Üdvözöllek! Blogregényeim és verseim mellett sok irodalmi gyöngyszem is megtalálható az oldalon.
A mellére volt tetoválva:
Szabadság – vagy halál.
Ó, embervégzet, embervégzet,
Mely eszményének menedéket
Csak az orgyilkos fegyverben talál.
A Szabadságért! – Ó, a szabadságnak
Egyetlenegy hófehér útja van,
És érte mégis piros úton járnak
S piros útra tért a boldogtalan.
Gyilkolt, s meghalt. Ki ítél igazán?
Széttépte a tömeg. –
Sírjának elképzelt kövére
Két lángoló sort mégis véssetek:
Nem találkozott szegény az Igével:
“Aki fegyvert von, fegyver által vész el.”
1934 október 11
Add uram
hogy ne kelljen minden reggel
megvirradni a te neveddel
s a mindennapi békességet
kínokkal kiérdemelni
és kopott kancsal szentjeid
előtt motyogva térdepelni
és ne legyen a szerelem vétek
az álmokat ne sújtsa átok
az igaz adjon üdvösséget
és én már mindent megbocsátok
uram
én nem félem a gonoszt
de ne vígy engem kísértésbe
bocsásd meg kamasz vétkeim
én megfizettem érte
uram
én nem hiszem az ég csodáit
bizonyosságot nem adott a föld
add
hogy ne kelljen leborulnom
még nagyságod előtt
s esküdnöm sem
a bárány öt sebére
uram
már régen csak kételkedem
legyen tied a hatalom
dicsőség
s engem
őrizzen meg a végtelen
Petri György - Csak egy személy
Furcsán jött a hajnal, nem tolakodott,
csendben megült az ablakomon.
Már nincs aki sóhajtva rám szóljon: nézd, megint
felhős az ég,
ma újra szomorú és fáradt leszek.
Nem akartam már érveket felhozni: nincs igazad
a világ szép, a madarak dalolnak... egyáltalán
miről beszélsz??
mert …tudom,
hogy nemsokára meghalsz... itt hagysz engem…
engem, aki mindig
becsapott… álszent módon hitegettelek
hogy ez csak
pillanatnyi érzés, majd elmúlik
mint a
felhorzsolt seb, begyógyul észrevétlen,
még ezernyi szép
nap vár ránk…
még sokat nevetünk…
Nem mondtad soha , hogy nem hiszel nekem,
csak
elfordítottad a fejed…
és ajkadon
csendben elsimultak a mosolyok…
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
1933-1934 tele
Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
Nóri tudta, hogy náluk milyen lesz ha Lacit fogadják a szülei. Az ő anyja a nagy szegénységben megtanulta, hogyan kell üres éléskamrából is ünnepi ebédet varázsolni. Amikor meg telt is rá, a főztjét senki sem tudta leszólni. Azt is tudta, hogy milyen izgalommal és szeretettel fogja várni azt a férfit, aki olyan sokat jelent a lányának. Az apja, amikor megérkeztek, lekezelt a kedvesével. Keményen férfiasan.
– Isten hozott fiam, gyere csak kerülj beljebb!
Az anyja ott hagyta a tűzhelyet, elébük sietett, megölelgette Lacit, jól meg nézte magának, azután elismerően bólogatott a párja felé. Tetszett neki a magas, komoly fiatalember. Leültek az ebédlőasztalhoz. Ment volna segíteni az anyjának, de az anyja határozottan rászólt.
– Nem illik magára hagyni a legényt, lányom!
Ebéd előtt az apja elővette a méregerős kisüsti pálinkát.
– No, hadd lássam milyen legény vagy! – és öntötte a pohárba magának meg Lacinak is a „vitriolt". A beszélgetés ezután megállíthatatlanul folyt köztük a politikáról, gazdálkodásról, úgy általában az élet fontos dolgairól. Aztán minden bevezetés nélkül rákérdezett Lacira.
– A lányommal milyen a szándékod fiam?
Lacit nem lepte meg a kérdés, csak mosolygott. Felállt az asztal mellől, komoly arccal belefogott a lánykérésbe, hisz ezt várta tőle Nóri apja.
– Később akartam, de ha már megkérdezte, szeretném megkérni maguktól a Nórika kezét. Nemrégen járunk együtt, mégis úgy érezzük, nincs mire várni. Szeretem és ő is ugyanúgy engem.
Türelmetlenül várta a választ, ami meg is érkezett azonnal.
– Jól van fiam, neked adjuk. – mondta az apja, és ezzel le is zárta a hivatalos formaságokat – Együnk most már, kihűl az étel.
Nóri elbűvölten nézett Lacira, nem gondolta, hogy lánykérés lesz az első találkozón. Amikor ketten maradtak meg is kérdezte, tényleg komolyan mondta-e, vagy csak muszájból, az apja miatt?
– Komolyan bizony, ha nem kérdez rá, akkor is lánykérésre jöttem, úgy van ahogy mondtam, minek halogassuk az egybekelést.
Márciusban tartották meg az esküvőt. A tavaszi nap erőlködve küldte a meleget a lakodalmas menetre. A menyasszonyi ruhára fel kellett venni egy kis prémes kabátot, hosszú volt az út a templomig.
A faluban a szokás mindig az volt, hogy végigmegy a menet gyalog a templomig, meg vissza. Sokan voltak kíváncsiak rájuk is. A leselkedők így láthatták meg a rokonságát, hogyan néz ki menyasszonyként a messziről jött vőlegénye mellett. A temetés a lakodalom a falu életének szerves része, nem változott azóta sem, napokon keresztül lehetett beszélgetni róla.
A lagzit háznál tartották, cigányzenészek muzsikáltak hajnalig. A szegénység az esküvőjére is rányomta a bélyegét, amit aztán keserű szájízzel hordozott a lelkében hosszú ideig. Évekkel később tért csak napirendre felette, mikor már másként látta a körülötte lévő világot, hogy mégis csak róla szólt az a nap, ha kicsit másként is, mint ahogy megálmodta előtte sokszor, milyen is lesz majd az ő lakodalma egyszer.
De azon a napon még nem érezte, hogy az egész felhajtás őérte és Laciért történ . Lakodalom kell, azt mondta az anyja, mert úgy illik, hogy legyen.
A menyasszonyi ruháját az előtte két évvel férjhez ment unokanővére adta kölcsön, nem is érezte magát jól benne. A fátyol hosszú volt, csavarodott tekeredett, nem tudott mit kezdeni vele a szűk helyen a sokaságban, a fejdísz hasonló volt, mint az üknagyanyáké, túlságosan is régi módú mirtusz koszorú.
A vendégeket az anyja nem tudta rendesen leültetni az étkezéshez. Volt idő, hogy mint menyasszonynak helye se került, a ricsajozó gyerekek közé ment megpihenni. Talán csak az vigasztalta, hogy vele ellentétben mindenki jól érezte magát, talán a legjobban Laci. Nevetett, örökké mozgásban volt, megtáncoltatta a rokonság női tagjait.
Másnap reggel tele volt alvó emberekkel a ház, szállingóztak elfelé, ők is pakoltak egy hétre Hajdúszoboszlóra. A Gazdaságtól kapták ajándékba nászútra azt az egy hetet.
Ez a hét volt a legszebb, kárpótolta teljesen a lagziban érzett hiányérzetét. Tervezgették a céljaikat, megosztották egymással az álmaikat. Úgy gondolták, ketten olyan erősek, hogy mindent elérnek, amit megálmodtak. Még akkor nem sejtették, hogy mennyi fájdalom, lemondás kíséri az eljövendő közös éveiket.
A szegénység, ami uralkodott rajtuk, nem engedte ki őket a rabszolgasorsból, az álmokért való szenvedélyes küzdelmüket lassan faragta az idő, a hatalmas szerelemérzést is viharokkal tépte, elvette, visszaadta. Játszott velük az élet.
Másnap este meg is hallotta a szállása elé érkező motor zúgását, örömmel nyitotta az ajtót. Laci mosolyogva támasztotta le a motort.
– Elhoztam, valameddig bírni fogja, kérhetne másikat, jár erre a munkára. Van ettől jobb is raktáron.
– Megpróbálom, de csak ha megint elromlik, remélem sokára – válaszolt zavartan.
Laci nem nagyon mutatta, hogy siet, mindig előhozakodott valamivel, például megkérdezte, hogy szokott e szórakozni, mert van lehetőség itt is a fiataloknak elütni az estéket.
– Jó lenne, halálra unom magam – hagyta rá, közben arra gondolt, hogy rendesen hülyíti, nem lehet ott a világvégén semmi. Nem hallott ugyanis addig róla semmit.
– Akkor... szombaton eljövök, elkísérem... ha akarja... most megyek is, dolgom van – de még várta a biztatást, áthatóan nézte ahogy az ajtófélfát vigyázta. Érezte, hogy kezd kellemetlenné válni a hallgatása, nagy nehezen kinyögte a választ.
– Majd meggondolom.
Amikor Laci elment, bement a kis odújába. Leült a vaságya szélére, és rádöbbent, hogy nem érti mi történik vele, miért blokkolt le, miért vert a szíve a torkában? Csessze meg, biztosan észrevette, jól szórakozhat azóta rajta. Gondolataiban visszacsengtek az utolsó szavai: " Majd meggondolom"... hogy is lehet valaki ilyen ütődött, mit kell neki ezen gondolkodni? Mi a francért nem mondta, amit akkor is érzett, hogy: – Igen, igen! Azóta minden percben erre vártam, mióta bele néztem azokba a kék szemekbe, vártam újra a találkozást, hogy lássam a mosolyát, egy pillantását, amitől megállt velem az idő, és végre éreztem a kicsi villanásokat fellobbanni, amik úgy rezdültek az idegek szálain bennem, mint az esti szerenád síró dallama a szerelmes hegedűjének húrján. Talán ezt hívják szerelemnek? Erről papoltak a csajok az iskolában, hogy nincs erő a lábadban, zakatol a szíved?
Mindig szerette volna átélni, hogy igenis van ilyen, mert addig nem hitte el. A másik, aki szerette őt, annál nem érzett ilyet, az más volt, mégis szerette, de nem így. Ez más, ez egy csodálatos érzés, ami teljesen kikészít. Remélte, elmúlik hamar, úgy ahogy jött. Lehajtotta a fejét szomorúság uralkodott el rajta. Nem szabad, hogy észre vegye, hogy tetszik neki, be kell fejeznie a képzelgést. Mit akar ettől a férfitól, nem ismeri, azt se tudja kicsoda? Az is lehet fogadást kötött rá, jó hecc lesz a haveroknál, ha sikerül becserkészni a kis gyakornokot. Gyanússá vált számára a hirtelen randevú.
Laci is töprengett és dühös volt, hogy az első percben kiadta magát, amikor találkozóra hívta a gyakornoklányt. Azt se tudja kicsoda, honnan jött? Lehet valami felfuvalkodott, csak nevet rajta – gondolta át az estét, míg sétált hazafelé az egyre sötétebbé váló éjszakában. Lehet, el sem megy vele, ő csak egy szerelő – tett pontot a meditáció végére. Nem tudott ellenállni, sokat gondolt Nórira. Nehezen múlt el a hét, sűrűn nézett a bekötő út felé, hátha arra suhan a motorján. Várta a szombatot, reménykedett, hogy újra lássa. Önmagának se tudta megmagyarázni mi történt vele, nem tudta kiverni a fejéből a szomorú barna szemeket, úgy érezte már hozzá tartoznak örökre. Milyen véletlen, hogy lerobbant a motorja, meg az is, hogy őneki adta oda az öreg szaki kijavítani. Furcsa az egész, hogy rágondolt, mikor tudta, hogy ki sem látszik a munkából. Két erőgépet javított, állt miattuk a munka a határban. Ki ez a lány, és honnan jött ide a világvégére?
Nóri végül mégis úgy döntött, elfogadja a meghívást. Várta a szombatot, érdeklődött, milyen az a hely, ahol összegyűlnek a fiatalok. A főnökével is megbeszélte hová hívta meg egy fiatal ember, hihetetlen szerinte, hogy van a pusztán szórakozóhely.
– Hogyne lenne, azért ez a hely nem a világvége. Igaz bejárnak Újvárosba vagy Debrecenbe ha van valami koncert vagy nagyobb buli. De ez se rossz, ne félj tőle, zene van, lehet táncolni rá – biztatta Nórit.
Eljött a szombat, már előtte való nap kikészítette a ruháját, ott sorakozott minden a székek karfáján. Gondosan öltözött, ne hozzon szégyent a férfira, ha az oldalán megjelenik a helyi fiatalok között.
Sokat várt, már azt gondolta nem is megy érte, csak szórakozott vele. Kinézett a kis ablakon sűrűn, nézte az üres elhagyott utca részt, amihez nem tartozott utca. Mindig szorongott miatta, kiváltképp az egyedülléttől, hisz az irodaház úgy állt ott, mint egy memento, poros, köves út vezetett előtte el a keltetőig, azon túl akácos, cserjés sötétlett, villany, mint a harcedzett bokszoló fogsora, hiányzón fénylett fel itt, ott, a sötétségben. A kis útszakasz végén leengedett sorompó lazsált, hírül adva annak, aki arra járt, hogy ott zárt terület van, igaz kerítés nélkül. Az ment be, aki akart. A sorompón túl jobbról, felfénylett a falu villanyégőinek gyöngyfüzére, másik oldalon amerre nézett, csak a csillagos ég világította be a pusztát. Kinézett már sokadjára, mikor meglátta, hogy ott áll a szerelő az épület előtt, szívja a cigarettáját.
Ugyan miért nem kopog be? Kezdett szorongani, biztosan azon gondolkodik, megbánta, hogy odament érte.
Ő ment ki, nyitotta az ajtót, dorgálta a férfit.
– Sokat késett, már vissza akartam vetkőzni, mi a baj?
– Jön akkor? Gondoltam nem akar... tolakodó voltam a múltkor – válaszolt halkan a férfi.
Míg bandukoltak Borsós felé, oldódott köztük a hangulat. Laci a barátairól mesélt sok megtörtént esetet, fiatalkori csínytevéseket.
– Nem sokat változtak, mindjárt megismeri őket.
A nagy ebédlő volt átalakítva táncos helynek, magnóból áradt a zene, vagy húszan lehettek bent a teremben. Mikor beléptek, mindenki feléjük fordult. Nóri tudta, hogy csinos, hogy jól néz ki, nem lesz baj. Laci köszönt a haverjainak, bemutatta nekik. Önkénytelenül átölelte a vállát, hogy lássák, összetartoznak. Lassú táncba kezdtek, beszélgettek.
– Nincs barátnőd? – kérdezte Nóri a férfit, de már tegezte, kérés nélkül.
– Most szereltem le két hónapja a katonaságtól... de van barátnőm, ismered is – szorította magához – itt van velem.
Később rájött, hogy semmi sem történik ok nélkül az életében. Már nem akart lovagolni, önmagának merte csak bevallani, hogy fél tőle. Másnak bedobta a félrevezető szöveget – Ez a ló nem nekem való, majd másikat kérek... ugyanis kiszámíthatatlan a természete.
Rákényszerült a motorozásra, jó időben az volt a leggyorsabb. Csak ha eset az eső, akkor ült Jóska kocsis mellé a konflis szekérre. Sürgős dolga akadt aznap is, mikor a motorkerékpárja különleges pufogással lefulladt.
Biztos a gyertya lazult ki a hepe-hupás utakon – gondolta, és leállt az út mellé. Már nyakig olajos volt, de nem tudta megjavítani, az agyonhajszolt szolgálati motorkerékpár beadta a kulcsot. Nem látott más választást, betolta a gépműhelybe. Folyt róla a víz mire az egy kilométert megtette. Beengedték szó nélkül a portán. Az öreg portás amikor odaért azonnal tudta, hogy mi miatt akar bejutni.
-- Bedöglött? -- nézegette a portól ellepett gépjárművet.-- Menjen csak kislány, az udvar végibe van a szerelő műhely, majd a gondjaikba veszik ezt az ócskavasat. Csoda, hogy gurul még.
Tolta hát tovább a megadott irányba. A szerelő műhely kétszárnyú vasajtaja nyitva volt, odabent két traktort javítottak a szerelők. Kint az ajtó előtt is állt egy nagy Dutra, olyan mélykék volt a színe mint az égboltnak.
– Mi van kislány, csak nem ledobta ez a moci is, mint a lova? – nevetett rá bentről egy idős szerelő.
– Na, de könnyen megy a hír! Nem dobott le, csak nem akar beindulni az istennek se – válaszolt Nóri ingerülten – Milyen kicsi a világ, már itt is rajta szórakoznak.
Kicsi volt, de a kis létszámú település hamar szétdobta a hírt az új gyakornokról, aki kóstolgatja az anyaföldjüket, ha kimegy lovagolni a pusztára.
– Jól van... odaadom Lacinak, majd ő megcsinálja, lehet úgy öt nap múlva érdeklődni – közölte most már komolyabb hangnemben a férfi, hogy mire számíthat.
– Ki az a Laci? – érdeklődött Nórika.
– Ott van, ni! – mutatott az udvar vége felé a szerelő, de Nóri csak egy görnyedt alakot látott, nem ment oda, hogy megismerje. Semmi kedve nem volt nyakig olajosan grasszálni a műhely udvarán, ahol mintha ebédszünet jött volna el, a férfiak abbahagyták a munkát, és azzal töltötték az idejüket, hogy őt mustrálták.
-- Mondja meg neki, hogy siessen vele, nehezen végzem nélküle a munkám.-- Maga tudja. Nem szereti, ha csak üzengetnek neki.
Ezután mindennap igazodnia kellett Józsihoz. Aznap is, amikor megkapták a hírt, Szettyénesen hullnak a libák, mint a legyek. Éjfélig ott voltak. Az állatorvos oltotta lefelé a libákat, a betegeket karanténba rakták. Embertelen munka volt, versenyfutás az idővel. Nagyon kimerült estére, de hogy a baj még több legyen az eső is eleredt mikor hazafelé indultak. A viharlámpa annyi volt a síkságon, mintha csak egy szentjánosbogár lett volna a tenyerében, pislákolt, még jobban elvezette őket a földes útról. A debreceni nagy-árok mellett haladtak kifelé az aszfaltos útig. Úgy egy kilométerre jutottak, amikor a lovak túlságosan megközelítették az árkot. Csúszott a szekér, borult az árokba, magával rántva a két lovat is. Azok rémülten kapálóztak a csapdában az árok iszapjában fetrengve. A kocsis éktelen káromkodásba kezdett, lovak mentésére sietett, akasztotta kifelé az istrángot. Nóri is kúszott kifelé minden erejét összeszedve a csapdából, de a lába alászorult a kopózó üstnek, meg se tudott mozdulni. Úgy érezte vége az életének, ott hal meg a hortobágyi iszapos pocsolyában. Végül a kapálódzó lovaknak köszönhette, hogy elcsúszott róla a hatalmas üst és ki tudott kúszni a sárból. Az árokparton összegörnyedve hányingerrel küszködött, sáros kezével törölgette magát. Aztán ő is káromkodott, életében először.
– Hogy az Isten verje meg ezt a rohadt világot! Azt a nyomorult szentséges ...
A kocsis először meglepődött, aztán a csendes szavú ember olyan durván ráordított, hogy mindjárt észhez tért.
– Ne káromolja Istent, inkább segítsen kiakasztani a lovat! – de már akkor az egyik ló ki tudott ugrani.
– Fogja meg, fogja meg! – kiabált a kocsis – világgá megy a ló! – Nóri elkapta a hevedert, a ló remegett, a sár habarékja folyt az oldalán.
A másikkal több baj volt, már belegabalyodott az istrángba, Józsi is feljajdult, őt is megrúgta. Végre kint voltak az árokból, a szekér egyre mélyebbre került a sáros vízben. Nem érdekelte őket, csak az, hogy végre érjenek haza. Gyalog vezették a két kimerült állatot, csendben, szótlanul hazafelé. Otthon még lecsutakolták a lovakat, nagyjából lemosakodtak ők is a sártól. A kocsis utána szólt.
– Azé' jó, hogy ott volt velem... de, ne káromkodjon máskor, azt felejtse el.
Nóri oldódott a dicsérő szó hallatán, aztán jót nevetett rajta.
– Miért, maga is káromkodott!
– Az más, de asszony ne káromkodjon – mondta meggyőzően Józsi, mintha törvényt tanítana.
– Nem vagyok még asszony, rám nem vonatkozik! – búcsúzott Nóri tettetett nyugalommal, de még belül remegett a félelemtől a gyomra. Kellett nekem szabad-levegős munka – gondolta magában, míg baktatott a sötét sáros úton a szállása felé, mérgében jó nagyokat rúgott az útszéli kavicsokba. Attól meg a lába fájdult meg.
