Radnóti Miklós: Második ecloga

REPÜLŐ Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa… no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta? KÖLTŐ Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind! Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska – s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett? REPÜLŐ Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten… De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg… Irsz rólam? KÖLTŐ Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek. 1941. április 27

EMLÉKEZZÜNK Kányádi Sándorra

Az én miatyánkom/ szerző Tánczos Katalin hajléktalan újságíró/ A verset sokan Kányádinak tulajdonítják. Halálára emlékezve ez a vers a legméltóbb hozzá.

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: – Merre van Istene!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor a Pokol szabadul a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,
S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,
S millió szegény a nincstől hal éhen,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, – sőt, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy tagadd meg ŐT,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…
Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,
Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol…
URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!

ÁMEN.

UTÓHANG

S akkor megszólal a MESTER, keményen – szelíden,
Távozz Sátán – szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!

Miért féltek kicsinyhitűek?

BÍZZATOK! Hisz’ én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig – VELETEK MARADOK!

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok

fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, –

de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Katerina Forest: Hol vagy Isten?

Átsiklott a szél a mező felett, kicsit
forgott, dülöngött, mint a részeg,
a szőkére festett cigánybúzáknak
megborzolta, megtépdeste bóbitáit.

Pasztell színekben játszott a fény,
a vadszőlő bíborban égett,
zizegve hullatta levelét a lomb,
homályos ködben ült a távoli domb.

Szép ez az ősz, lassul az idő,
pihenni készül a föld. Takarót
fon a pók, odúját béleli sok kis
téli alvó. Csak én nem készülök.

Pedig vágyom a pihenést, azt a régi,
téli estét, csendes magányt, melegét
a tűznek, hópihéket az ablakom
peremén, várom mindig az újév kezdetét.

De most bennem remeg a csend, a szél
félelmet hoz, messziről érzem hidegét,
csattogását, egyre közelít a tél, viharmadár
száll felém, szárnyától sötét lesz az ég.

Valahol messze tőlem, gyermekek sírnak
szétrombolt házfalak közt, rongyokban alszanak.
Pislákoló gyertyacsonkon a láng hajlik, táncol.
Reszket fent a Hold, az éj nem hoz holnapot.

Hol vagy Isten? Aki mindent lát, kezed
miért nem emeled, hogy ne tovább!
Miért engeded ezt a becstelen orgiát,
a kéjtől dagadó szadista önimádó múmiák
halotti táncát? Miért engeded?

Isten, takard ki arcod, mutasd magad!

Miért fordul hozzád minden jajszó,

könyörgés, ha nem ér el hozzád

a sírás, a fájdalom gyötrődő hangja?

Még hiszek, de egyre halványul hitem.

Még bízok, de türelmem véges.

Nem érzem a jelenléted. Ha nem vagy velem,

ki oldoz fel bűneim alól?

Ki áldja meg szenvedő lelkemet?

Segíts! Hogy eltudjam hinni, hogy eljön az az idő,
mikor minden néma száj üvölteni kezd, 
a vakok előtt kitárul a rejtett világ, és a a süketek hallani 
kezdik a halálra itélt madarak dalát.  
Istenem, legelőször hallgasd meg a gyermekek jajszavát...

DAVID ICKE - OPENING YOUR MIND

Az emberek tükörképükkel azonosítják általában magukat, nevükkel, munkájukkal, amit csinálnak. Ezek közül egyik sem az, amik valójában vagyunk.
Ezek, csak azok a dolgok, amiket megtapasztalunk.

Meg kell változtatni önazonosság-tudatunkat!
Tudatosság, kiterjedő tudatosság vagyunk.
Te is tudatosság vagy, egy spirituális lény akinek emberi tapasztalásai vannak.
Amikor korlátozott emberi önmagaddal azonosulsz, beleértve nevedet és amit csinálsz, akkor ez az a lencse, amin keresztül látod a világot és magadat. Egy kicsi "én"-nek, egy kicsi "magam"-nak fogod látni: azaz "nincs erőm, hatalmam".
Amikor egyszer csak tudatosan átmozdítod ön-azonosságodat a "VÉGTELEN TUDATOSSÁG VAGYOK EMBERI TAPASZTALÁSSAL", akkor hirtelen minden átváltozik számodra. Ez tulajdonképpen egy energetikai váltás a tudatosságodban. Hiszen a TUDAT is ENERGIA és az ENERGIA is maga a TUDATOSSÁG. Így következik be most egy energetikai, tuatosságbeli váltás sok emberben és a világban.

Amikor megcsinálod ezt a váltást, Te is elkezdesz változni. Olyan dolgokat kezdesz el látni sokkal szélesebb látásmóddal, amiket korábban nem is voltál képes észlelni.

Katerina Forest: Amnézia

Kavicsos út, hepehupás, rajta szelíden bújó pocsolyák,
már oly régen járok ezen az úton.
Ha elfáradok, megpihenek bárhol, árokparton
vagy köveken ülve, járdaszegélyen, vagy madárszaros
parkok rozzant lócáin, egy hörgő város közepén.
Arctalan emberek kerülgetnek, néha belém rúgnak,
leköpnek, rám dobják lelkük zuborgó mocskát.
Már nem érdekelnek. Nincs bennem
feléjük zéró tolerancia. Gyűlölöm őket. Bent rekedtek az időben,
agyuk bezárt pénzes ládika. Gyűlölöm mind!
Az egész világ amnéziás. Elfelejt mindenki mindent!
Nem zárják el a vízcsapot, égve hagyják a villanyt,
a vasalót tűzforrón, a gáz sziszegve betölti a konyha levegőjét.
Amnéziások. Nem ültetnek fát, nem szedik össze a szemetet.
Az amnézia mint egy féreg a gazdatestben, rágja belülről őket.
Nem ordítanak, nem sikoltanak, nem ütik ököllel a
rájuk zárt börtön ajtaját. Nem hallják meg a vészkürtök
idegrázó hangját! Süketen és vakon mennek előre, agyatlanul.
Tudom.
Egyszer mindenki megáll ezen az úton,
a finoman megbújó mocskos pocsolyában.
Nézelődnek majd értetlenül. Talán leülnek mellém az útszélre,
és míg bambán bámulnak maguk elé, kétségbeesve kutatnak az emlékeikben.
Halkan motyognak tétova szavakat:
– Nem értem, hova jutottam? Én nem ide vágytam...
És hol vannak a fák?

2018 04.16

Katerina Forest : Üzenet

Mikor azt hiszed bántottalak, én megvédtelek. Mikor azt hiszed elárultalak, kimondtam más helyett az igazat. Megvédtelek a saját hibáiddal szemben. Azért, hogyha fáj is, szembenézz vele. Haladtál egy úton, ami nem visz sehova. Én megállítottalak, hogy fordulj vissza az út elejére, haladj a másik irányba. Néha, aki fájdalmat okoz, az segít igazán. Csak annyival, hogy dühöngünk és haragszunk közben, ha akarjuk, ha nem, megfogalmazódik bennünk az ok, az indíték:

– Miért okoztak fájdalmat nekünk?

– Miért pont az, akiben megbíztunk, akiben hittünk?

Ha szembenézünk a hibáinkkal, megbocsájtunk annak, aki kimerte mondani azokat. Jobb emberré válni, felnőni egy feladathoz, nem könnyű. Emberi sorsokat átlátni, megítélni, hatalmas felelősség. Egy kézlegyintéssel homokot lehet szórni a legcsillogóbb szempárba, és örök sötétségre ítéljük csak azért, mert nem egyenesedünk ki, nem nézünk szét, merről fúj a szél. 

Remélem rátalálsz a helyes útra és nem térsz le róla soha. Az út végére érve, egy tartalmas kemény élet lesz mögötted, körülötted sok szerető emberrel. És én megnyugszom akkor, hogy érdemes volt magam ellen fordítani a haragod, mert elértem vele a célom. Csupán csak annyit akartam, hogy tisztán láss!

Katerina Forest:Egy dalt dúdolok

A pszichém megfoszt ma az álmaimtól
tágra nyílt szemem a semmibe néz,
fejemből kigördül a tudat, előttem fetreng, mint egy utcasarki részeg, saját nedvében, mocskosan bűzlik. 

Szégyellem sorsomat.

Megtörténik amitől reszketve féltem,
a sors arcul üt, gúnyosan kinevet. Tehetetlen ember lettem én is,

árván egyedül isa vinnyogó tömegben.
Talán egy rés, kicsinyke egérút kivezet
a tébolyult világból, hol nincs már érv,
se józan logika, csak megalkuvás. Semmi más.

Ringatom magam, és egy dalt dúdolok,
halott lelkeket simogatok, keresem
a gyermek mellé az anyát. Fáj nagyon.
Fáj nagyon! Nekem fáj, és már kiáltok,
hangosan, még hangosabban! 

Állj meg! Csak egy pillanatra.
Rendhagyó igaz, a hang mi utolér?
Nézel vissza rám ijedten, hozzám visszalépsz. És már látod.
Ott lenn a völgyben a fák alatt.

 A holtakat.
A lezáratlan koporsók fölött a fehér galambokat.

Nézd! Szememből vérgyöngyök gurulnak a földre.
Siratom életem, a teljesség már sohase jő’ el.
Itt vége van a létnek, a tűz felemészt!
De még vágyakozva nézem e csodás világot,
ahol fűszálakon bóbiskolnak az álmok.

.

József Attila: Magad emésztő

Magad emésztő, szikár alak!
Én megbántottalak.

Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.

Igy volt?
Sajnálom, kár volt.

Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.

S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.

Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.

Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.

Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?

S ha már szólok, hát elmesélem, –
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.

S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, – hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.

Radnóti Miklós: SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

1944. április 30.

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1944. május 19.

Nemes Nagy Ágnes : Dagály után

A hab leszállt. Arcom nem éri már.
Sarát lassan törli az öntudat.
A szégyenkező meztelen-csigák
félve tátják apró rútságukat.

A keserűség elszorítja számat.
Ocsúdom, mint a részeg, önmagamból,
de jól tudom, hogy mégis újratámad,
bokám körül hiába is dorombol.

Korbáccsal tán? Legyűrni szenvedéllyel?
Kettészakítni – borját – önmagad?
Tenger; tenger! Síkos hátad veréssel
bomlott császárok óta nem szakad.

Oly híg vagy bennem, mint az őrület,
mig én konokul, iszonyattal edzve
sistergek, hogyha csöpped rámpereg –
igy szítod arcom egyre éberebbre?

Nem torzulok! Hínárod letépem,
elfolyatom szemem, ha ott lakol,
és kikelek habodból újra, épen,
mint harcból a meztelen irgalom!

Hideg van :(

Dsida Jenő: Békés mederben

Ma nem lázadtam fel
a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.

Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?

József Attila : Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

Katerina Forest: ÉHSÉGMENET

Kósza gondolatok rémisztik álmomat,

ébredésem fájó öntudat, mert nem

vagyok veletek a havas utakon.

Csak mentek az úton, s megaláz

bennetek a kinyúlt kéz - Győzelem!
Alattunk négy kerék, kell e rozskenyér?

Éhségmenet!

Ne várj Csodát! Azt már dög keselyük

emésztik a korhadó fák ölén, sűrű

bozótban vergődik karmai alatt.

Te csak menj tovább, és hívjad

magad mögé az elesettet, a beteget,

hívjad az öngyilkost, ki még él,

de lélek koporsóban már vergődik

teste, nemsoká Istenhez beszél.

Már tudjuk, hogy ártatlanul szenved

millió ember, ki szegény, esti lámpafény

jussa és darab kenyér. Hívjad az embert

magad mögé, ki csak tűri a statisztikát,

amiben ott van a vörös vonal, hirdeti

a halál logaritmusát. Ha majd az utca

telve, mögötted kígyózik a nép, állj

meg egy pillanatra, hisz egy ország állt

 mögéd, és ki lemaradt, az sose érti meg,

ne is várj tőle feloldozást, az éhség mámorát.

Erős két karod emeld fel az égig,

kulcsolj kezet, erős lánccá edzed,

indulj keletről, nyugatra, söpörd a tájat,

dobálj ki mindent, mi utadba állhat!

Pufogó frázisok ne lökjenek félre,

szirének dala ne vigyen kísértésbe.

Már látod az utad, a célod, hova tartasz.

Felejtsd el a régi világodat! Ássad

sírját, hulljon verítéked, de ne sirasd!

Csak vágd bele a kőkeresztet. Nyiss egy

új lapot életed könyvében, írd az elejére:

Ez a mai nap a Kezdet!

2012.Magyarország

Márai Sándor:A tanulság

De valamit mégis megtanultam, negyven év alatt: megtanultam azt, hogy nem lehet eléggé alázatosan, elég türelmesen és hódolva fogadni az élet ajándékait, de nem lehet eléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül eleveneknek. Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul. Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. Csak éppen ezt: szeress, de módjával. Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, a teljes odaadást követelik. Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred és érzéseid, s azután elpusztulsz. Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. Nem kell sokat beszélni erről. Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz. Semmivel többet, érted? Egy kézszorítással, egy mosollyal sem többet! Nagyon komolyan mondom ezt. Okom van erre.

Katerina Forest: Katerina Forest: Az idő rabságában

Katerina Forest: Katerina Forest: Az idő rabságában:     Léptek koppanása csillagporos úton az idő járja a végtelent, megy a vén kujon. Lemaradok tőle, lépést tartani nem tudok....

2.Olvasói vélemény

2.

Katerina Forest: SÁRA:  Az angyalok ráérnek 

Hogy ki is Sára? Ha elsőre megvetnéd a gőgös egyetemista lányt, aki úszik az árral és reggelente arra sem emlékszik hova sodorta az előző éjszaka… Ne tedd! Sára nem egy sztereotípia. Nem egy fiatalon-kiégés története. Sára egy pillangó. Az első megélt trauma, a bebábozódás fázisa számára. Karaktere komoly jellemfejlődésen megy keresztül, s válik tudatára ébredt felnőtté. Dráma és misztikum szövi át az eseményeket, azonban a spirituális szál ellenére is megmarad a realitás talaján. Megismerhetjük Benjámint, aki a sorozatos veszteségek hatására szélsőségesen és visszafordíthatatlanul cselekszik. Börtönbe kerül, ahol nem csak a törvény által kiszabott büntetéssel kell szembenéznie, hanem saját démonjaival is. Feleségét elveszíti, gyermekei állami gondozásba kerülnek. Minden jel arra mutat, hogy a bajbajutott családnak a felnőtté válás küszöbén álló Sára jelenti az egyetlen megoldást. Úgy toppan be a két kislány és Benjamin életébe mintha a sors küldte volna. Egy különös beszélgetés mindent megváltoztat, és felbonthatatlan köteléket hoz létre szereplőink életében. A városi lányból anya lesz, az árvák otthonra lelnek és talán Benjamin szíve is meglágyul.

Az anyagias világtól való elszakadást szimbolizáló vidék nem csupán egy élőhely, de jelentős események színtere lesz a műben. Kényes témákat boncolgatva szembesít, ébreszt gondolkodásra, társadalomkritikaként tudósít az elsikkasztott részletekről.

Fábián Anita 27 éves / Art- Opus- Klub zárt költészeti csoport/

1.OLVASÓI VÉLEMÉNY

Katerina Forest: SÁRA  I.rész: Az angyalok ráérnek

                             SÁRA II.rész: A hozzád vezető út

                                  

Ki ne vágyna arra, hogy friss diplomásként végre önálló életet éljen, megálljon a saját lábán. Korunk fiataljai azonban gyakran szembesülnek azzal, hogy nem találnak munkát, s az elképzelt élet csöppet sem olyan felhőtlen, ahogyan megálmodták a gondtalan egyetemista élet idején. Sára, a címszereplő számára a szó szoros értelmében kijózanító az önálló élet kezdete. Elveszíti édesapját, anyagi csőd fenyegeti özvegyen maradt édesanyját, s ha ez nem lenne elég, megmagyarázhatatlan, misztikus események veszik kezdetét. A fiatal lány a szemünk előtt formálódik, fejlődik. Az események eleinte csak sodorják, míg sorszerű útjára rá nem talál. Az önmagát sajnáló, önző Sárából lassanként embertársain segíteni tudó, angyali teremtés válik, áldozatból áldozatokat felkaroló, segítő nővé érik.

A regény napjaink minden fontos eseményét nagyító alá veszi. A pénzvilág embertelensége, könyörtelensége, a devizahitelesek kilátástalan kelepcéje éppúgy feltárul a lapokon, mint a drogosok világa, a nevelőotthonok és börtönök rideg valósága, a hazájukból menekülni kénytelen bevándorlók kálváriája. Együtt izgulunk a főhőssel, hogy ki tudjon törni a reményvesztettségből, hogy megtalálja azt az életformát, amely lehetőséget biztosít a vágyott boldogságra. Ez az életforma a rousseaui szemlélet modern változata, megmenteni a természetből azt, ami még eredeti, ami nem romlott el végérvényesen.

A regény nyomasztóan, sokkolóan őszinte korkép. Nem akar szépíteni azon, amin nem lehet. Mégsem kiábrándító ez a mű, hiszen ráébreszti az olvasót, hogy a világ, akár a saját belső világunk, szemléletmódunk is formálható.

A mű szerelmi szála sem rózsaszín leányszobában álmodott, romantikus sztori. Inkább fájdalmasan nehéz, lassan kibomló, valódi érzelem. Két ember szenvedésének tüzéből felizzó, megharcolt, kiérdemelt kötelék.

A Sára című regény nem ígér könnyed olvasmányélményt, de hatása éppen ebben rejlik. Hatása garantáltan hosszan tartó.

Kiss Katalin

Poroszló

Vass Lajos Általános Iskola

Magyar nyelv és Irodalom tanár/ 52 éves/

Katerina Forest: Jéggyöngyök

Sárgával színezi a tél a hó alatti rétet,
barnán zörögve szál egy falevél,
a fák is bénán néznek az égre,
csillan rajtuk a fagyott hajnali dér.
A házak falát fájón öleli az északi szél,
sziszeg és zeng az égi hárfa, lüktet
az égi zene. Hópihék szálnak a mélybe,
táncolva suhannak a város felett.
A nap opálosan kel fel, fénye hideg,
szikrázik egyet a fagyott folyó felett.
Csúszik, fürdik a vízben, játékát megunja
mérföldes ködtakaróját hátára borítja.

Rád gondolok megint mert fáj a magány,
könnyeim jéggyöngyök, szívem fagyott,
mióta nem vagy itt, a szeretet halott.

Katerina Forest: Elbocsájtás

Még szomorú vagyok, mert letéptelek magamról, mint a vihar a fáról a gyümölcsöt. Hiába kapaszkodtál, könyörögtél, én kíméletlenül elmondtam az érveim. Legfőként azt, hogy eljött az idő, ne éld az én életem. A Te utad másfelé visz, más az irány, más a cél.

Még hitegetted magad, azt hitted ez csak egy rossz vicc csak, nem lehetek ilyen kegyetlen. Nem rúghatom ki az ajtón a biztonságodat, a felelőtlen bohém fiatalságodat. Még tudnom kell, hogy éretlen vagy az életre! De én szóltam újra, hogy készülj,már önmagadnak élsz. A jövőd már csak Te döntheted el. Indulnod kell! Ölelj át, nem baj, ha könnyezel én is könnyezem… de ne nézz vissza mert megszakad a szívem!

Néha útkereszteződéshez érsz, bizonyára majd rám gondolsz, hogy én merre indulnék? De tudd, nem biztos, hogy azt kell választanod, amit én választanék. Én is tévedtem sokat. De az élet megtanított, hogy beismerjem a hibáimat, mint ahogy téged is meg fog tanítani.

Könnyű lenne téged hamis illúziókba ringatni, hogy örökké tart a Ma. Miért hazudjak, csak a pillanat öröméért?A küszöbödön ott vár a Holnap. A sorsod képlékeny, mint az olvadó viasz, beolvad a jövőbe. Én már nem tudok ott lenni veled, szokjad a hiányomat.

Katerina Forest: Szájtépés

Kimondták!
 "Klímamenekültek" egyértelmű, hogy eljött ez a korszak. A népvándorlást ha akarjuk, ha nem, tűzzel vassal sem tudjuk megállítani.A tengerek élővilága kipusztul, van olyan ami már jelenleg 100 %- osan, vagy élelmezésre veszélyes a nagyfokú sugárzásnak kitett élővilága /Fukusima, tenger alatti robbantások, olaj, egyéb szennyeződés miatt / A Föld talaja egyre nagyobb iramban válik művelhetetlenné, elsivatagosodik, a folyók tavak kiszáradnak, vagy már kiszáradtak.
 Ha ez itt velünk történne meg a Kárpát medencében, mi is útra kellnénk. A legrosszabb az egészben, hogy ezt mind mi követtük el az anyabolygónk ellen. Nincs itt helye semmi mellébeszédnek, csak szájtépés van ezerrel és szégyenteljes közöny. Hagyta több milliárd ember hogy pár tízezer tőzsdecápa élhetetlenné tegye a Földet a profit érdekében. Ez a választás ami nálunk folyik ez is része az "ingyen cirkusz hülye gyerekeknek" című műsornak. Mindent elkövet a pórázon rángatott média, hogy szemet hunyjon közel tízmillió ember, hogyan teszi tönkre, lopja szét, zülleszti le, pár tucat felsőbbrendűnek vélt alak, ezt a gyönyörű országot.
 Mindenki egyformán születik, véglények vagyunk. Eszünk és szarunk. Van aki mindkét testnyilását az utóbbira használja. Ha megszünik a védelem körülötte, azonnal vinnyogó kutyává válik, tehetettlen kiszolgáltatottá, mint a többi hét milliárd a Földön. A magyar különleges nép, bár mindent elkövettek az eddigi történelmünben, hogy eltitkolják ősi eredetünket, kiírtsanak benünket. Az oszmán elnyomás évei alatt a legigazabb magyart mind megölték.
Csak reménykedni lehet, hogy él még itt igaz magyar leszármazott és képes megvédeni ezt a Kánaánt, amit kaptunk az Őseinktől.Képes megvédeni a kiszolgáltatottakat, akik a kipusztított erdők helyére sarjakat ültethetnek.

Katerina Forest: Valami furcsa ősz

Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végigsöpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.

2015. szeptember 27.

Katerina Forest: Megalkuvás

A hajnali köd megint ráfeküdt a háztetőkre,
nyálasan csurog, kenődik ablakra, kőre.
Nézem a kinti világot, hol szürkére
festi a tél, a repedt fák ágát,kéjesen
borzolja a szél, a bűzlő madárhullák tollát.

A mindennapok kényszere rám dobta
rég megkopott kabátom. Félretaposott
cipőm klappog az úton megbújó pocsolyákban.
Kátyúk, káromkodások közt ébredt a város,
mogorva emberek, testidegen szagokba
burkolózva mennek. Taszítanak. A közöny ráragadt
a kirakatok üvegére, folyik le róla, mintha
a hányadéka lenne. Már nem érdekel:
az üveg mögötti csillogás, nincs bennem
eufória- mindent magamnak- akarás.

Hiába minden erőlködés, álszent énkép,
a tükörben meztelenné válok, szégyenkezve
aggatom magamra az összes flancos ruhámat.
Gerinctelen a hátam, a torz arcom iszonyodva
néz rám: Mivé váltam?

Az utcán belépek a lehajtott fejű emberek közé,
gondosan elvegyülök a tömegben, eltűnök benne.
Köztük porszemmé válok, egy szürke senkivé.

Katerina Forest: Képzelgés

A hegy délcegen tör az ég felé, nyújtózva fellegekig ér
néha lecsúszik rajta a köd, siklik, simítja kőszikla lelkét.
A felhőkből víz buggyan elő, sisteregve száguld lefelé,
fűre, fára, patak medrében elterül, a nap tüzében párává
szelídül – Hazugság,zúgja az erdő, hogy nincs fent és lent,
csak lebegés, gyökereink a földben örökre bent rekedtek,
mégis az ágaink a felhőig érnek, fényben fürödnek.
A hegy lábánál zúgó patakmeder, erős sodrással tör a
széles folyam felé, a tengerhez igyekszik, nászra készül,
egyesül vele, majd a medrében elvegyül. Suttog és csobban:
– Nem értelek, nincs tér és nincs idő, nincs lent és fent,
nem fékez semmisem, hogy útra kelj, csak illúzió a kötelék
mi rabságban tart, és nem engedi szabadon az igaz képzelgést.