Translate

2020. október 28., szerda

Juhász Attila: KERESTELEK

 



Kerestelek a városok zajában

Házikók muskátlis ablakában
Kanyargós utcák szurkos terén
Kerestelek szökellő egek legén
Bozótban, fűben, vadvirágban
Sokat sejtő hajnali homályban
Búzamezőn, szélben, zivatarban
Kerestelek minden zord viharban
Kerestelek zengő bérctetőkön
Visszhangzó mélységen át a völgyön
Kerestelek rivallva: Hol vagy?
Elszántságom, pedig csak olvadt
Kerestelek zihálva, mintha nem is lennél
Aztán csak suttogtam neved, s Te ott teremtél..

Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni

 

l


Oly könnyű volt az est és oly nehéz most

a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
akárha fennen berregő borúval
repülőgép szállana könnyű szélben…
Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
kicsinyeit szólítva réce kószált,
megmotozván az abrak-törmeléket,
amit hántáskor otthagyott a jószág,
a frissenvágott széna illatától
dalos mámorba bódultak a tücskök,
a kakukfű-borított árokparton
cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
a szundikáló, messzi gulyarétről
parasztszekéren érkezett az este,
vacka felé cihelődött a nap már,
a dombok mögé fáradtan hevert le,
és Bokros bácsi lassú mozdulattal
pára-homályos poharakba töltött,
komoly szóval nemesre szégyenített,
hogy az ég alja is belevöröslött.
Hozzájuk kéne menni. Évek óta
a törpe gondok mákonyában élek,
zsúfoltságában tetszelgő világom
benépesítik “fontos” semmiségek,
már évek óta ócska kis pribékek
lényegtelen ütésein borongok,
vagy vélt barátok vállveregetése
miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
már úgy vagyok, mint pille-nők körében
magát fölös fölénnyel kellető hím,
miközben szégyenítő szél süvölt át
üres szívem kietlen jégmezőin,
hozzájuk kéne menni, teljes esték
nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
bátran telis-telire részegülni,
olyan gondokkal gazdagodni náluk,
mikért méltó a töprengés, a méreg,
s olyan hitet kérni útravalóul
mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
hozzájuk kéne menni, visszakapni
mindazt, amivel egykor elbocsátott
a falvak népe, rám is bízva gondját,
hogy tisztességgel adjak róla számot.

FÖVENYI SÁNDOR: HAZÁM

 



már tudom mit jelent nekem e táj,

darabka földet hol apám pihen,
vagy az anyai ölt ami úgy fáj,
ha majdan őt a vállamon viszem.
 
már tudom mit jelent a szó, hazám,
hogy enyém amerre lát a szem,
a nyári rétek terített asztalán
hullámzó milliónyi búzaszem.
 
és enyémek a hosszú őszi éjszakák,
a távoli ráncos hasú városok,
falvak, mikor az ablakok muskátliján
a nyomor hajnalban csendesen felzokog.
 
itt minden sors hozzám tartozó,
a temetőkben őseim süppedő halmai,
az öröm, vagy fájón simogató szó,
amit mindig megfogok hallani.
 
enyém a döglött gyárak udvara,
hol egy eldobott lapát nyelén gőg henyél,
enyém létünk bemocskolt abrosza,
melyen nekem gőzölög a frissensült kenyér.
 
Itthon vagyok, s tán’ itt is temetnek,
bár kétlépésnyi boldogság ami nekünk jutott,
de addig is anyanyelvemen élek, beszélek,
mint a föld amikor döngve rám zuhog.

FARKAS GÁBOR: Se itt, se ott

 


Nem fut a program, a reset sem segít.

Hiába a négy fal közé feszített mennyezet.
Köztes állapot. Úton. Se ott, se itt,
elfoszlik a finom szövésű emlékezet.

Nagymamánál a konyha sarkában ládapad,
jancsiszöggel rögzített vászon házi áldás a falon.
Már ezt a semmit elhordozzák a versbe rángatott mindenek,
ahogy az elmúlás malaszttal teljes közönyében ébredek.

Mindennapi kenyér a rutin, mint egy imákba foglalt rítus.
A korlapon az erény és a bűn is csak relatív önáltatás:
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus,
az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz.

A megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a sok fizetetlen számla.
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?

A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet.
Akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit,
úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat.

A végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni:
mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
és akkor múlik minden, kezdődik minden magától…

[reset]

…és akkor múlik minden, kezdődik minden magától.
Mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
a végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni.
Úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat,

akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit.
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet,
mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.

Fizetni kéne, de csak gyűlik a fizetetlen számla,
a megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz,
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus.

ZÁVADA PÉTER: Anyaverspróba

 Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed,



Széles járomcsontod markáns vonala,
Ahogy az arcodból kiáll, előre mered
– Valóságosabb vagy most, mint valaha.

Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek
Egy fekete-fehér képen láttalak.
Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek:
Egy múltból s álomból formált lányalak.

Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet
– Hogyan is lehetnék veled egy idős?
Huszonnyolc éve te adtál életet,
S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős,

A testtartásod sem – most könnyedebbnek látom –,
Kezed karba fonva ülsz a fotelben.
Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom,
S félek, nem én téged, te álmodsz engem.

Dsida Jenő: Így volna szép

 


Gyakorta érzek

Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit –
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít –
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.
 
S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:
 
Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, –
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?
 
Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, –
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd…
 
Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!
 

Radnóti Miklós: FÉRFINAPLÓ

 


Napjaim tetején ülök, onnan

lóg le a lábom, hajamon
hófelhő kalapoz és szavaim
messze, kakastollak közt
portverve menetelnek!
Mondják, hogy virrad a gödrök
alján, füvek alatt csillogva
lesnek a tücskök s napitta
pocsolyák helye lelkesedik
döngölő léptek után!
Talán vihar jön, mert
simul halasodva a borz víz,
széttette a csönd lábát
az út fölött és harcos
zajokkal készül marakodni!
1931

Reményik Sándor: Eredj ha tudsz

 



Egy szívnek, mely éppúgy fáj,

mint az enyém
Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tud

Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
a kanóc része, lángralobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!

Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.

Angyal az úton 3.rész: A sors elől nem menekülhetsz

 


 – Azt a tejet is kérem! – mutatott a félretolt tejeszacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a tej árát. Sietett kifelé a boltból, de hiába kutatott a szemével, nem látta sehol az asszonyt. Végig robogott előtte a troli, úgy érezte, mintha rajta gázolna a kerekeivel, az agyában csikorgott, a zaj végigremegett a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle. Utálta a nappali szmogos, zajos várost. Felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt. Elindult feléje.

– Ezt a boltban hagyta – odaadta a tejet. Fordult is vissza, nem akarta a hálálkodását hallgatni, de az öreg hölgy nem engedte.

– Várjon kedvesem, itt a névjegyem! Ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.

Kellemetlen érzése lett, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját. Az orrát megcsapta újra az öregasszony szaga. Émelyítő hullaszaga van, villant át rajta a felismerés.

– Jól van, engedjen el! – szólt rá erélyesen, és eltolta magától a ruháját markoló öreg kezeket.

– Nemsokára megváltozik minden. – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – Menjen csak.

– Mi változna meg, miről beszél? – nézett vissza Sára értetlenül.

– Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova! – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.

– Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől! – szólt vissza dacosan.

– Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami magára vár! – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is hozzá beszélne.

– Hagyjon már! Mi maga, jósasszony?

– Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. A sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert a sors így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Tudja, minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten itt és most találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan a névjegykártyáját.

Sára kelletlenül elvette, becsúsztatta a zsebébe. Nem értette mit akar a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil, elképzelte, hogyan élhet az, aki ilyen büdös tud lenni. Behány tőle. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Rendben van, ha kedvem lesz, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk… most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult vissza, hogy átmenjen a zebrán. Hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.

– Nem fog mindig így gondolkodni…

– Menj a fenébe! – morogta maga elé, és mérgesen visszanézett, de már nem látta ott állni a nőt.  – Hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – Hisz nem jött a villamos.

Nem értette az egészet, pláne saját magát, miért rohangál, mint egy idióta egy zacskó tejjel egy vén banya után? Nem normális az egész napja, tetejében még káprázik a szeme is! A lépcsőházban megnézte a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: „Prof. Dr. Zanócz Borbála. Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia.”

Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejut ő is diplomával öregen! – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe. Megy a halál hozzá — gondolta — ő biztosan nem!

 

Angyal az úton 2.rész: Az öreg hölgy

 



Sára, mintha nem hallotta volna az anyja kérését, sietve kilépett a bejárati ajtón. Amikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszulléte, de a csúcsforgalom szmogjától újra hányingert kapott. A város zaja kíméletlenül az arcába csapott, idegesen kerülgette az embereket. Célforgalom! – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt és elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a babakocsit, sűrűn előrehajolt. Ilyenkor Sára látóterét eltakarta a domború feneke, hogy még teljesebb legyen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a nő szoknyája felcsúszott és ledéren kivillantak a narancsbőrös combjai. – Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után! – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már, mindegy nekik. Na, nekem biztos nem lesz még húsz évig gyerekem, vagy később sem. Minek? A levegőt is elveszik az ember elől. – Bosszankodva megelőzte a nőt, aki megállította a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába. Diploma, mit ér vele? Kezdheti az álláskeresést. Dehogy keresi, pihen inkább, megy a Balatonra Kírával.  Eszébe jutott az éjszakai ígérete. Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, beállt a pénztárhoz fizetni. Egy görnyedt idős nő miatt, lassan haladt előre a sor. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.

– Mi van mama, nincs pénze? A pénztárosnő hosszú műkörmeivel idegesen kopogott a pulton, lekezelő hangnemben siettette az idős vevőt. – Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze, mennyien állnak a háta mögött!

– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Vigye a tejet vissza!

– Az az ebédem! – ijedt meg az öreg hölgy.

– Haladjunk már, más is sietne! – szólt be egy körszakállas hátulról.

Az öreg hölgy hátra nézett, összetalálkozott a tekintete Sára tekintetével. Egy pillanatig nézték egymást. Sára mintha a két éve meghalt vidéki mama szomorú szemeit látta volna újra. Elmélázott egy pillanatig a furcsa felismerésen, és a gondolatai elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire. Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú a szeme? – filózott magában. – Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig. Az apja mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. De csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt… egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart benne továbblépni, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség. A pénztáros félretette a tejet, az öregasszony lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ahogy elment Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és belenézett újra a szemébe. Sára meglepődve állta a tekintetét, még sohasem látott előtte ilyen szempárt. A két homályos szembogár közepén izzott csak egy kicsi pont, ami szinte átszúrta a retináját. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, a lábai elgyengültek és úgy érezte, mintha homályosabban látna mindent. Az öregasszony lehajtotta a fejét és görnyedten tovább ment. Émelyítő, furcsa szaga volt, ami kúszott utána, mint egy koszos, szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott szag ott keringett még jó darabig a térben.

 

2020. október 27., kedd

REMÉNYIK SÁNDOR : ELVÉGEZTETETT

 


Elvégeztetett? – Nem.

Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel, véreim!

Ledőlt a kas.
A méhraj szertenéz,
Az új kas körül új munkába fog,
De régi lesz a méz,
Amit készit, s amit örökbehagy.

Mert a virágot, melyre szállni kész,
A virágot nem vette meg a fagy.

Mert ezer évig nőtt az a virág
Amelynek kelyhe
Kifogyhatatlan virágporral telve
A méhet szent találkozóra várja.
A léleknek a lélek a hazája.

A magyar lélek dús virágpora
Sírok felett illatoz, lengedez.
A méz a régi lesz,
Amely a lélek szent porából készül.

Mi továbbadjuk drága örökségül

Reményik Sándor: MI MINDIG BUCSÚZUNK

 



Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
 
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Reményik Sándor: VÉGRENDELET

 Fáradságom adom az esti árnynak,

Szívemet vissza a szivárványnak.
 

Megnyugvásom a tiszta csöndes égnek.
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
 
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
 
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségem az örvényekbe szórom.
 
A holtam után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.

REMÉNYIK SÁNDOR: Egyszer talán mégis vége lesz

 

És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.
 
A régi hithez, a régi házhoz –
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.
 
A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.
 
Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele

 


Téli szél a tar gallyakat fújja

Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

2020. március 22., vasárnap

Angyal az úton 1.rész:Diploma



Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott éppen. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig érő szájjal állt a családja előtt.
Az édesapja megilletődve átölelte.
– Kislány ez a nap is eljött, diploma van a kezedben!
A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, közben egyfolytában hálálkodott Istenhez.
– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!
Sára kinevette a vidéki öregasszonyt:
– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!
Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.
Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!
Sára odalépett hozzá.
– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!
– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.
Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:
– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.
– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.
Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:
– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!
Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.
– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.
– Hová megyünk, hol a kéró?
–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?
– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.
Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.
– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!
– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?
A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.
A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.
– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!
– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.
– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.
– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!
– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.
Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:
– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!
Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.
– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához. Láttad Vicát? Mi van vele? Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!
– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását. Hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.
– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!
– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.
Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.
Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!
 Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.
 Megjelent az anyja az ajtóban, de nem veszekedett, szó nélkül beengedte.
– Mi a manó? – dünnyögött meglepetten, közben nagy lendületet véve belépett mellette a lakásba. Feltűnt a furcsa viselkedés, de nem volt kedve megfejteni mi történt otthon míg távol volt, egy szent cél lebegett csak előtte, megtalálni az ágyát és vízszintbe vágni magát. Nem vetkőzött, csak a sportcipőjét rúgta a fotel alá, túl távolinak találta a fürdőszobát is, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát, lefeküdt és azonnal elérte az öntudatlanság.
Mikor felébredt erős hányingerrel küszködve kiment a fürdőszobába. A fürdőszobai tükörben alaposan szemügyre vette magát. Vágott a látványra egy gúnyos grimaszt. Arra már ébredéskor rájött, hogy totál kiütötte magát az előző éjszaka, csak azt nem tudta megfejteni, hogy hol. Próbált erősen koncentrálni. Aztán mint egy váratlan villám a tavaszi kék égből, olyan hirtelen és döbbenetesen elért hozzá a felismerés: a diplomaosztás! Hogy a francba felejthette el! Végre diplomás lett! Az arcán megjelent egy fáradt mosoly. Tétova mozdulattal nekidőlt a mosdó szélének. Rámeredt idegesen a tükörbeli arcára, mert rátört intenzíven egy emlék arról, hogy valaki erőszakosan fogdosta éjszaka, és felrémlett több minden arról is, hogy csókolódzott valakivel. Ugyan ki a franccal hetyegett? Te jó szagú ég, nem létezik, hogy a fű annyira kidobta az agyát! Valaki biztosan rásegített…talán tettek valamit az italába? Egy pillanatra ledermedt. Próbált visszaemlékezni, de a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta. Legalább emlékezne rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Reménykedett, hogy nem. De ha mégis elment valakivel egy körre? Egyáltalán kivel?  Sok pezsgőt és pálinkát ivott talán nem kellett volna annyit. – állapított meg egy meglepően logikus következtetést. – Hú, de szarul vagyok! – nyögött fel hangosan.
Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan a dereka köré húzta.
– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél! – morgott a lányára.
– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Még most is olyan a gyomrom, mint amit kilúgoztak. Nagyon sokat ittam, ez tény, nincs kedvem most veled vitatkozni, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el velem megint ordibálni. Rosszul vagyok! Vége a diákéletnek, nem iszom többet? – próbálta megnyugtatni az anyját.
 Az anyja durván eltolta a tükör elől a lányát.
– Gyönyörű vagy! Én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől!
– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet Sára ingerülten – Az idegeimre mész ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt! Mi a bajod mindig!? – emelte fel egyre jobban a hangját.
Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt. A szeme könnybe lábadt, egyre jobban reszketett a gyengeségtől.
– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor hagyna békén, lehetne egy kis belátással – sóhajtott fel dühösen. Szédelegve öltözött, friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára!
– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.
– El! – szólt ingerülten vissza Sára. – Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.

2019. március 29., péntek

Katerina Forest: Nem értem


Elkezdtük a megújulást,
szemben áll velünk a nagyvilág.
Hírek a médiából lecsaptak ránk,
nincs itt más csak széthúzás.

Média, irányított bábfigura,
utasításra írott firka,
szekér, ami viszi parancsolóját.
Érdekek feszülnek, nem engednek!

Szegény emberek kenyerére
dögkeselyűket engedtek.
Bezárt otthonod ajtaját döngeted,
az utcáról nézed az életed.

Nem értem...
nem fogom holnap sem!
Miért csak véres rongy a nép egysége,
miért feküdtünk le a földre,
szolgamódra megkövezve.

A technika, az elme határtalan,
már gondolkodó az emberfia,
mégis ugyanazt a rabláncot fűzik,
edzett acélból most is,
mi fájdalmasan csuklónkra izzik,
mit századokkal előbb kovácsolt ki
a kizsákmányoló elit.

Okos fejünket hajtjuk szolgaként,
akarat nélküli bábuként.
... nem értem,
nem értem holnap sem!

Ha tudás mellett kész a terv,
min hezitálsz?
Feloldották a moratóriumot,
készülhetnek az öngyilkosok.
Kiégnek az otthonok,
hullik a selejt...


Nem hallja meg a nagyvilág,
 hogyan sír a lelkünk idebent!


2018. december 30., vasárnap

15.- ik jó tanács 2019-re



15. Ne próbálj mindenki mással versenyezni ! Ne aggódj amiatt, hogy mások miben jobbak, mint te! Koncentrálj arra, hogy a saját eredményeidet javítsd minden nap! A siker a TE és ÖNMAGAD közötti ütközetben dől el.

Katerina Forest: Új év


Kint a kutyám szíve vadul kalapál,
az utcán robbannak a petárdák.
Nem baj, Balu, vége lesz az éjnek,
a részegek nyugovóra térnek.

Egy nagy felhajtás ez a búcsúztató,
fogadalmak csokra folyóba való.
Mindenki ígér és esküszik,
hogy jövőre jobb emberré válik.

Ígérem én is, hogy jobb leszek,
minden figyelmem a családnak
szentelem, kerülöm a stresszt,
egészségesen élek, ígérem.

De jön az éjfél, vele az új év,
átgördült kerék egy nyomba tér,
semmi nem változik, csak a ráncok,
arcomon a könnyes árkok.

2018. december 29., szombat

14.- ik jó tanács 2019-re




14. Ne utasítsd el az új kapcsolatokat csak azért, mert a régiek nem működtek ! Rá fogsz jönni az életed során, hogy minden egyes emberrel való találkozásodnak célja van. Egyesek próbára tesznek, egyesek kihasználnak, egyesek pedig tanítanak. De a legfontosabb, hogy egyesek ki fogják hozni belőled a legjobbat.

2018. december 28., péntek

13.- dik jó tanács 2019-es évre


13. Ne keveredj kapcsolatokba rossz indokból ! A kapcsolatokat bölcsen kell megválogatni. Jobb egyedül lenni, mint rossz társaságban. Nincs ok a sietségre. Ha valaminek meg kell történnie, akkor az meg fog a megfelelő időben, a megfelelő személlyel és a legjobb okból. Akkor legyél szerelmes, amikor készen állsz rá, és ne akkor, amikor magányos vagy!

2018. december 27., csütörtök

2. Jó tanács 2019-re



2. Ne menekülj a problémáid elől ! Nézz szembe velük! Persze, hogy nem lesz könnyű. Egyetlen ember sincs a világon, aki tökéletesen ki tud védeni minden ütést, ami rázúdul. Nem elvárás, hogy azonnal meg tudjuk oldani a problémákat. Nem így terveztek bennünket. Igazából úgy terveztek, hogy megsértődjünk, szomorúak legyünk, megsérüljünk, megbotoljunk és elessünk. Mert ez az egész élet célja – hogy szembenézzünk a problémákkal, tanuljunk, alkalmazkodjunk, és idővel megoldjuk őket. Végső soron ez tesz bennünket azzá, aki vagyunk.

2018. december 26., szerda

12.- ik jó tanács 2019- es évre



12. Ne gondold azt, hogy még nem állsz készen ! Soha senki nem érzi úgy, hogy 100%-ban készen áll, amikor egy lehetőség adódik. Ez azért van, mert a legtöbb nagy lehetőség az életünkben arra kényszerít bennünket, hogy túlnőjünk a komfortzónánkon, ami azt jelenti, hogy eleinte nem fogjuk teljesen kényelmesen érezni magunkat.
"Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva."

2018. december 25., kedd

11.- ik jó tanács 2019- re



11. Ne légy link! Ne gondolkozz túl sokat, különben még ott is problémát hozol létre, ahol eleve nem is volt. értékeld a helyzetet, dönts és cselekedj! Nem tudod megváltoztatni azt, amivel nem vagy hajlandó szembenézni. A haladás kockázattal jár. Nem tudsz egy lépést sem tenni előre, ha nem mered felemelni a lábadat.

2018. december 23., vasárnap

10.- ik jó tanács 2019-re




10.
Ne tedd a boldogságodat függővé másoktól !Ha nem vagy elégedett azzal, amilyen belülről vagy, akkor nem leszel elégedett senki mással sem egy hosszú távú kapcsolatban. Először stabilitást és belső boldogságot kell létrehoznod a saját életedben, mielőtt bárki mással megosztanád. Csak saját boldogságunkkal tudunk másokat is boldoggá tenni !

2018. december 22., szombat

9.-ik jó tanács 2019-re



9. Ne akard megvásárolni a boldogságot ! Sok olyan dolog van, amire vágyunk, és sokba kerülnek. De az igazság az, hogy azok a dolgok, amelyek igazán boldoggá tesznek – a szeretet, a nevetés és a szenvedélyünk végzése – teljesen ingyen vannak.