Értesítette a Hivatal Karola temetéséről. Nem szólt egy barátjának sem, hogy a szertartáson változtatott, indok és ok nélkül, újra megmagyarázhatatlan és érthetetlen döntést hozott. Ha tudnák mit művelt megint, Róza biztos kibukna és megmondaná a szemébe, hogy egy menthetetlen idióta! Teljes mértékben igaza is lenne, ezért úgy gondolta elég, ha csak ő tud egyedül mindenről.
Sötétkék kosztümöt vett fel, gondosan válogatott a blúzai közül, végül egy egyszerű fehér selyem mellett döntött. Ezt sem értette, miért vacakol annyit, a temetőben senki nem látja, milyen blúz lesz rajta, hisz a hűvös idő miatt szövetkabátban lesz. A haját kontyba tűzte, barna szemceruzával kiigazította a szemöldöke vonalát. Feszült volt. Már reggel, az ébredés után az aznapi temetésről vizionált. Karola temetésére gondolt folyamatosan. Teljesítenie kell egy feladatot, el kell mennie – logikátlan, értelmetlen, mégis mennie kell! – Ha eltemetik Karolát, talán megszűnik benne az a sok szerencsétlen vizionálás, ha utána is lidércek követik éjjel-nappal, idővel padlót fog tőlük. Szegény asszony kihúzta, mint más a lottó ötöst a milliárd variálható számsorból. Sajnálta, ennyire tellett belőle, a kérését is teljesítette, megtalálta a gyerekeit. Ami azt illeti szegények tényleg veszélyben voltak. Nyugodjon békében most már, elég a szellemjárásból! – Érted, Karola? Tűnj el az életemből! Túl sokat kaptál már tőlem, ahhoz képest, hogy nem is ismertük egymást! – szólt bele a csendbe míg ment az ajtó felé. Ideges volt, csak attól a tudattól is, hogy nem tudta, mit miért tesz, miért nem tud egy kézlegyintéssel tovább menni, kilépni abból a nyomasztó szituációból, amit önmagának köszönhetett.
A temető csendes volt, még a köd se szállt fel teljesen, megbújt a bokrok és a kőkeresztek között, a virágokon, fűszálakon ott hagyta a harmatgyöngyöket. Hűvös volt a délelőtt, fázósan összehúzta magán a kabátját. Esetlenül botladozott a magas sarkú cipőjében a sóderes sétáló úton.
Elért hozzá egy halk zaj, elindult a hang irányába. Odaért a ravatalozóhoz, tisztes távolságban megállt. Kíváncsi volt az asszony temetésére, hisz ő változtatta meg a szertartás menetét. Mikor kijöttek Rózával a kórházból, otthon újra felhívta a temetéssel kapcsolatban az ügyintézőt. Meg akarta tudni, milyen az egyszerű temetés.
– Tudja, hölgyem, van a temetőben erre egy kijelölt hely, ahova a nincsteleneket, hajléktalanokat temetteti el a hivatal – világosította fel az ügyintéző. – Egyszerű, díszítés nélküli fakoporsóban. Semmi extra, egy hivatali ember van csak jelen.
Aznap este sokat gondolkodott, idegesen járt-kelt a lakásban. Megnézte az elektronikus bankszámláján, mennyi pénzt gyűjtött össze. Másnap újra megjelent a temetést rendezők irodájában. Számlaszámot kért, hogy átutalhasson pénzt a temetésre. Őszintén fel volt háborodva. – Ezt a szegény asszonyt nem temethetik el úgy, mint egy hajléktalant! Nem ezt érdemli!
Várta a szertartást. Tudta, hogy Karolát elhamvasztották. Nincs ott a sápadt arcú, meggyötört asszony a koporsóban, csak hamu van egy kis urnában, szürke, szagtalan por. Tudta, hogy ez a kép fogadja, mert ezt rendelte meg azon a napon, a gyászzenét hozzá, gyertyákat, és egy pár szál fehér rózsából álló csokrot.
– Ennyi egy élet – sóhajtott fel szomorúan – de hol volt itt élet? Csak küzdelem, félelem jutott neked Karola az utóbbi időkben. Milyen életed volt? Soha nem tudom már meg, nem volt időd elmesélni, mi volt az, ami miatt az utolsó percekben is küzdöttél. Talán a férjed? Vagy csak a kislányaid? Az igaz, nagyon helyesek a lányaid... a férjed is helyes, kimondottan helyes pasi. Nehéz volt itt hagynod őket. Valahogy mégis csak meg lehet téged érteni...
Itt van velünk az angyal
Hangokat hallott maga mögött, önkéntelenül belépett egy síremlék mögé, ami mellett egy kétméteres oszlopostuja őrködött.
Két férfi közeledett feléje az úton. Mikor közel értek, megismerte Benjámint, elhaladt közvetlen mellette. Nem volt megbilincselve a keze. Egy idősebb őr sétált mellette, ha nem tudta volna, hogy rab, azt gondolhatta volna, hogy két barátot lát, akik csendesen beszélgetve sétálnak.
Sára megfigyelte, hogy férfi arca nagyon sápadt, sokat fogyott, mióta utoljára látta. Benjámin nem figyelt fel Sárára, nem volt számára érdekes, hogy ott áll valaki a közelben. A temetőben mindig szöszmötölnek a síroknál.
Nézte a távolodó alakot, sokáig nem vette le róla a tekintetét. Furcsa vibrálás kezdődött benne. Nem először érezte ezt a fajta izgatottságot, amikor Benjámin közelébe került. Próbálta legyűrni magában az érzést, amit mindig nevetségesnek tartott, pláne most ebben a szituációban. Nevén sem akarta nevezni, mit érez, csak kitörölni azonnal magából, mint egy kidobandó linket a számítógépből. Szemétkosárba vele! De az érzés ott ragadt csökönyösen, mintha már örökre hozzá tartozna.
Ha akarta, ha nem, tudta, hogy miért dühös. Nem volt közömbös számára a férfi. Nem készült fel a találkozásra. Elfogta az a vágy újra, mint a kórház folyosóján, hogy utána menjen, belekaroljon és megvigasztalja. Szerette volna elmondani neki, hogy nagyon sajnálja, hogy ennyi bánat érte. Blokkolta gyorsan a furcsán rátörő érzéseket, hisz temetésen volt.
A halk gyászzene elcsendesült, megjelent az ajtóban a szertartást vezető. Mögötte hozták az urnát. Benjámin mellett ott ment a két kislány.
Mónika dacosan leszegett fejjel bandukolt, Zsuzska sírdogálva szorongatta az édesapja kezét.
Sára sétált utánuk az urnafalig. De most se ment közelebb. Nézte a szomorú családot, akik fel se fogták még rendesen, hogy visszavonhatatlanul megváltozott az életük. Örökre darabokra hullt a jövő számukra.
Mi lesz most velük? Karolára gondolt, hogy milyen bizonytalanságba hagyta,. Mit tud még tenni ezért a szétszakadt családért? Veszélyben voltak a gyerekek, elment értük, teljesítette a kérését, megvédte őket. Mi az, amit még meg kell tennie? Ugyan érkezik-e válasz a halott kóborló lelkétől.
Nézte Mónikát, aki egyenes testtartással állt az apja mellett, de nem fogta meg a kezét. Nem sírt. A könnyei, ha voltak, talán befelé folytak. Kirekesztette a külvilágot az életéből. Az apját is, akit egyre jobban vádolt az anyja halála miatt. Hirtelen fordult meg a kislány, mintha valaki figyelmeztette volna, hogy nézzen hátra. Merőn nézett Sára felé. Sápadt arcán akkor mégis végigfolyt két könnycsepp. Sóhajtott egy mélyet és megfogta a húga kezét.
– Eljött! – súgta oda halkan. – Itt van velünk a barna angyal, már nem vagyunk egyedül!
Sára arra figyelt fel, hogy rázkódik a mobilja. A telefonjáról levette a hangot a szertartás miatt, csak a rezgő alkalmazást hagyta rajta. A telefon türelmetlenül mocorgott a táskájában. Kénytelen volt megnézni.
A kijelzőn több hívás volt egymás után, Kíra öccsétől. A temetőben nem akart telefonálni. Még álldogált egy kis ideig, hogy be tudja vésni az emlékei közé a látottakat. Nézte Benjámin széles vállát, a gyásztól meggörnyedt alakját. Aztán a két kislányt nézte, Mónika anyáskodó ölelését, ahogy magához húzta Zsuzskát. Nem tudhatta, hogy pont róla sugdos a két kislány.
Úgy érezte teljes zűrzavar van a fejében, mintha ezer darabra tört cserép mozaikjai kavarognának benne, mint egy kirakós játékban, illeszkednek egymáshoz, eltávolodnak, hogy újra káosszá változzon a benti kép. Érezte, hogy fontos számára ez a három ember, de nem tudta elhelyezni őket az életében. Valami azt súgta folyton, hogy engedjen az ösztöneinek, a megérzéseinek. Eszébe jutott az álom, amikor pont erről beszélt az apja. Talán pont erről, talán erről a három emberről. Ki tudja? Akkor azt mondta – „Nem minden történik az életben logikusan". Mennyire igaz! Mert az utóbbi napokban nem látott logikát a cselekedeteiben, ezért újra és újra tagadásban állt önmagával. Karolára gondolt újra, aki már megszabadult a földi élet minden kihívásától, de utolsó napján gondosan összecsomagolta és rárakta a hátára. Továbbiakban oldjon meg helyette mindent. – Ej, Karola, miért pont én? – tette fel suttogva az örökké benne lévő kérdést.
Egy kis forgószél zizzent mellette, majd hirtelen felerősödött, felkapta a rozsdás faleveleket, táncba vitte őket. Sára elbűvölten nézte, ahogy távolodik tőle a levelekkel együtt, kifelé a temető úton. Még egyszer végig simogatta tekintetével a három alakot, aztán gyorsan megfordult, ment a forgószél után, sietve mintha hívnák.
A temető kapujához érve elővette a telefonját.
– Szia! Valami fontos, hogy hívogatsz?
Kíra öccse gyorsan, hadarva beszélt a telefonba.
– Sára, hazajön a nővérem Angliából, megmondta, hogy melyik repülőre vette a jegye. Arra gondoltunk, hogy segíthetnél. Haza kéne hozni a repülőtérről. Ha vállalod.
– Csak ezért utazzak fel Pestre? Fog egy taxit és hazamegy!
– Nem csak ezért. Jó lenne, ha beszélnél vele, mielőtt hazajön a családhoz. Azt hiszem, legalábbis azt mondta, hogy beteg, azért jön haza ilyen hirtelen.
– Nem hívtál. Miért? Megbeszéltük pedig. És Kírának mi baja lett? – kérdezte a fiút türelmetlenül.
– Nemtom. Amúgy anya már kint van a kórházból. Azért is kéne, hogy beszélj vele, mert hazaköltözött apu. Segít nekem ápolni anyát. Hát tudod, Kíra meg apu közt zűrök voltak. Nagy balhé lesz itthon, attól félek a legjobban. Te mondtad, hogy hívhatlak, ha segítségre van szükségem. Emlékszel?
– Nem felejtettem el, komolyan is gondoltam, a zűrökről is tudok. Beszélünk még később, nyugi. Majd hívlak!
Ott állt egy platánfa alatt, a gondolataiba mélyedve. Persze, hogy elmegy, aztán szépen, sorban elmesélteti Kírával, mi történt Angliában. Nagyon úgy néz ki, mégsem jött be a miénk a világ, dől a lóvé szlogen.
Önvád
A temetőben a szertartás véget ért, indult a család a kijárat felé. A két kislány mellé szegődött a gondozónő. Lassan sétáltak. Benjámin szótlanul ment maga elé bámulva, mintha a két gyereke ott se lenne. Gyűlölte az életét, nem látott benne semmi kiutat. Az utóbbi napokban sokat gondolt a halálra. Most is, hogy milyen jó Karolának, nincs már semmi, ami szétfeszítse a lelkét, mint neki. Úgy érezte, felesleges időtöltés minden perc, amit átél, felesleges minden levegővétel, ami életben tartja. Céltalan jövőbe nincs értelme kapaszkodni. Csak illúzió és szemfényvesztés, hogy minden vesztes élethelyzetből van kiút. Kinek, és egyáltalán miért? Meghalt a felesége.
Zsuzska szomorú volt, meggyötört arcán még most is le-legördült egy könnycsepp. Mónika vigasztalta egyfolytában, míg mentek kifelé a temetőből.
– Ne sírj, hagyd abba. Anya ott van az angyalokkal.
– Tudom. Ott volt a barna angyal mellett. Láttam őket. Aztán elmentek. Talán örökre – nézett szomorúan a nővérére. – Lehet az is, hogy az angyal csak őt kísérgeti, mirólunk meg teljesen elfeledkezett.
Benjámin lelkét felemésztette az önvád. A gyász fekete madárként szállt a lelkére, a gondolataira. Úgy érezte, egyre távolabb kerül a valóságtól, teljesen elmerült a saját fájdalmában. A szeretet, ami még élt benne a két gyermeke iránt, kihalt belőle, elillant a túlvilágra, Karolával együtt. Pedig szorongatta a két kicsi kéz a kezét, és néha összeakadt a tekintetük, mikor lenézett a kislányaira. Szinte hallotta a néma kérdést tőlük: – Apu, mi lesz most már velünk?
Önkéntelenül maga elé suttogta: – Nem tudom! –, és zavartan elvonta a kezét, hogy a nem létező könnyét kitörölje a szeméből.
A szíve úgy keményedett lépésről lépésre, míg lépkedett a temető kapuja felé, mint a márvány.
A temető előtt ott volt a két autó, egyik a börtöné, másik az intézeté.
A kísérők illedelmesen távolabb léptek, hogy el tudjon búcsúzni a család. Benjámin akkor lehajolt a két kislányához, megsimogatta őket.
Zsuzska átölelte a nyakát és hozzányomta a könnyes kis arcát, hogy súgjon neki egy titkot. Nem akarta, hogy más meghallja, mindenáron el akarta mondani, hogy nincsenek egyedül, arra gondolt gyermeki lélekkel, ha a titkot megtudja az apukája, nem lesz annyira szomorú.
– Apu, itt volt velünk a barna angyal, meg anyu is...
Csalódottan vette tudomásul, hogy nem látott semmi lelkesedést az édesapja arcán.
– Vigyázzatok egymásra! – mondta rezignáltan Benjámin, és azonnal elfordult tőlük. Sietve beszállt az autóba.
Megkönnyebbült amikor egyedül maradt, nem érezte tovább a vádló, kérdő tekinteteket magán. Összegörnyedt testtartással jelezte a külvilág felé, hogy kész, teljesen kiborult, nem bír el több terhet. Fojtogatta, és egyre jobban elhatalmasodott a felismerés benne, hogy mindenért ő a felelős. Látnia kellett volna mindennap, hogy merre tart az életük, észre kellett volna vennie időben, Karola hogyan emészti fel magát mellette. De ő csak saját magát sajnálta, a saját nyomorúságán vívódott. Mire hazaért céltalan csavargásaiból, már csak az agresszivitás uralta a lelkét. Karola meg várta őt, fáradt, álmos szemekkel. Reménykedve, hátha az a nap lesz már az a nap, mikor elviszi hozzá a megoldást, a feloldozást. Nem vádolja többé a sok kudarcért, és bevallja azt, amire vágyott, hogy a szerelmük erősebb mindennél ezen a földön, hogy ketten, együtt, rendet tudnak tenni az életükben. De ő magára hagyta azt a nőt, akit azelőtt annyira imádott, otthagyta az út szélén, mint egy fagyos éjszakába kidobott kutyakölyköt, akit halálra ítélt a gazdája. Nem értette meg, nem hatotta meg, nem szelídült vissza hozzá... nem tudta, mit kezdjen a szerelmével... mert már nem tudta önmagát sem szeretni. Kihűlt benne minden érzelem, mint az izzó vas a jéghideg víztől.
A két gyermeke... már akkor féltek tőle. Mit várhatnak tőle most? Legyen jó apa? Már soha nem lehet az, már nem érez semmit irántuk... meghalt belőle az apai szeretet. Csak a fásultság és a közöny uralkodott a lelkében, amibe sűrűn belobbant a gyűlölet a világ ellen, és a halál gondolata, ami szép és megváltó színekben jött elő a közeljövőből, mint egy anomália, fénylő fekete köntösben, hívogatón, csábítón. Rájött, hogy már nincs miért élnie tovább.
– Nagyon szépek a gyermekei! – szólalt meg a börtönőr mellette. – Érdemes értük élni, majd csak letelik az a pár év hamar. A jó magaviselet megrövidítheti az időt, mert már csak maga maradt, aki nevelheti őket. Talán hamarabb szabadulhat... meg kéne kérvényeznie. Meghalt a felesége, oka van rá, itt van ez a két kis árva.
Benjámin ránézett a börtönőrre.
– Majd meglátjuk – mondta halkan –, ha szabadulok egyszer, hol kezdjem újra az életem? Minden elveszett. Reménytelen.
– Ezt soha ne mondja, ilyen nincs! Csak a gyenge emberek adják fel. Újra lehet építeni mindent. Csak akarat és elhatározás kérdése. A két gyerek miatt, meg kell, meg fogja tenni! – válaszolt az őr határozottan. – A temetés nagyon rendben volt, sok pénzbe kerül egy ilyen temetés. Furcsamód nem láttam egy hozzátartozót sem. Ki rendezte?
– Gondolom a Hivatal.
– Azok aztán nem hoznak ilyet össze, tudom milyen, ha ők temettetnek. Ott nincs gyászzene, nincs virág, nincs búcsúszertartás. Általában egy gyenge furnérkoporsó, szertartás nélkül. De itt minden volt. Szóval, jobb, ha tőlem tudja, valaki tisztességesen eltemettette a szegény elhunytat. Szedje már össze magát!
Idősebb volt vagy tíz évvel Benjámintól, keveset mosolygott, mintha felvarrt volna az arcára egy kifelé sugárzó közönyt. Most egy pillanatra mégis alakváltó lett, dühösen villant a mellette ülőre a tekintete. Mindig is gyűlölte azt a helyet, ahol dolgozott, mert akik bekerültek a sittre, mind egytől egyik rendszerelhagyók voltak. Tagadásban álltak a világ törvényeivel. Kiléptek a sorból, gátlástalanul csaltak, loptak vagy öltek. Ismerte Benjámin tragédiáját, ezért sem tudta elfogadni a férfi válaszát. Tudta, hogy Benjámin is szembefordult a rendszerrel, mégis az ő esetét másként reagálta le. Magában igazat adott neki. Ő sem tudott volna tanácsot adni arra a napra például, hol kezdje az életét újra, ha letelik a büntetése.
Csendben ültek egymás mellett, Benjámin nézte az autóból az elsuhanó szabad világot, hogy be tudja zárni emlékeibe a képeket, és arra gondolt keserűen, hogy könnyű tanácsokat osztani annak, aki a munka végeztével becsapja maga mögött a börtön kapuját.
Az angyaloknak mindenre van idejük
Sára éppen indulni készült, amikor meglátta a kifelé tartó családot. Nem tudta a szemét levenni róluk. Benjámin még megtörtebb lett, mint amikor előzőleg látta. A férfi nem nézett fel, a fejét leszegve közeledett feléje, mint aki keres valamit a földön. Eszébe jutott, mit mondott Zsolt: tévedés, hogy Benjámin kimarad az életéből. Karola rá is utalt, mikor a halálos ágyán beszélt hozzá. „Maga elviszi a családomnak a boldogságot, vigyázni fog rájuk." Benjámin meg ő? Talán a sors tényleg keresztezi az útjaikat? De hát a férfit a börtön teljesen elszigeteli a külvilágtól. Lehet, Karola műve, hogy az érzései megváltoztak iránta? Mert megváltoztak, már nem akart önmagának hazudni. Érdekelte a férfi, vonzódott hozzá, ha nem akarta, akkor is. Könnyű volt a csapdába belesétálnia, hiszen Benjámin magas termetű, markáns arcú férfi volt. A szeme mélybarna, aminek a fényét kevés ideig tudta elviselni, mert zaklatott lett tőle azonnal. Próbálta a felismerést elnyomni magában, elfogadható magyarázatokat gyártott hozzá, hogy ez csak egy részvét, sajnálat csupán. Ebben a helyzetben nem érezhet mást egy férfi iránt, akinek a tragédiája a szeme előtt zajlik éppen. Mégis átért hozzá minduntalan az eltemetni vágyott felismerés, több annál, amit érez iránta, mint sajnálat.
Mikor a család búcsúzott egymástól, Sára is átérezte a férfi hidegségét, ahogy elköszönt a kislányaitól. Azok meg szegények csak álltak ott, értetlenül, figyelve az autó után, amiben az az ember ült, aki megvédhetné őket, akihez tartoztak, tartozni kéne most is.
Szegény kis Zsuzska szipogva emelte a kezét, integetett, reménykedve, talán észreveszi az apja. De nem látta, hogy visszaintett volna bárki is az autóból.
A gondozónő átölelte a két kislány vállát.
– Menjünk bogaraim, menjünk vissza az Otthonba!
Engedelmesen beszálltak, szó nélkül. Ahogy kanyarodott az autó, elhaladtak Sára mellett. Mindkét gyerek megismerte a megmentő angyalukat. És azt is látták, hogy az angyal elmosolyodik és integetett feléjük.
– Láttad Mónika, láttad! Integet, nem ment el! Még autója is van. – Feltérdepeltek az ülésre és izgatottan bámultak visszafelé.
– Az angyal integetett, igaz? Nem úgy, mint apu, ő elfelejtett integetni! – nyugtázta egy mély megkönnyebbült sóhajjal Zsuzska. – Látod Mónika, az angyaloknak mindenre van idejük. Még autót is tudnak vezetni.
– Van hát, ők nem dolgoznak, csak nézelődnek – világosította fel a nővére.
– Igen. Nézelődött ma is egész nap, elkísérte anyut – súgta a kicsi halkan.
– Miről beszélsz? Anyu meghalt. Bezárták abba a dobozba.
– Áh, dehogy, ott volt a kőkeresztnél, az angyal mellett. Megismerem tán.
– Na, agyadra ment valami, én is odanéztem, de az angyal csak egyedül volt.
Zsuzska nagyon elérzékenyült azon, hogy nem hisz neki a testvére. Mónika látta, hogy közel van a síráshoz, engedékenyebb lett, lezárta a nézeteltérést.
– Lehet, hogy később odaállt, én pont akkor nem néztem oda. Lehetséges, ne sírj már megint!
– Igen, lehet – nyugodott meg a kislány. – Nem sírok. Apu miért nem látta az angyalt szerinted?
– Szerintem az angyal nem is akarja, hogy lássa apu.
A gondozónő végig hegyezte a fülét, de nem sok logikát kapcsolt a beszélgetéshez, csak furcsállta, miről folyik a háta mögött a diskurzus. Sajnálta a két gyereket, nem kívánta senkinek ezt az áldatlan helyzetet, ami őket érte.
Zsuzska és Mónika körül megváltozott a légkör a temetés után, mindenkiben kialakult feléjük az együttérzés, még a legagresszívabb gyerek se tett megjegyzéseket rájuk.
Böbe néni nagy mosollyal jelentette be másnap, hogy hétfőtől óvodába fognak járni, nem lehet kibújni alóla, mert Mónika nemsokára iskolás lesz. Ezen aztán Zita egész nap kárörvendezett.
– No hisz', mentek a dedóba? Én nem mennék oda, meg a suliba se, csak zrikálják az embert egész nap. Menne a rosseb!
Viki széles szájjal vigyorgott, nem állta meg, hogy ne szóljon be Zitának.
– Csak az ilyet zrikálják, mint te vagy, kettőig se tudsz számolni!
– E', jobb lenne, ha szólnátok, hogy kimentek nevelőszülőhöz, vagy örökbe, mint az itteni dedóba! – mondta nagy bölcsen, nem zavarta Viki beszólása.
– Lehet, hogy örökbe megyünk valakihez – válaszolt Mónika.
Hogyan tovább?
Sára még egy darabig látta a kezüket, ahogy integettek feléje. Elképzelte milyen lenne, ha másodjára is találkoznának. Talán Zsuzska hozzá szaladna, és ő felvehetné a karjaiba. Mónikára gondolt: teljesen más, mint Zsuzska. A tekintete olyan, mint Benjáminé, szúrós, gyanakvó. Nincs mosoly az arcán, nem tükröz érzelmeket. Mi történt ezzel a kislánnyal, milyen maradandó sérülésekben vergődik a lelke? Elrévedt az emlékeiben, érezte újra a parkban átélt hullámzó érzéseket, mikor Zsuzska meleg könnyei végig folytak a nyakán. A fojtogató ölelést, ahogy kis karjával szorította.
Ne féljetek, vigyázok rátok – ismételgette akkor mikor a két félelemtől reszkető kislánnyal futottak az úton a biztonság felé. Vigyáz rájuk, de hogyan? Halvány sejtelme sem volt arról, hogyan segítsen a két gyermeken. Igaz Rózából ömlött felé a sok tanács, egyiket-másikat kivitelezhetőnek is találta. Például azt, hogy patronáló segítőként tartson kapcsolatot a gyermekekkel. Ez neki is bevillant a legelején, hogy megismerkedik velük, ha kikerülnek nevelőszülőhöz, látogatja őket, ajándékokat vesz, érdeklődik felőlük. Nem lesz az olyan megoldhatatlan feladat, nyugtatta meg magát csak azért, hogy szabaduljon a nyomasztó gondolatok alól. Mikor beért a munkahelyére, kedvetlenül ült a monitor elé. Sokan voltak a bankban. Türelmetlen, fáradt emberek várták a sorukat, nézték sóvárogva a kijelzőt. Jelzett ő is: mehet az ügyfél hozzá. Rózának odaköszönt mikor összeakadt a tekintetük.
– Helló angyal, estére összejövünk, remélem, tudsz jönni? – szólt át nevetve Róza.
–Nem vagyok angyal, szállj le rólam! – válaszolt vissza ingerülten, de azért intett, hogy ott lesz.
Nem gondolt másra, csak az ügyfelekre koncentrált. Az életfájdalmak átcsúsztak a szomorú szemekből hozzá, időztek a monitoron, majd lecsúsztak a billentyűkre, onnan visszasettenkedtek ahhoz, akitől jöttek. Aztán elmentek a gazdatesttel, mert bennük éltek. Minden ügyfél, aki hozzá jutott aznap, csalódott, elkeseredett hiteles volt. Sára magyarázta a semmit nekik, ahogy kellett. Két dolgot tehetett, ha az igazság oldalára áll, munkanélküliként hirdeti a próféciát, vagy hazudik, és jól keres. Nagy lelki teherrel az utóbbit választotta, nem maga miatt, az anyja miatt. És már ott volt a képben a két kis árva is. Délutánra lelkileg, fizikailag elfáradt minden nap. Az nyugtatta csak meg, hogy idő kérdése, és lelép onnan, leköltözik vidékre.
Hazafelé eszébe jutott, ha megkapja az engedélyt a gyerekekkel való kapcsolattartásra, megkeresi Benjámint a fegyházban. Tudnia kell, hogy a lányoknak szükségük van rá. Talán rosszul látta a temető kapujában. Egy apa nem lehet ennyire közömbös a gyerekeihez, ha kijön a börtönből, folytatnia kell a nevelésüket. Megszólalt a telefonja, az anyja hívta.
– Szia, anya! Mi újság, miért hívsz?
– Jól vagy, Sára? Rosszat álmodtam délután, amikor egy kicsit lepihentem.
– Jól anya, hétvégén megyek hozzád, vasárnap hazajön Kíra Angliából, elmegyek elébe a repülőtérre.
– Az nagyon jó, akkor tudunk beszélgetni. Úgy néz ki, jövő héten költözhetünk a Pálos-tanyára! – mondta most már vidámabb hangon az anyja.
– Szuper, akkor találkozunk péntek este, összecsaphatnál egy finom kaját mire hazaérek!
Hazáig hallgatta az anyját, szerencsére már a hangja teli volt reménnyel, kihallotta belőle az új élet iránti vágyakozást.
Úgy döntött, hogy pihen egy kicsit vacsora után. Elnyújtózkodott a kényelmes fotelben, behunyta a monitortól fáradt szemeit. A tévécsatorna híradót közvetített, önkéntelenül felfigyelt rá. Élő közvetítést adtak a fővárosban zajló tüntetésről.
