Nórit megnyugtatta a tudat, hogy nem halt meg, él a gyermeke. Reggel vitték hozzá a kisfiát. A gyermek feje körbe gézpólyával volt áttekerve. Nyugtalan lett a látványtól, megkérdezte a nővért, miért kötözték be a baba fejét, úgy néz ki mint akit baleset ért.
– A vákuum miatt, széthúzta a koponyát egy kicsit, de rendbe jön – nyugtatta meg a nővérke.
Nóri értetlenül nézett a nőre, akinek az arcán nem látott semmi érzelmet.
– Hogy, hogy széthúzta a fejét a vákuum, mi lett vele? Beszéljen már! – követelte a választ hangosan, közben a sírás fojtogatta, érezte, hogy a legjobb lenne jól kibőgni magát, nem törődve senkivel és semmivel, mégis visszafojtotta az érzelmi kitörését a többi kismamára való tekintettel.
– Nem kell pánikolni, most még a kutacsok visszaállnak a helyükre, a koponyacsont még képlékeny. Rendbe jön idővel – dobta oda a válasz a nővér és olyan gyorsan elviharzott, mint akit kerget egy kutya.
– Lehet, hogy érte sérülés a gyermek agyát, még nem tudhatjuk, oxigénhiányos állapot is volt… a nehéz szülés… a vákuum húzóereje okozhatott idegsérülést… de kinövi, türelem kell hozzá… sok, sok türelem.
Ennyi volt a segítség, se kontrol se rehabilitáció, továbbiakban semmi segítséget nem kapott, hogy kezelni tudja a maradandó sérüléseket. A hormoform injekció amit kapott, minden kellemetlen mellékhatását kifejtette. Először azzal, hogy gátolta a szülés megindulását, később szembesült a többivel, a kialakult magatartás zavarral, agresszivitással. Olvasott róla sokat később, hogy megértse mi történt velük. Az sem vigasztalta utólag, hogy betiltották az injekció használatát.
Laci, hogy tehermentesítse Nórit, segített ringatni, csitítani a síró gyermeket. Az egész napos munka elfárasztotta, ezért kitalálta, hogy beteszi a bölcsőbe a kisfiát, kötött a bölcsőhöz egy zsineget, és ha felsírt, ringatta, néha a lábával is. Sokáig megmaradt benne a tudatalatti mozdulat, még akkor is mikor már nem volt rá szükség, amikor már végig aludta az éjszakát.
A gazdaság nagyon tetszett nekik, Laci karbantartó szerelőként dolgozhatott volna, neki is ígértek, ha tud dolgozni a gyermektől, azonnal munkába állhat. Boldogan mesélte a szüleinek, milyen szerencse érte őket, fent lesznek a főváros mellett, kulturált helyen, kapnak szolgálati lakást, jó fizetést.
Az anyja bevágta a félkezest, attól a pillanattól folyamatosan halni készült, egyfajta lelki terrort közvetített feléjük, aminek az lett a vége, hogy hazaköltöztek a falujukba, nem a Duna mellé.
– Na, fiam, vár az Elnök! Dolgozhatsz, kint a gépműhelyben, még örült is, hogy idejöttél.
Nóri egy év múlva bejelentette, hogy gyermeket vár, de el akar költözni, már nem fognak elférni a kicsi szobában. Az anyja új trükköt talált ki, hogy visszatartsa, cseréljenek helyet, majd elférnek a nagyszobában. De Nóri hajthatatlan maradt.
– Itt maradunk a közelükben anyám, csak a gyerekeknek hely kell, külön szoba, élettér – válaszolta már sokadjára az anyjának. Az anyja nem, de az apja megértette.
Nórit megnyugtatta az apja szava, tudta, hogy nem csak ígérget, mindig teljesítette is azt.
Járt társadalmi munkákra, szocialista brigádgyűlésekre. Lassan ment felfelé a ranglépcsőn, nem kapkodta el. Egy falu nehezen fogad be idegent, de őt hamar befogadták. Kedves volt, jó humorú, beszélgetős. Abban az időben, egységben élt a falu, nem ismerték azt a szót, hogy munkanélküliség. Az Elnök szabadon döntött, kit alkalmaz a téeszben, mennyit bír el a termelés.
Néha, ha muszáj volt egy munkahelyre kettőt is felvett, csak megélhetést tudjon biztosítani. Kezdett az erőszakkal megalakított termelőszövetkezeti forma a kezdeti káoszból renddé alakulni, már mindenki megtalálta a számítását falun.
Minden évben búza aratás vagy kukorica aratás után hordták szét a tagoknak a háztáji terményt. Kinek mennyi járt, mennyit dolgozott. Ez elég volt a háznál nevelt jószágoknak. Mint egy nagycsalád, összejárósan, összedolgozva éltek.
Ha felszabadult a dinnyeföld vagy paprikaföld mehettek szedegetni, a falu határában gyümölcsösök voltak, őshonos alma, szilvafákkal, ebből adódóan volt alapanyag a lekvárhoz, a pálinkafőzéshez. Az év vége mindig disznó vágással volt lezárva a családoknál.
De a téeszvezetés is vágatott le minden évben szarvasmarhát, augusztus 20.-ára, szétmérte, kiosztotta ingyen a húst a tagoknak.
Mikor megszületett az aranyszőke kisfiú, második gyermeke Nórinak, már meszelték a kis öreg parasztházat, ahová költözni akartak. Az apja még pálinkát is adott el a ház árába azzal pótolta ki a disznók árát. A házat harmincötezer forintért adta a tulajdonos el nekik.
Mikor a gyerekek óvodába kerültek, Nóri is elkezdte a téeszben a munkáját, a , elindult egy reményteli úton, az övé is felfelé ívelt egy darabig, hogy utána elkezdhessék mélyrepülésüket mindketten a privatizáció poklába.