Translate

2018. december 9., vasárnap

7.-dik jó tanács 2019-re


7. Ne félj hibákat véteni ! Ha csinálsz valamit és elrontod, az még mindig legalább tízszer hatékonyabb, mintha nem csinálnál semmit. Minden sikerhez a kudarcokon keresztül vezet az út, és minden kudarc közelebb visz a sikerhez. A végén sokkal jobban fogod bánni azokat a dolgokat, amiket NEM tettél meg, mint amiket megtettél.

6.-ik jó tanács 2019-re


6. Ne kapaszkodj a múltba ! Nem tudod elkezdeni az életed következő fejezetét, amíg az előzőt olvasod újra és újra.

2018. december 8., szombat

5.jó tanács 2019-re



5. Ne akarj valami lenni, ami nem vagy ! Az élet egyik legnagyobb kihívása az, hogy önmagad légy egy olyan világban, amelyik próbál olyanná tenni, mint mindenki más. Valaki mindig csinosabb lesz, valaki más okosabb, vagy fiatalabb, de sohasem lesz olyan, mint te. Ne változz azért, hogy az emberek kedveljenek! Légy Önmagad, és a megfelelő emberek szeretni fogják a valódi énedet!

4.-ik jó tanács 2019-re



4. Ne szorítsd háttérbe a saját igényeidet ! Az a legfájdalmasabb dolog, amikor elveszíted önmagadat, miközben túlzottan szeretsz valakit, és elfelejted, hogy te magad is különleges vagy. Igen, segíts másokon, de segíts önmagadon is! Ha valaha is ott volt az ideje, hogy kövesd a vágyaidat és valami olyat csinálj, ami neked fontos, akkor az a pillanat most van itt.

3. jó tanács 2019 -re



3. Ne hazudj önmagadnak ! Bárki mást becsaphatsz a világon, de önmagadat nem tudod. Csak akkor lépünk előre az életben, ha kockáztatunk, és a legkockázatosabb dolog az, amikor megpróbálunk őszinték lenni önmagunkkal szemben.

2018. december 3., hétfő

Katerina Forest: Szürkül a világ



Minden zajos, a szél is odakint, zörgeti az öreg diófa lehullott leveleit, nyikorgassa a kiskaput. Hallom, hogy nekifeszül a házam tetejének. Néha beoson a tornác alá, megszólaltassa a szélharangot. Kísérteties az este, de lehet, hogy csak én érzem annak. Egész nap hőhullámok gyötörtek, néha úgy éreztem jártányi erőm sincs, csak vonszoltam magam, csak az akarat vitt előre egész nap.
Régen minden másként volt, a napjaim beragyogta mindig egy kis fény, egy mosoly egy érintés. Egy virágsziromról legördülő esőcsepp, az eső illata, a szivárvány az égen. Természetes volt a lelki békém, ami megnyugtatott bármilyen konfliktus közepére csöppentem. Ez az érzés elmúlt. Kifaragta belőlem az idő kicsorbult kése, kitörölte a ragyogást, az illatokat, a szivárvány égre festett ívét.
Reggel fáradtan kelek és reménytelenül. Fakul és szürkül a világ körülöttem. A fákon a levelek rozsdásan lógnak, a gyümölcsei betegek. A hajnali ég opálos, szürke, nincs kék ragyogás, a repülők halk morajjal húzták egész éjjel felettem a halotti leplet. Ez a világ már nem tölti be a lelkem boldogsággal.
Visszamegyek a házba, elhúzom a függönyöket, áramtalanítom a laptopom. Nem akarok új híreket, amik bombázzák az agyam reggeltől estig. Nem akarok szemét reklámokat, amik diadalmasan rikoltják a műanyag világ himnuszát. Nem akarom tudni percről percre, hogyan pusztul el a Föld. Hogyan pusztít és milyen kegyetlenül a civilizáció. Nem akarok szomjazó éhező gyereket látni, se dagadt új gazdagokat.
Nem akarom tudni hány faj pusztult ki a földön, milyen területet irtottak ki az esőerdőkben, azt se hogyan mérgezik a tengereket. Nem akarok semmiről tudni, az erkölcstelen lezüllött világról se, ahol lelki betegek tömik magukba a gyógyszernek nevezett mérgeket. Nem akarok megfejteni egy összeesküvés elméletet se, azt se, hogy ki robbantotta fel Amerikában az ikertornyokat, ki akarja gyarmatosítani az emberi fajt? BÉKÉT akarok, nyugalmat!
Olyan jó ülni a csendben… egyedül vagyok. Kint maradt a szél, a félelem, a bizonytalanság.
De kúszik hozzám a félhomályban a tudat, kúszik az önvád. Rikácsol rám, mint a halálmadár. Ráébreszt, hogy a valóság elől nem lehet elbújni.
Nem lehet elbújni, mert rám talál és felelősségre von!
Megkérdezi: – Hol voltál, mikor szükség lett volna rád?!
Széthúzza a függönyöket, kitárja az ablakom. – Ez a zaj! Kérlek, csukd be! A szagok, nem bírom elviselni!
– Íme, a valóság! A Te világod, ne búj el előle! – szól rám az értelem.
Tudom, hogy nem lehet elbújni, nem méltó egy emberhez a nyálas vinnyogás, míg mások a halállal néznek farkasszemet. A Sors mindenkinek kiosztotta a feladatát, amit életében teljesítenie kell. Okkal születtünk a földre.
Elindulok, megkeresem az ecsetet és a festékeim. Már tudom, hogy mi a dolgom, hogy mit kell tennem. Szép nyugodtan kezdem átfesteni a szürke ólmos fényű eget türkizkékre.  És már festem a szivárványt, ami átíveli az egész Föld feletti eget. Széttárom a karom, mélyen beszívom a reggeli friss levegőt, mosolygok. És szétküldöm a világnak a bennem szunnyadó Szeretetet


2018. december 1., szombat

Katerina Forest : Hamis Karácsony


Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem
már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,
s már elfogyott belőlem minden jó gondolat,
mik eddig segítettek fényre, résekre lelni.
Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs
bennem alázat, se "Szeretlek Jézus". Míg asztalom
rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon
gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír a rózsafüzér.
Még félben rajta a "Hiszek egy Istenben" és
benne búvik az "Áldott legyen az Ő neve. Ámen".

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol
millió ember mormol egy imát, és csókolva
hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről
az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító
kéjben, s hirdetik, igaz hittel, ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves
nyoszolyáján, szájából hamisság nyála csorog.
Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.
2014. év Karácsonya

2018. november 29., csütörtök

Katerina Forest : Fagyott madár


Fagyott madár a földre hullt,
betakarta puha hó.
Kicsi madár, kicsi madár, 
feladtad hát,
eddig tartott a haláltusád?
Éjszakában világító
égő szempár,
zsákmányra vár.
Lába alatt roppan a hó,
napok óta hiába kóborol.
Bent a házban kicsi anyó,
bezárta házába a fagyos hó.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
meddig melegít a rőzsecsomó?
Hátán ócska takaró, arcára rajzol
évgyűrűket a pislákoló
gyertyacsonk.
Imáiban feladta már
a holnapot.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
pattogó tűzszikrákon át
melegszel majd odaát.

2012. február

2018. november 28., szerda

Müller Péter: Van valami



"Van valami, ami több mint szerelem! És több mint szeretet! Az igazán nagy kapcsolatokra, amit mindannyian keresünk, már nincs emberi szó. Nagyon-nagyon belülről, a ,,szívem szemével" kell látni a másik szívét, hogy felismerjem: sorsom van veled!
Ez a ,,szív szeme" nem a múló időben, hanem az időtlenségben lát.
Fiatal, hamvas lányban meglátja az öreg nénit. És az öreg néniben meglátja a fiatal, hamvas lányt. Olyan helyről nézi, ahol már nincs idő. És olyasmit lát benne, amin nem fog az idő. A test jelmeze megváltozhat, összegyűrődhet, az arc maszkja megvénülhet, megráncosodhat, de mögötte semmit sem változik az, akit mindig is láttam, látok, és látni fogok benne, és akire azt mondom: ,,Ő AZ!"
Müller Péter.

2018. október 2., kedd

Katerina Forest: Hová meneküljek?


Villám hasított le a fekete égből,
tűz hányta a szikrát a száraz avaron,
lovak patája dübörgött a csendben, szaggatva
a síró földeket – Hová meneküljek?
Rothadó termés a fákon, mezőn kóróvá
aszott virágok, humuszba érlelt rovarhullák,
zúg a jajszó a hegyek felett: Mondd,
hová meneküljek?
Síró gyermek néz anyja szemébe,
kicsi szívében reszkető félelem, éhes,
mégse kér… az ajtón dübörögnek…
– Kérlek, segíts, hová meneküljek?

JÓZSEF ATTILA: (KARÓVAL JÖTTÉL … )


Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
1937. nov. 24.

2018. szeptember 27., csütörtök

Katerina Forest: Szegregálva



Az utcákon porördög lődörög, néha imbolyogva megáll,
majd nekilódul, dühösen becsapja a kékre festett ház ablakát.
Roskadt kerítésen naptól fakult szunnyadó ruhák, 
fércük szakadt, esőverte múló idő szennyese .
Az emelkedőn jön egy részeg, nyomja a pedált,
káromkodik, mondja az istenigazát.
Mérgesen csahol egy korcs, kapkod a lába után, de a rúgástól
vinnyogva megáll. Esteledik. A Hold már felragyogott a bozótos felett.
A házban vacsorához ül a család.
Az anya szégyenlősen ül közéjük, sírva nevet:
- Ma kevéske az étel, de holnap ígérem több lesz.
Kenyeret szel, zsíros edényben kotorász, közben azon meditál,
mi lesz velük ha másnap kenyérre sem telik.

2018. augusztus 28., kedd

Katerina Forest : Álmodik a Nyomor




Álmodik a Nyomor, elgyengült kezével
kapaszkodót keres, de nincs sehol
se egy görcsös ág, se egy kéz, ami felé nyúlna.

Sír a Nyomor, szeméből szürke
eső esik, körülötte pocsolyává válik.

Fél a Nyomor, a mától a holnaptól,
fél a közelgő lépések zajától.

Éhezik a Nyomor, korgó hassal
alszik, álmában nagyot nyel,
sült húsról álmodik.

Reménykedik a Nyomor, hogy
egy nap, nem taposnak rája,
kihúzott gerinccel majd az utcákat járja.

Felébred a Nyomor, körbe néz,
szívét görcsbe rántja a felismerés.

Kilép a Nyomor az árnyékból a fényre
Szakadt rongyaitól megválik örökre.



2018. augusztus 25., szombat

Katerina Forest: Hallod?


Hallod? A távolban morajlik az ég,
villámok hasítják a sötét felhők hűs vizét.
Bárcsak ideérne hamar, a pokol tüzét eloltani.
Hallod a távolból a suttogó morajt,
mint hullámverés a rideg kősziklákon,
köveket tör, rombolva épít.
Bárcsak ideérne hamar… a pokol tüzét szítani.

Bertolt Brecht : Utódainkhoz


Csakugyan sötét korszakban élek!
A jámbor szó balga! A síma homlok
Érzéketlenségre vall. A nevető
az iszonyatos hírt
még nem kapta meg.
Micsoda korszak ez, ahol
Csaknem gonosztett a fákról beszélni,
Mert annyi gazságról hallgatsz, míg ezt teszed!
Számíthatnak-e bajbajutott
barátai még arra, ki ott az utcán
nyugodtan lépdel?
Igaz: még megkeresem a kenyerem.
De higgyétek el: csak véletlen ez. Egyetlen
tettem sem jogosít fel arra, hogy teletömjem magam.
A véletlen kímélt meg. (Ha szerencsém kihagy, végem.)
Azt mondják: Egyél és igyál! Örülj, hogy van mit!
De hogyan ehetek és ihatok, amikor
az éhezőtől ragadom el étkem,
s a szomjanhalótól pohár vizemet.
És mégis eszem és iszom.
Szívesen lennék bölcs is.
Ősi könyvekben írva áll, mi a bölcsesség;
A világ harcától távol maradni s rövid
Időnket félelem nélkül élni le.
Bölcsnek számít az is,
Aki megvan erőszak nélkül,
A rosszat jóval viszonozza,
S vágyait nem tölti be, hanem elfelejti.
Mindezt én nem tudom.
Csakugyan sötét korszakban élek.
II
A városokba a zűrzavar idején jöttem,
mikor az éhség uralkodott.
Az emberek közé a zendülés idején jöttem,
és együtt lázadtam velük.
Így telt el időm,
mely e földön énnekem adatott.
A csaták szünetében költöttem el étkem.
A gyilkosok közé feküdtem aludni.
Hanyagul ápoltam a szerelmet,
s a természet türelmetlenné tett.
Így telt el időm,
mely e földön énnekem adatott.
Az utcák posványba vezettek az én koromban.
A beszéd elárult hóhéraimnak.
Nem tehettem sokat. De nélkülem az uralmon levők
Biztosabban ülnének helyükön, ezt remélem.
Így telt el időm,
mely e földön énnekem adatott.
Erőm csekély volt. Nagy messzeségből
villant a cél,
jól láthatón, noha én bajosan
érhetem el.
Így telt el időm,
mely e földön énnékem adatott.
III
Ti, akik fel fogtok bukkanni az árból,
amelybe elsüllyedtünk,
ha gyengéinkről beszéltek,
gondoljatok
a sötét korszakra is,
amelyből megmenekültetek.
Hisz mi cipőnknél gyakrabban cseréltük az országokat,
amíg átláboltunk az osztályok háborúin, kétségbeesve,
Ha a jogtalanságra nem felelt lázadás.
De eközben tudjuk:
Az aljasságra vicsorgó gyűlölet
Is eltorzítja az arcvonásokat.
Az igazságtalanság miatt érzett haragtól
Is bereked a hang. Ó, kik a nyájasság
Számára akartuk előkészíteni a talajt,
Még mi sem lehettünk nyájasak.
De ti, ha eljön majd az a kor,
hogy az ember az ember segítője lesz,
gondoljatok ránk
kímélettel.
1934-1939

Fordította: Eörsi István

2018. augusztus 20., hétfő

Katerina Forest: Hamis Istenek




Ma megtagadtam a hazug Isteneket, az áldozó
rózsafüzérem a sárba tapostam.
Néztem, ahogy lepattantak a gyöngyök
és gurultak szanaszét, árván pörögtek.
 Elnémult rajtuk, a „Hiszek egy Istenben”
És a” Mi Atyánk ki vagy a Mennyekben” szétfolyt
a köveken. A Hit mi eddig éltetett végre utat talált
a Semmibe, már nem görnyed tőle a hátam.
Nem fáj a veszteség, nem fáj az üresség,
hisz rég harcol ellene a lelkem, mind csak hazug szószegés.
Végig nézek az úton és látom merre tartok,
 megyek rajta és magam mögé szórom a dogmákat
 az igéket, az irányszavakat, mik meghatározták
eddig a létem. Isten álarcai mik eddig körbevettek, lehulltak mind a porba,
onnan vigyorog rám a Halál, a Gonoszság, a Fukarság, a Hamisság álarca.
Papok, igehirdetők, a hamis Isten álarcában már nem vezetnek félre,
uzsorások, dézsmaszedők, boszorkányüldözők, hiába minden,
már nem hiszek bennetek.
Pedofil csuhások, keresztel nyakatokban, bitófa árnyékában
sunnyogva prédikáltok, szentségről, Jézus eljöveteléről.
Kereszt mögé bújt hitvány gyilkosok, népírtók, hiába
integettek, hívogattok, vérrel borított oltárról kínáljátok az ostyát,
amibe sötét folyosó zugában patkánymérget kevertetek.
Egy Istenbe hiszek csak, aki bennem él, és én benne élek,
ez az Isten mezítláb jár, szerény és áldozatra kész,hisz bennem,
és én azóta tudok hinni  önmagamban.

2018. augusztus 18., szombat

Katerina Forest: A szél



Zúgva, sisteregve jött a szél,
 dühösen vágta rám a kertkaput.
Forró leheletével felszárított minden
harmatot. Bebújt bokorba, résbe, majd
sziszegve hozzám bújt, körbe ölelt.
Nem engedett, beszél hozzám.
Illatokkal cirógatott, estikével, eső illattal.
Szagokat hányt rám, égett hús szagát,
temetetlen halottak bűzét... esti harangszót, gyermeksírást,
üvöltve forgott, ágakat tört, majd elnémult egy percre,
bűnbánón súgta: sajnálja, hogy megkorbácsolta
a haldokló tengert.
Bogarak zümmögtek hátán, pillangók kitépett
szárnyai lebegtek előttem...  hirtelen szoliterré vált a platán,
és én fáradtan leültem alá. 
A szél, viharrá nőtt, már nem simogatott, pusztító erejével körbe forgott:
– Nem értelek!– szólt hozzám – Bezártad magad, érzéketlen és
érinthetetlen vagy! Elhoztam mindent, miről tudnod kell,
lélegezz velem, érts meg engem!
– Értelek – súgtam – a falak mit látsz… csak védenek engem.
,
.
  
 

2018. augusztus 8., szerda

Katerina Forest: Na, éljünk még egy kicsit


Na, éljünk még egy kicsit, álmodjunk nagyokat!
Kéjesen sikoltsunk, ha sáros lábbal belénk rúgnak.
Gyermeki mosollyal rebegjünk hálát,
ha szétszakítsák hitünk, és a kutyák elé dobják.
Kik voltunk mi, mikor mertünk nagyokat álmodni?
Mertünk kéklő égre Napot felfesteni, tengernyi mezőre
virágot szórni? Kik vagyunk most? Hagytuk, hogy hitünket ellopják,
gerincünket törjék, ősi büszkeségünk
szégyenpadra dobják. Tömeggé váltunk, arctalanul állunk,
béna kezünkből hullanak a zászlók.
Szirének éneke csábítja lelkünk, hazug szavakból
ácsolunk koporsót.

2018. augusztus 1., szerda

Katerina Forest: A hajnal nem hoz enyhülést



A hajnal nem hoz enyhülést, kitárt ablakomból
nézem az elsárgult kertem, hol torzóként
virít a trombitafa virága.
Sárga, tépett levelei fonnyadtan lógnak, szirma hull,
haldoklik, vízért kiállt.
Énekes madár repte lassú, trillája suttogó,
szomjúság gyötri, hozzám repül. 

A vízzel kínálom, melyben megcsillan a felkelő Nap fénye,
 éget... a madár mohón oltja szomját.  én közben 
könnyezem... siratom a feketerigópárt, kikre
holtukban találtam rá egy  hajnalon.
Fáradt vagyok, talán haldoklom, mint ők.
Kiégett lelkemben parázslik még a tűz, de az álmok ellobbantak,
fekete korom lepte el dédelgetett vágyaim.
Már nem hiszek a holnapban, nem hiszek az állandóságban.
Abban sem, hogy él még a becsület a józan logika.
Pocsolyában fetrengő holnapok jönnek, és a tűz felégeti a jövőt.
Már nem temetünk, nem siratunk, nem búcsúzunk.
Tudatunk szitává kopott, nem érint meg senkit a pillangók halála,
rovarhullákon lépegetünk előre, a végső és utólsó állomásra,

ahol a méhek már nem poroznak nyíló virágot.

2018. július 25., szerda

Katerina Forest: A magyarok Istene


Furcsamód I. Szent István király betiltatta a magyarok ősi vallását. Máig sem értem miért. Valami rejtélyes oknál fogva irtó hadjárat indult ellene. Nem semmisült meg teljesen. Figyeljünk csak a régmúlt hiedelmekre, népmondákra, mesékre. Kik voltak az őseink Istenei, Istennői? Tudtak e valamit az ősi civilizációról, milyen világképet alkottak maguknak? Szerintem kár volt letérni erről a hitvallásról, hisz ők nem követték az ember által írt bibliai igéket, egyszerűen kozmikus spiritualizmus illik rájuk, hisz az Istenük a kozmoszban volt jelen, a Napban, a Holdban. A földet, a vizet, a tüzet szentként tisztelték. Az ősmagyarok mint tudjuk tűzimádók voltak.
TŰZ, NAP, FÉNY = ISTEN. Hol vagyunk ettől már, a vallásunk telítődött a bűnnel, a fény pedig kihunyt.

2018. július 24., kedd

Katerina Forest: Titkok


Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?
/ Martin Heidegger/
Jó kérdés. A világunk ezernyi titkot rejt. Mi lenne velünk titkok nélkül? Unalmas semmitmondó napok váltanák egymást nap- nap után. Hisz nem lenne előttünk rejtély, nem okozna izgalmat semmi, nem akarnánk felfedezni, megismerni, meglátni, meghallani semmit. Azt hiszed, hogy mindent tudsz? Azt hiszed, minden titok kulcsa a kezedben van? Óriási tévedésben élsz. Látod és hallod a környezeted, sőt még a kozmosz rejtélyeit is feltérképezheted, hisz olyan műszerek birtokában vagyunk már. Már tudod, hogyan keletkeznek a galaxisok, miből épülnek fel az atomok, hogyan működik a biológiánk.
Ennyi. Mit ismersz? Azt, amit a műszerek mutatnak, amit az érzékszerveid közvetítenek feléd. Biztos, hogy mindent érzékelsz? Képzeljük el, hogy vak vagy. Csak azt érzékeled, amit tapintással a tudatod felfog. Soha nem ismerheted meg, hogy igazából milyen a világ. Az agy nem tud ellenállni a manipulálásnak, be lehet csapni. Mi van, ha ez a világ nem is az a világ, amit a tudatunk felépített?

2018. július 22., vasárnap

Katerina Forest: Kényszer


      
Néha arra gondolok, hogy mit keresek én itt a Földön? Kényszer szülötte vagyok önmagamnak. Kényszer léptekkel, kényszer képzelettel teszem a dolgom nap -nap után. Elhitetem magammal, hogy amit cselekszem egetverően fontos. Közben építkezem, hogy rombolni tudjak. Kényszermosolygással figyelek arra, aki beszél hozzám. Önmagam sem értem, miért értsem meg őt? Mégis toleráns vagyok a végtelenségig: --Nem baj, mással is megtörténik ilyen, nem haragszom…-- pedig haragszom, szeretnék ordítani, összecsikarni az eget, kilépni innen messzire, ledobni magamról az egész elfuserált szürke jelmezem. Könnyű léptekkel járnék akkor a szépben, friss levegőt vennék, megállnék madárdalt hallgatni. Tudom az egész álom csupán, szmogban sétálva ébredek, szegénység szagát lélegzem, hiába állok meg, nincs madárdal, csak idegesítő kattogás, zaj a szürke utcákon. A porlepte fák ágaira mégis leszállt egy gerlepár, szépek, talán boldogok is, ők még nem tudják, hogy holnap kivágják, azt az utolsó fát is.

2018. július 16., hétfő

Katerina Forest: Ha majd megöregszünk


Egyszer megöregszünk…
léptünk tétova lesz, bottal járunk.
Sokat időzünk a múlt emlékeiben,
visszapergetjük az időt…
valamit folyton keresünk:
egy mosolyt a múltból, elfoszlott
fényképeket… ha egyszer megöregszünk,
meghajlik az idő,
és derékba tör minden színes álmunk.
Magányra vágyunk, egy csendes zugra
árnyas fa alatt, hol velünk időzhet
a lélek. Nincs kérdés bennünk,
mindre választ kaptunk,
sírva nevetünk majd… ha megöregszünk

2018. július 5., csütörtök

Katerina Forest: Semmi




Álombeli lebegés, mantrák.
Néha repülsz, aztán zuhansz, kövekre, tűhegyes
üvegekre… aztán újra vágyakozol, reménykedsz,
bizakodsz, és hitről mesélsz… később elfordulsz
mindenkitől, önmagad burokjában értelmezed az időt.
Nem értesz semmit, úgy érzed minden csak képzelet,
mert nincs tér, nincs idő, nincs lét és nincs halál…
illúziók vannak csupán. Nincs Isten, egyedül maradtál.
Lebegsz egy légüres térben, a tudatod önmagadra vetíti a semmit.  

2018. július 4., szerda

Katerina Forest: Félelem






Züllött éjszaka után, ásítva kel fel a Nap,
a Reggel is botorkál, céltalan halad,
nem néz hátra, talán arra vár,
hogy a Múlt a hátáról leszáll.
Emberek nyüzsögnek… ajtócsapkodás,
füst és piszok ölel, vinnyogva ugat egy kóbor kutya,
átjárók félhomályában szunnyad a hajléktalan,
reszketőn szorítja olcsó borát.
Borosták, rossz szájszag, kábulat.
Üres gondolatok csapódnak szakadt
reklámokon, bújnak szürke
repedésbe.Az emberek csak mennek előre,
nem néznek hátra.… nem kérdeznek... felesleges.
Nincsenek válaszok, rég elporladtak,
mint évezredes eróziótól az erős sziklafalak.
Meggörnyedt hátukon kopott hátizsákok,
mik elviselhetetlen súllyal nyomják a vállukat.
Bennük ott lapúl a Büszkeség,
a Lelkiismeret, a Tudás, az Önakarat.
Vérzőn hasítja a testüket a súlya, kínzón lüktetve
fáj… mégsem nyitják ki, nem merik, lelkük béna,
… a Félelem markolja a szívüket.

2018. június 22., péntek

Radnóti Miklós: Második ecloga


REPÜLŐ
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint
a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska –
s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
Irsz rólam?
KÖLTŐ
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.
1941. április 27

2018. június 20., szerda

EMLÉKEZZÜNK Kányádi Sándorra



Az én miatyánkom/ szerző Tánczos Katalin hajléktalan újságíró/ A verset sokan Kányádinak tulajdonítják. Halálára emlékezve ez a vers a legméltóbb hozzá.

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: – Merre van Istene!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor a Pokol szabadul a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,
S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,
S millió szegény a nincstől hal éhen,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, – sőt, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy tagadd meg ŐT,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…
Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,
Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol…
URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
ÁMEN.
UTÓHANG
S akkor megszólal a MESTER, keményen – szelíden,
Távozz Sátán – szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!
Miért féltek kicsinyhitűek?
BÍZZATOK! Hisz’ én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig – VELETEK MARADOK!

2018. június 19., kedd

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga


Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok
fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

2018. június 13., szerda

Katerina Forest: Hol vagy Isten?



Átsiklott a szél a mező felett, kicsit
forgott, dülöngött, mint a részeg,
a szőkére festett cigánybúzáknak
megborzolta, megtépdeste bóbitáit.
Pasztell színekben játszott a fény,
a vadszőlő bíborban égett,
zizegve hullatta levelét a lomb,
homályos ködben ült a távoli domb.
Szép ez az ősz, lassul az idő,
pihenni készül a föld. Takarót
fon a pók, odúját béleli sok kis
téli alvó. Csak én nem készülök.
Pedig vágyom a pihenést, azt a régi,
téli estét, csendes magányt, melegét
a tűznek, hópihéket az ablakom
peremén, várom mindig az újév kezdetét.
De most bennem remeg a csend, a szél
félelmet hoz, messziről érzem hidegét,
csattogását, egyre közelít a tél, viharmadár
száll felém, szárnyától sötét lesz az ég.
Valahol messze tőlem, gyermekek sírnak
szétrombolt házfalak közt, rongyokban alszanak.
Pislákoló gyertyacsonkon a láng hajlik, táncol.
Reszket fent a Hold, az éj nem hoz holnapot.
Hol vagy Isten? Aki mindent lát, kezed
miért nem emeled, hogy ne tovább!
Miért engeded ezt a becstelen orgiát,
a kéjtől dagadó szadista önimádó múmiák
halotti táncát? Miért engeded?
Isten, takard ki arcod, mutasd magad!
Miért fordul hozzád minden jajszó,
könyörgés, ha nem ér el hozzád
a sírás, a fájdalom gyötrődő hangja?
Még hiszek, de egyre halványul hitem.
Még bízok, de türelmem véges.
Nem érzem a jelenléted. Ha nem vagy velem,
ki oldoz fel bűneim alól?
Ki áldja meg szenvedő lelkemet?

Segíts! Hogy eltudjam hinni, hogy eljön az az idő,
mikor minden néma száj üvölteni kezd, 
a vakok előtt kitárul a rejtett világ, és a a süketek hallani 
kezdik a halálra itélt madarak dalát.  
Istenem, legelőször hallgasd meg a gyermekek jajszavát...