Zelk Zoltán: VERS A LEHETRŐL ÉS A NEM LEHETRŐL

 

A nem-lehetből, mondjad, még lehet

másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed –
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp
nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy
nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt! és azután
egy nyári perc december udvarán –
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet –
hát nincs szavam több és nem is lehet.

B. RADÓ LILI: T U D D - M E G

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

De hát mindenkinek van apja

Tomi kihányt némely ételt, nem ette meg a császár szalonnát, a sonkát, a jó, fokhagymás abált szalonnát. De a csirkepörköltben lévő husiról is le kellett mindent fejteni, egy kis bőrcafat láttán undorral kelt fel az asztaltól. De ezen felül mindenevő volt. Kiette a zacskóból a delikát ételízesítőt, a tejport a kávé elől, a kristálycukrot a cukortartóból, ezeket titokevésként művelte. 
Azt hogy Tomi miért undorodott a legjobb falatoktól, később Pisti és Tomi maga mesélte el, a pesti kukás életükre emlékezveKésőbb már rájött, hogy Tomi mindenevő, ha nem talált a közelében ételt, akkor is rágott valamit, a szék bőrhuzatát, szívószálat, lyukakat a pólójára. Balkezessége miatt sete is volt, bármi került az útjába, az sérülés nélkül nem úszta meg. Nóri érdekes jellemvonásokat tapasztalt nála.
A viselkedése, kedélyállapota, reakciói, egy nagyon gyenge idegrendszerre utaltak. Minden csekélységért megsértődött, hatalmas krokodilkönnyekbe menekülve. Néha pont az ellenkezőjét tapasztalta. Elgondolkodó, elmélyült, érdeklődő kreativitást.
Hanna, a német barátnője sokat járt Magyarországra. Akkoriban rendezték az átköltözést nyugdíjas korukra, hisz itt a kinti nyugdíjukból királyként élhettek. Hanna családoknál takarított Németországában, jól megfizették, jobban mint Magyarországon egy tanárt vagy egy orvost. Előszeretettel mesélt a munkaadóknak, hogy a magyar barátnője szegény sorsú gyermekeket nevel. Elhalmozták a németek játékokkal, ruhákkal, vigye nekik Magyarországra. Sokszor felhívta telefonon Nórit.
– Nórika, mennyi idős a kisebb fiad, milyen nagy a láb?
Mikor beállítottak az udvarba, azt hitték Nóriék, hogy a Máltai Szeretet Szolgálat landolt le náluk. Hanna élvezte a gyerekek örömét, csillogó szemeiket, amikor a sok hozott ajándékkal meglepte őket.
– Ez tied Lili, jó neked, igaz? Ez tied Tomi, próba!
Tomi örült az ajándéknak, de nem értékelte. Kisebb korában nem volt igazi játéka, először a csoda autók, kirakók se érdekelték. Kint a kertben alkotott inkább. Mobiltelefont egy korhadt fadarabból, kardot faágból, nyilat dudvaszárból, vesszőből.
Egy alkalommal kihallgatta Nóri, amikor hívta a telefonján a tűzoltókat.
– Ttüzolttósság, jjjöjjönekk, ééég aa….hház! – a fél falu is leégett volna, mire kitárgyalta az elképzelt lánglovagokkal, hol ég, meg mi ég.
Nóri és Ferenc sokat derült rajta. Szerencsére ők már gyorsan megfejtették a sokaknak érthetetlen szóhalmazt.
Képes volt hosszú ideig guggolni egy helyen a kertben és piszkálgatta a földet. Nem volt körülötte senki, valakivel mégis elmélyülten beszélgetett. Ez a tulajdonsága sokáig elkísérte, mikor ment, jött az iskolából akkor is- Lemaradt a többitől, rendesen beszélgetett valakivel.
Mivel annyi felfedezett furcsaság, hiányosság állt megfejtés nélkül Nóri előtt, elindult, hogy utánajárjon, ki ez a gyerek valójában, tud e rajta segíteni, hogy teljes életet tudjon élni a későbbiekben.
Legelső dolga volt előtte, hogy Pistit elvitte a háziorvoshoz, aki azonnal beutalót írt ortopédiára az eltorzult karja miatt. A röntgenfelvételen jól látszódott, hogy a csont összeforrt, de az ínszalagok torzultak.
Sokat beszélgettek ezen a napon, kettesben voltak, idejük meg rengeteg. Pisti halkan, csendben beszélt Nórinak az addigi életéről, a családjáról, többek között arról, hogy azt se tudja, ki az apja.
– Tudod mama, az van beírva a születésimbe, hogy képzelt apám van, de hogy lehet képzelt? Mindenkinek van apja.

-- Nyugi, neked is van valahol. Szerintem anyukád titkolja előletek, mert nem akarja, hogy megismerjétek. Ha felnősz, jogodban lesz felkutatni. 
Pisti teljesen ellentéte volt Tominak, hatalmas szomorú kék szemeivel, csigába göndörödő szőke fürtjeivel úgy nézett ki, mint egy kamasz angyal. Zárkózott volt, belül élte az életét. Álomországot teremtett magának, így bírta ki  a kegyetlen világot, amit a sors adott neki. Nehezen nyitott mások felé, néha senkit nem engedett közel magához.
– Sokat éheztél, Pisti? – kérdezte Nóri.
– Mindig éheztem, még a romlott kaját is megettem a kukából. Tudod milyen volt ott Pesten az iskolában? Engem mindig csúfoltak, meg direkt előttem zabáltak– rándult meg az emléktől dacosan az arca.
– És mit csináltál, ha nagyon éhes voltál? – kérdezte szomorúan Nóri.
Pisti elvigyorogta magát, kék szemében mégis szomorúság és szégyen ült.
– Elkezdtem futkározni körbe-körbe az udvaron, aztán vizet ittam. De sokszor kilógtam, kerestem kukát ennivalóért.
Pisti mesélt. Nóriban lassan előjöttek az előadása alatt a képek, látta min ment keresztül a két gyerek, míg hozzá került.
Rekonstruálta, összeillesztette a mesélt képeket, mint a filmrendező a filmet.
– Akkor jöttél el értünk mama, hallasz engem?– rázta meg Pisti Nórit.
– Igen, figyelek, nagyon is figyelek.
Az ortopéd orvos végül szigorú gyógytornát írt elő.
Nóri csendben figyelte Pistit hazafelé a buszon, aki újra elfeledkezett magáról, tekerte a képzeletbeli kormányt, elhajolt a kanyaroknál, zümmögött, berregett mintha eggyé vált volna a járművel. Bizonyára nagyon hálás volt azért, hogy Nóri az első ülésre ült vele, onnan nagyon jól tudta érzékelni a busz mozgását, és belátta a kanyargó úttestet is rendesen.

Tolarencia

Az emberi elme határtalan toleranciája átsegít minden leküzdhetetlennek vélt akadályon.
Még éjszaka gyötrődöm, álmatlanul forgok, nem kívánom a reggelt, ami jön ajtócsapkodással, kávéillattal, szűrt fényekkel. A tükör, amiben nézem magam, visszaröhög rám, feldagadt szemeimet masszírozom. Legszívesebben köpnék egyet a világra, kidobnám az önámításom az ablakon, hogy minden tökéletes, szép, és hogy a föld gömbölyű. Igazából régen tudom, hogy a föld is deformált, mint körülöttem minden. Semmi sem tökéletes Minden lehetne jobb. A kávém is, ami kihűlt, a családom is, akiket felneveltem, a kutyám is, mert mindig akkor kezd ugatni ha nyugalomra vágyom.
Feladom az elveimet újra és újra, csak azért, hogy elviselhető legyen körülöttem az élet, hogy ne meneküljön el tőlem mindenki. Nehéz megalkudni csak a békességért. Pedig látom a jövőt, a rothadó káoszt, a rabszolgasorba süllyedő tömeget.
Értékvesztetté vált a legfontosabb, a munka, az alkotás, a hit, a cél. A kezek, mint a polip csápjai tekergőznek a javakért, nincs rajtuk már a munka utáni kérgesedés.
A föld porába rajzolok napot, csillagokat, egy-egy virágot, majd mind a tenyerembe veszem, a szél hátára szórom. A tolerancia már üvölt bennem, de nem engedem szabadon.

Úgysem hallja meg az Isten!

Ha azt gondolná bárki, hogy a kis kortól az éhezés démonától félő gyermek, ha terített asztalhoz ültetik, elcsendesedik, és a félelmeit leszórja magáról, mint amikor véletlenül hangyabolyba lépünk, lábunkról a csípő hangyákat, sajnos nagyon téved. A gyermekkori élmények olyanok, mint a gránitba vésett szavak, nem kopnak. Olyan maradandóak, mint a drogosnál a függőség, akit örökké kísért a múlt árnyéka.
Aki gyermekkorában éhezett, egész életében fél attól, hogy újra éhezni fog. Ezt tapasztalta Nóri is azoknál a gyermekeknél, akik teljes elhanyagolásból kerültek hozzá. Lili ette a szeretett meleg cipókat mindennap, megnyugtatta és boldoggá tette. Tomi és Pisti más volt, mérhetetlen sokat ettek, de válogattak. Pisti nem annyira, mint Tomi. Érthetetlen volt számára eleinte mert ő volt olyan alkatú, mint a legkiéhezettebb afrikai gyermek. Ha láttunk ilyen gyermeket a televízióban, újságban, szörnyűlködve sóhajtottunk egyet, szerencsétlen gyermekek suttogtuk magunk elé és tovább ugrottunk a csatornán, vagy tovább lapoztunk. De csak ennyi, tudomásul vettük, hogy ilyen is van, de még a probléma megoldhatóságán sem gondolkodtunk el. Azonosultunk szép csendben a földrész egyes részeinek  a mérhetetlen szegénységével.
Nem kell Afrikába menni, a huszonegyedik században alakul az alultáplált gyerekek tábora Magyarországon is. Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, a magyar újra besétált a saját vermébe. Olyan emberek változtatták, formálták át a vidék életét, akiknek halvány gőzük nem volt, hogy az átalakulás után mi következik. A falun élő embernél szorgalmasabbat nem találni a világon, sajnos a legnagyobb bombát vidéken robbantották fel. Nóri emlékezett még arra az időre, mikor Hortobágyon járva, már asszonyként hallotta, hogy a turizmus miatt bizonyos portákon disznót nem, csak legfeljebb negyven tyúkot lehetett tartani. Azt mondta akkor, ilyen nem lehet, a vidéki embert nem szabad leszoktatni az önellátásról, még a turizmus miatt sem. Emiatt is indult a sok vidéki ember a városokba dolgozni. Eljött az az idő, hogy falun sem a kertbe ment ki zöldségért, hanem reklámszatyorral sorba állt érte a boltban. Megszűnt a tradíció, ami apáról fiúra öröklődött, a vidéki gazdálkodás folytatása. A kiskertekben gaztenger, vagy jobb esetben pázsit, nem volt hangos a baromfiudvar se. Elvették a hitüket, amit őseiktől örököltek. Élhetetlen falvakban a munkanélküliség a szegénységgel karöltve sétált. Mivel nem folytatták az ősi hagyományt, így nem adták tovább a gyermekeiknek a tudományát. Tudatosan elfeledtették velük, hogy kincs van a birtokukban, a drága magyar föld, ami oly gazdag, hogy több ország népét is el tudná látni élelemmel. A hatalmas fejlődést sikerült elérni, egyre több gyerek éhezik. Segélyért áll sorba a munkanélküliség miatt a felnőtt dolgos korosztály. Feltört lakásokban meghúzódó hajléktalanoktól vitték a gyerekeket intézetekbe, szaggatták a szeretet láncait. Hibát hibára halmozott az ország. A legnagyobb hiba, hogy nem termelődött újra az a nemzedék, akik fel tudnák emelni a nemzetet olyan színvonalra, hogy benne újra a harmónia legyen az úr. A nyugat majmolása a modern kor guillotine lefejezi a nemzetet. A fejetlenség nem látóvá, nem hallóvá tesz mindenkit. Az élet legfontosabb dolgai maradnak el, a hazaszeretet, a szülői szeretet, a család szentsége ezzel együtt, a hit, a cél, a munka szeretete.
. Nóri azon tűnődött a második púpozott túrós csusza után, hová fér el az a sok ennivaló? Csak mikor felállt Tomi az asztaltól, szörnyedt el kigömbölyödő hasától.
– Na, Tomi, fér-e még beléd valami? – nevetett szörnyülködve a gyerekre.
– Mmit aadsz? – érdeklődött csillogó szemmel a kisfiú.
– Fogkefét, szappant, irány a fürdőszoba, ez a második menü… este van.
Tomi ijedten ment vele a vesztőhely felé.
– Mminek, nnem aakarok! – próbált dadogva egyezkedni.
Zuhogott a jó meleg víz a kádba, megrökönyödve nézte a sok vizet, hogy abba kell neki fürödni. A befogadóban már használniuk kellett a fogkefét, Tomi szerette is ezt a játékot, mert ő annak vette fel. Jó nagyot nyomott a fogkrémből a kefére, dörzsölte, habosította feketére szuvasodott fogait, aztán köpött. A gond csak az volt, hogy a vele szemben lévő tükörre, és nem a mosdókagylóban landoltak a célt tévesztett köpések. Pisti hangos röhögése még jobban inspirálta, hogy különböző mutatványait közkinccsé tegye. A fürdőszoba csatatérré változott, mintha földönkívüliek szállták volna meg. Pisti örökké fáradt, támaszkodó tulajdonságával remekelt. Ha már állhat, miért nem támaszkodhat? Így támasztotta le a polcot, a törölközőtartó falra szerelt két karját már az első este. Nagy nehezen ágyba dugta őket Nóri. Este még bement hozzájuk.
– Szoktatok-e imádkozni, ha igen, ne feledjétek az imát – ült le melléjük –, és mi elköszönünk egymástól esténként.
Pisti a magára húzott paplan alól dörmögött. - Mire való az, úgyse hallja meg az Isten.
- De meghallja, hidd el, már eddig is hallotta, azért vagy most itt nálam - méltatlankodott Nóri. Isten veletek lesz mindig, amíg a szívetekben szeretet van.
Jó éjszakát kívánt a két gyermeknek, még dolga volt, rendet kellett csinálni a hurrikán után. Este sokáig gondolkodott azon, hogy mi vár rá. Érezte, hogy mély az a kubik, amibe beleugrott, nem tud ebből a lyukból kimászni, csúszik az oldala. Újra összeszorult a gyomra, hogy ettől a naptól fenekestől felfordult a megszokott napi ritmus, ami uralkodott addig az otthonában.
– Mi lesz, ha...mi lesz, ha…– sorolgatta magában, mi jöhet még ezután? Nem csak róla volt szó, hanem a vér szerinti családjáról… egyre többet előtörtek benne a kérdések, amikre nem tudta a választ. Az Isten elkezdte az adakozást, adott neki olyan két gyereket, akik feladják majd a leckét napról napra.
Előre látta, hogy sok kár keletkezik a lakásban, a bútorokban, használati tárgyakban. Nincs értékrendjük, semmi se fontos számukra. Fogja- e bírni idegekkel, hol lesz a tolerancia határa? Nem is sejtette még a töredékét sem, mennyi megpróbáltatás vár rá, hónapról hónapra, évről, évre.
Amin először kiakadt, megjelentek a hangyák a házban mindenütt.
Folyamatos hangyairtás következett, Nórika mindenfelé eldugdosott ételmaradékokkal találkozott, hol a szekrényben a ruhák között, hol az asztalfiókban, vagy az ágyneműtartóban. Megelégelte. Mielőtt elindultak óvodába, iskolába, kivette a kekszes zacskót a kis gatyák közül.

 – Na, idefigyelj kis Manó, most én ezt a zacskót veled együtt elviszem a kamrába és eltesszük.
Tomika szemeiben az aggodalom a félelemmel keveredett .

– Vvalakki elvviszi – suttogta.
– Becsületszót adok, hogy itt lesz, mikor hazaérsz, na, induljunk, szalad az idő – mondta Nórika ellentmondást nem tűrő hangon.
Mikor hazahozta az oviból a gyereket, Tomi első útja a kamra volt, lázasan kereste a kekszét.
– Mamii, iit vvan – hozta boldogan a megtalált kincset – neem vvitték el!
– No hiszel már a becsületszóban fiam?– nézett rá mosolyogva Nóri.
Azt hitte, majd minden kis keréknyom odatalál a sáros úton a nagy keréknyomba. Később már rájött, hatalmasat tévedett, a berögzült gyermekkori félelmek halálig tartanak, talán még azon is túl. Az ételdugdosás még hagyján, de ezzel egy időben, a szobában hulladék hegyek nőttek. Szisztematikusan, és gondosan válogatott kacatok népesítették be a két fiú életterét.
Nóri tehetetlenül szemlélte a halmozást, a ház lassan olyan lett, mint egy hulladékgyűjtő kuka.

Radnóti Miklós: ÉJSZAKA

 

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,

alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

1942

Vérkötelék

Egy baleset miatt forgalmi dugóba kerültek amikor Ferenccel az elhelyezési tárgyalásra igyekeztek. Hamarabb indultak megszokásból, bekalkulálták minden utazásnál, hogy történhet váratlan esemény az úton. Sokat várakoztak, eltelt legalább egy óra mire tovább engedték őket. A két fiút is autóval szállították a városi Gyámhivatalhoz, ugyanazzal a sofőrrel utaztak aki bevitte őket faluról. Az anyjuk várta őket az épület előtt. Pisti és Tomi leülhetett vele a parkban a padra beszélgetni.
A késő őszi nap erőlködve küldte a melegét a felébredt városra. A gondozók arrébb álltak kicsit a családtól, hagyták őket, had beszélgessenek nyugodtan.
A nagydarab intézeti sofőr hangos előadásba kezdett, élvezte, hogy a hangja betölti a teret, jókat derültek a többiek rajta.
A két gyerek komoly arccal kuporgott az anya mellett a padon. Az asszonyból áradt az ápolatlanság bűze és a dohányszag. Besárgult fogai közül sziszegve ömlött kifelé az elkeseredés. Néha hátrasimította a szemébe hulló zsíros vöröses haját. Pisti nézte az anyját szótlanul. Sajnálta, hogy nem tud rajta segíteni.
A bejárati nagy ajtóban megjelent egy hivatali ember, intett feléjük, kezdődik a tárgyalásuk.
Tomi akkor furcsamód rosszul lett. Míg mentek az iroda felé, végig hányt mindent a folyosón. Kapaszkodott az anyjába görnyedten, fogta a gyomrát, szeméből folytak a könnyek. Az előadó végig simította a homlokát.
– Ez a gyerek lázas. Mióta beteg?
A két kísérő értetlenül nézte Tomit, hiszen mikor elindultak nem volt semmi baja.
Próbáltak segíteni, kapott gyógyszert, vizes ruhát tettek a homlokára.
Senki nem értette, hogy egyik pillanatról a másikra mi történt a gyerekkel. Kint a lócán még vidáman lóbálta a lábát, önfeledten vigyorgott az anyjára. Talán csak jól leplezte a belső feszültségét, ami lázrózsákkal adta tudtul a külvilágnak, hogy baj van, valami olyan történik, amitől fél. Nagyon fél.
A lépcsőzéstől lihegve megérkezett Nóri és Ferenc. Megálltak, nézték a vergődő gyereket. Tomi észrevette, még hangosabban kezdett el sírni.
– Aazt hhittem, hogy nnem jjössz eel! – kiabált feléje és izgatottan megrángatta a hozzáhajló nő ruháját.
– Én még soha nem csaptam be senkit, csak késtem, tudod, nagy volt a forgalom – védekezett Nóri meglepődve a számon kérő hangtól.
Tomi lassan megnyugodott, de bogárszemeivel folyton követte Nórit, mintha attól félne, hogy eltűnhet örökre a szeme elől.
Ott találkozott az anyával először, odalépett hozzá. Bemutatkozott.
– Remélem, minden jóra fordul, hamar talpra áll, és haza viheti majd a gyerekeit – mondta vigasztalón a kisírt szemű asszonynak. Akkorra már tudta, hogy nem szenvedélybeteg, csak nagyon szegény. Elmodták neki, hogy a szegénysége a legkisebb baj, az asszony nagyon labilis, életvitelt folytatni nem tudó személyiség.
– Nem tudom őket ellátni – szipogott az anya.
– Vigyázok rájuk – nyugtatta meg Nóri. – Most csak az legyen a fontos, hogy találjon munkát. – megsimogatta Tomika arcát.
Az anya féltékenyen rántotta magához a gyereket.
– Nemsoká' rendbe jövök, hallottátok? Viszlek haza benneteket, csak munkát keresek! – mondta nekik hangosan, hogy mindenki jól hallja.
Nóri átérezte a fájdalmát, ismerte az emberi tehetetlenséget, ő is átélte sokszor, ha akarata ellenére mások irányították az életét. Az övét, amiről mindig azt gondolta, senkinek nincs joga beleszólni, mert csak ő élheti le, neki adták, neki lehetne rendelkezni fölötte.
Az sors nagyon kegyetlen tud lenni, béklyót vet a legmélyebb szeretetre, és ítélkezik. De lehet, hogy hamis illúzió, hogy ráfogunk mindent a sorsra -- Neki ez jutott, viselje hát -- Közben nem az élet, a körülmény az anyagiak döntenek a sorsáról. Ennek az asszonynak sincs joga úgy élni, ahogy megálmodta, mert kilóg a sorból, kisodródott a periféria szélére. Ki segít rajta? Az a segítség, hogy elveszik a gyerekétHogy ő mit érez, milyen lelki fájdalmon esik át, az senkit nem érdekel?Aki ezeket a törvényeket hozta, volt e hasonló élethelyzetben? Tudott e nulláról startolni úgy, hogy minden tökéletesen helyre tudott állítani az életében, méghozzá gyorsan?
Kicsorbult fejszével verik szét a vérkötelékeket, szaggatják a feltétel nélküli szeretet láncait. Ez az asszony nem volt szenvedélybeteg, csak segítségre szorult, segítségre, hogy maradjon családja. Törődést igényelt volna, nem egy fejszecsapást, ami szétdarabolja az életét visszafordíthatatlanul. Ha rájöttek, hogy mi a probléma, akkor megoldást kellett volna keresni. Életvitelt folytatni nem tudó személyiség. Az is lehet, hogy nem fogadná el a segítséget.
Akkor látta Pisti összeszűkült szemében a kétségbeesést. Megértette mi okozza a fiú befordulását.
Nóri szomorúan nézte az anya búcsúzását a gyerekeitől. Pisti nagy kék szemei alá az álmatlanság, a fáradság mély karikákat rajzolt. Tágra nyílt szemekkel, meredten nézte egyetlen szó nélkül a jajgató anyját. Később se szólalt meg, csak elfordult tőle, indult a kijárat felé. Nóriban bevésődött ez a jelenet örökre, amit nem tudott soha kitörölni a lelkéből az idő.
Pisti tisztán látta a jövőbeni életét akkor. Lemondott az anyjáról.
Az asszony lehajtott fejjel ment a fiai után.
Tomi hozzátapadt Nóri szoknyájához, gondterhelten baktatott mellette. Odanyújtotta a kezét amikor a lépcsőkhöz értek.
– Segítek, el ne ess, fogd meg a kezem.
Kézen fogva mentek ezután az autóig, Tomi kézszorításából megérezte mennyire szorong és fél.
Az anyjuk ott maradt egyedül. Állt az út szélén, nézett utánuk üres, hitevesztett szemmel.
Elment a két gyereke egy idegennel.
Az ő két gyereke egy idegennel, és Isten nem volt sehol, hogy közbeavatkozzon!
Olyanná vált, mint egy kóbor kutya az árok szélén, akitől elvették a kölykeit. Vinnyogva sírdogált az úton ácsorogva jó darabig.
Hazafelé Tomi elaludt. Meggyötört kis arca kisimult az álom alatt. Pisti érdeklődve figyelte merre mennek az új otthon felé, élvezte a kocsi sebességét, elfeledkezve a külvilágról, autóvá változott, és hangos berregéssel vette a kanyarokat.
– Brrr .Zzzz. Brrr.
Tudta, hogy Pisti tízéves, de akkor azt hitte, egy kis óvodás ül mellette.
Lili nyitotta a nagykaput mikor hazaértek. Az asszony ébresztgette Tomit, aki ijedten riadt a nyálcsorgató álmából. Álmosan pislogott, szemlélődött.
Pisti kiugrott a kerti gyepre, pont szemben Lilivel.
– Szia, én Lili vagyok – nyújtotta a kezét a kislány.
Pisti zavarában csak nyelt egy nagyot, de szemmel láthatóan nem kifogásolta a helyet, ahová került.
– Hátő, engem meg Pistinek hívnak – mutatkozott be végül.
Tomi teljesen felébredt, kerge birka módjára kezdte a rohangálását, végig a nagy kerten, át a gyümölcsösbe, a cicák alig tudtak az ámokfutó elől elmenekülni. Nagyon tetszett neki a nagy udvar. Csak akkor hagyta abba a felfedező rohamot, mikor Nóri kiszólt az ebédlő ajtaján.
– Aki éhes az siessen asztalhoz, de gyorsan, mert kihűl az ebéd!
Mint a villám, ott termett a semmiből.
Nóri és a párja, akkor láttak először életükben olyan evést, amit inkább zabálásnak lehetett nevezni, ha helyes kifejezést szerettek volna rá használni..
Megrökönyödve figyelték, hogyan tömik a szájukba a nagykanál tésztákat és nyelik lefelé minden rágás nélkül, szinte fuldokolva. Mintha attól félnének, valaki elveszi tőlük. Vagy csak attól féltek, hogy Nóri rájuk szól.
– Letelt az idő, kanalat letenni!

Jagos István Róbert (szent) Estékre

...és a szavakat felmagasztaljuk,
ahogy az emlékeket, tetteket,
a csikkeket ma nem dobjuk el,
s füstben szövünk szívből fent terveket.

Mosolygunk a tegnapi haragra,
és mosolygunk a holnapi gyászra.
Szemeinkben felhőbe zárt líra
- csókot lehel a sosem létezett lányra.

Kezeket nyújtunk, remegő kezeket.
Talán a hideg, vagy az izgalom teszi:
amit Isten egyszer odaadott,
azt ember, állat, többé el nem veszi.

Mégis, ahogy letelnek a napok,
mintha valami fenségest vesztenénk.
A csikkeket újra eldobálva
tör ránk a gyűlölet és a rettegés.

Sorrendiség

Csikorgott a februári hideg amikor váratlanul meglátogatta Nórit a gyermekvédelemtől az igazgató. Rutin ellenőrzésre gondolt amikor meglátta. Kedves mosolyú magas középkorú nő volt, először Lilivel beszélgetett, aztán Nórihoz fordult és elmondta a jövetelének az okát. 

– Arra gondoltunk a kollégákkal, hogy alkalmas lennél hivatásos nevelőszülőnek. Mit szólsz hozzá? Elvállalod? 

Ferenc elkomorodott. Nem leplezte az aggodalmát.
– Akkor már nem mi döntjük el, hogy ki kerül a családba? Bárki, akinek hely kell gyorsan, mondjuk cigánygyerek is?
Az igazgató értette a kérdés súlyát, őszintén válaszolt rá.
– Igen, nyolc gyermeklétszámig lehet befogadni, ha gyorsan kell elhelyezni, elsősorban a hivatásoshoz kerülnek. Ne felejtsük el, hogy ezért jár is valami, tisztességes fizetés és a végén nyugdíj. A kérdésére válaszolva, igen kihelyezhetünk roma származásút is. De nincs ugye diszkrimináció a családban? Mert az nem tudjuk tolerálni.
– Nincs a részemről kizáró ok a cigányság ellen, akik dolgoznak becsületesen, azok ellen nincs, de... jól van... nem én döntök! Idegesen felállt az asztal mellől, elnézést kérve kiment a szobából.
Nóri sem tudott válaszolni azonnal a felkérésre, megköszönte a bizalmat, de gondolkodási időt kért. Már akkor abban a pillanatban átvillant rajta, ha elvállalja a megszerzett nyugodt élete fenekestől fel fog fordulni. Nyolc gyerek nagy kihívás.
Sose jutott eszébe addig, hogy több gyereket hozzon ki az Intézetből, úgy gondolta, elég egy, legfeljebb kettő, hisz tudta, hogy minden gyermek egy felnőtt törődését igényli. Ahhoz, hogy meg tudja érteni a megbolydult lelküket idő és türelem kell. Nem darabolhatja ezer felé magát. Na, meg ott volt a saját családja, velük is törődni kellett. Elhúzták előtte a mézesmadzagot. Biztos megélhetés és nyugdíj. Reggelig gondolkodott, azután másnap délután felhívta az Igazgatót, igent mondott. Nyugdíj, varázsszó, ami elgyengítette. Nem volt falun munkahely és a hagyományos nevelőszülőknek dolgozni kellett, mint egy normális családban. Ferenc nem örült a döntésnek.

-- Annyi terhet cipelsz a válladon és most még rakod a többit a tetejére. Mást kell kitalálni, nem igaz, hogy nincs más megoldás, hogy öregségedre jogosult legyél az ellátásra. 

Tudta, hogy igaza van. Féltette Lilit is, mert olyan időszakban volt, amikor teljes figyelmet igényelt az iskolai problémái miatt. Mégis másként döntött, a jó ég tudja miért, nem csak az öregkori nyugdíj motiválta, valami nagyszerű életcélt látott maga előtt kibontakozni. Egy csodálatos képet, amiben ő egy angyal, aki megmenti, segíti a bajba jutott kis árvákat. Ferenc végül kényszeredetten jóváhagyta a döntését.

 – Te tudod, mit bírsz el, na meg a nyugdíj, az jó lesz ha megöregszel. 

Aláírta a hivatalos papírokat. Egy hónap se telt el, amikor szóltak, menjen be az Intézetbe és ismerkedjek meg két fiúval, akiket hozzá szeretnének kihelyezni. Lilivel megbeszélte, hogy elképzelhetően bővül a család két fiúval. Nem látszott boldognak. Amikor az első látogatásról hazament, Lili kíváncsian kérdezgette. 

– Na, milyenek a fiúk, meséljél már!

– Hát nem is tudom, csodabogarak, – sóhajtott fel eléggé bizonytalanul. – Emlékszel a filmre, amit néztünk, Az Istenek a fejükre estek- re, abban volt egy busman, aki végig rohangálta a filmet egy kólásüveggel. Ilyen kis busmant ismertem meg ma. Nem tud beszélni, csak klappog... csak a szemei... – elhallgatott, mert félt elmesélni mit látott. 

– Folytasd már, mi a baj? – követelődzött Lili.

 – A tejfogai feketére ki vannak rohadva, nagy hasa van, ceruza lábai, a fekete haja összevissza nyirkálva, mit mondjak, csodabogár. Valami nagyon nem stimmel körülötte. A testvére is érdekes, fura szerzet. 

– És mégis haza akarod hozni őket? – ámult el Lili.

– Ez nem kérdés, igen, haza. Itt a helyük. Már holnap készítem a szobájukat. Eleget szenvedtek, érzem, hogy nagy a baj náluk. 

Öröm helyett mély szomorúságot érzett legbelül ahogy visszagondolt rájuk. Lili aggódva figyelte mert észrevette, hogy nehezen hozta meg Nóri a döntést. – Nekem muszáj őket szeretni?

Elcsodálkozott a kérdésen. Mielőtt felelt, önmagának is feltette ugyanazt a kérdést. Tényleg, hogy is van ez a szeretettel? Egy nevelő tud úgy életteret adni a saját otthonában, ha nem alakul ki benne szimpátia, szeretet? Ez itt nem lakásotthon, ez itt, az ő otthona, a magánszférája, ami tele van kiskorától gyűjtögetett emlékekkel, a kis csipketerítők, a hímzett párnák, a könyvei, a rajzai, hóbortjai emléktára. Holnaptól ez a világ megszűnik, átvonul rajta egy tornádó, ami szétbontja az idillt. A ház csendje megszűnik, a meditációk elmaradnak, át kell értékelni a sorrendiséget, a fontossági sorrendet. Átértékelte. Látta a lelki szemeivel, hogy ott kullog a sor végén a családja. Rájuk jut e majd elég ideje? – Majd megoldja, hogy ne legyen baj! – nyugtatta magát, mert erősen élt benne, hogy Isten erre a feladatra tartotta életben.

– Nem muszáj Lilike, szeretni sose muszáj, de elfogadni, segíteni őket igen. Lehet, hogy csak megkedveled őket, nekik az is elég most. Lili elvonult a kuckójába, de elő-előjött újabb kérdésekkel.

– Nagyon buták, anyu, milyen a hajuk színe? Miért kerültek be, azért amiért én? Alig győzött válaszolni. Elmondták neki a bekerülésük előzményeit, de a két gyerek jellemét nem volt idje megismerni. Az első találkozás élt benne elevenen. A két fiú, mint a tűz és víz, a kicsi sötét, tépett hajú, az idősebb csigába göndörödő, szőkés barna hajú, nagy kék szemekkel. Ültek az ágy szélén, mint két megriadt veréb a rőzsecsomó tetején.

– Keresek én itt két nagyfiút, Pistit meg Tomit, hozzájuk jöttem látogatóba – próbálta megtörni a várakozó csendet ami fogadta amikor belépett hozzájuk a szobába.

Összenéztek a tekintetükkel kommunikáltak egymással, talán arról, hogy ez az asszony akiről beszélt a gondozó. Tomi billegett izgatottan az ágy szélén.

– Mi vagyunk azok, asziszem... – szólalt meg tétován Pisti.

Tomi idegesen felugrott, elkezdett fel-alá rohangálni közben érthetetlen hangokat adott ki magából. Nézte egy darabig, hátha elfárad és lenyugszik. De nem fáradt el. Pistivel kezdett el beszélgetni, vagy helyesebben beszélt hozzá. A fiú némaságba burkolódzott, nagy kék szemeivel pislogás nélkül figyelt rá. Felmondta a kötelező mantrát, hogy honnan utazott oda, hol lakik, mesélt a családról. Tomi rohangált, mint egy eszelős. Kellemetlen perceket élt át, kinyitotta a táskáját, odaadta nekik az édességeket. Nem nyúlt egyik sem a csokihoz. Nem kísérletezett tovább, felállt, elbúcsúzott tőlük. Az ajtóhoz érve még visszaszólt.

– Vigyázz magadra Tomi, ne olyan sebesen futkározz, még összetöröd magad!

Mielőtt elhagyta a befogadó otthont bement az otthonvezetőhöz

.-- Nagyon sajnálom Mariann, de nagy ellenállást közvetítenek felém.

-- Adj nekik időt Nórika. Legyél türelmes.

Két nap múlva újra meglátogatta őket. Angéla az egyik gondozó elébe ment és odasúgta.

– Jó hogy itt vagy, úgy látszik mégis várnak a fiúk. 

-- Nagyon jó hír. Köszönöm.

Tényleg örült, egész úton azon hezitált, hogy értelmetlen erőlködés ez az ismerkedés. Az első benyomás mindent eldönt, azután vagy működik vagy nem.

– Na, ugye, nem hívtatok, de én eljöttem! – köszönt rájuk nevetve mikor belépett a szobájuk ajtaján. – Remélem, jól vagytok?
Aznap elkezdődött köztük egyfajta kommunikáció. Vitt sok fényképeket, magyarázta melyiken mit láthatnak. Jó ötletnek bizonyult, segítettek a képek oldani a bizalmatlanságukat. Tomi is lelassított a körözésben, sandán meg-megnézett egy fotót, de mintha kiszabott kilométert kellene teljesítenie, újra és újra kezdte a maratoni keringést a szobába.
Sürgette az idő, nem tudott velük sokáig lenni.

– Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Szeretném, ha hozzám költöznétek arra az időre míg anyukátok helyzete jóra fordul. Jövő héten találkozunk az elhelyezésin. Ott lesz anyukátok is, tudtok vele is találkozni. Majd ott megbeszélünk mindent. Rendben? – mosolyogva megcirógatta Tomi kócos fejét.– Egyedi frizurád van, ki a fodrászod?

– Az anyám – morgott Pisti halkan – nincs nekünk fodrászunk. Sose tellett rá.

Katerina Forest: Ím itt az ember

Szürke rongytakaróba bújt a nap
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.

Tajtékzó hullámon olajfolt, ring
mint halotti lepel, már nem int
feléd , nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.

Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket

Ím itt az ember, ki pusztít, nem teremt
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se felel.

Menj vissza a lepra telepre!

Lilike és Nóri élték az összeszokás az együttélés időszakát. Lili rendszeretete a nullával volt egyenlő. Szerencsére nem az a típus volt Nóri, aki epilepsziás görcsrohamot kapott, ha a csipketerítő egy centiméterrel arrébb volt leterítve. Sőt, kimondottan szerette, ha látszott a lakásban, hogy élnek benne. A józan ész határain belül voltak elvárásai, soha nem hagyta másnapra amit aznap meg tudott csinálni. Az este mindig úgy érte, hogy rend volt a konyhában, fürdőszobában. Ismerte Lili múltját, nem volt felkészületlen, mégis a szívbajt kerülgette eleinte. Lili boldog volt, folyton rohant ki az udvarra, aztán be a házban, dübörgött utána a becsapódó ajtó, amit mindig nyitva hagyott. Nóri türelmesen tanította az élet fontos dolgaira. Hogyan kell fogat mosni, miért kell mindennap fürödni, illő a sötét hajzuhatagot megfésülni. Lili boldogan rendezgette kicsi szobáját, amiben egyre több kincset gyűjtött össze. Játszott, de mindent széthagyott maga után, Nóri meg kénytelen volt pakolt utána, amikor már az ajtón se tudott bemenni hozzá.
Lilinek nem voltak nagy igényei, egyszerű dolgok tették napról napra boldoggá. Amikor a papa kenyérért ment a pékségbe, neki külön vett egy illatozó friss cipót. Ilyenkor elvonult, senkivel se tárgyalt, míg mind meg nem ette az egészet. Ha megkérdezték tőle, mi legyen az ebéd, sokáig mondta csillogó szemmel:
– Csirkeláb pörkölt.
Nóri ezért sokáig még szülinapra is megfőzte a sok finomság mellé, míg egy nap Lilike figyelmeztette – Jól van már anyu, elég a kirántott husi magában, ne főzz csirkelábat!
Ferenc örült a legjobban a hírnek, nem kellett a továbbiakban a húsboltban magyarázkodni.
– Sok a cica, kezét csókolom, van csirkeláb?
Az otthoni élet nagyon megváltozott Lili érkezésével, sokszor volt különleges nap ami színessé tette a hétköznapjaikat. Nóri és Ferenc órákat duruzsoltak, hogyan segítsenek a kis kelekótyán úgy, hogy ne érezze tehernek a sok útmutatást.
Egyben rájöttek arra is, hogy a figyelem középpontjába kerültek: a falu felfigyelt rájuk, ki az a kislány, akit mindennap kísérgetnek az iskolába?
Figyelniük kellett minden részletre, jobban mint az édes családoknál. Sok segítséget kaptak az Intézettől, kiváltkép Lili kijelölt hivatásos gyámjától, ő volt számukra a biztos pont, akire mindenben lehetett számítani. Eljött az a nap is, hogy Lili bejelentette, nem kell kísérgetni az iskolába.

Lilinek az anyák napi őszintesége, nem várt hatást váltott ki.
Szegény kislány akkor még naivan azt hitte, bízhat a frissen szerzett barátokban. De nem így történt. Lilitől elfordultak az osztálytársai, akiket eddig barátoknak hitt, összesúgtak a háta mögött.
Megérezte, hogy baj van, megpróbálta visszahódítani őket. Sok cukorkát vett a zsebpénzén, osztogatta. Somfordált utánuk, mint egy kiskutya. Rájött idővel, hogy ki az aki ellene hangolja a többit. Bezzeg gyerek volt az osztályban és természetesen osztályelső, a rajz tanár lánya.
Az anyák napja után egyik napról a másik napra lett Liliből célpont. Szövetkeztek ellene Bezzegke hívei, mindennap borsot törtek az orra alá. Lilike jegyei romlottak, már nem volt olyan lelkes. Otthon sokat panaszkodott.
– Fáj a gyomrom anyu, nem akarok iskolába menni!
Nóri elvitte orvoshoz. Egy hétig otthon pihent. Újra elindult iskolába, újra beteg lett. Nóri felhívta az osztályfőnököt, hogy nézzen utána, valami nincs rendben Lilike körül, nem tudja mire vélni ezt a nagy változást.
Lili segített megoldani a gordiuszi csomót. Egyik nap sírva ment haza.
– Engem már nem szeretnek, mert megmondtam az igazat! Ma azt kiabálták utánam, hogy leprás vagyok, menjek vissza a lepratelepre! – kiabálta, közben hullottak a könnyei – Minden gyerek gonosz, nem akarok ebbe az iskolába járni!
Vigasztalni se lehetett, elhárított minden közeledést. Nóri felhívta az egyik szülői munkaközösségi tagot, akit jól ismert, hogy tud-e valamit a gyerekekről, mi zajlik most az iskolában? Az értetlenül hallgatta Nóri kétségbeesését. Végül megígérte, hogy megpróbál utána járni a dolognak.
Másnap hívta is telefonon.
– Holnap este rendkívüli szülőértekezlet lesz Nórikám, szülőkkel, gyerekekkel. Megbeszéljük közösen, mi a baj, mi történt köztük, ez így lesz tisztességes. Már leszerveztük a tanító nénivel.
Lili félve indult a szülői értekezletre. Nóri meggyőzte, hogy fontos ott lennie, nem alázhatják olyanért, amit nem ő követett el. Ő nem hibás a sorsáért, ő még gyerek.
Mindenki ott volt, szülők, gyerekek. A tanító néni megkérte őket, hogy üljenek le körbe, hogy lássák egymást. Elmondta, hogy miért hívta össze a rendhagyó szülői értekezletet, azután a gyerekek felé fordult.
– Addig nem megyünk innen haza, amig nem látunk tisztán. Addig amíg nem mondjátok el, hogy hírtelen mi bajotok lett Lilikével? A nevelőanyukája jelezte, hogy kiközösítettétek.
Bezzegke talpnyalói sorra elkezdték a vádakat.
– Hazudott nekünk! – szólt be az egyik cigány kislány.
– Affekta! – kiabált a másik.
– Mindenkinél okosabbnak tartja magát! – hallatszott hátulról.
– Tudálékos majom, pedig részeges az anyja – röhögött fel egy másik hang mellette.
– Játssza a fejét, pedig csak egy állami gondozott! – szólt be egy fiú, nem akart kimaradni a brancsból.
Ez már sok volt Nórinak, már szólni akart, de Lili megelőzte. Felállt a székéről és körbenézett a vádlóin, mindent egy lapra tett fel. Már nem érdekelte, hogy örökre elveszíti mindnek a barátságát.
– Lehet, hogy játszom a fejem, de ez csak azóta baj, mióta tudjátok az igazat! Én nem tehetek róla, hogy állami gondozott vagyok. Az anyám tehet róla! Ti nem vagytok igazi barátok, már sohase lesztek! El akartam menni ebből az iskolából, de nem megyek, azért se, csak hagyjatok békén! – a hangja a végén már sírásba csuklott.
A szülők szomorúan hallgatták, volt aki lehajtotta a fejét, volt aki szúrós szemmel nézte a saját gyerekét, hitetlenkedve, képtelen volt elhinni hogy  gyermeki gonoszság uralkodik benne.

A teremben végül kivétel nélkül minden szülő elítélte ahogy Lilivel bántak. A tanítónő felkérte az osztályt, hogy aki benne volt a kiközösítésben egyenként kérjen bocsánatot.
– Szégyelljétek magatokat, hogy a bizalomra ilyen reakcióval válaszoltatok. Megértelek Lili, hogy el vagy keseredve, én is el lettem volna a helyedben. A barátság nem csak a jó helyzetekben erős, hanem a rosszban is, sőt akkor mutatkozik meg igazán, ki is az igaz barát. Na, rajta, ki lesz az első?
Kényszeredett bocsánatkérés után vége lett a találkozónak. De ez már Lili lelkét nem tette helyre, eltört, kettétört a kapocs köztük kijavíthatatlanul.
Lili elhúzódott tőlük, egyedül maradt. Még ha közeledtek felé, akkor se bízott meg egyikben sem, mosolyogva hárított és nem avatkozott az osztály mindennapi életébe. Minden erejét a tanulásra összpontosította, eldöntötte, hogy sokra viszi az életben. El akart jutni az egyetemig.

Baranyi Ferenc : Hozzájuk menni

 

Oly könnyű volt az est és oly nehéz most

a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,

akárha fennen berregő borúval

repülőgép szállana könnyű szélben…

Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón

kicsinyeit szólítva réce kószált,

megmotozván az abrak-törmeléket,

amit hántáskor otthagyott a jószág,

a frissenvágott széna illatától

dalos mámorba bódultak a tücskök,

a kakukfű-borított árokparton

cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,

a szundikáló, messzi gulyarétről

parasztszekéren érkezett az este,

vacka felé cihelődött a nap már,

a dombok mögé fáradtan hevert le,

és Bokros bácsi lassú mozdulattal

pára-homályos poharakba töltött,

komoly szóval nemesre szégyenített,

hogy az ég alja is belevöröslött.

Hozzájuk kéne menni. Évek óta

a törpe gondok mákonyában élek,

zsúfoltságában tetszelgő világom

benépesítik “fontos” semmiségek,

már évek óta ócska kis pribékek

lényegtelen ütésein borongok,

vagy vélt barátok vállveregetése

miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,

már úgy vagyok, mint pille-nők körében

magát fölös fölénnyel kellető hím,

miközben szégyenítő szél süvölt át

üres szívem kietlen jégmezőin,

hozzájuk kéne menni, teljes esték

nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,

s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól

bátran telis-telire részegülni,

olyan gondokkal gazdagodni náluk,

mikért méltó a töprengés, a méreg,

s olyan hitet kérni útravalóul

mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,

hozzájuk kéne menni, visszakapni

mindazt, amivel egykor elbocsátott

a falvak népe, rám is bízva gondját,

hogy tisztességgel adjak róla számot.

Bizonytalanság

Eltelt pár hét, az anya tudta, hogy le kellene venni a gipszet Pisti karjáról. Tudta, de nem volt pénze, hogy elutazzon a városba. Kereste a cigány embert, vigye be őket újra. Úgy nézett rá mintha életében akkor látná először.

-- Bevinném én, de az autó is rosszalkodik, meghát a benzint se agyák ingyen. Mér nem kér utazásit az orvostól? Az ingyen van.

 Megfogadta a tanácsot, bementek az orvoshoz másnap. De az orvos Tominak nem adott, csak Pistinek és neki.

A kisfiút nem akarta otthon hagyni egyedül, ezért több liter vízzel felszerelve elindultak, hogy negyven kilométert gyalogoljanak a városig.

Hat kilométer után a kisebb fiú már vánszorgott, a víz is elfogyott. Az anya dühös lett a gyerekre, de aztán győzött a józan esze, rájött hogy a fiú nem bírja ki az utat.
Visszafordultak. Mentek haza. Nem beszélgettek. Az anya közömbös arccal ment elől, diktálta a tempót. Néha dühösen belerúgott egy-egy kavicsba – Talán levágom én a gipszet, nem olyan nagy kunszt az – motyogta maga elé. Mikor hazaértek mégsem merte levágni Pisti karjáról a gipszet, ami már olyan szürkévé érett rajta, mint az utca pora.
– Ha nem segít megoldani a problémát, állami gondozás lesz a vége – fakadt ki a családsegítő, mikor megint felkereste a családot – Dolgoznia kell, gondozni becsületesen a gyerekeit. A gyerekek hétfőtől kezdhetik az iskolába óvodába járást.
Minden jó volt egy darabig, leginkább azért, mert volt újra ingyen ebédjük.
Az anya nem kereste fel a munka miatt a megadott címeket, kevéske segélyből tartotta fent magát. Eldöntötte, hogy minél hamarabb elköltöznek onnan. Nem szerette a falut, ott mindenki figyelte őket. Azt sem, hogy nem tudott az utcán hozzájutni semmihez. Városban nem hal éhen az ember, a kukák teli vannak tömve ruhákkal, élelemmel. A buszmegállókban egész szál cigaretták vannak szétdobálva. Nem élet ez neki. A Hivatal meghozta a döntést egy hónap múlva. Intézetbe viszik ideiglenesen a gyerekeket.
Pisti és Tomi ballagott hazafelé a faluból, amikor megláttak egy személyautót a házuk előtt. Megismerték a hivatalból Erzsike nénit, aki két idegen asszonnyal és az anyjukkal beszélgetett. Mikor közelebb értek meglátták, hogy az anyjuk sír. Már ők is sírtak, rájöttek, hogy elviszik őket, nincs tovább számukra kegyelem.
– Ha elviszik a gyerekeim, vízbe ölöm magam! – fenyegetőzött az anya. Mindhiába, nem ijesztett meg vele senkit.
Beültek az autóba, körülbelül egy órát utaztak. Tomi végig szipogta az utat, szeméből meg-megindult a könnypatak, odabújt félve a testvéréhez. Pisti sovány arca még hófehérebb lett, nagy kék szemeit tágra nyitotta, figyelte a tájat. Tudta hová viszik, ő már volt Intézetben pár hónapot, akkor is az anyja miatt. Emlékezett arra a novemberi napra, amikor egy férfi érte ment a lakásukba.
– No, fiam, megegyeztem anyáddal, elkísérsz a távoli városba. Nem jó egyedül utazni.
– Menjél nyugodtan -- biztatta az anyja -- a kíséretért kaptam kétezret, lesz kajára pénzünk.
Akkor még nem értette, miért kell egy fiatal gyerek kíséretnek egy idős férfi mellé. Viszolygott az ember, kutakodó apró szemeitől, attól is, hogy folyton simogatta a tarkóját. Mikor megérkeztek a temetőbe már kora délután lett, eleinte csak sétáltak, a férfi egyre idegesebben figyelte a környéket. Aztán elindult vele a ravatalozó felé. Emlékszik, hogy valami miatt már nagyon félt tőle, mert egyre különösebben viselkedett. Olyanokat magyarázott neki, hogy – "Nem kell félnie, nem lesz semmi baj"Beszélt, egyfolytában, mintha félt volna a csendtől. Hízelgett, ígérgetett. Többször megemlítette, hogy mindig ad pénzt, ha elkíséri ezután.
Akkor találkoztak két rendőrrel, ki tudja miért járták végig a temetőt, talán mert loptak a sírokról. Őket is igazoltatták, a férfi zavartan válaszolgatott, nem tudott egyértelmű választ adni, például arról, hogy ki ő neki.

-- A barátom fia, megyünk a nagyanya sírjához.

Nem értette miért hazudik, kicsúszott a száján az igazság.

-- Nem ismerem a bácsit, pénzt adott a kíséretért anyámnak.
Bevitték Pestre az átmeneti Otthonba. Az anyját pár nap múlva megtalálták. Könyörgött az anyja, haza akarta vinni mindenáron. Nagyon szigorúak voltak vele, mivel gyermekveszélyeztetést okozott amikor elengedte egy ismeretlennel.
– Megérkeztünk fiúk! – szólt hátra az egyik kísérő mikor megállt az autó. 

Aznap fürödtek, tiszta ruhát kaptak. Másnap az orvos megvizsgálta őket, levették Pisti kezéről a gipszet.
A karja a túlhordott gipszkötéstől görbe maradt.
– Hool vvan aanyu? – sírdogált Tomi sűrűn.
– Teltek a hetek, lassan megszokták az új helyet ahová kerültek. Nem unatkoztak, odabent mindennap történt valami furcsaság.
Bement látogatni az anyjuk.
– Hazajöttök, csak munkát keresek. Nincs falun nekem való meló, az a baj – próbálta vigasztalni a fiait.
– Hát menjünk vissza Pestre – nézett a szemébe határozottan Pisti.
– Hova? Nincs hova fiam, nincs már nekünk ott lakásunk – hajtotta le a fejét az anyja.
Bele túrt a zsíros ápolatlan hajába, szórakozottan nézett maga elé. Eszébe jutott, hogy csak útiköltséget kapott, hogy meglátogassa a fiait. Nem telik belőle egy doboz cigire se. Talán a busz-pályaudvaron ha korábban kiér, több napra való csikket össze tud szedni. Mikor megérkezett, akkor is felszedett néhányat. A legjobb a felszálló peron. Van, aki eldob egy egész szálat is, ha befut az a busz, amire várt.
– Megyek akkor, nem akarom lekésni a járatom – kapta össze magát hirtelen és felállt.
– De hát még csak most jöttél? – ámult el Pisti.
– Dolgom van a városba, ne értetlenkedj – szólt rá mérgesen az anya és kapkodva búcsúzott.
Reggeliztek amikor közölte velük a gondozó.
– Nemsokára jön egy néni hozzátok.
– Minek jön? – kérdezték meg egyszerre ijedten.
– Csak úgy, meglátogat benneteket. Lehet, hogy hozzá mentek ki, amíg anyukátok eldönti, hogyan rendezi le a sorsát.
Pisti nagyon elkomolyodott, majd határozottan visszaválaszolt.
– Az én anyám egyedül nem tud dönteni, én szoktam neki segíteni minden döntésben.
Aggódva vették észre, hogy ezután a fiú teljesen befelé fordult, szótlanná vált. Tomi ezzel ellentétben folyamatos dühkitöréseket provokált, egy perc nyugta nem volt körülötte senkinek.

Katerina Forest: Déja vu

Mintha jártam volna itt, ezen az úton,
botlik lábam, mint akkor a félre gördült köveken.
A távoli templomtorony ugyanott, és a korhadt
faág is szemembe csap, sírni szeretnék.
Az érzések szorítják szívem, hát igen,
emlékszem már mindenre.

Mintha két életem lett volna eddig, már
jártam itt, szaladtam, mint gyermek anyám elé,
és ott a deszkakerítés mögül mordult felém
a fehér házőrző kuvasz, s én futottam át
a túloldalra, az orgonák alá, sírni szeretnék,
mert emlékszem már mindenre.

A rozzant kapu is itt van, már láttam valamikor,
a kilincse vasból, a széltől nyikorogva
mozdul, hívogat, lépjek át rajta, vissza
a múltamba, ott vár egy másik világ.

Megyek hát az ösvényen, hol lábamhoz
simul a múlt virága, a bokrokról mézharmat fürdeti
arcom, s nézem a házat, az ajtó csipke függönyét,
ami lassan kúszik a térben, mögötte sziluettként
halott anyám integet felém... vár engem.

Már jártam itt, érzem ismerős minden,
sírni szeretnék, lepke lettem, szárnyaim
véresre verdesik lelkem. Már emlékszem
Mindenre.