DIPLOMA

 

Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig-érő szájjal állt a családja előtt.

Az édesapja megilletődve átölelte.

– Ez a nap is eljött, diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, egyfolytában hálálkodva Istenhez.

– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony megjegyzésén.

– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!

Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.

Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.

Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:

– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.

– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.

– Hová megyünk, hol a kéró?

–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?

– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.

– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.

A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.

– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.

– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:

– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!

Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.

– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához.     -- Láttad Vicát?                

   -- Mi van vele?                

   -- Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását, de hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.

Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.

Megjelent az anyja az ajtóban, de nem veszekedett, szó nélkül beengedte.

– Mi a manó? – dünnyögött meglepetten, közben nagy lendületet véve belépett mellette a lakásba. Feltűnt a furcsa viselkedés, de nem volt kedve megfejteni mi történt otthon míg távol volt, egy szent cél lebegett csak előtte, megtalálni az ágyát és vízszintbe vágni magát. Nem vetkőzött, csak a sportcipőjét rúgta a fotel alá, túl távolinak találta a fürdőszobát is, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát, lefeküdt és azonnal elérte az öntudatlanság.

Mikor felébredt erős hányingerrel küszködve kiment a fürdőszobába. A fürdőszobai tükörben alaposan szemügyre vette magát. Vágott a látványra egy gúnyos grimaszt. Arra már ébredéskor rájött, hogy totál kiütötte magát az előző éjszaka, csak azt nem tudta megfejteni, hogy hol. Próbált erősen koncentrálni. Aztán mint egy váratlan villám a tavaszi kék égből, olyan hirtelen és döbbenetesen elért hozzá a felismerés: a diplomaosztás! Hogy a francba felejthette el! Végre diplomás lett! Az arcán megjelent egy fáradt mosoly. Tétova mozdulattal nekidőlt a mosdó szélének. Rámeredt idegesen a tükörbeli arcára, mert rátört intenzíven egy emlék arról, hogy éjszaka valaki erőszakosan fogdosta, és felrémlett több minden arról is, hogy csókolódzott valakivel. Ugyan ki a franccal hetyegett? Te jó szagú ég, nem létezik, hogy a fű annyira kidobta az agyát! Valaki biztosan rásegített...talán tettek valamit az italába? Egy pillanatra ledermedt. Próbált visszaemlékezni, de a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta. Legalább emlékezne rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Reménykedett, hogy nem. De ha mégis elment valakivel egy körre? Egyáltalán kivel? Sok pezsgőt és pálinkát ivott talán nem kellett volna annyit. – állapított meg egy meglepően logikus következtetést. – Hú, de szarul vagyok! – nyögött fel hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan a dereka köré húzta.

– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél! – morgott a lányára.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Még most is olyan a gyomrom, mint amit kilúgoztak. Nagyon sokat ittam, ez tény, nincs kedvem most veled vitatkozni, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el velem megint ordibálni. Rosszul vagyok! Vége a diákéletnek, nem iszom többet! – próbálta megnyugtatni az anyját.

Az anyja durván eltolta a tükör elől a lányát.

– Gyönyörű vagy! Én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől!

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet Sára ingerülten – Az idegeimre mész ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt! Mi a bajod mindig!? – emelte fel egyre jobban a hangját.

Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt. A szeme könnybe lábadt, egyre jobban reszketett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor hagyna békén, lehetne egy kis belátással – sóhajtott fel dühösen. Szédelegve öltözött, friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára!

– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.

– El! – szólt ingerülten vissza Sára. – Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.

Sára, mintha nem hallotta volna az anyja kérését, sietve kilépett a bejárati ajtón. Amikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszulléte, de a csúcsforgalom szmogjától újra hányingert kapott. A város zaja kíméletlenül az arcába csapott, idegesen kerülgette az embereket. Célforgalom! – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt és elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a babakocsit, sűrűn előrehajolt. Ilyenkor Sára látóterét eltakarta a domború feneke, hogy még teljesebb legyen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a nő szoknyája felcsúszott és ledéren kivillantak a narancsbőrös combjai. – Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után! – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már, mindegy nekik. Na, nekem biztos nem lesz még húsz évig gyerekem, vagy később sem. Minek? A levegőt is elveszik az ember elől. – Bosszankodva megelőzte a nőt, aki megállította a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába. Diploma, mit ér vele? Kezdheti az álláskeresést. Dehogy keresi, pihen inkább, megy a Balatonra Kírával. Eszébe jutott az éjszakai ígérete. Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, beállt a pénztárhoz fizetni. Egy görnyedt idős nő miatt, lassan haladt előre a sor. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.

– Mi van mama, nincs pénze? A pénztárosnő hosszú műkörmeivel idegesen kopogott a pulton, lekezelő hangnemben siettette az idős vevőt. – Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze, mennyien állnak a háta mögött!

– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Vigye a tejet vissza!

– Az az ebédem! – ijedt meg az öreg hölgy.

– Haladjunk már, más is sietne! – szólt be egy körszakállas hátulról.

Az öreg hölgy hátra nézett, összetalálkozott a tekintete Sára tekintetével. Egy pillanatig nézték egymást. Sára mintha a két éve meghalt vidéki mama szomorú szemeit látta volna újra. Elmélázott egy pillanatig a furcsa felismerésen, és a gondolatai elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire. Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú a szeme? – filózott magában. – Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig. Az apja mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. De csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt... egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart benne továbblépni, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség. A pénztáros félretette a tejet, az öregasszony lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ahogy elment Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és belenézett újra a szemébe. Sára meglepődve állta a tekintetét, még sohasem látott előtte ilyen szempárt. A két homályos szembogár közepén izzott csak egy kicsi pont, ami szinte átszúrta a retináját. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, a lábai elgyengültek és úgy érezte, mintha homályosabban látna mindent. Az öregasszony lehajtotta a fejét és görnyedten tovább ment. Émelyítő, furcsa szaga volt, ami kúszott utána, mint egy koszos, szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott szag ott keringett még jó darabig a térben.

– Azt a tejet is kérem! – mutatott a félretolt tejeszacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a tej árát. Sietett kifelé a boltból, de hiába kutatott a szemével, nem látta sehol az asszonyt. Végig robogott előtte a troli, úgy érezte, mintha rajta gázolna a kerekeivel, az agyában csikorgott, a zaj végigremegett a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle. Utálta a nappali szmogos, zajos várost. Felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt. Elindult feléje.

– Ezt a boltban hagyta – odaadta a tejet. Fordult is vissza, nem akarta a hálálkodását hallgatni, de az öreg hölgy nem engedte.

– Várjon kedvesem, itt a névjegyem! Ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.

Kellemetlen érzése lett, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját. Az orrát megcsapta újra az öregasszony szaga. Émelyítő hullaszaga van, villant át rajta a felismerés.

– Jól van, engedjen el! – szólt rá erélyesen, és eltolta magától a ruháját markoló öreg kezeket.

– Nemsokára megváltozik minden. – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – Menjen csak.

– Mi változna meg, miről beszél? – nézett vissza Sára értetlenül.

– Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova! – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.

– Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől! – szólt vissza dacosan.

– Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami magára vár! – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is hozzá beszélne.

– Hagyjon már! Mi maga, jósasszony?

– Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. A sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert a sors így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Tudja, minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten itt és most találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan a névjegykártyáját.

Sára kelletlenül elvette, becsúsztatta a zsebébe. Nem értette mit akar a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil, elképzelte, hogyan élhet az, aki ilyen büdös tud lenni. Behány tőle. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Rendben van, ha kedvem lesz, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk... most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult vissza, hogy átmenjen a zebrán. Hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.

– Nem fog mindig így gondolkodni...

– Menj a fenébe! – morogta maga elé, és mérgesen visszanézett, de már nem látta ott állni a nőt. – Hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – Hisz nem jött a villamos.

Nem értette az egészet, pláne saját magát, miért rohangál, mint egy idióta egy zacskó tejjel egy vén banya után? Nem normális az egész napja, tetejében még káprázik a szeme is! A lépcsőházban megnézte a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: „Prof. Dr. Zanócz Borbála. Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia."

Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejut ő is diplomával öregen! – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe. Megy a halál hozzá — gondolta — ő biztosan nem!

Tengeri szörnyeteg

 

A program több napon keresztül csak a tengerről szólt.

Gábor többször elnézést kért, amiért nem tudott velük tartani. Munkára hivatkozott, videokonferenciákra," -- Az élet nem állt meg, azért, hogy nyaralok"-- tárta szét a karját. A tenger kárpótolta mindenért, nem tudott vele betelni, lenyűgözte, élvezett minden percet, amit a hűs habok között töltött. Levente és közte egyre szorosabb kapocs alakult ki. Egyik ilyen nap mielőtt elindultak, Gábor figyelmeztette őket, hogy óvatosak legyenek. Éjszaka erős szél korbácsolta a tenger vizét, fel kell készülni meglepetésekre. Ne menjenek mezítláb a vízbe, azt sem bánná, ha hanyagolnák a fürdést. De ők elengedték a fülük mellett a bölcs tanácsokat, alig várták, hogy csobbanjanak. Mikor kiértek, látták hogy még erősek a hullámok. Nem törődött vele, nem mérte fel a veszélyt kellőképpen. A bátrabb turisták beúsztak mélyen a tengerbe, a megfontoltabbak a parton heverésztek, élvezték a simogató szelet, az egyre erősödő nap melegét. Levente portyázni hívta Elizát a tengerpartra, ahová a hullámok kisodortak sok tengeri kagylót. Lelkesen gyűjtögette a hátizsákjába a szerzeményeket. Felfedezett egy óriás kagylót, a füléhez tartotta, hogy hallja a tenger zúgását.

-- Ugye azt gondolod, hogy a tenger zúgását hallod benne vissza? -- Eliza jóízűn felnevetett, amikor látta hogy mennyire örül a kincsnek a fiú. -- Kiábrándítalak, nem kimondottan a tenger zúgása van benne, ha hazavisszük ott nem lesz tenger, mégis fogod hallani a zajt benne. A kagyló olyan felépítésű, hogy magába rejti a hangokat a környezetéből, azt hallod. De hagy nézzem miket gyűjtöttél össze.

Eliza kiborította a hátizsákot, aprólékosan átnézte a tartalmát.

-- Figyelj, ezek élnek, mindben van lakó, lehet csak egy kis rák, de az is él. Vissza kell vinnünk az élőhelyükre.

Mikor látta Levente szomorú arcát, feléje mutatta az óriás kagylót -- Ez üres, ez a tiéd. Otthon majd szépen megtakarítjuk. Rendben?

Úgy döntöttek, hogy ők is bemerészkednek a vízbe. Tempóztak legalább ötven métert amikor Leventét egy víz felszínén lebegő portugálgálya csalánozó megcsípte. A medúza már nem élt, mégis képes volt csípni. Karjai hosszan nyúltak a lebegő test mögött. Levente nem vette észre, csak mikor érezte a karjában a szúró fájdalmat, akkor ijedt meg. Egy fiatal férfi kapta el a kapálódzó rémült fiút, közben tiszta erőből kiabált a fürdőzők felé:

-- Vigyázzanak medúzák a vízben!

Eliza a fiatal férfi segítségével hamar a partra vitte Leventét. Akkorra már nagy foltban bepirosodott a karján a csípés helye. Nem volt ideges, tudta mit kell tennie. A táskájából elővette az ecetet. Közömbösítenie kellett minél hamarabb a mérget. Levente sírt és öklendezett.

-- Ne ijedj meg, mindjárt jobban leszel. Türelem. Ha velem vagy nem lehet bajod. Mindenre fel vagyok készülve, van a táskámban minden, ha szükséges hogyha bajba kerülünk. Mikor apukád beszélt az éjszakai viharos szélről, eltettem egy kis üveg ecetet. Ez a legjobb ugyanis csípésre.

Levente megnyugodott, már feltétel nélkül megbízott Elizában. Megismerte, hogy milyen erős és kitartó, hogy mindig feltalálja magát. Olyan volt mint egy testőr, aki vigyáz mindenkire. Nem csak rá, hisz nemrég szemtanúja volt hogyan mentett meg egy fuldoklót. Azon a napon már indulásnál tudták, hogy csak csavargás és napozás lesz egész nap a programjuk. A tengerben fürdés az apály miatt veszélyessé vált. Kevesen voltak a vízben, a többség a partról nézte a tenger hullámzó vizét. Ami kék volt, mint az ég, eggyé olvadva a horizonttal. A vízi mentők folyamatosan bemondták a hangszórókba, hogy el kell hagyniuk a vizet -- Rip áramlat veszélye áll fent, nem lehet a vízben tartózkodni senkinek.

-- Mi a csudáról beszélnek? --  kérdezte önkéntelenül hangosan.

Hát ott ni, látja? A tenger ott abban a csíkban nem kék, hanem fehéren tajtékzik. -- Válaszolt mellette egy középkorú nő.

-- Köszönöm -- fordult Eliza a választ adó felé -- és megtudja mondani miért veszélyes?

-- A hullám alatti hullám. A dagály nagy tömegű vizet hoz a partra, majd nagy erővel visszatér a tengerbe. Képes alárántani a legjobb úszót is, ha nincs technikája.

A fürdőzők meghallották a figyelmeztetést, úsztak kifelé. Csak egy nő maradt bent. Mint aki nem hall semmit, önfeledten úszkált a hullámokban. A partról többen felé fordultak, szólították, hívták kifelé. De semmi. -- Bizonyára nem jó a hallása -- hallotta Eliza a megjegyzéseket. -- Valaki ússzon már be hozzá!

Egy darabig senki nem mozdult. Mindnyájan látták a három méter széles fehér szörnyet, ahogy közeledik a kék víz alatt a part felé. Látták ahogy a nő alá kúszik, aki önkéntelenül a part felé sodródott a hátán.

-- Szólni kell a vízimentőknek! A hullám nem fogja kihozni, visszarántja a tengerbe! -- kiáltott fel egy férfi közvetlen Eliza mellett.

Igaza volt. A víz maga alá rántotta a szerencsétlent. A partról belegázolva a vízbe egy idősebb férfi angol nyelven artikulálatlan hangon kiabált  feléje: -- Szofi, ne pánikolj! Jól tudsz úszni! Csak nyugodtan! Szofi!

Eliza tudta, hogy nagy a baj. A nő árral szemben próbált kiúsznia partra. Ha teljesen elfogy az ereje, legyőzi a tenger. Odahajolt Leventéhez.

-- Ne félj, de muszáj segítenem. Ne menjél sehová. Itt várj!

Addig futott a parton, míg eltűnt a fehér tajtékos víz. Beugrott a vízbe, gyorsan tempózott, oda kellett érnie minél hamarabb, ahol a nőt sejtette. Ezután jött a legnehezebb rész, végig kellett úsznia a sodró hullámokon. A parttal vízszintesen úszott. Néha megpihent, hogy szétnézzen. Látta a parton lévő embereket, aztán meglátta a felbukkanó asszony felsőtestét. Már nem csapkodott kétségbeesve, engedte, hogy a hullám sodorja egyre jobban befelé a tengerbe. Eliza végre elérte. Az egyik karjával mögé nyúlt.

-- Nincs semmi baj Szofi! Csak nyugodtan. A férjed szerint kitűnő úszó vagy. Most nem a part felé fogunk úszni, hanem vízszintesen a parttal. Ki kell jutnunk az áramlatból! Érted? Szofi!! Indulás!

Lassan haladtak, Szofi mintha szót fogadott volna a megmentőjének, olyanná vált, mint aki alszik a karjaiban. Eliza rájött, hogy elájult a sokktól, vagy még rosszabb, sok vizet nyelt. Eliza rájött, hogy meggondolatlan feladatra vállalkozott. Erős volt és szívós, amit az utóbbi időben végzett kitartó edzéseknek köszönhetett, mégis úgy érezte nem tudja kivonszolni Szofit a partra. A tehetetlen test húzta lefelé a mélybe. Meglátta a vízimentők hajóját. Minden erejét összeszedte. Még egy méter, még kettő, hogy kiérjenk az áramlatból, vagy vége. A hajó nem ment be az áramlatba, csak egy mentős ugrott értük a vízbe, Eliza végre megtudott kapaszkodni a  feléje dobott mentő övben. Szorosan  átölelte Szofit és engedte, hogy  oda húzzák őket a hajóhoz.
A parton Eliza azonnal megvizsgálta az asszonyt. Kétségbeesve tapasztalta, hogy nem érzékeli a pulzusát. Hozzáfogott az újraélesztéshez. Alkalmazta a Heimlich fogást, a rekeszizom alá nyúlt és a hasüreg felől préselte ki a maradék levegőt, hogy a folyadék távozni tudjon a légutakból. Tizenötször nyomta a szívtájékát majd kétszer szájon át befújta a levegőt. Nem reagál a nő a sokadik szívkompresszióra sem. Eliza arcán végig folyt a kimerültségtől az izzadság, de nem adta fel. Egy pillanatra felnézett és a legközelebb állónak odakiáltott:

-- Hívjanak mentőt azonnal!

Szofi kezdett életjeleket adni, nyöszörgött, öklendezett.

-- Na végre! Már azt hittem feladtad!

Eliza Megkönnyebbülten megtörölte az arcát.

Egy kéz nehezedett a vállára, mikor felnézett egy sírástól kivörösödött szempárba nézett.

-- John vagyok, Szofi férje. Nem tudom hogyan háláljam meg, megmentette a biztos haláltól Szofit.

-- Kórházba kell vinni, még utólag komoly szövődmények jelentkezhetnek. Ne hálálkodjon Uram. Orvos vagyok. Ez a kötelességem.

Mikor a mentő elvitte Szofit a fürdőzők mosolyogtak és tapssal jutalmazták Elizát.

-- Nagyszerű munka volt, gratulálunk! -- hallotta mindenfelől ahogy haladtak hazafelé Leventével.

Levente fogta Eliza kezét, kék szemeiben csillagok ragyogtak. Tiszta fényű csillagok. Akkor  érezte meg először, hogy aki mellette sétál, az egy védelmező, mint a videófilmekben. Olyan, aki nem fél semmitől és senkitől, ha valakit meg kel védenie. Hallotta mit beszéltek mellette az emberek mikor Eliza elindult, hogy kimentse a fuldoklót a tengerből. Sóhajtoztak, hogy most már két embert fog megölni a szörnyeteg. Onnan nem jutnak ki élve. De Eliza más. Nem ismerik, csak egyedül ő ismeri. Mellette nem szabad félni semmitől, és senkitől, mert Eliza egy igazi védelmező. Eliza akkor arra kérte, hogy ne mondja meg apukájának, hogy mi történt a strandon, mert a végén ki sem engedi őket kettesben a tengerhez. Megértette de nagyon sajnálta, hogy nem tud beszámolni róla, pedig lélekben már felkészült rá, hogy mindent leír a noteszában, és majd csak nézi az apukája csodálkozó arcát, míg olvassa. 

Lelkitúrák

 

Hamar lefeküdt, hallgatta egy darabig a kinti zörejeket, Gábor és a fia pakolászott a konyhában. Nem voltak tekintettel rá, néha elég keményen csukták, nyitották a hűtő vagy a mikró ajtaját. Aztán végre elcsendesedett a ház. Eliza lelki szemeivel látta, ahogy a férfi magányosa fekszik a kanapén. Eszébe jutott az elmúlt éjszaka. Nem kérdezte meg tőle, mitől rémült meg annyira álmában. Lehet nem is emlékszik semmire. Mindenesetre a sejtései beigazolódnak  lassan, legfőképpen az, hogy elfojtja nappal az érzelmeit. Nem akarja, hogy bárki megismerje milyen valójában. Legelsősorban a vágyait fojtja el. Nem akar sebezhetővé válni, nem akarja, hogy a gyenge pontjai ismeretében kihasználhatóvá váljon. Szerette Hédit, annyira szerette, hogy képtelen az árnyékából kilépni. Szobrot emelt belőle a lelkében gránitból. Ha egy nő megjelenik az életében, mellé állítja a hideg kőszobornak, hasonlítgat, hezitál... aztán letérdel a halott előtt. Képtelen az eleven, élővel elindulni egy másik úton. Az utazás alatt többször kizökkent ebből a lelki börtönből, kedves volt vele, gyengéd. Talán az ismeretlen környék, az ismeretlen emberek okozták. Összekuszálódott, elhalványult benne a múlt, csak azért, hogy újra és újra előtörjön benne még intenzívebben a gyász. Most is egy fal választja el őket, egy fal, ami olyan mintha ezer kilométerre lennének egymástól. Gábor tudatosan és intelligensen erődítményt húzott kettőjük közé, és ez azt jelenti, hogy így fog majd több mint három hét eltelni.

Reggel kopogásra ébredt. Kért egy kis türelmet, gyorsan felöltözött. A konyhában az asztalnál ült az apa és a fia.

– Jó reggelt Eliza! Remélem kipihented magad és erőt gyűjtöttél. Sajnos az a terv, hogy a mai napot a tengerparton töltsük és strandoljunk, fuccsba ment... talán délutánra felmelegszik az idő. Ezért úgy döntöttem, jön a B terv, hamarabb elindítjuk a felfedező túrákat. Ezek eléggé fárasztók lesznek, autóval megyünk a helyszínre, utána sokat fogunk gyalogolni. Nagyon sok helyre nem vezet ugyanis autóút. Gondolom először a városnézésre indulunk, azután fedezzük fel a rejtett szépségeit Korzikának... ezek lesznek nehezebbek... az elkövetkezendő három hétbe sok hegyi túra szerepet kapott.

Gábor lazán volt öltözve, sportcipőt viselt, térdig érő farmernadrágot. A vászon rövidujjú inge félig ki volt gombolva. Eliza bizonytalanul leült mellé.

– Nincs túrabakancsom... gondolom kellene.

– Veszünk ma.

Eliza megállapította, hogy a férfi kipihent arcán csak némi izgalom tükröződött, elképzelhetően a korzikai aktív pihenés tervezése okozta azt is. Ezek szerint minden tökéletes körülötte, mint a mesében. Magát sem értette most már, minek képzelget az éjszaka. Nincs ennek a férfinak egy gyötrő gondolata sem. Padló gázzal irányítja a sorsukat, még csak egy feltételes mondatot sem használ közben.

Kelletlenül ült be az autóba, nem tudta magát meggyőzni, hogy sok élmény vár rájuk az elkövetkezendő napokban. Gyalogtúrák minden nap. Legalább esténként a fáradság miatt el tud aludni, az is élmény lesz, gondolta magában.

Aztán az első nap rájött, hogy Gábor tűpontosan felkészült túravezető, kellemes időtöltés volt minden perc, amit együtt töltöttek. Folyamatosan tájékoztatást tartott, mikor mit érdemes megnézni, hol álljanak meg enni és mit egyenek. Eliza megszerette a közös kirándulásokat, viccelődtek, vitatkoztak, ment a diskurzus köztük reggeltől estig. Fizikai érintkezés nem volt köztük, ha véletlenül elkerülhetetlen volt, a férfi azonnal bocsánatot kért. Ezzel szemben egyre erősödött köztük a lelki kapcsolat. Így járták végig Bonifació utcáit, ahol a házak szinte egybe épültek a tengerből kiálló sziklákkal, ránézésre eléggé morbid képet mutatva, mintha csak a szentlélek tartotta volna őket. Az embernek olyan érzése lett míg nézte a látványt, hogy a házak bármelyik percben belecsúszhatnak a sziklafalat korbácsoló hullámokba. Gábor egyfolytában fotózott, mindent ami különlegesnek tartott, megszállottan gyűjtötte az emlékképeket. Többször felkérte Elizát és a fiát, hogy álljanak egy szobor vagy egy különleges ház elé. Eliza és Levente grimaszolt, különböző pózokat vett fel, sikerült kizökkenteniük a professzort a komoly túravezetői szerepéből. Hangosan nevetett velük, látványosan feloldódott a nap végére. Arról sem tudták lebeszélni , hogy kihagyja a Tengerésztemetőt, alkonyatkor holtfáradtan bolyongtak a sírkövek között. Eliza szinte gyerekesen, egyszerű dolgoknak örült meg a legjobban, például egy nagy adag fagylaltnak. Másnapi túrájukon Corte városában a nutellás calzone váltott ki benne maradandó emléket. A professzor mosolyogva nézte amíg eltünteti a mennyei finomságokat. Eliza a túra utolsó napján képtelen volt magában tartani, mennyire jól érezte magát.

-- Nagyon jó, hogy itt lehetek veletek. Csodálatos ez a vidék... minden... minden... veletek együtt csodálatos.

A professzor elkomolyodott mielőtt válaszolt.

-- Azt hiszem Eliza, ez az egész életérzés csak így kerek... nekünk is... szóval így, ha velünk vagy.

Hosszan néztek egymás szemébe. Azon a napon Siraki Gábor rájött, mennyire fontos szerepet tölt be az életében Eliza. Kimondta amit legbelül érzett, a világ csak Elizával kerek. Ha vele van minden csodálatos, minden olyan szép és meghitt.

A harmadik nap végre elhozta a várva várt jó időt, az egész napot a strandon töltötték. Eliza soha nem látott még olyan csodát. A strand vize türkizkéken ragyogott a parti hófehér homok kontrasztjában. Először vette magára a Lyonban vásárolt fürdőruháját, ami éppen hogy takart rajta valamit. Élvezte a napot a vizet és a férfiak figyelmét. Csinos és szép volt, mint egy sellő.

Siraki Gábor bérelt három napozó ágyat, azonnal lefeküdt az egyikre. Nem volt kedve megmártózni a tengerben. Azzal érvelt, hogy pihen előbb, majd később, ha melegszik az idő. Eliza érezte, hogy a napszemüveg áldásos takarása alatt figyeli minden mozdulatát. Leventével indult úszni a strand kristálytiszta vizébe. Ahogy siklott a kavicsos föveny felett, egy- egy hal versenyt úszott mellette. Nem tempózott gyorsan, végig Levente mellett maradt.

Fáradtan, de boldogan sétáltak ki a vízből. A napozóágy felé tartottak, kerülgették a turistákat. Az egyik fehér homokon heverésző férfi mikor mellé értek, feltolta a napszemüvegét a homlokára és leszólította.

–Nagyon szép vagy. A faterod? – bökött az orvos felé széles mosollyal.

Hosszú barna haja gumival volt felfogatva a feje búbjára, barna volt a bőre, megállapíthatatlanul barna, nem lehetett eldönteni, hogy eredeti vagy a naptól olyan sötét a színe.

Eliza megállt, rámosolygott a férfira.

–Te is jól nézel ki. Jól telik a nyaralásod?

A férfi felállt, jóval magasabb volt Elizánál.

– Szia! Bertold vagyok. Családi kiruccanás, átjöttünk Szardíniából. Ott is nagyon klassz a hely.

-- Eliza – mutatkozott be ő is. Kezet fogtak. Tudta, hogy a professzor figyeli, azért is állt le beszélgetni. Pimaszul arra gondolt, ugyan hogyan reagál, ha látja idegen férfiakkal társalogni. Levente nyugtalanul állt mellette.

– Menjünk kisfiam – Eliza megfogta Levente kezét. – Majdnem elfelejtettem válaszolni... nem a faterommal vagyok, hanem a férjemmel.

Búcsút intett és elindultak a napozóágyuk felé. Eliza látta Levente csodálkozó szemében a kérdést.

– Csak vicceltem, hogy megszabaduljak tőle – nevetett a fiúra. – Igazából lehetne egy kilencéves fiam... szóval hihető lódítás volt... és... lehetne apukád a férjem... – elhallgatott, majd egy sóhajjal fojttatta amibe belekezdett.

– Ígértem neked pár titkot... én... igazából azért fogadtam el a meghívásod, mert felismertem apukádban azt a tanárt, aki tanított az egyetemen. Tizennyolc éves voltam akkor, nagyon fiatal... felismertem a kórházban és...mikor meghívtál, eldöntöttem, hogy veletek tartok, hisz nem volt idegen a számomra. És egy másik nagyon fontos titok, már egyáltalán nem bántam meg. Nagyon jó itt veletek.

Levente megszorította a kezét, de nem tudott kérdést feltenni, nem volt nála a notesza.

Gábor nyűgös volt, mint egy gyerek, mikor odaértek hozzá.

– Látom az első nap a strandon máris a flörtről szólt – jegyezte meg keserű gúnnyal.

Eliza kéjesen végignyújtózkodott a napozó ágyon. Féltékeny– gondolta – nagyon is féltékeny. El kellene már mozdulnia a holtpontról, beragadt mint a rossz óra mutatója.

– Azt mondta szép vagyok – küldött át egy mérgező nyilat a férfi felé. – Megkérdezte, hogy kivel nyaralok, ennyi történt.

Behunyta a szemét és az arcát a nap felé fordította.

Késő délutánig kint voltak a strandon, elmúlt Gáborból is a rossz hangulat, ment velük fürödni. Messzire beúszott a tengerbe. Eliza leszidta mikor visszatért hozzájuk.

– Felelőtlenség tőled, mind a ketten halálra izgultunk magunkat miattad!

Gábor fáradtan végig feküdt a homokon.

– Te is izgultál? Ha nem jövök vissza mi történik... szomorú lennél?

– Ne gúnyolódj! Tudod, hogy nélküled megáll az életünk... ne csináld többet.

Eliza zavartan leült mellé.

– Az összes homokot haza akarod hozni, nézd meg magad!

Gábor kinevette a bosszankodó Elizát, aki a tenyerével simogatta a hátáról a fehér homokot, előre hajtotta a fejét, behunyt szemmel élvezte a gondoskodást.

– Én is nagyon félek Eliza...-- suttogta.

-- Ugyan mitől félsz ?

-- Attól, hogy egy nap eltűnsz... félek tőle, pedig tudom, hogy elkerülhetetlen... ma láttalak azzal férfival...

Eliza önkéntelenül átölelte a férfi vállát és erőszakosan kereste a tekintetét – Igazad van, tényleg el fogok tűnni ha visszamegyünk a nyaralásból Párizsba... haza kell utaznom.

Gábor szomorúan nézett Elizára, látszott rajta, hogy nem ilyen válaszra várt, de pont azt kapta, amit nem szívesen hallott. Az utóbbi napokban közel kerültek egymáshoz, úgy járták Korzika városainak a szűk utcáit, mint egy boldog család. Jól érezte magát Elizával és egyre kínzóbban kezdte érezni a hiányát, ha egy kicsit is eltávolodott mellőle.

Már alkonyodott mikor visszaindultak az apartmanba. Egy forró zuhany és alvás¸ gondolta Eliza, fázósan tekerte magára a fürdőlepedőjét.

Gábor átölelte és magához húzta.

– Melegítelek... mondta bizonytalan hangon, mert nem tudta a közeledése milyen reakciót vált ki Elizából.

– Nagyon kedves vagy, köszönöm – nézett fel a férfira hálásan Eliza.

Lassan sétáltak, szótlanul. Mindkettő a másikra gondolt, de nem mondták ki az érzéseiket.

Levente vacsorázott egyedül, Gábor hárított, nem volt éhes.

– Azt a töméntelen pizzát reggelig nem tudom kiheverni. Míg vacsoráztok kimegyek a teraszra.

Levente a víztől hamar elálmosodott, elbúcsúzott és lefeküdt. Eliza kiment a professzorhoz.

– Gyere ide – mutatott a másik nyugágyra – nagyon szép és félelmetesen csendes ez az éjszaka.

Eliza visszament a házba kihozott két takarót.

– Fázva nem szép semmi – gondoskodón betakarta a férfit.

– Hallgatlak – szólt oda míg lefeküdt a nyugágyra.

– Rendben, ha nem nevetsz ki elmondom min filozofáltam idekint.

– Nem foglak kinevetni...

– Kettőnkről...

– Azt hittem valami komoly elméleteket gyártottál... és milyen következtetésre jutottál kettőnkkel kapcsolatban?

– Leragadtam egy pontnál és nem tudok tovább lépni...

– Jellemző az ilyen túlokos pasikra...– nevetett fel Eliza.

– Kinevetsz... már nem is olyan fontos az egész, felejtsd el, úgysem illett bele ebbe a történetbe.

– Nem nevetlek ki... tudod volt idő amikor én is hasonlóan gondolkodtam. Mindent elfogadtam amit közvetített felém a környezetem, a szüleim, a barátaim.  De eljött az életemben egy nap, amikor minden addigra belém ragadt elvet felrúgtam... felébredtem. Igen, ne nézz rám ilyen csodálkozó arccal, felébredtem mert addig álomvilágban éltem, mások által kitalált álomvilágban. Semmi sem volt az én gondolatom. Megmondták mi a helyes, mi a helytelen, mit érdemes ennem, milyen a divatos ruha, milyen a társasági etikett, higgyek vagy ne higgyek Istenben. Kétszínű alakoskodó közegben éltem. Senki nem adta önmagát, senki nem vállalta fel igazából azt a valakit, aki benne élt, az igazi arcát. Ha szegény volt az gondolta ez a sorsa, ha gazdag akkor neki megadatott, de csak magára gondolt, a kivagyiságra. Én attól a naptól önmagammá váltam. Nem akarom, hogy bárki is beleszóljon az életembe, nem nyűgöz le ez az anyagias világ, az egész egy nagy rakás szerencsétlenkedés, fogyasztunk, szennyezünk, dolgozunk, fogyasztunk, szennyezünk. Lehetne élni szabad lélekkel...öntudatosan. Akkor határoztam el, hogy nem lépek kapcsolatba egyetlen férfival sem, aki nem képes ugyanígy gondolkodni... nem alacsonyítom le magam, nem alkuszom meg. Teljes életet szeretnék élni... érted? Sajnos te még alszol, még nem ébredtél fel. Hezitálsz, elméleteket gyárt az okos fejed... közben elsétál melletted a való világ. Félted a karriered, a betonbiztos magánéleted, még kockáztatni sem mersz. Jó ez neked? Most is, el szeretnél valamit mondani, de a szavak gátakba ütköznek. Mintha az érzéseidre korbáccsal vigyázna az egód. Ki ne mond! ne tedd meg! Mi lesz ha... közben megöregszel? Talán az utad végén  felteszed magadnak a kérdést: biztos úgy volt jó az a rövidke életem, ahogy leéltem?

-- Teljesen sikerült az átváltozás, vagy csak folyamatosan ön ámítod magad? Amiről beszélsz az egy életérzés, nálad ezek szerint már tudatos életérzés. Nagyszerű gondolatok. Álmodhatunk róla. De az élet ami körül vesz bennünket kiröhögi ezeket az illúziókat. Szerencsétlen önámításnak tartja. Te ide születtél, ebbe a rohadt közegbe, a képmutatásba, a kivagyiságba. Egy felelőtlen szemellenzős generáció vette át az öregektől a staféta botot. Álmodhatsz a lélek magasztos síkjáról. De az élet az egy törvény, vagy sodródsz az elvárásokkal, vagy megdöglessz. Lehet, hogy igazad van... te még fiatal vagy. Én már nehezebben tudok a változásra gondolni. Mire fel változzak? Egész jól elvagyok így.

– Nem olyan látványos az a változás, amiről beszéltem. A berögzült rossz szokásaidat kellene lerázni magadról, mint például a modorosság, távolságtartás.

– Nagyon kedves teremtés vagy, de eddig mindig baj lett abból, ha kiadtam magam másoknak. Az ember életében vannak korlátok, amit magunk állítunk fel. Ezek olyanok mint a régi váraknál a vizes árkok. Meggondoljuk kinek engedjük le a hidat, hogy közelebb jöhessen hozzánk.

-- A változás itt van bennünk, mindent képesek vagyunk megváltoztatni, még az előre kivetített sorsunkat is... a gondolataink, a tudatunk erejével. Nem nevetséges, képesek vagyunk az időt meghajlítani és visszatérni ahhoz a ponthoz, ahol elrontottuk az életünket.

Gábor gyorsan lezárta az eszmecserét.

-- Én nem rontottam el semmit!

Mindkettőjükben megváltozott valami ezen a napon. Gábor már nem kért bocsánatot, ha hozzáért, sőt minden alkalmat kihasznált, hogy megérintse. Egy simogatás, egy futó ölelés... de ezek nem változtattak meg semmit, mikor bementek a házba, külön feküdtek le.

Viharos tenger

 

A kabinban minden le volt rögzítve, a fekvőhelyek is, amiknek két funkciója volt, lehetett rajtuk feküdni és ülni. Ezen felül az ovális ablak alatt a falhoz rögzített asztal volt, két oldalán beépített szekrényekkel. A kabinból nyílott a fürdőszoba. Éppen meglehetett benne fordulni, olyan liliputira tervezték, de az igényeknek megfelelt, volt benne mosdó és vécé. Gábor végig nyúlt az ágyon, Leventét is arra kérte, hogy pihenjen le.

Elizára gondolt, akit hiába kért, kint maradt a fedélzeten. Azzal érvelt, hogy látni szeretné a háborgó tengert, a kabin olyan, mint a börtöncella. Abban nincs levegő, nem látni a szabadságot. Tudta miért nem tartott vele, úgy gondolta, annyira meggyűlölte az éjszaka miatt, hogy nem képes elviselni azt sem, hogy egy légtérben szívjanak levegőt. Eliza nem tudhatja, mit érzett, amikor éjszaka felébredt és eljutott a tudatáig, hogy összesimulva alszanak. Átélte újból azt a semmihez nem hasonlítható érzést, hogy nincs egyedül, hogy egy meleg nőitest mellett ébred. Tisztában volt vele, hogy nagyon elrontott mindent. De miért is gondolja így? Eliza nem azért tart vele ezen az úton, hogy törvényszerűen úgy nézzen rá mint egy leendő barátnőre. Eliza a betege. Megmagyarázhatatlan számára, miért vonzódik hozzá, mi az oka, hogy mindent elvisel tőle. A kritikus hangnemet, a hirtelen hangulat váltásait. Megcsókolta mindenki előtt, aztán hátat fordított. Ez így mégsem helyes, mert igazából ő tolta el magától. Nem volt más választása. De mit is akarhatna tőle? Döbbenten tapasztalta, hogy Eliza arca kezd összemosódni Hédiével. Hédi egyre távolodik tőle, ha Eliza mellette van. Elviszi most Korzikára. Az úton nem mondta ki, hogy Hédivel készítették a bakancslistát, amiben ott volt Korzika is. Hédi halott, mégis amikor lefoglalta a nyaralást, az ő kívánságát teljesítette. Azt tervezte majd mindent bemutat neki, minden szépséget amit látni fog. És most odaállt Eliza Hédi elébe, elevenen, színesen, szemtelenül fiatalon, és azt sugallja feléje, hogy vegye komolyan. Mintha azt akarná, hogy neki mutasson meg mindent ne a halottnak. Nem lenne nehéz, ha őszinte lenne hozzá, ha nem lengené körül valami titokzatosság, amitől idegességében falra tudna mászni. Amióta Eliza megjelent az életében, félelmek gyötörték. Félt önmagától, Elizától. Félt, hogy a lány csak szerepet játszik, félt a csalódástól. Attól, hogy beleszeret és egy nap elhagyja, hisz annyira fiatal hozzá. Az éjszakai rémálma jutott eszébe, azóta is elevenen kísérti minden percét. Eliza elbúcsúzott tőle, azt mondta itt az idő mennie kell, mert várják. Könyörgött, hogy maradjon vele, de Eliza kibontakozott az öleléséből, elindult a tenger felé. Hiába kiáltott utána, az alakja lassan elmosódott eggyé vált a tajtékzó hullámokkal. El fogja hagyni, ez már biztos. A tenger hullámai felcsapódtak a kabin ablakára, egyre erősebben zúgott a szél, nagy csattanással villám hasított a szürkeségbe.

-- Levente! Nézzük meg Elizát, ilyen időben nem maradhat kint.

Levente nagyon félt a villámlástól, mégis elindult az apjával. Nyirkossá vált a tenyere, mikor kiléptek a fedélzetre. Alig lézengett turista a fedélzeten, behúzódtak a büfébe, fedett helyekre. Meglátták Elizát, ahogy ült lehajtott fejjel egy rögzített padon. Amikor odaért hozzá, kérlelni kezdte, hogy menjen be velük a kabinba. Eliza nem mozdult.

-- Nagyon rosszul vagyok...- suttogta alig halhatóan.

A professzor lehajolt hozzá, felemelte a karjaiba és elindult vele a hajó belsejébe. A kabinban lefektette.

Maradj mellette fiam, lehet, hogy hányni fog. Ne engedd felkelni.

Előkereste az orvosi felszerelését, injekciós tűt vett ki belőle. Felszívott kétfajta hatóanyagot.

-- Tengeri beteg vagy, kicsit kellemetlen lesz, de a gyógyszert most úgyis kihánynád.

Beadta az injekciót, leült melléje, nyugtató mozdulatokkal simogatta a karját. Amikor Eliza elaludt, akkor sem mozdult mellőle. Levente elébe állt, kezében szorongatta a noteszát. Siraki elolvasta mit írt a fia. Sokáig nézte a teleírt lapot, amiben tudomására hozta a fia, hogy Eliza el akarta őket hagyni a kikötőben.

-- Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Nagyon szomorú lennék, ha most nélküle mennénk nyaralni.

A négyórás út végére lecsillapodott a vihar. A kiszállásnál hallották, hogy ami elkapta őket, csak a gyenge szele volt, a java lecsapott Marseillere.

Az apartman felé vezető úton, próbálkozott Elizával beszélgetni.

-- Én is voltam többször tengeri beteg, igaz ennyire nem ütött ki, mint téged. Volt amikor gyógyszert sem tudtam bevenni ellene, de elmúlt magától kis idő múlva. Az agy képes rendbe tenni a helyzetet. Ilyenkor az okozza a bajt, hogy nem azt látod, amit érzékelsz.

Eliza hálásan nézett a professzorra.

-- Köszönöm, hogy gyorsan segítettél... azt hittem ott halok meg.

-- Orvos vagyok. Jó lenne, ha elásnánk a csatabárdot. Megígérem, hogy ezután visszafogom magam. Mi lenne, ha jól éreznénk magunkat.

-- Rendben - válaszolt vissza rezignáltan az ajánlatra. El sem tudta képzelni, hogyan lehet három hétig együtt élni valakivel, aki folyton visszafogja majd magát, még annál is jobban mint az utóbbi napokban tette.

A professzor telefonált az apartman tulajdonosának az érkezésükről. Azonnal indult a fogadásukra. Várta őket a ház teraszán, nagy hangon beszélt a viharról, a károkról. Kinyitotta az ajtót és átadta a kulcsait. Odabent bemutatta az apartmant, majd széles mosollyal elbúcsúzott.

Eliza látta, hogy két szoba van, az egyikben francia ágy a másikban két összetolható kanapé.

- A nevelőnő miatt igényeltem így a nyaralót, én elalszom a fiammal, nem kell többet velem aludnod. Remélem meg tudtalak nyugtatni.