Szerelem

Nóri hozzásimult Lacihoz, igen van barátnője, én vagyok az, suhant át rajta a boldog felismerés.
Nem volt benne ellenállás, minden érintése kedvére való volt. Hazafelé már átölelték egymást, nem sokat beszéltek, az érzelmeik kommunikáltak, mint a hegedűn két húr, egyszerre rezdült a lelkük, muzsikált körülöttük a világ. Ott, a Hortobágy csillagos ege alatt, ami olyan tisztán sziporkázott a puszta zavartalan síksága felett, ott kezdődött el Nóri mérhetetlen szerelme, ami halálig tartott.
Mintha régen ismerték volna egymást, olyan természetes volt a szerelmük. Laci se félt már, hogy Nóri pökhendi vagy beképzelt lány, rájött, hogy tiszta szívű, szegény, de nagyon kedves teremtés.

Pár hét múlva felkérte, hadd mutassa be a szüleinek. Nóri boldogan ment ismerkedni. Az ismerkedés nem sikerült a legfényesebbre, Laci anyja semmivel nem készült a fogadására. Még, hogy jobban érzékeltesse ellenszenvét Nóri iránt, pont akkor teregette tele az egész házat száradó ruhákkal. A cserépkályha melege és a ruhák gőze miatt áporodott levegőben folyt az ismerkedés. Az első perctől ellenszenvesnek találta az asszony átható, kutakodó vizenyős szemét. Nem kérdezett tőle semmit, csak ült a kályha mellett lebiggyesztett szájjal. Egy csepp erőlködést sem kényszerített magára, hogy leplezze, nem tetszik neki a fia választottja.
Szerencsére az apja más volt, kedves mosolyú, barátságos, mindent elkövetett, hogy oldja a párjából sugárzó kedvtelenséget. Kérdezgette, honnan való, mik a tervei? Mesélt az életükről, kérdezés nélkül. Nóra az elbeszélése alapján tudta meg, hogy milyen elkötelezett híve a kommunizmusnak és hogy középvezető és egyben párttitkár a gazdaságban. Nem vitatkozott vele, akkor sem és később sem. Mit mondhatott volna, talán azt, hogy nem ért vele egyet? Ő nem volt hibás az életükért, a kis gazdaságukat nem ő vitte be a kényszerintézkedéssel a téeszbe, sem a kedvenc tehenüket, amibe az anyja bele betegedett.

Mikor sétáltak hazafelé, nem bírta szó nélkül hagyni milyen érzésekkel jött el tőlük.
– Anyád nem örült nekem. Azt is mondhatnám, hogy nem tetszettem neki.
Laci mosolygott.
– Ne törődj vele, ő csak a mostohám, az igazi anyám belehalt a húgom születésébe. Majd elfogad. Azt hiszi, mert nem idevaló vagy, rossz vérű vagy. Meg kinézett valakit már nekem, itteni lányt – nevetett – Nem tudom, hol él, milyen világban? Nem bírja elviselni, hogy nem az ő akarata teljesül.

Nóri minden napját a boldogság ragyogta be, csak az estét várta, hogy láthassa kedvesét. Nagyon gyorsan rájöttek, hogy egymás nélkül nem tudnak élni. Három hónap telt el, mikor elmerte otthon mondani a hírt a szüleinek, hogy komoly udvarlója van. Félve magyarázta az apjának, emlékezve az első hasonló bejelentése utáni pofonra, hogy ez a fiú más, mint az előző, nem gazdag, de nagyon jó szakmunkás. Apja csillogó szemét látva megnyugodott.
– Eljöhet apám hozzánk, fogadja e? – tette fel a legfontosabb kérdést.
– Ha olyan, akkor el -- mondta az apja –, ideje is már, hogy bekössék a fejed, nagyon gyorsan megy az idő felettünk.

Hervay Gizella: Két vers

 

I

Annyira kellesz, hogy – látod –

megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy

álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,

hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,

mint anyja könnyeibe a gyermek.

II

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.

El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.

A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –

téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

Grigo Zoltán: Ki őrzi szívében?

Jég csipkézi előttem az utat,

arcomra dermedtek a reggelek,

gondolataim bennem lapulnak,

mint a fák közt didergő verebek.

Csikorognak a földön lépteim,

dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,

úgy kavarognak az érzéseim,

mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.

Hátamat ostorzó jeges szeleket

hordozok magamon régóta már,

a szívemre fagyott régi teleket,

nehezen viszi már magán a láb.

De azt ki mondja el most nekem,

hogy ki őrzi szívében a nyarat? -

tágra nyitott szemmel keresem,

lassan sötétedő égbolt alatt.

Olyan jó lenne még kicsit szeretni,

mielőtt kifogy az út a láb alól,

gyümölcsillatú nyarakat ölelni,

virágot szedni rügyező fák alól...

Márai Sándor Az igazi (részlet)

 "Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volt a valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítasz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökéletes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked..."

Fodor Ákos: Ne öld meg

 " Ne öld meg

a Csöndet.

A Csöndnek

dajkája legyen a Zene

- ne ellenfele. " -

Randevú

Másnap este meg is hallotta a szállása elé érkező motor zúgását, örömmel nyitotta az ajtót. Laci mosolyogva támasztotta le a motort.
– Elhoztam, valameddig bírni fogja, kérhetne másikat, jár erre a munkára. Van ettől jobb is raktáron.
– Megpróbálom, de csak ha megint elromlik, remélem sokára – válaszolt zavartan.
Laci nem nagyon mutatta, hogy siet, mindig előhozakodott valamivel, például megkérdezte, hogy szokott e szórakozni, mert van lehetőség itt is a fiataloknak elütni az estéket.
– Jó lenne, halálra unom magam – hagyta rá, közben arra gondolt, hogy rendesen hülyíti, nem lehet ott a világvégén semmi. Nem hallott ugyanis addig róla semmit.
– Akkor... szombaton eljövök, elkísérem... ha akarja... most megyek is, dolgom van – de még várta a biztatást, áthatóan nézte ahogy az ajtófélfát vigyázta. Érezte, hogy kezd kellemetlenné válni a hallgatása, nagy nehezen kinyögte a választ.
– Majd meggondolom.
Amikor Laci elment, bement a kis odújába. Leült a vaságya szélére, és rádöbbent, hogy nem érti mi történik vele, miért blokkolt le, miért vert a szíve a torkában? Csessze meg, biztosan észrevette, jól szórakozhat azóta rajta. Gondolataiban visszacsengtek az utolsó szavai: " Majd meggondolom"... hogy is lehet valaki ilyen ütődött, mit kell neki ezen gondolkodni? Mi a francért nem mondta, amit akkor is érzett, hogy: – Igen, igen! Azóta minden percben erre vártam, mióta bele néztem azokba a kék szemekbe, vártam újra a találkozást, hogy lássam a mosolyát, egy pillantását, amitől megállt velem az idő, és végre éreztem a kicsi villanásokat fellobbanni, amik úgy rezdültek az idegek szálain bennem, mint az esti szerenád síró dallama a szerelmes hegedűjének húrján. Talán ezt hívják szerelemnek? Erről papoltak a csajok az iskolában, hogy nincs erő a lábadban, zakatol a szíved?
Mindig szerette volna átélni, hogy igenis van ilyen, mert addig nem hitte el. A másik, aki szerette őt, annál nem érzett ilyet, az más volt, mégis szerette, de nem így. Ez más, ez egy csodálatos érzés, ami teljesen kikészít. Remélte, elmúlik hamar, úgy ahogy jött. Lehajtotta a fejét szomorúság uralkodott el rajta. Nem szabad, hogy észre vegye, hogy tetszik neki, be kell fejeznie a képzelgést. Mit akar ettől a férfitól, nem ismeri, azt se tudja kicsoda? Az is lehet fogadást kötött rá, jó hecc lesz a haveroknál, ha sikerül becserkészni a kis gyakornokot. Gyanússá vált számára a hirtelen randevú.
Laci is töprengett és dühös volt, hogy az első percben kiadta magát, amikor találkozóra hívta a gyakornoklányt. Azt se tudja kicsoda, honnan jött? Lehet valami felfuvalkodott, csak nevet rajta – gondolta át az estét, míg sétált hazafelé az egyre sötétebbé váló éjszakában. Lehet, el sem megy vele, ő csak egy szerelő – tett pontot a meditáció végére. Nem tudott ellenállni, sokat gondolt Nórira. Nehezen múlt el a hét, sűrűn nézett a bekötő út felé, hátha arra suhan a motorján. Várta a szombatot, reménykedett, hogy újra lássa. Önmagának se tudta megmagyarázni mi történt vele, nem tudta kiverni a fejéből a szomorú barna szemeket, úgy érezte már hozzá tartoznak örökre. Milyen véletlen, hogy lerobbant a motorja, meg az is, hogy őneki adta oda az öreg szaki kijavítani. Furcsa az egész, hogy rágondolt, mikor tudta, hogy ki sem látszik a munkából. Két erőgépet javított, állt miattuk a munka a határban. Ki ez a lány, és honnan jött ide a világvégére?
Nóri végül mégis úgy döntött, elfogadja a meghívást. Várta a szombatot, érdeklődött, milyen az a hely, ahol összegyűlnek a fiatalok. A főnökével is megbeszélte hová hívta meg egy fiatal ember, hihetetlen szerinte, hogy van a pusztán szórakozóhely.
– Hogyne lenne, azért ez a hely nem a világvége. Igaz bejárnak Újvárosba vagy Debrecenbe ha van valami koncert vagy nagyobb buli. De ez se rossz, ne félj tőle, zene van, lehet táncolni rá – biztatta Nórit.
Eljött a szombat, már előtte való nap kikészítette a ruháját, ott sorakozott minden a székek karfáján. Gondosan öltözött, ne hozzon szégyent a férfira, ha az oldalán megjelenik a helyi fiatalok között.
Sokat várt, már azt gondolta nem is megy érte, csak szórakozott vele. Kinézett a kis ablakon sűrűn, nézte az üres elhagyott utca részt, amihez nem tartozott utca. Mindig szorongott miatta, kiváltképp az egyedülléttől, hisz az irodaház úgy állt ott, mint egy memento, poros, köves út vezetett előtte el a keltetőig, azon túl akácos, cserjés sötétlett, villany, mint a harcedzett bokszoló fogsora, hiányzón fénylett fel itt, ott, a sötétségben. A kis útszakasz végén leengedett sorompó lazsált, hírül adva annak, aki arra járt, hogy ott zárt terület van, igaz kerítés nélkül. Az ment be, aki akart. A sorompón túl jobbról, felfénylett a falu villanyégőinek gyöngyfüzére, másik oldalon amerre nézett, csak a csillagos ég világította be a pusztát. Kinézett már sokadjára, mikor meglátta, hogy ott áll a szerelő az épület előtt, szívja a cigarettáját.
Ugyan miért nem kopog be? Kezdett szorongani, biztosan azon gondolkodik, megbánta, hogy odament érte.
Ő ment ki, nyitotta az ajtót, dorgálta a férfit.
– Sokat késett, már vissza akartam vetkőzni, mi a baj?
– Jön akkor? Gondoltam nem akar... tolakodó voltam a múltkor – válaszolt halkan a férfi.
Míg bandukoltak Borsós felé, oldódott köztük a hangulat. Laci a barátairól mesélt sok megtörtént esetet, fiatalkori csínytevéseket.
– Nem sokat változtak, mindjárt megismeri őket.
A nagy ebédlő volt átalakítva táncos helynek, magnóból áradt a zene, vagy húszan lehettek bent a teremben. Mikor beléptek, mindenki feléjük fordult. Nóri tudta, hogy csinos, hogy jól néz ki, nem lesz baj. Laci köszönt a haverjainak, bemutatta nekik. Önkénytelenül átölelte a vállát, hogy lássák, összetartoznak. Lassú táncba kezdtek, beszélgettek.
– Nincs barátnőd? – kérdezte Nóri a férfit, de már tegezte, kérés nélkül.
– Most szereltem le két hónapja a katonaságtól... de van barátnőm, ismered is – szorította magához – itt van velem.

Beszédes szemek

Nórinak hiányzott a motorkerékpár, megszerette az öreg Danuviát. A gazdász iskolában szerzete meg a nagy motorra a jogosítványt, de igaziból csak a végtelen pusztán szerelmesedett bele abba az életérzésbe, amit a száguldás okozott. Ismeretlen volt addig a számára ez az életérzés, a vizsga alatt is szerencsétlenkedett, az első kanyarban kifeküdte a pályát. Felhorzsolta a térdét a rücskös aszfalt, amikor feltápászkodott hiába próbálta, nem tudta beindítani a motort. A sírás fojtogatta mikor felnézett és látta a kárörvendő arcokat. Megszánta a tanára, kölcsön kapta tőle a Pannóniáját. Cukkolták is szegényt érte.
– Nem fogod megbánni? Ezzel is esni fog mint a másikkal.
Biztosan félt a tanár, mégis odaadta. Nóri minden tudását összeszedte úgy szalonozott. Nehéz volt megtartania a nagy motorkerékpárt. Ideges is volt, csak az az egy motiválta, hogy végig kell csinálnia, nem hozhat szégyent a tanár fejére. Mikor befejezte a vizsga feladatot odament hozzá a tanára.

– Mennyit gyakoroltál előtte, de őszintén?

– Kétszer lementem a pályát Danuviával – vallotta be az igazat.

– Na, ha én ezt tudom, nem kapod meg a motoromat! – csóválta a fejét a férfi – még hogy kétszer…nem hiszem el.

Ennek ellenére sikeresen levizsgázott, még ő is meglepődött, nem csak a tanár.

Nem tudott tovább várni, hívta a gépműhelyt, hogy letelt az öt nap is, a kiszabott határidő.

Azt felelték, Laci nem ért rá, sok a dolga, hívja őket pár nap múlva. Nóri durcásan elindult, hátha ráveszi ezt a Lacit, foglalkozzon már az ő gondjával is.

Mikor odaért a műhelyhez, kereste a szerelőt, meg is mutatták merre menjen. Odaküldték ahol többen álltak egy csoportban, valamin vitatkozva. Mikor odaért, tisztelettudóan megállt, várta, hogy észre vegyék. Az egyik micisapkás oda is nézett rá.

– Mi járatban van, kit keres?

– Lacit, a szerelőt keresem – válaszra hárman fordultak felé.

– Na, kit? Mink vagyunk a Lacik – nevettek hangosan, alaposan végig tapogatták tekintetükkel Nóri formás alakját.

– De vicces, aki a motorom javítja egy hete, azt keresem – válaszolt vissza ingerülten, kezdett elege lenni az évődő férfiakból.

Oldalról meghallott egy hangot, aztán a férfit is meglátta, akkor jött egy nagy traktor mögül ki. Olajos kezeit törölgette gondosan egy géprongyba.

– Engem keres, hagyjátok! – intette le a többieket.

Nóri odafordult és egyenesen belenézett a szemébe. A férfi nem volt sokkal idősebb tőle, talán három évvel, barna hullámos hajához nagyon vonzó kék szemei egy pillanat alatt megigézték.

– Sajnálom, de úgy tönkre van vágva az a motor, az idő is kár érte! – ő is nézegette a lányt. A többiek lassan odébb álltak, talán észrevették, hogy vibrál a levegő a két fiatal körül, mint delelőben a délibáb a puszta felett. Nóri csak nézte és hallgatta a szép szemű férfit. Az beszélt hozzá, alkatrészről, hibákról, közben folyton kereste a tekintetét.

– Jól van… ha megcsinálom, elviszem. Hova vigyem? De nem ígérem, hogy jobb lesz, mint újkorában – nevetett jóízűen.

Nóri akadozva magyarázta hol van a szállása, köszönte előre a szívességet.

– Jól van, akkor majd jön, ha kész lesz… de csak este… vagy szóljon le a telepre telefonon, sokat vagyok távol – búcsúzott, és már viharzott is elfelé, mint aki menekül a férfi tekintete elől.

– Biztos megyek – szólt utána Laci.

– Jó kis bige – dobott az elsiető lány utána egy megjegyzést Laci haverja, aki még akkor is a távolodó Nóri után nézett.

– Az – szólalt meg Laci szűkszavúan – na, folytassuk, amit abbahagytunk. Akarata ellenére sűrűn bevillant a nap folyamán, a lány arca a gondolatai közé. Műszak után kitolta az öreg Danuviát, egész este dolgozott rajta.

Káromkodás

Később rájött, hogy semmi sem történik ok nélkül az életében. Már nem akart lovagolni, önmagának merte csak bevallani, hogy fél tőle. Másnak bedobta a félrevezető szöveget – Ez a ló nem nekem való, majd másikat kérek... ugyanis kiszámíthatatlan a természete.
Rákényszerült a motorozásra, jó időben az volt a leggyorsabb. Csak ha eset az eső, akkor ült Jóska kocsis mellé a konflis szekérre. Sürgős dolga akadt aznap is, mikor a motorkerékpárja különleges pufogással lefulladt.
Biztos a gyertya lazult ki a hepe-hupás utakon – gondolta, és leállt az út mellé. Már nyakig olajos volt, de nem tudta megjavítani, az agyonhajszolt szolgálati motorkerékpár beadta a kulcsot. Nem látott más választást, betolta a gépműhelybe. Folyt róla a víz mire az egy kilométert megtette. Beengedték szó nélkül a portán. Az öreg portás amikor odaért azonnal tudta, hogy mi miatt akar bejutni.

-- Bedöglött? -- nézegette a portól ellepett gépjárművet.-- Menjen csak kislány, az udvar végibe van a szerelő műhely, majd a gondjaikba veszik ezt az ócskavasat. Csoda, hogy gurul még.

Tolta hát tovább a megadott irányba. A szerelő műhely kétszárnyú vasajtaja nyitva volt, odabent két traktort javítottak a szerelők. Kint az ajtó előtt is állt egy nagy Dutra, olyan mélykék volt a színe mint az égboltnak.
– Mi van kislány, csak nem ledobta ez a moci is, mint a lova? – nevetett rá bentről egy idős szerelő.
– Na, de könnyen megy a hír! Nem dobott le, csak nem akar beindulni az istennek se – válaszolt Nóri ingerülten – Milyen kicsi a világ, már itt is rajta szórakoznak.
Kicsi volt, de a kis létszámú település hamar szétdobta a hírt az új gyakornokról, aki kóstolgatja az anyaföldjüket, ha kimegy lovagolni a pusztára.
– Jól van... odaadom Lacinak, majd ő megcsinálja, lehet úgy öt nap múlva érdeklődni – közölte most már komolyabb hangnemben a férfi, hogy mire számíthat.
– Ki az a Laci? – érdeklődött Nórika.
– Ott van, ni! – mutatott az udvar vége felé a szerelő, de Nóri csak egy görnyedt alakot látott, nem ment oda, hogy megismerje. Semmi kedve nem volt nyakig olajosan grasszálni a műhely udvarán, ahol mintha ebédszünet jött volna el, a férfiak abbahagyták a munkát, és azzal töltötték az idejüket, hogy őt mustrálták.

-- Mondja meg neki, hogy siessen vele, nehezen végzem nélküle a munkám.-- Maga tudja. Nem szereti, ha csak üzengetnek neki.
Ezután mindennap igazodnia kellett Józsihoz. Aznap is, amikor megkapták a hírt, Szettyénesen hullnak a libák, mint a legyek. Éjfélig ott voltak. Az állatorvos oltotta lefelé a libákat, a betegeket karanténba rakták. Embertelen munka volt, versenyfutás az idővel. Nagyon kimerült estére, de hogy a baj még több legyen az eső is eleredt mikor hazafelé indultak. A viharlámpa annyi volt a síkságon, mintha csak egy szentjánosbogár lett volna a tenyerében, pislákolt, még jobban elvezette őket a földes útról. A debreceni nagy-árok mellett haladtak kifelé az aszfaltos útig. Úgy egy kilométerre jutottak, amikor a lovak túlságosan megközelítették az árkot. Csúszott a szekér, borult az árokba, magával rántva a két lovat is. Azok rémülten kapálóztak a csapdában az árok iszapjában fetrengve. A kocsis éktelen káromkodásba kezdett, lovak mentésére sietett, akasztotta kifelé az istrángot. Nóri is kúszott kifelé minden erejét összeszedve a csapdából, de a lába alászorult a kopózó üstnek, meg se tudott mozdulni. Úgy érezte vége az életének, ott hal meg a hortobágyi iszapos pocsolyában. Végül a kapálódzó lovaknak köszönhette, hogy elcsúszott róla a hatalmas üst és ki tudott kúszni a sárból. Az árokparton összegörnyedve hányingerrel küszködött, sáros kezével törölgette magát. Aztán ő is káromkodott, életében először.
– Hogy az Isten verje meg ezt a rohadt világot! Azt a nyomorult szentséges ...
A kocsis először meglepődött, aztán a csendes szavú ember olyan durván ráordított, hogy mindjárt észhez tért.
– Ne káromolja Istent, inkább segítsen kiakasztani a lovat! – de már akkor az egyik ló ki tudott ugrani.
– Fogja meg, fogja meg! – kiabált a kocsis – világgá megy a ló! – Nóri elkapta a hevedert, a ló remegett, a sár habarékja folyt az oldalán.
A másikkal több baj volt, már belegabalyodott az istrángba, Józsi is feljajdult, őt is megrúgta. Végre kint voltak az árokból, a szekér egyre mélyebbre került a sáros vízben. Nem érdekelte őket, csak az, hogy végre érjenek haza. Gyalog vezették a két kimerült állatot, csendben, szótlanul hazafelé. Otthon még lecsutakolták a lovakat, nagyjából lemosakodtak ők is a sártól. A kocsis utána szólt.
– Azé' jó, hogy ott volt velem... de, ne káromkodjon máskor, azt felejtse el.
Nóri oldódott a dicsérő szó hallatán, aztán jót nevetett rajta.
– Miért, maga is káromkodott!
– Az más, de asszony ne káromkodjon – mondta meggyőzően Józsi, mintha törvényt tanítana.
– Nem vagyok még asszony, rám nem vonatkozik! – búcsúzott Nóri tettetett nyugalommal, de még belül remegett a félelemtől a gyomra. Kellett nekem szabad-levegős munka – gondolta magában, míg baktatott a sötét sáros úton a szállása felé, mérgében jó nagyokat rúgott az útszéli kavicsokba. Attól meg a lába fájdult meg.

A bögöly

Meghallotta, hogy Mátán dolgozik lovászként egy falubelije, felkereste egy szabad délutánján. Már messziről integetett feléje a férfi, mikor meglátta közeledni Nórit.

-- Mondták, hogy itt vagy gyakornok. Épp ideje, hogy felkeresd az ismerősöket.

-- Na de hamar száll a hír a puszta felett! -- nevetett Nóri, jól esett neki a kedves fogadtatás -- oka van, hogy kereslek Pista.

-- Ugyan mi az oka? Már van jegyesem, sajnos nem ez lehet az ok, hogy keresel! Jól van, csak vicc volt, mondjad, hallgatlak !

-- Arra gondoltam, megtaníthatnál a lóval bánni. Szóval lovagolni szeretnék. Sokszor nem jutok ki a tanyákra ha esik az eső. A lovas szekér se bírja a sziket.

– Mit kell azon tanulni, ismerkedj meg vele, ülj a hátára és indulás! Csak egyre vigyázz, a ló érezze, hogy a kezedben van a gyeplő, mert ha megérzi, hogy félsz, nem tudod irányítani.
Több napon keresztül tanult lovagolni egy nyugodt természetű herélt lovon. A lovat Fenéknek hívták. Mikor Pista úgy döntött, hogy összeszoktak, tudja már irányitani a lovat, áldását adta a tereplovaglásra. Nóri is megbízott benne, nem félt a hátán. Vett magának szalmakalapot, bő ujjú blúzához az elmaradhatatlan nadrág dukált, tetejébe még egy könnyű bőrcsizmát is beszerzett, hogy teljessé tegye az imását. Mikor átkocogott a kilenclyukú hídon, még fényképezték is az autókból. Ő is tudta, hogy vonzó megjelenését a ló még jobban feldobta. Tetszett neki ez a szerep. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy mozivászonról lelépett sztyeppén lovagló western hős.
De egy nap ráfázott a nagy bizalomra. Pedig az a nap is olyan volt, mint a többi, egyhangú, csendes és nyugodt. Hazafelé tartott, a nap erősen sütött, szédülni lehetett tőle. A mező felett rengeteg apró légy zümmögött, kabócák ugráltak a száradó fű között. Egy rétisas körözve kísérte fentről az útját, kíváncsisága nem akart elmúlni. Talán nem is őket figyelte, hanem a ló dobogása miatt keletkezett zajtól menekülő ürgét, pockot leste. Nóri elmerengett a délibáb rezgésében, ami csodálatos hullámot vetett a puszta felett, kísértetiesen remegve, mintha egy távoli dimenzió átjáró kapuja készülne kinyílni éppen abban a pillanatban. Elmerült a gondolataiban. Nagyon rosszkor. Üldözőbe vette őket egy jól megtermett bögöly.
Először a ló marjába harapott, Fenék akkor csak megrázta magát. A bögöly vérre szomjazott, egyre többször támadott, amit a ló már nem tolerált, hirtelen hátsó lábaival kirúgott olyan erővel, hogy Nóri átrepült a fején keresztül a földre. Úgy érezte, minden csontja eltört. Nem mozdult jó darabig, csak feküdt a zsombékos fű között.
A ló nem ment el mellőle, harapdálta a fűcsomókat körülötte. Nagy nehezen felállt, szétnézett, de körülötte kilométerekre senkit sem látott, a lábai remegtek a sokkhatástól.
–" Ne érezze a ló, hogy félsz"– jutott eszébe az intelem. Nem ült fel a ló hátára. Félt. Félt attól, hogy a ló is megérzi, pedig vágyott a hátára, mert a lépés is fájdalmas volt számára.
Egy bögöly, egy parányi repülő szörnyeteg a földre dobta, míg vánszorgott, azon meditált, milyen okosan van megteremtve a földi élet. Nem kell ahhoz erő és nagyság, hogy győzzön valaki. Itt van ez a szemtelen légy, milyen fegyvere van. Közben a Mátai hídhoz közeledtek, már látta a kőhidat, erőt vett magán, mégis felült Fenék hátára.
A ló prüszkölt, rángatta a fejét és vágtába kezdett. Nóri büszkesége, hogy mit mondanak, ha gyalog megy vissza, nem nyomta el a teste üzenetét, a félelmet.
A hídra érve sem lassított a ló, egy autó dudált rá, kiabált is a sofőr valamit, de ők már lent voltak a mátai úton. Nóri görcsösen fogta a gyeplőt, csak arra ügyelt, hogy megint le ne dobja a hátáról. Az meg vitte haza, ismerte az utat, ismerte az istállót ahova be kellett térnie. Szerencsére gyorsan hajolt az istálló ajtóban, a ló a jászolig meg sem állt. Mikor odaért megrázta a sörényét, megnyugodva pihent. Mint egy szobor úgy feküdt rajta meg se mert mozdulni. Amikor észrevették, odasiettek hozzá.– Mi történt?
– Egy bögöly – nyögte ki morcosan, mikor végre érezte a biztonságos talajt a lába alatt, de már ment is a motorjához. El akart tűnni onnan gyorsan, nem akarta látni, hogy mindenki rajta derül. Amikor tolta a motorkerékpárt a karám mellet, egy fiatal csikó kivihogott rá, majd csak úgy egyszerűen, a világ legtermészetesebb mozdulatával, leharapta a fejéről a szalmakalapot.
 Na, még ez hiányzott, mi lesz a harmadik mára? – mérgelődött míg berúgta a Danuviát.

A puszta varázsa

 

Másnap megismerhette végre a főnökét. Az ágazatvezető egy középkorú nő volt, molett egy kicsit, de olyan csinosan molett, jól állt neki a sportos öltözék. Barátságosnak látszott, mutatta Nórinak, hol lesz a helye az irodában, az asztalát, a székét, de bájosan megjegyezte, kiérezhető iróniával a hanghordozásában, hogy – Ez a pihenősarok, sokat kell a tanyákon lenned, nem kopik el a szék alattad...

Lakva ismerni ki az embert, neki is segített az idő amit együtt töltött vele, hamar rájött, hogy soha nem lesz köztük harmonikus a kapcsolat. Az asszonyt  Máriának hívták, de senki nem szólította a keresztnevén. Ott az alig lakott pusztán úgy hordozta a hátán a kivagyiságot mint a kerítésre felszálló japánkakas a felsőbbrendűséget. Fölényes, lekezelő modora miatt kerülték a dolgozók is.  Egyáltalán nem bánta Nóri, hogy mindennap távol volt tőle. 
Az előzőleg ránehezedett kétségbeesés, hogy hová is került,  gyorsan elmúlt.
Mire végig barangolta a nagy síkságot Szettyénestől, Karácsonyfokig, úgy ragyogott fel egyik napról a másik napra a puszta szépsége. Kibomlott a szeme előtt, mint a hívő kezéből a rózsafüzér.
Mert észrevette a különleges vidék szépségét, volt rá ideje. A távolságokat kerékpárral vagy lovas szekérrel néha motorkerékpárral tette meg, de ült hintóban, kétkerekű kólát is hajtott, ami előtt csak egy ló volt.
Végül elérkezett az a nap, hogy lóháton járta a vidéket. Szükség volt a sokszínű szállító eszközre, mivel a puszta szeszélyes természete folytán vendégmarasztaló már egy kisebb eső után is. Csodálta a pusztát. A tűző napon ragyogott és hullámokban remegett a délibáb sík vize. Árvalányhaj simult a lábához, boglárkák bólogattak a lila sóvirág tengerben. Az illatok a sziken különlegesek, egy kis eső után megjelentek a gombák is, csalogatón, hívogatón.
Néha sokáig figyelte a parlagi sas, vagy a vércse fenséges röptét, a sziki pacsirta, a sziki-csér dala folyamatosan kísérte az útjain. A mészpázsitgyep között a dombos tippanfüvekre vigyázni kellett, könnyen csúszott a selyme a cipőtalpon. Sokszor futott szét előtte fogolycsapat, fészkét féltő fürjek csalogatták.
Ez a nagy sík puszta csak távolról látszott élettelennek, nagyon is élt annak, aki közel került hozzá.
Sok munka akadt a gazdaságban, de minden ember tudta a dolgát. Mivel  ő csak gyakornok volt, vitte-hozta a főnöke utasításait, ellenőrizte, amire kérte.
Közben tanulta a mesterséget, az őshonos állattartást. A tanyákra komondorok, kuvaszok vigyáztak, mégis betévedt az ólálkodó róka, vitte a mezőn járó gyöngytyúkokat.
A rizsföld tetején kacsák lubickoltak a mesterséges tó felületeken. Szettyénesen hatalmas csoportokban libák legelésztek. Kamionok szállították a felnevelt állatokat tovább, a helyükre már vitték is a nevelőkből a kicsiket, egy alapos takarítás után.
Folyamatosan úton volt, a gondolatait átfújta a síkság szele, letisztult, megnyugodott. Úgy érezte, hogy a hely mágikus ereje segít neki, hogy átgondolja az életét, meghatározza a céljait.
 Azon meditált, hogy a sors nagy kópé, bizonyára célja volt vele, hogy egy ilyen senki földjére vezérelte.  Az ott élő emberek kevés beszédűek voltak, nem tanyáztak a házak előtt, mint az ő falujában. Ha beszéltek annak oka volt. Képesek voltak egész nap szó nélkül dolgozni egymás mellett. Nóri képtelen volt átvenni a szokást, folyton locsogott, csacsogott. Mindegy miről, mindegy kinek. Az élményeit nem tudta magában tartani. Elég volt hozzá ha aznap felfedezett egy virágot, madarat. Eleinte furcsán néztek rá, de idővel megszokták. 

A semmi közepén

 

Közeledett a vizsgák időszaka, hagyományként egyik nap gazdász vásárt rendezett az iskola. Ez abból állt, hogy a végzősök helyet foglaltak a nagy ebédlőben az asztaloknál, és várták az érdeklődő munkaadókat. Mentek is szép számmal hozzájuk, termelőszövetkezeti elnökök, agronómusok, állami gazdaságvezetők.

Nóri egyedül ült az asztalnál, amikor véletlenül megismerte a falubeli termelőszövetkezettől az egyik agronómust, az is látta őt, mégse ment oda hozzá.
" Minek is jönne, ismer engem, meg a családom is, azt is, milyen nincstelenek vagyunk" – gondolta magában keserűen.
Nem bánta, hogy átnézett rajta az ember, mert eszébe jutott mit mondogatott otthon az anyja –"Senki se próféta a saját hazájában, ezt jól vésd az eszedbe, soha ne felejtsd el. Te ebben a faluban csak egy csóró vagy és az leszel örökre, hátadon ott ül az örökséged, a szegénység.".
Ettől a józan belátástól mégsem lett örömtelibb a hangulata, pláne amikor  azt látta, hogy volt olyan munkaadó, aki már az ajtóból széles vigyorral integetett a diáknak. Egyértelmű, hogy eleve érte ment oda.
Nehezen telt az idő a zsivajban, lemondott róla, hogy valaki felfigyel rá. Egykedvűen nézelődött, nem álhatott fel, végig kellett szenvednie a protokollt. Meglepődött amikor leült mellé egy középkorú férfi. Magas, szikár termetű volt, szép arcú szép meleg barna szemű. Mosolygott, csendben nézegette egy darabig.
– Nagyon egyedül üldögélsz itt. Ismerkedjünk meg, aztán mondd el, milyen munkához lenne kedved? – szólalt meg végül.

 Nóri fellélegzett, átsuhant rajta az örömteli felismerés. hogy talán lesz munkája, boldogan kezdte a beszélgetést az ismeretlen férfival.
– Ha lehetne, akkor szabad levegőset, nem szeretek irodában lenni sokáig, az nem nekem való. Olyat, ahol sok a kinti munka – mondta ki végül lelkesen az óhaját.
– Jól van, akkor van munkád. Vizsgázz le, és keress engem utána. Felvettelek gyakornoknak Hortobágyra, baromfitenyésztéshez. Sokat kell mozogni a tanyavilágban, szeretni fogod – adott egy névjegykártyát és nyújtotta a kezét kézfogásra – Sikeres vizsgát nagylány! – és mosolygott biztatóan továbbra is.
A ballagása túlságosan is egyszerűre sikeredett, csak az anyja ment el. Mikor vége lett a vizsgáinak, pakolt haza az albérletéből. Otthon sem várta nagy dínom-dánom, mintha semmi se történt volna az életében. Nem volt nagy esemény az a technikusi oklevél, amit hazavitt. Nem is sok időt töltött a szülői házban, ment dolgozni, indult a pusztára. Akkoriban még nem volt internet, nem tudta megnézni előző este, hova is indul másnap, csak ment a vakvilágba, reménykedve, majdcsak megtalálja, ahová el kell jutnia.
Mikor leszállt a hortobágyi vasútállomáson a forgalmistát kérte meg, segítsen neki, egyáltalán jobbra vagy balra induljon el a pusztán.
– Hát, kissé arrébb van, ahova mennie kell, el kell mennie a Borsósra, ott van az irodaház. Ott mán eligazítják. Jobbra induljon, menjen csak bátran, egy darabig majd a pusztán megy, aztán majd meglátja az épületeket.
Nóri elindult, kiért a faluból, ki a pusztára. A bekötő út aszfaltján lépegetett már majdnem egy félórát, mikor meglátta a távolban az épületeket amiről a forgalmista beszélt.  Körülötte zizegett a sík pusztán a keleti szél, folyton ott suttogott a felszíne felett, elnyargalt néha a lába előtt, valami furcsa illatot hordozva a hátán. Egy erősebb fuvallat átgurított előtte egy ördögszekeret, hallotta a Debrecen felől megérkező vonat sípolását, zakatolását. Fáradtan állt meg az irodaház előtt, az volt a legnagyobb épület, ami előtt boltíves tornác pöffeszkedett. Bement az irodaházba és kereste a férfit, aki felvett a gazdászvásáron.

– Az igazgató urat keresed? – kérdezte egy kövérkés asszony az asztal túloldalán – ő most nincs itt, de itt vannak a papírok, csak ki kell töltened. Vártunk téged. Jól van, minden rendben, szólunk a főnöknek, hogy megérkeztél. Na... most már nyugodtan menj vissza a vasútállomásig, de ne teljesen, előtte jobbra fordulj, ott lesz az iroda, meg a szállásod.
Nóri már akkor is fáradt volt. – "Visszagyalogolni megint két kilométert? Na, kellett nekem szabad levegős munka"– morfondírozott magában, mikor kilépett az irodából és nekivágott ugyanannak az útszakasznak, amin odament előtte.
Mikor leizzadva visszacipekedett és befordult jobbra, ahogy előtte elmondták, szembe találta magát egy egyedül álldogáló hosszú épülettel. A falairól pergett a kopott sárga festék, egyszerű, szinte raktárnak tűnő épület előtt állt. Egy ablakában felfedezett azért egy függönyfélét, ami azt sugallta az lehet az iroda. Kétségbeesve látta, hogy az épület környékén egy árva lélek sincs. Az ajtók zárva, a környék teljesen kihaltnak tűnt. Letette az út porába a táskáját és nézett maga elé. – "Mi van, ha holnapig se jön ide senki?" – tört rá a félelem.
Akkor vette észre, hogy az előtte lévő fák mögött még van épület, elindult arrafelé. Ahogy közeledett, már zajokat hallott, ventilátor zúgást. A keltető üzem előtt állt meg, onnan jött a monoton zúgás kifelé. Szuggerálta az épület bezárt ajtaját egy darabig. Nem tudta eldönteni, hogy bemenjen e rajta? Azért reménykedett, hogy nem ott fog lakni abban a ricsajban. Egyszer csak kilépett egy középkorú asszony az ajtón, biztos észtre vette az ablakból, mert mindjárt kérdezett.
– Te vagy a kis gyakornok, szóltak le telefonon, hogy jössz... gyere, megmutatom a szállásod.
Az iroda melletti ajtót nyitotta – Ez lesz a szállásod, no, Isten hozott, megyek vissza, rendezkedjél be! – már fordult is ki az ajtón.
Nóri ott állt egy két méterszer háromméteres helyiségben, ami ketté volt választva, egyik konyhává, a másik hálószobává kialakítva. Egy vaságy volt a legszebb darab a hálóban, a konyhában kétlapos rezsó, asztal, szék, és az egész betonaljzat vörös porfestékkel felkenve. A vörös festék pora szállt a levegőben, ahogy pakolt. Nem volt feldobva egyáltalán, úgy érezte, eljutott a Semmi közepére.

Mikor kipakolt, kiállt az ajtóba nézelődni. Nézte az épületet körbevevő erdős részt, amiben még akkor is ott csintalankodott a nyár eleji szél, viháncolva borzolta az akácok, nyárfák leveleit. Körülötte lévő fák gyűrűbe zárták a sűrű aljnövényzetükkel, miattuk nem láthatta a pusztát, ami ott feküdt az erdő mögött szétterülve a forróságban. Másnap reggelig egy élő lélek sem szólt hozzá. Igaz, késő este látott egy öregembert, térdig érő gumicsizmában elbattyogni a kisablak előtt, bizonyára az éjjeliőr volt. Nem volt jellemző rá a gyávaság, akkor mégis szorongott az egyedülléttől.

A bárzongorista

 

Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak az jutott el, hogy Eliza él. Él ! Él !

A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utólsó lehetőség. Szofi egy angyal.

Időben megálltak az autóval a vendéglő előt. Kiszálltak és körül néztek.Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt mint ahová eddig jártak vacsorázni. Hallgatta egy darabig a kiszürődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... valakinek.-- Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön a kezét, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, úgy hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte épp amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista a kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant,

s közben csak énekelt.

egy sziklafal útjába állt,

s a dalnak így vége lett.

Én is így lettem néma víztükör,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már a Nap sem tündököl,

csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem.

"Látod így vitted el a színeket,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már nem lesznek ünnepek,

csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés ami eluralkodott rajta. Szofit idegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul.

".Maradj még!

Ha elmész mit reméljek én?

És kivel örüljek a mának ?

Ha elmész veled megy a nyár.

Nincs napsugár.

Nincs mire várjak.

Maradj még!

Ha elmész rám borul az éj

és vigasz nem jöhet semerről.

Ha elmész, véget ér a dal,

s úgy félek a csendtől." ....

Azonnal felismerte a zongoránál ülő Gábort. Elindult felé. Levente észrevette a közeledő Elizát, elébe szaladt és mikor odaért görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy. Mit szólnál hozzá, ha ketten vigyáznánk rá ezután. Mondjuk ha te nem érsz rá, akkor ott leszek én. Jó ötlet?

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg neki, hogy előkerültél végre.

Eliza míg közeledett Gáborhoz, azon meditált, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talán mégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, talán a barakát mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán, kizárta a tudatából a helyet ahol van, mintha egy légüres térben lebegett volna a föld felett. Újra énekelte azt a dalt amit az utóbbi időben olyan sokszor énekelt, néha csak magában úgy hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt ami az arcához ért, egy kedves hangot ami azt súgta a fülébe: -- Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Lassan felkelt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát.Aztan alig hallhatóan megszólalt.

-- Igazad van, későre jár. Ideje haza mennünk.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok a családjához.

Önhipnózis

 

Az angol házaspár vette észre a magányosan álldogáló Elizát. Szofi azonnal felismerte.

-- Heló! Mi történt kedvesem? Nem kirándulásra való idő ez. És miért egyedül kószál ilyen ítéletidőben? Jöjjön csak, jöjjön közelebb. Kagylókat gyűjtöttünk, de rém hideg van. Talán ha kitisztul az ég, újra elindulunk portyázni, most sietünk haza, nézze már megint kezdi.

Nagy csattanással villám csapódott a sziklás part fölött és mint egy jelre, újra megeredt az eső.

-- Szofi, annyira örülök maguknak! Nem tudom mit tegyek. Hová menjek. Van egy kis gubanc az életemben -- vallotta be Eliza.

-- Hallod John, micsoda véletlen, hogy ilyen rossz idő van és ezzel együtt rengeteg felesleges időnk is. Eljössz kedvesem hozzánk, egy forró teára és közben ránk borítod a túlterhelt lelked. Mit szólsz hozzá? Pár percre van az apartmanunk, nézd csak, ott van, ide látszik -- mutatott a parti házak felé.

Eliza örült a meghívásnak. Szofi az apartmanba érve azonnal a fürdőszobába parancsolta Elizát.

-- Egy forró zuhanyra van szüksége kis doktornő, itt van egy meleg köntös, papucs. Csurom víz mindene. Meg kell szárítani valamennyi ruhát ami magán van.

Amikor kilépett a fürdőszobából a forró tea ott gőzölgött az asztalon. Szofi türelmetlenül várta.

-- Ugye tegeződhetünk. Sokkal jobban megy a beszélgetés. Ne kímélj bennünket, jöhet a sztori!

-- Jól van, talán segít, ha elmondom, mert össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogyan tovább. Nektek sok mindenről meséltem a strandon, csak kerültem az igazságot. Mi nem voltunk Gáborral egy pár, szóval az idilli kép, amit láttatok, az nem valóságos. El kell mondjam elejétől az igaz történetünket, hogy megértsétek.

John kicsit távolabb ült tőlük egy kényelmes gyékényfotelban. Nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, lehunyt szemmel hallgatott.         A vörös hajú, zöld szemű férfit, átlagos külsővel áldotta meg a természet, összeillettek Szofival, aki alacsony kissé molett külsőjével teljes mértékben passzolt hozzá. Talán Szofi kissé kihívóbb volt, tetovált szemöldökével, hegyes műkörmeivel, mégis átlag, a máz nem tudta eltakarni az egyszerűségét. Eliza ezért is volt bizalmas hozzájuk, nem érezte felőlük a mesterkélt kivagyiságot. Attól a naptól, hogy sikerült Szofit kimentenie a tengerből, barátok lettek. Sokszor találkoztak és beszélgettek a strandon. Nem hagyott ki semmit, nem akarta szépíteni a Gábor és közte lévő történetet. Őszintén elmesélte mi volt az oka, hogy velük utazott Korzikára, hogyan változott bensőségessé a kapcsolatuk és hogyan lett vége.

-- Segítünk -- törte meg a várakozás csendjét John. Most nincs jobb ötletem, pihend ki magad, eléggé zaklatott vagy. De... ha engem kérdeznél, ha az én véleményemre kíváncsi volnál, elmondanám szívesen.

-- Hallgatlak -- fordult felé érdeklődve Eliza.

-- Én nem hagynám magára az orvost. Még nincs lejátszva ez a parti. Se nála, se nálad. Te is hibás vagy, hogy így alakultak a dolgok. Adni kellene mindkettőtöknek a másiknak esélyt. Én így gondolom. A történeted azt igazolja, hogy ez az orvos nem csapong, mint egy pillangó a lámpafényben. Ha megszeret valakit, haláláig hűséges hozzá. Megszeretett téged, szent meggyőződésem. Én nem passzolnék el egy ilyen biztonságos kapcsolatot. Sokat ivott, elkeseredett volt. Volt oka rá? Igen, hiszen csalódott benned.

***

Az eső megállt de hátrahagyta a hullámokat korbácsoló szelet. Gábor nem aludt egész éjjel. nem zárta be az ajtót, várta, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Előző nap mikor kis időre megállt az eső, végig mentek a tenger parton, érdeklődött ismeretlen emberektől, hogy láttak e egy magányos fiatal nőt a viharban sétálni. Tudta, hogy meg kell találnia, hisz felelősséget vállalt érte, az est folyamán értesítette a rendőrséget. Ha megtalálják, ki tudja mit fog róla mondani, lehet minden rossz előérzete beigazolódik. Vége a karrierjének egy pillanat alatt. Autó zúgásra figyelt fel, kinyitotta az ajtót, hogy megnézze ki érkezett. Egy középkorú házaspár állt a teraszon.

-- Elnézést Professzor Úr, Elizához a megmentőnkhöz jöttünk. Szeretnénk tőle elbúcsúzni, mivel két nap múlva vissza térünk Amerikába. Engem Szofinak hívnak, a férjem John.

Kezet fogtak. Gábor beszélte az angol nyelvet, mégis úgy gondolta nem jól értelmezi a hölgy szavait.

-- Eliza nincs jelenleg az apartmanban, tegnap itt hagyott bennünket. Mondhatjuk úgy is, hogy lelépett. Honnan ismerik? És miért hívják megmentőnek? Tudják mit, jöjjenek beljebb, egy kávét ha elfogadnak...

-- Szívesen elfogadjuk. Tudja nagyon sajnáljuk, hogy nem tudunk tőle elköszönni, meg szerettem volna hívni hozzánk az Egyesült Államokba. Pennsylvaniában lakunk, gyönyörű vidéken.

-- Értem, azaz mégsem. Azt nem értem, hogy miért hívják őt megmentőnek?

Szofi Levente haját simogatta, majd helyet foglalt ő is az asztal mellett. Gábor beindította a kávégépet, közben várakozóan nézte őket.

-- Levente nagyon klassz srác, Eliza sokat mesélt róla. Csodálkozom, hogy nem tud semmit, kimentett a tengerből és újra élesztett a doktornő. Visszaadta az életem. Nagyszerű teremtés, vigyázzon rá nagyon, egy kincs ha én mondom.

-- Eliza itt hagyott bennünket -- mondta szomorúan Gábor -- bizonyára elmondta, hogy mint betegemet hoztam magammal, baj volt a memóriájával.

-- Hihetetlen. Hisz a balesetem után sokat találkoztunk és úgy beszélt a kapcsolatukról... mintha tökéletes lenne az összhang maguk között. Bocsásson meg, de soha nem gondoltuk, hogy a betege, mi azt hittük, hogy...

-- Tévedtek. Nem volt más, csak beteg orvos kapcsolat. Előszeretettel flörtölt más férfiakkal a parton ha egyedül ment ki a fiammal.

-- Csak nem arra pimasz Bertoldra gondol drága Professzor Úr? Más ugyanis nem volt. Ráakaszkodott minduntalan Elizára, folyton követte, olyankor odajött hozzánk, ha a fickó nem hagyta békén, mi meg magyon örültünk a társaságának, hisz nagyon bölcs vilagszemléletű hölgy, jó volt vele társalogni mindenről. Áh, az nem volt flört, Eliza magát szerette. Már nagyon régóta, csak sajnálattal hallom, hogy egyoldalú volt ez a rajongása, egy egyetemista diák plátói szerelme, amiről magának halvány fogalma se volt ezek szerint. Nekem elhiheti, elmesélte az életét elég részletesen.

-- Miről beszél, milyen egyetemről?

-- Az orvosi egyetemről ahol maga tanította...Magyarországon. Emlékezzen csak vissza...

Szofi megállás nélkül beszélt Eliza filmsztár kinézetű tanárjáról, aki olyan szépen énekelt és zongorázott, hogy minden lány bolondult érte. Beszélt a visszatérő álomairól ami miatt Párizsba utazott.

-- Hát igen, azt is tudjuk, hogy mikor már jól alakult a kapcsolatuk és úgy érezte, hogy ön is megszerette, félelmek kezdték gyötörni. Nem tudta felmérni a reakcióját, hogy milyen lesz ha majd megtudja ki ő valójában. Reméltük, hogy mára már minden rendeződött. Annyira összeillenek.

-- Hogyan hívták, milyen Eliza? -- Gábor elképedve hallgatta Szofit. Kezdett benne összeállni valamiféle kép, mégse tudta azonosítani vele Elizát.

-- Dékán Eliza.

-- A név talán bejön, de Elizát nem tudom hozzáképzelni a névhez.

-- Nem csodálom -- mosolygott Szofi -- azt mesélte nem volt szép lány, a csúnya horgas orra miatt. Mindig önértékelési zavarban szenvedett miatta. Viszont nagyon jól tanult, kitűnően vizsgázott és több nyelven anyanyelvi szinten beszél mára.

-- Ennek az Elizának szép arca van, ön is tudja.

-- Plasztika, ha valaki akkor önnek nem kell felvilágosítás, a mai világban mindent helyre lehet hozni. De ne haragudjon, még el akarunk menni egy számunkra kedves helyre. Ha Eliza visszajön, kérem adja át neki az üzenetünket és egyben a meghívásunkat is. Itt a névjegykártyánk, hívjon fel bennünket.

Szofi és John felálltak, hogy búcsúzzanak.

-- Ha mi találkozunk vele előbb, mit mondjunk neki. Üzen valamit?

Gábor széttárta a karját -- Nem tudta az agyam még feldolgozni Szofi, amit az imént hallottam Öntől. Ha találkozik vele? Őt már nem érdekli mi történik velem, velünk. Végérvényesen vége, úgy érzem. Oltári féltékeny lettem, nem gondolkodtam, csak a keserűség motivált. Ennek ellenére vissza kell jönnie, felelős vagyok érte. A rendőrség már keresi... nincs kizárva, hogy van hol vigasztalódjon. Ennek ellenére velem kell visszautaznia Párizsba.

-- Féltékeny? Ezek szerint szerette őt?

-- Igen. Úgy gondoltam vele mindent újra tudok majd kezdeni. Ő is ezt akarta...mégis... hagyjuk.-- Gábor keserűen legyintett a levegőbe.

-- Elkérhetem a telefonszámát, hátha szükségem lesz rá. Tartozunk Elizának, ha tudunk segítünk. Még egyszer átkéne beszélniük a történteket, nem gondolja?

Gábor kikísérte őket, mikor visszatért szembe találkozott Levente kérdő tekintetével.

-- Nem értettél semmit a beszélgetésből. Meg kell tanulnod az angol nyelvet is. Ez a két ember Elizát kereste, meg akarták hívni az Államokba. Olyan dolgokat mondtak, hogy még most sem tudom felfogni. Eliza megmentette a nő életét, tudják ki ő. Velem miért nem beszélt meg semmit?

Levente írt a noteszába. -- Engem is megkért, hogy ne mondjak semmit.

-- Szóval te is mindent tudtál. Ki kell innen mennem, szét szakad a fejem!

Ingerülten felvette az esőkabátját, indult az ajtó felé. Levente kapkodva öltözött, szaladt utána.

A tengerparton állva nézték a háborgó tengert. Moszatok, algamaradványok, vergődő halak, kagylók ezrei hevertek szanaszét a fehér homokon. Levente megszorította az apja kezét, elindultak a parton a móló felé. Gábor emlékeiben felderengett a kis sovány tizennyolcéves diák alakja, hosszú összefogott barna hajjal, laza sportos szerelésben. Egyszer a kollégája megjegyezte: a kis Dékán Eliza mibe fogadjunk betéve tudja a budapesti telefonkönyv összes adatát. Ez a lány egy zseni, vagy nagyon tud magolni, nincs rajta fogás. Ő sem talált rajta, úgy mondta fel a vizsgaanyagot mintha olvasná. Tartózkodó volt, kis különc. Szerelmes lett ő is mint a többi lány? Sok levelet kapott, üzeneteket, némelyik lány fogadást kötött a többivel, mennyire sikerül megközelíteni, beszélgetni vele. Fárasztó volt, udvariasan, de határozottan visszautasítani őket. Emlékezett a tavaszi fesztiválra, amikor Eliza a színpadon Radnótit szavalt. Végig őt nézte, meglepően átéléssel mondta a verset. Később ő is fellépett, kereste a kis remegőhangú Elizát, neki énekelt. Ajándék volt a versért. Semmi több. Ő nem volt szerelmes egy diáklányba sem, még gondolatban sem. A mostani Eliza... ő már teljesen más, nőies, kimondottan karakteres arcával, nagyon szép nő. Ezt az Elizát szereti... aki előre szólt, hogy addig halogatja, tologatja a döntést önmagában, hogy mindent elveszíthet. Hogyan mondja meg Leventének, hogy Eliza már nem szereti őt, elmúlt belőle minden addigi érzelem a tegnap éjszakával. Már mindent tisztán látott, mindent megértett. Saját magára volt végig féltékeny... ő volt az a férfi, aki olyan gyönyörűen énekelt, hogy teljesen odavolt érte. Ő volt az a férfi, aki ha beszélt hozzá, ezer pillangó csapdosott a gyomrában és kiment az erő a lábából. Ismerős érzések, az utóbbi napokban hasonlót érzett ő is Eliza közelében.

A mólónál észrevette, hogy nemrég jártak ott emberek. az eső simára mosta a homokos fövenyt de egy helyen közeledő és távolodó lábnyomok még megmaradtak a vizes homokba. Legalább három ember lábnyoma. Mi történt itt, itt volt Eliza? Ha itt volt, kikkel ment el? Idehívott valakit. Talán mégis a strandon megismert alakot és szépen elment vele. Csakis így lehet. Gondolni sem mert rá, hogy baja eshetett, mégis legbelül remegett a gyomra a félelemtől. Elhagyta Eliza örökre, úgy mint Hédi. Lesétált a tengerpartra, egyre közelebb a csapdosó hullámokhoz. Még egy lépés, még egy, és minden semmivé válik. Nem lesz több gyötrődés, nem lesz több elérhetetlen vágy.

Csukott szemmel és csukott füllel járt eddig. Képtelen volt érzékelni, hogy Eliza miatta utazott Párizsba, az ő szenvedő lelkének a szomorú dalait érzékelte. Kódolt üzenetek, amit elküldött nap mint nap, hogy nagyon fáj az élet, hogy nagyon egyedül van a világban. Eliza, egyedül Eliza volt képes befogadni az üzenetet. Végig itt volt vele, tisztán és őszintén. Minden számítás képmutatás nélkül. Figyelt rá, minden napját beragyogta a mosolya. Lassan lépegetett előre, már a térdéig ért a tenger vize. Egy egy vad hullám felkúszott a melléig. Nem érdekelte. Önhipnózisba került. Meg akart szabadulni mindentől, nem akart már gondolkodni sem.

Egy éles kiáltás hasította ketté a tenger és a szél zúgását. Az orvos megállt a következő lépés előtt, majd hitetlenkedve hátrafordult. Mögötte a vízben állva eltorzult arccal ordított utánna a fia:

-- Apuu, gyere visszaaaa!

Abban a percben kitisztult a tudata, kitaposott a vízpartra, magához ölelte Leventét. Sokáig ölelték egymást, végül elindultak visszafelé. Levente szorosan fogta a kezét, nem engedte el egy pillanatra sem. Nem csak azért, mert Eliza megkérte, hogy vigyázzon rá. Maga miatt is. Neki csak ő maradt egyedül a világon.