Translate

2023. április 26., szerda

Utolsó kérés

 



Sára mire hazaért az albérletébe, megbánta Rózának tett ígéretét. A szoba csendjében éles hangon megszólalt a telefonja, mikor felvette meglepődve hallotta a vonalban Kíra hangját.

– Végre Kíra! Mi van veletek? Jól eltüntetek a képből! – kezdte a szemrehányást azonnal.

Kíra idegesen beszélt, Sára először nem is értette mit akar vele közölni. Annyi átért hozzá azonnal, hogy nagyon maga alatt van.

– Nézz utána, hogy mehetnék innen haza, nincs egy kurva vasam sem! – hallotta a barátnője követelődző hangját.

– Hogy lehet az, hogy nincs pénzed? Nem dolgozol? Mi van a többiekkel? – hadarta egymásután a kérdéseket.

– Milyen többiekkel? Csak ketten jöttünk ki Zotyával. A többiek lemondták az utazást. Nem érdekes, most úgysem tudom elmondani. Segítsél Sára, haza akarok menni! Érted?

– Csak Zotyával? Az eszem megáll, összevesztetek?

– Nem vesztem össze vele, másról van szó... szóval anyám miatt akarok haza menni. Meg lett itt egy kis gubanc a lelki életemmel. Majd elmondok mindent, hosszú történet.

– Jól van, akkor mondd meg, mit csináljak?

– Pénz kell, nincs pénzem repülőjegyre!

– Menj be a konzulátusra, mondd el mi történt veled, ott ők tudnak segíteni, nekem add meg azonnal a címed, vagy a számlaszámod, anélkül semmit sem tudok segíteni. – hadarta Sára a tanácsait – Itt vagy? Itthonról is tudok interneten fizetni hazautazást, utána nézek azonnal. Hallasz engem? – A vonal gyanúsan süketté vált, rájött, hogy csak az üres vonalnak beszél. Nem tudta visszahívni, Kira számát nem mutatta ki a telefonja. Még azt sem tudta meg, hogy mennyit hallhatott meg a tanácsaiból. Egy ideig bízott benne, hogy visszahívja Kíra, de a telefon néma maradt. Átöltözött, eldöntötte, hogy mégis felkeresi Rózát és a barátait.

Elindult a megadott címre. A koraest fényeiben fürdő utcákon nem szűnt meg a mozgás, sok fáradt szemű emberrel találkozott, akik szatyrokat cipelve hazafelé tartottak az éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszer áruházból. Fiatalokból összeverődött csoport mellett haladt el, hallotta, ahogy szólítgassák, megjegyzéseket tesznek rá. Hamar rájött, hogy nem a legészszerűbb döntés hozta, amikor magányosan nekivágott az éjszakának. Megkönnyebbült mikor meglátta a vörösen izzó neonreklámot, amin akadozva előtűnt a Vörös Rubin-kávézó neve. Benyitott és körülnézett, de nem látta Rózát sehol. A bárpultnál két férfi beszélgetett a pincérnővel. Meg akart fordulni, hogy hazamegy, amikor a pincérnő megszólította.

– Segíthetek valamiben?

– A barátaimat kerestem, de lehet ma nem jöttek el, nem látom őket.

– Nem a világmegváltókat keresi véletlenül? – nevetett fel a szőke feltűnően rövidre nyírt hajú nő. – Ha mégis őket keresi, ők a terem végén lévő kis bokszban vannak. Egy kis beugró, ott! – mutatott a terem vége felé.

– Világmegváltók? – csodálkozott el Sára.

– Én már így hívom őket. Jó ideje itt van a törzshelyük. Órákig tudnak egy sör vagy egy kóla mellett elmélkedni a világ dolgairól – világosította fel mosolyogva a nő.

– Elképzelhető, hogy ők azok, még most találkozom velük először.

Sára kíváncsian elindult a terem vége felé, ahol tényleg ott ült a társaság. Róza amikor észrevette Sárát, felállt az asztal mellől, elébe sietett.

– Jó, hogy itt vagy Sára! Na, srácok hoztam egy új lázadót!

A társaság elcsendesedett, sorban nyújtották a kezüket Sára felé.

– Gergő vagyok. Szia, örülök, hogy itt vagy.

– Én meg Anna – nyújtotta felé a kezét egy szőke, alacsony lány.

Heten, mint a gonoszok gondolta magában Sára, míg tartott a bemutatkozás. Meglepődve látta, hogy milyen összetett társaságba keveredett. Csak Róza és ő volt bankos a csillagász Gergőn és a fizikus Annán kívül Zalán orvos, Kátya tanárnő és egy magát jövőkutatónak hirdető sovány szemüveges férfi volt még jelen, ő Zsoltként mutatkozott be.

– Terülj el angyalkám! – tolta alá a széket Róza. – Képzeld, miről dumcsizunk, arról, hogy hol is a helyünk az Univerzumban, mármint nekünk, embereknek – világosította fel Sárát széles mosollyal, a most is tökéletesen kisminkelt kolléga nője.

Sára hitetlenkedve hallgatta a témát, azt hitte először viccelt Róza, de rájött, hogy Anna tényleg arról beszélt, ki tudja milyen indítékból, amit Róza mondott.

– Na, hol is hagytuk abba? – nevetett Anna. – Kezdem elölről, hogy megértsd te is. Einstein relativitáselméletén már túl vagyunk, a lényegén is. Tudjuk, hogy a térhez viszonyítva minden mozog. Anna grimaszolt egyet és nevetve folytatta. – Nézz ide, Sára! Úgy gondoljuk, hogy ez az asztal itt áll mozdulatlanul. De csak mi hisszük ezt, mert állni látjuk. Pedig csupán az érzékeink játéka a mozdulatlanság, az érzékszerveinké, mely mindig félrevezet, csak azt közvetíti felénk, ami épp elég, hogy a mindennapjaink érthetőek legyenek. Pedig ez az asztal mozog, kering a Földdel, mozog a térben, és vele mozgunk mi is. De mozog a Nap körül és a Nappal a Galaxis központja körül. Tehát több mozgást is végez. Ne idegeskedj, nem konkrétan tudományos értekezésre csöppentél bele, csak érzékelni akartam, hogy mennyire át lehet az alapszinten gondolkodó agyat vágni. Szóval, arról beszélgetünk, mennyi érzéki csalódás mozgatja az életünket, hamis irányba.

– Na, ez a téma! – vigyorgott Zalán – A hamis világunk. Különben ki állítja százszázalékosan, hogy minden valami körül forog, persze van gravitáció a világűrben is, de mégse bizonyított az egyenletes körforgás a Galaxisunkban. Érted, új barátnőm? Mert én még néha kételkedem. És nem szégyellem, ha azt kell mondanom, hogy nem vagyok teljesen biztos valamiben – kacsintott a férfi Sárára –, te nem olyan vagy, mint Róza, tuti, hogy bankár vagy? Igaz énbelőlem se nézik ki, hogy orvos vagyok. Jól álcázom magam.

– Ez igaz! – nevetett Zsolt – Ülj le közénk, és ha van véleményed, szívesen meghallgatunk. Remélem, bírod a kritikát és nagy a toleranciád. Ez a két dolog köztünk nagyon fontos. Bármiről folyhat köztünk dumaparti, bármiről, hihetetlen bizarr dolgokról is. Ha nem hiszel valamiben, még nem kell lekezelni, attól még igaz lehet. Csak te nem fogod még fel a valóságtartalmát. Szóval valahogy így állj a témához. Az utóbbi napokban sokszor téma volt köztünk az összeesküvés elmélet. De ne ijedj meg, nem mi gyártunk konteókat.

– Mert az igazság odaát van! – nevetett Zalán jókedvűen – Te mit gondolsz, érdemes megtudni az igazságot, vagy maradjunk hülyék? Szerintem kockázatmentesebb az utóbbi. Mi jó lenne abban, ha minden mese megszűnne, ha mindent valóságosan látnánk. Semmi illúzió, csak a rohadtul kiábrándító valóság.

Zalán nem állt le jó darabig, izgatta Sára jelenléte. Az első perctől észre lehetett venni, hogy felkeltette a férfi érdeklődését.

Zsolt odaült Sára mellé, érdeklődve nézte.

– Mi a baj velem, miért nézel rám ilyen furcsán?

–Te is bankos vagy Sára, odacsapódtál ahhoz a réteghez, akik a félrevezetésünkön élősködnek. Úgy hallottam lázadsz ellene, azt mondta Róza, még talán tisztánlátó vagy. A legmenőbb helyet kerested, ahol a kezdők is jól keresnek. De legyél körültekintő, mert észre se veszed és viasszá formál a rendszer, képlékennyé. Lassan, de biztosan formál, olyanná, amilyennek lenned kell, hogy szolgálni tudjad. Mert szolgálnod kell a tőkét, a profitot, ha egyszer bekerültél a rendszerükbe. Egy idő múlva, ha akarod, ha nem, te is sóvár leszel és törtető. Nem látod majd az igazi világot csak az elérhető jutalmakat. Minden elé fogod helyezni a karriert, a vagyonosodást, mert ez tölti ki az életed, a pénz szaga téged is megrészegít. Kevés az esély arra, hogy szembe fordulj ezzel a világgal, hisz jóléttel kecsegtet. Elveszíted örökre az igazi boldogságra való rátalálás esélyét. Olyanná válsz, mint egy szaglóérzékétől megfosztott kutya, hiába szimatolsz utána, soha nem lelsz rá, még ha mellette sétálsz, akkor sem.

Zsolt elhallgatott, kérdőn nézett Sárára, mintha meg szeretné fejteni, érti-e, amiről addig beszélt.

– Képzeljük el, hogy józanul tudsz még gondolkodni. Ezért át tudod látni, milyen korrupt és kizsákmányoló az, amit szolgálsz. Egy nap dühös leszel, talán annyira, hogy szembe fordulsz vele. Elérkezel arra a pontra, hogy feltegyél magadnak egy költői kérdést. Mondjuk azt, hogy minek van szükségünk erre a sok színes papírra? – Megkérdezed majd ámulva önmagadtól – Hisz értéktelen vacakok, kitalált szimbólumok, amikkel idomítják az emberiséget, mint a cirkuszban a lovakat. – És akkor megállapítod, hogy a világ jobb lenne nélkülük. Jobb lenne a festett papírok nélkül. A pénz ebben a világban nem jól tölti be a szerepét. Eltereli a legfontosabb dolgokról a figyelmet. Nagyon könnyen sikerül, hisz minden ember a pénz rabszolgájává vált mostanra. A félelem, a bizonytalanság uralkodik a világunkon. Mert félsz, hogy nem tudsz fizetni rezsit, adót, hitelt, hogy éhezni fogsz, mert nem tudsz venni élelmet. Félsz gyermeket szülni. Végül is mire szülj? A bizonytalanságra? Félelem, félelem! Ezzel hipnotizál a hatalom. És jól hipnotizál. Széthullott a tömeg, nincs egy akarat, mindenki csak saját sebeit nyaldossa, elvesztette a falka a szellemiségét.

– Nagyszerűen látod a helyzetet – szakította félbe Sára –, de már késő bármilyen lázadás a rendszer ellen, beleragadtunk, mint a légy a pók hálójába. Ugyan, mondd meg, ezt a generációt hogyan tudnád meggyőzni, akik már az anyjuk hasából is okos telefonnal bújtak elő, hogy van más értelme is az életnek, mint ahogy élnek? Hogy ne dőljenek be a félrevezető médiának, hogy ne legyenek rabszolgái az anyagias világnak? A baj az, hogy jól érzik magukat ebben a szerepkörben. Bent állnak a pénz körforgásában egy életen keresztül. Nem veszik észre közben, hogy nem is élnek igazán, olyanok, mint a zombik. Felkelnek, mennek dolgozni, lefekszenek, aztán felkelnek, mennek dolgozni. Csuda klassz lesz, mondjuk, ötven éven keresztül ezt a monoton életet élni ... de a pénzt hajszolva nincs idejük elmélyedni a rejtett igazságokban. Ha leállnak, végük van, a rendszer egyre kiszolgáltatottabbá teszi őket. Tudod, sokszor gondolok arra, hogy mennyire ki tudták mosni az emberek agyát. Annyira csőlátókká váltunk, mint régen a szekér elé fogott lovak, nekünk is szemellenzőnk van. Persze a lovaknál volt értelme, hogy nem tudtak oldalra nézni, mert csak így közlekedtek biztonságosan, nem rettentek meg, ha mellettük az úton feltűnt valami ismeretlen jármű. A mostani emberekre is ráadták ezt a bizonyos szemellenzőt, ezért csak a mindennapi dolgokat látják tőle, az úti céljuk pedig a pénzért megszerezhető vágyálmok csupán. Mellettük meg elrobog az élet, a fantasztikus világ, a hatalmas tudás, nem látják meg az élet igazi kincseit. A földünkre, amin élünk, nem képesek rálátni, mint a magasban szárnyaló sasmadár. Ha képesek lennénk globálisan rálátni a világra, teljesen kinyílhatna a beszűkült tudatunk. Sajnos én úgy érzem, nem fejlődő korszakot élünk át, mintha megállt volna velünk az idő, sőt, mintha visszafelé fejlődnénk a középkorba. Talán ez a kibernetikus világ, amiben élünk, átveszi tőlünk még a gondolkodás szerepét is, manipulál, irányít, terel bennünket. A gondolkodó gépek, amik átveszik az emberek feladatait, kényelmessé tesznek bennünket, egyben félelmetes jövőkép kezd kialakulni arról, hogy nincs is ránk annyira szükség.

– Nagy vagy barátnőm, jól látsz sok dolgot, de azért mi fehér emberek nem vagyunk annyira rossz passzban. De furcsa szakaszosság alakult ki a világunkban, az tény. Míg nekünk, fehéreknek, alig- alig fejlődik a tudatunk kilencéves korunkig, a színes bőrű lakosságnál ebben az időszakban ugrásszerűen nő, a testi és szellemi fejlődés. Aztán leáll náluk, szabályszerűen megrekednek ott, abban a szintű tudásban. Míg mi képesek vagyunk, velük ellentétben, életünk végéig fejlődni, persze szellemileg, úgy értem – kapcsolódott be Zalán a beszélgetésbe.

– Lehet, hogy ezért alakult ki a barbár gondolkodás ezeknél az embereknél? Néha mintha állati szinten lennének. Állatokkal közösülnek, csonkítások, lefejezések, elevenen égetések, mintha nem is a huszonegyedik században élnének! – húzta el a száját Róza. – Mocsok egy világnézet alakult ki egyes népfajtáknál, visszasétáltak az ősközösségbe, még a kannibalizmus is visszajön lassan.

– Tényleg furcsa... – mélázott Anna –, nagyon furcsa, hogy egy gyors, ugrásszerű fejlődésben, szembesülnünk kell ezzel a primitív kultusszal. Mintha nem is egy anyabolygón élnénk!

Sára teljesen elmerült a beszélgetésben, észre se vette, hogy jócskán elszaladt az idő. Anna szakította meg a beszélgetést, hogy ideje hazamenniük. Sára a szedelőzködő Rózára nézett, aki fáradtan hunyorgott a villanyfényben.

– Nem mondtad, kik közé jövök, hogy kik a barátaid.

– Nem? Ha mondom, nem jössz el, az ilyen buli, mint ez, már nem érdekes a maiaknak, mi nem iszunk, tutira nem kábítózunk, mégis jó együtt. Na, jól van... persze néha sörözünk, ha van hozzá kedvünk. De csak sörözünk – nevetett Róza.

– Meg közben világmegmentőztök – bólogatott Sára is nevetve.

– Így is lehet mondani. De nem ez a lényeg. Formáljuk egymás gondolkodását. Nem akarunk tucat lenni. Na, gyere, menjünk együtt.

Sétáltak az éjszakában, közben Róza okította tovább.

– Ha nekem családom lesz, én már nem akarok így élni, ahogy most élnek az emberek, ilyen függőségben. Egy életem van, és az tutira az enyém, akkor úgy élek, ahogy nekem jó lesz, nem úgy, ahogy mások mondják. Magam fogom irányítani az életminőségem. Nem eszem ezt a sok műanyag rohadt kaját, a vegyszereket.

– Nem értelek, hogyan akarsz változtatni?

– Vidékre megyek, ott fogok élni. Keresek magamnak egy falusi csávót és élek vele boldogan, mint a mesében. Nagyon ráhajtok, hogy megtaláljam. Na, nem egy bunkót keresek, hanem egy modern remetét, az meg pláne fontos lesz benne, hogy legyen kisugárzása. Felém persze.

Sára hangosan felnevetett, ami miatt Róza kicsit meg is sértődött.

– Mi ebben a nevetséges?

– Hát te magad. Már ne haragudj. Vidéki csávóra hajazol, felvarrt vörös hajjal, műkörmökkel, műszempillával, fél kiló festékkel az arcodon, amit mindennap gondosan felraksz magadra. Kicsit ellentmondást érzékelek az egészben.

– Ja, hát majd időben váltok. Egyelőre élvezem a dekorációm. Miért, nem jó? Rád is férne egy kis smink néha. A belső értéket nézd, ne a külsőt, barátnőm! – nevetett Róza.

– Azt nézem, hidd el, nem lennék itt veled, ha nem azt nézném – mosolygott Sára. 
                 
    Vízió

Karola érzékelte, hogy Sára elmegy mellőle. Lassan elmerült a tudata egy ismeretlen világban. Nem érzett fájdalmat, könnyűnek érezte a testét, mintha megszűnt volna körülötte a gravitáció. Tágra nyitott szemmel figyelt maga elé, ahol furcsa üveggyöngyök lebegtek a térben. A teremben lévő neon fényében megtört rajtuk a fény, szivárványosan kezdtek el ragyogni. Lassan közelített felé egy pár belőlük, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az egyiket. A gömb belesimult a tenyerébe, puha volt és meleg tapintású. Hirtelen tűnt el a látomás, elsötétedett körülötte minden. Úgy érezte, hogy úszik, de nem víz simogatta a testét, hanem ezüstös, szürke hullámokban fodrozódó folyadék. – Mint a higany – gondolta – húz lefelé, rám tapad. Érezte, hogy nem kap levegőt, összeszorult a mellkasa. – Ki kell érnem innen, különben lehúz a mélységbe ez az áradat! – gondolta kétségbeesve. Hangokat hallott távolból. Erősen koncentrált. A sötétség tisztulni kezdett, már látta a parti árnyak sziluettjét, felismerte azt is, hogy sírás hangjait sodorja felé a szél. – Hisz a lányaim sírnak! Zsuzska, Mónika! Hol vagytok? Jövök már!

Minden erejét összeszedte, kétségbeesve küzdött, de a sűrű folyadék nem engedte el. Kimerülten figyelt a part felé, és meglátott a távolban egy hatalmas tüzet, a lángnyelvek tekeredve kígyóztak az ég felé.

– A mi otthonunk! – ért el hozzá a felismerés – Benjámin hol vagy, miért nem oltod el a lángokat?

Abban a pillanatban meglátta a férjét a parton, kezében égő fáklyát tartott. Teljesen közelről látta az arcát, amit átjárt a gyilkos gyűlölet.

– Hát te vagy az, aki mindent feléget maga körül? Nem kellett volna miattam! – sírta el magát – Nem tudsz innen úgysem hazavinni!

Nagyon elfáradt. Mintha összeolvadt volna azzal a különös anyaggal a teste.

Hirtelen váltott át a kép, kivilágosodott körülötte a part. Üde zöld mezőt látott nem messze tőle, amin keresztül három alak közeledett feléje. Feszülten figyelt. Mikor közelebb értek hozzá, megismerte az alakokat. A délutáni látogatója jött felé, barna haján megcsillant a napfény, mosolygott és beszélt a két oldalán a kezébe kapaszkodó gyerekekhez. – Az én gyermekeim. Istenem, milyen boldogok!

Kereste Benjámint, de hiába. Nem értette miért nincs a két kislány közelében. El akart indulni, hogy megkeresi, de a testét ólomsúlykén visszahúzta az a förtelem, amibe beleragadt, nem tudott megmozdulni. Elküldte hát a lelkét, kutassa fel a férfit, akit annyira szeretett és most is tele van iránta aggódással. A lélek elhagyta a testét, és mint aki tudja, merre keressen, elindult egy irányba. Sűrű erdőn siklott keresztül, száraz ágak tépték éteri alakját, csikarták, felsebezték, ahogy suhant az erdő fái között. Sziszegett, örvénylett körülötte a tér, ami néha visszahúzta, majd erővel tovasodorta. Kinyílt előtte egy fényalagút, aminek a végére érve, rátalált egy tisztásra. Ott ült a férje egy hatalmas kifeszített vászon előtt. Festett. Komoly arccal összpontosított az előtte lévő munkára. Borzalmas és visszataszító volt mindaz, ami körülvette a görnyedt alakját. Üszkös fák meredtek az ég felé, a leégett mezőn oszladozó tetemek hevertek szanaszét, döglegyek zúgtak, zümmögtek mindenütt.

– A Halál leheletét érezem mindenütt!

Megállt a háta mögött, nézte a képet, amin a férfi dolgozott. Elborzadt a vértől, a haláltól, amit már ráfestett a vászonra. Nem tudott sírni, mégis úgy érezte, hogy a könnyei előtörnek a szeméből, lefolynak róla és patakká válnak a lába körül. Nem kívánta azt a nagy szenvedést Benjáminnak, amit megtapasztalt. Akkor figyelt fel arra, hogy a férje furcsán tartja az ecsetet a kezében. Közelebb hajolt és meglátta a csuklóján a bilincseket.

Szólította, de azonnal nem hallotta meg. Kis idő múlva mégis felé fordult. Iszonyodva látta a felpüffedt szederjes arcát és a szemét, ami vakon nézett a semmibe.

– Nem baj, ne ess kétségbe, ami körül vesz, amit lefestettél, az csak egy rémálom, ébredj fel végre és fesd le az igazi álmaid, amire mindig is vágytál. Kérlek! Változtasd meg a jövőt! Egyszer szabad leszel és nagyon boldog, én tudom... csak hinned kell benne!

A férje szót fogadott, az ecset siklott a vásznon, ahogy vakon festett tovább. Az ecset nyomán kirajzolódott egy nő alakja. Benjámin minden részletet aprólékosan kidolgozott. Elmélyülten festett. Az arca átszellemült a lázas munka alatt. Karola felismerte, hogy ki van a festményen, felismerte Sára arcvonásait.

– Megtalálod tehát azt, aki a társad lesz én utánam, aki segít felnevelni a két gyermekünket! – súgta a férfi fülébe halk sóhajjal – Jól van, meglátod, minden rendbe jön idővel. Csak ne felejtsd el soha, hogy hinni kell a csodákban! Mert csak abban bízhatsz...

Végre érezte, hogy csúszik róla lefelé a förtelmes massza, ami addig fogva tartotta, újra könnyűvé vált. Felemelkedett a levegőben, és ott maradt sokáig lebegve. Minden olyan tiszta lett körülötte, a levegő ózondús, kristálytiszta. Bódító illatokat érzett, halk zeneszót, de nem igazi zenekar játszott, hanem valami földöntúli hullámzó hangokat érzékelt. Lassan talpra állt, kiegyenesedett. Körülötte csodálatos harmóniában lebegett a horizonton a táj, mintha délibábot látna, üde zöldben, a virágok szín kavalkádjában lépegetett előre. A lelkében már ott érezte a végtelen boldogságot. Nem fájt már semmije.

– Csodálatos érzés – suttogta.

– Igen, itt már örök időkre boldog leszel! – szólalt meg mellette egy ismerős hang. Karola meglepetten fordult a hang irányába.

– Anyám! – kiáltott fel boldogan.

– Miért csodálkozol, már olyan rég várok rád, kislányom.

Az alak egy fényjátékként kúszott be elébe, nem látta az arcát, csak a fényességet érzékelte és önmagán belül a felismerést, hogy kivel beszél.

Karola boldogan bújt hozzá, mint régen, mikor kicsi lány volt.

– Még vissza kell térned kis időre, láttam mit hagytál magad mögött, az unokáim veszélyben vannak, segítened kell rajtuk! – beszélt hozzá az éteri alak. – Csak kis időre, nyugodj meg, aztán együtt lehetünk örök időkre.

– Igazad van, el kell mondanom, amit tudok, hogy segítsek rajtuk – válaszolt szomorúan Karola.

Elindult vissza a lelke, a földi világba. Nem volt könnyű a visszatérés, de mikor újra jöttek a fájdalmai, tudta, hogy sikerült.

Nem érzékelte az időt, se azt hol van igazából. Azt se érezte, hogy valaki ott ül mellette és simogatja a kezét. De azt igen, hogy visszatért az életbe.

Benjámin órákon át türelmesen várta, hogy magához térjen a felesége, ott ült mellette végig kétségbeesve, reménykedve.

– A morfium miatt van, erősek voltak a fájdalmai – állt meg fölötte a délutános nővér.

A férfi felállt az ágy mellől, szédelgett a kimerültségtől, elindult az ajtó felé. Már épp ki akart lépni a kórteremből, mikor meghallotta a nővér hangját.

– Jöjjön vissza! Kérem! A felesége hívja, felébredt.

Benjámin visszasietett, két kezébe vette a feléje nyúló kezeket, és visszaült az ágy mellé. Karola suttogva beszélt hozzá.

– Jó, hogy itt vagy. Fontos kérésem van feléd. Nagyon kérlek, gyorsan teljesítsd, már nincs sok időm hátra. Hívd be azt a hölgyet hozzám, aki itt volt nálam délután. Meg kell kérnem valamire. Nagyon fontos üzenetem van a számára. Ugye megteszed? – kérlelte az asszony.

Benjámin a felesége kitágult pupilláiban valami különös, földöntúli fényt fedezett fel, de abból, amire kérte nem értett meg semmit.

– Nagyon kérlek, mondd el, miért kell idehívnom?

Karola ajkán egy halvány mosoly jelent meg.

– Az a hölgy fogja a lányainkat felnevelni.

– Ugye csak játszol velem – nézett a feleségére szomorúan Benjámin, közben érezte, hogy a torkát fojtogatja a sírás, annyira megsajnalta a feleségét.

Utolsó kérés

     Sára, Rózával ment ki az épületből. Elmélyülten beszélgettek a buszmegállóig. Benjámin várta a bank előtt, de mikor látta, hogy nincs egyedül, nem merte leszólítani. Nem maradt más választása, elindult utánuk, és az utolsó pillanatban felugrott a busz hátsó ajtaján.

Megpróbált feltűnés nélkül viselkedni, közben figyelte a két nőt. Nézte Sárát, ahogy beletúr sűrű, vállig érő barna hajába, figyelte a mozdulatait. Nem értette Karolát, miért pont Sárát látta a vízióiban. Úgy gondolta, ez a nő, akit most lát, soha nem fog segíteni a haldokló feleségén, ha tudná szegény, hogy milyen nagy tévedésben ringatja magát. Hogyan juthatott az eszébe, ilyen idétlen ötlet, hogy ez a bankos fogja a két lányunkat felnevelni? A morfium miatt eltűnt belőle a valóság, és valami hihetetlen lélekutazáson eshetett át. Tisztán látta a helyzetet, mégsem tudta megtagadni: meg kell kérnie az ügyintézőt keresse fel a feleségét a kórházban.

A következő megállónál elköszönt Sára Rózától, és leszállt a buszról. Benjámin is leszállt, de nem indult mindjárt utána. Belépett a buszváróba. Csak azt figyelte meg, merre megy, meg akarta tudni, hol lakik. Kis idő múlva elindult, akkor még látta a távolodó alakját, ahogy rákanyarodik egy ligetes sétányra, ami a panelsorra vezetett.

Megállt, mert újra elfogta a bizonytalanság, átlépett a füves parkba és leült egy padra. Nagyon fáradtnak érezte magát, hisz egész éjjel alig aludt, reggel korán elindult a városba, egész nap a felesége betegágya mellett ült a kórházban.

Behunyta a szemét, jó volt ott ülni, megnyugtatónak érezte a helyet. Csak a fülével érzékelte a kinti világot. Hirtelen, mintha figyelmeztették volna, felnézett, meglátta a lombok takarásán keresztül Sárát. Alig ismerte meg. A lány átöltözött, feszülő farmert és sportcipőt vett fel. Könnyű bőrdzsekijét szétnyitotta a szél a mellén, ahogy gyors léptekkel elsuhant előtte. Felállt és megpróbálta leszólítani, de már nem érte utol a hangja. Visszaült a padra. Nem lett ideges, még csak nem is bosszankodott. Újra összezárta a szemhéját, kezeit a vékony dzsekijébe dugta, a fejét hátra döntötte, engedte, hogy a lenyugvó nap végig simogassa az arcát.

Bizonyára vásárolni megy – gondolta rezignáltan.

Ott ült közel három órán át, teljesen rásötétedett, mindegy volt számára, hol tölti el az idejét. A lakás, ahol eddig élt, kidobta magából, már nem érezte otthonának. Nem tartozott senkihez, és nem tartozott sehová. Csak lógott a semmiben.

Az éjszaka egyre hűvösebbre fordult, fázósan összehúzta a dzsekijét, már feladta, hogy tud beszélni a lánnyal, amikor felbukkant a sietős alakja a sétány végén.

Sárán, megmagyarázhatatlan érzés uralkodott el, míg ment a háztömb felé. Addig úgy ment gondolataiba merülve, mint az alvajáró, kizárta a külvilág zaját a tudatából. Kírával történt telefonbeszélgetésén rágódott éppen, aztán Karola meggyötört arca villant be, valahogy túl sűrűn, mintha kísértené. Néha-néha bevillant az asszony férjének a szomorú szeme is a tudatába. Ezt végkép nem értette. Miért? A pasihoz nincs semmi köze, az égvilágon semmi. Mégis. Mindig látja az arcát, vagy csak a szemét, ahogy rávillan a tekintete.

Barna szeme van, igen barna – idézte fel újra a férfi arcát, mert emlékeibe bevésődött a kórházfolyosói találkozás, mikor olyan hosszan a szemébe nézett.

Élesen zúgott be a fülébe egy mentő szirénája, észrevette, hogy az arcán végigfolyik az eső. Akkor figyelt fel valami másra, felismerte a cipőkoppanásokat a háta mögött. – Valaki követ! – villant be a tudatába a zaj forrása.

Meggyorsította a lépteit, amennyire csak tudta, végül már futva ért a bejárati ajtóhoz. Amikor beért az üres lépcsőfeljáróban rendesen félt, majd kiugrott a szíve a helyéről. Arra gondolt, az a valaki talán ugyanúgy fut utána, lehet, ott van már mögötte karnyújtásnyira. Csak akkor nyugodott meg, amikor a lakás ajtaján belépett. Sorban felgyújtott minden villanyt a helyiségekben.

Halk kopogást hallott az ajtó felől. Szétnézett maga körül, hátha talál valami önvédelemre szolgáló eszközt, de csak a táskája hevert mellette.

– Ki az? – kérdezte erőt véve magán, nehogy észrevegye az a valaki az ajtó mögött, hogy fél.

– Bocsánat a zavarásért! Találkoztunk a kórházban, ismerjük egymást. Üzenetet hoztam. Nem muszáj beengednie, elmondhatom így is.

– Jól van, hallgatom!

– A feleségem üzeni, hogy menjen be hozzá a kórházba minél hamarabb, beszélni akar magával. Nem tudom, hogy mit akar, de megkért, hogy még ma érjem el az üzenettel. Késő este óta itt szobrozok a környéken, jó sokáig odavolt. Bátor nagyon, hogy éjszaka jár haza, elnézést, nem sok közöm van hozzá.

Sára azonnal megismerte a férfit a hangjáról, és ettől meg is nyugodott, nem félt tőle. Dehogy félt, hisz rá gondolt akkor is, míg hazafelé tartott. Inkább csak meglepődött. Mintha megidézte volna a gondolat erejével.

– Honnan tudta, hogy itt lakom?

– Mindegy, hogy honnan tudom. Az üzenetet átadtam. Csak ezért kerestem.

– Várjon! Mikor menjek be? – jutott el a tudatáig a látogatás oka, és odasimult az ajtóhoz, hogy jobban hallja a választ. De kint már minden elcsendesedett. Benjámin egyszerűen lelépett. Örült, hogy nem kellett a szemébe néznie Sárának. Így sokkal egyszerűbb lett az egész. Megkönnyebbült a tudattól, hogy túl van rajta. Teljesítette Karola kérését. Arra gondolt, hogy a lány úgyse megy be a kórházba, de az már nem az ő felelőssége lesz.

Hazafelé vette az irányt. Úgy ment, mint egy alvajáró. Érezte, hogy egyre fogy az ereje. Tisztában volt vele, hogy nem omolhat össze, még nem jött el az ideje, hogy azt tehet, amit akar. Addig, míg Karola várja minden nap, addig bírnia kell erővel.

Mikor hazaért, ruhástól végig feküdt az ágyon, próbált elaludni. Nagyon várta, hogy eljöjjön érte a felszabadító, nyugtató álom. Az idegei pattanásig feszültek benne, szeretett volna ököllel szétverni mindent, ami a környezetében volt, talán az segített volna rajta, de csak nyelte a könnyeit. Később arra gondolt, milyen jó, hogy nem látta a barna hajú nőnek az arcát, milyen jó, hogy amit Karola üzent, egy bezárt ajtónak mondta csak el. Így nem láthatta a nő reakcióját, amikor végig hallgatta azt a hibbant kérést. Nem láthatta a lekezelő gúnyt a szemében, sem a megdöbbenést.

Mit akar ugyan tőlem ez az asszony? – tépelődött Sára, míg készült lefeküdni. Feltűzte a haját még szorosabbra, mielőtt a zuhanykabinba lépett. Sokáig engedte magára a vizet. Szerette a víz melegét, ellazult tőle. Kicsit tovább álldogált alatta, mint aki le akarja mosni magáról, az egész nap rárakódott stresszt.

De nem sikerült teljesen megszabadulnia mindtől. Próbálta elterelni a gondolatait az éjszakai látogatóról, de az se jött össze. Nyugtalanította, hogy azt is tudja már, hol lakik. Mit tudhat még róla? Nem jó, ha az ügyfelek a magánszférájukat ismerik, némelyik dühös a bankra, bosszút akar állni. De neki mi köze ahhoz, ami ott folyik? Semmi. Csak alkalmazott. Mégis lehet félni, például ettől a férfitól is, furcsa érzése lett vele kapcsolatban az első pillanattól kezdve.

Lefeküdt és elterelte a gondolatait másfelé, felidézte magában a barátaival folytatott esti beszélgetést. Zsolt szavai tértek vissza hozzá, azokkal próbált álomba merülni, de még nyugtalanabb lett az emlékétől. Szinte hallotta Zsolt hangját, felidézte zöld szemében változó barna pöttyöket, amik játszottak a lámpafényben.

„Tudod Sára, mi a legnagyobb baj? A legnagyobb baj, amiből nem tud kilépni egy ország sem, az a gazdasági növekedési kényszer. Ez egy rohadtul beteg ideológia! Ez emészti fel az életünket, hajt napról napra korbáccsal a kezében és üvölti: – Növekedni! Növekedni! Előre! Előre! Ez a mi szent keresztes háborúnk! Nem baj, ha családok széthullnak, nem probléma a sok öngyilkos, a tönkretett egészség, a környezet. Csak a profit nőjön! Mindenáron! De eljön egy pont, amikor a téves eszme összeomlik, mert ez a program hibás. Ez egy rákos sejt, ami burjánzik a testben, és a végén a beteg belehal!"

Sára végre érezte az álom ellazuló érzését, eltűnt Zsolt magyarázó arca, kilépett a valóságból lassan, egy pillanatra becsúszott megint a tudatába utolsó képnek Benjámin borostás arca és a tekintete, újra az a kép, ahogy nézi őt, ott a kórház folyosóján, teli gyűlölettel, majd a bánattól esendőn, szinte kiszolgáltatottan. 

Az őszi reggel szürkén ébresztette, szitált az eső, halk surranással folyt az ereszcsatornákon az utca kövezetére. Nem szerette az ilyen reggeleket, nyirkos, ködös, ragadós lett tőle a város. Mikor kiért az utcára, próbálta kinyitni az esernyőjét, de az keményen ellenállt minden próbálkozásnak. Legszívesebben belecsapta volna az első kukába. Már rég tudta, hogy másikat kellene vennie helyette. Sokszor megfogadta, hogy nem vesz vacak kínai tömeg bóvlit, amik nem bírják a napi strapát. Aztán mindig elcsábult az olcsó árak miatt. Végre kipattant az esernyő, de akkorra már a gondosan felfésült haján gyöngyöztek az esőcseppek. – Jó kis reggel! – húzta el a száját önkénytelenül. Az egész élete egy nagy kavarodás, amiben nyakig ül. Úgy vonzza magához a problémás dolgokat, mint a mágnes a vasat.

Este eldöntötte, hogy mindennek utána jár, bemegy a kórházba az asszonyhoz, utána az első busszal Pestre utazik, meglátogatja az anyját, és még az is belefér a napjába, hogy kimenjen Csepelre, Kíra családjához. Hátha okosabb lesz, ha meglátogatja a barátnője anyját. Ezért döntött úgy, hogy fel se veszi a kosztümöt és hozzá a tűsarkú cipőit. Világoskék farmerbe bújt, a lábára sportcipőt húzott. Felvette a bőrdzsekijét és a vállára dobta a kedvenc hátizsákját, amibe találomra bedobálta, amire szüksége lehet egész nap.

A kollégák kíváncsian nézték, mikor a rendhagyó öltözetben beállított. Róza mikor meglátta, vihogott, mint egy fruska.

– Mi van kislány, ma szerda van, jól nézted a naptárt? Mi történt veled?

– Ha nem haragszol, most inkább nem beszélek róla, de ígérem, elmondom máskor. Szeretnék lelépni egy napra.

Róza megértően rábólintott, abbahagyta a kíváncsiskodást, legalábbis úgy mutatta.

Nehezen engedte el a főnöke, hisz közvetlen a hóvégi zárás előtt állt elébe a kérésével.

Kilenc óra körül ért a kórházhoz. Az eső elállt, a Nap lassan szétnyomta a sötét felhőket. – Milyen csodálatos nap lehetne ez is, ha nem lenne ennyi szarság az életemben! – mondta ki majdnem hangosan amit gondolt mikor a kórház portájához ért.

– Felmehetek a kórterembe? Nincs látogatási idő, de hívatott a beteg – kérdezte behajolva az elhúzott kis ablakon.

– Melyik osztályra, hölgyem?

– Az onkológiai osztályra. A tízes kórteremben fekvő Sági Benjáminnéhez jöttem.

A férfi telefonált, közben egyfolytában kalandozott a szemeivel, végig Sára mellein radarozott. Sára egyre türelmetlenül figyelte a férfit, akinek kopaszodó fején nullásra volt nyírva a haja, bizonyára ezzel ellensúlyozta a ritkaságát.

– Már nincs abban a szobában. Átmegy a belső udvaron a „B" épület alsó-szintjére, már ott van – mondta egykedvűen a kopasz, közben szemtelenül folytatta az elkezdett mustrát.

– Mi van? Nem értem miről beszél?

– Mit nem lehet ezen érteni, átvitték az elkülönítőbe!

– Gyökér... – sziszegte maga elé Sára míg elindult a megadott irányba.

– Mit mond, hölgyem? – szólt utána a portárs.

Sára legyintett a kezével, hátra se nézett. Míg átment az aulán, érezte a kávégépekből áradó illatokat, de nem csábulhatott el, kevés volt az ideje, még gyorsított is a léptein. Minél hamarabb túl akart lenni a látogatáson.

A „B" épület megbújt a nagy lombú fák mögötti ligetes, bokros részen. Szinte elhúzódott a főépülettől mint egy szégyenlős gyerek. Sára, mikor belépett a bejárati ajtaján, arra figyelt fel, hogy nagyon nagy a csend az épületben. Túlságosan is nagy, amit ő sose szeretett.

Nem sokáig tartott ez a rossz érzése, mert a huzatos folyosó végéről, halkan surrogva felé gurítottak egy hordágyat. Mikor elhaladtak mellette, már kérdezni akarta, merre menjen, mikor meglátta az alakot az ágyon. Azaz igazából nem látta, mivel az arca is a fehér lepedő alatt volt.

– Halott! – villant át rajta a felismerés, míg döbbenten nézett utánuk.

Egy kéz nehezedett a vállára, ijedten összerezzent, hátranézett, hogy megnézze a kéz tulajdonosát. Az asszony férje állt mögötte. A férfi még fáradtabb, még nyúzottabb volt, mint a legutóbbi találkozáskor.

– Köszönöm, hogy eljött! Megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy eljön. De ha már ilyen lelkiismeretes, sikerül ma nagyon jót cselekednie egy haldoklóval. Már nincs sok ideje szegény feleségemnek hátra. Úgy néz ki, a maga jóvoltából, most teljesülni fog az utolsó kívánsága is. Csak arra kérem, hogy bólogasson. Hadd higgye, hogy megtesz érte mindent. Lehetetlent fog kérni, de tegyen úgy, hogy önnek ez nem jelent lehetetlent. Jó ember volt egész életében, higgye el, megérdemli. Nem tudom, miért magát választotta... én sem értem...

– Maga biztosan tudja, mit akar tőlem a felesége?

– Igen tudom. De mondja ő el személyesen, hisz azért kellett idehívnom. Ha most elmondanám, megfordulna, és itt hagyna engem, azt meg nem szeretném, ha egyszer már eljött. Jöjjön, kérem!

Sára a férfi után belépett a kórterembe, ahol először nem is látott semmit, minden ágy körbe volt véve paravánnal. Akkorra már tudatosult benne, hogy ott végstádiumban lévők vannak. Karola haldoklik. Azért van az elkülönítőben. Már nem is volt olyan bátor és magabiztos, mint reggel, mikor nekiindult a napnak.

A különböző vegyszerektől, fertőtlenítőszagtól kezdett émelyegni a gyomra. Legszívesebben sarkon fordult volna, pedig még azt se tudta, mit fog hallani, miért hívta az asszony. Mi az a lehetetlen kérés, amiről a férfi beszélt a folyosón. Az a nap jutott eszébe, mikor meghalt az apja a kórházban, magányosan, senkitől se búcsúzva. Vívódott magában. Ha egy haldokló beszélni akar vele, azt meg kell hallgatnia. A másik én benne taszította a helytől – El innen, el innen, míg lehet!

Még se tette meg, nem fordult vissza, csak ment Benjámin magas alakja után.

Mikor a függönyt félrehúzta a férfi, Sára meglátta mögötte Karolát, aki ott feküdt kitágult pupillákkal, fehér arccal. Az asszony felismerte Sárát, mosoly jelent meg az arcán.

– Eljött. Tudtam, hogy eljön. Üljön le kedves, meg kell beszélni sok mindent – suttogta alig halhatóan.

Sára várakozóan leült az asszony ágya melletti székre.

– Nagy kérésem van, de ígérje meg, hogy teljesíti. A gyerekeim kicsik, állami gondozásba vitték őket. Ha nem rendeződik a család sorsa, örökbe is adhatják mindkettőt. Azt akarom elmondani, hogy tudom, hogy ön lesz a segítségemre... ön fogja felnevelni a gyermekeimet. Hozza ki őket onnan... hogy az életük boldogságban teljen el. Sajnos nekünk nincs élő rokonunk, nincs senki, aki segíthetne. Csak maga tud egyedül... hogy családban nőhessenek fel és szeretetben.

Karola izgatottan beszélt, látszott, hogy a beszéd nagyon kifárasztja.

Sára viszont megdöbbent a hallottaktól.

Próbálta elleplezni az érzéseit, de nem volt könnyű feladat. Felnézett Benjáminra, tőle várt segítséget, magyarázatot, miről is beszél a felesége? A férfi nem nézett a szemébe, ott állt a felesége ágyvégénél, elfordította a fejét és valahová távolba merengett. Talán ott sem volt velük lélekben. Egy pár pillanatig nézte a fáradt, mégis szép férfiarcot, melyen a belső idegek játékaként meg-megrándultak az arcizmok. Sóhajtott egyet és újra az asszonyra próbált koncentrálni. Karola szemeiben különös fény égett, várakozóan figyelte Sára minden mozdulatát. A tudata tiszta volt abban a pillanatban és a vele szemben ülő nő minden rezdülését élesen lereagálta. Látszott rajta, hogy nagyon fontos, milyen választ kap tőle.

Sára pár másodpercig nem válaszolt, nézte a haldokló várakozó arcát, közben önmagában vívódott azon, hogy kerülhetett ilyen lehetetlen helyzetbe. Arra gondolt, hogy most már végkép fel kellene állnia, és megmondani az igazságot: – Bocsánat, nem a megfelelő személyt hívták ide. Én nemrég múltam huszonöt éves, azt se tudom mi az, hogy nevelni egy gyereket, hát még kettőt! Teljesen én se vagyok megnevelve. Önök nem ismerik, nem ismerhetik az én kicsapongó, felelőtlen múltamat, szóval eltévesztették a házszámot rendesen. Viszlát!

Már majdnem ott tartott, hogy mindezt ki is mondja hangosan, mikor eszébe jutott Benjámin könyörgése.

„Csak tegyen úgy, hogy mindent megtesz, amit kér, játsszon el egy szerepet."

– Rendben van. Minden úgy lesz, ahogy kéri. Mindent megteszek a gyerekekért! – mondta ki végül azt, amire megkérte a férfi és újra felnézett Benjáminra, várta, hogy legalább egy elismerő pillantást küld felé.

Benjámin arcán meglepetés tükröződött, talán feltételezni sem merte addig, hogy belemegy a játékba, amire előzőleg megkérte.

Karola ajkán megkönnyebbült mosoly jelent meg.

– Tudja – szólt Sárához boldogan –, Isten keresztezte a mi utunkat, üzenetet kaptam, hogy csak magában bízhatok. Én most nyugodt szívvel hagyom itt a földi utam, mert maga odaáll majd a helyemre és tovább megy azon. Én megláttam a jövőt... láttam magát és a két kislányomat kézen fogva és boldogan. Csak maga előtt láttam egyenes utat... a férjem előtt nem láttam... – nézett fájdalmasan a férjére.

– Értem... azaz nem egészen, mégis...– nem tudta mit is mondjon, hogy ne tűnjön el a varázs, ami mosolyt csalt a haldokló arcára.

– Én most elmegyek, hogy ne zavarjam tovább önöket, bizonyára sok mindent meg kell még beszélniük. Isten önnel... magával is! – fordult Benjáminhoz – Keressen meg, ha szükségük lesz rám. Nem tudom, mit lehet ilyenkor mondani... annyira sajnálom, hogy ilyen nehéz az életük! – simította hátra a szemébe hulló haját zavartan – Majd találkozunk – mondta ki végül és felállt, hogy búcsúzzon.

Aztán eszébe jutott, hogy Benjámin nem is tudja a telefonszámát, bevillant, hogy mindig van nála névjegykártya, keresett egyet a táskájában, és odaadta Karolának.

– Akkor... ha szükség lesz rám.

– Köszönöm, így mindent lerendeztem. Látom, zavarja, hogy meghalok. Ne zavarja, én már belenyugodtam a sorsomba. Ott már nem fáj semmi, ahová megyek... voltam ott kis ideig. Tudom, miről beszélek, de visszatértem, hogy felkészítsem magát.

Megsimította Sára kezét.

– Segítsen nekem! – az asszony szemében könyörgés volt – Láttam a jövőt. A sok szenvedést a családomban. De maga elviszi nekik a szeretetet, vigyázni fog rájuk... láttam. Úgy gondoltam így helyes, hogy tudja előre, mi lesz a feladata...

– Segítek asszonyom, minden rendben lesz, ígérem! – hajolt közel hozzá Sára, a két nő keze összefonódott, a tekintetük összeolvadt egy kis időre.

Benjámin odalépett hozzá, gyengéden megfogta a könyökét.

– Köszönöm, hogy eljött. Kikísérem!

Hálásan bólintott a férfi felé, kezeiről lefejtette a haldokló kezét, majd kiment a folyosóra. Mikor becsukódott mögöttük a kórterem ajtaja, Benjámin váratlanul átölelte. Önmagát se értette, hogy merte megtenni. Talán, mert hálát érzett, hogy elment a kórházba Sára, csak azért... talán, mert megkönnyebbült. Talán azért, hogy eljátszotta a szerepet, amire megkérte. – Nagyon is jól – állapította meg magában és meg is mondta neki.

– Köszönöm, hogy végig játszotta ezt a szomorú színjátékot –, és még szorosabban magához ölelte, úgy ölelte, szinte kétségbeesve, mint egy jó barátot, aki egyedül van mellette a tragédiában. Ez teljesen igaznak is tűnt, hisz nem volt senkije, akivel osztozhatott volna a fájdalmában. A reggeli trauma is elevenen élt még benne, mikor benyitott a kórterem ajtaján, és meglátta, hogy a felesége ágya üres.

– Elkéstem! – hasított bele akkor az önvád – Még az utolsó kérését sem voltam képes időre teljesíteni.

– Sajnálom, a főorvos utasítására átvittük az épület másik szárnyába. Egyre rosszabbul van szegény! – hallotta akkor az ápoló hangját.

– Jöjjön, elkísérem hozzá.

Bólintott, mert hang nem jött ki a torkán, csak ment a nővér után, úgy lépkedett, mint egy robot, akinek lenullázták az agyát.

És most ölel magához egy idegen nőt, aki egyedül, ebben a rohadt világban, átérzi az ő tragédiáját, aki nem lép át rajta undorodva, mint egy rothadó hullán. Annyira nem lép át, hogy nem csapta be, eljött a kórházba, mert hívta este. Annyira nem, hogy itt van a karjai közt, hozzábújva. És ez annyira jó érzés, olyan nagyon, különösen jó érzés volt számára.

Sára nem bánta, hogy ott álldogál a két erős kar ölelésében, nem taszította, nem volt számára kellemetlen. Átérezte a férfi fájdalmát már másodjára, amit magányosan élt át.

Hirtelen megcsapta egy illat, egy olcsó dezodor illata. Olyan, mint amit az apja is használt. Mindig vitatkozott miatta egy időben, hogy miért ezt a bóvlit veszi? Az emlékek megrohanták a gondolatait, és önkénytelenül odahajtotta a fejét a férfi mellkasára, hogy még jobban érezze. Akkor hallotta meg Benjámin szívverését, ami úgy dübörgött odabent, mint egy szabadulni vágyó rab a börtön rácsain.

Benjámin beszélt hozzá, de a lány mozdulata meglepte. Elhallgatott. Nem értette, miért simul hozzá Sára annyira. Zavartan elengedte és eltolta magától.

– Jól van. Menjen most már el! Ha kiér a kórházból, felejtsen el mindent. Még egyszer köszönöm, hogy eljött! – megfordult és visszaindult a haldoklóhoz.

Sárát nagyon kellemetlenül érintette a hangulatváltozás. Ott állt és nézett a férfi után kis ideig, aztán mérgesen, sietős léptekkel elindult a kijárat felé.

Micsoda haszonleső fazon –gondolta – ezért törte magát ennyire? Rendesen el se köszönt, ennyit a háláról! Mit mondott? Menjen és felejtsen el mindent? Na, ha ez kell könnyen megkapja tőle! De magának sem tudta megmagyarázni, miért, majd szétrobbant a növekvő méregtől.

Mikor már a távolsági buszon ült, visszaidézte a kórházban történteket.

Kegyes hazugság egy haldoklónak, ennyi volt az egész, jutott el többször ugyanarra az eredményre. Lehunyta szemét, átadta magát a busz, ringató mozgásának. Újra átélte a találkozás minden percét, de most már kicsit nyugodtabban.

De furcsa – gondolta magában –, a halál előtti tisztánlátás, vagy mégsem az? Hisz víziók, látomások jelennek meg csak ilyenkor, mint Karolánál is. Miért lenne ez tisztánlátás? Karola azt mondta Isten úgy rendezte, hogy a kettőnk útja keresztezze egymást. És az üzenet. Ó, nem, nem! Az csak vízió. Ő se százas, telefonszámot adott egy haldoklónak. Utólag rájött milyen idiótán viselkedett végig.

Később arra gondolt, hogy milyen melegséget érzett, mikor Benjámin átölelte, hogy milyen furcsa pillanatokat élt át. Sági Benjamin, meg a két gyereke. Még hogy ő viszi el nekik a boldogságot. Mármint kinek? Ennek az ismeretlen pasinak? Ki ez a férfi? Nincs hozzá semmi köze. Egy totál vadidegen csak. Nem ismeri... viccnek is rossz!


2023. március 31., péntek

Faludy György: Szerelmes vers

 


Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.

Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.
Várfalat húztak közibénk az évek:
Te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.

Tiéd a jövő. Régen erős voltam,
de kincsemnek elfogyott az ára,
te a számítógépre esküdtél fel,
én Gutenberg foszló galaxisára.

Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,
s el sem képzeltem, hogy a szerelem
hatalmasabb. Most itt ülök melletted
a hosszú, szőke hajadon a kezem.

Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta sújt az iszonyat,
Hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.

Boldogságunkban te nem gondolsz arra,
Kivel töltesz utánam hatvan évet.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted

2023. március 30., csütörtök

Radnóti Miklós: TARKÓMON JOBBKEZEDDEL

 


Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,

a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.
Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.
Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.
1941

Ady Endre: Még fájóbb könnyek

 


Síró szerelmek gyötrő útja,

Nem látom még mindig a véged,
Pedig már nagyon maradoznak
Boldog és tavaszos vidékek
S az út is már egyre sötétebb.
 
Valahol meg kellett vón’ állnom.
Egy elhagyott, víg leány-arcnál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ.
 
Most már járom kálváriámat,
Volt arcok utánam köszönnek
S vén szívemre, míg botorkálok,
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.

2023. március 29., szerda

József Atilla: A gondolkodó szonettje

 


Dübörgő gépváros zúgó agyam.

Hangja – mit roppant barlangvisszhang adhat
Mély orgonára és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,

Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
Az épitők téglát téglára raknak
Molnárok szíja suhogón suhan.

S mind robotol – minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megúnják ezt a munkát
Izzadt ölükben őrület fogan –

S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan!

1924 nyara

Radnóti Miklós: NYUGTALAN ÓRÁN

 



Magasban éltem, szélben, a nap sütött,

most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
          Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
                    alkonyi tájakon égi játék.
Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
a mélyben élek, néma kövek között.
          Némuljak én is el? mi izgat
                    versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?
ki kéri tőled számon az életed,
s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
          Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
                    sírba se tesznek, a völgy se ringat,
szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
          mit néki mondok és megértik
                    nagyranövő fiak és leányok.
1939

2023. március 15., szerda

Szülői példakép


– Hogy lehet az, hogy lassan felnőtt, mégis védelemre szorul? – morfondírozott magában a kora reggeli távolsági buszon zötykölődve. Lehunyt szeme mögött hangok és képek suhantak.
– Nem vagy normális Nóri, mit vállalsz magadra, ennek se eleje se vége, rámegy az életed. Inkább mennél el takarítónőnek, ott leteszed a munkát oszt jó napot! Itt meg, megállásod sincsen még beszélgetésre se, mint régen – idézte vissza a szomszédasszonya számon kérő zsörtölődését.
Az igazság ott bujkált a mondataiban, már tényleg nem volt ugyanaz az ember. Bezárta magát egy másik világba, amihez már nem volt mindenkinek kulcsa. Lassan ez a kör egyre szűkebbé vált.
Azután azon filózgatott, hogy az életben minden okkal történik. Még a tudatalatti cselekedeteinknek is. Ha az életben egy ismeretlen útkereszteződéshez érünk, gondolkodás nélkül ösztöneinkre hallgatva elindulunk az egyik irányba. Honnan tudjuk, hogy jó utat választottunk? Annak is oka van, ha a mi nevünket mondják ki – Ő a mi emberünk, hívd fel telefonon.
Oka van, ha igent vagy nemet mondunk. Mert megérzünk valamit. Valamit, amire nincs kifejezhető szó. A véletlen okszerűségekből sorsok születnek.
Éva meglepődést okozott a számára. Széles arcú, erős testalkatú, igazi parasztkislányt ültettek le mellé. Nem volt ellenséges a nézése nem csapott hisztériás rohamot, úgy ült le mellé mint egy régről ismert távoli rokon. A találkozás előtt elmesélték neki, miért került be az otthonba. Mikor végig hallgatta, teljesen kiakadt.
Arra gondolt, hogy iskolai tananyagba bele kellene venni a szülői magatartás oktatását, mert a kisujjunkból semmit se szopunk ki. Tanítsák meg már gyermekkorban a jó szülői magatartást. Mert ha nincs felvilágosítás, a rosszat úgy viszi tovább, hogy az követendő.
Olyan világban élünk, amiből eltűntek a példaképek, néha felbukkan egy testépítő, egy filmsztár, egy sportoló. Később meghalljuk róluk, hogy a testépítő szedi az izomépítő anyagot, a filmsztár veri a feleségét, a sportoló is megbukik a teszteken. Kit lehet pozitív példaként követni a mai világban? A politikusokat ? A felsőbb tízezret?
Régen volt király, voltak hercegek. Tradíciók. Mi van most? Celebek dögivel, akik csak azért szerepelnek a nap huszonnégy órájában, hogy a valós dolgokról eltereljék a figyelmet. Az új gazdagok ? Ki tudja, mi tapad a pénzükhöz, mennyi emberi szenvedés árán másztak fel a giccses trónjaikra.
Higgyenek a politikusokban? Igen tökéletes példaképek abban, hogyan lehet meggazdagodni a nyomor hátán. Menő lett a terror, az agresszivitás, a filmekből a negatív hős. Ciki a boldog család, az egymásra figyelés.
Nincsenek példaképek, eltűntek mint a kámfor. Egy reménysugár maradt a szülő.
Hol vannak a szülői példaképek?
Éva is a szülői magatartás áldozata lett. Az anyja már az ötödik párkapcsolatban élt, mindtől született gyermeke. A negyedik élettársa kiborította a bilit. Összejött Éva nővérével, aki terhes lett tőle, ugyanakkor volt terhes tőle az anyjuk is. Amikor az anyja rájött a viszonyra, mindkettőt életveszélyesen megfenyegette. Menekülniük kellett a házból. Éva otthon maradt, ő nevelte a kicsiket. Mikor odaköltözött az ötödik ember az anyjához, az anya beteges féltékenységi jelenetekkel üldözte Évát. Potenciális ellenfelet látott a saját lányában.
Éva maga kérte, hogy vigyék intézetbe, már nem bírja az otthon uralkodó légkört.
Az elhelyezésin az anya szeme dühösen villogott. Ott is hangoztatta, hogy a lánya rossz vérű. Nóri alig tudta magát türtőztetni, csak nyelt, hogy ne szóljon. Dühös volt erre az asszonyra, aki saját könnyelmű életét kérte számon a lányán. Mikor kimentek a teremből, megfogta Éva kezét.
– Menjünk innen, jó messzire Évike!
– Menjünk – válaszolta szomorúan a lány. Nem szidta az anyját, Nórinak olyan érzése lett, hogy szégyenli magát az anyja helyett.


Átértékelt szeretet


 
 A láthatatlan kötelék, ami anya és gyermek között feszül elszakítható-e, vagy kiáll minden próbát, a legnehezebbet is? A szeretet, mint megfoghatatlan fogalom, Isten ajándéka. Hogy kit szeretünk, kit nem, miért igen, miért nem, örök kérdés. Nóri folyamatosan szembesült ennek a köteléknek az erejével. Azzal is, ha elszakadt ez a láthatatlan kötél, milyen lelki sérülést okoz egy egész életre.
Az eltelt idő folyamán átértékelte a szeretet fogalmát a nevelt gyermekeivel kapcsolatban. Mint az imát mondogatta magában, ha lelki fájdalmat élt át miattuk.
– Nem az én gyermekem, nem én szültem. Isten hozzám küldte, hogy segítsek rajta. Nekem ételt, italt, meleget, tudást kell adnom. Nem szerethetem feltételek nélkül, nincs hozzá jogom, nem tartoznak hozzám, csak átutazók az életemben. Míg szükségük van rám, itt vannak, de csak addig. Ha köszönés nélkül elmennek, azt is el kell fogadnom, nem építhetek rájuk jövőt.
Úgy gondolta, ha ezzel a tudattal él, könnyebb lesz számára ez a feladat, amit elvállalt. Azzal nem számolt, hogy az élet írja a forgatókönyvet, amit nem tudott befolyásolni.
A szeretet ahol jól érzi magát, tanyát üt a házban, a szívekben, kéretlenül. Az érzelmek mindig szabálytalanok, matematikailag kiszámíthatatlanok.
A gyerekek a biztonságban, nyugalomban egyre jobban érezték magukat. Az iskolai konfliktusok kezelésére is megérkezett a segítség, az új osztályfőnök személyében, aki észrevette, hogy Tomi szimpátiával, bizalommal fordul felé, és ezt gyorsan ki is használta. Kevés órát adott az osztályának, csak a kollégái, illetve a gyerekek jelzéseire támaszkodhatott, de ez is pont elég volt, hogy rájöjjön az osztályában örökké feszültség van. Sokat beszélgetett Nórival is Tomi viselkedése miatt, közben törte a fejét a megoldáson.
Egy nap a tanárnő gyönyörű, drága bőrkötéses naplót adott át Tominak.
– Én írtam az első mondatokat, te írod a következőt, de úgy, hogy ki tudjam olvasni. Írd le mi történik veled egész nap az iskolában, mit csinálsz, hogy oldod meg a problémáid, például ha bántanak. Mindennap add ide, hogy válaszolni tudjak, így fogunk, igaz kicsit rendhagyóan nagyon sokat beszélgetni.
Tomi elkezdte írói pályafutását. Mindent leirt részletesen, csak egyet nem tudott maradéktalanul teljesíteni, az olvashatóságát. Ezért a tanárnőnek meg kellett a Tomi-írást tanulni. Tomi írt a beszólásokról, ki anyázta, ki lökdöste. A tanárnő válaszolgatott.
– Nem volt helyes amit tettél, máskor gondolkozz előbb, mielőtt cselekszel!
Tominak egyre jobban letisztultak a napjai az iskolában, ha jól ment ki a konfliktusból, a tanárnő megdicsérte.
– Nagyon büszke vagyok rád Tomi, csak így tovább!
Tomi szemében ez a törékeny tanárnő a legmegbízhatóbb ember lett a világon, mindig a nyomába loholt. Ostromolta a szünetekben, kérdéseket tett fel neki, folyamatosan érdeklődött egészségi állapota iránt. A tanárnőt nem zavarta, lassan nem csak ő, a lányai és a férje is szeretettel fordult Tomi felé. Megérezte ezt a gyermek is, utolsónak indult haza az iskolából, szedte a szemetet, pakolt, ácsorgott, egy mosolyért, egy kedves elismerésért.
A pszichiáternő a javulást elismerve felfüggesztette a gyógyszer szedését.
– Szép lassan, fokozatosan hagyjuk el, aztán majd meglátjuk, mi lesz – mondta kedves mosollyal, örült, hogy Tomi nem dühöng már, kezd önmaga lenni.
Tomi szerette az embereket, az értékrendje annyira sajátos volt, hogy nem tudott különbséget tenni ismerős és ismeretlen között. Ha felszálltak egy buszra, megkérdezte a vadidegen sofőrtől is:
– Hoogy ttteccik lenni, buszsofőr bbácsi?
Nóri most már csak azért imádkozott, hogy ne csalódjon újra az emberek iránti őszinte hitében.
Pisti járt szorgalmasan Lilivel iskolába, sok segítséget kapott a kislánytól. Volt neki is gondja bőven a beilleszkedéssel, szerencsére már nem azért, mert éhezett. Nyomta a pesti lepukkant utcai szöveget, nagy lett a hangja, amit a falusi kemény fiúk nem díjaztak. Gyorsan rájöttek, hogy a nagy szövegelés mögött egy gyáva félénk nyuszi van. Ezután többször befenyítették, ilyenkor kerülővel mert csak haza menni az iskolából.
Előjött a dili-hoppja is, ha sérelem érte körözött egész szünetben, ugyanúgy mint a pesti iskolában. Lett egy komoly védelmezője az osztályából, egy nagy darab lány, Marika, akitől a fiúk is féltek.
Figyelte mindig Pistit, ha szükségesnek látta a védelmére kelt. Nórinak személyesen ő számolt be egy véletlen utcai találkozásukkor, hogyan vigyáz Pistire.
Már kezdett az életük kiszámíthatóvá válni, amikor egy telefonhívás nem várt fordulatot hozott.
– Egy tizenhét éves kislányért kell holnap elutaznom – jelentette be Nóri a hírt, mikor letette a telefont.
– Tizenhét éves, mit keres az nevelőcsaládban? – csodálkozott el a párja.
– Holnap kiderül – válaszolt röviden Nóri. 

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

 


Tanuld meg ezt a versemet,

mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad,
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég —
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz, és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz,
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó —
memóriádból szedd elő,
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed —
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hova mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn,
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
S mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)

2023. március 14., kedd

Furcsaságok




Pisti hasonlóan Tomihoz, pillanatokon belül át tudott lényegülni, ilyenkor megszűnt körülötte a külső világ. Ösztönösen védekezett amikor kilépett a tudata a való világból, az álomvilág mint egy védőpajzs védte őket a kiszolgáltatottságuk ellen. Pisti is szorongott, de nem úgy, mint Tomi. Nem sírt, nem hisztizett, szó nélkül tűrte, hogy sodorta, dobálta az élet. Neki sem volt egy fikarcnyi értékrendje sem, az ünneplő ruha ugyanolyan értékű volt számára, mint a kopott, ezeréves. Ha nem szólnak rá, hónapokig járt volna ugyanabban a pólóban. Az sem érdekelte, ha elszakadt, kilyukadt a ruhája. Napokig klaffogott az iskolába a felvált talpú cipőben. Könyörgött Nóri, hogy szóljon, mert őt minősíti az iskola meg a falu is, ha rendetlen koszos ruhában, szakadt cipőben jár. Pisti kikerekítette rá a nagy kék szemeit, csodálkozva hallgatta. Nem értette miért aggodalmaskodik feleslegesen annyit.

Rendre előjöttek a pótcselekvések, különös reakciók, amiket produkáltak napról napra. Nem tudta megfejteni mindnek az okát, azt sem, hogy milyen gondolatok űzték egymást a fejükben, amikor különleges viselkedésükkel sokkolták. Mint például azon a napon mikor arra lett figyelmes, hogy Pisti tudatosan okoz magának fájdalmat. Kint voltak mindnyájan a kertben zöldborsót szüretelni, amikor meglátta, hogy Pisti tiszta erővel dobálja magát a kert végén a mezőn. Ijesztő volt amit csinált, minden ugrás után egy zuhanás következett, mint egy kamikaze, úgy csapódott bele a földbe.

– Jaj, mit művel a tesód! – kiáltott Tominak. Tomi felegyenesedve hátranézett, kicsit elgondolkodott, aztán legyintett a kezével.

– Mmmindig eezt ccsinááljja, hh..ha ééhes.

– Akkor menjünk vacsorázni! – sietett Pisti felé, hogy leállítsa a mutatványt.

Máskor azt látta, hogy a kezeit imára kulcsolva térdepel a ház előtti fűben, közben mormog valamit, hajbókolt. Nézte egy darabig az imádkozó fiút, aztán szólt Ferencnek, nézze ő is, mit csinál a gyerek odakint. Ferenc is értetlenül figyelte mielőtt megszólalt.

– Remélem nem valami különleges vallású, vagy szektás szegény.

Pisti nyugodtan felállt a hajbókolás után, leporolta magát, megkönnyebbült arccal elindúlt a ház felé.

– Bocsánat a viselkedésemért – állt meg előttük, mint aki várja a feloldozást.

– Rendben van Pistikém – hagyták rá mindketten, de ha megölték volna őket akkor sem tudták volna eldönteni, mit követett el, mire kért bocsánatot.

Az elgörbült könyöke miatt egy héten kétszer a közeli városban lévő gyógytornászhoz jártak. Pisti nagyon megkedvelte ezeket a gyakorlatokat. Vagy Stellát, a gyönyörű gyógytornásznőt? Teljesen mindegy mi volt az oka, a lényeg, hogy szeptemberre olyanná vált a karja, mint újkorában volt. A ház előtti jonatán almafa kinyúló erős ága is segített a gyógyulásban, amin Stella tanácsára mindennap lógott egy kicsit. Sose hagyta ki a napi nyújtózkodást. Felkapaszkodott a fa ágára, percekig ott lógott, közben szemlélte a kertet. Ha egyszer Stella kérte, lógni kellett, nagyon komolyan vette az utasítást.

Elindulhatott Tomival is a felderítő útra. Első útjuk a gyógypedagógiára vezetett, következő a logopédiára, majd pszichológushoz és gyermek idegorvoshoz. Megjárták a hadak útját, mire Tomi valódi énje kibontakozott. A vizsgálatok kiderítették, hogy van alapja a különleges viselkedésének. Idegrendszeri gyengeségét egyértelműen diagnosztizálták, a dadogása, a hangképzési zavarokkal felerősödve jelentkezett. Baj volt a kéz motorikus teljesítményével, a szájában lévő sok kirohadt tejfog mellé társult egy csomó afta, melyek fájdalmas gócokként keserítették az életét. Megállapították, hogy a gyerek súlyosan alultáplált. A pszichológus kirakós játékot készítettet vele. Rengeteg dolgot odarakott elébe, és arra kérte, rakjon ki belőle bármit, ami éppen eszébe jut. Tomi elmélyült a feladatban. A végeredmény mindent elárult róla. Kirakott egy központi helyet, ami körül több körben, mint egy védelmi erődben helyezkedtek el a tárgyak, élőlények. A központban természetesen a konyha volt. Asztal, szék, ennivalók, gyümölcsök, sütemények, kenyér. Körülötte veszélyes ragadozók, oroszlán, tigris, farkas. A külső körben katonák, fegyverekkel, ágyúval. Egyértelmű kép tárult elénk, Tomi életének középpontja az étel, amit mindenáron védelmezni kell. Későbbi vizsgálatoknál kiderült, van egy kis autizmusa is, ezért beszél magában és a tárgyakkal. A kommunikációja az emberekkel és a szemkontaktusa átlagon aluli.Betöltötte a nyolcadik évét mikor elmerték engedni első osztályba. A gyógypedagógus kiemelt fejlesztést írt elő számára.Pisti is évet halasztott, olyan nagy volt az ismerethiánya, hogy elkerülhetetlenné vált az ismétlés. Egy osztályba került Lilivel. A személyiségzavar, az önértékelés hiánya, a gyenge idegrendszer megtette a magáét, a fiúk egyre több konfliktusba sodródtak a közösségben. Nehéz napok következtek.Az iskola folyamatosan visszaköszönt a családnak. Minden napra jutott egy rendhagyó esemény.
– Nem tud Tomi egy helyben ülni! Mindig matat! Galacsin a füzete! Firkál! Pad alatt van! Verekszik! Idegrohamai vannak!
Az év elején táskába berakott, szépen bekötött füzetek, könyvek, két hét múlva már gyűrött, szakadt, firkált hulladékká váltak. Még ha tudta is Tomi a leckét, azért kapott fekete pontot, mert nem beszélt, nem dolgozott órán. Későbbiekben is csak krisz-kraszokat firkált betűk számok helyett. Mikor valaki beszólt neki, vagy leanyázta, teljes erőből támadott. Nóri a sok iskolából jövő panasz miatt elvitte pszichiáterhez. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele a gyógyszerek csak elfedik a bajt, nem gyógyítanak véglegesen. Mégis volt pozitívum, Tomi megszerette a doktornőt, várta a találkozásokat.
Mégsem maradtak el a kétségbeesett telefonhívások az iskolából.
– Bevette Tomi a gyógyszerét?! Nem bírunk vele, rúgja a kukát az udvaron, ordít, fojtogat!
Nóri kétségbeesve kereste az okokat, hogy mi váltja ki Tomiban az agressziót. Otthon semmi különöset nem tapasztalt a viselkedésében, mintha csak a közösségben uralkodna el rajta . Azt se értette, hogy bármilyen éjszakai ruhát ad rá, reggelre mindig anyaszült meztelen, mikor felébred. Álmában vetkőzött. Hanna, a barátnője kezeslábast hozott neki.
– Na, ebből nem tud kibújni!
De kibújt abból is reggelre, mint egy szabaduló művész. Nóri félt attól is, hogy megfázik, meg nyugtalanította miért csinálja?
Minden nap elébe ment a napközibe, megállt a sötétben, és benézett az ablakon, figyelte a teremben tanulgató Tomit. Nem tudott nyugton ülni, a tanároknak igazuk volt. Mindig rágott valamit. A vállait előre-hátra lökte, a lábaival is lépegetett a pad alatt. Egyik este felismerte mit rág, egy szívószálat eszegetett elmélyülten. Akkor este gondterhelten lépegetett Tomi mellett. A fiú megérezte, hogy valami miatt aggódik meg is kérdezte.
– Mmmmi a bbaj mama?
– Nincs semmi bajom, ne aggódj, csak néha nem értek dolgokat. Például láttam, hogy míg tanúltál megettél egy egész szívószálat. Arra gondoltam, talán rossz volt és kevés amit adtak ma a napköziben.
Tomi elvigyorodott.
– Jjjó vvolt a kkkaja, mmama, kkétsszer rrrepetáztam. – kicsit elmélázott, mielőtt folytatta – Aamugy mmindíg éhes vvagyok, hha sokat eeszek akkor is.

Valami meglepetést minden napra tartogatott, sohasem volt teljes a nyugalom, gondoskodott róla, hogy legyen miről duruzsolni a két felnőttnek.
Egy este felfedezték, hogy nem hall jól. Oda se figyelt, amikor Nórika többször kért tőle egy szívességet.
– Tomi, hozd ide a poharam – kérte már sokadára a gyereket. Tomi meg se mozdult, Nóri meglökte Ferenc karját.
– Figyelj, szerintem nem hallja, mit mondok neki.
– Mert szórakozott, próbáld újból – figyelmeztette közben mosolygott. Arra gondolt, hogy minden kis bolhából elefántot csinál.
Végre Tomi odafigyelt.
– Mmi aaz, mama?
– Hozd ide a poharam! – suttogta Nóri.
Tomi felállt, odavitte a papucsát.
– Nem ezt kértem, a poharam – suttogott tovább Nóri. Tomi odavitte a kólás üveget, az újságot, végül sírásra görbült a szája.
– Miit kkérsz mmama, hahangosabban!
Nóri elvitte a háziorvosához. Több napos parafinolajos kezelés után egy alapos fülmosás következett. Még az orvos is meglepődött amikor a langyos víz színes ceruzahegyet mosott ki a füléből. 

– Oda kell figyelni Nórika – közölte mosolyogva a háziorvos –, szűkek a hallójáratok, régi füldugó volt beállva, nagyon nehezen tudtuk kitisztítani.
Mikor a hangok eljutottak szabadon Tomihoz, az értelme is gyors iramban változott.
 Egy alkalommal filmet nézett a család, ahol a kis medvebocs anyukáját lelőtték.
A kis bocs viszontagságos élete annyira kikészítette Tomit, hogy szabályszerűen sokkos sírásba kezdett.
Sokáig kellett nyugtatgatni. Talán saját magát látta az árva bocsban. Senki nem nevette ki, inkább megijedtek, mi van vele. Hasonló szituáció az iskolában, már gúnyolódásba torkollott. Ráéreztek a gyerekek Tomi és Pisti érzékeny oldalára, sebezhetőségére. Jól szórakoztak ha ki tudták hozni őket a sodrukból, röhögve nézték a dühöngésüket.
Egy esős nap elébe ment az iskolába. A folyosón meglátott több gyereket, kettő erőből rugdosott egy földön összekuporodó alakot. Ráérzett, hogy Tomit rúgják a földön. Mikor meglátták közeledni a nagyhangú társaság futásnak eredt. Nóri a fiú vécébe is utánuk ment. Nagyon dühös lett. 

– Hol vannak a tanárok ilyenkor? – kiabált, mivel sem pedellust, sem tanárfelügyelőt nem látott a folyosón.

Ezzel a két fiúval nyolcadik osztály végéig perben volt Tomi. A vitákból egy darabig mindig Tomi került ki vesztesen. Idegrohamot kapott, csúnyán be-beszólt, rúgta az ajtót, padot, ami elébe került. Míg az egyik évben másik osztályfőnököt kapott, szociálpedagógus végzettségűt. A tanárnői első nap ráérzett Tomi iskolai drámájára.
Nóri nem szerette a szülőkkel való kapcsolattartást. Ideges lett minden egyes találkozótól. Maga se értette miért nem tud túllépni rajta, hisz tudta, hogy át kellene. Hazagondozás, kapcsolaterősítés, tájékoztatás... tudta jól, hogy nem kerülheti el, hisz erre készítették fel a tanfolyamon. De nem értette, miért kell hazagondozni egy alkoholistához például egy gyereket, vagy olyanhoz, aki még magát se tudja fent tartani. Tomi anyatalálkozók előtt és után, teljesen kezelhetetlenné vált.
Ezeken a napokon már az indulás is fárasztó volt, kötözködött, rohangált, örökké beszélt. Mikor az anyját meglátta átváltozott. A székeket döntögette, vagy hintázott rajtuk, nagy hangon követelődzött. Az anyja jókat röhögött rajta, élvezte a szertelen viselkedést.
Ezekre a találkozókra eleinte becsületesen jött az anya. Néha hozott valamit, de sokszor észrevette Nóri, hogy a nekik eltett szendviccsel etették az anyjukat. Az asszonyon semmi sem változott, elhanyagolt ruházata orrfacsaró szagot árasztott minden alkalommal. Az ujjai sárgák voltak a nikotintól, rövid vöröses szőke haja zsírosan lógott a szemébe.
– Nincs munka falun, felmegyek Pestre. Kaptam az egyháztól segítséget, megyek konyhára – mondta az utolsó találkozón. Nóri előírás szerint tájékoztatta a gyerekekről, az iskoláról, voltak-e betegek, mindenről, ami egy anyát érdekelhet. De nem tapasztalt nagy érdeklődést, ha jó idő volt, elmentek a városba, ha rossz idő volt, ültek az asztalnál, röhögtek, ökörködtek. Az anyja vacak mobilján játszottak. Nem csak Nóri a felügyelők és több szülő is csóválta a fejét amikor odanéztek a hangoskodásra.
Hazafelé a buszon Nóri sokat rászólt Tomira, mert képtelen volt visszazökkenni a normális kerékvágásba. Vagy az ülésre állt fel, vagy az ülés alá mászott, közben vigyorogva várta a hatást. Ilyenkor nagyon kimerült idegileg mire hazaértek. Pisti közömbösen ült gondolataiba mélyedve, nem érdekelte az öccse viselkedése, nem szólt rá. A tudata visszarepült az anyjához. Filózgatott az élet dolgairól.
Nóri tudta, hogy ezek természetes reakciók, mégis rosszul érezte magát tőle. Köszönetet se várt semmiért, hisz ez volt a dolga, a feladata. Közben egyre jobban szembesült azzal, hogy lélekben nagyon meg kell erősödnie, hogy át tudjon lépni a hirtelen jött rossz gondolatokon. Nem tudta közömbösen szemlélni, hogy a két fiú, akikért hónapok óta nagy erőfeszítéssel dolgozott, hogy megállják a helyüket a közösségben, erőre kapjanak szellemi, fizikai szinten, milyen végtelen szeretettel, imádattal lógnak az anya nyakán, annak az asszonynak a nyakán, aki mellett majdnem éhen haltak.
Egy ilyen anyatalálkozó után, szükségszerűen átértékelte a szeretet fogalmát.