Translate

2024. február 29., csütörtök

Búcsú a lélektől


Mikor eljött a temetés napja, már úgy érezte nem kellett erősnek lennie, már oda tudott figyelni saját gyászára, az ürességre, amit az anyja halála hagyott maga után.
Emlékeiben ott élt az utolsó nap, amikor megsértődött. Aznap a vacsoránál szokásosan fejtegette, milyen szenvedés az élete, mennyi fájdalom éli fel a testét, lelkét. A férje nem szerette, ha étkezés alatt betegségről, negatív dolgokról beszéltek hozzá.
Igazából őt is zavarta, de már megszokta az anyja folyamatos kimerítő beszédét– „itt fáj, meg ott fáj, nem sok van már hátra... vár apátok odaát".
A férje akkor se volt jó passzban, ingerülten szólt rá az anyjára.
– Hagyja már abba a siránkozást anyuka, tizennyolc éve halálát kelti, szegény apósom nem panaszkodott, mégis őt temettük el. Nem hal maga meg, együnk már nyugodtan!
A mama megsértődött, feltápászkodott az asztaltól, indult a szobája felé. Az ajtóban megállt, nem fordult vissza, csak maga elé beszélt.
– Drága fiam, nemsoká megtudod te is, mi a fájdalom.
Bement a szobájába, igazgatta a nagy dunyhát. Sose vált meg tőle, még nyári melegben sem. Ilyenkor mindig egy tálcán kenyeret, vizet vitt utána, a gyógyszereit ezekkel szedte be.
Végezte a dolgát, jött ment, egyszer mikor a mama ajtaján bepillantott, az látta, hogy az anyja el van dőlve a nagy dunyhában, a tálca meg a földön.
– Ejnye, anyám, hát elaludt... minden a földön van! - lépett be hozzá.
De az anyja nem aludt, a szeme nyitva volt, erőltetve próbálta a nevét mondani, de csak artikulátlan szavak törtek elő belőle. Azonnal hívta az orvost hozzá, aki megállapította nála az agyvérzést. Ezután három hónapig küzdöttek az életért, bizakodtak.
A legborzalmasabb az volt Nóri számára, amikor már enni se tudott, néha olyan mozdulatlanul feküdt hosszú ideig, mint aki már nincs köztük. Olyan volt ez a három hónap, mintha egy mély kút fenekén ült volna, nézett felfelé egy fénysugarat keresve, de csak a sötétséget látta. Nem volt kiút belőle.
A férje nagyon megbánta utolsó szavait, odament az ágyához kérte, hogy ne haragudjon rá.
– Már elhiszem, hogy beteg volt, gyógyuljon meg meg mama – mondta bűnbánóan a tehetetlenül fekvő anyósának.
A temetés után az egyik este, mikor ágyba került, és fáradtan mély álomba zuhant, arra eszmélt, hogy kaparászást hall az ajtó felől. Aztán lassan kinyílt az ajtó, hallotta azt is, hogy valaki belép rajta. Lesokkolt a rémülettől. Fel akarta kapcsolni az éjjeli lámpát, kiabált a férjének – Ébredj, valaki bejött hozzánk!
De nem engedelmeskedett a karja, ólomsúlyokkal nehezedett az ágyra, hang se jött ki a torkán, a szíve majd kiugrott a félelemtől. Csak a szeme volt tágra nyitva, erősen figyelt az ajtó felé. A fotel nyikorogva mozdult mellette, hirtelen hűvös levegő áramlott az arcára. Érezte, hogy valaki fölé hajol. Arra ébredt, hogy a férje rázogatja.
– Ébredj már fel, mi van veled, úgy nyüszítesz, mint a kiskutya!
Magához tért, egész testében remegett.
– De hát nem alszom. Nem hallottad, hogy segítségért kiabáltam? Itt járt anyu elköszönni – nyögte ki végül.
– Honnan tudod, hogy elköszönni jött? Ezt a butaságot...
– Mert tudom. Nem jön többet. Azt is.
Tudta, hogy ébren volt, hogy nem álmodott, hisz annyira valóságosan élte át a történteket.


Katerina Forest: Lidérc


Az éjszakában lidérc kóborol.
Beoson zárt ajtón, ablakon, 
hogy füledbe sziszegje, nem vagy
egyedül. Kéjesen mellkasodra ül.
Szorít és nyálas csókot ad,
nem érti, miért harcolsz vele.
Nászra hív, hogy egyesülj vele.
Kint az éjszakában búvik a Hold
ezüstjét húzza rongyos felhők mögé,
amiből a földre hull a ragacsos bűzös lé, 
szétterül tetőkön, az utcakövén.
Láncra verve nyüszít egy kutya, fél
az éjszakában, villámok fényétől
reszket a lába, bújna a földbe, üregbe,
szemét behunyná, azt hinné megmenekült.
Haldoklik a csendben az élet, sorvad és enyészik,
kiszikkadt foltos levelek zörögnek, lehullnak,
örökre elhallgatnak. Felszáll a lidérc
hangja vijjogva sikolt
– Itt minden az enyém, kárhozatban
vajúdik, halálra születik az eljövendő idő.

2024. február 27., kedd

Reményik Sándor: Amíg egy falevél lehull

 



Az ágtól elvált,

Lassan száll alá,
Reszket, libeg.
Már nem köti az ág,
Még nem köti a föld.
Vajjon kinek
Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?

Néha pihen,
Azt hinnéd akkor:
Visszatérne még.
Mint egy lélek:
Már nem köti a föld,
S még nem köti az ég;
Az ég, mely mégis, mégis várja már.

2

Amíg lehull,
Hány lélek hull vele?
És hány emelkedik?
Hány reszkető lengéssel van tele
A végtelen világ?
Milyen csodák
Esnek, míg rövid útját megteszi?

3

E percben talán meghalt valaki,
S e levelen a lelke száll alá.
És bennem megfeszül a lélek,
Mintha világok tengelyének
Zajtalan fordulását hallaná.
E levelen egy lélek csolnakáz.
Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta
Tán szűk neki a világegyetem,
És inkább elfér egy falevelen. –
Mert most már mindegy: palota, vagy pajta.

4

És hátha nem.
Nem halott lelke ez s nem idegen.
De ismerős, ki messze-messze van
És idegondol hosszan, hangtalan
És elömlik a lelke mindenen.
Valaki, aki innen elszakadt
S a lelkét most e drága őszbe ejti.
S itt van, – mert a világot elfelejti.

5

Be halkan száll alá ez a levél,
Hogyan suhog!
Utánozd lelkem ezt a suttogást:
Vajjon tudod?

Talán egy orkán őrült ereje
Aludt el itt,
Talán egy óriás pihenteti
Itt tagjait.

Talán viharok szünetje csupán
E levél-ágy.
Tán innen kél majd új csatára fel
Ezernyi vágy.

A végtelenbe ugródeszka tán
Ez a levél.
Idehanyatlik s innen lendül el
A szél.

2024. február 26., hétfő

Váci Mihály : Mint ősszel a levél

 


Beteg vagyok és kósza lélek: mint tépett

felhőt, visz a szél.
Mögöttem a csillagok nem látszanak fenn,
s nem ragyog át a dél.
Szemed ha rámemeled, mint a gyertyát,
szomorún elsápadok:
vess rám keresztet – s majd csavarogj át
értem egy alkonyatot.

Mint ősszel a levél, lábad elé zizegve
leszállong csendesen
a hervadó hír: – örökre keresztbe tettem
szívem fölött a két kezem.
Menj ki a vonatokhoz akkor, néha,
és várj rám, mintha jönnék
ki tudja honnan?! – s figyeld könyörögve
a szemaforok zöldjét.

2024. február 25., vasárnap

Katerina Forest: Csodálatos lehetne minden...



Nem érzem jól magam. Ez a fránya idő teljesen hazavágott. Fülledt, kibírhatatlan hőségben ülök a vén diófám alatt. Néha átfúj a lombja között egy eltévedt szellő. Áll az idő körülöttem. Olyan érzésem van, mintha a végítélet napja közelítene felém. A kertemben lomhán lógnak a levelek, a fák vészjóslóan dobálják lefelé a terheiket. Látom a szenvedésüket, az utolsó ragaszkodásukat, ahogy a féltett gyümölcsüktől megválnak a fáim. Már a túlélésre rendezkednek, nem tudnak annyi gyümölcsöt felnevelni. Valami nagyon elromlott a világunkban. Kiismerhetetlen, bizonytalan, nincs állandóság. Talán csak egy, hogy holnap is felkel a Nap. Vakítani és égetni fog a sugara. Felgyorsult az idő, mint egy féknélküli jármű rohan a kiismerhetetlen felé. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Már álmodni sem merünk. Miről álmodjunk? Túlságosan realistákká váltunk. Már nem bódít el a mese, nem csal könnyeket a szemünkbe egy egy hihetetlen megható történet. Félünk. A mától és legfőként a jövőtől. Még van egy pár évünk, de nem sok, mire sikerül tudatosan elviselhetetlenné tennünk a környezetünket. Elpusztítunk mindent, ami fontos volt eddig. Mocsokba és káoszba süllyedünk. Lassan, kimérten, felélünk mindent magunk körül. Amikor már a méhek és a pillangók is eltűnnek már késő lesz, saját húsunkba vájjuk a fogainkat. Talán megváltás  lesz egy nagy háború, ami kitakarítja tőlünk ezt a szent Földet. Mert paraziták vagyun rajta, pusztító vírusok. Aztán jön majd egy újabb civilizáció. Hányadik is már? Kezdődik elölről majd minden, hibát hibára halmoznak, ugyanúgy, mint mi. Ez a végzetünk, erre születtünk? Önmegsemmisítésre?
Egy dalos madár újra kezdte az énekét… erős, hangos a hangja. Talán a párját hívja. Már - már elviselhetetlen a kitartása. Két gerle is fészkel az ezüstfenyő ágai közt. Meg kell néznem, van e még vizük. Bizonyára nagyon szomjasak. Mégsem mozdulok. Behunyom a szemem, úgy hallgatom a koncertet. A gerle búgó hangját, a pillekönnyű énekesmadárét. Csodálatos lehetne minden…

Földöntúli közvetítés


A temető két részre volt osztva, az egyik felében reformátusok, másik felében katolikus hitűek nyugodtak.
Az elhunyt katolikus vallású volt, de nem járt templomba. Egyszerű oknál fogva, nem volt rá ideje. Később megszokta , nem is vágyott Isten házába, azzal indokolta az is csak egy épület , mint a többi. Szerinte aki annyira buzgólkodik, hogy egy misét sem hagy ki, lehet az a legistentagadóbb. A hit velünk van, bennünk, bármerre járunk, nem hagy el soha. Megkérdezte Nóritól, hogy szerinte bírta volna e azt a sok megpróbáltatást, ha hitetlen. Nóri egyetértett vele, az anyja erején felül dolgozott míg felnevelte a kilenc gyereket. Legbelül ő mindig Isten tagadó volt, de nem vitatkozott az anyjával. Mikor ezen az istenhiten filózott, mindig dührohamot kapott, minek imádkozzon, kihez? Ha létezne Isten, nem lenne ez a földi pokol, minden csodálatos lenne, az emberek nem gyűlölnék egymást, hisz Isten a szeretet szimbóluma. Volt benne hit, de csak önmagával szemben, hogy erős és minden bajon túl tud lépni.
Mikor az apja elhunyt, visszamenőleg kérte a tiszteletes az egyházdíjat, csak akkor temetett, most egyedül rendezte a papot, meg a temetés körüli felhajtást. Lacit nem érdekelte különösképpen, még a mama halála sem rendítette meg. A temetés napjára összegyűlt a család, jöttek az ország minden részéből. Az apja sírja felett már szép sihederré nőtt az akácfa. Bent a halottasházban körbe állták az elhunyt koporsóját. Tömjénfüst keveredett a síró szomorúságba.
Megjelentek a temetést végző emberek és elkezdték a koporsót lezárni. A kántor versbe szedte a halott búcsúztatót, szívhez szóló volt minden szava. Búcsúzott a halott helyett személyenként mindenkitől, a gyerekeitől, unokáitól, rokonoktól, barátoktól, szomszédoktól.
Neki is megköszönte a gondos ápolást, amit utolsó napjáig lelkiismeretesen szeretettel megtett. A pap latinul mondta halott búcsúztatását. A beszéde alatt egy kellemes férfihang szólalt meg, mintha valahonnan rádió szólna, de furcsamód nem az anyanyelvükön beszélt, talán angolul. A pap tétova lett, majd elhallgatott. Hirtelen döbbent csend lett. Kérdőn nézett körül a pap, majd újra neki fogott a búcsúztatásnak. A hang újra megszólalt, még erősebben.
– Kérem, csukják le a rádiót! – szólt a kántor a jelenlévőkhöz.
A rokonok összenéztek, nem volt senkinél rádió. A pap újra próbálta a latin igéket, de a hang újra kísérte. A pap ideges lett, abbahagyta az igehirdetést.
– Talán a mikrofon, az erősítők, lehoznak egy repülőből hangot, olyan, mintha valami közvetítés lenne – okoskodtak most már a körben állók.
– Kérem, iktassák ki a mikrofont – rendelkezett a pap látható ingerültséggel.
Kiiktatták a mikrofont, a pap hangja gyengén hallatszott erősítő nélkül, a másik ugyanolyan hangosan hallatszott mint előtte. A tiszteletes most már végleg abbahagyta az igehirdetést. A kántor zavarodottan vette át a pap szerepét, imát énekelt, vele a kórus is rázendített. A hang már nem hallatszott, nem hallották többet. Mikor a sírhoz értek, a rokonok megszeppenve álltak körülötte, de a pap nem tett eleget a kötelességének, nem szólalt meg, csak a kántor énekelt.
– Tebenned bíztunk eleitől fogva...
A pap körbejárta a közvetlen hozzátartozókat, részvétét nyilvánította, majd sietve távozott. Mikor a család hazaért, leültek az asztal köré, egymásra néztek.
– Valaki mondja meg, mi történt? – kérdezte egyikőjük. Senki nem tudta a választ.
– Erre inni kell húgom, mert megbolondulok – nyúlt a bátyja a pálinkásüvegért –, mi a csuda volt anyánk temetésén? Nem volt autó, nem volt rádió, telefon, repülő. Honnan jött ez az erős férfihang, erőszakosan csak a tiszteletes igehirdetése alatt?
– A mami beszélgetett az ufókkal, te mondtad hugi, ő csinálta ezt is – mondta a sógornője, maga elé bámulva.
– Dehogy beszélt, ne mondj butaságot, csak előre tudta, mi történik, azt meg megálmodta… vagy nem? – mondta tétován Nóri.
Örökre rejtély maradt számukra ez a nap. Később beszélt a temetésen részt vevő falubeliekkel, akik messzebb álltak a ravatalozótól, ők nem hallották a különös, rejtélyes hangot.

2024. február 24., szombat

Katerina Forest: Szenilitás


Az élet mellettem elrohant,
futtában belém kapott, megmart.
Néha, hogy ne érezzek, altatott,
kikapcsolta a tudatom.
Sodort magával, mindennap
ajándékozott.
Nekem adott ezernyi tapasztalatot.
Megérintett szelíd érzelmekkel,
majd korbáccsal ütött, hátha belehalok.
Túléltem, itt vagyok!
Bölcsebb lettem,
vagy csak öregebb, akire
rárakódott sok évtized?
Kövületként egymáson sorban
préselte jellemem kemény akaratba?
Csakis akaratba!
Megtanított, hogy erős legyek,
világot nyitott bennem az értelem,
utat mutatott a sötét éjszakában,
vakon vezetett, mégis láttam.
Most mégis úgy érzem, valami nincs rendben,
nem jó, hogy bölccsé öregedtem.
Mert elérnek hozzám a nyomorgó lelkek,
fáj, ha látom a gyengeséget,
zavar, ha hallgatok sok értelmetlen beszédet,
sokkol a naivitás, a farok behúzós szolgaság.
Az élet rohan, nem pihen,
hoz végre majd egy kis szenilitást,
és én végre nyugalmat lelek.

Jelenlét


 Lovas kocsin vitték a koporsót a halottasházba. Mögötte sétáltak a halottsiratók, a szomszédok, katolikus hívők. Csendesen mentek, csak a cipők alatt nyikorgó kavicsok neszét hallották. Akik szembe jöttek velük, megálltak, leszálltak a kerékpárról, hogy odaléphessenek Nórihoz részvétnyilvánításra. A lovak prüszköltek, a kocsis nehezen tudta sétára fogni őket, állandóan ügetésbe kezdtek. A temető előtt már feljajdult a halotti búcsúdal, Isten kegyelmét kérve a távozó léleknek.

A koporsót ravatalra tették, nem zárták le.
Másnap elindult megbeszélni a pappal, a kántorral a temetést. Felhívta a temetkezési vállalatot, szétküldte a táviratokat, telefonált.
Érzéketlenül intézte a dolgait, mint egy robot. Mikor hazaért, kirakott mindent a halott szobájából. Kifestette, fertőtlenítette. Minden ruháját, ágyneműjét kiselejtezte, csak amit emléknek meg akart tartani, azt hordta fel a padlásra. Tiszta ágyneműt húzott mindenhová. Nekilátott a tor előkészületének.
Nagy volt a család, sok embert várt, ott alvósra is. Átgondolta százszor a teendőit, el ne feledkezzen valamiről. 

A legelső érkező a bátyja volt a feleségével. Mikor meglátta szegényt, azonnal észrevette, hogy mennyit öregedett. Nem sejtette, hogy a gyilkos kór már belé költözött. Sírdogáltak, beszélgettek, végül megkérdezte – Ott lenne alvóhely, abban a szobában, ahol anyunk meghalt, féltek-e?
– Mitől félnénk? – nézett csodálkozva a testvére.
– Jó az nekünk hugi, legalább ott alszunk ahol ő nyugodott minden nap, úgyse jöttem haza halála előtt.
Éjfél előtt lefeküdtek, mert nehéz napnak néztek elébe másnap. Hajnalodott, már a kakas kukorékolt a baromfiólban, amikor felkelt. A konyhában a kanapén pokrócba burkolódzva, összebújva ült a házaspár. A sógornője szívta a cigarettát, rémült, kialvatlan szemmel néztek rá.
– Hát ti, mit csináltok? Nem tudtok aludni mégsem?
– Jaj, hugi, nem lehet a szobába aludni, zörgésre ébredtünk.Amikor felgyujtottam az éjjeli lámpát, láttam, hogy a földön van egy nagy fekete esernyő, az esett le.
Beszaladt a szobába, a szekrény előtt a földön tényleg ott feküdt az anyja kopott esernyője. Felemelte, elgondolkodva nézte.
– Ezt én tegnap feltettem az öreg szekrény tetejére, be a fal mellé. Sajnáltam kidobni. De hogy esett le magától? – hitetlenkedve tette vissza a szekrény tetejére a kopott esernyőt.
A bátyja pálinkát öntött a poharakba, mikor visszament hozzájuk.
– Gyertek, igyatok egy kupicával, úgyse fekszünk már le – révetegen nézte a pohárban csillogó italt –Hugi, anyánk itt van, nincs a temetőben.
– Ne igyál annyit, már megártott, azért mondasz ilyen butaságot – elvette az üveget előle – dehogy van itt szegény, bárcsak itt lenne, meghalt. Érted, testvér? Meghalt. Kint fekszik a hideg ravatalozóban.
Próbálta megnyugtatni őket, de ő is érezte az anyja jelenlétét.



2024. február 21., szerda

A lélek koporsója





Hirtelen lett agyvérzése az anyjának. Egy este jött el érte a testi elgyengülés, a tehetetlenség páncélba zárta a lelkét. Az orvos már nem tudott segíteni, teljesen lebénult. Nóri ott ült napokon át mellette. Folyamatosan beszélt hozzá, nézett a szemébe, kereste a jeleket, hogy megérti-e, amit mond neki?
  Az anyjának néha megmozdult a szája, de nem tudott válaszolni. Csak a szeme volt beszédes. Összeolvadt, egymásba fonódott a tekintetük, szavak nélkül kommunikáltak.
Mindenkit értesített a családban, ha találkozni szeretnének az anyjukkal, gyorsan induljanak meglátogatni, nincs sok ideje hátra. Elmondta az anyjának is, hogy a testvéreinek telefonált.
– Mindenkit értesítettem, hogy milyen nagy beteg lett – és sorolta a neveket, kiket hívott fel.
Az anyja akkor artikuláltan erőlködve beszélni akart, de nem lehetett megérteni egy szavát se.
– Valakit kihagytam, kinek üzenjek még? – kérdezgette tőle sűrűn, mert érezte, hogy valamit, vagy valakit bizonyára elfelejtett, valami fontosat.
Mikor az anyja végre megnyugodott, halkan kiment a szobából, felhívta a sógornőjét.
– Holnap gyere át, mindenhogy el kell mennem egy pár órára. Oda kell figyelni a mamára.
Reggel megérkezett a sógornője, részletesen elmondta neki, hogyan itassa, etesse nagybeteget. Nehéz szívvel ment el otthonról.
– Sietek anyu vissza, muszáj mennem, halaszthatatlan dolgom van – mondta az anyjának, mert tudta, hogy ért mindent, csak beszélni nem tud.
Amikor hazaért a sógornője a ház előtt strázsált, egyik cigarettáról gyújtott a másikra.
– Rendben van minden? 
– Fenét van rendben, semmit nem fogad el tőlem, nem eszik, nem iszik. Már alig vártam, hogy haza gyere!
Le se pakolt, ment a betegágyhoz.

 – Jaj, anyu, ha egész nap odavagyok, akkor éhen hal? – kereste az odakészített italt, hogy megitassa.
Az anyja mohón itta a hűs teát a szívószálon keresztül, tőle elfogadta. Tudta ő, hogy nem a sógornőjére haragudott, hanem rája, hogy elment mellőle, még ha egy kevés időre is. Kapocs volt köztük, mint egy láthatatlan híd, amin ők már szavak nélkül is megértették egymást. 

Legelőször a legkedvesebb nővére ment haza. Amikor megérkezett, oda ült az anyja mellé, és nézte milyen tehetetlen lett az egész életében erős asszony. Csendes volt, szótlan, alig beszélt. Tudta, hogy eljött a vég. Később kiment Nórihoz a konyhába, sokáig üldögélt kisírt szemmel.
– Hugi, nemsokára temetünk, nem lesz már anyánk – mondta maga elé nézve.
Két nap múlva hazaindult.
– Ne haragudj rám, de nem segítek vele semmit, ha itt vagyok, nincs mit tenni. Majd telefonálj. Sok a dolog otthon, tele van a ház vendéggel.
Mikor elment a nővére, odaült az anyja ágyának szélére, megfogta a kezét. Egyformán fájt az üresség, ami a távozó testvér után maradt. A szíve összegömbölyödött, mint a vasököl, már nem bízott benne, hogy a többiek hazamennek.
– Nincs semmi baj anyu, minden rendben lesz, mindenkinek üzentem, hogy beteg, minden gyerek tudja... aki él még. Biztos jönnek bármelyik pillanatban, várja csak őket türelmesen.
De az anyja nem hitte el, hiába próbálta vigasztalni. A szemében a lobogó tűz egyre fakult, furcsán változott, figyelmesen nézett valahová.
 Az utolsó nap amikor az orvos  megvizsgálta, sóhajtva állt fel mellőle. Kint a ház előtt szembefordult Nórival.
– Valami miatt nem tud elmenni. Tudom, hogy nagy kérés, de engedje elmenni. Hagyja egy kicsit magára, ne fogja a kezét.
Szót fogadott, nem ment be hozzá. Kikísérte az orvost az utcai kapuhoz, visszatérve leült a ház elé a lócára.
– Miért nem tud... kit vár? Miattam marad? Az orvos szerint erős kötődése van hozzám. 
Mikor bement hozzá, az anyja szemében kialudt a fény. Reszkető kézzel simította le szemhéját. Ösztönösen tudta mit kell tennie. Levetkőztette, megmosdatta. Mosta az öreg arcát, amin kisimultak a ráncok a halál pillanatában, a kezeit, amik annyit dolgoztak értük. Beszélt hozzá...mintha még élne. Még utoljára.

-- Emlékszem, apámnak azt mondta, hogy én azért születtem meg kilencedik gyereknek, mert én leszek aki lefogja a szemét. Mindent tudott előre. Pihenjen most már, hisz annyit dolgozott életében. Ha van Menyország, már kitárult az ajtaja, várják az érkezését Édesanyám.

Egy selyemkendővel felkötötte az állát, a két kezét ráhelyezte az elnémult szíve fölé.


Az angyalok ráérnek


 Értesítette a Hivatal Karola temetéséről. Nem szólt egy barátjának sem, hogy a szertartáson változtatott, indok és ok nélkül, újra megmagyarázhatatlan és érthetetlen döntést hozott. Ha tudnák mit művelt megint, Róza biztos kibukna és megmondaná a szemébe, hogy egy menthetetlen idióta! Teljes mértékben igaza is lenne, ezért úgy gondolta elég, ha csak ő tud egyedül mindenről.

Sötétkék kosztümöt vett fel, gondosan válogatott a blúzai közül, végül egy egyszerű fehér selyem mellett döntött. Ezt sem értette, miért vacakol annyit, a temetőben senki nem látja, milyen blúz lesz rajta, hisz a hűvös idő miatt szövetkabátban lesz. A haját kontyba tűzte, barna szemceruzával kiigazította a szemöldöke vonalát. Feszült volt. Már reggel, az ébredés után az aznapi temetésről vizionált. Karola temetésére gondolt folyamatosan. Teljesítenie kell egy feladatot, el kell mennie – logikátlan, értelmetlen, mégis mennie kell! – Ha eltemetik Karolát, talán megszűnik benne az a sok szerencsétlen vizionálás, ha utána is lidércek követik éjjel-nappal, idővel padlót fog tőlük. Szegény asszony kihúzta, mint más a lottó ötöst a milliárd variálható számsorból. Sajnálta, ennyire tellett belőle, a kérését is teljesítette, megtalálta a gyerekeit. Ami azt illeti szegények tényleg veszélyben voltak. Nyugodjon békében most már, elég a szellemjárásból! – Érted, Karola? Tűnj el az életemből! Túl sokat kaptál már tőlem, ahhoz képest, hogy nem is ismertük egymást! – szólt bele a csendbe míg ment az ajtó felé. Ideges volt, csak attól a tudattól is, hogy nem tudta, mit miért tesz, miért nem tud egy kézlegyintéssel tovább menni, kilépni abból a nyomasztó szituációból, amit önmagának köszönhetett.

A temető csendes volt, még a köd se szállt fel teljesen, megbújt a bokrok és a kőkeresztek között, a virágokon, fűszálakon ott hagyta a harmatgyöngyöket. Hűvös volt a délelőtt, fázósan összehúzta magán a kabátját. Esetlenül botladozott a magas sarkú cipőjében a sóderes sétáló úton.

Elért hozzá egy halk zaj, elindult a hang irányába. Odaért a ravatalozóhoz, tisztes távolságban megállt. Kíváncsi volt az asszony temetésére, hisz ő változtatta meg a szertartás menetét. Mikor kijöttek Rózával a kórházból, otthon újra felhívta a temetéssel kapcsolatban az ügyintézőt. Meg akarta tudni, milyen az egyszerű temetés.

– Tudja, hölgyem, van a temetőben erre egy kijelölt hely, ahova a nincsteleneket, hajléktalanokat temetteti el a hivatal – világosította fel az ügyintéző. – Egyszerű, díszítés nélküli fakoporsóban. Semmi extra, egy hivatali ember van csak jelen.

Aznap este sokat gondolkodott, idegesen járt-kelt a lakásban. Megnézte az elektronikus bankszámláján, mennyi pénzt gyűjtött össze. Másnap újra megjelent a temetést rendezők irodájában. Számlaszámot kért, hogy átutalhasson pénzt a temetésre. Őszintén fel volt háborodva. – Ezt a szegény asszonyt nem temethetik el úgy, mint egy hajléktalant! Nem ezt érdemli!

Várta a szertartást. Tudta, hogy Karolát elhamvasztották. Nincs ott a sápadt arcú, meggyötört asszony a koporsóban, csak hamu van egy kis urnában, szürke, szagtalan por. Tudta, hogy ez a kép fogadja, mert ezt rendelte meg azon a napon, a gyászzenét hozzá, gyertyákat, és egy pár szál fehér rózsából álló csokrot.

– Ennyi egy élet – sóhajtott fel szomorúan – de hol volt itt élet? Csak küzdelem, félelem jutott neked Karola az utóbbi időkben. Milyen életed volt? Soha nem tudom már meg, nem volt időd elmesélni, mi volt az, ami miatt az utolsó percekben is küzdöttél. Talán a férjed? Vagy csak a kislányaid? Az igaz, nagyon helyesek a lányaid... a férjed is helyes, kimondottan helyes pasi. Nehéz volt itt hagynod őket. Valahogy mégis csak meg lehet téged érteni...


Itt van velünk az angyal

Hangokat hallott maga mögött, önkéntelenül belépett egy síremlék mögé, ami mellett egy kétméteres oszlopostuja őrködött.

Két férfi közeledett feléje az úton. Mikor közel értek, megismerte Benjámint, elhaladt közvetlen mellette. Nem volt megbilincselve a keze. Egy idősebb őr sétált mellette, ha nem tudta volna, hogy rab, azt gondolhatta volna, hogy két barátot lát, akik csendesen beszélgetve sétálnak.

Sára megfigyelte, hogy férfi arca nagyon sápadt, sokat fogyott, mióta utoljára látta. Benjámin nem figyelt fel Sárára, nem volt számára érdekes, hogy ott áll valaki a közelben. A temetőben mindig szöszmötölnek a síroknál.

Nézte a távolodó alakot, sokáig nem vette le róla a tekintetét. Furcsa vibrálás kezdődött benne. Nem először érezte ezt a fajta izgatottságot, amikor Benjámin közelébe került. Próbálta legyűrni magában az érzést, amit  mindig nevetségesnek tartott, pláne most ebben a szituációban. Nevén sem akarta nevezni, mit érez, csak kitörölni azonnal magából, mint egy kidobandó linket a számítógépből. Szemétkosárba vele! De az érzés ott ragadt csökönyösen, mintha már örökre hozzá tartozna.

Ha akarta, ha nem, tudta, hogy miért dühös. Nem volt közömbös számára a férfi. Nem készült fel a találkozásra. Elfogta az a vágy újra, mint a kórház folyosóján, hogy utána menjen, belekaroljon és megvigasztalja. Szerette volna elmondani neki, hogy nagyon sajnálja, hogy ennyi bánat érte. Blokkolta gyorsan a furcsán rátörő érzéseket, hisz temetésen volt.

A halk gyászzene elcsendesült, megjelent az ajtóban a szertartást vezető. Mögötte hozták az urnát. Benjámin mellett ott ment a két kislány.

Mónika dacosan leszegett fejjel bandukolt, Zsuzska sírdogálva szorongatta az édesapja kezét.

Sára sétált utánuk az urnafalig. De most se ment közelebb. Nézte a szomorú családot, akik fel se fogták még rendesen, hogy visszavonhatatlanul megváltozott az életük. Örökre darabokra hullt a jövő számukra.

Mi lesz most velük? Karolára gondolt, hogy milyen bizonytalanságba hagyta,. Mit tud még tenni ezért a szétszakadt családért? Veszélyben voltak a gyerekek, elment értük, teljesítette a kérését, megvédte őket. Mi az, amit még meg kell tennie? Ugyan érkezik-e válasz a halott kóborló lelkétől.

Nézte Mónikát, aki egyenes testtartással állt az apja mellett, de nem fogta meg a kezét. Nem sírt. A könnyei, ha voltak, talán befelé folytak. Kirekesztette a külvilágot az életéből. Az apját is, akit egyre jobban vádolt az anyja halála miatt. Hirtelen fordult meg a kislány, mintha valaki figyelmeztette volna, hogy nézzen hátra. Merőn nézett Sára felé. Sápadt arcán akkor mégis végigfolyt két könnycsepp. Sóhajtott egy mélyet és megfogta a húga kezét.

– Eljött! – súgta oda halkan. – Itt van velünk a barna angyal, már nem vagyunk egyedül!

Sára arra figyelt fel, hogy rázkódik a mobilja. A telefonjáról levette a hangot a szertartás miatt, csak a rezgő alkalmazást hagyta rajta. A telefon türelmetlenül mocorgott a táskájában. Kénytelen volt megnézni.

A kijelzőn több hívás volt egymás után, Kíra öccsétől. A temetőben nem akart telefonálni. Még álldogált egy kis ideig, hogy be tudja vésni az emlékei közé a látottakat. Nézte Benjámin széles vállát, a gyásztól meggörnyedt alakját. Aztán a két kislányt nézte, Mónika anyáskodó ölelését, ahogy magához húzta Zsuzskát. Nem tudhatta, hogy pont róla sugdos a két kislány.

Úgy érezte teljes zűrzavar van a fejében, mintha ezer darabra tört cserép mozaikjai kavarognának benne, mint egy kirakós játékban, illeszkednek egymáshoz, eltávolodnak, hogy újra káosszá változzon a benti kép. Érezte, hogy fontos számára ez a három ember, de nem tudta elhelyezni őket az életében. Valami azt súgta folyton, hogy engedjen az ösztöneinek, a megérzéseinek. Eszébe jutott az álom, amikor pont erről beszélt az apja. Talán pont erről, talán erről a három emberről. Ki tudja? Akkor azt mondta – „Nem minden történik az életben logikusan". Mennyire igaz! Mert az utóbbi napokban nem látott logikát a cselekedeteiben, ezért újra és újra tagadásban állt önmagával. Karolára gondolt újra, aki már megszabadult a földi élet minden kihívásától, de utolsó napján gondosan összecsomagolta és rárakta a hátára. Továbbiakban oldjon meg helyette mindent. – Ej, Karola, miért pont én? – tette fel suttogva az örökké benne lévő kérdést.

Egy kis forgószél zizzent mellette, majd hirtelen felerősödött, felkapta a rozsdás faleveleket, táncba vitte őket. Sára elbűvölten nézte, ahogy távolodik tőle a levelekkel együtt, kifelé a temető úton. Még egyszer végig simogatta tekintetével a három alakot, aztán gyorsan megfordult, ment a forgószél után, sietve mintha hívnák.

A temető kapujához érve elővette a telefonját.

– Szia! Valami fontos, hogy hívogatsz?

Kíra öccse gyorsan, hadarva beszélt a telefonba.

– Sára, hazajön a nővérem Angliából, megmondta, hogy melyik repülőre vette a jegye. Arra gondoltunk, hogy segíthetnél. Haza kéne hozni a repülőtérről. Ha vállalod.

– Csak ezért utazzak fel Pestre? Fog egy taxit és hazamegy!

– Nem csak ezért. Jó lenne, ha beszélnél vele, mielőtt hazajön a családhoz. Azt hiszem, legalábbis azt mondta, hogy beteg, azért jön haza ilyen hirtelen.

– Nem hívtál. Miért? Megbeszéltük pedig. És Kírának mi baja lett? – kérdezte a fiút türelmetlenül.

– Nemtom. Amúgy anya már kint van a kórházból. Azért is kéne, hogy beszélj vele, mert hazaköltözött apu. Segít nekem ápolni anyát. Hát tudod, Kíra meg apu közt zűrök voltak. Nagy balhé lesz itthon, attól félek a legjobban. Te mondtad, hogy hívhatlak, ha segítségre van szükségem. Emlékszel?

– Nem felejtettem el, komolyan is gondoltam, a zűrökről is tudok. Beszélünk még később, nyugi. Majd hívlak!

Ott állt egy platánfa alatt, a gondolataiba mélyedve. Persze, hogy elmegy, aztán szépen, sorban elmesélteti Kírával, mi történt Angliában. Nagyon úgy néz ki, mégsem jött be a miénk a világ, dől a lóvé szlogen.

Önvád

A temetőben a szertartás véget ért, indult a család a kijárat felé. A két kislány mellé szegődött a gondozónő. Lassan sétáltak. Benjámin szótlanul ment maga elé bámulva, mintha a két gyereke ott se lenne. Gyűlölte az életét, nem látott benne semmi kiutat. Az utóbbi napokban sokat gondolt a halálra. Most is, hogy milyen jó Karolának, nincs már semmi, ami szétfeszítse a lelkét, mint neki. Úgy érezte, felesleges időtöltés minden perc, amit átél, felesleges minden levegővétel, ami életben tartja. Céltalan jövőbe nincs értelme kapaszkodni. Csak illúzió és szemfényvesztés, hogy minden vesztes élethelyzetből van kiút. Kinek, és egyáltalán miért? Meghalt a felesége.

Zsuzska szomorú volt, meggyötört arcán még most is le-legördült egy könnycsepp. Mónika vigasztalta egyfolytában, míg mentek kifelé a temetőből.

– Ne sírj, hagyd abba. Anya ott van az angyalokkal.

– Tudom. Ott volt a barna angyal mellett. Láttam őket. Aztán elmentek. Talán örökre – nézett szomorúan a nővérére. – Lehet az is, hogy az angyal csak őt kísérgeti, mirólunk meg teljesen elfeledkezett.

Benjámin lelkét felemésztette az önvád. A gyász fekete madárként szállt a lelkére, a gondolataira. Úgy érezte, egyre távolabb kerül a valóságtól, teljesen elmerült a saját fájdalmában. A szeretet, ami még élt benne a két gyermeke iránt, kihalt belőle, elillant a túlvilágra, Karolával együtt. Pedig szorongatta a két kicsi kéz a kezét, és néha összeakadt a tekintetük, mikor lenézett a kislányaira. Szinte hallotta a néma kérdést tőlük: – Apu, mi lesz most már velünk?

Önkéntelenül maga elé suttogta: – Nem tudom! –, és zavartan elvonta a kezét, hogy a nem létező könnyét kitörölje a szeméből.

A szíve úgy keményedett lépésről lépésre, míg lépkedett a temető kapuja felé, mint a márvány.

A temető előtt ott volt a két autó, egyik a börtöné, másik az intézeté.

A kísérők illedelmesen távolabb léptek, hogy el tudjon búcsúzni a család. Benjámin akkor lehajolt a két kislányához, megsimogatta őket.

Zsuzska átölelte a nyakát és hozzányomta a könnyes kis arcát, hogy súgjon neki egy titkot. Nem akarta, hogy más meghallja, mindenáron el akarta mondani, hogy nincsenek egyedül, arra gondolt gyermeki lélekkel, ha a titkot megtudja az apukája, nem lesz annyira szomorú.

– Apu, itt volt velünk a barna angyal, meg anyu is...

Csalódottan vette tudomásul, hogy nem látott semmi lelkesedést az édesapja arcán.

– Vigyázzatok egymásra! – mondta rezignáltan Benjámin, és azonnal elfordult tőlük. Sietve beszállt az autóba.

Megkönnyebbült amikor egyedül maradt, nem érezte tovább a vádló, kérdő tekinteteket magán. Összegörnyedt testtartással jelezte a külvilág felé, hogy kész, teljesen kiborult, nem bír el több terhet. Fojtogatta, és egyre jobban elhatalmasodott a felismerés benne, hogy mindenért ő a felelős. Látnia kellett volna mindennap, hogy merre tart az életük, észre kellett volna vennie időben, Karola hogyan emészti fel magát mellette. De ő csak saját magát sajnálta, a saját nyomorúságán vívódott. Mire hazaért céltalan csavargásaiból, már csak az agresszivitás uralta a lelkét. Karola meg várta őt, fáradt, álmos szemekkel. Reménykedve, hátha az a nap lesz már az a nap, mikor elviszi hozzá a megoldást, a feloldozást. Nem vádolja többé a sok kudarcért, és bevallja azt, amire vágyott, hogy a szerelmük erősebb mindennél ezen a földön, hogy ketten, együtt, rendet tudnak tenni az életükben. De ő magára hagyta azt a nőt, akit azelőtt annyira imádott, otthagyta az út szélén, mint egy fagyos éjszakába kidobott kutyakölyköt, akit halálra ítélt a gazdája. Nem értette meg, nem hatotta meg, nem szelídült vissza hozzá... nem tudta, mit kezdjen a szerelmével... mert már nem tudta önmagát sem szeretni. Kihűlt benne minden érzelem, mint az izzó vas a jéghideg víztől.

A két gyermeke... már akkor féltek tőle. Mit várhatnak tőle most? Legyen jó apa? Már soha nem lehet az, már nem érez semmit irántuk... meghalt belőle az apai szeretet. Csak a fásultság és a közöny uralkodott a lelkében, amibe sűrűn belobbant a gyűlölet a világ ellen, és a halál gondolata, ami szép és megváltó színekben jött elő a közeljövőből, mint egy anomália, fénylő fekete köntösben, hívogatón, csábítón. Rájött, hogy már nincs miért élnie tovább.

– Nagyon szépek a gyermekei! – szólalt meg a börtönőr mellette. – Érdemes értük élni, majd csak letelik az a pár év hamar. A jó magaviselet megrövidítheti az időt, mert már csak maga maradt, aki nevelheti őket. Talán hamarabb szabadulhat... meg kéne kérvényeznie. Meghalt a felesége, oka van rá, itt van ez a két kis árva.

Benjámin ránézett a börtönőrre.

– Majd meglátjuk – mondta halkan –, ha szabadulok egyszer, hol kezdjem újra az életem? Minden elveszett. Reménytelen.

– Ezt soha ne mondja, ilyen nincs! Csak a gyenge emberek adják fel. Újra lehet építeni mindent. Csak akarat és elhatározás kérdése. A két gyerek miatt, meg kell, meg fogja tenni! – válaszolt az őr határozottan. – A temetés nagyon rendben volt, sok pénzbe kerül egy ilyen temetés. Furcsamód nem láttam egy hozzátartozót sem. Ki rendezte?

– Gondolom a Hivatal.

– Azok aztán nem hoznak ilyet össze, tudom milyen, ha ők temettetnek. Ott nincs gyászzene, nincs virág, nincs búcsúszertartás. Általában egy gyenge furnérkoporsó, szertartás nélkül. De itt minden volt. Szóval, jobb, ha tőlem tudja, valaki tisztességesen eltemettette a szegény elhunytat. Szedje már össze magát!

Idősebb volt vagy tíz évvel Benjámintól, keveset mosolygott, mintha felvarrt volna az arcára egy kifelé sugárzó közönyt. Most egy pillanatra mégis alakváltó lett, dühösen villant a mellette ülőre a tekintete. Mindig is gyűlölte azt a helyet, ahol dolgozott, mert akik bekerültek a sittre, mind egytől egyik rendszerelhagyók voltak. Tagadásban álltak a világ törvényeivel. Kiléptek a sorból, gátlástalanul csaltak, loptak vagy öltek. Ismerte Benjámin tragédiáját, ezért sem tudta elfogadni a férfi válaszát. Tudta, hogy Benjámin is szembefordult a rendszerrel, mégis az ő esetét másként reagálta le. Magában igazat adott neki. Ő sem tudott volna tanácsot adni arra a napra például, hol kezdje az életét újra, ha letelik a büntetése.

Csendben ültek egymás mellett, Benjámin nézte az autóból az elsuhanó szabad világot, hogy be tudja zárni emlékeibe a képeket, és arra gondolt keserűen, hogy könnyű tanácsokat osztani annak, aki a munka végeztével becsapja maga mögött a börtön kapuját.


Az angyaloknak mindenre van idejük 


Sára éppen indulni készült, amikor meglátta a kifelé tartó családot. Nem tudta a szemét levenni róluk. Benjámin még megtörtebb lett, mint amikor előzőleg látta. A férfi nem nézett fel, a fejét leszegve közeledett feléje, mint aki keres valamit a földön. Eszébe jutott, mit mondott Zsolt: tévedés, hogy Benjámin kimarad az életéből. Karola rá is utalt, mikor a halálos ágyán beszélt hozzá. „Maga elviszi a családomnak a boldogságot, vigyázni fog rájuk." Benjámin meg ő? Talán a sors tényleg keresztezi az útjaikat? De hát a férfit a börtön teljesen elszigeteli a külvilágtól. Lehet, Karola műve, hogy az érzései megváltoztak iránta? Mert megváltoztak, már nem akart önmagának hazudni. Érdekelte a férfi, vonzódott hozzá, ha nem akarta, akkor is. Könnyű volt a csapdába belesétálnia, hiszen Benjámin magas termetű, markáns arcú férfi volt. A szeme mélybarna, aminek a fényét kevés ideig tudta elviselni, mert zaklatott lett tőle azonnal. Próbálta a felismerést elnyomni magában, elfogadható magyarázatokat gyártott hozzá, hogy ez csak egy részvét, sajnálat csupán. Ebben a helyzetben nem érezhet mást egy férfi iránt, akinek a tragédiája a szeme előtt zajlik éppen. Mégis átért hozzá minduntalan az eltemetni vágyott felismerés, több annál, amit érez iránta, mint sajnálat.

Mikor a család búcsúzott egymástól, Sára is átérezte a férfi hidegségét, ahogy elköszönt a kislányaitól. Azok meg szegények csak álltak ott, értetlenül, figyelve az autó után, amiben az az ember ült, aki megvédhetné őket, akihez tartoztak, tartozni kéne most is.

Szegény kis Zsuzska szipogva emelte a kezét, integetett, reménykedve, talán észreveszi az apja. De nem látta, hogy visszaintett volna bárki is az autóból.

A gondozónő átölelte a két kislány vállát.

– Menjünk bogaraim, menjünk vissza az Otthonba!

Engedelmesen beszálltak, szó nélkül. Ahogy kanyarodott az autó, elhaladtak Sára mellett. Mindkét gyerek megismerte a megmentő angyalukat. És azt is látták, hogy az angyal elmosolyodik és integetett feléjük.

– Láttad Mónika, láttad! Integet, nem ment el! Még autója is van. – Feltérdepeltek az ülésre és izgatottan bámultak visszafelé.

– Az angyal integetett, igaz? Nem úgy, mint apu, ő elfelejtett integetni! – nyugtázta egy mély megkönnyebbült sóhajjal Zsuzska. – Látod Mónika, az angyaloknak mindenre van idejük. Még autót is tudnak vezetni.

– Van hát, ők nem dolgoznak, csak nézelődnek – világosította fel a nővére.

– Igen. Nézelődött ma is egész nap, elkísérte anyut – súgta a kicsi halkan.

– Miről beszélsz? Anyu meghalt. Bezárták abba a dobozba.

– Áh, dehogy, ott volt a kőkeresztnél, az angyal mellett. Megismerem tán.

– Na, agyadra ment valami, én is odanéztem, de az angyal csak egyedül volt.

Zsuzska nagyon elérzékenyült azon, hogy nem hisz neki a testvére. Mónika látta, hogy közel van a síráshoz, engedékenyebb lett, lezárta a nézeteltérést.

– Lehet, hogy később odaállt, én pont akkor nem néztem oda. Lehetséges, ne sírj már megint!

– Igen, lehet – nyugodott meg a kislány. – Nem sírok. Apu miért nem látta az angyalt szerinted?

– Szerintem az angyal nem is akarja, hogy lássa apu.

A gondozónő végig hegyezte a fülét, de nem sok logikát kapcsolt a beszélgetéshez, csak furcsállta, miről folyik a háta mögött a diskurzus. Sajnálta a két gyereket, nem kívánta senkinek ezt az áldatlan helyzetet, ami őket érte.

Zsuzska és Mónika körül megváltozott a légkör a temetés után, mindenkiben kialakult feléjük az együttérzés, még a legagresszívabb gyerek se tett megjegyzéseket rájuk.

Böbe néni nagy mosollyal jelentette be másnap, hogy hétfőtől óvodába fognak járni, nem lehet kibújni alóla, mert Mónika nemsokára iskolás lesz. Ezen aztán Zita egész nap kárörvendezett.

– No hisz', mentek a dedóba? Én nem mennék oda, meg a suliba se, csak zrikálják az embert egész nap. Menne a rosseb!

Viki széles szájjal vigyorgott, nem állta meg, hogy ne szóljon be Zitának.

– Csak az ilyet zrikálják, mint te vagy, kettőig se tudsz számolni!

– E', jobb lenne, ha szólnátok, hogy kimentek nevelőszülőhöz, vagy örökbe, mint az itteni dedóba! – mondta nagy bölcsen, nem zavarta Viki beszólása.

– Lehet, hogy örökbe megyünk valakihez – válaszolt Mónika.


Hogyan tovább?


Sára még egy darabig látta a kezüket, ahogy integettek feléje. Elképzelte milyen lenne, ha másodjára is találkoznának. Talán Zsuzska hozzá szaladna, és ő felvehetné a karjaiba. Mónikára gondolt: teljesen más, mint Zsuzska. A tekintete olyan, mint Benjáminé, szúrós, gyanakvó. Nincs mosoly az arcán, nem tükröz érzelmeket. Mi történt ezzel a kislánnyal, milyen maradandó sérülésekben vergődik a lelke? Elrévedt az emlékeiben, érezte újra a parkban átélt hullámzó érzéseket, mikor Zsuzska meleg könnyei végig folytak a nyakán. A fojtogató ölelést, ahogy kis karjával szorította.

Ne féljetek, vigyázok rátok – ismételgette akkor mikor a két félelemtől reszkető kislánnyal futottak az úton a biztonság felé. Vigyáz rájuk, de hogyan? Halvány sejtelme sem volt arról, hogyan segítsen a két gyermeken. Igaz Rózából ömlött felé a sok tanács, egyiket-másikat kivitelezhetőnek is találta. Például azt, hogy patronáló segítőként tartson kapcsolatot a gyermekekkel. Ez neki is bevillant a legelején, hogy megismerkedik velük, ha kikerülnek nevelőszülőhöz, látogatja őket, ajándékokat vesz, érdeklődik felőlük. Nem lesz az olyan megoldhatatlan feladat, nyugtatta meg magát csak azért, hogy szabaduljon a nyomasztó gondolatok alól. Mikor beért a munkahelyére, kedvetlenül ült a monitor elé. Sokan voltak a bankban. Türelmetlen, fáradt emberek várták a sorukat, nézték sóvárogva a kijelzőt. Jelzett ő is: mehet az ügyfél hozzá. Rózának odaköszönt mikor összeakadt a tekintetük.

– Helló angyal, estére összejövünk, remélem, tudsz jönni? – szólt át nevetve Róza.

–Nem vagyok angyal, szállj le rólam! – válaszolt vissza ingerülten, de azért intett, hogy ott lesz.

Nem gondolt másra, csak az ügyfelekre koncentrált. Az életfájdalmak átcsúsztak a szomorú szemekből hozzá, időztek a monitoron, majd lecsúsztak a billentyűkre, onnan visszasettenkedtek ahhoz, akitől jöttek. Aztán elmentek a gazdatesttel, mert bennük éltek. Minden ügyfél, aki hozzá jutott aznap, csalódott, elkeseredett hiteles volt. Sára magyarázta a semmit nekik, ahogy kellett. Két dolgot tehetett, ha az igazság oldalára áll, munkanélküliként hirdeti a próféciát, vagy hazudik, és jól keres. Nagy lelki teherrel az utóbbit választotta, nem maga miatt, az anyja miatt. És már ott volt a képben a két kis árva is. Délutánra lelkileg, fizikailag elfáradt minden nap. Az nyugtatta csak meg, hogy idő kérdése, és lelép onnan, leköltözik vidékre.

Hazafelé eszébe jutott, ha megkapja az engedélyt a gyerekekkel való kapcsolattartásra, megkeresi Benjámint a fegyházban. Tudnia kell, hogy a lányoknak szükségük van rá. Talán rosszul látta a temető kapujában. Egy apa nem lehet ennyire közömbös a gyerekeihez, ha kijön a börtönből, folytatnia kell a nevelésüket. Megszólalt a telefonja, az anyja hívta.

– Szia, anya! Mi újság, miért hívsz?

– Jól vagy, Sára? Rosszat álmodtam délután, amikor egy kicsit lepihentem.

– Jól anya, hétvégén megyek hozzád, vasárnap hazajön Kíra Angliából, elmegyek elébe a repülőtérre.

– Az nagyon jó, akkor tudunk beszélgetni. Úgy néz ki, jövő héten költözhetünk a Pálos-tanyára! – mondta most már vidámabb hangon az anyja.

– Szuper, akkor találkozunk péntek este, összecsaphatnál egy finom kaját mire hazaérek!

Hazáig hallgatta az anyját, szerencsére már a hangja teli volt reménnyel, kihallotta belőle az új élet iránti vágyakozást.

Úgy döntött, hogy pihen egy kicsit vacsora után. Elnyújtózkodott a kényelmes fotelben, behunyta a monitortól fáradt szemeit. A tévécsatorna híradót közvetített, önkéntelenül felfigyelt rá. Élő közvetítést adtak a fővárosban zajló tüntetésről.


Katerina Forest: Örök emlékezet


“Az évek jöttek, mentek,” észrevétlen,
elsuhant mellettem több évtized, de
nem törődtem a múló idővel. Velem voltál.
Melegített a szemedben izzó parázs.

De egy nap fátyolt húzott az ég az arcára
az ébredő magány hozzám simult, rám
tekerte köldökzsinórját, és fájdalmam
megszülte a hiányt.

Egészen összetörtem, kis apró cserepekké
váltam, min gyöngyözve sírt a hajnal,
az est, és az idő már vánszorogva
lépdelt a poros utakon, amin szétgurultak
lelkem összes igazgyöngyei.

Valahol elmaradtál tőlem, valamikor. Még
daloltam, hangosan nevettem, pedig már
te nem voltál sehol.

A boldogság ott ült ma is egy ócska padon
kinn a parkban, a régi helyen. Mellé ültem
vártam, talán mint rég, átölel. Hallottam, hogy mesél
a szél, a neved suttogta fülembe szüntelen.
Lábamhoz simult egy  rozsdás falevél,
min elfakult minden nyárszínű ér.

Sétálok az őszi fák alatt. Érzem, itt lépkedsz velem.
Nem nézek fel, de megérint, az illatod, kezed
selyme bújó ujjaid hegyén. Bolondság
ez az érzés, mégis jó, önámítás az örökké
létezésed, mi majd egészen végig kísér.

Az idő lelassul, kitisztulnak a képek,
meg megállok néha, ha látom a szépséged.
Szívemben nyugszik a csend,
régi emlékeimben

“Élsz és uralkodol örökkön. Amen.”

2024. február 19., hétfő

Faludy György : S mégis..

 


S mégis választanánk-e más kort, mint ezt a kort, amelyben élünk?

Az ókori Athént, fogorvos, kloroform és gyógyszer nélkül?
A kolerát, a bubós pestist, csak azért, hogy felmenjünk éjjel
a Párthenonhoz s reggelenként néhány szót váltsunk Szókrátésszel?

Az Antoninusok Rómáját, hol a környezet durvasága
szétroncsol már gyerekkorodban, ha nem születsz felső osztályba?
Lorenzo Firenzéjét, amely oly szép volt s oly fanyarédes,
hol váltóláz öl meg korán, vagy Fra Girolamo megéget?

Nem. Élni itt volt jó, a szabad kétszáz esztendős korszak végén,
mikor a múlt minden hegylánca, ha az alkonyban hátranéztél,
gyöngyházkék, érthető és éles; s mikor magunkat is így láttuk

perspektívában; tudtuk, mi jön; s mikor így állunk, ahogy állunk
s nézzük a lassan ránk hulló ködöt
s a szakadékot lábaink előtt.

(1979)

2024. február 18., vasárnap

Váci Mihály: És mi élünk

 



Élni, élni, élni, élni…-élni kell!

Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!

Élni kell, mikor kimondják:-“Rák!”-“Gümőkór!”
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják:-“Létszámfeletti!”
Élni kell, ha sziszegik:”Már nem szeretlek!”
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál:-“Későn jöttél!”
Élni kell, ha hirdetik:-“Életfogytiglan!”
Élni kell, ha dob pergeti:-“Golyó által!”
Élni kell még, élni kell még pár óráig!

Élni kell, bár tudjuk jól,hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!

S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!

Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!

2024. február 12., hétfő

N. Horváth Péter: Tűnődés

 



Csupán ábránd vagy már, fátyolozott lélek,
emlékek függönyén virágzó varázslat.
Szertefoszlanál ha megérintenélek,
rád csak a virrasztó tűnődés találhat.

Nem hozhatlak vissza a túlsó oldalról,
mégis hiszem, újra találkozol velem,
s ez minden magányos órámért kárpótol,
míg magad ölelve, készíted a helyem.

2024. február 8., csütörtök

Reményik Sándor: Csendes csodák

 


Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? – s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Ady Endre: A GYÁVA HATALMASOK

 


Parancsolnak, de gyönge hittel,

De elbánnak a komisz szeliddel.

S ha vár a népség szépet tőlük,
Van nekik mindig jó fagyos téljük.

S ha jár a Sors és Sorsot járnak,
Ők gajdolnak elébe a Nyárnak.

Óh, nagy dolga a dolgosoknak
Milyen kevés a hatalmasoknak.

Nagy pulyaságban milyen gyávák
S mégis a mi erőnket kivánják.

2024. február 7., szerda

Reményik Sándor: Akarom

 



Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,

Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.

Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót

2024. február 6., kedd

Kosztolányi Dezső: A magyar romokon

 


Jaj, merre menjek?

Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?

Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?

Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?

Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?

Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?

2024. január 23., kedd

Kiss Dénes: Időző

 


Meg kell fejtenem, ki vagy,
mit akarsz velem,
mennyi benned az áhitat,
a barátság, a szerelem?
Visz-e szorongás
napfényes utcákon át
az élesre csiszolt őszben,
hol mint kristályrácsok
villantják puszta fakoronák
a Nap cserepeit,
s pókháló ejti csapdába
az időtlent.


Meg kellene fejtenem e nagy
szelidgesztenyék alatt
vonásaid keresztrejtvényét,
csönd-kondító pillantásodat,
s ki vagyok neked,
te nekem ki vagy?
Hadd tudjam meg
e tiszta szavú őszben,
amiért e végtelen pillanat
ragyogó tisztásán
elidőztem.

2024. január 21., vasárnap

József Attila: Amit szivedbe rejtesz

 


Amit szivedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
 
A szerelembe – mondják –
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
 
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek –
a harctér nászi ágy.
 
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
 
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
 
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
 
1936. máj.

2024. január 17., szerda

Befogadó otthon

 Mónika és a kishúga már a második hetet töltötte az átmeneti otthonban. Vészesen közeledett az a nap, mikor az előírások szerint őket is kihelyezik lakásotthonba, vagy nevelőszülőhöz.

Aránylag csendes volt a ház amikor bekerültek. Megszeppenve ültek az otthonvezető irodájában, fel sem tudták fogni mi történik velük. Az otthonvezető többször rájuk mosolygott, míg rendezte a papírjaikat a gyámügyessel, azzal a vörösre festett hajú nővel, aki kiráncigálta őket a lakásukból. Mikor végeztek az adminisztrációval, a nő is rájuk nézett, felállt és odament hozzájuk.

– Jó helyen vagytok most már. Viselkedjetek okosan, legyetek jók, akkor minden rendben lesz kedveskéim.

Mónika elkapta a fejét a feléje nyúló kéz elől. Fellobbant a gyűlölet a szemében. Mikor elment a gyámügyes az otthonvezető odaült melléjük.

– Hívhattok Marika néninek. Bármilyen gondotok lesz, csak üzenjetek, én mindig itt vagyok.

Telefonált. Pár perc múlva egy őszes hajú idősebb gondozónő jelent meg az ajtóban.

– A két kislányt Zita mellé helyezd el, legalább nem lesz egyedül az a lány.

Az asszony megfogta a kezüket és felkísérte őket az emeletre. Útközben megosztott velük pár információt, például azt, hogy őt Böbe néninek hívják. Benyitott egy szobába, amiben csak egy romalány heverészett az egyik ágyon.

– Itt alszotok kedveskéim! – mutatott az ágyukra. – Te meg húzd meg magad Zita, ha egy újjal bántod őket, bajba kerülsz! Értjük egymást? – nézett szigorúan a lányra.

– Miket beszél má, báncsa a rosseb őket. Haggyon má, maga! – kiáltott vissza felháborodva a cigánylány.

Az asszony letette a ruhájukat a heverőkre.

– Öltözzetek át, ez itt nappali ruha, és itt van a hálóruhátok. Papucs... neked is! – adta oda a felszerelésüket az asszony –, most egyelőre ennyi! Ismerkedjetek meg egymással. Félóra múlva ebéd. Zita – fordult a fekvő lányhoz –, majd kísérd le őket az ebédlőbe!

– Ha maga mongya – vont egyet a vállán a cigánylány, akkora már ült a heverő szélén, nézegette a két jövevényt.

Mónika és Zsuzska a kijelölt heverőn egymásba kapaszkodva ült, ők is nézték Zitát.

– Mi a nevetek?

– Sági Mónika, a húgom meg kispo... vagyis, Sági Zsuzsika.

– Én meg Zita vagyok. Elkaptak benneteket?

Mónika értetlenül nézett Zitára.

– Miért?

– Azt én honnan tudjam. Mindenkit elkapnak. Engem is.

– Miértünk eljöttek – mondta csendben Mónika –, de nemsokára vissza is visznek.

– Azt mondták?

– Miért kaptak el? – furdalta a kíváncsiság Mónikát.

– Hát loptam.

– Miért?

– Hagyd már abba azt a sok miértet, mint egy dedós úgy kérdezgeted, hát mert éhes vótam, azért. Má' meg mér bőg a húgod? – kiabált mérgesen Zita.

– Fél! – és átölelte oltalmazón Zsuzskát.

Megszólalt egy csengőhang, Zita felugrott, indult az ajtó felé. A válla fölött visszaszólt.

– Ebéd, süketek vagytok?

Zsuzska szipogott, esdeklőn nézte a nővérét, aztán halkan oda súgta – Elment. Mikor jön anya?

– Nem tudom, egy darabig itt leszünk, vigyázok rád. Mindig legyél velem. Érted? – megfogta a húga kezét és elindultak Zita után. Lassan vezette lefelé a lépcsőn, hogy el ne essen az ismeretlen helyen.

Az ebédlőben már az összes otthonos lent volt. Látta Mónika, hogy tőlük mind jóval idősebb. Az asztalok kopott viaszos terítőkkel voltak leterítve. Az ebédlő baloldalán nyílott a tálaló, oda kellett sorba állni tálcával mindenkinek. Még várakozott ott legalább négy gyerek az ebédjéért, a többiek javában falatoztak az asztaloknál.

Mónika kétségbeesve állt a zajos helyiség ajtajában, idegesen szorongatta a kishúga kezét. Az egyik konyhás szerencsére észrevette őket.

– Hé, Flóri! Neked szólok, jól hallod, gyere ide, a két új gyereknek vidd oda az asztalhoz a tálcát!

Mónika arra nézett, amerre a konyhás szólt. Meglátta a fiút, az is pont őket nézte. A fiú felállt és szó nélkül indult a tálcákért, vitte egy üres asztalhoz. Mikor letette a két tálcát, odament hozzájuk.

– Ott van a kajátok, de holnaptól szolgáljátok ki magatokat, nem vagyok csicskája senkinek! – mondta nagyon komolyan az útmutatót.

Flóri is cigány volt. A kerek arcában két mélybarna szempár felett sűrű szemöldök íve húzódott. Az ajkai teltek, szinte nőiesen lágy vonalúak voltak. Barna sűrű haját a tarkóján felborotváltatta, csak a feje búbján hagyta meg a tüsis haját. Jelentőségteljesen méregette a két szőke, kékszemű kislányt.

– Majd hozzászoktok gyorsan, különben sokat fogtok éhezni! – fejezte be a mustrát és visszament az asztalához.

Az ebéd paradicsomleves volt betűtésztával, a második fogás krumplis tészta. Ettek szó nélkül.

Mónika összeszedte a tányérokat, mikor befejezték az ebédet, egymás alá csúsztatta ügyesen a tálcákat, ráhalmozta a négy tányért, evőeszközöket.

– Maradj itt! – parancsolta súgva a kishúgának.

De Zsuzska nem maradt, félt elszakadni a nővérétől. Utána ment, kis kezével megmarkolta a nővére nadrágja szélét. Megbotlott, nagyot rántott a tálcával egyensúlyozó testvérén. A nagy csörömpölésre mindenki odakapta a fejét. A négy tányér darabokra törve pattogott a mozaikkövön. Mónika idegesen körülnézett, majd mérgesen leszidta a húgát.

– Mondtam, hogy maradj!

Zsuzska éktelen bömbölésbe kezdett. Végre sírt, ahogy a torkán kifért, felszabadultan, kétségbeesve.

– Idióta balkezesek! – lökött egyet a síró gyereken Zita – Ezután mindig külön műsort csináltok, he?

Mónikának se kellett több, ráugrott a nagyobb lányra és visszaütött teljes erejével.

– A testvérem senki nem bánthatja! – kiabálta hisztérikusan.

Zita a hirtelen támadástól meglepődött, nem ütött vissza.

– Ájj mán le, nézze mán Böbe néni, mit pattog ez itt, ni? Bolha tán?

A teremben a többiek nevetni kezdtek a meglepődött cigánylányon. Flóri is vigyorogva nézte a jelenetet.

– Nem lesz itt semmi baj szöszi, ha meg tudod védeni magad! –, küldött Mónika felé egy hangos dicséretet.

Mónikán elhatalmasodott a szorongás, egyre biztosabban szembesült azzal a ténnyel, hogy ezentúl neki kell megvédenie a kishúgát.

Mióta megszületett, sokszor féltékeny volt rá, mert mindig őt ajnározták a szülei. Néha pont ezért bántotta, megcsípte, vagy megráncigálta alaposan, az se érdekelte olyankor, hogy Zsuzska ordított és mutogatott feléje.A büntetések soha nem maradtak el. Az anyja folyton magyarázta, hogy szeretnie kell a testvérét, mert ő az Isten ajándéka, persze vele együtt. Ezt meg végkép nem értette meg, akkor miért szeretik jobban Zsuzskát? De most már minden más. Majd meg fog lepődni az anyja, ha megtudja, hogy mégis szereti a tesóját. Vigyázni fog rá végig, míg nem jönnek el értünk.

Zita négyszemközt is folytatta a szekálást, nagy hangon dirigált és elmélkedett, mint aki élvezi hallgatni a saját hangját. Ha éppen nem őket ugráltatta, akkor a téma mindig a befogadó volt. Főként, hogy milyen rossz a kaja, aztán átváltott, mert nem értett sok mindennel egyet, például azzal se, miért csak közös városnézés lehet délutánonként.

– Úgy sétáltatnak bennünket, mint a dedósokat! – húzgálta a száját, ha szóba jött a délutáni városi program – Egyszer, ha kikerülök innen, az lesz a nagy nap, az lesz a szabadság. Nekem ne dirigáljanak reggeltől estig, mert azt nagyon rühellem!

Egy nap megérkezett hozzájuk Viki, egy magas, vörösre festett hajú lány. Ettől a perctől leszállt róluk Zita, minden figyelme a tizenhét éves lány felé fordult. Mónika is szájtátva nézte a fura szobatársat.

Viki feltűnő jelenségként robbant be közéjük, karika volt az orrában, a szemöldökében két piercing, a felső karján színes tetoválás rikított. Amikor lehajolt, kivillant a szürke tanga fölött is egy, de az csak betűkből állt. Hatalmas hisztivel indított, mivel mindenét elvették a gondozók mikor bekerült.

– A rohadtak lenyúlták a cigim, a telóm is! – magyarázta Zitának a sérelmeit. – Majd megjárják, feljelentem őket az ombudsmannál. Nekem is vannak jogaim! Naná, visszakapják még ezerszer tőlem!

Nagy lett Zita és Viki közt a barátság, sűrűn elvonultak együtt vihogni, beszélgetni.

Viki, Zsuzskára megjegyezte, hogy cuki falat, de Mónikával nem tárgyalt, csak hideg tekintettel megnézte tetőtől talpig.

Kölcsönös volt. Mónikánál se jött be Viki színes egyénisége. Az meg pláne nem, hogy egyfolytában nyavalygott, mint akinek tapossák a lábát.

Egyik reggel Mónika leszaladt az ebédlőbe, ami egyben a társalgóként is szolgált az Otthon életében. A kiszolgálópult mögött hangosan trécselt két gondozónő. A sarokban a fali polcon bekapcsolva szólt a televízió, éppen a városi híradót sugározta. Mónika az asztal alá bújt, kereste egy dobókockát, amit este nem talált meg. Arra gondolt, talán kiesett a zsebéből a vacsora idején.

Halkan mozgott nehogy észrevegyék a konyhán dolgozók. A tévében egy nagy tűzről beszéltek. Az asztal alól felkukucskált a képernyőre és meglátta az apját. Meredten figyelte, mi történik az adásban. A bemondó beszélt a lakástűzről, a banknál történ tűzről és elmondta, hogy ezt a sok tüzet mind az a férfi okozta, akit többször bemutattak adás közben. Megjegyezték, hogy remélhetően a büntetésnél figyelembe veszik, hogy a férfit családi dráma érte, és ez miatt veszíthette el az önkontrollját. Elmondták azt is, hogy meghalt a gyújtogató felesége és van két kis gyermeke, akik állami gondozásba kerültek. A hírnek vége lett, egy rock zenekar játszott utána. Mónika ott ült mozdulatlanul, nem fogta fel azonnal mit hallott.

Lassan végigkúszott az asztalok alatt, csak az utolsó asztalnál egyenesedett fel, oda már nem láttak a gondozók. Futva ment fel a szobájukba. A húga már nem aludt, szája elé húzott takaró mögül pislogott kifelé.

– Kelj fel! – adta ki a parancsot Mónika.

Eldöntötte, nem szól senkinek arról, amit az imént látott a tévében. Az lesz a legjobb, ha megnézi, mi az igazság. Lehet csak ijesztgetés volt a tévében, kigondolta mit fog tenni, hogy kiderítsen mindent.

Felöltöztette a húgát. Az összes ruhát ráadta, amit kiadtak nekik a bekerülésük napján. Zsuzska nem értette mi ütött a nővérébe, csak tűrte álmosan, mikor Mónika felcibálta a pizsamája tetejére a felsőjét is.

Lementek reggelizni úgy, mint máskor. Mónika tudta, hogy reggeli időben jön a sofőr, hozza az ebédhez vásárolt árut. Izgatottan figyelte a bejárati ajtót, ami végre kinyílt és megjelent a nagydarab sofőr kezében a rekeszekkel, vitte hátra a konyhába. Mónika megfogta a húga kezét, a füléhez hajolt és suttogva beszélt hozzá, hogy senki ne hallja meg.

– Gyere, de ne kérdezz semmit!

Zsuzska bólintott és szófogadóan topogott utána. Mónika most is arra számított, hogy a bejárati ajtó nyitva maradt kis időre. Mikor az ajtóhoz értek megijedt, mert a kilincs magasan volt a dupla nagy faajtón. Szerencsére pipiskedve ki tudta nyitni, sietve kiléptek rajta.

Az utcán az októberi reggel hidege fogadta őket, de gyermeki ésszel nem törődtek a hideggel, szaladtak végig az utcán. Zsuzska is tiszta erőből futott a nővére mellett, nagyon örült, hogy kimentek a házból. – Most biztos hazamegyünk anyuhoz –, gondolta és minden erejét összeszedte, hogy ne maradjon le.

Nagy lett a felfordulás a befogadó otthonban, mikor a két gyerek eltűnését felfedezték. Még a konyhás nénik is kiszaladtak az útra, de hiába, már senki nem látta őket az utcán. Angéla néni pánikhangulatot teremtett egy másodperc alatt, végeláthatatlan litániába kezdett, végül próbálta kitalálni, hogyan is tudott a két gyerek olyan könnyen kiosonni közülük. Eljutott a végeredményhez, és rázúdította Zitára és Vikire a felelősséget.

– Veletek vannak egy szobában, nektek tudnotok kellett végig, hogy mire készültek!

Zita felháborodása nem ismert határt, Flórinak elkeseredve öntötte ki a szívét.

– Nézzed mán Flóri, azt mogyák, én vagyok a felelős a két szőkéért! Nem vagyok én az őrzőjük... kivagyok tőlük így is, mióta bekerültek!

Flóri komoly arccal hallgatta, aztán Zita döbbenetére nem adott neki igazat.

– Szerintem is felelős vagy!

– Oszt mán mér?

– Mert öregebb vagy tőlük, figyelhettél vóna kicsit jobban rájuk!

Az élet a befogadóban felbolydult, mindenütt keresték a két gyereket, még a heverők alá is benéztek. A sofőr mérgesen csapta magára az autó ajtaját, többször végig ment az Otthon előtti útszakaszon, de a kislányokat mintha a föld nyelte volna el. Nem tudtak mit tenni, telefonáltak a Gyermekvédelmi Központba. Onnan azonnal hívták a rendőrséget. Három óra eredménytelen keresés után kiadták a médiának a két gyerek fényképét.

Mónika és Zsuzska nem volt akkor még nagyon távol tőlük, kézen fogva elsétáltak egy kis parkba, ahol még meg is álltak, és néztek egy hölgyet, ahogy játszott a palotapincsi kutyájával. A kiskutya önfeledten rohangált az eldobott labda után. Látszott mindkettőn, hogy a gazda és a kutya is nagyon boldog. Ott szedte elő Mónika a reggelinél a zsebébe gyűrt kiflit, kettétörte, és megették egy padon. Közben jól szórakoztak ők is a játékos kiskutyán.

Később a hölgyet kikérdezték a rendőrök. A kutyás hölgy elmondta, hogy látta a két gyereket a padon ülni, nem tudja mikor, de úgy eltűntek onnan, mint a kámfor.

Zsuzskát ugyanis hiába öltöztette fel nagyon Mónika, dideregni kezdett. Mónikának eszébe jutott, hogy amikor boltba járt az anyukájával, mindig megjegyezte, hogy a boltok jó melegek. Elindultak, hátha van a közelben egy meleg bolt. De nem látott olyan épületet, ahová sokan bementek vagy kijöttek. Ezért mentek tovább előre, cél nélkül. Zsuzska kezdett elfáradni, lelassultak a léptei, kérdőn nézett többször a nővérére.

– Sokat kell még menni hazáig?

– Nem tudom – felelte Mónika – lehet.

– Ha nem tudod, akkor az is lehet, hogy nem jó felé megyünk.

– Ezt a környéket nem ismerem. De jól emlékszem a mi környékünkre. A házra is, meg amerre járunk oviba.

– Kérdezzük meg valakitől, hogy jó felé megyünk- e?

– Nem emlékszem az utca nevére – ismerte be Mónika.

– Én se. Akkor nem tudjuk hova megyünk. Igaz?

– Vissza már úgyse megyünk soha!

Zsuzska nagyon elfáradt, aggasztotta az is, hogy lehet, soha nem érnek haza, mert elfelejtették, hol laknak. De nem mert sírdogálni, nem akarta idegesíteni a nővérét. Nem bízott már annyira benne, mint mikor elindultak. Csak akkor kezdett el sírni, mikor kiértek a házak közül, és eljutottak egy sűrű, fás részhez.

– Ne félj, nincs semmi baj, csak megkerüljük az erdőt, mert nem ezen a részén lakunk a városnak –, világosította fel a nővére, nyugalmat erőltetve magára. De már korántsem volt biztos a dolgában.

– Éhes vagyok és elfáradtam! – szipogott Zsuzska. – Inkább menjünk vissza!

– Nézd, ott a fák között vannak padok, menjünk beljebb, kicsit pihenni.

Ott üldögéltek a padon jó darabig, aztán elindultak az ösvényen a park közepe felé.

Mónika arra gondolt, hogy a túloldalon biztosan ismerős lesz a környék. Az emeletes házat, amiben laktak, ezer közül is megismeri. Elég, ha felnéz a második emeleti erkélyre, mindig ott üldögél egy öreg bácsi, aki integetni szokott nekik, mikor jöttek vagy mentek az oviba. Majd annak felkiabál, ha odaérnek, hogy hazajöttek. Meg volt győződve róla, hogy nagyon megörül nekik a bácsi, hisz olyan régen nem látta már őket.

Mónika és a kis Zsuzska a parkszéli padon üldögélt és szorongva nézte, hogy az alkony sötét leplet borít föléjük, majd a sötétség leereszkedik és végigkúszik a bokrok aljában. Mónika már jó ideje félt és tisztában volt azzal is, hogy eltévedtek. Bizonytalanná vált. Ki tudja, mi van a fákon túl, ki tudja, egyáltalán most hol vannak? Próbálta összeszorított fogakkal mutatni a húgának, hogy nincs nagy baj. Ne tudja meg, hogy ő is fázik, hogy ő is éhes, és nagyon ijesztőnek találja a helyet, ahová jutottak. Arra gondolt, hogy gyorsan tovább kell menniük, ki kell érniük a fák közül, míg teljesen besötétedik. Zsuzska hozzábújva vacogott, már nem sírt, mint aki beletörődött mindenbe. Még bízott a nagyobb testvérében. Tudta, hogy Mónika mindig bátor volt és okos. Hisz megvédte Zitától is a befogadóban. Nagyon elfáradt, már majdnem elaludt, mikor hallotta, hogy szól hozzá a nővére.

– Indulnunk kell, mert mindjárt ránk sötétedik!

Egymásba kapaszkodva mentek tovább a park kitaposott ösvényén, majd a legnagyobb örömükre eljutottak egy aszfaltozott útra.

– Látod, milyen jó, hogy elindultunk újra. Ez már egy rendes út, ami kivezet innen bennünket – örült meg Mónika.

– És ha kivezet, hová vezet? – érdeklődött Zsuzska szipogva.

– Nem tudom. Csak ki innen az biztos! – nem volt kedve hazudni tovább, nem látta értelmét.

Az éjszaka gyors, sötét lovai bevágtattak a park fái közé, fent az égen fekete rongyos szélű felhők között bujkált a telihold, néha nappali világosságot küldve rájuk, néha vak sötétséget.

A park varázsütésre megelevenedett körülöttük, kezdett kísértetiessé válni a két gyerek számára. Felerősödött minden nesz, minden mozgás zaja. A félelem beköltözött a lelkükbe, a szívük vadul kalapált a mellkasukban, mint aki szűknek találja a benti világot, és szabadságra vágyik.

– Mi volt az? – súgta reszketve Zsuzska, mert a közelükben megzörrent az avar, mintha járna rajta valaki.

– Nem tudom, talán az lenne a legjobb, ha elbújnánk. – válaszolt vissza suttogva Mónika – Nézd, ott a kis tisztáson van egy pad, jól összebújunk és senki és semmi nem tudja meg, hogy ott vagyunk, ha nem mocorgunk.

– Jól van! – egyezett bele könnyen Zsuzska.

A pad fölé bokrok hajoltak, elbújtatták a hidegtől és a félelemtől összefonódott, reszkető két kislányt. De a hangok ott is megkeresték őket. A fák és bokrok beszélgettek egymással. Néha csak a hűvös szél nyikorgatta a fák ágait, azok meg ijedten elengedték a sárguló leveleiket, hadd szálljanak a bokrok közé. A levelek surrogása, zizegése, folytonos háttérzajjá vált. Az ágak közt tanyázó madarak méltatlankodtak egy- egy erősebb fuvallat miatt. Néha felrikoltott egy éjszakai madár közülük, az avarban sündisznók indultak portyára, kicsi lábuk alatt sercegett a száraz avar. A sötétséget hirtelen felváltotta a holdfény, bevilágítva a tisztást. De ez rosszabb lett, mint a sötétség, mert valami kitakarta a telihold ragyogását, nagy árnyék mozdult a tisztás felett és alábukott suhogva. Iszonyodva sírtak fel a félelemtől, pedig csak egy éjszakai bagoly csapott le a zsákmányára. Szorosan átölelték egymást, reszkettek a félelemtől, nem mertek hangosan sírni, csak folyt a könny az arcukon. A szél egyre erősödött körülöttük, táncra kérte a liget fáit, bokrait. Először a vékony ágú bokrok ringtak az ütemére egyre sebesebb ritmusban, majd meghajoltak a magas füzek is, megrengették a szoknyájukat. A nyárfák még délcegen álltak, mint a szálfa termetű legények, akik még gondolkodnak, kit kérjenek fel a táncparketten egy lassú keringőre. Végül ők is derékba törtek egy erős fuvallattól. A két kislányt a félelem teljesen lebénította, egyre jobban fáztak. Ekkor vették észre az árnyakat az úton, a hajladozó bokrok között.

Szinte boldogok voltak, mikor felismerték, hogy emberek mennek feléjük. Könnyelműen elfeledkeztek az egymásnak tett ígéretükről, hogy nem mozdulnak, nem beszélnek.

A sötét árnyalakok hamar felfedezték, hogy mozog valami a padon, kíváncsian feléjük indultak. Mikor rájöttek, hogy két megszeppent gyerek csak, hangosan felnevetett az egyikőjük.

– Mi ez? Na, ezekből nem tudunk pénzt kihozni!

– Tévedsz aranyapám, dől értük a lóvé zsákszámra, értesíteni kell a ragyást gyorsan, bukni fog az árura! – válaszolt a másik izgatottan.

Mónika hamar rájött, hogy a gonosz arcú emberek nem a megmentésükre érkeztek. Megszorította Zsuzska kezét, jelzett, hogy nagy baj van, majd lendülettel húzta a húgát magával, el akart futni. Erős kezek kapták el, visszanyomták a padra.

– Hova ilyen sebesen, galambocskám? Felejtsd el, hogy tudsz repülni. Jobb, ha szót fogadtok a bácsinak, ha jót akartok magatoknak! – szólt rájuk erélyesen a magasabb, akinek az arcát nem lehetett látni a szemébe húzott kapucnitól. Ahogy közel hajolt hozzájuk, érezték a kellemetlen bűzös leheletét. A másik telefonált.

– Jó az áru, ne bosszants. Mikor csaptalak én be? – győzködött valakit halk, ideges hangon.