Sára amikor felért Pestre egyenesen a szervizbe ment átvenni az autót.
– Jól van öreglány, ügyesen hazahoztál! – ütögette meg a motorháztetőt, mint régen apja tette egy- egy hosszú út után.
Az anyja boldogan újságolta, hogy csak a szét adta a hírét, hogy eladja a lakást, máris van rá vevő. Sára míg hallgatta az anyját, nézte a zsúfolt kis ebédlőt. Arra gondolt, biztosan hiányozni fog neki ez a hely, ahol felnőtt, bármennyire utálta mindig a panel összezártságát. Mégis csak ennek a lakásnak a falai közt nőtt fel. Aztán eszébe jutott Róza telefonja: „ Ja, nem megyek veled, tudod a barátom is szabadnapos, ezért ma inkább vele leszek. De ugye nincs harag?
Nem lett felhőtlenül boldog, hisz így nem lett senki, akivel meg tudja beszélni a dolgait. Az anyjával még nem akart róla beszélni. Ki tudja, mit gondolna róla, ha elmesélné az egész hihetetlen históriát, amibe belekeveredett. Nem akarta elrémiszteni sem feleslegesen. Mikor megreggelizett egy puszit nyomott az anyjának és már búcsúzott is tőle.
– Sietek, ne haragudj, de hétvégén újra jövök! – mondta bocsánat kérően. – Vigyázz magadra addig is, tudod, nagyon örülök az öreg verdának. Nem leszek már időhöz kötve. Csak egy szavadba kerül és jövök, ha szükséged lesz rám azonnal, még éjszaka is!
Megkönnyebbült, amikor kiért a városi forgalomból, elfáradt a koncentrálástól. Görcsösen figyelte a forgalmat, szuggerálta a mellette elsuhanó autókat. Megállapította utólag, hogy nagyon bátor volt, amikor minden előzetes gyakorlás nélkül autóba ült. Nem haza ment, úgy döntött, felkeresi a gyámhivatalt.
Lekanyarodott a központi épület parkolójába. Az első emeletre kellett felmennie. A folyosón legalább tízen várakoztak a gyámhivatal ajtaja előtt. Sorszámot húzott, figyelte a monitort. Érezte, hogy lámpalázas lett, azt is elfelejtette, amit előzőleg kigondolt, hogy mit fog mondani, ha bejut.
Az iroda, ahova belépett, teljesen hétköznapi berendezésű volt, semmi extrát, semmi hivalkodót nem fedezett fel benne. A nagy barna íróasztal mögött egy középkorú nő ült.
– Foglaljon helyet! Miben segíthetek? – kérdezte a nő, míg feltolta az olvasószemüvegét a feje búbjára. A szemüveg aranykerete koronaként csillant meg a barna hajában. Sára az ügyintéző mögötti polcon felhalmozott aktahegyekre nézett, bizonytalanul beszélni kezdett.
– Szeretnék egy kérdésben tanácsot és egyben segítséget kérni.
Nagyon ügyelt arra, hogy a történetéből kihagyja a hihetetlen részeket, csak a család tragikus helyzetéről beszélt, a két gyerekről, és arról, hogy őt kérte meg a halálos ágyán az anya, hogy kísérje figyelemmel a gyermekei sorsát.
– Ön közeli ismerőse a családnak? – érdeklődött a hölgy.
– Természetesen, igen – mondta ki a fél igazságot Sára.
– Mire gondolt? Mégis, hogyan gondolta a felügyeletet?
– Addig, míg az apa börtönben van, szeretném az életüket figyelemmel kísérni.
– Ez így nagyon szép, de kivitelezhetetlen. Ha az apa ezekre a cselekedetekre fogható volt, beszámíthatatlan jellemű. A gyerekekre nézve hosszú távon se biztonságos. Az lesz a legjobb, ha idővel az örökbe fogadják őket.
– Nem érti, pont ezt nem akarom! – emelte fel Sára a hangját. – Kérem, gondolja át. Nem igaz, hogy nem tudnak segíteni.
Az ügyintéző visszacsúsztatta az olvasószemüvegét, és kérte Sárát, hogy mondja meg a szülők és a gyerekek nevét.
– A szülőkét tudom – akadt el hirtelen Sára hangja.
– De jó ismerősük, azt mondta – nézett kétkedve a nő.
– Igen, ez így van, a szülőknek. A gyerekeket nem ismerem még.
Az ügyintéző átment a másik helyiségbe, telefonált. Mikor visszament, egy nyomtatványt nyújtott át.
– Ezt töltse ki, amit elmondott a családról, rendben van. Sajnos van egy kis gond a gyerekekkel. Reggel kiszöktek az Otthonból. Keresik őket. Átkértem az adataikat és a fényképeket. Tessék, itt vannak! A nyomtatványon tüntesse fel az összes kért adatot, elérhetőséget. Ha előkerülnek a lurkók, megismerkedhet velük. De a látogatásoknak feltételei vannak. Környezettanulmányt és pszichológiai tesztet készítünk önnel. Ha minden rendben, akkor nincs akadálya a segítségének, de csak hivatalos keretek közt lehetséges. Kérem, gondolkodjon el a befogadásukon, az lenne a legegyszerűbb és a legbiztonságosabb.
Sára megköszönte, és megemlítette, hogy nem vinné haza a nyomtatványt, kint a folyosón kitölti, és beadja azonnal, ha lehetséges.
Az ügyintéző mosolyogva rábólintott. Kiment a folyosóra, emlékezett, hogy látott bőrüléses fotelokat, asztalokat az egyik beugróban. Szerencséje volt, le tudott ülni. Szétnyitotta a nyomtatványt, és a papírok tetejére kitette a két fényképet. Azon a napon készültek, mikor bevitték a két kislányt az átmeneti otthonba. Kezébe vette külön-külön a képeket, látta, hogy a két szőke kislány pillantása tele volt félelemmel, amikor a fotók készültek róluk. Megdöbbent, mert rátört a felismerés, hogy már látta őket. De hol? Hisz eddig még azt sem tudta, milyen gyerekekről van szó, azt sem tudta, hány évesek, fiúk vagy lányok, akiket állítólag fel kell nevelnie. Még jó, hogy az ügyintéző elfelejtett rákérdezni.
– Az álmom... ott is két kislány volt velem, ugyanilyenek, mint ez a kettő. Álmomban nagy veszélyben voltak, nem csak ők, én is. Milyen helyes kislányok, és milyen szerencsétlen életük lett! – sóhajtott fel, míg forgatta a kezében a fotókat. – És most hova indultatok lányok? Túl kicsik vagytok még, hogy egyedül fedezzétek fel a világot.
Hirtelen összehajtotta a nyomtatványt és a táskájába csúsztatta a képekkel együtt. Felállt és elhagyta az épületet.
Nem ért el az utcán parkoló autóig, amikor visszahívta a gyámi ügyintézőt.
– Bocsánat, hogy nem adtam be a nyomtatványt. Nem gondoltam meg magam, de mielőbb döntök, meg kell ismernem a két kislányt.
– Még nincs hír róluk, sajnos. A Bartók Béla 101-be menjen, ott van a befogadó, beszéljen Sós Tibornéval, ő a vezető. Vele tarthatja a kapcsolatot. Odaszólok neki. Remélem, még ma meglesz a két világjáró. Nagyon aggódunk értük!
Mikor az ötvenes éveiben járó ügyintéző letette a telefont, maga sem értette, miért adott ilyen bizalmat és egyben felhatalmazást Sárának. Az ő szent feladata mindenekfelett a gyermek javát szolgálni. Most nem a jogi utat követte, tudta, és mégis úgy érezte, hogy helyesen cselekedett. Átérezte Sára felelősségtudatát, ami szerinte az anyának tett fogadalomból származhatott. Azon se lepődött meg, hogy Sára nem írta meg a kérelmet. A hirtelen elhatározások soha nem vezetnek eredményre. Ez meg nem egy bemutatóra szóló színházjegy. Jobb esetben egy életre, rosszabb esetben is több évre szóló elkötelezettség. Bizony idő kell a jó döntéshez. Sára szimpatikus lett számára. Felállt az íróasztalától és hívta az Otthon vezetőjét. Jó volt az egész délelőtti ücsörgés után az irodában sétálgatni.
– Marika, odamegy hozzád egy fiatal nő, a neve, várj... felírtam, Závori Sára... – és elmondta a találkozását Sárával.
– Úgy gondolom, segíteni kéne a hölgynek, hogy ismerje meg a két gyereket, sokat jelentene abban, hogy eldöntse mit vállal el az érdekükben. Ha szerencsénk lesz, a két kislány olyan emberhez kerülhetne, akinek elkötelezettsége van irántuk, nem egy vadidegenhez. Ismerte a szüleit, sőt, ahogy nekem nemrég elmondta, a lányok édesanyjának a halálos ágyánál tett fogadalmat, hogy figyelemmel kíséri a fejlődésüket.
– Rendben van. Beszéltem a pszichológussal, pont ma lett volna foglalkozása a két kicsivel. Ha előkerülnek, valahogy meg kell beszélni velük azt a tragédiát is, ami érte őket.
– Ahhoz meg kell találni először őket!
Az ügyintéző elbúcsúzott a vezetőtől, kikapcsolta a mobilját. Az ablakhoz lépett, elgondolkodva nézte az utca forgatagát, a sárguló leveleket a fák tetején, amiket egy-egy hirtelen fuvallat könnyedén lekapott az ágakról és hátára véve átrepítette őket az utca túloldalára.
– Minél hamarabb, míg nem lesz valami baj velük. Hűvösek az esték.
Sára közben úton volt az Otthon felé. Csak az járt eszében, hogy a gyerekek bajban vannak, meg az álom, ami most intenzíven előtérbe került a gondolatai közé.
– Valami összeköti az álmot a valósággal... talán a tisztás! – a kivilágított tisztásra gondolt egyfolytában, amin a két gyerekkel át kellett jutnia. Lehúzódott az út mellé, telefonált Zsoltnak.
– Megőrülök! Mondd meg, mit csináljak? – és eléggé zavarosan beszélni kezdett, egyszer az álomról, aztán a két szökésben lévő gyerekről. Arról, hogy valami miatt, nagyon rossz érzése van.
– Várj, szólok a többinek, várj meg a gyermekotthon előtt bennünket... és vegyél mély levegőt, az idegesség semmivel nem visz előre! Gondolkodj addig, nézz körül, merre mehettek. Gondolkodj úgy, mintha gyerek lennél, mintha te indulnál el csavarogni, merre mennél? Félóra, ott vagyunk! Nyugi!
Zsolt szavaitól kissé megnyugodott, elindult újra a megadott címre. Nagy, szürkére festett kétszárnyas faajtó mellett látta meg a táblát: Gyermekvédelmi Központ Befogadó Otthona. Csengetett. Hirtelen tárult fel az ajtó, a kilépő kék köpenyes asszony csalódottan nézett rá, nem őt várták.
– Sós Tibornét keresem, a gyámhivatalban adták meg a nevét, és a címet, hogy idejöjjek.
Az asszony beengedte, mutatta, hogy üljön le a társalgóban. Míg várta a vezetőt, alaposan körbenézett, hova került.
– Tisztaság van és rend, semmi fölösleges, ami zavaró lenne – állapította meg –, ugyanolyan prűd minden, mint a hivatalban, ahonnan odament.
– Üdvözlöm. Ön Závori Sára? Hívott az ügyintéző nemrég, hogy ide jön!
Alacsony, széle-hossza egy testfelépítésű asszony lépett be az ajtón, mosolyogva nyújtotta felé a kezét.
– Mondták azt is, hogy szívén viseli a két kislány sorsát. Miben segíthetek?
– Szeretném megtudni, van-e valami hír róluk. Hogyan folyik a keresésük?
– A rendőrség mindenütt keresi őket, de a polgárőrök is bekapcsolódtak. Az interneten közzétettük a fényképüket és a felhívást, a helyi televízió, és rádió óránként közli a személyleírásukat. Többet nem tudunk jelenleg tenni, sajnos.
– Jön egy-két barátom, szívesen segítenénk, ha lehet.
– Rendben van, minden segítség elkel. Hűvös az idő, jó lenne még sötétedés előtt a nyomukra akadni.
Kiment a parkolóba, remélte, hogy a baráti kör már addigra megérkezett. Messziről látta, hogy ott vannak, valószínűleg pont őt hiányolják éppen, ácsorogtak, nézelődtek.
– Legalább szóltál volna, hogy bemész melegedni! – viccelt Zalán. – Na, mizujs kislány, megint kísértetek miatt jöttünk össze? Elrabolták a gyerekeket a fránya szellemek vagy egy újabb feladvány a túlvilágról?
– Gondolom segíteni jöttetek, nem gúnyolódni! Ha igen, nagyon hálás vagyok érte.
– Fejezd be doki, nem annyira vicces, ha két gyerek világgá indul ebben a hidegben. Ismerjük a sztorit, ezek a piromániás gyerekei. Ők aztán tényleg nem tehetnek arról, hogy ilyen szerencsétlen családi háttérrel áldotta meg őket az Isten! – szólt rá Zalánra Zsolt. – Na, dugjuk össze az okosat. Merre indultak a gyerkőcök?
– A park felé... ennyit tudnak. Nem tudjátok véletlenül, hogy van-e erre egy nagyobb park, amit körbevesz egy erdős liget?
– Van egy olyan, az Orom-park. De az ide legalább két kilométer. Nem jó hely. Drogos tanya. Az álmodra gondolsz? – nézett rá Zsolt. – A végén még hinni fogunk az álmaidban.
– Igen. És ha bejön az álmom, akkor nagyon nagy veszélyben vannak a lányok. Én odamegyek autóval. Ott keresem őket!
– Mi meg akkor másfelé. Figyelj, nem kéne tudnunk, kiket keresünk? – gombolta össze Zsolt fázósan a kabátját.
Sára idegesen vette elő a fényképeket. – Ők azok, egy hatéves és egy négyéves kislány, Sági Mónika és Sági Zsuzsanna.
Kézről kézre járt a két fénykép, megnézték alaposan, majd visszaadták Sárának.
– Helyes gyerekek – mondta csendben Róza, aki a barátjával érkezett, egy magas fekete hajú férfival.
Sára intett, hogy várjanak egy kicsit, bement az otthonba. Pár perc múlva már ott is volt újra, kezében a fénykép másolatokkal.
– Ha mutatjuk, jobban emlékeznek rájuk.
– Helyes. Induljunk, mert nemsokára este lesz! – sürgette Anna a többieket.
– Jól van, mindenki tudja a másik telefonszámát? Ha nem, gyors rögzítést kérek, és induljunk!
Sára visszaült az autóba, Anna vele tartott, hisz szerinte a parkban nem tanácsos egyedül nézelődni. Pláne egy ilyen kétes hírű helyen, ahová indulnak.
Bekapcsolta az autórádiót, megkereste a város frekvenciáját. Remélte, hogy ha valami hír van, hamar bemondják.
Mikor odaértek a park elé, már délután hat óra volt. A felhők egyre szürkébbre vonták az eget, az évszakhoz képest nagyon lehűlt a levegő.
– Szerintem menjünk együtt először, aztán döntünk, hogyan tovább?
– Jobb lenne, ha nem válnánk el, hallottad, hogy ez egy drogos találkahely! – mondta határozottan Anna.
Sára szót fogadott, csak annyira mentek egymástól távolabb, hogy minden ösvényen, sétaúton szét tudjanak nézni. Jó darabig nem láttak semmi különöset.
A magas tölgyfák és fűzfák között sok bokor meghúzódott, amik környezete tele volt szeméttel. Cigis dobozok, összegyűrt sörös dobozok hevertek a fűben szanaszét. Sára feltérképezte a szétdobált szemetet a szemével és összeállt benne az éjszakai park élete. A levelek közt lapuló, gusztustalan kotonok mellett eldobott, földbe taposott injekciós tűket is látott.
– Remélem, nem lesz valóság az álmom! – próbálta megnyugtatni magát.
Versenyt futottak az idővel, ami szokatlanul felgyorsult, elvéve tőlük azt a kis reményt is, hogy sötétedés előtt rájuk találnak. Az időjárás egyre barátságtalanabbá vált, az eső még nem esett, de a szürke, telt hasú felhők belógtak a park fái közé. Néha összerezzentek a távolból hozzájuk elérő bandába verődött suhancok önfeledt hangoskodásától. Később már jöttek velük szemben az ösvényen, csikorgott a kavicsos út a cipőjük alatt. Mikor elhaladtak egymás mellett, csodálkozva vigyorogtak az arcukba. Nem értették, mit keres a két jól öltözött nő a terepükön. Az egyik fiú, akinek kékre festett hajtincs díszelgett oldalt a hajában, szemtelenül az arcukba is röhögött.
– Eltévedtetek, mit kerestek itt? Szippantani jöttetek, vagy csak szociálisak vagytok?
Sára magán is meglepődött, miért gondolta, hogy ezekkel egyáltalán szóba állhat, határozott mozdulattal a táskájába nyúlt, és mutatta a fiúnak a két kislány fényképét.
– Őket keressük! Ha láttátok vagy látjátok őket, segítsetek nekünk!
A többiek is visszafordultak megnézni, mi történt. Nézték a fényképeket.
– Nem okés, ha ide császkáltak el, vannak itt kemény drogosok, ha kiüti őket az anyag, nem lehet tudni mire képesek – mondta kicsit szelídebb hangon a csíkos hajú.
– Jobb, ha ti is eltűntök innen! Messziről látszik rólatok, hogy nem idevalók vagytok! – vágott a szavába egy rackás hajú lány, közben nagyokat szipogott, mint aki meg van fázva.
– Nem akarunk benneteket zavarni. De meg kell találnunk a két gyereket, nem mehetünk el addig, remélem, megértitek.
– Nekem mindegy, a ti bajotok! – vonta meg a vállát a lány, és ment a többi után.
Sára meglátta Annán a bizonytalanságot.
– Ha akarsz, te is elmehetsz, nem muszáj velem maradni! – fogta meg a karját.
Anna meredten nézett maga elé, széttárta a karját, majd hirtelen Sára felé fordult.
– Tudod, arra gondoltam ebben a pillanatban, ha én félek, mennyire félhetnek ezek a szerencsétlen gyerekek? Iszonyat, ahogy lepusztult ez a világ! Eltűntek a gátlások, nem járhatsz éjszaka a szabad ég alatt úgy, hogy ne érezd folyton, hogy a hátad mögött veszély leselkedik rád. Itt van ez a park, tele mocsokkal, micsoda törzshellyé vált az elkorcsosult agyúaknak. Mert nem egy kóbor kutyától kell félnünk, hanem emberektől, akiket az anyag állattá változtatott, ölni képesek pár forintért, vagy a valóságként átélt hallucinációjuk miatt. Ha belegondolok, kiver a hideg veríték, hogy nekem is lesz gyerekem, ide juthat, ezek közé. Nyomhatom a szöveget majd neki éjjel-nappal, hogy szép az élet. Ő mégis másként fog látni mindent, mert tükröt tart elé ez a lezüllött társadalom, amiben már nincsenek gátak, célok, ideálok. Jövőtlen élet vár rájuk. Menjünk innen! Szerintem tévedsz, nincsenek itt a gyerekek!
– Állj le Anna, nyugodj meg! Elmehetsz nyugodtan, én maradok. Érzem, hogy itt vannak valahol. Ne keseredj el, minden rendben lesz a gyerekeddel. Ne fess ilyen pesszimista képet a jövőről! A változás törvényszerűen el fog jönni, kudarcra van ítélve ez a gátlástalan világ. Idő kérdése csak. Zsolt ugyanerről beszélt egyik este, emlékezz csak vissza, azóta intenzíven foglalkoztat engem is a jövő kérdése. Igazat adtam Zsoltnak, új világrendszer alakul szinte napról napra változást érzékelhetünk. A világunk képlékennyé vált, nincs sehol egy biztos pont, ami maradandóan ugyanaz marad másnapra. Figyelj, és majd meglátod a jeleket te is.
– Milyen jeleket Sára? – nevetett fel gúnyosan Anna. – Tudod mit, az én életemben nem fog eljönni az új világ! Beszélhet Zsolt reggeltől estig, csak önámítás az egész. Annyira rossz irányba megyünk, hogy ha bármilyen változás lesz, az csak egy hatalmas kataklizmával fog megvalósulni. De azt kevesen élik túl. Én sem, és a meg nem született gyermekem se fogja túlélni. És nem vagyok pesszimista, csak nem élek álomvilágban. Maradok, ne félj... nem hagylak magadra.
Esteledett, a szürke színek mélyültek, sötétedtek körülöttük. Az ösvény végénél megtorpantak egy pad előtt. A padon egy furcsa alak ült, két karját maga előtt lóbálva. Öklendezett. Erős pisi szag terjengett körülötte a levegőben. Kivörösödött szemeivel tétován nézett az előtte álló két nőre. Az arca visszataszító volt a begyulladt hegektől. A férfi bárgyú tekintettel nézte őket.
– Angyalok, eljöttetek? – motyogta hitetlenkedve, mint aki előtt megjelent egy csoda, egy látomás.
Sietve otthagyták. Míg távolodtak, hallották, ahogy hívogatja őket vissza a padon ülő férfi.
– Maradjatok, angyalkáim! Ne hagyjatok magamra! Angyalok, miért mentek el? Hahó!
Csörgött Sára telefonja, Zsolt hívta.
– Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
– Mindegy. Kezdd a rossz hírrel.
– Szóval, látták a gyerkőcöket félórája, a park északi része felé menni. Ti pont a másik oldalán vagytok. Ez a rossz. Mi is megyünk oda hozzátok, ez a jó hír.
Visszafordultak, rohantak a megadott irányba. Észrevették, hogy eltűnt padról a drogos.
Sára arra gondolt, ha a megérzései jók voltak, a két gyereket megtalálják hamarosan. Akkor nem történhet velük semmi nagyobb baj és nem fáznak fel a hideg éjszakában. A remény hamar elillant belőlük, mikor egy vad szélroham megbillentette őket. Hirtelen jött, minden figyelmeztetés nélkül. Körülöttük nyikorgott, tompán morajlott az erdő, a bokrok ágai földre hasaltak, súrolták a hidegtől dermedt aljnövényzetet, mintha kerestek volna valamit köztük. A szél miatt percek alatt lehűlt a levegő, hiába futottak, a hideg átjárta a testüket.
Úgy érezték, hogy a gyors tempó miatt lassan jártányi erejük se marad. Néha megálltak, erőt gyűjteni, figyelni a neszekre. Egyre jobban féltek attól, hogy hiába rohanták át az egész területet, mégsem fognak a gyerekek nyomára bukkanni. Sára kétségbeesve nézett Annára.
– Már teljesen besötétedett, hogy lehet így rájuk lelni? Anna, mi lesz velük itt éjszaka?
– Megérdemelnék, hogy jól elfenekelje őket valaki, igazad van, ha nem találjuk meg őket, reggelre kihűlnek.
Sára intett a kezével – Figyelj Anna, valamit hallok!
Oldalról jöttek a hangok a bokrokon túlról.
– Talán kutyakölykök. Olyan, mintha vinnyogás lenne...
A kutyanyüszítés elcsendesedett. Elindultak az előbb hallott hangok irányába, letértek az ösvényről. Ahogy közeledtek, furcsa értelmetlen szófoszlányok értek el hozzájuk:
–... kismadarak... már nem repültök többé...
Három alakot pillantottak meg egy tisztás szélén, görnyedve figyeltek valamit. Az egyik kiegyenesedett, felfelé bámult az égre, széttárta a karjait, a szél csapkodta, lebegtette a hosszú kabátját.
Meglátta Sára a kis szürke kupacot a padon.
–Mi lehet ott? – súgta Annának.
A kupac megmozdult, és halk, kétségbeesett nyüszítés jött felőle. Azonnal felismerték, hogy a padon összebújva, reszketve a két kislány sír. Sára nem gondolkodott, Anna hiába nyúlt utána, hogy visszatartsa, elhárította a figyelmeztető mozdulatot, futni kezdett. Ahogy közeledett egyre nőtt benne az elkeseredett düh, hangosan tiszta erőből kiáltozott feléjük.
– Takarodjatok el! Hagyjátok őket békén! Mit akartok tőlük? Az eszetekbe se jutott, hogy segítsetek rajtuk? Kik vagytok?
Az alakok fenyegető testtartással megfordultak. Az egyikben Sára felismerte azt a padon látott drogost. Mégsem érzékelte a veszélyt kellőképpen, kinyújtotta a karját a kislányok felé.
– Gyertek, kicsikéim, ne féljetek!
Felemelte Zsuzskát, Anna is ott volt már mögötte, ő Mónikát ölelte magához, és már fordultak is velük, hogy elvigyék a gyerekeket.
Akkor érezte, hogy megszorítja egy vasmarok a karját, majd egy erős ütést érzett a hátán. Az ütéstől földre esett a kislánnyal együtt. Anna elszaladt Mónikával, de mikor visszanéztek, és látták a földön fekvő Sárát, aki a testével védte a nyöszörgő Zsuzskát, hangosan sikoltoztak segítségért. A szél felerősödött, a segélykiáltást a hátára kapta és szétszórta a fák között. A három alakot megzavarta a lárma.
Sára a fájdalomtól és a félelemtől nem tudott megmozdulni, magához húzta Zsuzskát és arra gondolt, hogy ebből a csapdából nem szabadul ki élve. Aztán eszébe jutott az álma – nem adhatja fel, menekülniük kell! Odasúgta a kislánynak, ha szól, fusson a testvéréhez. Minden erejét összeszedte, és felkiáltott.
– Most... fuss!
Ha eljönnek az angyalok
Amikor elengedte a gyereket, szembe nézett a fölötte magasló alakkal. Lendült a lába és rúgott, egymás után többször. Célba talált a rúgása. A férfi felordított és a fájdalomtól összegörnyedt.
Zsuzska szerencsére nem gondolkodott semmin, futott, botladozva, sikoltozva, egyenest Anna karjaiba.
Sára meglátott egy kést felvillanni a holdfényben. Behunyta a szemét. Nagyon gyengének érezte magát, fájt a háta a kapott ütéstől, az erős rúgásoktól teljesen kifáradt, képtelen volt tovább védekezni. Kereste a kiutat, hogyan szabadulhatna. Tudta, hogy fel kéne ugrania, elfutni onnan, vagy ha nem tud elmenekülni, minden erejével támadni őket, hogy megvédje magát. Mégsem mozdult. Várt. Hallotta távolból ahogy Zsuzska sokkosan sír, vagy inkább üvölt, ahogy a torkán kifér.
– Menjetek már el! – suttogta maga elé.
Aztán furcsállta, hogy nem történt semmi, a támadója nem szúrt.
Kinyitotta a szemét. Óvatosan oldalra nézett, felismerte maga mellett a padon látott drogost, aki mint egy védelmező dühösen szembefordult a késsel hadonászó társával. Az ujját a szájára téve suttogott.
– Csend, néma csend! Ne akard bántani. Látod nem fél tőled. Miért is félne, hisz ő halhatatlan. Nem tudsz ártani neki. Hadd menjen, engedd útjára. Nem látod? Nézd meg a gyönyörű arcát, látod már barátom? Ő egy angyal. Értitek már? – fordult a másihoz is – Angyal! ... láttam már ezelőtt... ő az én angyalom. Menj... elengedlek, menj csak! – gyengéden Sára felé nyúlt, hogy felsegítse a földről. – Menj, vidd a kölyköket is, ha értük jöttél!
A másik kettő megrökönyödve állt, tehetetlen vigyor ült ki az arcukra. Belső világukba szerencsére sikeresen bekúszott az előtte elfogyasztott drogtól a vizionált kép, ami elszakadt a valóságtól, és már életre kelt egy tudat alatti világban.
Sára megértette, hogy megmenekült.
– Köszönöm – suttogta a sebhelyesnek, és reszkető lábbakkal elindult Anna felé.
Sietősen mentek az ösvényen visszafelé. Anna hívta a barátait.
Sára átvette a szipogó Zsuzskát, a kislány átölelte a nyakát. A két puha kéz, mint az abroncs, úgy szorította körbe a nyakát. A könnyes kis ijedt arcocska a vállán pihent.
– Sss – nyugtatta Sára – már nincs semmi baj, nyugodj meg! – de közben érezte, hogy ugyanúgy remeg az ő teste is az átélt traumától.
– Nincs semmi baj! – nyugtatta önmagát is, aztán Annához fordult:
– Mi ez?
Anna értetlenül nézett rá.
– Nem vetted észre? A viharos szél megszűnt, szinte áll a levegő körülöttünk.
A sötétben újra hangokat és lépéseket hallottak. Megálltak, mozdulatlanul figyeltek a zaj felé. Zseblámpák fényei köröztek az ösvényen, megkönnyebbülve ismerték fel, hogy rendőrök sietnek feléjük.
– Na, végre megvannak! – szólt az egyik rendőr, mikor rájuk irányította a lámpa fényét.
– Bátor hölgyek maguk, az biztos! Hallottuk a segélykiáltást, jól vannak?
Sára mélyet sóhajtott.
–Talán mégsem vagyunk annyira bátrak. Az a lényeg, hogy a két kislány előkerült.
A rezzenéstelen levegő megmozdult, és egy szellő végigsimította az arcát. Csak egy fuvallat, aztán újra semmi. De abban a pillanatban érezte, hogy a lelke könnyűvé vált és megszűnt a belső remegése.
– Jól van, menjünk haza! – mosolygott Annára – Örülök, hogy mellettem maradtál, tudod nélküled...
– Ne hálálkodj, az angyaloknak segíteni kell! – nevetett fel Anna megkönnyebbülten.
Barna angyal
Zsuzskát és Mónikát rendőrautóval vitték vissza az Otthonba.
Az autóban végig a nővérébe kapaszkodott Zsuzska. Sokáig nem tért magához az átélt ijedség után. Közel jártak már az Otthonhoz, mikor a kezével rázogatni kezdte a nővérét.
– Mi bajod van? – kérdezte ingerülten Mónika.
– Eljött értünk az angyal, igaz? – suttogta Zsuzska.
– Igaz – bólogatott rá Mónika komolyan – bizonyára angyal volt, anyu küldte, hogy védjen meg bennünket. Nagyon angyal volt, mert úgy is szólították. Hallottam.
– Én is hallottam. De attól függetlenül is gondoltam, hogy csakis egy angyal lehetett – felelte megnyugodva Zsuzska.
Mónika lehunyta a szemét és felidézte, amit hallott reggel a tévében – "Szegény gyerekek, most halt meg az anyukájuk".
Elmúlt tíz óra, mikor visszaértek a rendőrök a két kislánnyal a gyermekotthonhoz. Zsuzska az autóban a nővéréhez bújva elaludt.
Álmodott. Egy gyönyörű tisztásról. Hasonlított kicsit arra a tisztásra, mint amilyent a parkban látott, csak annyiban különbözött tőle, hogy nemcsak fű nőtt benne, hanem sok színes virág nyílott, és a virágokon sok-sok pillangó tanyázott. Hallotta az anyját, ahogy őt szólítgatja. Kíváncsian odaszaladt hozzá. – Nézd csak Zsuzska, mit fogtam neked? – mutatta a kézfején billegő hatalmas színes pillangót. – A tied, vigyázz rá!
Zsuzska hirtelen kapott érte, de a mozdulatától a pillangó kitárta a szárnyait és felemelkedett a levegőbe.
– Maradj már! – nyugtatta Mónika – Ne sírj! Ébredjél!
Amikor felnézett, a nagy bejárati ajtó előtt meglátta a rendőrt, ahogy nyomta a csengőt. Kinyílott az ajtó, a lámpafényben ott állt morcosan Böbe néni.
Mindketten figyelték mi történik kint. A rendőr magyarázott valamit a gondozónak, közben sűrűn visszanézett rájuk.
– Na, szálljatok ki, itthon vagytok! – szólt rájuk a visszatérő rendőr, mikor kinyitotta az autó ajtaját.
– Téved rendőr bácsi, mi nem itt lakunk! – válaszolt Mónika összehúzott szemöldökkel – Csak ide hoztak egy kis időre bennünket.
A rendőr meglepődött a szigorú válaszon, megenyhült a hangja.
– Hát persze, biztos így van, de most ki kell szállnotok, és irány az ágy, éjszaka van. Legközelebb ne csavarogjatok el, nagyon rossz vége lehetett volna ennek a kiruccanásnak!
Böbe nénin nem látszott nagy lelkesedés, hogy örül nekik, legalábbis jól titkolta előttük. Fáradt volt, már rég otthon kellett volna lennie, de várta, hogy előkerüljenek a gyerekek. Reggel óta elemezték a főnökkel, ki hibás a szökésért. Ő is bekerült a kalapba Angéla néni mellé, meg a sofőr is. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, az volt a legnagyobb baj.
Zsuzska örült az ágyának, még az se érdekelte, hogy rettenetesen éhes. Mónika azért reménykedett, hátha eszébe jut valakinek. De úgy látszik, senkinek nem jutott eszébe, pedig reggel óta nem ettek egy falatot se. Nem mert szólni ő sem, félt a mérgelődő gondozónőtől, aki egyfolytában perlekedett rájuk.
– Na, ti világcsavargók, jól odavágtátok a napunkat! Feküdjetek most már le, legyen vége ennek az átkozott napnak!
Tudta Mónika, hogy jogosan dúl-fúl Böbe néni, egy kicsit még sajnálta is.
A szobájukban izgatottan várta Zita és Viki őket. Különösen Zita fészkelődött, nem hagyta Mónikát békén.
– Mongyad mán, hova a rossebbe kalamoltatok el? Itt meg diliház vót miattatok, egész napos ordibálás. Na, hova indultatok?
Mónika leült az ágyra, maga mellé ültette a húgát, kezdte lehúzogatni róla a kinti ruhát.
– Te buggyant, még a pizsamát is ráadtad? – nevetett fel Zita, míg nézte a Zsuzskáról lekerülő ruhákat.– Mi van mán, megkukultál?
– Nem tartozik rád! – szólt ingerülten Mónika, és egyre idegesebben cibálta a kicsiről lefelé a ruhadarabokat
– Hogyhogy nem? A mi napunk is oda vót miatta! – méltatlankodott Zita tovább.
– Kussoljatok mán! – fordult el tőlük Viki – Látod, hogy kuka! Feküdjünk végre le, az a fontos, hogy előkerültek.
– Nem úgy van a', azt beszélte Józsi bá', hogy narkósok kezébe kerültek. Meg hogy egy fiatal nő volt, aki rájuk talált, neki köszönhetik, hogy még egyáltalán élnek.
Te tudod ki volt az, megmondták? – nézett Zitára Mónika könyörgőn.
– Tuggya a rosseb, nem mindegy az? Az a fontos, hogy éltek. Mi van, ha kinyuvasztanak, vagy fogságba ejtenek benneteket és eladnak valahová pénzért?
– El akartak, hallottam...– súgta Zsuzska, aki még akkor is reszketett.
–Na, látod, te buggyant, erről beszéltem. Vót mán ilyen, hallottam róla.
– Ki veszi meg a gyerekeket? – ámult el Zsuzska.
– Ne tudd mán, hát a szervkereskedők, meg a pedofilok, nagyon sok pénzt adnak a talált gyerekekért.
– Zita, most már elég, lámpaoltás és csend! Elég volt erre a napra az ijesztgetésből! – szólt rá a cigánylányra hangosan Böbe néni. – Ti meg, irány a fürdőszoba!
– Jó van mán, úgy tesz, mint aki nem tuggya, hogy miről beszélek! Nem tom' mér vót akkor egész nap idegbeteg maga is...– morgott Zita a paplan alól vissza a gondozónak.
Böbe néni mindkettőjükre sokáig engedte a meleg vizet a fürdőszobában, közben be nem állt a szája.
– Mit vétettem én Szűz Máriám, hogy ennyi bajt hozol rám, na, még az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjatok a tetejébe. Így ni, és most futás az ágyba!
Nem kérették magukat, nagyon kimerültek az egész napos gyaloglástól.
– Nem jó felé mentünk, az a baj, másként kell elindulni, hogy hazataláljunk – gondolta át Mónika mikor a paplan alá bújt, miért nem sikerült a terve. – Innen el fogunk menni, az biztos. Lehet, apu mégis keres, csak nem tudja kitalálni, hol vagyunk.
Már majdnem beért álomország kapujáig, mikor érezte, hogy Zsuzska mellé bújik az ágyban. Odanyomta a száját a nővére füléhez, úgy suttogott.
– Mónika, az angyalok szőkék ugye?
– Igen, mind szőke úgy tudom. Miért?
– Mert a mi angyalunk barna volt, láttad?
– Igen. Barna.
– Akkor nem is igazi angyal?
– Lehetséges, hogy félig angyal, félig ember. Talán azért nem volt szárnya.
– Lehetséges – bújt hozzá Zsuzska, és azonnal mély szuszogásba kezdett.
Álommezőn lépkedett, és újra látta a színes pillangókat, ott repkedtek körülötte. Aztán hátranézett, mert különös ismeretlen illatot érzett. Mögötte, egy hintaszéken, pont olyanon, mint a barátnője mamájának volt, ott ült a barna hajú angyal, aki megtalálta őket. Nem volt szárnya, olyan igazi embernek nézett ki. Ült és mosolygott feléje, a pillangó meg a vállára szállt.
– Ez az én pillangóm! – ment közelebb az angyalhoz. – Anyukámtól kaptam.
– Tudom – szólalt meg az angyal, és csak mosolygott továbbra is –, ha nem haragszol vigyázok a pillangódra is.
– Áh, nem haragszom, vigyázzál csak a pillangómra! Megengedem – mondta nagyvonalúan Zsuzska – különben, mindig elcsavarog – tette hozzá elgondolkodva.
– Mint ti, ő is szeret csavarogni, igaz? – beszélt tovább az angyal.
– Tévedsz. Mi nem csavarogtunk el. Minket elraboltak otthonról és csak haza akartunk menni. De azt hiszem eltévedtünk...
– Jó, hogy megtaláltalak benneteket! – sóhajtott fel az angyal.
– Nagyon jó, hogy megtaláltál. Te egy angyal vagy, igaz?
– Igen, az vagyok. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rátok.
– De nincsen szárnyad.
– Nekem nem kellenek a szárnyak, mert itt élek a Földön. Meg, nem kell mindenkinek tudni, hogy angyal vagyok. Elég, ha ti ketten tudjátok – mosolyogta el magát az angyal újra.
Lassan oszlott a kép, az angyal eltűnt, elvitte a pillangót magával. Zsuzska hüppögve elkezdte a sírást megint.
– Kussoljál mán! Meddig rinyálsz? – mordult fel Zita mérgesen az ágyában – Itt sose lehet aludni mán ezután?
Kirakós
Mónika másnap reggel, Zita hangos szitkozódására ébredt. A cigánylány az ajtóban állt, dühösen kiabált kifelé a folyosóra.
– Mi van, te köcsög, elkaptak megint? Angéla néni, ide ne tegyék, mert kitépem a karikát az orrából! Amikor itt volt legutóbb, lenyúlta a lóvém, az egészet. Anyám halálára, kinyírlak, ha megint lopsz, te!
– Zita ne hangoskodj, nincs már mit lopni tőled, mit vagy úgy begyulladva! – húzta befelé Viki a toporzékoló cigánylányt.
De Zita kiszabadította magát és dühöngött tovább.
– He, nézd mán Viki, ez be van lőve megint! Hogy nézel mán ki, dikk...
Mónika felült az ágyán és nézett kifelé az ajtón, hátha lát valamit. De csak azt látta, hogy Zita valami miatt egyre dühösebb. Végre behúzták az ajtót, de Zita a szitkozódást nem hagyta abba odabent sem.
– Vége a békességnek, megint tele leszünk drogosokkal, ezek az istenbarmai, nincs szerencsénk. De teszek róla, hogy ne sokáig rontsák a levegőt idebent. Majd meglátod! – nyugtatta meg inkább önmagát, mint sem Vikit.
Viki vont egyet a vállán.
– Mit bánom én, azt csinálsz, amit akarsz! Nem értem, mért vagy oda annyira? Te is füvezel.
– Az más! Én csak füvezek, de ezek? Ezek mán hullák. Hallottam nemrég, hogy mosóport nyomott fel magának. Majdnem kinyuvadt. Nem is eszmélt órákig. Halt vóna meg akkor!
– Viccelsz ugye? Mosóport. Az nem gyenge! – ámult el Viki.
– Ilyen gyökereket ritkán láttok, jól nézzétek meg őket magatoknak! – világosította fel Zita a szobatársakat.
A reggelinél Mónika is látta a két fiút, külön ültek az ebédlő legsarkában. Nem szólt hozzájuk senki. De ott voltak a figyelem központjában, méregették egymást a régiek, a két új jövevénnyel. Ami azt illeti, elég rosszul néztek ki. A mosdatlanság, ápolatlanság miatt áporodott bűzös levegő terjengett körülöttük. Aztán az egyik megunta a szemezgetést és hirtelen felhorkant.
– Mit bámultok, kiguvad a szemetek, vagy teccem nektek, jöhet egy kör?
Halk moraj volt a válasz, de külön senki nem kötözködött velük. Csak Zita köpött egyet az asztal mellé.
– Hogy szakadna rátok az ég! – dobta át az asztal felett a véleményét.
Reggeli után benyitott hozzájuk Angéla néni.
– Gyertek csak mindketten, vár benneteket a pszichológus néni!
Mónika ismerte a magas szőke nőt, aki mindig megjelent a befogadóban, ha új gyerek jött. Mielőtt megszöktek, már szóltak, hogy ők is sorra kerülnek nála, így hát nem érte váratlanul, hogy várja őket Elvira néni.
A folyosó végén volt a foglalkoztató szoba, oda tartottak most is Angéla nénivel, akit Mónika jobban elviselt mindig, mint Böbe nénit. Mosolygósabb volt, csak furcsamód a szemében mindig szomorúság tanyázott, még ha nevetett, akkor is.
A helyiség itt se volt feldobva semmivel, egyszerűségén és puritánságán, talán a falon sorakozó gyerekrajzok enyhítettek kissé.
Elvira néni arca nyúzottnak látszott, sűrűn fújta az orrát a papír zsebkendőbe, közben rakosgatott dolgokat a szoba sarkában lévő asztalra.
– Gyertek csak, ne féljetek, egy kis játékot játsszunk. Üljetek le! Te Mónika, ehhez az asztalhoz, te Zsuzsika a másikhoz. Az a kérésem, hogy amit ide kiraktam, először nézzétek át jól. Aztán rendezzétek el az asztalon úgy, hogy én valami eseményt tudjak belőle kiolvasni. Jó játék lesz. Remélem, a végén kitalálom, hogy mire gondoltatok közben.
Mónika végignézett a kínálaton, volt ott minden, bábuk, autó, kisszék, asztal, állatok, jelzőtábla, étel, zöldség. Nézte egy darabig, aztán nekifogott dolgozni. Zsuzska csak játszott, tologatta a bábukat ide-oda az asztalon. Elvira néni figyelte őket és jegyzetelt.
Mikor Mónika felnézett és jelezte, hogy készen van a feladattal, a pszichológus leült melléje. Eleinte csak szemlélte a kirakott bábukat, majd kérdéseket tett fel.
– Mónika, miért van ez a bábu egyedül a bútorok között, és miért van sok bábu kint a házon kívül? Mesélj, mire gondoltál, mikor ezt a szépséget kiraktad?
Mónika nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és makacsul nézte, amit megcsinált. Közben úgy gondolta, elég ügyetlen Elvira néni, ha nem találta ki elsőre. Aztán rájött, hogy semmit se talált ki, pedig pontosan kirakta, amire gondolt.
– Van itt messzire egy magányos bábu, őt miért ide állítottad? – próbálkozott tovább a pszichológus, de nem járt sikerrel, Mónika nem segített neki a megoldásban.
Zsuzska figyelte őket mozdulatlanul egy darabig, majd felállt az asztalától kíváncsian odament megnézni.
– Hát nem látod? Aki ott van a szobában, az apu! – oktatta ki a pszichológust.
– Hallgass! – kiáltott rá Mónika.
Zsuzska szája ijedten legörbült.
– Mit tudsz apukádról, Mónika? – kérdezett rá a lényegre, minden bevezető nélkül Elvira néni.
– Semmit! – válaszolt dacosan Mónika.
– Semmit se tudsz? Haragszol valamiért rá?
Mónika kíváncsian felnézett a pszichológusra, azon gondolkodott, talán mégis meg kéne mondania, mit hallott és látott a tévében. De úgy döntött, még nem beszél róla. Nem akarta, hogy bárki beszéljen arról, amit ő hallott, még az is lehet, hogy semmi nem igaz az egészből.
– Mónika, el kell valamit mondanom nektek – hajolt hozzá Elvira néni –, sajnos rossz hírt kel közölnöm veletek. Baj van a családotokkal.
Mónika szeme kikerekedett, bénultan ült a székén. Zsuzska már hüppögött, mintha szóról szóra tudná mit fog ezután mondani a pszichológus.
– Muszáj, hogy tudjátok, de előre mondom, hogy segítünk mindenben. Szóval, tudnotok kell, hogy anyukátok nincs már, nemrég elment az angyalokkal. Sajnos nagyon beteg volt, nem tudtak rajta segíteni az orvosok a kórházban.
Mónika egy hirtelen kézmozdulattal lesöpörte a kirakóst az asztalról. Felugrott a székéről, toporzékolva taposta a földre esett játékokat.
– Tudom! Meg azt is, hogy apu börtönbe van! – kiabálta zokogva – Én mindent tudok, csak nem beszélek róla! – kiabált hisztérikusan, kifulladva.
Zsuzska ragyogó kék szeme először kikerekedett, majd elborította a könnytenger, sírt ő is már tiszta erejéből.
– Honnan tudsz mindent? – akadt el a nő szava. – Nyugodj meg, nyugodjatok meg! – és ölelte simogatta a két síró kislányt.
Hiába kérdezte ezután tőlük, kitől hallottak meg mindent, Mónika nem szólt hozzá egy szót se. Dacosan leszegte a fejét, csak nézett maga elé.
Angéla néni nagyon elérzékenyült a jeleneten, visszakísérte őket a szobájukba. Mentek a hosszú folyosón, végig kézen fogva, a sok kérdés bent maradt a lelkükben fájdalmasan, hisz egyre sem volt még elfogadható válasz.
Zsuzska kisírt szemmel odabújt a nővéréhez, halkan odasúgta:
– Nem árultam el neki.
– Mit?
– Hogy ott volt a kirakósban a barna angyal.
– Köszönöm, rendes tőled! – dicsérte meg Mónika. – Senkinek sem szabad róla beszélni, mert ez a mi titkunk. Biztos, hogy újra eljön, majd meglátod.
Zita és Viki elcsendesedett mikor látták, hogy kisírt szemmel mentek vissza a pszichológustól.
– É, má', mi történt veletek? Elvira nem veszekedős. Mi van?
– Semmi. Most veszekedős volt, mert megszöktünk – füllentett Mónika.
– Na, hogy micsoda világváltozás van itt! – döbbent le Zita a hallotokon – Elvira, na, má' ő is ossza a lapot, hallottad Viki?
Mi nem megyünk örökbe
Böbe néni gondoskodott róla, hogy mindenki értesüljön arról, hogy milyen szerencsétlen sorsa lett a két kislánynak. Suttogva mesélt a köréje gyűlt gyerekeknek, mikor felfelé mentek a lépcsőn a szobájukba.
– Szegény kislányok, se anyjuk se apjuk! Biztos azért is mentek világgá, ki tudja? Csak a jó Isten.
– De hát az apukájuk nem halt meg, Böbe néni! – ellenkezett Flóri, aki már készülődött aznap lakásotthonba, nem szívesen hagyva ott a megszokott társaságot.
– Nem halt meg, de mit érnek vele Flóri, nyolc évre is börtönbe kerülhet az apjuk, olyan kárt tett. Az anyjuk meg halva fekszik.
– Akkor cseszhetik, biztos örökbe vágják őket, igaz? – biggyesztette le a száját Zita – Tudtam én mindig, hogy nagy a gáz velük.
– Na, csak azért mondtam, kíméljétek őket, meg figyeljetek rájuk, nehogy megint megszökjenek.
– Mán nem szöknek meg, minek? – legyintett Zita – Hova szöknének? Én se szökök, pedig nekem van hova mennem. Jó itt. Van cigi meg kaja. Otthon nincs semmi, csak az örökös ordibálás. Jobb is, hogy tudnak mindent, csak felérik ésszel most mán, hogy nincs nekik hova szökni.
Egyszerre kapták fel a fejüket, de már rohantak is felfelé a lépcsőn, ahonnan sikoltozást hallottak. Mikor felértek, Mónikát összegörnyedve találták a földön, fölé hajolva az aznap bevitt fiú, aki koszos tornacipőjével rugdosta a sikoltozó kislányt. Zita ért oda legelőször. A cigánylány lendületből ütött, majd hegyes körmeivel végigszántott a fiú arcán, amitől kicsordult a vére azonnal.
– Kikaparom a szemed, te rohadék! Hogy maradtál vóna anyádba! Még egyszer merjed bántani a tesóm, szétkenlek, mint a lekvárt. Te anyaszomorító drogos! – kiabált a fiúra gyűlölködve.
A fiú elkapta Zita kezét, csavart rajta egyet, próbálta ellökni magától a lányt. De Zita még durvábban támadt, pillanatok alatt a földön hemperegtek. Flóri szedte szét őket nagy nehezen. Flóri nagyon erős volt, mégis alig bírt el az agresszív gyerekkel, pedig vasmarokkal csavarta hátra a dühöngő karját. Böbe nénit elérte a pánikroham, levegő után kapkodott, de végül legyőzte a belső félelmét, és kétségbeesve telefonált segítségért. Lentről lépések dübörögtek felfelé a lépcsőn. Hamar odaért a férfinevelő, kivette Flóri kezéből a kapálódzó fiút.
– Mit csináltál, te szerencsétlen? – ordított dühösen.
– Én? Nem csináltam én semmit Józsi bá', csak mentem volna lefelé, ez meg elállta az utamat! – mutatott Mónikára, akit már többen körbe vettek, vizsgálgatták lett-e valami baja.
– Nem igaz, hazudik! – szipogott Mónika, az oldalát fogva. – Ő volt, aki nem engedett feljönni, ugrált előttem jobbra-balra, mint egy idióta!
– Azért nem kellett volna meglökni, kis hernyó! – sziszegett vissza a fiú, akit karjánál fogva vezetett lefelé a lépcsőn a nevelő.
– Elmegyünk gyerek a gondolkodóba!
– Hova?
– Tudod te nagyon jól, hol töltöd az éjszakádat.
Mikor lenyugodtak a kedélyek, csak akkor tűnt fel mindenkinek, hogy Zsuzska eltűnt. Mónikán eluralkodott az aggodalom, mert emlékezett rá, milyen pánik volt Zsuzska szemében, mikor elkezdte ütni a fiú. Aztán bevillant, hogy a húga továbbfutott a folyosón. Indult arra bizakodva, de hiába szólongatta, sehonnan nem kapott választ.
– Szerencsétlen gyerek! – szólta el magát Böbe néni.
Mónika visszafordult és ingerülten visszaszólt a gondozónak.
– Nem kéne neki itt lenni, nem neki való hely ez! Nem egy kisgyereknek való ez az élet.
Flóri találta meg végül Zsuzskát, a legutolsó szobában, a sarokheverő melletti asztal alá bekucorodva. Mónika anyásan átölelve vigasztalta.
– Ne sírj, látod, nincs semmi bajom. Zita megvédett.
– Zita? – kerekedett ki Zsuzska szeme és hátra nézett a cigánylányra.
– Igen Zita. Nem is olyan... mint gondoltam. Azt mondta, hogy mindig megvéd ezentúl, mert már a tesóm.
– Az jó. Jó, hogy már testvérünk lett Zita – felelte kicsit nyugodtabban Zsuzska.
De azért még sokáig reszketett, szipogott mikor visszamentek a saját szobájukba.
– Ne majrézz Zsuzska, majd nemsoká nem kell félnetek semmitől, kivisznek innen benneteket! – próbálta megnyugtatni Zita.
Mónika kérdőn nézete, mit tud olyat, amit ők nem tudnak.
– Lehet, örökbe mentek. Még szerencsétek is lehet, megkedvel benneteket valami gazdag család. Én is elmennék, de én mán nem kellek, öreg vagyok... meg hát, cigány – vágott egy fintort Zita. – Tisztességes család nem vinne ki innen. De a húgod miatt téged még elvihetnek, mert testvéreket nem adnak ki külön.
Mónika elkomolyodott.
– Miért mondasz ilyet Zita? Mi majd haza megyünk, nem örökbe.
– No, hisz. Hova haza? Ébreggyél! Apád a sitten, anyád halott, Isten nyugosztalja. Csak nevelőszülőhöz mehettek, vagy örökbe. Lehet, külföldre, Olaszba vagy Amerikába.
– Honnan tudod?
– Nincs itt titok. Ide csak akkor kerül gyerek, ha gázos a család. Na, meg, ha összeszedik a sok strichelőt az út széléről, meg a drogosokat. Hogy nyuvadjon meg mind!
– Mi biztosan nem megyünk ilyen helyekre Zita! Tudom biztosan – ellenkezett Mónika.
– Tudod? Honnan tudod?
– Tudom. Mert eljön értünk valaki, aki hazavisz...
Zsuzska kis kezével húzgálta Mónika ruháját, ijedten nézett a nővére szemébe, az ujját a szája elé téve figyelmeztette, hogy nem szabad elárulni a titkot.
– Jól van, tudom...– hagyta rá a nővére. – Nem vagyok dedós, hogy folyton figyelmeztess!
Mónika akkor este sokáig fent volt, félálomba ringatta magát, közben gondolkodott. Azon, hogy milyen veszélyes lett az életük. Mi lesz, ha a húgát úgy bántják majd, mint őt? De mi lesz akkor, ha nem lesz ott ő sem meg Zita sem, de még Flóri sem? Hisz Flóri itt hagyja őket végleg. Végig gondolta, hogy mik történtek velük az utóbbi napokban és a végén rájött, hogy egyáltalán nem biztató a helyzetük.
– Azt ígértem anyunak, mindig vigyázok rá. De magamra se tudok. Mit csináljak, hogy ne vigyenek örökbe, olaszba, vagy Amerikába? – meditált sokáig magában. – Csak az angyal menthet meg bennünket, csak ő lenne képes rá. De hogyan kellene neki üzenni, hogy siessen, mert elvisznek innen bennünket messzire, olyan messzire, hogy még ő se talál meg bennünket a végén.
Aztán eszébe jutott, mit mondott egyszer az apukája.
–„Tudod, kislányom, minden álmod teljesül, ha nagyon akarod. Csak annyit kell tenned, hogy legalább hússzor mondd el magadban minden este a kívánságodat. És a gondolataid életre keltik a vágyálmaidat."
– Ez az, ezt kell csinálni! – örült meg a felismerésnek.
– Zsuzska, figyelj! – súgta oda a húgának – A két kezeden van tíz ujj, így sorba görbítsd be, minden ujjadra mondd el magadba minden este, hogy eljön értünk a barna angyal. Jó? Én hússzor mondom.
– Te miért hússzor?
– Mert már tudok számolni.
– Rendben – hagyta rá Zsuzska.
Lefeküdtek. Zsuzska összeszorította a szemhéját és görbítette sorba az ujjacskáit.
– Elmondtam – nézett Mónikára.
– Minden este kell!
– Minden este mondom, ugyan ennyiszer.
Zsuzska sűrűn álmodott a barna angyallal. Az első álomképnél legelőször mindig megérezte az angyal illatát, még nem látta olyankor, csak érezte, hogy ott van már mellette. Az angyal minden alkalommal elhozta a tarka pillangót magával. Zsuzska már nagyon nagy bizalommal volt felé, hisz már tudta, hogy nem csapta be, tényleg vigyáz a pillangójára úgy, ahogy megígérte neki a legelején. Az angyal mindig nagyon szép volt és mindig mosolygott rá.
Flóri elbúcsúzik
Flóri másnap kora délelőtt összecsomagolt, mintha sürgette volna az idő, pedig tudta, hogy csak délután megy érte a kis tranzit. Járta nagyhangún a szobákat, búcsúzkodott. A lányok szobájába is betért ebéd előtt, széles vigyorral, hanyagul lehuppant a heverőre, elégedetten szemlélte őket.
–Mi lesz veletek nélkülem csajok?
– Mi lenne? Veled mi lesz a lakásotthonban, csávókám? – kérdezett vissza Viki, aki reggel óta a körmeivel volt elfoglalva. A látvány megért egy misét, a leesett műkörmeit technokollal ragasztotta vissza, közben folyton szitkozódott.
– Én lelépek innen aranyapám, micsoda élet ez? Semmire nincs pénz, a cigi is luxus, a kávé is, ez nem az én világom, nem ehhez szoktam! Ha hazamegyek, lesz egy-két keresetlen szavam anyámhoz. Tudod, miért vagyok bent? Nem? – nézett a cigányfiúra Viki. – Hát én megmondom, mindegy már nekem, ha te is tudod... az anyám miatt.
– Mi van anyáddal? – lepődött meg Flóri.
– Hát ez az, mi van? Ő se tudja, nem tudja már az eszit se... féltékeny.
– Kire?
– Hát rám, te borjú, kire másra! Azt vette az agyába, kikezdtem a pasijával.
– Kikezdtél? – vigyorgta el magát Flóri.
– Az eszed tokja, mire gondolsz már. Nem annyira, mint ahogy gondolta, nem feküdtem le vele, csak kedves voltam hozzá. A pénz miatt. A pasas titokban mindig adott lóvét.
– Az anyád dugott be ide?
– Hát rendesen besegített. Már nem bírtam idegekkel, leléptem a hisztije elől a haverokhoz. Ő meg rendőrökkel kerestetett. Nem enged élni, érted? Pedig tizennyolc leszek lassan, de hiába mondom neki, hogy hagyjon már engem a magam életire.
– Hát én se az otthonból megyek nyugdíjba az tuti, de most nem pattogok, jön a tél, a kóbor kutya is híd alá megy, ha fázik. Majd teszek róla, hogy ne unatkozzak. Na, meg anyám szabadul karácsony előtt, megyek hozzá haza Pestre – dicsekedett önelégülten Flóri.
– Megint ült? – nézett rá Zita.
– Mindig bevágják, kleptomániás. Szakmai ártalom.
– Zsebes, mi lenne, ha így mondanád?
– Hát, ja. Ha kijön, férjhez megy. Végre család leszünk.
– Ideje lenne, hogy lenyugodjon. De ne álmodj, sose hagyja abba a rablást – húzta el a száját Zita.
– Minek hagyná, jól meglehet élni belőle, csak akkor bukik le, ha túl sokat szippant.
– A pasi milyen? – kíváncsiskodott Viki.
– Strici. Van lóvéja. A börtönbe ismerkedtek meg. Jó fej, már találkoztam vele egyszer. Úgy mondta nekem, hogy „fijam", nagyon vagány csávó.
– No hisz', jó kis család lesztek Flóri! – biggyesztett újra Zita. – Mire vered magad, ha közéjük keveredsz, te is börtöntöltelék leszel. Anyád hogy állt szóba egy stricivel, he? Nem félsz, hogy őt is utcára küldi?
– Anyám nem olyan. Ő szerelem nélkül nem fekszik le pasikkal! – sértődött meg Flóri – Amúgy meg ez a sorsom, meg van írva a nagy könyvben.
– Mennél nevelőszülőhöz, oszt tanulnál, nem vagy te hülye gyerek – mondta ingerülten Zita.
– Tanít engem az élet, az az iskola csaja! – nevetett Flóri – Na, cső, vigyázzatok egymásra. Szia, Móni! – lépett oda a kislányhoz – Ne hagyd magad, rúgd szét legközelebb a fejét annak, aki beléd köt! Ha maradnék még, megtanítanálak önvédelemre. Gyere csak! – intett a lány felé – Ezt neked adom, ijesztgetésnek se rossz. Emlék.
Óvatosan átcsúsztatott Mónika kezébe egy bicskát, meg egy öngyújtót.
– Rugós, ne félj tőle, egy mozdulat, látod? Védd magad, ez a világ már ilyen.
– Köszönöm Flóri! – hálálkodott Mónika, gyorsan a zsebébe dugta az ajándékokat, meg ne lássa senki, még a két lány se.
Délután Flóri elindult a lakásotthonba. Már nem volt magabiztos a tekintete, nagyon is látszott rajta a bizonytalanság mikor végig ment a folyosón. A gyerekek kiálltak a szobaajtókba integetni, búcsúzni tőle. Flóri kényszeredetten vigyorgott vissza rájuk, ujjaival „V" alakot formált, mutatta feléjük a győzelem jelét. Vitte a hátán magával az összes motyóját, ami olyan kevés volt, hogy elfért az otthontól kapott hátizsákban.
Miután Flóri elment, a lányok szobájába beköltözött a kedvetlenség. Mindenkinek hiányzott a közvetlen, barátságos modorú fiú. Zitának különösen, folyton csak sóhajtozott.
– Olyan vót nekem, mintha a tesóm lett vóna... ilyen az élet. Akit bírnék, az mind lelép tőlem.
Esteledett, mikor az otthonvezető benyitott a lányok szobájába. Leült közéjük és érdeklődve körbenézett.
– Minden rendben, lányok?
– Na, ja! – válaszolt közömbös egykedvűen Zita. – Nincs semmi, ami feldobna, kinyír az unalom! Vagy tud valami frankót?
– Tudnék. Járj iskolába, ha mennél, nem unatkoznál.
– Még hogy én? Ne vicceljen, jól elvagyok nélküle. Van énnekem tudásom az élethez.
A vezető legyintett egyet Zita felé, majd odafordult a két Sági kislányhoz.
– Mónika, hétvégén lesz édesanyátok temetése. Megkérvényeztem, hogy ott lehessen édesapátok is a szertartáson. Remélem, sikerül elérnem, hogy együtt legyetek ezen a szomorú napon.
Mónika meredten figyelt valamit a földön, igaz nem volt ott semmi, csak nem akart a szemébe nézni az otthonvezetőnek. Zűrzavar volt a fejében egyfolytában, nem tudta a dolgokat a helyére tenni. Pedig minden korához való tudását összeszedte, hogy megértse, mi is történik velük valójában. Már sejtette, hogy haza soha nem mehetnek, az a lakás nincs többé. Az emlékeik, amiket otthagytak, mind elégtek. Meg minek is mennének, ha soha többet nem lesz ott az anyukájuk. Az anyjuk végleg elment az angyalokhoz. Igaz, elküldte a barna angyalt vigyázni rájuk. De az is teljesen elfeledkezett már róluk. Ki tudja, hol jár mostanában? Talán megint megment egy gyereket, valószínű, hogy akkor megint nagyon el van foglalva. És már nem lesz nekik apukájuk se, mert örökre bezárták a börtönbe. Flórinak sokkal jobb, mint nekik. Ő haza tud menni karácsonyra. És ők? Hogyan lesz most már a karácsony ezután? Azt kérdezte Elvira néni: „Haragszol apukádra?" – Hát nagyon haragudott rá, mert úgy gondolta, mindenről ő tehet. Az anyjuk se halt volna meg, ha nem kiabál vele folyton. Minek hívják akkor a temetésre?
– Érted, amit mondok, miért nem figyelsz rám? – szólt rá az otthonvezető.
– De figyelek! – szólalt meg Mónika – Apura nincs szükség a temetésen szerintem – nézett egyenesen az otthonvezető szemébe a kislány.
– Hogy mondhatsz ilyet te lány! – szörnyülködött el a hölgy.
– Nehogy ott is kiabáljon, csak azért – indokolta meg Mónika – elijeszti az ...
– Kiket?
– Az angyalokat, azok nem szeretik, ha kiabálnak velük.
– Nem szeretik – szólalt meg Zsuzska is komoly arccal –, az angyalok mindig csak mosolyognak, nem szeretik a veszekedést.
– Miket zagyváltok itt össze-vissza! Ez nem mesedélután, egyáltalán eljutott hozzátok miről beszélek?
– Igen, el. Arról, hogy anyukámat eltemetik...– hajtotta le a fejét Mónika szomorúan.
Mikor magukra maradtak, Zsuzska megosztotta az aggodalmát a nővérével.
– Figyelj, ha eltemetnek valakit, mennyire temetik el? Mondjuk, ha feléled, akkor még ki tud bújni a temetésből? – könnyes szemekkel várta a feloldozó választ, de Mónika csak nézett rá, nem válaszolt.
– Ha valaki meghótt, az meghótt, az már nemigen akar feléledni, kár ezen rágódni! – adott választ a maga stílusában Zita. – Te meg ne rinyálj, hogy ott lesz apád. Ő legalább még él...
Apám szerint
Sára az odaérkező barátaival fáradtan nézte, ahogy a rendőrautóba teszik a két reszkető kislányt. Egyikőjük sem akart hazamenni, talán a feszültség volt csak az oka, ami nem akart feloldódni bennük. Az a furcsaság, hogy Sára megérzései, az előhívott álmai materializálódtak az éjszaka folyamán. Új volt számukra és megmagyarázhatatlan, ami velük történt. Végül úgy döntöttek betérnek melegedni a kedvenc törzshelyükre. Fázósan ültek le az asztal köré, forralt bort kértek a pincértől, aki gyorsan teljesítette a kérésüket. Letette elébük a gőzölgő italt, amit csábítóan körbe lengett a szegfűszeg aromás illata. Lassan kortyolva itták, minden zamatot ki akartak élvezni belőle.
Kátya törte meg a csendet.
– Te tényleg tudtad, hol kell keresni a gyerekeket? Kezdek hinni a sztoridban. Megmondom őszintén, eleinte csak jó heccnek tartottam, ami majd jól feldobja a napomat. De már nem tartom annak. Mesélj, hogy jönnek ezek a megérzések?
– Köszönöm, hogy már nem szórakoztok rajtam, de nem tudom megmagyarázni. Ha jól emlékszem, apám halálakor éreztem először, valami furcsa változást magamban. Néha azt hiszem csak álmodom, néha olyan, hogy biztos ébren vagyok, és látom mi történik körülöttem. Később úgy érzem az is csak álom volt. Félelmetes, hidd el.
– Jól van kislány, itt vagyunk, nem vagy egyedül az álmaiddal. Idővel elmúlik. Vagy lehet, hogy nem, mert te vagy a huszonegyedik század női Nostradamusa. Mert ha igen, hallgatunk. Mesélj, mi vár ránk? – ölelte át nevetve Zalán. – Furcsa számomra is ez az álomlátás. Az álom a véleményem szerint a valóságot tükrözi, de valahogy fordított valóságként jön elő bennünk. Hiszen, ha álmodunk, mindent olyan valóságosan élünk át, és még meg se kérdő jelezzük, hogy igaz-e, amit látunk. De lehet, hogy az álmokat a lelkiismeretünk mozgatja, ami zavart okoz a tudatalattinkban. A lelkiismeretet nem lehet becsapni, elhallgattatni. Talán ez történik veled is. Próbálsz elhatárolódni ettől a sztoritól, de annál jobban belekeveredsz, minél jobban ellen akarsz állni. Aztán vannak azok a fránya megérzések.
– Ne vicceljetek, még hogy én Nostradamus? – bújt ki zavartan Zalán öleléséből Sára. – Vannak megérzéseim, így van. Meg rálátásom is lassan a mai világunkra. Már látom azt is, hogyan sodródnak az emberek önakaratukon kívül egyre kilátástalanabb helyzetbe. Itt vannak például ezek a szerencsétlen gyerekek. Még nemrégen boldog családban éltek. Most meg rájuk szakadt az ég, és nem tudni, mi lesz velük. Az anya halott, az apa börtönbe került, ők meg állami gondozásba. Nem egy háború áldozatai, hanem a jelenkorban működő társadalomé. Szégyen!
– Nem vagyok közgazdász, meg hál Istennek politikus se, távol áll mindkettő tőlem – szólalt meg Zsolt –, de ha kíváncsi vagy, elmondom az apám verzióját. Az öregem tisztán látta mindig, mi a bukta, meg azt is, mi lesz a vége.
– Ha vége lesz egyszer, az nekünk is bukta lesz. Higgyétek el, a történelem legnagyobb fordulópontján állunk. Tutira kétesélyesre, harmadik alternatíva nem létezik! – szólt közbe Zalán – Na, mit mond az öreged?
– Én meg azt mondom, hogy csak egy esélyes az alternatíva. Miért gondolod, hogy kétesélyes? Megsúgom, ebből a káoszból nem fogunk jól kijönni. Nem ez lesz az aranykor hajnala, ami most következik! – intette le Gergő a dokit. – De azért mondjad Zsolt, az öreged biztosan jól látta mi történt kis hazánkban.
– Azt mondja, a magyarok tartalékjai, úgy tíz éve kezdtek elapadni. Azóta egyre többen kerülnek mély anyagi válságba, ahonnan ez a politikai vezetés nem fog nekik kiutat találni. Az igazi probléma akkor fog előtérbe kerülni, amikor az anyagiak után a remény is elfogy. Mert egyre nő a bizonytalanság miatt az elkeseredés. Az embereket megvezették, félreinformálták, és mint a birkák, dalolva mentek a vágóhídra. Eladósították magukat, mert bíztak a jövőben, hogy lesz pénzük visszafizetni. Közben az országot kiárusították a fejük fölül. Tudod, mennyi gyár és üzem szűnt meg a privatizációval? Például emlékszel a Ganz-Mávagra vagy az Ikaruszra? De sorolhatnám napestig a nevüket... de a lényeg az, hogy a kilencvenes években Magyarországon háromezer gyár és termelőüzem volt állami tulajdonban. És most mi van? Az eladott nemzeti vagyon értéke több ezermilliárd! Az azóta felvett hitel, több ezermilliárd! Átlagos életszínvonalunk meg a béka segge alatt van! Tudtad, hogy a cukoripar vállalatai, vagy a cementipar életképes üzemként lettek eladva a külföldi konkurenciának? Szerintem tudatos felszámolási céllal. Minden az előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A cél a magyar gazdaság lebénítása volt. Ezeknek az ügyeknek a döntéshozóit apám szerint falhoz kéne állítani és golyót ereszteni a fejükbe!
– Ez van, gyerekek, színház az élet! – húzta gúnyos mosolyra a száját Zalán. – Mondjad csak tovább barátom, hallgatunk!
– Jól van. A többit mindenki sejti, hisz Magyarország megszűnt önállóan élni. De mint mondtam, ez is volt a cél. Betelepedtek a multik, a külföldi bankok, és talicskával tolták és tolják azóta is kifelé a pénzt. Üres a kincstár, nincs benne egy peták se, csak flancos szólamok, ígérgetések. Megy a néphülyítés! Az országot a híres rendszerváltók kiárusították. Na, ezért gyújtogat a te embered, és ezért van állami gondozásban a két gyereke. Most még ezt a megoldást ismerik. De lesz ez rosszabb is! Mit gondolsz, hol zajlik a legnagyobb elszegényedés, melyik országban? Jól sejted, bizony nálunk, megelőztünk minden lemaradt országot. Itt évről évre nő a szegénység. Statisztika van arról, hogyan nő azoknak a gyermekes családok száma, akiknél előfordult, hogy nincs pénzük élelemre. És ez a mai napig növekszik, egyre többen éheznek. Érted, mi ez? Nincs pénzük kajára! Mikor egy család élete ellehetetlenül, nincs jövőképe, már nem tud funkcionálni tovább, mint család. És most ez van folyamatban. Mennyire vigasztal, hogy nem csak Magyarországon? Tudjátok, mi következik most apám szerint? Most következik a szegények háborúja.
Gondterhelten beszélgettek órákon át. A végén Sára hazafuvarozta Rózát, aki egyedül ült be a társasággal, mivel a barátja fontos halaszthatatlan elfoglaltságára hivatkozva lelépett mellőle.
– Komoly a pasival minden? – kérdezte Sára, mikor kikanyarodtak a belvárosi útra.
– Ki tudja, mit hoz a holnap? Talán komoly, talán nem. Nem vagyok szingli, csak ennyi. Nem is érdekel. Nem épp ő az álmaim pasija, de most jó vele. És te?
– Én? Hát... rám férne egy kis romantikázás, de nincs rá időm, meg nincs kivel.
– Nincs kivel? Betonban ülsz, emeld már fel a popód! Nézz körül a piacon! Ne játszd mindig a védőangyalt. Pasi van ezer, csak nem veszed őket észre.
– Védőangyalt? Nézd meg, kinőt-e toll a hátamon? Amúgy, csak azért, hogy ne lógjak egyedül... szóval, azért nem szedek fel senkit. Van igényem és elvárásom, már nem adom lejjebb.
– Nekem is van, mondtam neked. De ki tudja, összehoz-e az elvárásommal az élet egyszer? Addig meg...
Nevettek. Felszabadultan viccelődtek, ugratták egymást végig az úton. Jócskán elmúlt éjfél, mikor hazaért és a panelház előtt leparkolt. Gondosan lezárta az autóját, körülnézett az utcán. Szürke, piszkos köd burkolta az utcai lámpák fénykörét, szitált a kockakövekre, felfénylett tőle az út. Meglepetten látta, hogy kibújt a ködön át a Hold, mint egy ócska felfújt lufi, odaragadt a szomszéd ház tetejéhez. Már nem érezte magát olyan jól, mint amikor Rózával nevetgéltek. Míg ment felfelé a lépcsőházban, rájött az érzés okára. Életében nem volt még ilyen magányos és ilyen érzelemszegény a magánélete. Hiába mozgalmas minden napja, nem ér semmit, ha nem öleli át senki, amikor hazatér.
– Igaza van Rózának, bármi jobb az egyedüllétnél.
