"Vannak pillanatok az ember életében, amikor (...) megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz. Nem tudja mindig pontosan kikövetkeztetni, hogy az eljövendőben milyen mértékig, mennyire és hová vezetve befolyásolja elkövetkező napjait az a valami, de hogy olyan történt vele, ami miatt az a bizonyos "ezentúl másképpen" bekövetkezett, az kétségtelen
Üdvözöllek! Blogregényeim és verseim mellett sok irodalmi gyöngyszem is megtalálható az oldalon.
2023. január 15., vasárnap
Szabó Magda
"Vannak pillanatok az ember életében, amikor (...) megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz. Nem tudja mindig pontosan kikövetkeztetni, hogy az eljövendőben milyen mértékig, mennyire és hová vezetve befolyásolja elkövetkező napjait az a valami, de hogy olyan történt vele, ami miatt az a bizonyos "ezentúl másképpen" bekövetkezett, az kétségtelen
Ágh István: Befejező
Szabó T. Anna - Lenni a mindent
Tóth Krisztina: Ellentétes irányú metrók
2022. szeptember 17., szombat
Dsida Jenő: Ha erre jársz
Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
szétdúlt lombjait mifelénk ?
s hallanád dacos felzúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!
A vén templomot veszik körbe,
(az se tudja, hogy mire vár még…)
csupa zizegés, nyirkos ének,
csupa agg mese, csupa árnyék.
Most, hogy az ősz már fújdolgál
és minden nyári szenvedélyt öl,
vágyódva esdek, hogy gyere:
hadd meséljek a gesztenyékről.
Tegnap, amikor erre jártam
az alkonyatban egyedül,
hogy lombjuk már hervadni kezd,
elárultam véletlenül.
Oly búsan néztek akkor engem
ködön, esti homályon át,
mint egy virágzó asszony nézi
legelső szál ezüst haját.
Poézis volt és őszi szépség
szívemnek könnyes két vendége
s az egyik zúgó nagy fa alján
öreg koldusként ült a béke.
Szemem behunytam… Most didergek.
Félek, mert olyan nagy az ősz –
Csak tudnám, hogy kezed forró lesz,
ha véletlenül erre jössz.
Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
dúlt lombjait most mifelénk
s hallanád dacoló zúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!
Bizony mondom, ha sose égtél,
most fellobbannál, mint a láng,
s mert nem akarunk halni még,
halkan egymásra hajlanánk.
Szatmár, 1926. augusztus
2022. szeptember 16., péntek
Ráérünk
Vihar jön,
erdők mezők felett
közelít a végítélet.
Szakadnak a
kövek a hegyoldaláról,
reccsen a
sok kiszáradt ág, mély
sóhajjal
földre zuhannak.
Már nem fáj
a halál, az elmúlás sem, hisz
régóta
készítjük a temetésünket.
Miért fájna?
Vágyunk rá!
Közömbös
arccal bámulunk
az ablakon
át…
nem állunk
fel, nem sétálunk ki az utcára…
nevetséges…
miért is tennék?
Hisz mindent
látunk, mindent értünk.
Kint rigó
lépdel a száraz avaron,
még egyszer
nászra hívja a párját…
furcsa
permet borítja el a kertet
lassan
haldoklik tőle a természet…
ráérek… azt
gondolom ez még nem
az utolsó
óra… de mi van, ha tévedek?!
.
2021. június 4., péntek
Mert tudom...
Furcsán jött a hajnal, nem tolakodott,
csendben megült az az ablakomon.
Már nincs, aki sóhajtva rám szóljon: nézd, megint
felhős az ég
ma újra szomorú és fáradt leszek.
Nem akartam már érveket felhozni: nincs igazad
a világ szép, a madarak dalolnak... egyáltalán
miről beszélsz??
mert …tudom,
hogy nemsokára meghalsz... itt hagysz engem…
engem, aki mindig
becsapott… álszent módon hitegettelek
hogy ez csak
pillanatnyi érzés, majd elmúlik
mint a
felhorzsolt seb, begyógyul észrevétlen,
még ezernyi szép
nap vár ránk…
még sokat
nevetünk… nem mondtad soha , hogy nem hiszel nekem,
csak
elfordítottad a fejed…
és ajkadon
csendben elsimultak a mosolyok…
2021. január 11., hétfő
Reményik Sándor: KEGYELEM
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
2021. január 7., csütörtök
Pilinszky János: Téli ég alatt
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.
Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
2020. december 16., szerda
Reményik Sándor:Karácsonykor
A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.
Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.
És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.
És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?
És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, –
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…
Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.
Ady Endre :Karácsony – Harang csendül…
I.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba’
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.
2020. december 15., kedd
Katerina Forest: Harmonikaszó
Válladra hajtom a fejem,
jó a közelséged.
Ne szólj, csak figyelj,
milyen békés minden.
Halkan szól a zene,
a kertből madárdal
kíséri a harmonika szót.
A pillanat elvarázsol,
jó itt ülni veled.
Meddig tart a boldogság,
meddig a meghitt együttlét?
Most ne törődj vele.
Mindig van remény.
Csak hallgasd a madárdalt,
és a harmonikaszót.
A boldogság arcodra
látod, mosolyt varázsolt.
Egy hosszú út van előttünk,
külön megyünk.
Arcunkon mosollyal,
lelkünkben végtelen nyugalommal.
Léptünket kíséri majd,
csendes harmonikaszó.
2020. december 5., szombat
Máté Péter: Elmegyek
Egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt.
Én is így lettem néma víztükör,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már a Nap sem tündököl,
Csak ha újra megjönnél.
Elhagyom otthonom, még a jóbarátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én, bármerre jársz.
Nem tudom, hogy merre vagy, mégis úgy érzem, hogy engem egyre vársz.
Nekem te nem, csak az a nap, vasárnap volt, meghalt már.
Hozzám így jött el a halott vasárnap,
Mikor tőlem elmentél.
Ady Endre: Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
2020. november 29., vasárnap
Katerina Forest: Hamis Karácsony
Katerina Forest: Fagyott madár
Fagyott madár a földre
hullt, betakarta puha hó.
Kicsi madár, kicsi madár
feladtad hát, eddig tartott
haláltusád. Éjszakában
világító égő szempár
zsákmányra vár.
Lába alatt roppan a hó,
napok óta hiába kóborol.
Benn a házban kicsi anyó,
bezárta házába a fagyos hó.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
meddig melegít a rőzsecsomó?
Hátán takaró, arcára rajzol
évgyűrűket a pislákoló
gyertyacsonk. Imáiban
feladta mára holnapot.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
pattogó tűzszikrákon át
melegszel majd odaát.
2020. november 24., kedd
Katerina Forest: ÉHEZÉS 2.
Terítő nélküli asztal közepén
üres tányér.
Meleg leheleted kondenzcsíkként
körbejárja a hideg szobád.
Nem vagy egyedül.
Veled ül az üres tányért bámulva
a család.
Huszonegyedik század!
Ki hitte volna,
hogy ezt hozza rád?
Társbérlőd a nyomor.
Mindennap várod a végrehajtót.
Pedig dolgoztál, reggeltől estig,
hisz te voltál az átlag,
aki az életbe belefáradt.
Hittél,
az égen tündöklő tűzijátéknak,
hittél,
a hülyítő reklámoknak,
elhitted,
hogy megengedheted magadnak,
hogy házat vehetsz, plazma tévét.
Hittél az összes hazugságban, a
híres huszonegyedik században:
hogy napról napra csak jobb lesz
... üres tányér
az asztal közepén,
kenyérmorzsa,
fűtetlen szoba.
Gyermeked kérdő tekintete.
A tehetetlen düh, ami benned remeg!
És csak nézed, hogy
asztalod mellett a nyomor
kenyérmorzsákat majszol.
Katerina Forest: Tenyerembe veszlek
Katerina Forest: Túlélési ösztönök 1. rész
Ratkós gyerek voltam, abban évben születettem amikor Ratkó Anna, az akkori Népjóléti Miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még, hogy hab legyen a kukoricagörhén, a gyermektelenségi adót is. Na, az anyámat ez nem nagyon zavarta, mert megszületettem én is 1950 januárjában, pont akkorra mire a rendelet is hatályba került. Az anyám nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni, ez a sorsa. Hideg január éjszakáján sietett apám a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítsen a vajúdó anyámon. Mire fújtatva a kinti hidegtől megérkezett a bába, akkorra már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva ott várakoztak az asztal közepén. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírtam a kinti világba, az apám rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott szegény, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva tért vissza a házba és a bölcsőm fölé hajolt.
– No, mi van te kis vakarék, abba hagyod végre a sírást?
Így lettem én a vakarék, az utolsónak született, a legkiesebb, egyben minden testvér hugicája.
A gazdasági válságot gyermekként éltem át, az anyám a ház árát öt liter olajjal, terménnyel fizette ki. A pénznek elveszett az értéke, olyannyira, hogyha az utcán sodorta a szél, akkor se hajoltak le érte, még bele is rúgtak.
– Csak papír. vigye a szél!
Emlékeimben ott él még most is, ahogy ugrándozok a tavaszi melegben, kócosan, mezítláb, az anyám körül. Az ő keze fáradhatatlanul matatott, soha nem pihent. Ült a kisszéken, pucolta a zöldséget, készült az ünnepi ebéd, közben beszélt egyfolytában hozzám:
– Nem soká jön a bátyád a katonaságtól, majd fussatok elébe az állomásra Lackóval. De várj csak, varrok neked mamuszt, még megfázol – szólt rám, mikor megcsapta egy hűvösebb szellő.
– Tedd a lábad a keménypapírra! – állított le a viháncolásom kellős közepén és körberajzolta a lábam, majd ruhaanyagot, tűt, cérnát vett elő. Fél óra múlva, királynői mamusz ékesítette a lábamat. Ugráltam boldogan benne, már nem fázott legalább a talpam a hideg kövön. Bent a nagy konyhában javában illatozott a húsleves, kelt a szakajtóban a tészta. Késő délutánra készítette mind az anyám, mivel a vonat csak este érkezett, csordahajtás után.
– No, gyere lányom, fejjük meg a Mariskát, bejött a csorda! – és már szaporázta is a lépteit kifelé a hátsó udvarra, hogy kitárja a nagykaput.
Nekem még a pirostarka tehén óriásinak tűnt akkor, ahogy engedelmesen bejött a nagykapun. Mindig tisztes távolságból mertem csak figyelni, ahogy átvonult az udvaron, lassú kimért léptekkel, egyenesen az istállóba. Nem kellett noszogatni, tudta, hogy hazaért, ismerte az anyám mozdulatait, a kezének érintését, várta engedelmesen, hogy az ismerős kezek megszabadítsák a tőgyét feszítő tejtől. Én ugyanúgy tudtam a dolgom, mint Mariska, vittem a kisszéket meg a csuprot, és leültem az istálló ajtóval szemben, kezemben szorongatva a féltett poharamat, egy pöttyös zománcos bögrét.
– No, gyere, már leszűrtem! – szólt ki anyám az istállóból.
A mezőillatú, meleg tej, színig csordult a poharamba, még öregen is emlékszem az illatára.
– Szólj a testvérednek, már itt lesz a vonat mindjárt! – figyelmeztetett az anyám izgatottan, közben végezte tovább a jószág körül a munkát.
Szót fogadtam, hogyne fogadtam volna, hisz egész héten erről beszéltünk, jön haza a bátyánk a katonaságtól. Futottunk a mezőn keresztül a mezsgyén, le ne késsük a vonatot. A vonat füstöt okádva, csikorogva fékezett. Messziről megláttuk a bátyánk magas alakját. Az is megismert mindjárt bennünket, és mikor odaért hozzánk, széles mosollyal felkapott a karjaiba mindkettőnket. Csodálkozva nézte a bokám körül lógó rongycafatot.
– Hát neked mi van a lábadon hugicám?
– Hát mamusz… csak elkopott! – Emlékszem végig bohóckodtuk a hazáig vezető utat.
A nagykapuhoz érve letett bennünket a bátyánk és nagy hangon beszólt az udvarra – Édesanyám, itthon vagyok!
Az anyám boldogan ölelgette régen látott katona fiát.
– Levágtam egy libát, ne félj, jót eszel! – biztatta boldogan és közben izgatottan terelgetett bennünket a konyha felé, mint szürkületkor az elkóborolt kotlósát a csibéivel.
A konyhában az asztali sparhelten már megfőtt a leves, a lerben is kisült a libapecsenye. Piros ropogósra, ahogy a bátyám szerette. Emlékszem, egy perc nyugtát nem hagytunk a testvérünknek, folyton kérdezgettük, csimpaszkodtunk rajta, mint a karácsonyfadíszek. Később jöttek a szomszédok, mind hozott valamit, frissen sült pogácsát, bort, vagy csak jó szót. Ilyen volt a falu, mint egy nagycsalád. Mindenki figyelt mindenkire. Osztoztak az örömben, bánatban, munkában. Szomszédoltak, vitték-hozták a hírt egymásnak.
– Hallottad, hogy meggyütt a katonaságtól a Józsi gyerek, én mán vótam náluk. Megemberesedett, jót tett neki a regula.
Nem érzékeltem a szegénységet gyerekként, öröm és boldogság volt a levegőben mindig, egész életemben ezeket az érzéseket kerestem később, hogy újra rájuk találjak.
Mint kilencediknek született gyermek, hordoztam magamban születésem pillanatától anyám negyven évig felhalmozott szellemi értékeit. Magamtól próbáltam meg az életet kitapasztalni. Elestem, felkeltem. Nem sírtam, legalábbis nem sokat és akkor sem hisztiből. A hatalmas kukoricaföld végén sarogjában aludtam sokat, míg a két szülőm kapált. A tavaszi meleg esőben mezítláb rohangáltam a sárban, az utcán putyókáztam, a széles falusi utca tengernyi sarában ugráltam, akkor még ismeretlen volt az aszfaltos út. Ha nagy eső esett, még a lovak is erőlködtek a mély, vizes szekérnyomokban.
A putyóka legjobb része egy jó nagy sárgombóc, amit egy bot végére tapasztottam, jól el lehetett találni vele a másikat, meg a szomszéd Bözsi néni ablakát is persze. Mikor nyakig sárosan bekeveredtem a házba, az anyám mindig nagy patáliát csapott, akkor még nem zúgott a mosógép sem, teknőbe, keserves fárasztó munkával mosta ki anyám a ruháinkat. Télen fakutyát fabrikált nekünk apám, azen löktük magunkat a jégbe fagyott földes utakon. Kint voltunk reggeltől estig a friss levegőn.
Az anyám sütötte a kenyeret, ilyenkor kisült mellette a tésztamaradékából a kacsanyak. Soha nem éheztem. Akkor még nem létezett olyan, hogy egy gyermek az éhségtől kiszédüljön az iskolapadból. A vidéki ember mindent összegyűjtött, megtermelt, feldolgozott, semmit nem hagyott veszendőre menni. Hét évesen elindultam én is az iskolába, az anyám befonta derékig érő barna hajamat, koszorúba tekerte, a végébe pántlikát font. Állítólag szép kislány voltam, pisze orrú, nagy barna szemekkel. Ezekre az évekre úgy emlékszem, hogy keserves évek voltak, nem szerettem az iskolát.
Egy nap mégis történt valami, ami megváltoztatta a véleményem. Az egyik tanárom felfigyelt rám, észrevette, hogy tehetséges vagyok irodalomban és rajzban. Attól a naptól minden megváltozott, valami belső kényszer vitt előre, bizonyítani akartam, de még nem tudta megfogalmazni kinek, és miért? Bizonyára neki, hogy ne okozzak csalódást, mert kedves teremtménye volt a földnek ez a törékeny tanárnő, aki a rajzot és a magyar irodalmat tanította. Biztatott és dicsért, ha jól dolgoztam az órán, mert otthon nem igen volt idő a tanulásra, sok volt a munka a ház körül. Sokszor átgondoltam azóta, mi volt az a plusz, amit kaptam tőle, ami megváltoztatta felelőtlen mindennapjaimat. Aztán felnőttként már megértettem később, csak annyi történt, semmi több, hogy figyelmet kaptam tőle, törődést. Lehetséges, de elképzelhetően mégis kevés rá ez a két jelző, több volt annál.
A szüleim belerokkantak szép lassan a sok bajba, a mindennapok túlélésére rendezkedtek be maradék erejükkel. Az apám ezermester volt, művelte a földet, hegesztett, drótfonót eszkábált össze, még a falu temetőjének drótkerítését is ő fonta, kis üvegháza volt a dohánypalántáknak, egy ideig azzal is foglalkozott. Mikor eljött a dohánytörés ideje, összefogtak az emberek. A mi udvarunkon is ott volt a hatalmas dohányszárító pajta, amit gerendák íveltek át a belső térben. Azon sorakoztak a felfűzött zöld dohánylevelek. Mikor megszáradt a sötét szellős helyen és aranybarna színű lett, összejöttek az asszonyok, férfiak csomózni. Ezt vitték eladásra. Olyan természetes volt számomra a munka, mint a reggeli felkelés, nem nyavalyogtam, nem vakaróztam, hogy ki akarok bújni alóla. Tudtam, ha nincs tyúk, nincs tojás, ha nincs gyümölcs, nem eszek, mert pénz, az nem jutott rá. Az apám öt hold földön gazdálkodott. Mikor elkezdték a termelőszövetkezetet nálunk is erőszakosan szervezni, hozzánk is jöttek, agitálni.
Az apám és az anyám szíve akart megszakadni, hogy elveszik a cseléd életük után megszerzett tehénkét, a földet, ami a legdrágább kincsük volt. De az agitálás egyre keményebbé vált, lesöpörték a padlásról az utolsó kukoricaszemet, csak annyit hagytak, hogy az anyámat rátérdepeltessék, hogy törjön meg, írja alá a belépő nyilatkozatot. Vége lett a kis gazdálkodó életmódnak, akkor ment el az apám villanyszerelőkhöz segédmunkásnak, nagy volt a család, enni kellett.
A család egysége felbomlott, elkerült a legidősebb nővérem, férjhez ment jó messzire a családtól Dunaújvárosba élt tovább, utána ment a bátyám, beállt Csepelen martinásznak, a másik Tatabányán bányásznak. Egy nap felkerekedett a két nővérem, elindultak Pestre, konyhalányok lettek. Menni kellett, ha élni akartak, mert a falu élhetetlenné vált. A nagyüzemi gazdálkodásmód, a természetes életteret átalakította. Eltávolodtak a földtől, elindult az országban egy hullám, ami azt jelképezte, a föld csak haszonszerzésre való, profitra, kizsákmányolásra. A boldog kisparasztokból, nincstelen tsz tagok lettek, akik munkaegységért robotoltak. Ebben a közegben értem a nyolcadik osztályig, akkorra már idős szüleim nyugdíjat kaptak. Olyan hatszáz forint körüli nyugdíja volt mindkettőnek havonta.
Katerina Forest: Túlélési ösztönök 2.rész
Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz jött hozzánk az orosz nyelvet tanító tanárom. Tudták az iskolában addigra, hogy nincs beleszólásom családon belül, hogy elérhessem az álmaim.
– Klára néném, adják képzőművészetibe ezt a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyámat sokáig, próbált az érdekemben minden érvet felsorakoztatni mellettem, de hiába volt minden erőfeszítése, mert anyám nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek! – volt az anyám visszavonhatatlan válasza. Így lettem végül mezőgazdász, abba az iskolába már elengedett. Beletörődtem, mindegy volt már nekem, csak engedjenek tovább tanulni, beleegyeztem a gazdász iskolába.
Félve szálltam fel a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult. Soha nem utaztam addig sehová. Egyedül voltam, szorongtam, csak a Szegénység kísért, aki végig a barátom maradt, soha nem hagyott magamra, mint egy féreg a gazdatestben úgy élősködött bennem, rágta az életem.
Olyan volt számomra az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba értem volna. Szinte szédültem a sok élménytől. Mikor egyedül voltam csak olyankor uralkodott el rajtam a bizonytalanság a kiszolgáltatottság. Nagyon lassan nyíltam meg a közösség felé, mindig kisebb rendűnek éreztem magam a többiekkel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni abban az időben sem. Mégse lett udvarlóm, hiába voltam széplány. Szegénységem próbáltam különcködéssel leplezni, nagyvonalúan hárítottam, közben irigyeltem a többieket, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tettem, mint aki észre se veszi.
Erős testalkatú paraszt lány voltam, a kedvenc sportom talán ezért is, a súlydobás lett. Csábítgattak a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjak én is velük, csak vegyem meg a a vívófelszerelést. Sokáig gondolkodtam, de az örökös unszolásra megírtam végül az anyámnak, hogy szeretném ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyám ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apám csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyám szűkszavúan pár sort írt csak:
„ – Édes leányom! Bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád.”
Mikor elolvastam a levelet, szinte láttam magam előtt a két öreg szülőmet, ahogy vitatkoznak a vívókardon, láttam a jó szívű apámat, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Bármit kérhettem tőle, mindent megpróbált megadni nekem, annyira szeretett. Rádöbbentem, hogy az egész havi nyugdíjuk felét küldték el a hóbortomra.
Könnyes szemmel becsomagoltam a pénzt, jól eltettem, mikor mentem haza, visszavittem. Az anyám csak nézett rám, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarta, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséged van rá, majd csak elleszünk nélküle valahogy.
Soha nem kértem ezután semmit, ha kaptam, megköszöntem, ha nem, hallgattam.
A középiskolában zajlott az élet, megtanultam mindent. A magabiztosságom is kezdett helyre állni, nem féltem már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, én otthon csak kézzel tudtam fejni tehenet, anyám arra tanított meg. Az iskola géptan óráin műszaki dolgokkal ismerkedtem, szereltünk, nyakig olajosan vetőgépet, traktort.
A barátomat, a Szegénységet néha sikerült magam mögé szorítani, nem játszott annyi központi szerepet, nem hagytam, hogy ő domináljon mindenben, mindenkor. Így tudtam kitűnni a többi közül, akarattal, bátorsággal. Első voltam még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választottam. Elindulni el tudtam indulni vele, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utánam az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajtam. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességemben azzal nem is foglalkoztam, hogy le lehetne venni a lábam a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzám egypár hangfoszlány:
– Menj a kazalra, a kazalra, a kazalra, a keservit, állítsd már le! – megértettem, szófogadón belandoltam a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt a rázúduló szalmában. Mikor kikotortak a szalma közül elért az elmémbe egy bölcs életigazság: a bátorság nem elég önmagában, hogy véghezvigyünk egy feladatot.
Emlékszem, hogy mindig éhes voltam, mint általában a kamaszok, ezért hamar elsajátítottam azt a trükköt, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebembe is. Sokszor bajba keveredtem az örökös éhségem miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe kerültem többedmagammal, mikor kilógtunk este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindultak megnézni mit lát. Csak az istálló felé tudtunk visszamenekülni előle, hogy ne érjen bennünket lopáson. Mikor hallottuk a káromkodását, ahogy közeledett felénk, beugrottunk és lehasaltunk a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallottuk teljes közelről a tanyagazda hangját, de nem talált meg bennünket, ott lapultunk a szénában, még levegőt sem merünk venni a félelemtől, amit nem csak a gazda mérge okozott, hanem a tehén érdes nyelve is, ahogy nyalta a csupasz karunkat, vagy böködött a szarvával. Örültünk, hogy sérülés nélkül ágyba keveredtünk aznap éjszaka.
Megszerettem az iskolát, de az álmaimból nem akartam engedni, soha nem álltam le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjaim alatt életre kelt az élettelen. A szemem olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép és vele a kényszer, hogy lerajzoljam, megfessem.
Emlékezetből rajzoltam, néha karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legnépszerűbb alkotásom az öreg matektanárnő lett, akiről azt suttogták, hogy apáca volt. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, a köpeny gombolása, vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb. Na, ezt dobtam még fel, ha pluszban még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól. Megörökítettem ezt is, olyan sikerrel, hogy óra előtt a nagy röhögést nem tudták abbahagyni a többiek.
Nem vettük észre, hogy bejött az óraadó tanár. Ott állt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is a remekművemet. Mikor észrevettük még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. Komoly arccal nyúlt a rajzokért, elvitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.
2020. november 23., hétfő
Dsida Jenő: Apokalipszis
Amerre én megyek:
lángot vetnek a hazugság-erdők,bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.
Radnóti Miklós : ALKONYI ELÉGIA
Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.
A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.
Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.
Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülő halál.
Radnóti Miklós: ELSŐ ECLOGA
Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem,
tam multae scelerum facies;…
Vergilius
PÁSZTOR Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre? KÖLTŐ Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már! PÁSZTOR Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát, KÖLTŐ Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot PÁSZTOR Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó KÖLTŐ Nem menekült. Két éve megölték már Granadában. PÁSZTOR Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még! KÖLTŐ Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva PÁSZTOR Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? KÖLTŐ Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt? 1938 |
Gyóni Géza: Egy asszonyt várok
Ezer szem kérdi s meg nem érti:
Miért jöttem és mire várok?
S én Felelek: »Egy asszonyt várok.
Csöndesen! Meg ne riasszátok.«
Nesztelen úton messziről jön.
Karjai, válla gyöngyfehérek.
Leül mellém és halkan mondja:
Szeretlek téged és megértlek.
Megfogja tétova kezem
És vezet tiszta, hűs vizekhez.
Lábánál kisírom magam.
Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.
Ezer szem néz, mint eszelősre
És úgy szánnak a mosolygások,
Amint suttogva egyre hajtom:
»Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!«
Radnóti Miklós: Második ecloga
REPÜLŐ
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska –
s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
Irsz rólam?