba is bele kötöttél már.
– Nem látod, mi van itt, igaz? Vak vagy az a baj, csak azt látod, amit lehet. Azt hiszik, teljesen balekok vagyunk, mindent beszopunk. Kisanyám, te még nem tudsz semmit! Láttam tegnap kiakadtál, nehéz megszokni. Ha nem bírod, lépj le innen! Amit itt csinálunk... ez egy bűnszövetkezet!
Róza erélyesen megkopogtatta az íróasztal lapját hosszú műkörmeivel.
– Itt ismeretlen fogalom az érzelem, csak profit van, az az Isten! Jó kis plakátot kaptunk, gyilkosok, uzsorások. Jó mi? Meg igaz is...
Sára értetlenül nézet rá, meglepődött az őszinte szavakon, amik valahogy nem voltak összhangban Róza kifelé sugárzó énjével, vörös felvarrott hajával, vastag sminkjével. Nem rajongott az első napokban a kollega nőjéért. Túl színpadiasnak, kiismerhetetlennek ismerte meg. Később rájött, hogy tudatos volt minden Rózában, még a felvett személyisége is, ami mindenkit megtévesztett. A magánéletében próbált megszabadulni a külsőségektől, kisebb nagyobb sikerrel, mert lassan egyé nőtt vele, formálta, mint az olvadó viaszt a láng. Smink nélkül nem igen látta senki az arcát, még a legközelebbi barátai sem.
– Nem értem miért vagy annyira oda azért, ami tegnap történt, úgy nyomod a szöveget itt, mint aki lázad a pénzrendszer ellen. De úgy látom, te is elejétől fogva elfogadtad, amit nyújt számodra. A többszörös fizetést például, mint ami kint van a civil életben. Én se vagyok különb, tisztában vagyok vele. Megalkuvó lettem. Jól jött a kecó, amit biztosítanak, a plusz pénzek, a jó fizetés. A segítség, hogy átütemezték a hitelünket. Eladtam a lelkem a biztos megélhetésért. Nincs szavazati jogom háborogni, kritizálni a rendszert. Őszintén nem is merem. Mi van, ha kinyitom a szám? Változik valami? Persze hogy változik! Úgy repítenek ki az utcára, hogy a lábam se éri közben a földet.
– Nem erről van szó – fortyant fel Róza –, szükség van a hitelező rendszerekre. Csak át kéne gyúrni, megreformálni az egészet. Most ebben a formában az egész csak egy uzsoraszervezet te is tudod. Ne fogd már annyira vissza magad! A tisztánlátás nem bűn kisanyám. Hogy mit gondolsz, és mit csinálsz, két külön fogalom. Találkozzunk este, itt nem beszélhetek a falnak is füle van, oké? – mondta Róza már halkabban, közben idegesen beletúrt a hajába.
– Rendben. Hol találkozzunk?
– A Vörös Rubinban, itt van a belvárosban, a Fenyő utcában a Pláza mellett. Ott szoktunk lógni páran esténként. Gyere oda kilencre.
– Oké! – ezzel Sára el is fordult Rózától, új ügyfele érkezett.
Négy órakor bezárták a főbejáratot, kicsit elengedhette magát ő is, közben úgy tett, mint aki elmélyülten figyeli a gépén futó adatokat. Igazából nem látta azt sem mi van a monitoron. Meditált. A saját személyiségében történt változásokon, ami már feltűnővé vált önmaga számára is. Megfogalmazódott benne az érzés is, amit addig nem tudott azonosítani. Szorongást érzett, valamilyen ismeretlen félelmet. Nem látott maga körül mást, csak az emberi közönyt egyik oldalról, a másik oldalról a kiszolgáltatottságot.
Vonultak elé a megkopott arcú emberek, csak azért, hogy ráhintsék a kilátástalan sorsuk kenyérmorzsáit. Az addig ragyogó aurája szitává lyukadt, a réseken beszivárgott hozzá a belőlük áradó negatív hullámáradat. Ez a meló teljesen kikészíti, ijedt meg a felismeréstől – Hát nem erről álmodott, hogy ez tölti ki az életét. Lekapcsolta a számítógépét.
Felállt a székéről, szedelőzködött. Összenézett Rózával, aki intett neki.
– Gyere Sára, várlak, ne gubbaszkodj otthon!

Az első megálló után leszállt a buszról, egyedül akart maradni a gondolataival, Ráérősen sétált, majd bement a boltba. Sokáig nézelődött. A kosárba már benne volt minden, ami kellett egy vacsorához. Eszébe jutott Karola. Visszafordult az édességekkel teli polchoz, csokit, süteményt és üdítőt vett le róla.

Elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban az asszonyt. Hogy miért döntött így, maga se értette: hisz csak egy ügyfél, nem lehetne érzelmi kötődése hozzá, ennek ellenére mégis látni akarta. Mikor leszállt a kórházhoz közlekedő buszról, megállt a járdaszigeten, összegombolta a kabátját. Egyre jobban eluralkodott rajta a bizonytalanság. Tudta, hogy nem sok értelme van annak amit csinál, hiszen egy vadidegen asszonyt akar meglátogatni, akit csak futólag ismer. Már átértékelte többször magában, hogy mi váltotta ki belőle ezt a nagy empátiát: az asszonyból áradó kétségbeeséstől nem tud megszabadulni. De annyi elég ahhoz, hogy törődjön tovább a nő sorsával? Neki semmi köze ezekhez az emberi tragédiákhoz, még azt kellene, hogy mindenki nyomorát magára vállalja, mintha ő lenne azoknak az előidézője. A gondolatai közé befurakodott az asszony férjének vádló tekintete. Mi lesz, ha újra találkoznak, mit mond majd neki, ha megkérdezi, hogy mit keres a felesége betegágyánál? Milyen indokot tud felhozni, ami meggyőzi majd arról, hogy őszinte a látogatása? Egy pillanatra megtorpant, de elhessegette a félelmeit, ment tovább, mint egy megszállott. Hiába gondolkodott tisztán, olyan érzés uralkodott el rajta, hogy tehetetlen, mert egy külső erő irányítása alatt van, érzékelte az erőt is, ami minden gondolatát egyfelé terelte.

Látogatási idő volt, a portánál mehetett nyugodtan, nem állították  meg.

A kórház hideg folyosóján a beteglátogatók halk beszéde gyors cipőkopogások üteme kísérte, A nővérpulthoz ment egyenesen.

– Legyen szíves! – szólt a nővérhez, aki elmerülten írt az asztalra görnyedve – Keresek egy hölgyet, Sági Benjáminnét.

– A tízes kórterem, arra, a folyosó végén, balra! – intett a nővér, merre menjen és újra a félbehagyott munkájára hajolt.

Sára elindult a megadott útirányba, megállt a tízes ajtó előtt. Valahol kinyitottak egy utcai ajtót, vagy ablakot. A folyosón végig suhant egy hideg légáramlat. Megállt az ajtó előtt. A semmiből előcsoszogott egy idős asszony járókerettel, megállt mögötte. Hallotta a szuszogását közvetlen a fülében, mintha fülhallgatóból hallaná. Hátranézett. Az öregasszony rágörnyedt a járókeretre, nem látta az arcát.

– Kedveském, segítene, oda megyek én is.

Sára szélesre nyitotta a kórterem ajtaját, hogy segítsen az asszonynak. A csoszogó öregasszony felett benézett a kórterembe és összeakadt a tekintete Karola üvegfényű pillantásával. Ment most már ő is, egyenesen Karolához.

– Hogy érzi magát asszonyom? – kérdezte, mikor odaért az ágyához.

Karola nagyon erőtlen volt, nehezére esett még a mozdulat is, de intett Sárának, hogy üljön le. Nem csodálkozott mikor meglátta, azt se kérdezte minek ment oda, amitől előzőleg annyira tartott. Olyan természetes volt a mozdulata, mintha régről ismert barátnak kínálná a helyet.

– Üljön csak le – mondta halkan –, nem vagyok jól, de nem maga az oka, nyugodjon meg... már régen érzem a fájdalmat – oldozta fel Sárát.

– Sajnálom, ami történt a bankban, nekem nem lehetett volna ilyen nyíltan közölni, hogy nincs kilátás a hitel rendezésére.

– Jobb, hogy megtette, így már tisztán látom, hogy mi következik, hogy mire számíthatok. Jobb ez, mint az örökös hitegetés.

– Mire gondol? Nem értem.

– A gyerekeimre, nem tudom őket felnevelni. Az otthonomra, ami már nem is az enyém... – sóhajtott lemondóan Karola.

– Mindig van valami megoldás.

– Nekem már nincs.

– Ne mondjon ilyet.

– Rákos vagyok – sóhajtott fel Karola.

Sára összerezzent, tágra nyílt szemmel nézett a betegre, aki ezt a rettenetes hírt úgy közölte vele, mintha azt akarta volna elmondani, hogy holnap sétálni fog a Duna partján.

– A férjem nem tudja... de biztosan megmondták már neki. Nem tudom a gyerekeim felnevelni – sóhajtotta el magát újra az asszony.

– Az orvosok meggyógyítják, nem szabad mindent feladnia! – biztatta Sára – Ha nem bízik az erejében, akkor nem fog sikerülni. Bíznia kell!

Karola merően nézett Sára szemébe – Még nem adtam fel! Köszönöm, hogy eljött, jön máskor is? – erőtlenül befordul a fal felé – Elfáradtam – suttogta halkan, és már húzta is az álom az ürességbe a tudatát.

– Igen, ha nem bánja, eljövök. Látni akarom, ahogy meggyógyul.

– Köszönöm! – hallotta a halk hangot – Jöjjön nyugodtan, várni fogom.

Óvatosan letette a csomagot az éjjeliszekrényre, már tudta, hogy az összepakolt élelmiszer nem a legmegfelelőbb választás volt.

– Majd odaadja a nővéreknek – gondolta szomorúan.

Elgondolkodva ment végig a kijárat felé, lehajtott fejjel nézte a kikopott mozaiklapokat. Azon tépelődött, hogy milyen kemény hozzá az élet, mintha büntetné valamiért. Mit követett el, hogy ennyire meg akarja mutatni a kegyetlen valóságot. A vidám könnyelmű ifjúsága minden átmenet nélkül startolt egy számára ismeretlen világba. Ez az asszony... Istenem, tudja, hogy meg fog halni, csak azt nem érti, miért kell az ő szenvedésében osztoznia? Ha nem jön be a kórházba, most tévét nézne otthon és jól érezhetné magát. Mi a francot keres ott? Ha mindenki balsorsát így reagálja le ezután, akkor előbb utóbb meg fog hibbanni!

Hirtelen furcsa érzése lett, megérezte, hogy valaki figyeli. Mikor felkapta a tekintetét, meglátta a nő férjét. Ott állt az egyik lépcsőkorlát mellett, hátát a hideg falnak támasztva, és őt figyelte. Önkénytelenül megállt, várta a férfi dühkitörését. A férfi elindul felé. Mikor odaért hozzá teljesen közel, észrevette, hogy a fáradt, meggyötört arcon nincs harag.

– Láttam, hogy bemegy hozzá, megvártam, nem akartam megzavarni. Rendes magától, hogy meglátogatta. Csak azt nem tudom, mi célból tette? De mindegy. Engem már az se érdekel, ha a főnöke utasítására jött ide – mondta halkan Benjámin miközben áthatóan rászegezte a tekintetét.

– Magamtól jöttem, nem kért rá senki! Nagyon sajnálom a feleségét, csak ennyi az oka, amiért itt lát, semmi több.

– Engem is sajnálhatna kicsit, rám férne! – változott gúnyossá Benjámin hangja – Mit érünk el a maga sajnálatával? Mit ígért neki? Szeretném tudni! Csak nem azt, hogy megadják az átütemezést? Vagy ne adj isten, elengedik a hátralévő részleteket? Eljött egyszer és azt hiszi rendezte a lelkiismeretét? Egyáltalán létezik ilyen magában, hogy lelkiismeret? – húzta el indulatosan a száját a férfi. Sára felháborodva nézett a vádló, hűvös barna szemekbe. Pár pillanatig elmerült a két szempár fénye egymásban. Talán megpróbálták kiolvasni a másik mélyen elásott gondolatait. A barna szempár fénye meglágyult, elhomályosult a zöldeskék szempár tüzében. Sára zavart lett tőle, elkapta a tekintetét.

– Eljövök máskor is, azt mondta... jöhetek – mondta végül lehajtott fejjel, nem mert tovább a fájdalmakkal telt szemekbe nézni.

– Jöjjön csak – egyezett bele Benjámin, már nem a gúny, inkább csak szomorúság érződött a hangján. – Rajtam kívül nem kíváncsi rá senki.

Sára meglepődött, úgy tűnt neki egy pillanatra, hogy még hálás is, hogy meglátogatta a beteg feleségét. – Most voltam a főorvosnál... – folytatta Benjámin, mintha kérdésre válaszolna, de hirtelen elakadt a szava, elfordította ő is a tekintetét Sáráról.

– Akkor tudja... – sóhajtott fel szomorúan Sára. 

– Igen, már mindent tudok! – Benjámin arcán szobor szerűen megkeményedtek a vonások – Haldoklik... – mondta halkan és felemelte a karját, hogy búcsút intsen. A sírás kerülgette, úgy gondolta, nincs már értelme egyetlen szónak sem. Elindult a kórterem ajtaja felé. Sára nézett a távolodó férfi után. Nincs senki, aki most ott állna mellettük, aki csak vigasztaló szót adhatna – gondolta szomorúan. Legszívesebben utána ment volna, hogy ne legyen egyedül ebben a kilátástalan helyzetben. De nem volt hozzá semmi jogalapja, se indítéka. Hisz nem ismeri, csak egy idegen, akit mellé sodort a sors azon a napon.

Hazafelé már ingerültebben gondolta át, az elmúlt napját. Úgy érezte magát mintha a Holdon élne , aminek csak a világos oldalát látta addig, és most átsétált a sötét oldalára. Mi van itt? Nem értett semmit!

Az utólsó éjszaka

 A kisvárosba beosont az est, belopta magát az utcákba, szürke, mocskos fátylat borított a kapualjakra. Ahogy mélyült a sötétség, kipattantak az utcai világítás kis fénykörei. Mint a nyakláncon az opálos gyöngyszemek, ott lebegtek a fényfüzérek, a rothadó tartalmú kukák felett, amiket a házmesterek kitoltak a hajnali szállításhoz, nem törődve a lesben álló hajléktalanokkal, akik reggelre mindig átnézték a tartalmát. Állhatatos kutató munkájukra a szétdobált szemét hívta fel másnap a morcosan ébredő lakók figyelmét. A hajléktalanokkal egy időben a sötétség jótékony leple alatt elindultak a vándorpatkányok, eleség után kutatni. Lassan visszahúzódott a nappali zaj az odújába, átadta a helyét az éjszakai csendnek. Halkan szöszmötölt és szuszogott a város, csak néha hasította ketté a csendet egy-egy mentő vagy rendőrautó szirénája.

A sárgára festett panelház második emeletén, két ablak jó ideje vakon nézelődött az utcára. A ház többi ablakában vakított a villanyfény. Némelyik nyitott ablakból kiszűrődött a televíziók háttérzaja, egy-egy böffentés, hangos beszéd. A betonelemek, mint a szivacs beszívták magukba az esti élet hangjait, aztán kiöklendezték emésztés nélkül, mint az éjszakai bagoly az elfogyasztott csontokat. A sötét ablakú lakásban korán elaludt a két gyermek. A hatéves Mónika szőke hosszú haja szétterült a párnán. Húgát a négyéves Zsuzskát, megint hasra fordulva érte utol az álom. Kis kezében az elmaradhatatlan plüss nyusziját szorongatta most is, mint minden este. Csak az anyjuk nem aludt még, ült a sötét szobában az ágy szélén.

Már mindent összecsomagolt, a szoba tele volt dobozokkal, nejlon szatyrokkal. A férje nemrég ment el otthonról. Napok óta könyörgött neki, hogy próbálja megérteni a helyzetüket, segítségre van szüksége, nem arra, hogy hátat fordítson és minden este faképnél hagyja. A gyerekeit is féltette, hogy kikészülnek az örökös feszültségtől, hisz a látható jelei már előjöttek. Zsuzska folyton hisztizett, azonnal eget rengető sírásba kezdett, még attól is, ha szigorúbban ránézett. Mónika hallgataggá vált, koravénné, de sokszor ezt a csendes befelé fordulást, intenzív dührohamok váltották fel. Látta a félelmet mindkettő szemében.

Sokat veszekedtek a férjével az utóbbi időben, ami azelőtt ismeretlen fogalom volt köztük. Azelőtt mindent megtudtak szép szóval, csendesen beszélni, végül képesek voltak mindkettőjükre nézve elfogadható kompromisszumot kötni. De most egyoldalú lett a vita, minden bajért őt okolta a férje. Nagyon megváltozott, úgy járt kelt a lakásban, mint egy idegen. Barna szemeiben hideg fény villant, ha összetalálkozott a tekintetük, nyoma se volt már az égető tűznek, amitől elgyengült azelőtt.

Mónika felsírt álmában, Karola nehezen eszmélt a sírásra. Felkelt, odament a lányához.

– Ss, aludjál kincsem, csak rosszat álmodtál! – nyugtatgatta. Végig folytak az arcán a könnyek. Nem törődött velük, nem törölte le. – Jobb lenne meghalni – sóhajtott fel. Mintha teljesülni készülne a kívánsága a gyomrába erős fájdalom hasított, az asszony összegörnyedt a fájdalomtól. Jéghideg homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, de nem folytak végig a sápadt arcán, ott maradtak, mint a hajnali harmatcseppek a kerti virágon. – Még nem ettem ma, talán az a baj – nyugtatta meg magát. Benjáminra gondolt. Jó ideje nyomasztotta a felismerés, hogy érzelmileg egyre távolabb kerültek egymástól. Elmúlt minden gyönyörűség az életükből, és hagyta, hogy elmúljon, már nem volt ereje harcolni értük. A férje közömbös, sokszor agresszív viselkedésével úgy érezte kiöli belőle a szerelem utolsó szikráját is. Logikus, hogy ami köztük van az már nem szerelem, csak fájdalmas kötelék. Aznap is otthon volt, mégsem segített semmit, csendben álldogált az ablak előtt és nézett kifelé a semmibe, vagy alvást színlelve feküdt, míg ő pakolt, csomagolt, cipekedett. Estére már alig állt a lábán. De nem csak fizikai fáradtságot érzett, nagyobb volt a lelki fáradtsága. Félt a fokozódó fájdalmaktól, amik hirtelen és intenzíven hasítanak belé, mintha egy éles tőrrel szúrnák át a zsigereit. – Elmúlik minden, elmúlik... – ringatta magát, mint egy mantrát mormoló buddhista pap.

Megérkezett a férje. Karola vérfoltokat látott a férje gyűrött pólóján.

– Mi történt veled?

Benjámin közömbösen ránézett mielőtt válaszolt.

– Nem történt semmi, ne törődj velem, ez az én dolgom, nem a tied! Mi van itt? Már nem lehet asztalhoz sem ülni? Éhes vagyok.

– Istenem, ne beszélj így! – emelte fel a kezét Karola, de mikor látta a férje rossz hangulatát, nem kérdezett többet.

A gyertya körül szétfolyt az olvadó viasz, csonkig égett a kistányérban. Néha a lángja megbillent, kinyújtózkodott és füstösen elvékonyodott. Lassan egy hónapja, hogy kikapcsolta a szolgáltató az áramot. A szeptember végi esték egyre hűvösebbekké váltak, a panel még tárolta a meleget, csak egy falát hűtötte az éjszaka. Fázósan összehúzta magán a köntösét, figyelte a vacsorázó férjét.

– Jó lenne, ha beszélnénk... – próbálkozott újból.

– Miről? Nincs miről, hidd el. Minden megtörténik, úgy ahogy a sors akarja.

– Talán segíthetnél, együtt mégis könnyebb lenne megoldást találni.

– Segítek, ne félj, nekem se könnyű.

– Tudom. Ha újra kezdhetnénk mindent, talán nem követnénk el ennyi hibát.

– Talán nem – hagyta rá színtelen hangon a férje, de nem nézett felé, felállt és lehúzta magáról a véres pólót, kiment a fürdőszobába. Mikor visszajött azonnal lefeküdt, pár percen belül már el is aludt. Néha megrándult a karja, mintha ütni akarna. Karola leült vele szembe és nézte az alvó férfit. Most újra szerethető volt az arca, férfiasan szép vonásai kisimultak, csak borostái árulkodtak a nappali gyötrődéséről.

– Mennyire szerettem és szeretem még most is! – sírta el újra magát – Hová lett az életünk, édes Istenem? – tette fel önmagának már ezerszer ugyanazt a kérdést.

Nem feküdt le, a hajnal ott találta összegörnyedve az ágya szélén. Virrasztotta az utolsó közös éjszakáját, ahol még együtt lehetett azokkal, akiket a világon a legjobban szeretett.

Benjámin rosszullétre ébredt hajnalban. A bizonytalanság, amiben élt hónapok óta megviselte az idegrendszerét. Azon a napon mikor megkapta a felmondást a munkahelyén, még nem tudta, hogy ezzel elindult alatta a lavina. A munkanélküli segély semmire se volt elég. Hiába próbált munkát találni, nem jött össze semmi. Mintha összeesküdött volna ellene a föld és az ég. Később rájött, hogy az a nap olyan lökést adott a szerencsétlenség sorára, mint mikor meglöki valaki a felépített dominó első darabját. A pénztelenség gyilkos traumaként szorította a lelkét, úgy érezte, mint akire figyelmeztetés nélkül rárobbantottak egy emeletnyi házat. Őt meg ott hagyták magára a törmelék alatt fuldokolva a porban, a mocsokban.

Sokáig nézte a mennyezetet nyitott szemmel, később összezárta a szemhéjait, engedte, hogy kiragyogjanak mögüle a keserűség könnyei. A fal felé fordult, nehogy észre vegye Karola a gyengeségét.

Könyörtelenül tört rájuk a hajnal, felfénylett az ablakokban, végigsiklott a falakon, a szobában összezsúfolt tárgyakon. Karola mozdulatlanul ült az emlékeibe burkolódzva az ágya szélén. Az emlékei visszavitték a múltba, arra a napra, amikor boldogan lépték át az új lakásuk küszöbét. Az első napok szerelmes éjszakáira gondolt. Benjámin csodálatos férfi volt és csodálatos szerető. A szerelmes percek után azt mondta akkoriban, hogy ő a világon a legszerencsésebb asszony, hisz beragyogja az egész életét a boldogság. Visszajött az emlékeibe és átélte újból a két lánya születésének pillanatát. A gügyögések, összenevetések, az örömtől kicsordult könnyek emlékeit. Benjámin erős karjának biztonságát, gondoskodó szeretetét.

Miért változott meg minden? – dobolt a kínzó kérdés a fejében. Tudta a választ rá: a lakáshitel, amit olyan könnyen megkaptak az tette tönkre az életüket. „ Semmi gond, mindketten jól keresnek, meg a lakás lesz a fedezet" – búgta az ügyintéző – „Svájci frankos, a legjobb paraméterekkel." A lakáshitel, ami egyik napról a másik napra háromszorosára nőtt az árfolyam ingadozás miatt. Mikor felvették nem figyelmeztette őket senki, hogy milyen veszély leselkedik rájuk.

A gyerekek miatt otthon maradt, csak Benjámin dolgozott, mert a férje így akarta – „Nem nőhet gyerek az utca szélén, anya nélkül" – talán azért akarta annyira, mert sokat szenvedett a saját anyja hiányától. Közben valami elromlott köztük, eleinte nem volt annyira feltűnő a változás, de később annál inkább szembesült vele. Benjámin kevesebbet ölelte, hamar kiborult minden semmiségért. A kedves nyugodt férfi egyik napról a másik napra megváltozott, vagy az agresszivitás uralkodott el rajta, vagy mély letargiába süllyedt.

Egy nap rájött a változás okára, nem kellett hozzá különös esemény, nem a hírekben olvasták be, egyszerűen a postás a Munkaügyi Hivataltól bedobott egy levelet a levélszekrényükbe. Azon az estén letette elé a hivatalból jött levelet és kérdő ránézett. Benjámin elfordította a tekintetét, nem akart beszélni róla.

– Nem értelek, miért titkoltad el? Miért nem bízol bennem úgy, mint azelőtt?

Próbált vele beszélni, azt hitte sikerül meggyőznie, hogy ha akarják, rendbe jönnek a dolgaik.

De észrevette, hogy végérvényesen megváltozott minden, mert a férje csak ingatta a fejét lemondóan, meg se próbált hitelt adni a szavainak.

– Ne törd magad, nincs értelme. Ebből a pöcegödörből már nem lehet kimászni. Túl mélyre süllyedtünk. Pedig volt egy álmom, azaz... volt sok álmom... de már mind a múlté... – sóhajtott fáradtan – nincs kibe kapaszkodni, nincs senki, aki segíthetne. Reménytelen... de, nehogy azt hidd, hogy feladom, nagyon tévedsz, csak még nem tudom, nem látom a kiutat... kell egy kis idő...

Teltek a napok és egyre jobban fogyott a hitük.

Karola észrevette, hogy visszatérő örökös fájdalmak gyötrik, amik lassan elviselhetetlenségig fokozódtak. Eleinte a stresszre fogta, a fokozott mindennapi feszültségre, később, már ha akarta, ha nem, szembesült azzal a tudattal, hogy betegség támadta meg a testét. De nem ment orvoshoz, tudomást se akart róla venni, úgy gondolta ő most nem lehet beteg, ebben a helyzetben kizárt. Sokszor már az ételt se tudta megenni, undorodott a szagoktól is. Gyengült és fogyott.
Benjamin ugyan elkezdett dolgozni, de csak alkalmi munkát kapott egy vállalkozónál. Az a kis pénz semmire nem volt elég. A férfi abban az időben kezdte el az éjszakai csavargásait. Szinte menekült otthonról. Nem tudta elviselni, ahogy csúsznak lefelé, nem akart részt venni a végeláthatatlan elmélkedésekben sem, ami folyt köztük napról napra. Értelmetlen, idegölő időtöltésként élte meg mindig. Értelmetlennek azért tartotta, mert nem tudtak soha egy kézzelfogható megoldást kitalálni. Ha mégis beugrott egy ötlet, azt azonnal kilőtte a pénzhiány. Rájött végérvényesen, hogy semmit se lehet ebben a világban pénz nélkül elérni, megoldani, vagy épp újrakezdeni.
Megszokták, hogy addig volt minden, ami az élethez kellett.
Mikor kikapcsolta a szolgáltató a villanyt a tartozás miatt, akkor döbbentek rá igazából, milyen kiszolgáltatott élőlényként élték addig is az életüket. A függőségi viszonyuk a rendszerhez ezer szállal kötődött, és ahogy elpattogtak ezek a szálak, úgy omlott össze a megélhetésük, életképtelenné váltak. Kellett volna ilyen esetre valamilyen túlélési taktikát kidolgozni, hogy hogyan tovább? Ha nincs pénz, nincs áram, nincs víz. – Ki gondolt rá? – Még a gondolata se jött elő a fejükben, mintha velük ilyen móka soha az életben nem történhet meg, nevetséges feltételezés. Mégsem az. Tények. Kegyetlenül jelen lévő tények, hogy megtörténhet bármi velük. Már lehetett gondolkodni azon, hogy meddig tartanak ki élelem nélkül, hány napig bírják ki víz nélkül, és meddig tolerálja a hideget a szervezetük. Talán túlélnék, míg megoldást találnak, ha jól taktikáznak... csak a gyerekek, ők már nem, ők ehhez már gyengék és esendők. Mikor képesek voltak őszintén beszélni egymással, akkor eldöntötték önként nem hagyják el a nehezen megszerzett lakásukat, elhatározták, hogy a végsőkig kitartanak. Karola szenvedett a legjobban annak a felismerésétől, hogy egy nap alatt mindent elveszíthetnek, ezért elhatározta, hogy minden lehetőséget felkutat, valahol csak van egy kiskapu ezen a fene nagy bürokrácián, csak egy kicsinyke rés, hogy megmenthessék a lakásukat.
Minden nap úgy keltek fel, hogy megoldódnak a gondok, de a nappalok egyre távolabb vitték őket a megoldástól.

Benjámin látta, hogy Karola rosszul néz ki, kedvetlen. Arra gondolt, hogy csak az életük miatt keseredett be annyira. Néha elviselhetetlen hisztis rohamait is csak annak a rovására fogta, mint amilyet a villany kikapcsolása után produkált. Karola őrjöngött és szabályszerűen pánikrohama lett: – Nem tudok mosni! – kiabálta kétségbeesve – Nem működik a mikró, a tévé, nem tudok vasalni!! Hogy lehet így élni!?
– Megoldjuk – felelte még akkor higgadtan Benjámin, de az ő arcán is mélyültek a ráncok.
Karola nem tudta kifizetni a számlákat, később a hitelt se. Egyik húzta a másikat, ha a nagyra felduzzadt frankos hitelt befizette, nem maradt egy fillér sem otthon a közüzemi számlákra. Ha azokat próbálta utólagosan kifizetni, nem maradt pénz a hitelre. Élni is kellett valamiből, a gyerekek nem éhezhettek. A napok a túlélésért teltek, a betevő falatért. Nem volt segítség semerről.
Egy nap megjelent náluk a családsegítőktől egy nő, kényszeredett ábrázattal ült le mikor Karola hellyel kínálta. Fontoskodó arccal nézelődött körbe-körbe, közben csóválta a fejét, majd nyíltan rátért a látogatás okára.
– Jelezték az óvodából, hogy baj van a gyerekekkel. Mindkettő kimerült, agresszív a közösségben. Mi a gond? Szeretném, ha elbeszélgetnénk róla. Látom kikapcsolták az áramot a lakásban.
– Csak átmeneti állapot, nagyon megvisel mindnyájunkat, hogy a férjem munkanélküli lett, ezzel egy időben a lakáshitelünk háromszorosára nőtt. Nehéz most az életünk – nyugtatta meg Karola a családsegítőt.
De következő alkalommal, amikor újra megjelent a családsegítő, már kimondta az ítéletet, hogy ideiglenesen elviszik a gyerekeket. Míg gondoskodnak róluk, próbálják magukat utolérni. Nem engedhetik meg, hogy a gyerekek veszélyeztetve legyenek. Jön a tél, és a baj nem szűnt meg, ami abból is látszik, hogy a térítési díjat sem fizetik a gyerekek után. Karola eleinte fel sem fogta, hogy miről beszél, csak nézett rá. A nő meg bizonygatta, hogy ez a legészszerűbb eljárás, amit tehetnek.
Karola végre ráeszmélt miről nyomja a szöveget a másik, felugrott és dühösen megmutatta az ajtót, és már kiabált, hogy nagyon gyorsan tűnjön el, ha jót akar magának.
Napokkal később megkapta a végrehajtóktól a kilakoltatás időpontját. A feje majd szétrobbant, hisz bent volt a bankban, személyesen adta be a kérelmét, kérte, hogy vizsgálják felül a sorsukat, adjanak haladékot. El is fogadták. Akkor most mire a végrehajtás?
Karolát attól a naptól az eszeveszett rémülete vitte mindenhová, járta az utcákat, kérdezett, keresett, segítséget, jó tanácsot. Beadványokat írt. De semmi érdemleges nem történt, ami megmenthette volna a családot.
Végül ő szólt a gyermekvédelemnek, a kilakoltatás előtt vigyék el ideiglenesen a gyerekeket. Nem akarják kitenni őket egy újabb traumának, ne éljék végig azt a poklot, mikor utcára kerülnek.

Világosodott. Benjámin nyögve megfordult az ágyon, elzsibbadt kezével megdörzsölte a feldagadt szemét.

– Te már fent vagy? – nézett Karolára.

– Nem aludtam semmit! – felelt vissza az asszony – Mi lesz velünk? Én nem akarok élni a gyerekeim, az otthonom nélkül.

– Egyik kölcsönből mentél a másikba, az a baj te is tudod... meg ez az elfuserált világ, amiben élünk. Ez nem a mi fajtánknak lett összehozva. Ebből nem lehet kitörni, legfeljebb egy lottó ötös, az még segíthetne rajtunk, más nem. Ne haragudj, viseld el a sorsod, sok mindent elveszítünk... de mindent újra lehet kezdeni. Ez egy ilyen játék.

– De a gyerekek...

– Mi van velük? Jobb lesz nekik, mint az utcán! – mondta keserűen a férfi.

Cigarettát keresett, mérgelődött mikor az üres dobozt összegyűrte.

– Elfogyott a cigim.

– A fenébe a cigidet, meg a kocsmát, vagy ki tudja, hol töltöd az estéid az utóbbi időben. Téged csak ez érdekel? Ez a legfontosabb? Nem érted, hogy mi van, nem akarod felfogni? Mindjárt nyolc óra, jönnek a hivatali emberek! – tört rá újra a zokogás Karolára.

– Nagy tévedésben vagy, mindent felfogok, jobban, mint gondolnád! És most mondd meg, hogy mi érdekeljen? Az elcseszett életem talán? Ne haragudj rám, de nem látok megoldást. Csak egyet. De akkor ott sok lesz a halott! Ha megnyugtat, nem járok kocsmába, csak nem tudom nézni... – a férfi elhallgatott.

A gyerekek egyszerre ültek fel az ágyban, szemükben megjelent a félelem, mint mindig, ha a szüleik veszekedtek. Zsuzska szorosan odabújt a hatéves nővéréhez.

– Nem megyünk oviba anyu? – kérdezte a nagyobbik lány.

Karola lassan úgy érezte megőrül

– Most válaszolnom kell, most meg kell mondanom az igazat: hogy nem mész oviba, elvisznek tőlem, mert rossz anya vagyok, aki engedte, hogy széthulljon a családja. Nem érdemlem meg a sorstól azt se, hogy éljek! – de nem tudott megszólalni, csak nyelte a könnyeit. – Mit mondjak édes Istenem? Az, az asszony, aki a vonat elé ugrott a napokban... annak már jó, neki már nem fáj semmije – suttogta maga elé.

Könnyein át ránézett Mónikára, Zsuzskához ment, felemelte magához, szorosan ölelte, még egyszer utoljára, még, mert csak az övé. A puha kis karok átölelték a nyakát, Zsuzska szempilláján könny csillant, szorosan nyomta arcát az anyjához, gyermeki ösztöne megérezte, hogy baj van.

– Nem mentek oviba, egy kis időre egy jó helyen lesztek. Ma elkerültök itthonról egy olyan helyre, ahol vigyáznak a gyerekekre... a bank... elveszi a lakásunkat... csak addig, míg rendbe tesszük a dolgainkat... kis időre. – felelt Karola helyett Benjámin.

– Te is velünk jössz anyu? – nézett esdeklőn Mónika az anyjára.

– Oda csak gyerekek mehetnek. Mi apuval dolgozni fogunk, pénz kell, nagyon sok pénz, hogy új lakásunk legyen.

Karola ösztönösen az ablakhoz lépett, nézett kifelé az utcára. Felismerte a gyámügyesek autóját. Elcsendesült a család, figyelték a kintről beszűrődő zajokat. A reménytelenség fekete károgó madara kitárta rájuk a szárnyát, amitől minden menekülő út sötétségbe veszett. Mikor meghallották a lépteket az ajtó előtt Karola arra gondolt, hogy az egész csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébrednek, és vége lesz, vége, vége... ! Nem mozdultak, olyanokká váltak, mint az erdőben a vadak, akik rezzenéstelenül figyelik, merről közelít feléjük a veszedelem. Odakintről hangok hallatszottak be hozzájuk, egy női hang győzködte őket, hogy nyissanak ajtót.

– A Gyermekvédelemtől jöttünk, mielőtt a végrehajtás kezdődik, elvinnénk a gyerekeket. Asszonyom, engedjenek be, hisz megbeszéltük! Tudják, hogy jövünk... kérem!

Karola még erősebben szorította magához a kis Zsuzskát, annyira, hogy az fájdalmasan felsírt. Mónika riadt őzike szemével kereste az anyja tekintetét. Benjámin csak ült, tehetetlenül lógatta a kezét, bámulta a padlót, olyan volt megint, letargiába süllyedve, elszigetelődve mindentől, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami körülötte történik. Aztán váratlanul mégis felszisszent.

– Mindenkit kinyírok, akiknek köze van ahhoz, hogy így tönkre ment az életünk! – gyűlölet és harag volt a szemében, mikor felnézett a párjára – oda az életünk! Ezzel a nappal minden megváltozik. Nem ígérek senkinek semmi jót!

Lassan felállt, elindult az ajtó felé. Karola félve nézte a mozdulatait. Benjámin nem bántotta az ajtóban álló két embert, akik mögött egy fiatal rendőr állt.

– Mire ez a nagy felhajtás, hogy díszkísérettel jöttek? – kérdezte az asszonyt gúnyosan, aki félve egy középkorú férfi háta mögé lépett az ajtónyitásra.

– Tudja kedvesem, muszáj. Van, ahol félni lehet, ránk támadhatnak. – válaszolt már bátrabban mozdulva a nő, közben idegesen hátrasimította a homlokáról bronzvörösre festett haját.

– Nem maga miatt kerültünk ilyen helyzetbe asszonyom, miért bántanánk? A gyerekeket elvihetik, de úgy, ahogy megbeszéltük, nem sok időre, és minden napjukról tudni akarunk! – szólt szigorú hangon – Jöjjön csak beljebb! Nincs mitől tartania. Ezért nem kellett volna rendőri kísérettel jönnie.

– Harminc napig lesznek bent, ha addig nem történik javulás a körülményeikben, nevelőszülőkhöz kerülhetnek. Igyekezzenek... biztos lesz megoldás – magyarázkodott a nő, talán csak azért, hogy enyhítsen a feszültségen.

Karola egy táskát vett elő, próbálta fegyelmezni magát, de reszketett a keze mikor kinyitotta.

– Minden benne van, minden ruhájuk.

– Nem kell semmi aranyos, csak ami rajtuk van, odabent minden gondozott újat kap, az otthonit eltesszük! – mosolygott megkönnyebbülten a nő – Hát tudja... milyen helyekről visszük be őket... – hirtelen elhallgatott, mikor találkozott a tekintete Karola kisírt, döbbenetet sugárzó tekintetével – Na... nem magukra értettem – helyesbített gyorsan.

– Gondozottak! – csuklott belül a sírás újra Karolában, de erőt vett magán. A gyerekek nem vehetik észre, mi zajlik benne, hogy nő a kétségbeesése. Csak a határozott anyát láthatják, akiben meg lehet bízni egy életre.

Benjámin öltöztette Mónikát, a kislány elengedte magát, úgy állt előtte, mint aki le van bénulva. Mikor az apja ráhúzta a karjára a pulóver ujját, leejtette maga mellé a két kezét, fejét előre szegve dacosan nézett a kínlódó apjára.

Máskor Benjámin már veszekedett vele, de most meg se szólalt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, szeme fehérjét sok apró vérér festette. Közel állt ő is a síráshoz.

Zsuzskára is felkerült az utcai ruha. Az asszony papírokat vett elő, odatolta eléjük.

– Leltár arról, amit viszek, születési anyakönyvek, társadalombiztosítási kártyák, a ruhaneműk. Itt írják alá!

Karola, mint egy robot, úgy mozgott a szobában, elővette az iratokat, hogy aláírhassa a nyilatkozatot. Megőrjítette a hivatalos procedúra, amiben, mint egy kiló cukorról, számla készül a gyermekeiről. – Hogy juthattam egy ilyen embertelenül megalázó helyzetbe! – gyűlt egyre erősebben a kétségbeesett vád önmaga ellen.

– Kérem, sorolja fel, milyen ruhadarabok vannak a gyermekeken? – várta közben a választ a nő.

Karola nem látott semmilyen részvétet a másik tekintetében, a nő hideg kimért rutinnal végezte a dolgát. A kísérő férfi még egy viccet is megpróbált elsütni, de mikor elkapta Benjámin gyilkos tekintetét, hamar belátta, jobb, ha hallgat.

Az ajtóban ácsorgó fiatal rendőr szemében, míg nézte a tehetetlen szülőket, akik felváltva írták alá a papírokat, megjelent az együttérzés.

– Akkor indulhatunk! – nyúlt Zsuzskáért az asszony, kivette Karola kezéből a kislányt. A másik kezével fogta Mónika kezét, indult az ajtó felé.

– El se köszönhetek tőlük? – zokogott fel Karola, képtelen volt türtőztetni tovább magán. Az anya síró jaj szavára a két gyerek is hangos sírásba kezdett. Mónika hisztérikusan sikoltozott, rángatta a kezét, szabadulni akart minden erejével.

– Ezt nem akartam, látja mi lett? – mondta idegesen a nő, átadta a kicsit a férfinak, felkapta a kapálódzó nagyobb gyereket, már kint is volt velük az ajtón.

– Ne sírj Mónika... minden rendben lesz... elmondtam neked százszor, hogy miért történik mindez... ne félj kislányom! Megyünk hozzátok. Vigyázz a húgodra, nagyon szeretünk!

Karola csak mondta és mondta a búcsú szavait, közben hallotta a lányai sikítását, ami úgy vágódott a szívébe, mint a mérgezett nyíl hegye a felröppenő galamb testébe.

– Anyu, ne hagyj elvinni, anyúú, apuu! Miééért... ?!!

A rendőr visszafordult az ajtóból.

– Isten áldja magukat! – fejezte ki részvétét a két megtört embernek.

– Isten? – fordult szembe vele Benjámin – Ki az? Nem ismerek ilyen nevű alakot! – elfordult és köpött egyet a padlóra. A rendőr gyorsan becsukta az ajtót maga mögött.

Egy nagy senki vagy

Az ablakból nézték a panelház előtti járdaszigetet.Odalent legalább hét-nyolc ember álldogált. Pár méterre a csoporttól megállt egy autó, az hozta a végrehajtót. Később leállt egy ponyvás teherautó az utca kanyarjában, majd besorakozott mögé egy rendőrautó is.
Karola kivett a táskájából egy halom iratot, idegesen szorongatta a kezében. Megállt az ajtóval szemben, és várt.
Benjamin megfogta a felesége kezét.
– Jól van, nyugodj meg! Most kimegyünk hozzájuk. Kimegyünk azokhoz, akik segíteni jöttek, előttük fogjuk elmondani, hogy nincs még válasz a beadványokra, ezért kár volt törni magukat.

Az ajtót gondosan bezárták. Szorosan egymás mellett mentek le a lépcsőn. Mielőtt kiléptek a házból, még egyszer összefonódott a tekintetük, mintha egymásból akarnának erőt meríteni.
Egyenesen a végrehajtóhoz mentek. Karola odanyújtotta az iratokat.
– Nem lehet elkezdeni a végrehajtást, még folyamatban van az ügyintézés, a beadványokra semmilyen formában sem kaptunk még válaszokat!
A férfi elvette tőle a papírokat, felületesen belenézett, csóválta a fejét.
– Kilakoltatási végzéssel jöttünk, mára szól. Kérem, ne akadályozzák a munkánkat! – mondta lekezelő hanghordozással.
– Mi innen nem megyünk sehová! – fordult szembe velük Benjámin – Maguk tűnnek innen el, de nagyon gyorsan!

A rendőrautóból a hangoskodásra kiszálltak a rendőrök, odasétáltak a végrehajtó mögé, közömbös, semmitmondó arccal figyelték az eseményeket. A végrehajtót nem hatotta meg semmi, figyelembe sem vette Benjámin kijelentését, átnézett rajta, mint a levegőn. A rendőrökhöz fordult, akik egy mondatváltás után elindultak a ház felé. Az emberek lassan a házaspár köré álltak, nem csak az otthonvédők, egyre többen gyűltek köréjük a közeli házakból. A hangzavar egyre erősödött, durva bekiabálások, sértő megjegyzések kíséretében álltak egymással szemben.

Egy fiatal férfi odalépett a végrehajtóhoz.
– Azt mondta, végzést hozott! Megnézhetném? Gondolom, jogerős bírósági végzés, igaz?
A végrehajtó nem válaszolt, hallgatott.
– Nocsak, nem bírósági? Akkor jogalap nélküli a kilakoltatás, na, menjenek csak szépen haza, de előbb hívja vissza vérebeit!
A végrehajtó ismerte a férfit, megjelent több kilakoltatásnál. A fiatal férfi ügyvéd volt, végsőkig elment minden esetben a kiszolgáltatottak érdekében, kihasználva minden jog adta lehetőségét. Nem vitatkozott vele, nem volt bírósági végzés nála. A hangzavar átment dühös káromkodásba, fenyegetődzésbe, már legalább ötvenen állták körbe, véletlenül, vagy készakarva meglökték: – Húzzál innen míg lehet, csicskabérenc!

– Nincs végrehajtás, értse meg, hívja vissza a zsarukat! – A férfi erélyesen követelte a leállítását a jogalap nélküli kilakoltatásnak. Mikor a végrehajtó és a rendőrök elmentek, Karola és Benjámin hálálkodva köszönte meg mindenkinek a segítséget.
– Ne köszönjék, itt még nincs vége. Ez csak annyi időre volt elég, hogy levegőhöz jussanak. A bank kiadja ezeknek a hiénáknak a becsapott hiteleseket, ők meg degeszre hizlalják magukat a nyomor hátán. Jogtalan minden intézkedésük, ha nem előzi meg bírósági tárgyalás. Itt a névjegyem, holnap jöjjenek be hozzám az összes banki szerződéssel! Ügyvéd vagyok.
Mikor elmentek a lakásvédők, visszaindultak ők is a házba.
– Istenem, mégsem vagyunk egyedül! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Karola, míg mentek felfelé a lépcsőn. Amikor felértek és meglátta a megrongált ajtójukat, amit feszítővassal próbáltak a rendőrök feltörni, újra elhagyta minden ereje.

– Nincs könyörület ezen a földön! – kiáltott fel hisztérikusan – Képesek lettek volna mindenünket kidobálni, velünk együtt. Nem értek semmit, képtelenség, ami velünk történik!

Bent leült az ágy szélére és üres tekintettel bámult maga elé. Benjámin az első keze ügyébe kerülő tárgyat a szemközti falhoz vágta.
– A kurva életbe! – mordult fel és tiszta erőből belecsapott ököllel a ruhásszekrénybe.
A szekrény ajtaja hangos reccsenéssel ketté tört.
– Mi értelme tönkre tenni azt, amink van? – nézett megszeppenve a férjére Karola.
– Szerinted mink van? Nincs semmink! Ez, amibe kerültünk, ez egy feneketlen kút... ha tudtam volna festeni tovább, egy képemmel kisöpörtem volna a szegénységet az életünkből! De ez egy megátalkodott világ, amiben élünk. Még az se tud érvényesülni, akiben őstehetség van. És ezt nem azért mondtam, hogy önmagam dicsérjem! Csak a véleményemet mondtam el, mert tudom, hogy a legrosszabb irány felé haladtunk már jó ideje.
– Tehetséges vagy. Én tudom, hogy egyszer kitörsz ebből a helyzetből. Képes leszel rá. Remélem, nem gondolod azt, hogy én és a gyerekek miatt kellett feladni az álmaidat? Ugye nem?
Benjámin nem felelt, bizonytalanságba hagyta kis ideig a feleségét, aztán egyenesen a szemébe nézett, úgy válaszolt.
– Nem! Nyugodj meg. Minden akadályoz, minden, ami körül vesz. Mintha egy betonfal előtt állnék. Nincs rajta ablak, se ajtó. Érted? Nincs rajta átjáró. Nagyon sokat átgondoltam merre keressem a kiutat, de... ne haragudj rám, nem találom, és ehhez neked és a gyerekeknek nincs semmi köze – válaszolt szomorúan.
– Kell, hogy legyen ajtó is, ablak is. Keresnünk kell a kijutást ebből a helyzetből – felelt megkönnyebbülten a választól Karola, de önkénytelenül a gyomra fölé húzta a kezét, amiben a fájdalmas görcs nem akart oldódni, sőt mintha egyre erősebbé vált volna az utóbbi órákban. Mégis el kell mennie orvoshoz... de előbb elmegy a bankba újra... és újra... addig megy, ha kell mindennap, míg meg nem adják a halasztást! – gondolta magában, és nem szólt a férjének milyen kínok gyötrik, hisz tudta, hogy még annyi mindent el kell rendeznie. Később... majd csak utána, el kell, hogy mondja neki is, hogy nagyon beteg.
Öltözni kezdett. Kifésülte a haját, magához vette a táskáját.
– Hová mész? – szólt rá a férje, aki nyitott szemmel feküdt a heverőn és látszatra egykedvűen nézegette a mennyezetet.
– A bankba – válaszolt Karola színtelen hangon. Ott állt lehajtott fejjel az ágy előtt, mint aki utolsó útjára készül elmenni.

– Én is megyek! – kelt fel hirtelen Benjámin és magára kapta a kabátját – Induljunk!

A város hangos volt, a sétáló utak tömve emberekkel. Mint a kirekesztettek, úgy mentek egymás mellett, még egymástól is tisztes távolságot tartva, nagy ívben kerülgetve a járókelőket.
Régen Benjámin szeretett a feleségével sétálni, nevetgéltek, sugdolóztak, átölelte a Karola derekát, vagy a kezét fogta, de most, mint egy amnéziás, aki elfelejtette még azt is, hogy kihez tartozik, zsebre dugott kézzel sétált a felesége mellett. Karola úgy érezte mintha valaki a hátára ragasztott volna egy szégyencédulát.
–„ Nézzétek emberek, kik ezek?! Nézzétek csak, csóró senkik, akik még a gyerekeiket se tudják felnevelni! Micsoda szégyen...!!"
Néha felemelték a lehajtott fejüket, ilyenkor kis időre engedték, hogy arcukba röhögjön a hivalkodó giccses reklámáradat, ami ott volt mindenütt, szinte levegőt se lehetett tőlük venni, ott voltak oldalt, mellettük, felettük, a kirakatok üvege mögött, a hirdető oszlopokon, rikítottak tolakodón, szemtelenül, rikácsoltak, mint a színes tollú kakaduk értelmetlenül, egy betanult szöveget:
„Biztosítás..! Akciók...! Grillcsirke...! Utazás Törökországba...! Vegye, mert megérdemli...! Árvarázs...!
Minden jelzés, ami elért hozzájuk közelebb vitte őket a reménytelenséghez, mert minden a pénzről küldte feléjük a stimuláló gondolathullámokat.
„Látod, ez az élet, csak így vagy valaki, ha megveszed, megeszed, felveszed, használod, élvezed!!!"
Odaértek a bankhoz.
Beléptek az elektronikus kapun, Karola kereste a régről ismert ügyintézőt. De nem ő volt a monitor mögött, egy fiatal nő ült mögötte. Karola sorszámot húzott, és amikor a kijelzőn megjelent a száma, lekuporodott az ügyintéző előtti székre, és bocsánatkérő szemekkel nézett rá. Olyan szemekkel, mint egy kutya, aki a gazdája papucsát szétrágta és most megalázkodik, mert érzi, hogy bűnt követett el. Kiszolgáltatottnak és nyomorultnak érezte magát, de még reménykedett a megbocsájtásban.
– Tessék mondani, mit tehetek önért? – nézett Sára az előtte ülő nő sápadt arcába.

( Sára már három hónapja önállóan végezte a bankban a munkáját. Ez alatt az idő alatt, mindent megtanult, berágta magát az aktakukacok legmélyebb bugyraiba. Margitka, aki mindezért felelősséget vállalt, folyamatosan gondoskodott róla, hogy soha ne unatkozzon. Nem sokáig ült egy asztalnál, vagy személyi hitelezőként, vagy lízingelőként dolgozott. De a fő profilja a lakáshitelezés maradt.)
– Vissza akarom kapni a gyerekeim – suttogta Karola, de elcsuklott a hangja és ijedten elhallgatott, mert maga sem értette, miért mondta ki a legfájóbb indokot, miért könyörög a nőnek.
Sára értetlenül nézett rá – Nem értem, mi a probléma?
– Tudja, a banki hitelem miatt ma elvitték a gyerekeimet a gyermekvédők. És ma megjelentek a végrehajtók is nálunk – kezdte lassan a történetét Karola.

Egy bankban nem illik mesélni, tudta ő nagyon is jól, mégis megkockáztatta, mert reménykedett, hogy a banktisztviselő megkönyörül az elesettségén.
– Adtam be kérelmet, hogy segítsenek rajtam, de eddig nem kaptam rá választ.
– Nagyon sajnálom, ami önnel történt. Mondja a nevét asszonyom... milyen hitele van? – döbbent le Sára az őszinte szavakon.
Karola gyorsan kapkodva válaszolt minden kérdésre, mint egy kisgyerek, aki, ha jól válaszol, ajándékot kap. Egy belső hang folyton azt súgta, hogy jó emberhez került, hogy segíteni fog rajta. Ez a nő más, mint az előző, akinél járt. Nem villant meg egyszer sem a szemében a lekezelő gúnyos fény, nem utasította rendre, nem szólt rá, csak érdeklődő szemekkel türelmesen hallgatja.
Benjámin a háttérben ácsorgott.
Sára megtalálta az adatokat, de nem látta az említett beadványra milyen intézkedés történt. Azaz semmit sem talált, csak a tetemes fizetés lemaradást. Ránézett az asszonyra, majd önkénytelenül túlnézett rajta, és összevillant a tekintete Benjámin szúrós tekintetével. Egy pillanatra összerezzent a férfi nézésétől.
– Mikor adta be a kérelmet?

– Talán egy hónapja – súgta halkan Karola, de már kevésbé bízott, furcsának találta, hogy a hölgy nem találta meg a pontos időpontot. Annak pedig ott kell lennie, tisztában volt vele.
– Személyesen hoztam be, már több mint egy hónapja, nem létezik, hogy nem találja! –  kezdett szétfoszlani a hite, mint a felkelő Naptól a köd