Adjunk rá kabátot

 

Amikor visszaértek a kempingbe, csak egy dolog forgott a fejükben, fürödni és pihenni. Levente kért vacsorát Eliza csak egy forró teára vágyott.

-- Legfeljebb egy pirítóst... kérsz te is? -- nézett kérdőn a professzor felé.

-- Nincs kenyérpirító, ellenben van sajt, bagett és juhtúró. -- Gábor elmélyülten leltározott a hűtőszekrényben - Van hozzá paprika... sajnálom. Holnap bőségesen megreggelizünk a büfénél, tízórakor indulunk vissza.

Eliza sántikálva elindult a fürdőszoba irányába, mire visszaért Gábor mindent kirakott az asztalra.

-- Kész a teád! -- mutatott az asztalon gőzölgő pohárra, majd ellentmondást nem tűrő hangon rászólt a fiára -- Levente tiéd a fürdőszoba!

-- Köszönöm, nagyon kedves vagy... azt hiszem nagyon hamar lefekszem, mára minden energiám elhagyott.

-- Azt ígérted megbeszélünk pár dolgot... de nincs semmi gond, ne értsd félre ...semmi gond, én is elfáradtam.

Szomorúan összeszedte az asztalról evőeszközöket, tányérokat, elindult velük a mosogató géphez.

-- Ha Levente lefekszik, bemegyek hozzád, még megnézem a bokád... ha nem haragszol.

-- Rendben, de siess mert úgy érzem ma hamar el fogok aludni.

Eliza nem örült a bejelentésnek, mert nem akart az este folyamán kettőjükről beszélgetni. Igaz nagyon kíváncsi volt, hogy megtudja végre, mit érez iránta a férfi, de úgy érezte zsákutcába kerültek mindketten. Egyhelyben topogtak napok óta. Az idő meg könyörtelenül telik. Két nap múlva ünnepli a professzor a születésnapját, talán ez motiválja most annyira, hogy tisztán akarja látni a kapcsolatukat. Egy negyedóra múlva bement hozzá Gábor.

-- Hoztam neked gyógyszert, fájdalom és gyulladáscsökkentőt.

Leült az ágy szélére -- Dugd ki a lábad, bekenem és megmasszírozom. Reggelre kutyabajod...

Eliza szót fogadott, kidugta a lábát a takaró alól, a férfi az ölébe vette és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte.

-- Tudom, hogy fáradt vagy, mégis szeretném, ha elmondanád miért érzékenyültél el fent a hegyen. Az utóbbi időben sokat törtem a fejem azon a sok ellentmondásos viselkedéseden ahogy megnyilvánultál több esetben. Nem lehet eligazodni rajtad, néha úgy érzem kedvelsz bennünket, kedvelsz engem is, néha ennél többet is érzek, olyan vagy hozzám, mintha hosszú évek óta ismernél, csak... én vagyok memóriavesztes, én nem emlékszem rád. Lehet... -- zavartan ránézett Elizára -- lehet előző életünkben szerettük egymást. Ne nevess ki, halál komoly... furcsán ragaszkodunk egymáshoz... közben én Hédiről álmodok éjszakánként, de veled szeretnék ébredni...te meg folyton arról az álompasiról mesélsz, akit most is szeretsz. Mi történik velünk Eliza? Nem tudom elhinni, hogy lehet realitása amit gondolok kettőnkről. De nem is erőltetem, viszolygok az érdek kapcsolatoktól, ahol nem az érzelem csak a státusz dominál. Egy idősödő professzor, aki mellett lehet fiatal suhancokkal hetyegni... őszinte leszek, mikor erőszakosan közeledtél hozzám, téged is ide soroltalak.

-- Tudom. Sok mindent tudok rólad, például azt, hogy képtelen vagy elengedni a múltad, még most is benne élsz... lehetne helyette úgy gondolni rá, hogy egy lényegtelen dolog volt az életedben mind az, ami eddig megtörtént veled, elengedhetnéd a fájdalmaid az önmarcangolást. Ha sikerülne... emlékeznél rám is. A férfi, akit szeretek, nos ő is a múltamhoz tartozik, de élő, nem halott, a jelenben itt maradt belőle sok szép dolog, ami miatt hálás vagyok a sorsnak. Ne kérdezd ki ő, hamarosan bemutatom neked.

Eliza álmosan elmosolyogta magát.

-- Ha jól viselkedsz idebújhatsz hozzám... most neked is aludnod kell, holnap ha visszaérünk az apartmanba mindent átbeszélünk. Ne haragudj de rém fáradt vagyok. Azt sem tudom, hogy mit csinálok és mit mondok... leragad a szemem.

-- Köszönöm a meghívást, de nem élek vele.

Gábor idegesen felkelt az ágyról.

-- Azt hiszem ennél a pontnál túlbeszéltünk mindent!

Eliza sértődött arccal nézte a távozni készülő férfit. Megint egy újabb visszautasítás, ingerülten utána szólt.

-- Most meg miért haragudtál meg? Az a legnagyobb baj, hogy képtelen vagy az egódból engedni, csak az a jó számodra, amit hallani akarsz, más véleményt nem tudsz eltűrni.

A professzor szótlanul visszanézett, mint aki most látja először, aztán gúnyosan válaszolt.

--Te nem vagy normális... nem igaz, hogy ennyire félreismertelek. Tudod ki vagy te? Megmondom, egy számító, alakoskodó nőszemély. Fejezzük be a beszélgetést!

-- Nem fejezzük be, jogom van tudni mi dühített fel ennyire!

-- Még meg is kérded? Ennyire naiv vagy, vagy csak szimplán hülyének nézel? Figyelj jól, először is, nem kértelek és ezután sem engedem, hogy belegázolj az életembe. Csupán egy ok miatt, ez az én életem, nem a tiéd, semmi közöd hozzá. Érthetetlen számomra az életfelfogásod, vagy inkább kiábrándító, mi az, hogy ami a múltamban történt az mind lényegtelen dolog volt. Ne magyarázd meg, mert úgysem tudod. Aki így gondolkodik, az ... hagyjuk, nem akarlak megsérteni. Szerinted, lényegtelen volt az apám halála, a fiam születése, az első szerelem az életemben... nem gondoltad át, amit mondtál, mert ha igen akkor nagy a baj veled.

Eliza lehajtott fejjel ült az ágyban, nehezen viselte, hogy újra megalázza Siraki. Eltünt belőle minden kedvesség, a szeme jéghidegen szikrázott felé.

-- Bocsánatot kérek, nem jól fejeztem ki magam, szóltam előre, hogy fáradt vagyok... ennek ellenére tartom magam a lényeghez. Nem velem van a gond, hanem veled van! Egy normális ember egy év gyász után elindul és újra éli az életét, de te nem ezt teszed. Bent rekedtél a gyászban, nem tudsz belőle kilépni. Mindent elkövettél, hogy meg se változzon ez a felállás. Eljöttél egy másik országba, ahol nincsenek régi ismerőseid, nem él itt senki a családodból, akik tudtak volna segíteni a veszteség feldolgozásában. Jól érzed magad az örök fájdalom birodalmában? A fájdalomba bele lehet halni... ezt is tudod gondolom. Ha nem, akkor most szóltam. Az örökös fájdalom ami rá ült a lelkedre nem enged, mert nem is akarod. Vele akarsz élni, szenvedni akarsz, ezzel bünteted magad. Ez még hagyján, büntesd magad, fordulj el azoktól akik segíteni akarnak. Mert téged nem lehet meggyőzni, arról hogy élhetsz másként. De a fiad, őt sem engeded kiszabadulni a gyász alól...

Eliza maga elé beszélt, nem nézett a férfi szemébe, el akarta mondani, ami felgyűlt benne, az sem érdekelte már, ha az utolsó beszélgetésük lesz.

-- Közben tudat alatt, mert feltételezem nem teljesen készakarva, tönkre tetted a fiad...

Gábor visszaült az ágyra, megszorította Eliza csuklóját.

-- Az előbb mondtam, hogy ne avatkozz az életünkbe!

Eliza megijedt a goromba szorítástól, ennek ellenére tovább beszélt.

-- Ez nem beleavatkozás, ez mind tény, nézz szembe velük, vagy félsz az igazságtól? Szisztematikusan visszafogod Leventét attól, hogy nehogy normális lelkűvé váljon.

-- Indokold meg a kijelentésed!

-- Egyfolytában az édesanyjáról készült videókat nézitek, nem tud ő sem kilépni a veszteségből. Az előbb csak arról beszéltem, hogy a múlt nehéz terheit szelektálni kell, ugyanis sok értéktelen kacatot cipelünk végig az életünk folyamán, ami csak gyűlik, gyűlik, mi meg görnyedünk alatta. Az értékes emlékeinket egyértelmű, hogy meg kell tartsuk, de a sok bóvlit le kell dobni magunkról. Egy idő múlva a legfájdalmasabb emlék is elhalványul, mert a tudatunk segít, persze ha hagyjuk működni a természetes folyamatot. Hédi emléke tiszteletet és szeretetet érdemel, de tovább kell lépni egy másik útra... de te képtelen vagy rá. Megrekedtél... vagy csak simán gyáva vagy. Eddig úgy hittem kedvelsz engem, most rájöttem, hogy nem. Álarc volt rajtad végig, nem tudsz semmit szívből cselekedni, csak egóból. Döntened kellene, kockáztatni, nyitni egy új kapcsolatra, de te szorongsz és félsz. Mitől? Attól, hogy fel kell adni az önámításod? Nem tudod eldönteni, hogy a régi vagy az új úton haladj. Ez van. Nem beszélünk egy nyelven, nem értjük meg egymást. Tudom miről akartál velem beszélni, legyek a barátnőd, gondolom. De jobb tisztázni mindent előre, én soha nem leszek olyan mint a volt feleséged, nem tudok és nem is akarok, te erre nem kérhetsz meg! Ez az én életem, nem a tiéd, szerencsére nagyon is tudod miről beszélek. Te minden nőben őt keresed, zsákutcában vagy, olyan nőt mint Hédi, sohasem találsz, ne erőltesd a fantáziád. Én nem akarok Hédivel versenyezni, én, én vagyok, nem tudsz átformálni. Soha! Érted? Ez a kapcsolat, ha ezt lehet annak nevezni, eljutott egy pontra, el kell engedni. Mindkettőnknek jobb lesz. Adjunk rá kabátot...- Eliza a professzor szemébe nézett - Tudod ez az út amin most hárman elindultunk, olyan mint egy zarándoklat egy szent helyre... kerestük mindhárman a barakát...

-- Miről beszélsz? - Gábor már lenyugodva hallgatta Eliza szavait.

-- A baraka azt jelenti áldás. Elzarándokoltunk egy szent helyre, hogy változást keressünk... hogy megtaláljuk azt azt az utat, amin tovább akarunk haladni... kerestük az életünk további értelmét. Mióta készültél ide eljutni, fel a Capo d'Ortura?

--- Nagyon régóta, sok éve készülök rá...

-- Látod, igazam van, hívott a táj, el kellett jönnöd... nem tudtad miért, de ide kellett utaznod, fel kellett jutnod a hegycsúcsra, ahol megérinthetett a baraka. Az én lelkem is erre vágyott és Levente lelke is. Mi ketten éreztük az áldást... csak te nem, nem tudsz változni... mert nem is akarsz.

-- Végig hallgattalak türelmesen, az életemből eltelt közel egy óra feleslegesen.

Siraki újra felállt, indulni készült.

-- Igen tanár úr, mindig ez a szöveg. De empátiából jeles. Köszönöm a türelmed.

-- Honnan tudod, hogy mondani szoktam ilyen kijelentést?

Eliza zavarba jött, próbálta magát kivágni a szorult helyzetből.

-- Tanítasz az egyetemen, rezidensekkel foglalkozol. Egyértelmű, hogy te is használhatsz berögzült kifejezéseket... az igazi tanárok mind ilyenek, türelmesen végig hallgatják a legértetlenebb szöveget is... ezek szerint az enyémet is annak tartottad. Köszönöm. Mivel több ilyen beszélgetésre nem tartasz igényt, még csak annyit végszóként, hogy már régen kiismertelek, nincs szükség a továbbiakban alakoskodni előttem.

-- Azt mondtad, kiismertél? És milyennek ismertél meg, kíváncsivá tettél.-- Gábor hangneme újra gúnyossá vált.

-- Figyelj, elég jó emberismerő vagyok, ezenfelül lépten nyomon elárultad magad. Megértelek...

-- Nagylelkű vagy, mire ez a gesztus?

-- Megértem az álarc viselést. Ebben a pozícióban, amiben vagy, szükségszerűen használod. Ha megismernék az igazi jellemed, azonnal gyengének látnának és kihasználnának. Ettől félsz a legjobban. Én úgy látom egy nagyon mélyérzésű ember vagy, csak elfojtod az érzelmeidet.

Gábor érdeklődve hallgatta Elizát.

-- Mondj róla példát.

-- Igenis tanár úr! Emlékszel mikor kényszerűségből egy ágyban feküdtünk?

-- Nagyon is jól emlékszem.

-- Akkor éjszaka megismertem az álarc mögötti igazi arcod. Álmodtál, előjöttek a démonjaid, féltél és sírtál. Akkor jöttem rá, hogy a nappalaid végig az elfojtásról szólnak. Szerinted meddig lehet így élni? Megmondom, kábé hatvanévesen feldobod a talpad. Az elfojtás ugyanis egy komoly stressz állapotot okoz, ami idővel beteggé tesz.

-- Néha vannak rémálmaim.

--Nem néha, sokszor van. Legalábbis az utóbbi időben. Régen bizonyára nem volt, mert minden problémádat megtudtad beszélni valakivel. Valakivel, aki várt otthon, aki kedves volt hozzád, aki létezett körülötted. Hallgattad a hangját, a zajokat, amiket keltett, míg jött ment a lakásban. Volt a házadban egy szerető ember, akit úgy fogadtál el, mintha a világon a legtermészetesebb dolog lenne, hogy ott van. Csak a halála után eszméltél fel, hogy milyen csoda vett körül a személyében.

Magányossá váltál. Nincs, aki meghallgasson, akivel együtt sírhatnál, nevethetnél. Ugye hiányzik az érintés az ölelés az életedből? Tudod, hogy szükséged van arra, hogy újra szeressenek, hogy tartozz valakihez. De tele vagy félelemmel, bizonytalansággal. Hiába vagy elismert kutató orvos, a magánéleted egy rakás szerencsétlenség lett. Mit gondolsz mi a fontosabb az életedben? A hírnév? A karrier? Tudom az egód azt mondja: igen! Ez a legnagyobb baj veled. Én megértem azt is, hogy félsz, a félelem természetes reakció minden embernél. Az nem mindegy, hogy mit kezdsz a félelmeddel. Tudom, hogy túl sokat szenvedtél ahhoz, hogy a romokból felépítsd a bizalmat újra valaki iránt. Mondok neked valamit, ha boldog akarsz lenni dolgozz meg érte. Feledkezz el az egódról. Ne próbálj megváltoztatni senkit. Egyszerűen, őszintén kommunikálj, szívből és meggyőződésből hozd meg a döntéseid. Döntsd el, hogy új lehetőségek felé haladsz, vagy maradsz a régi utadon. De ne vedd komolytalanul, ez kicsit több mint ha csak azon meditálsz, hogy milyen színű nyakkendő illik egy inghez. Ha bizonytalan vagy folyamatosan, lehet mindent elveszítesz. Minden egyes lehetőséget... mert halogatsz és félsz...Három hónapig tartott egy kapcsolatod, vége lett a te hibádból, ezt mondtad nekem, mert az istennek se tudott Hédire hasonlítani. Ha én igent mondanék, mennyi időt adnál nekem? Hagyjuk az egészet...

-- Jól van ennyi ma estére elég volt, némelyik gondolatoddal egyetértek, de a többséggel nem.

-- Az igazság relatív, különben mindenkinek joga van hinni az igazában... és ha nem értesz egyet vele, az még nem ok a szembenállásra.

-- Megpróbáltál kicsomagolni, de többrétegű rajtam a csomagolóanyag, sajnálom nem sikerült.

-- Az elfojtás a félelem lehet az oka, hogy nem engedsz közel magadhoz senkit... vagy...

-- Mi vagy? Fejezd be a mondatot!

-- Vagy már nem vagy képes férfiként szeretni, és ezekkel a trükkökkel leplezed.

Gábor dühösen elindult az ajtó felé.

-- Megint átléptél egy határt, befejeztük!

Az ajtót erővel bevágta maga mögött. Levente kint hallgatta a konyhában a veszekedést, ijedten szaladt vissza a szobájába.

CAPO D' ORTURA /ahol összeér az ég a hegy és a tenger/

 

Az autót megint egy parkolóban hagyták. Gyalog indultak felfelé Les Calanches elbűvölő, ugyanakkor furcsa alakzatokkal teletűzdelt sziklavilágába. Meseszerű látványban volt részük, a félgömb szerű lyukakkal kicsipkézett sziklák különleges alakjai néha misztikus, néha mindennapi lényeket láttattak velük. A hihetetlenül kék tenger habjaiból egy rózsaszínben, narancssárgában, mélyvörösben játszó hatalmas gránittömbön, négy kilométer hosszan magasodó sziklalabirintusba jutottak.

A professzor elbűvölten nézte az elébe táruló látványt.

– Nézzétek, milyen csodálatos! Nézzétek mire képes a természet. Tudjátok mit írt erről a helyről Guy de Maupassant? Azt írta szó szerint: „Napfelkeltekor indultak el. Előttük terült el egy erdő, bíborvörös gránitból: csúcsok, oszlopok, tornyocskák, meglepő alakzatok, melyeket az idő, a szél és a tenger formázott ki. Magasak, véknyak, kerekek, csavartak, görbék, alaktalanok, olyan bizarrnak tűnnek ezek a sziklák, mintha fák, növények, állatok, emberek, csuhás szerzetesek, szarvas ördögök lennének – egy szörny népség, egy rémálomból nőtt cirkusz, melyet egy őrült isten akarata kővé változtatott."

Feljutottak egy furcsa hasadékhoz. Gábor bevárta Elizát, átölelte a vállát és hosszan a szemébe nézett.

– Ezt itt Le Coeur-nak nevezik, látod szív alakú. Az utolsó két évem minden napján ide vágytam, valamiféle megmagyarázhatatlan belső kényszer húzott ide. Most, hogy belegondolok nagyon furcsa számomra, hogy itt állsz velem és a fiammal. Nincs jelentősége tudom... mégis. Mikor terveztem az utat, akkor még azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Milyen furcsa a sors... kiszámíthatatlan.

Eliza látta, hogy a férfi egy pillanatra elérzékenyült, próbálta leplezni előttük.

– Haladjunk tovább, még ma le is kell jutnunk innen.

Elindultak felfelé a vidék leglátványosabb csúcsára a Capo d'Ortura. Erdei ösvényen haladtak, majd keresztül vágtak egy nagyobb macchiás bozótoson. Ahogy egyre feljebb jutottak, úgy tárul előttünk ki a táj, a csúcsról pedig már álomszerű kilátásban lett részünk a Portoi-öbölre és a sziklavilágra. Elizában olyan érzést váltott ki, mintha ha az egekbe járnának.

Gábor folytatta a felvilágosítást: – A görögök Kallistének, a legszebbnek nevezték Korzikát. Szépségének titka bizonyára az ellentétek harmóniája: vad sziklák és lankás völgyek, égbeszökő hegyormok és lustán elnyúló tengerpartok, az örökzöld fenyőerdők és a mézsárga homok, fények és árnyak. Látjátok, ez itt Korzika szigete! A változatos növényzetével a mediterrán és kontinentális növényfaj közül háromszáz csak e vidékre jellemző. A botanikusok mellett az ornitológusoknak, sőt a geológusoknak és a néprajzkutatóknak sem kell csalódniuk ezen a helyen. Valóságos földi paradicsom, mindössze egyetlen karnyújtásnyira az öreg kontinens partjaitól.

A csúcsról háromszázhatvan fokos panoráma nyílt ki előttük. Láthatták a havas hegycsúcsokat és a végtelen tengert, a vöröses sziklákkal szabdalt partvonalat. A nap nyugovóra indult, lassan csúszott lefelé a tengerbe. A sugara drámain megfestette a vöröslő sziklákat. Végig fojt rajtuk a fény mintha véreznének.

Eliza nem tudott betelni a látvánnyal. Könnyek szöktek a szemébe.

– Soha nem tudom meghálálni Gábor, hogy elhoztál, hogy mindezt láthatom... ez itt olyan, mint a Mennyország... nem e világi az biztos... egyszer szeretnék újra visszatérni, látni ugyanezt a szépséget...

A férfi elgondolkodva hallgatta Elizát, a gondolatai elkalandoztak. Úgy érezte mintha egy ringlispílben száguldana körülöttük az ég a felhőivel, a tenger a hullámaival. Ez az a pillanat amit örökre be szeretne vésni a lelkébe. Idevágyott évek óta, ebbe a harmóniába. Elszomorodott. Logikus, hogy minden szépség múlandó, ez a kép is elenyészik, elhalványul. Az a jóérzés is, hogy mellette áll egy fiatal nő, aki mintha megérezne minden rezdülését... talán őt küldte a sors, hogy legyen még boldogsága... vagy elmúlik ez a felismerés is idővel a benne rekedt vágyakkal együtt, eltűnik Eliza is az életéből mint Hédi. Újra egyedül maradnak Leventével. Elsétált Eliza mellől pár lépést, túlságosan intenzíven érte a felismerés: döntenie kell minél hamarabb. Rezignáltan visszaválaszolt Elizának.

– Ugyanezt soha nem fogod meglátni, te is tudod, miről beszélek... az ezred tört része elég a változáshoz. Lehunyod a szemed majd kinyitod. Közben letörik egy szikladarab, lehullik pár száz levél a bokrokról, fákról. Mire visszatérsz nem bódítanak a macchiák, lehet az éghajlatváltozás kisöpör innen is minden mediterrán növény és állatfajt, és... mi sem leszünk együtt így hárman... soha már.

Levente figyelmét nem kerülte el, hogy Eliza szomorú lett az édesapja szavaitól. Írt a noteszába és odanyújtotta olvasásra.

– Engem mindig kihagytok a társalgásból – sértődött meg Gábor.

Eliza odaadta a noteszt a férfinak, amiben csak egy sor volt írva, de az mindent elárult Levente lelkivilágáról: –" Ne félj Eliza, ha megöregszel én felhozlak ide a karjaimban, ugyanúgy, mint apu vitt, mikor beteg voltál a hajón."

Odalépett Leventéhez és meghatódva magához ölelte.

– Köszönöm Levente, remélem nem felejted el soha, amit most ígértél.

Szótlanul nézték egy ideig a mélyülő árnyakat, közben ott bujkált mindhármukban egy ki nem mondott gondolat: ők hárman mégis összetartoznak... úgy mint a tenger, a kősziklák és az égbolt.

Levente szorosan fogta Eliza kezét. Eszébe jutott mit mondott Eliza a tengerparton Bertoldnak: – "Ő az én fiam" – most arra gondolt mi lenne, ha valósággá válna, amit akkor viccből mondott a tolakodó férfinak. Mi lenne, ha szerelmes lenne az apukája Elizába. Jó lenne ha az lenne, hiszen meghalt, akit mindketten annyira szerettek. Eliza nagyon kedves és türelmes mindig hozzá. Ha együtt voltak sokat mesélt a világról. Mindenről tudott beszélni. Amikor az apukája pihenni akart, vagy épp dolgozott a laptopján, ők ketten sétára indultak. Néha feküdtek a tengerparton és fantasztikus dolgok jutottak eszükbe. Ilyenkor olyat játszottak, hogy ő leírt a noteszába egy szót, Eliza csak arról a szóról beszélt hozzá, mindent ami eszébe jutott róla. Mikor azt írta – felhő –, akkor kitalálták mit ábrázolnak a felhők. Eliza akkor mesélt az édesanyjáról, hogy egyszer találkozott vele. Azt mondta nagyon szép asszony volt, megérti, hogy nagyon hiányzik nekik, csak most szomorú az édesanyjuk. Megkérdezte: miért gondolja, hogy szomorú? Eliza nézte a felhőket és azt válaszolta: –" Ott a felhőkön túl él most. Nincs semmi baja és ugyanolyan szép, semmit sem öregedett. Szomorú, mert a fia nem beszél az emberekkel és azért is szomorú, hogy magányosan élnek. Ő már nem tud onnan visszajönni, de figyeli mi történik velük." Eliza szerint az édesanyjuk az őrző angyalukká vált. Mindig magánál hordott róla egy fényképet. Sose hagyta otthon, akkor is az övtáskájában volt. Megmutatta Elizának, aztán egyedül neki leírta amit senki sem tudott, hogy nagyon sajnálja, de már nem emlékszik sok mindenre. Hiába nézi a videófilmeket az apukájával,  mégsem tudja milyen egy igazi anyuka. Elsírta magát, és mikor Elizára nézett meglátta az arcán a könnyeket. Eliza vele sírt. Sokáig ültek összeölelkezve a tengerparton, teljesen rájuk sötétedett. Az apukája ideges volt, hogy későn értek vissza. Eliza megvédte. Szembefordult az apjával és felelőségre vonta. "Eljöttél nyaralni, hogy sokat legyél a fiaddal, mégis itthon kuksolsz és dolgozol a laptopodon" Egyedül ő nem haragudott, mikor azt mondta másnap megint Elizának, "Sajnálom ma sem tudok veletek menni, videokonferencián kell részt vennem" Eliza legyintett a karjával, látszott rajta, hogy ő egyáltalán nem örült a bejelentésnek. Végig mérgelődött az úton, míg sétáltak a mólóhoz. " Látod Levente itt van a baj, mindennél fontosabb a karrier. Azt hiszi édesapád a föld megáll a tengelyén, nem fordul tovább egy centit sem, ha ő nem végzi el a feladatát. Ha hazaérünk, szétkapom darabjaira azt a fránya laptopot." Nem értette miért gondolta az előbb az édesapja, hogy ők hárman együtt soha nem térnek vissza a hegyre. Ő biztos volt benne, hogy téved. Eliza örökre a barátja marad, mert azt is megígérte, hogy ő sokáig fog élni. Nevetett amikor mondta és rákacsintott :" Én még kilencven évesen is itt fogok vízisíelni, majd meglátod."

Eliza érezte Leventéből áradó szeretetet, pont ez miatt érzékenyült el. Gábor távolságtartása már nem zavarta. A férfi egy méterre külön állt most is tőlük, mintha nem tartoznának össze. Tudta, hogy csak álca az egész, hisz a férfi napok óta készül elmondani az érzéseit, amit már nem tud leplezni, vagy nem is akar. Egyedül ő a hibás, hogy nem mondta még el, mert húzta az időt. De most ő sem értette miért mondta ki az előbb, hogy ők ugyanígy hárman soha nem mennek vissza Capo d'Ortura. Meglepte, hogy újra ennyire bizonytalanná vált.

A professzor gondolatban egyre jobban eltávolodott tőlük. Hédire a feleségére gondolt. Az elhunyt feleségével többször beszélgettek arról, hogy hová szeretnének még együtt elutazni. Hédi imádta a természetjárást, Korzika is téma volt köztük sokszor. Talán azért is vágyott ide annyira. Fel a magas hegycsúcsra, ahol olyan mintha karnyújtásra lenne tőle Hédi, olyan közel, hogy meghallja ha hozzábeszél. Elmondhatja neki, hogy eljött... sajnálja, hogy nem együtt jöttek fel a hegycsúcsra. Aztán Elizára gondolt. Beszélniük kell, el kell mondania mit érez iránta, de előtte meg kell ismernie az igazi arcát. Eliza mellett jött rá, hogy mennyire hiányzik a mindennapi gyengéd ölelés, mennyire hiányzik az életéből a szeretet, és már azt is biztosan érezte, hogy egyedül Eliza képes pótolni Hédit. De Elizát idegesítő titkok veszik körül. Mindig gyűlölte, ha nem látott tisztán, nem szerette a meglepetéseket és félt a csalódástól.

A vissza úton az utolsó száz méternél már használniuk kellett a fejlámpát. Vészesen sötétedett körülöttük a lefelé vezető gyalogút. Eliza megcsúszott egy kiálló sziklán, fájdalmasan feljajdult.

– Azt hiszem kifordult a bokám.

Gábor megvizsgálta, fájdalomcsillapító krémet és fáslit vett elő a hátizsákjából.

– Rögzítem fáslival, nem érzem, hogy ficam lenne, csak meghúzódott.

– Sajnálom, annyi bajod van velem.

– Bárkivel megtörténhet, ne kérj bocsánatot. Kapaszkodj belém, segítek lejutni.

Eliza belekapaszkodva sántikálva tette meg a hátralévő utat.

Bent rekedni a percben

 

Megszokott programmá vált köztük, hogy esténként kifeküdtek a teraszra mikor Levente elaludt. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt egyre közelebb kerültek egymáshoz, annak ellenére, hogy Eliza lobbanékonysága sokszor átlépte a megengedett határokat. Gábor mégsem haragudott rá, ha nem értett vele egyet, nyugodt csendes szavakkal próbálta meggyőzni. Olyanok voltak mint a tűz és a víz. Már az elején megértette mire megy ki a játék, Eliza minden erővel meg akarta győzni, hogy gondolkodjon az életről úgy mint ő. Éljen szabadon, mellőzzön minden formaságot, feléje közvetített elvárást. Csak mosolygott rajta, kemény dolog a mókuskerékből kiszállni, ha már belekerült valaki. Őt is kötelezi a hírneve az egzisztenciája. Már belecsontosodott ebbe a világba, eggyé vált vele. Minden alkalommal mikor Eliza Leventével kettesbe indult a tengerhez, odament az ablakhoz és nézte a távolodó alakjukat. Mehetett volna velük, mégse tette. Azt a pár óra egyedüllétet kihasználta, vagy elmerült a kutató munkájában, vagy csak meditált. Annyira jó érzés volt számára, hogy Eliza ott van velük. Levente is feloldódott, szemlátomást megváltozott. Nem kerülte el a figyelmét, hogy úgy kísérgeti Elizát mintha az árnyéka lenne. Ugyan milyen földöntúli erő gondoskodott róluk, hogy a semmiből hozzájuk küldte ezt a csodálatos teremtényt. Mi lesz velük, ha a nyaralás végén, ugyanúgy olyan váratlanul, ahogy jött, eltűnik az életükből. Várta az estéket, hogy ott feküdjenek újra kint a teraszon kettesben. Sokáig nem hitte el, hogy valaki ugyanolyan kellemes perceket tud majd neki szerezni mint régebben Hédi.

Eliza amikor kiment hozzá, látta, hogy a másnapi időjárást tanúlmányozza.

– Miért izgat annyira, hogy milyen idő lesz holnap? – hajolt a laptop fölé.

–Tudod a holnapi kirándulás számomra a legfontosabb, kimondottan ezt a hegyi túrát szántam magamnak születésnapi ajándéknak. Ez a hely ahová fel akarok jutni holnap egy varázslatos hely, de csak szép időben. Mindent tönkre tehet a rossz idő. Igaz a jó előrejelzés ellenére is elromolhat és pillanatok alatt előjöhet a semmiből egy vihar vagy egy felhőszakadás. Kicsit izgulok miatta. Reggel átellenőrzöm a felszerelésünket, vinnünk kell meleg holmikat, esőköpenyeket, bőven vizet.

– Melyik nap lesz a születésnapod?

– Lényegtelen. Kíváncsi vagy arra is hány éves vagyok?

– Tudok saccolni. Szerintem negyvenkettő.

– Jól tudsz saccolni. És te? Jól van, kitalálom. Húsz ?

– Nem nyert. Már huszonhat leszek lassan. Ha rossz idő lesz mivel vigasztalódsz?

– Siraki lehajtotta a laptop fedelét, ránézett Elizára, nézte az arcát amire a hold árnyékokat rajzolt. Valahol a tenger felől felrikoltott egy madár, majd elzúgott a fejük felett egy egész madárraj, Arra gondolt, milyen jó lenne, ha megtudná állítani az időt, bent rekedni a percben. Idők végezetéig ugyanezt hallgatni, a szél hátán hozzájuk érkező éjszakai neszeket, hangokat, érezni a tenger illatát, hallgatni Eliza kedves hangját.

– Ha nem lennél ennyire szemtelenül fiatal, vigasztalódhatnék veled is, az se lenne rossz születésnap számomra.

– Komolyan kérdeztem. Ne célozgass olyan dolgokra, amik számomra sértők, ne színezd ki a feketét rózsaszínre. Emlékszel? Amikor veled kellet aludnom, akkor világosan megmondtad, könnyelmű kalandokba nem sétálsz bele, nem jellemző rád. Én nagyon megjegyeztem és ehhez tartom magam.

– Te szereted a könnyű kalandokat? Eddig nem erről akartál meggyőzni.

– Nem szeretem. De úgy ítéltéltél meg, hogy nem ismertél, azt sem tudtad ki vagyok. Azóta veled kapcsolatban húztam egy vonalat. A vonal előtt sok mindent elhelyeztem, tisztellek, csodálom a sokrétű tudásod, a kedvességed, már- már barátként képzellek el magamnak. Ha ezek között találod meg a vigasztalódást, állok elébe.

– Mi van a vonalon túl? – kérdezte Siraki lehangoltan – A szeretet, a szerelem? Mi van, ha már nem könnyű kis kalandként ítélem meg a kapcsolatunkat?

Eliza megmerevedett, ha engedi a férfit tovább beszélni, neki is el kell mondania az igazságot, hogy egy volt tanítványának próbál abban a pillanatban a mélyebb érzelmeiről beszélni. Megijedt a gondolattól, hogy ha feltárja a kilétét, az orvos másnap felteszi egy repülőjáratra. Azonnal kimondaná rá, hogy egy skalpvadász, ugyanolyan mint abban az időben a többi lány az egyetemen. A legészszerűbbnek tartotta, ha sürgősen lelép.

– Nem az a típus vagy aki könnyen átlépi a vonalat. Ne beszéljünk erről. Szerintem feküdjünk le, holnap nehéz napunk lesz.

Eliza elindult a házba. Siraki nem ment be utána. Hallgatta az éjszaka hangjait még jó darabig.

Gábor másnap reggel csak az autóban mondta el részletesen, mi vár rájuk a következő két napban.

– Nem ok nélkül kértem, hogy több mindenre szükségünk lesz, ugyanis két éjszakát a környéken alszunk. Nem várhatjátok el, hogy egy több órás hegyi túra után autóba üljek, hogy vissza hozzalak benneteket. Les Calaches sziklavilágába utazunk, de terveztem egy komolyabb túrát a közel ezerháromszáz méter magas Capo d'Ortura, a hegy tetejéről a legszebb a kilátás a Portoi-öbölre és sziklavilágára.

Eliza nem lelkesedett fel amikor meghallotta az úti célt, de nem mondta meg, hogy sohasem rajongott a hegyitúrákért. Szívesebben maradt volna most is a strandon, és élvezné egyedül a két napot a tengerparton. Tisztában volt vele, hogy nem irányíthatja kénye kedvére a programját, nem ő fizeti a méregdrága utat, ő csak egy meghívott vendég. Mégsem tudta megállni, hogy ne mondja ki a nemtetszését.

– Gábor, mi ebben az egész hegymászásban olyan csodálatos? A sziklamászás inkább veszélyes, mintsem csodálatos. Sohasem értettem meg azokat, akik csak arról álmodoztak, hogy egyszer megmásszák a Mount Everest. Több hegymászó a halálba indult, nem a csodálatos világba.

– A kettő nem ugyanaz Eliza – nevetett fel Gábor. – A világ legmagasabb hegyét ne hasonlítsd össze azzal, ahová most megyünk, csupán a csekély hétezerötszáz méter különbség miatt sem. Igen, igazad van, a hegymászás veszélyes sport, ahhoz megszállottság kell, amiben benne van a halál is végsősoron.

A magas hegyek között közvetlen a tengerparton találták meg Portót egy apró kis települést, ahol az a kemping volt, amiben Gábor két éjszakára kibérelte az egyik faházat. A faházban két kis hálófülke, teakonyha, fürdőszoba várta őket. Nem pihentek aznap sem, kora délután a Scandola Természetvédelmi Terület talán legszebb öbléhez, a Girolata-öbölhőz kirándultak, Eliza ott értette meg miről beszélt a professzor előzőleg. A színek kavalkádja fogadta őket: a tenger és a macchia kék és zöld színei játszottak a környező sziklafalak vöröses árnyalataival, miközben a gyógynövényeinek illata körbe lebegett mindent. Autóval egyórás utazással érték el a Bocca a Croce hágót, ahonnan előbb Tuara elhagyott öblébe ereszkedtek le, majd egy sziklanyelven átkelve megérkeztek egy még mesésebb környezetbe, a Scancola vörös szikláinak ölelésében fekvő Girolata falucskába, mely közúton már nem volt megközelíthető, csak gyalogösvényen. Az autót egy biztonságosnak ítélt parkolóban hagyták. Felfedeztek egy kis öblöt, gondolkodás nélkül a hűs habokba menekültek a délutáni meleg elől. Eliza mosolyogva fordult Gábor felé.

– Megmondom őszintén, mikor elindultunk nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog ez a csupa szikla, csupa víz környék. Most úgy látom, mint egy csodát, mintha egy festett akvarell kép közepén ülnék, nem látok szürke színt, csak pasztell és rikító alapszíneket. A növényzet a sziklák, a tenger... és az illatok... ez csodálatos.

A férfi elégedetten vissza mosolygott. Teljesen elengedte magát, élvezte a percet amit átélt, egyik karjával átölelte Eliza vállát miközben a hűvös víz simogatta a testüket. Eliza is behunyta a szemét, csak a hangokra és az érintésekre koncentrált. Arra gondolt, hogy milyen sokkal kárpótolta a sors, már nem érezte potyautasnak magát. Gyönyörűnek talált mindent ami az utóbbi napokban körbevette. Néha eljátszott a gondolattal, hogy nászúton van a volt egyetemi tanárával. Nem volt nehéz, hisz közel kerültek egymáshoz. Már nem professzor volt, akivel megosztotta a gondolatait, egy férfi volt csupán, akivel ahogy teltek a napok, egyre meghittebbé vált a kapcsolata.

–És még nem láttál mindent Eliza. Min mosolyogsz, szabad tudnom?

-- Inkább ne tudd meg, félek, kinevetnél.

-- Elmondod azért remélem, hátha nem nevetlek ki.

-- Igen, lassan ideje mindent elmondani. De még szeretném jól érzni magam...veletek...

Gábor kisimította Eliza arcából a vizes hajtincseket.

-- Beszéljük át, rengeteg időnk van. Miért félsz elmondani az igazságot? Ki vagy Eliza? Honnét csöppentél bele az életünkbe?

Eliza szomorúan nézett Levente felé. Nem tudott Gábornak válaszolni, pedig tudta, hogy roham léptekkel közeledik az idő, amikor mindent el kell mondania. Azt is, hogy végig játszott, hogy szórakoztatónak találta, hogy egy hónapig tesztelheti azt a férfit, akiért sok egyetemista lány reménytelenül bolondult, vele együtt. A kíváncsiság hajtotta, semmi más. De ha megtud mindent, a gondolattól azonnal pánikolt, előjött benne az önbizalom hiány a kisebbségi érzés, ami egész fiatalságát tönkretette. Levente megérzésből újra kisegítette Elizát. Csapkodta a vizet maga körül, amiből bőven jutott rájuk is.

-- Azt hiszem a fiad éhes. Jó lenne mihamarabb visszavonulót fújni.

-- Rendben. Az igazat megvallva én is megéheztem. Ha visszaérünk is tudunk beszélgetni.

Portoba késő este értek vissza, hullafáradtan dőltek végig az ágyakon, minden porcikájuk fájt a sok gyaloglástól.

– Valaki indulhatna fürödni...– kiáltott ki Eliza, mozdulni sem volt kedve.

–Tiéd az elsőbbség, most sincs másként – feleselt vissza Gábor. Benyitott Elizához.

–Eliza, ha majd nem leszel ennyire kiütve... ne felejtsd el, hogy szeretnék veled beszélni, számomra is fontos dolgokról... nekem bármikor megfelel, csak szólj...

– Nagyon körülményesen fogalmazol, semmi jót nem sejtek ki belőle, hogy miről akarsz beszélni... ha hazaérünk beszállok az anyagiakba... gondolom pénzről van szó... ne haragudj, most velem nem érdemes semmiről beszélgetni, mindjárt elalszok. Már előre félek a holnapi hegymászástól... mi lesz még itt! Nem élem túl.

A nyegle válaszával sikerült vérig sérteni a férfit. Tudta, hogy nem kellett volna a nyaralás költségeit a fejéhez vágnia. Napok óta érezte és látta, hogy mennyire megváltozott vele szemben. Tudta miről akart vele beszélni. Várta is ezt a beszélgetést, meg félt is tőle. Halogatni akarta a végtelenségig, de legalább a nyaralás végéig mindenképp. Nem lepődött meg amikor Gábor dühösen behúzta az ajtót maga mögött. Amikor kilépett a fürdőszobából a férfi ott ült a teakonyhában az asztal mellett. Megállt előtte várakozóan.

-- Akarsz valamit közölni? Ha nem, akkor engedelmeddel küldöm a fiam fürödni. Remélem nem aludt még el.

– Nem akartalak megsérteni, tudom, hogy beszélnünk kell...

Gábor nem válaszolt, elfordította a fejét, nem nézett Elizára.

– Jó éjszakát, már nekem sincs kedvem társalogni.-- Felállt és bement a szobájába, hogy szóljon Leventének.

Korán keltek, a hangulatukon sokat javított, hogy egész napra ragyogó idő ígérkezett. Gábor is úgy tett mintha este nem történt volna semmiféle szóváltás köztük. Tud viselkedni, gondolta Eliza, mindent magába fojt, soha nem engedte, hogy fogást találjanak rajta. Életszemléletnek jó, de egy idő múlva vagy megbetegszik a lenyelt sérelmektől, vagy robban és mindent elsöpör, mint egy tájfun.

Sziulett

 

Az apja és az anyja ott ül a kis konyhában, abban a szűk lyukban, amibe, ha beültek hárman, mint egy szardíniás dobozban elfogyott körülöttük a levegő. Ez volt a panelvarázs, ahogy mindig is becézte az életterüket. A szülei vitatkoztak valamin. Amikor benyitott hozzájuk, elcsendesedtek. Sára megérezte a feszültséget.

– Mi baj van?

– Mi lenne, semmi baj kincsem! – ölelte át az apja, és játékosan megcirógatta a haját. Kipihented az éjszakát?

– Nem mondanám, még olyan a fejem, mint a méhkas... ugye nem haragszol? –hízelgett Sára. Tudta, hogy nem, de hallani akarta.

– Ő majd haragszik is a kisasszonyra, aki dögrészegen jött haza megint az éjszaka! – csattant fel az anyja, közben erőteljesen hadonászni kezdett egy kifakult konyharuhával. – Sose tudna haragudni a kisasszonyra, majd egyszer, ha észbe kap, de akkor már késő lesz! Mindig mondtam, nem jó vége lesz ennek a sok tivornyának. De mint a falra hányt borsó, lepereg mindkettőtökről.

– Miről beszélsz már megint, te sosem voltál fiatal? Mindenkinek lehet szórakozni, csak szerinted nekem nem kéne! Egyszer vagyok fiatal, ha vén nyanya leszek, majd csak akkor kapok rá engedélyt, vagy mit akarsz ezzel az örökös fenyegetéssel elérni? – állt szembe az anyjával csípőre tett kézzel.

Nem félt tőle, ott volt mögötte az apja, aki mindig csak mosolygott, békített, ha összecsaptak. Az utóbbi időben egyre sűrűbb volt köztük a vita. Az anyja megkérdőjelezte több alkalommal az egyetem elvégzését is. A viták végül mindig Sára javára dőltek el, és megint azt csinált utána, amit akart.

– Megyek, lefekszem. Te meg nyugodj le! – szólt erélyesen az anyjára. Hátat fordított, és otthagyta faképnél mindkettőt, csak magában fortyogott tovább. Szerinte az anyja olyanná vált, mint egy vészmadár, festi az ördögöt a falra, egy negatív hullám öli a lelkét, semminek nem tud örülni. Hát ő nem ragad le mellé, az élet nem ezen a szinten dübörög, nem ebből áll! Az anyja alig mozdul ki otthonról, mit tud ugyan a kinti életről? Semmit. Nem értette az apját sem, hogyan tudja elviselni. Ledobta magát a heverőre, megszokott mozdulattal lerugdosta a lábáról a sportcipőjét. A cipők nagy koppanással landoltak a fotel alatt. Még egy darabig hallgatta a kinti monoton litániát, amit már azért nyomott az anyja, mert faképnél hagyta őket.

– Látod, tiszteletlen, nagyképű! Jó ez, hogy mindent ráhagytál? A fejünkre szarik, nem érdekli a család baja, csak önmaga, meg a haverjai! Minek az ilyennek egyetem? A te életed meg ráment a szeszélyeire!

– Legyen már vége, elég volt! Végzett az egyetemen, majd dolgozik, majd megtapasztalja a való életet, ha eljön az ideje! – próbálta leállítani a feldühödött nőt a férje.

– Ez soha, elnevelted! Csak nyújtogatja a kezét, te meg gürizel, hogy tele rakd. Mindig mondtam, hogy nem kéne ilyen engedékenynek lenned. Azt se tudja milyen az élet valójában. Mindent készen kap, nem dolgozott meg semmiért. Csak a felelőtlen barátaival lóg, azok se különbek. Részeges, drogos banda! Tudod mit? Lehet, hogy már ő is függő. Nem is az italtól feküdt annyit most se. Te meg dolgoztál reggeltől estig, hogy a kisasszony kiélhesse magát. Ezt érted el a nagylelkűségeddel!

– Hallgass már el! – kiáltott az anyjára az apja – Ez van, törődj bele a sorsodba. Nem tudunk már rajta változtatni.

Sárának feltűnt, hogy nemcsak ő az oka a kinti feszültségnek, de nem tudta átgondolni, még mi lehet, mert elaludt. Beesteledett mikorrra felébredt, álmosan kiment a konyhába. Meglepődött mikor meglátta, hogy ott ül a sötétben az anyja az asztal mellett. Nem csinált semmit, csak elmerülve nézett maga elé a két kezét az ölébe ejtve.

– Mit csinálsz itt? Hát apu?

– Elment... – felelt egykedvűen. Sára öntött magának teát, összedobott egy szendvicset, visszament a szobájába. Ezúttal se kérdezte meg az anyját mi bántja. Úgy gondolta majd lefekszik, ha megunja az üldögélést. Egy óra telhetett el, mire hallotta az ajtócsapódást, meg az anyja dorgáló hangját.

– Csendesebben!

– Az istenit, mit csendesebben? Miért ülsz itt, feküdjél le! – hallotta az ingerült választ.

Sára riadtan húzta magára a takaróját. Mi van az őseivel, csak nem kapuzárási pánik? A csendben zenélt a mobilja, gyorsan utána kapott.

– Mondjad!

– Nincs kedved leugrani, dumcsizni? – Kíra vihogott a telefonba.

– Jó lemegyek, de nem sok időre, itthon áll a bál!

Halkan nyitotta a bejárati ajtót, de az anyja azt is észrevette.

– Hova mész megint ilyen későn? Elmúlt tíz óra.

Sára látta a sírás nyomait az arcán.

– Ne idegeskedj, mindjárt jövök, most viszek kulcsot. Nyugodtan lefeküdhetsz!

– Megint zülleni megy a kisasszony? Furcsa lenne, ha egy este kimaradna, igaz? – szólt utána gúnyosan az anyja.

Sára nem válaszolt vissza, mérgesen behúzta maga mögött az ajtót. Egy utcával arrébb volt a törzshelyük, tízperc se kellett hozzá, hogy odaérjen. A barátai ott ültek a kedvenc sarki asztalnál, Kíra messziről integetett feléje.

– Gyere Sára, miénk az éjszaka!

– Miről maradtam le?

– Arról dumcsizunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz Zotya?

– Miért kell azért külföldre menni, itthon is szét lehet nézni meló után.

– Nézelődjél aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Zotya

– Mi nem is erőlködünk, vár a nagyvilág! Ki külföldre, ha van eszed, vagy robotoljál nyolcvanért, diplomával a zsebedben. De tudod mit, kimész külföldre bárminek, dől a lóvé.

A pincér állt meg Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát! – adta le Sára a rendelését kacér szemvillanás kíséretével a jóképű férfinak. A pincéren fekete rövid ujjú ing volt, ami alól egy kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára az italt egy hajtásra kiitta, a szeme különös fényt kapott az erős italtól, már érdekelte a három barát véleménye.

– Ki akartok húzni külföldre? Kell egy milla hozzá. Gondolkozz... csak az út, a kéró, míg találsz munkát. Addig miből élsz?

– Mit kell majrézni folyton, lehet fordítva is! Van olyan span, akinek csak később kell visszafizetni az indulóköltségeket, addig is mindent rendez. Figyelj, itt meg lehet dögleni még vagy húsz évig, nincs min gondolkodni! – legyintett Zotya.

– Ebben igazad van, nincs itt semmi perspektíva. Mikor akartok indulni?

– Talán egy hónap múlva. Már szervezzük az utat, de előtte leugrunk a Balcsira mi is feltöltődni. Na, jössz velünk, Sára?

– Nem tudom, valami nincs rendben az őseimmel. Anyám mindig balhézik az utóbbi időben, nem tudok kiigazodni rajta.

– Vagy nem is akarsz! Az ősök boldogulnak nélkülünk is, örülnek, hogy nem esszük őket. Ezen ne törd a fejed! – nyugtatta Kíra. – Az én anyám is jajgat állandóan, hogy beteg, de itthon marad vele az öcsém. Majd segítek nekik kintről. Még jól is járnak, ha lelépek!

– Mi baja van az anyádnak? – lepődött meg Sára – Nem említetted soha, hogy beteg.

– Mit tudom én, panaszkodik reggeltől estig, már halálra unom – hárította Kíra a kellemetlen témát.

– Mi lenne, ha megkérdeznéd? Fájna? – szólt rá erélyesen Sára.

– Jó, megkérdezem, ha ennyire akarod! – kiáltott fel idegesen a barátnője. – De odavagy hirtelen! Te sem vagy a helyzet magaslatán, pont az előbb nyögted ki, hogy nem érted mi van az őseiddel. Beszéljünk már értelmesebb dolgokról! Na, velünk jössz? A pincér a harmadik kört szolgálta fel, mikor a telefonja megszólalt. Az anyja hívta. Nem vette fel, nem akarta a vádaskodást hallani: – „Hol vagy már, mit csinálsz? Ideje volna..." – Hanyagul visszacsúsztatta a mobilját a táskájába. Jóleső bódulattal nevetgélt tovább, tervezgette már ő is, mennyi csoda várhat rájuk a nagyvilágban. Aztán megtárgyalták a záró bulit. Dőltek a röhögéstől, míg egytől egyig kitárgyalták az éjszakát és kikotortak egy – egy gyöngyszemet a hajnalig tartó kábulatból. Sára úgy gondolta ideje megtudnia, hogy az emlékeiből kiesett időszakban mi történt vele.

– Figyeljetek, kiesett nálam egy kis idő az éjszakából, nem emlékszem ha beledöglök sem, kivel kavartam a végén.           A társaság hangos röhögésbe kezdett.

– Nem emlékszel? Aludtál közben, vagy mi van? – visongott Kíra.

– Nem, csak tökrészegre ittam magam. Gondolom ti sem józanul üldögéltetek egész éjszaka.

– Jó lesz, ha sürgősen felkeresed a nőgyógyászod! Mert nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát még éjfél előtt, amíg pihent, te ugyancsak ráhajtottál Fecóra.

– Vagy Fecó rád, mindegy... – húzta el a száját Nelli.

– Fecó?! Meg vagytok őrülve, sose bírtam a szövegét annak az alaknak. Felfújt hólyag. Még hogy én hajtottam rá? Nem veszem be, kár etetni vele! – háborodott fel Sára.

– Pedig igaz. Az egészhez nem sok köze lehetett a srác szókincsének. Nem irodalmi estet tartott neked, mikor leléptetek az már tuti biztos.

Sára elvörösödött, kiitta a vodkát utolsócseppig a poharából.

– Akkor jó. Már megijedtem, hogy csak beszélgettünk – válaszolt kényszeredett vigyorral.

Lassan kiürült a kávézó, a pincér udvarias mosollyal figyelmeztette őket.

– Sajnálom, záróra! Holnap is nap lesz... pár perc múlva – nézett az órájára.

Egyszerre álltak fel, jókedvűen, hangosan indultak kifelé. Sára intett a pincérnek, nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy utolsó megjegyzést a jóképű férfinak.

– Jó kígyója van! – súgta oda nevetve.

A férfi vette a lapot, udvariasan válaszolt.

– Momentán ez a kígyó nem egyidős velem, két éve varrattam fel – teliszájjal mosolygott, közben a szeme huncutul rávillant a lányra.

– Értem én... jó éjt! – nevetett hangosan Sára.

– Nem vagy normális, ki ne kezdj vele! Mióta izgat egy pasin lévő tetkó, tudtommal én vagyok oda érte – szólt Kira kifelé menet. – A fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karoltak, imbolyogva, hangosan beszélve haladtak a pesti éjszakában.

– Idióták – szólt rájuk Nelli –, halkabban!

– Remélem, elkísértek egy darabon, kicsit késő van – kérte a barátait Sára

Még találkoztak emberekkel, fiatalok csoportja haladt el mellettük, talán koncertről mentek hazafelé. Sára a pesti éjszakákat szerette, a sötétben surranó autók zaját. A házakat, amikben foghíjasan világítottak az ablakok, néha kialudtak néha felgyúltak, mint a buborékok a víz alól, felfénylettek. Az italtól kissé kábultan ment a többiekkel, jó volt, hogy Kíra belekarol, érezhette a támaszt, a biztonságot felőle. Furcsamód lódult el a fantáziája más irányba. Mintha valamilyen erő elterelte volna a gondolatait, teljesen kizökkent a valóságból, azt se hallotta miről folyik körülötte a beszélgetés. Azon filózott eleinte, hogy mennyire hiányzik a városban az igazi, csillagos égbolt. Nézett felfelé a nagy sötétségbe és megállapította, hogy mindent elnyom a város fénye. Nem úgy, mint vidéken, a keresztszülei tanyáján. Mikor gyerekként lent nyaralt náluk, szeretett kint ülni sokáig a falábas tornác alatt, és nézni a rászakadó, szikrázó égboltot. Ismerte a csillagokat névről, megmutogatta mindet az öreg keresztapja, akivel kint maradtak esténként és megvárták, hogy mindegyik felragyogjon. Szájtátva hallgatta, ahogy mesélt róluk. Együtt figyelték a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kismedvét. A keresztapja mindnek ismerte a történetét. Szinte hallotta, ahogy beszélt hozzá egy este:

– Tudtad e kislányom, hogy csillagokban meg van írva mindenkinek a sorsa? Bizony ám, mindenkié, egytől egyig. A csillagok a mi bölcsőink, onnan jöttünk és oda térünk vissza.

– Mikor keresztapu, ha meghalunk? – kérdezte akkor csodálkozva.

– Meghalunk? Honnan veszed? Sose halunk meg. A lelkünk soha, csak fénnyé változunk és visszatérünk a bölcsőnkbe. Hát, ha egyszer meghalok, ha valaki ilyet mond neked, akkor ne ríj utánam, csak less fel a csillagfényes égre, mert én ott leszek – fejezte be az intelmeit nagyon komolyan az idős ember.

– Sohasem halsz meg, keresztapu!

–Sohase, most mondtam! – A keresztapja elindult befelé a házba, de félúton megállt, mint akinek pont akkor jutott eszébe valami nagyon fontos dolog. Visszasétált hozzá.

– Figyejjél csak rám, és emlékezz vissza arra, amit most mondok neked! Nagyon nagy ajándék vár rád, ha felnőtté válsz.

— Mit adsz nekem, keresztapu? – kérdezte kíváncsian.

— Neked adom a felettünk lévő mennyboltot az összes ragyogó csillagával. És megtanítalak arra is, hogyan tudd hasznát venni ennek az ajándéknak – mondta nevetve. – A tied lesz itt minden csillag, ami a tanya felett ragyog!

– Jó kis ajándék! – kacagott fel boldogan – Te mindig vicces vagy velem.

Megborzongott... talán a hidegtől, talán mert megérezte milyen volt akkor, a sok dologtól kérges, erős kézbe kapaszkodva sétálni.

Csak a csend... a csend az zavarta. Nem szerette, ha olyan helyre került, ahol meghalt a hang, rosszul lett már gyermekként is tőle. Olyankor dobolt a kezével, vagy dúdolt. Mindig azt szerette, ha hangos a világ körülötte.

– Hahó, itt vagy még? – hajolt hozzá Nelli. – Jól vagy?

Sára ijedten összerezzent, egy pillanatig nem válaszolt, mert nagyon különösnek találta, hogy ennyire élethűen átélte a gyermekkori emlékét.

– Igen, jól vagyok. Szegény keresztapám jutott eszembe, sokat voltam náluk vidéken gyerekként. Nem tudom, hogy jutott eszembe, csak úgy bevillant. Már több mint négy éve halott és most úgy jöttek elő az emlékeim, mintha élne és beszélne hozzám. Tíz éve nem voltam még a környéken sem. Furcsa – tépelődött tovább az éjszakai hűvös levegőtől majdnem kijózanodva. – Nem értem, olyan különösen érzem magam. Az egész napom odavágta ma egy büdös vénasszony. Olyan mintha nem a valóságban élnék. Azaz, persze hogy a valóságban élek... csak valami baj van velem... a környezetemmel – nézett az értetlenül bámuló Kírára. – Mintha ma megszakadt volna valami az életemben, rohadtul idegesít, de nem tudom, hogy mi. Valami történni fog velem, érzem! Érted?

– Miről süketelsz? – húzta el a száját Kíra.

– Agyadra ment a sok pia. Nyugi már, majd kiszunyálod magad – nyugtatta meg Nelli.

Bandukoltak a kihalt utcán, egy- két autó suhant csak el mellettük. A mozgásérzékelők fel-felvillantak a kapualjakban. Játszottak vele, vissza-visszaléptek többször, villogtatták a lámpát, mint a gyerekek.

– Akkor telózz, ha átgondoltad, amiről beszéltünk! – búcsúztak el tőle a többiek. Sára még akkor is hallotta a nevetésüket, mikor zárta a panelház ajtaját. Halkan tette a lakásuk zárjába a kulcsot, nem akart még véletlenül se találkozni az anyjával. Eszébe jutott a hívás, de elhessegette. A barátja, Krisztián arca tolakodott be a tudatába, akivel közvetlen a diplomaosztó előtt veszett össze. Előjött a keserű emlék, na meg a gyűlölet, amiért megcsalta a barátja egy bulizós éjszakán. El kéne menni, itt hagyni mindent – suhant át rajta az ébrenlét utolsó gondolata. Nemtudta meddig aludt. Mocorgott, forgolódott, majd hirtelen felült az ágyban. Olyan érzése támadt, hogy rajta kívül még van valaki a szobában. A szíve majd kiugrott a helyéről. Nézett az ajtó felé, ahonnan a zajt hallotta. Lassan kirajzolódott egy körvonal a sötétből, és meglátott egy alakot, ahogy ott állt a nyitott ajtókeretben.

– Apu te vagy az? Soká jöttem haza tudom, ne haragudj! – Már dőlt is vissza megnyugodva. Felismerte az apját. Nem furcsállta, hogy nem kapott szemrehányást. Sose kapott tőle.

A szokásos rosszulléttel küszködve igyekezett reggel a fürdőszoba felé. Egyre nehezebben viselte az utóbbi időben a reggeli protokollnak ezt a részét, utálta a hányós - „Mindjárt szétrobban a fejem, remélem senki nincs a vécén?" - gondolataival együtt. Napok óta piált, tényleg szüneteltetni kellene az ivást - jutott el a tudatáig a felismerés, de gyorsan tova is tűnt, mint egy szemtelen légy, mikor kirepül az ablakon. Míg végig ment a kisfolyosón, „valami nincs rendben" érzés kerítette hatalmába. Berögzült szokásból megállt a tükör előtt - akkor döbbent rá, mi zavarja. Az idegesítő csend. Az anyja ilyenkor már hangoskodni szokott a háta mögött... mi történt? Elmaradt a ceremónia. Visszafordult és ment a szülei hálószobája felé. Óvatosan megnyitotta az ajtót. Az üres szobában az ágyak ugyan meg voltak vetve, de az anyjára nem jellemző rendetlenségben hevertek rajta a takarók, párnák. Mint egy csatatér. Micsoda vihánc lehetett itt az éjszaka?

Hívta mobilon az anyját, de az ki volt kapcsolva. Hívta az apját. A fal melletti kisasztalon megszólalt a telefon, idegesítően felharsant a csendben a zene, amit úgy utált, a Traviata.

Mi történhetett? Miért nem veszi fel az anyja a telefont? És mi van apjával? Sose hagyta otthon a telefonját. Eszébe jutott az éjszakai hívás, éjfél körül próbált vele az anyja beszélni. Szétnézett a helyiségekben, hátha talál üzenetet. Néha hagyott hátra az anyja cetliket, hova ment éppen. Az asztal sarkán egy kinyitott iratmappa hevert, maga elé húzta.

Hivatalos papírok. Nem érdekelte. Már tolta félre, amikor meglátott egy felszólítást az iratok tetején. Túlságosan nem rémült meg, az anyja hajlamos volt későre hagyni a befizetéseket. - Hiteltörlesztés lemaradása. Ugyan mire kellett nekik a hitel?

Meglátta a konyhaszekrényen az injekciós tűt. Nem törődve a hiányos öltözetével, átrohant a szomszéd ajtajához és becsöngetett. Kis idő múlva megjelent a szomszédasszony, lazán magára dobott földig érő pongyolájában, félretaposott kockás mamuszában.

- Jobban van már apád, Sára? Nincs tán valami nagy baj? Segíthetek valamiben?

- Mit tud Etelka néni, mi volt itthon, nem tudok semmit! - nézett könyörgőn Sára a nőre.

A szomszéd hitetlenkedve méregette egy darabig, majd a fejét csóválva megszólalt.

- Hát nem is voltál itthon? Rohammentő vitte el apádat éjfél körül, sokáig itt voltak a mentősök, anyád is velük ment. Talán infarktus érte szegényt, nem tudtam Mártikával beszélni.

- Melyik kórházba vitték? - ijedt meg Sára, de nem kellett a válaszra várnia, mert meglátta az anyját, aki akkor ért fel az emeletre.

- Hol voltál? Hívtalak az éjjel!

Sára hozzálépett, kivette a táskát a kezéből, és várakozón megállt előtte.

- Mártikám, remélem nincs nagy baj? - szólt át Sára válla felett a szomszédasszony.

- Baj van Etelkám, de most hazaküldtek. Istenben lehet csak bízni. Kicsit pihenek, aztán visszamegyek hozzá.

Szótlanul léptek be az ajtón a lakásba, csak ott jött ki a remegés az anyjából.

- Mi van anyu, mondjál már valamit! Én semmit se tudok, mi volt itthon az éjjel? - kérlelte Sára.

Az anyja visszanézett rá, szúrós hideg fény villant meg a szemében, ami nem volt Sárának ismeretlen, most mégis megijedt tőle.

- Mit tudsz te rólunk? Itt laksz egy fedél alatt velünk, de csak laksz, mint egy albérlő. Egyetemre akartál menni? Hát elmentél! Külön világ, amit mi úgyse értünk meg. Haverok, meg a bulik! A kötelező zsebpénz, a ruhák! Le ne maradj a drága barátaidtól, még kinéznek. Mit érdekelt téged, miből? Hogyan? Meddig bírjuk? Apád agyonhajszolta magát miattad.

- Nem értek semmit sem!

- Nem vettél észre semmit a sűrű programodtól? Hogy veszekedtünk egyfolytában? Istenem! - csapta össze a két tenyerét az anyja. - Milyen világban élsz te, hogy ennyire homályos a látásod?

- A hitelre gondolsz, az előbb láttam a papírokat.

- Arra az istenverte hitelre, amit még öt évig kellene fizetni, igen.

- Miért vettétek fel?

- Szerinted? Telt volna a hóbortjaidra? Apád mindent meg akart adni neked, hiába kérleltem, hogy nem bírjuk, hát itt a vége! Összecsaptak a fejünk felett a hullámok.

- De soha nem szóltál róla, legalább elmondhattad volna. Akkor nem megyek a haverokkal, nem utazom velük mindenhová. Dolgoztam volna inkább.

- Dolgoztál volna? - kiáltott fel dühösen, szinte hisztérikus hangon az anyja. - Mármint te? Tudod mi az, hogy munka? Még a közelébe se engedett apád, annyira féltett a széltől is szegény. Én mondtam neki, hogy egy hálátlan senkit nevelünk így fel. Nem tisztelsz bennünket, nem leszel támaszunk öregségünkre. Észre kellett volna venned kislány, de csak a kezed nyújtogattad. Apád meg telerakta pénzzel! Összegörnyedve leült a konyhába a sarokülőre, onnan folytatta egy beletörődött sóhaj után, most már halkabban. - Mert az okozott neki boldogságot, hogy az ő kicsi lánya mindent megkap. Nem akartam az örömét elvenni. Hát ez lett belőle. Jó ideje nem tudtuk fizetni a hitelt, de azt mondta, neked ne mondjuk el, nehogy zavarjon a tanulásban.

- Most, hogy van apu?

- Rosszul, nagyon rosszul - ejtette kezét tehetetlenül az ölébe az anyja -, túl nagy a szívizomelhalás. Szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Ott ragyogott egy darabig, mint egy gyöngyszem, aztán végig folyt az arcán, szabad utat adva a következőnek.

- Bemegyek hozzá! - idegesen öltözni kezdett. - Te meg pihend ki magad, aludjál egy kicsit!

- Jól van, menjél csak. Kicsit pihenek, megyek én is utánad.

Míg sietős léptekkel ment lefelé a lépcsőn, eszébe jutott az éjszakai látomása, az alak az ajtóban. Hirtelen félelem fogta el. Hisz akkor szentül meg volt győződve arról, hogy az apja nézett be hozzá. De hát az apja akkor már a kórházban volt, ő mégsem lehetett. Ki állt ott az ajtóban? Mert állt valaki, biztosan tudta, nem ment el a józan esze. Meggyőzte magát, hogy csak egy álom lehetett. - Csakis egy álom. Vagy baj van vele, talán az utóbbi időben elszívott füves cigiktől elkezdett hallucinálni, víziókat látni, mint Fekete Pufi.