Üdvözöllek! Blogregényeim és verseim mellett sok irodalmi gyöngyszem is megtalálható az oldalon.
2017. április 6., csütörtök
Pilinszky János: Örökkön-örökké
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
/Nagyvárosi ikonok, 1971/
Ady Endre : Valahol
"Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll."
Ady Endre
2017. április 5., szerda
Katerina Forest: Elfojtás
Csavarodó lián erős fatörzsön
ölelő szorítás, életért könyörgő.
Eső élteti, buján neveli,
támaszát benövi.
Már nincs napfény, se felhő,
csak félhomály,
csak támaszték már,
eszköz, végül akadály.
Erejét elveszi, nedvét kiszívja,
fuldoklik, könyörög:
életét hagyja.
Sudár fatörzsön folyondár inda,
egek felé tör, a földet elhagyja.
Engem is szorítasz, levegőm elveszed.
Nincs más már bennem, csak
korhadó testben szú ette lélek.
József Attila: Majd megöregszel
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyávog,
de a szobába csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a múltból ahhoz a magányos csendhez.
de a szobába csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a múltból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed, hozzá motyogod.
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem".
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed, hozzá motyogod.
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem".
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
de fogatlan szád már nem válaszolhat
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnődik, nem a vágy,
a bensődben: szeress-e, ne szeress-e?
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnődik, nem a vágy,
a bensődben: szeress-e, ne szeress-e?
Magadban döntöd el! Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e?
Mert elfáradt bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e?
Mert elfáradt bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
Katerina Forest: Súgjál ma
Súgjál ma este nekem egy dalt,
csak nekem, más ne hallja.
Ígérj nekem egy holnapot,
csak nekem, mielőtt meghalok.
Mondd el, hogy sohase feledtél,
csak engem szerettél, és mielőtt
elmentél, belőlem lelkedben
gránitból szobrot emelté
2017. április 4., kedd
Katerina Forest: Mint a szellemidézők
Mint a szellemidézők,
egymás kezét fogva
egy ismeretlen erő
mozgat le-föl.
Fehér papírra írott sorok,
túlvilági hangzatok,
üzenetek, vád- íratok,
csak úgy magától mozdulok.
Nem diktál senki,
nem kényszerít.
Csak az elmém,
az siettet- Még írj,
sok az üzenet!
Kinek írok én,
kit érdekel a
pesszimizmusom?
Éhező gyomrok,
könnyes szemek,
otthontalan jövő,
szakadt gyökerek,
átkok, imák helyett.
Agresszív tudat,
mikor a szív ketté hasad.
A költészet, a hit, a jövő,
a reményt ölelő,
álomképet ringató,
rímre bomló.
A magyarok öröksége,
fenséges szókincse,
huncut szójáték,
hangzatos szavak.
Látod én is tudom,
bonyolult effektusok
"harmatcsepp ragyog,
a selyem fonalán,
bárányfelhő rajzol szíveket,
tó tükrében hableány"
Én nem ezt látom:
az égből savas eső marja a fákat,
tó vizében döglik a hal,
a sugárszint emelkedik,
születik a mutáns faj.
Nem vagyok, nem leszek érdekes,
ki kíváncsi rám,
ha mindig a valóságot
írja a fehér lapra
líra idegen tudatom
egymás kezét fogva
egy ismeretlen erő
mozgat le-föl.
Fehér papírra írott sorok,
túlvilági hangzatok,
üzenetek, vád- íratok,
csak úgy magától mozdulok.
Nem diktál senki,
nem kényszerít.
Csak az elmém,
az siettet- Még írj,
sok az üzenet!
Kinek írok én,
kit érdekel a
pesszimizmusom?
Éhező gyomrok,
könnyes szemek,
otthontalan jövő,
szakadt gyökerek,
átkok, imák helyett.
Agresszív tudat,
mikor a szív ketté hasad.
A költészet, a hit, a jövő,
a reményt ölelő,
álomképet ringató,
rímre bomló.
A magyarok öröksége,
fenséges szókincse,
huncut szójáték,
hangzatos szavak.
Látod én is tudom,
bonyolult effektusok
"harmatcsepp ragyog,
a selyem fonalán,
bárányfelhő rajzol szíveket,
tó tükrében hableány"
Én nem ezt látom:
az égből savas eső marja a fákat,
tó vizében döglik a hal,
a sugárszint emelkedik,
születik a mutáns faj.
Nem vagyok, nem leszek érdekes,
ki kíváncsi rám,
ha mindig a valóságot
írja a fehér lapra
líra idegen tudatom
Katerina Forest: JÉZUS
A szürke templomi homályban
hűvös lelki borzongásban
kezem imára kulcsolom én,
és csak nézem Jézust a feszületén
amulett kezemben a rózsafüzér
Tömjén illattal jön az alkonyati fény
áldozó asztalon, a kehely oldalán
csillanva időzik, csúszik át hozzám
bennem eltűnik, kialszik.
Miért vagyok itt?
Nézlek Jézus, Téged, hogy szólj,
öleld át lelkem, ringass egy kicsit,
mert szükségem van rád.
Látod, vámpírok sikolya széttépik agyam,
szememből vérpatak folyik.
Elveszek nélküled, adjál hitet,
hogy legyőzzem önmagam démonjait.
Szemed szomorúan lesütöd,
nem üzensz, de megérint az időtlenséged
Nyílik egy ajtó és belépsz rajta,
fényárban állsz, és szólsz hozzám
- Ne tévesszen meg a keresztre feszítésem,
én benned vagyok, és most is benned vérzek.
hűvös lelki borzongásban
kezem imára kulcsolom én,
és csak nézem Jézust a feszületén
amulett kezemben a rózsafüzér
Tömjén illattal jön az alkonyati fény
áldozó asztalon, a kehely oldalán
csillanva időzik, csúszik át hozzám
bennem eltűnik, kialszik.
Miért vagyok itt?
Nézlek Jézus, Téged, hogy szólj,
öleld át lelkem, ringass egy kicsit,
mert szükségem van rád.
Látod, vámpírok sikolya széttépik agyam,
szememből vérpatak folyik.
Elveszek nélküled, adjál hitet,
hogy legyőzzem önmagam démonjait.
Szemed szomorúan lesütöd,
nem üzensz, de megérint az időtlenséged
Nyílik egy ajtó és belépsz rajta,
fényárban állsz, és szólsz hozzám
- Ne tévesszen meg a keresztre feszítésem,
én benned vagyok, és most is benned vérzek.
Hely:
Magyarország
Katerina Forest: A puszta varázs
Még feketén borul az ég
a puszta fölé. Teríti árnyát
s lebbenti szárnyát a viharmadár,
lassan tovaszáll, mögötte fel
fénylik a dupla szivárvány.
a puszta fölé. Teríti árnyát
s lebbenti szárnyát a viharmadár,
lassan tovaszáll, mögötte fel
fénylik a dupla szivárvány.
Odúból búvik a vad, repül a madár,
Sziki-csér dala trilláz,
újra fenn köröz a vércse
a gémeskút felett. Ez a puszta
varázs. Lépted nyomán,
ezer harmatgyöngy gurul szét
a boglárkák közé, megrázza
magát az árvalányhaj, fény
felé fordul a sóvirág, eső után
nézd, megjelennek a gombák.
Ne siess. Állj meg egy percre.
Hisz ott vagy hol mindig lenned kéne.
A nap átsüti a rétet, és te csak nézed,
hogy remeg lábad előtt a délibáb,
és szívod magadba eső után a zöld fű illatát.
Ez a te világod, itt az eredeted,
mert a puszta fia vagy, soha el ne
feledd!.
Címkék:
árvalányhaj,
boglárka,
eredet,
gombák,
puszta,
sóvirág,
szivárvány
Hely:
Magyarország
József Attila :A DUNÁNÁL
1
A
rakodópart alsó kövén ültem,
néztem,
hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig
hallottam, sorsomba merülten,
hogy
fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha
szivemből folyt volna tova,
zavaros,
bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az
izmok, ha dolgozik az ember,
reszel,
kalapál, vályogot vet, ás,
úgy
pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden
hullám és minden mozdulás.
S mint
édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a
város minden szennyesét.
És
elkezdett az eső cseperészni,
de mintha
mindegy volna, el is állt.
És mégis,
mint aki barlangból nézi
a hosszú
esőt – néztem a határt:
egykedvü,
örök eső módra hullt,
szintelenül,
mi tarka volt, a mult.
A Duna
csak folyt. És mint a termékeny,
másra
gondoló anyának ölén
a
kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és
nevetgéltek a habok felém.
Az idő
árján úgy remegtek ők,
mint
sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy
vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem,
amit meglátok hirtelen.
Egy
pillanat s kész az idő egésze,
mit száz
ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit
ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek,
öleltek, tették, ami kell.
S ők
látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem
látok, ha vallani kell.
Tudunk
egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a
mult és övék a jelen.
Verset
irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem
őket és emlékezem.
3
Anyám kún
volt, az apám félig székely,
félig
román, vagy tán egészen az.
Anyám
szájából édes volt az étel,
apám
szájából szép volt az igaz.
Mikor
mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom
néha emiatt –
ez az
elmulás. Ebből vagyok. “Meglásd,
ha majd
nem leszünk!…” – megszólítanak.
Megszólítanak,
mert ők én vagyok már;
gyenge
létemre így vagyok erős,
ki
emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az
őssejtig vagyok minden ős –
az Ős
vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s
anyámmá válok boldogon,
s apám,
anyám maga is ketté oszlik
s én
lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ
vagyok – minden, ami volt, van:
a sok
nemzedék, mely egymásra tör.
A
honfoglalók győznek velem holtan
s a
meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és
Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török,
tatár, tót, román kavarog
e szívben,
mely e multnak már adósa
szelíd
jövővel – mai magyarok!
…Én
dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy
a multat be kell vallani.
A Dunának,
mely mult, jelen s jövendő,
egymást
ölelik lágy hullámai.
A harcot,
amelyet őseink vivtak,
békévé
oldja az emlékezés
s rendezni
végre közös dolgainkat,
ez a mi
munkánk; és nem is kevés.
2017. április 3., hétfő
Zelk Zoltán :Csak téged
Úgy mondom
néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet
is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . .
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . .
.
A te tested
retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.
2017. április 2., vasárnap
Katerina Forest: Ez is Szerelem
Szemed lehunyod, pihensz.
Egy hajtincs homlokodon
elsimítja gondolatod,
olyan nyugodt az arcod.
A mély ráncok szemed alatt
kisimultak, pihenj Kedvesem.
Ülök melletted és őrizem
a csendet
hogy ne zavarjon semmi.
Egy kis békét hagyni
zaklatott szívednek
fáradt testednek.
A külvilágtól elszigetelve
a csend csak a csend
öleljen.
Pihenj Kedvesem.
A sors kegyes volt hozzám,
mikor a lelkem egyedül kóborolt
magányos szívem
mindig szomorú dalt dalolt,
a sors téged nekem adott.
Öreg voltam már a szerelemre
de felnőttem az igaz szeretetre.
Mi kell már nekem,
a fiatalkori mámor?
Túlnőtte önmagát a vágy
ez sokkal erősebb annál,
amíg élek, szükségem van rád.
Mert Te vagy Én, és Én vagyok Te,
külön – külön, semmi se.
Csak két fáradt vénülő ember.
Hely:
Magyarország
Katerina Forest: Álmaink koporsója
A legnagyobb harcot akkor vívtam saját magammal, mikor a környezetem egyszínűségéből akartam kitörni utat engedve álmaim megvalósításának. Nagyon sok ember benn reked az álmaiban, amik fiatalon előtörnek belőle, de később, mikor módja lenne véghezvinni, csak legyint rajta, gyerekes, fiatalkori ábrándok. Pedig nem azok, álmaink megvalósításával önmagunk teljességét nyitjuk őszintén a világ felé.
- Nézd, ez vagyok én, fogadd el, ne mosolyogj rajtam, én mindig is ez voltam, csak bezártam előled a személyiségem.
Ha nem tudod kiteljesíteni az álmaid, önmagad ellenségévé válsz, nem leszel boldog ember.
Ne félj, mit mond a család, a szomszéd, a barát. Egy kis idő múlva már elfogadnak, csak benned van a kétely. Tedd a dolgod, a benned lévő álom valóssággá válik. El lehet nyomni az álmainkat, koporsóba zárni, de békére akkor soha nem lelünk. Akkor nem lesz értelme élni, megjelennek a betegségek lélekben, testben.
Csak a halált várjuk, hogy álmaink koporsójába zárjon.
Katerina Forest: Még ráérek kicsit
Eltollak magamtól, pedig nyújtod ölelő karod, de én nem akarom, hogy átölelj. Nem akarom az érzést sem, hogy hozzám érj. Közben gondolkodom önmagam érzésein. - Lehet kötelezően szeretni valakit, csak úgy, csak azért, hogy ne keljen kimondani,hogy vége?
Ne érj hozzám, mert nincsenek kicsi villámok, csak hideg borzongás. Ha felém lépsz egyet, én hátra ugyanannyit, másról beszélek, nem nézek a szemedbe. Már üres a szívem, magányra vágyom. Egy helyre, ahol sóhajt a csend, bársonyos lépteken sétál az idő. Sajnálom, talán kimondom, sajnálom a régi életem, nem voltam boldog már rég veled.
Mégis, szomorú vagyok, mert rájövök, csak önmagamra figyelek, nem veszem észre a könnyet a szempilládon. Értesz engem, kimondott szavak nélkül is. Ülsz a mezőn, a kerti széken, körülötted zsong az élet, de csak bámulsz a semmibe.
Te nem tehetsz róla, hogy én megváltoztam. Nem akarlak megbántani, de nem tudom most mit tegyek?
Mikor elérünk egy útkereszteződésbe, sokfelé ágazik az út. Választani kell, nem topoghatunk egy helyben évekig, az élet rövid, túl rövid hogy mindent megéljünk. Mögöttünk ott van a kitaposott út, előttünk az ezerfelé ágazó ismeretlen, csalogat, hív. Még végig kell járnom, mert az én utam. Nem félek tőle, vágyom rá. De te nem jöhetsz velem, nem a te utad.Régen más ösvényen haladtunk előre.Te mindig visszahívtál, hogy forduljak meg, pihenjek.Én meg szabadkoztam, nem, nem lehet, sietni kell, hogy eljussak oda, ahová vágyom. Neked sikerült mindíg visszahúzni a semmibe, ahol nem történnek csodák. Ölembe ejtem a kezem, arcomon könnyek. Ringatom magam, mint egy kisgyerek, rád nézek, szomorú szemedbe. Hozzád lépek, hogy válladra terítsem, a kabátod- Meg ne fázz - súgom.
Lelkem lenyugszik - Még ráérek, még egy kicsit veled maradok.
Hely:
Magyarország
2017. április 1., szombat
Katerina Forest: Világvége szindróma
Ha nem becsülted eddig az
életed,
miért reszketsz, mi ez a félelem?
Földbe vájt alagutat álmodsz,
hová nem ér el a fenti világ, se morajló
égi zene, se tornádók pusztító ereje,
miért reszketsz, mi ez a félelem?
Földbe vájt alagutat álmodsz,
hová nem ér el a fenti világ, se morajló
égi zene, se tornádók pusztító ereje,
se tűzvihar, talán a dübörgő hullámok
is átugorják, vacogó fogadtól hangos
üregedben újra tanulod az imát, vigyázz
rám Istenem, többet nem vétkezem,
add vissza az életem!
Szeresd a gyermeked, jó Istenem!
Most már hiába bújsz a föld alá,
ha itt az idő és jön Nibiru, vagy a
végtelen világegyetemben létrejön a
nász, vele a pólusváltás,
fogadd el, hogy kihal a világ.
Ha tűzfüggönyön át nézel az égre,
nem lesz selymes fű, amire léphetsz,
ha nem dalol madár a fán,
minden boldog-perc tovaszáll,
a föld megáll, a hittel szembe állsz.
Vakon bíztál a halhatatlanságban,
most vakít az imakönyv parázsa.
Mit keseregsz?
Eddig se becsülted az életet.
Vedd lazán, új kezdet jön nélküled.
Hely:
Magyarország
2017. március 31., péntek
Radnóti Miklós : Aludj
Mindig
gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén,
fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába
mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez
éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra
fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a
földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a
halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó
vad árnyakat.
1937
|
Katerina Forest: MÁR FÁRADOK
Már fáradok, sokáig nem hittem
el,
hogy ilyen nehéz lesz az élet. Ha
tehetem, elbúvok csendes árnyú
fák
alá, nézem, hallgatom a
mikrovilágot
kívül-belül. A levelet cipelő
hangya erejét
Nem csak az öregség, nem csak a világ
elől
menekülök, hanem önmagam elől is.
Talán belülről szóló hangtól választ
kapok, a belső káoszból rendet
teremtve újra erős leszek.
A belső önmagamnak ezernyi kérdést
felteszek: – Hol rontottam el?
Ki vagyok én, miért születtem, és
egyáltalán, miért ilyen
tébolyult a lelkem?
Nem látom tisztán az ösvényeket,
újra elkerül a megoldás, a felismerés,
mert az EGÓ uralkodik felettem:
–Te osztod a kártyát, dobd a lapokat,
kihívás az élet, nem csak hangulat,
tiéd a világ, birtokoljad!
Csak bent szól a lelkemben
legbelül egy halk hegedű.
Miért nem élem az életem
tisztán, egyszerűn?
Hely:
Magyarország
2017. március 30., csütörtök
Katerina Forest: Patak
Zúgó patakmeder mellett kövek,
csillogók, simák,
néha kicsi hullám átragyogja, fürdeti,
csörgeti,
odébb teszi. A víz zenél, susog,
dalol, cseveg, csobban,
nevet, virágszirmokat hátára vesz,
viszi őket tova,
ringat, ölel, fürdet, partra tesz. Eső
esik,
a víztükör gyűrűket rajzol, cuppan,
toccsan,
növekszik, partot mos, füvet tép,
gyökereket lazít,
hódít, borít, terjed, zúdul, sárrá
változik. Ömlik,
csúszik a völgybe. Temet. Koporsót
szállít.
A nap ragyog, és a patak nyugszik.
Harmattá válik.
Katerina Forest: Útólsó dal
Ide értem veled a puszta közepére,
hol az éjszaka sötét köpenyére
varrott ezer csillag ragyog.
Nincs szikra, fény a földön, mi
világítson, csak fenn égnek imbolygó
lélek lámpások. Hófehér galambok
szárnycsapásai az éj bársonyát
verdesik, vágynak fel az égbe,
míg mi itt lenn a földön sírva
ölelkezünk nem látjuk a jövőnk
Titkok tárulnak, ezer éves képek
mik rejtett zugokban heverésztek,
vágyva szomjazzuk a tudást, de
összeroppanunk a felismerés után,
szolga lelkünk remegve öleli egymást.
Egy dal a régi világból, halkan
csendben, recsegve akadozva
visszavisz újra a boldogság honába.
Címkék:
galamb,
múlt,
régi világ,
titkok
Hely:
Magyarország
2017. március 29., szerda
Katerina Forest: Már hatmillió
A nyomorult ember mit ér,
ha sötét utcán jár magában,
hogy rongyos ruháját ne lássa
az elitek büszke tábora.
Sunyi szavak, mint mézes
légyfogók, ejtik rabságba
a megkövült akaratban
bennragadt magyart.
Már hatmillió ember
napról- napra kesereg,
imádkozik Istenhez,
hogy szűnjön meg
a végítélet, ami őt
céltalan senkinek tett.
Bízva várja az időt,
hogy újra lesz jövő,
kis magyar honában.
De mint a sas a légből,
karmolja fel a földről,
a rejtőzködőt, tőle a
kézben tartott reményt.
Földje, háza semmit ér,
spekulánshad és a tőke
csontig rágta, dobta élve
földbe, hogy vinnyogjon
életért. Már hatmillió ember
férfi, nő, gyermek,…
a létminimum küszöbén él.
Hol vagy István király?
Térj vissza sírodból,
és nézd mi lett hazádból!
Magyarország! Te gyönyörű,
erdők, mezők, csermelyek,
patakok, hegyormok, csorgó
szőlőnedű, dübörgő csordák,
nehéz fekete földek, kincset rejtő
földalatti bányák, álom vagy talán?
Tanítsd meg végre fiad,
hogy, ki nem becsül,
az érdemtelen magyar!
Áshatja gödrét, ha a nemzet
szétszakad. Hiénák lepik el
földünket, dögkeselyűk
szaggatnak cafatra mindent,
mi kincs, hordják világba,
az égtáj minden irányába.
A magyar magára marad.
De megalkuvó népünk szemét
lesüti, korgó hassal csendben
figyeli, hogy ítélkeznek
bohóc iskolában, a kalapba tett
kis országra.
Hely:
Magyarország
2017. március 28., kedd
Katerina Forest: LÁTOMÁS
A hajnal megtalált végre,
s míg harmatot hintett
az égi mezőkre, szememre
fényfátyolt terített.
Már ébredeztem, tudatom
nyílott, de még egy álom
vissza hívott, nem engedett.
Ott a fényben benn rekedtem,
egy szikrázó égi szekéren
napfonatán száguldott a lelkem.
Selyem ruhám mint fodros felhő,
suhogva szállt, szabad voltam
és legyőzhetetlen.
De a kép tovatűnt hirtelen.
Lenn a mélyben lángtenger
született, tűzokádó lován
a halál megérkezett.
A perzselő tűzben a fátylam hamuvá pergett,
égi szekerem homályba veszett.
Néztem, ahogy az ég és a föld eggyé olvadt,
zuhantam vesztembe, éber tudatomba.
2017. március 27., hétfő
Katerina Forest: Volt idő
Volt idő, mikor reménykedtem,
álmokat szőttem csendben.
Lelkemben egymás mellé raktam
mindent, mi kedves volt nekem.
De már nem álmodok, csak megy
az idő, néha utazok vele,
távoli, messzi csillagok közé,
ahol lila ködben úszik a végtelen.
Ott nincs múlt, jelen, se jövő.
Mit mondjak neked fiam,
ha kérdesz egy reggelen,
hogy itt az idő, most már tied,
járni akarod az ösvényemet?
Választ ne várj, mert nem tudom.
Már régen nem megyek az úton,
amiben bíztam, hogy célba visz,
eltűnt előlem, semmivé lett.
Ott úszik fenn, ott a végtelenben.
Kijózanodtam az élet mámorából,
már semmi nem olyan, mint rég volt.
Én már látom a jövőt, a romokon a
véres lábnyomokat, mik előttem járnak.
Mégis csendben hallgatok. Higgyél
fiam, a jövő küldi feléd az égi zenét.
Hely:
Magyarország
Katerina Forest: Marihuána
Gyűrött arcodon mélyülő ráncok,
szemed fénye vörös folt.
Egy pontra figyelsz, már nem
érdekelnek a külsőségek.
Kiégett lelked hamvaiban keresgélsz
egy szikrát, szétesett életed
előtted
áll és mint a régész, újra
restaurálsz.
Még hiszel.
Mindennap mondod az imát,
nyomod az életfilozófiát.
Még hiszel,
erőlködve, hogy minden olyan mint rég,
erős karodban ott a szenvedély.
De kimosta az agyad a marihuána,
izmaidban görcsöl a vágy,
a lemondás...
2017. március 26., vasárnap
Katerina Forest: Még az Isten is..
Éjszaka álmodtál egy útról,
amin indulni kell reggel,
mikor a Nap még ott túl
a völgyben álmosan hempereg.
Te már öltözöl, benned dúl
a méreg, mi kényszerít,nem
érted, önmagad kényszere,
hogy ott légy te is a téren.
Fázósan iszod a zaccos kávéd,
erőt gyűjteni ott az emlék,
a tehetetlen kilakoltatott,
ki búcsúzik, lelke összetört.
Sehonnan nem kap reményt.
Őt látod magad előtt.
Álmodban ott ültél az utcán vele
rongyaidban, a hideg kapualj ölén,
amely mindkettőtök vesztőhelye.
Ki sajnál téged? Még az Isten
is alszik, oldalra fordulva
hortyog csendesen, csak te vagy
az ordító csendben kizárva
az infarktust hívó magányban.
Éjszaka álmodtál egy útról,
ahol sokan veled mentek,
vállaik feszültek hozzád,
erőtlen lábad gyenge, de
ők az égig emeltek.
Címkék:
álom,
hajléktalan,
kapualj,
sorstalanság,
út
Hely:
Magyarország
Wass Albert: Emlékfoszlányok
"Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt."
Wass Albert
Katerina Forest: Hajnalfény
Már a hajnal közelít felém
csillaghálóból búvik az ég,
de én nyitott szemmel fekszem.
Nem értem fájó életem,
azt se, miért ver engem az Isten?
A sóhajok hídján járok,
kezemből száraz virágok
szirmai hullnak, amorf
lelkem köddé olvad,
véremből sirályok isznak.
Sudár vesszőn fekete madár
vijjogó hangja messze száll,
visszanéznék, de félek,
utánam száll a halálmadár.
Már feladtam, a harcmezőn
minden csatám eldőlt, vesztes
minden ősi génem, mi bennem él.
Lemondás minden percem.
A hajnal oson be hozzám,
keres engem egy fénysugár.
A falon a tükörbe fest egy
képet, benne látom a holnapom.
Jön felém és rám borul,
pasztell színeket rajzol
lelkem meggyötört egén.
2013-10-11
Címkék:
fény,
hajnal,
halálmadár
Hely:
Magyarország
Katerina Forest: Gondolkodom
Gondolkodom. Ezzel telik a
napom.
Az emberi gyarlóságon,
butaságon.
Keresztre feszített hitem már-már
feladom. Aztán eszembe jut,
mily kis idő vár még rám a földi lét
oltárán. Emlékemet majd itt
hagyom.
Esténként eszedbe jutok, ezért örökké
élni fogok, mert sejtjeidben
megbúvok.
Lehet, mesélsz rólam, vagy csak
belül emlékezel, jót vagy rosszat,
nem érdekes. Egy könnycseppet
a szemedbe széltől kavart por
teremt. Legyintsz egyet
- Nem érdekes...
Hely:
Magyarország
2017. március 25., szombat
Katerina Forest:Kvantum szint
Hát daloljon a költő, addig, míg lehet,
csukott szemekbe nézzen, süket fülekbe
énekeljen, hátha résnyire nyílik a tudat.
Lelkembe kutatom a választ, mi ezer éve
bennem van, de válaszok helyett kérdések
kígyóznak felém, néz vissza rám egy tükörkép,
mi nem én vagyok, farkasszemet nézek egy
idegennel, aki szenvtelen mosollyal igéz,
integet, de én hátat fordítok.
A lélek bennem sírni kezd, testem fürdik hideg
verítékben, szememen ólom nehezékek.
A tér eloszlik, az idő nem létezik,
a hegyről legördült hitem csak illúzió.
A kvantumelmélet rajzszögeken lóg tépett papírlapon,
önmagam teremtményeként gondolataim szerteküldöm
a világ minden irányába…és elborzadok.
Látom a modern embert, a csökevényt,
aki tudatát ráterítette a Föld pusztítására,
próbálom manipulálni a sivár agyakat,
jeleníteni, hogy van boldog, kiteljesedett lét,
de falakba ütközöm, ők csak menetelnek,
ajkukon harci induló zeng, ölni készülnek.
A dimenzió kapukat nyit, mögötte feneketlen
Katerina Forest: Elvágyódás
Sodródom, mint falevél, mi elszakadt
a fától, pörögve siklik a magasságból.
Szédülve tántorgok én is a
mélységbe,
helyem keresve keserves
életben.
El kéne menni, még ma el kéne
indulni,
el ebből a nyomorult világból. Fel,
fel
a magas felhők felé, a szikrázó
fénybe,
és magamról leszórni a fájdalmam
a földre.
2017. március 24., péntek
Katerina Forest: Jó vagy öreglány
Személyiségünk mire kiteljesedik,
Testünk megöregszik.
Már nem érdekel az idő,
Az se, mit mutat a tükör.
Elébe állok, összenevetünk
- Jó vagy öreglány,
Csajosan vagány.
Ráncok, ősz haj?
Kit érdekel, ha szemem üzen,
Ott benn van a fény.
Gyermeki énem még bennem él.
Fájós gerincem egyenesre húzom,
Ropogós csontjaim igazítom.
Lassabban, meggondoltan lépek,
Örülök, ha az utcán végig érek.
Örülök, ha az utcán végig érek.
Boldog vagyok, megelégedett,
Mert a sors hozzám kegyes,
Adott nekem hosszú életet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)