A bögöly

Meghallotta, hogy Mátán dolgozik lovászként egy falubelije, felkereste egy szabad délutánján. Már messziről integetett feléje a férfi, mikor meglátta közeledni Nórit.

-- Mondták, hogy itt vagy gyakornok. Épp ideje, hogy felkeresd az ismerősöket.

-- Na de hamar száll a hír a puszta felett! -- nevetett Nóri, jól esett neki a kedves fogadtatás -- oka van, hogy kereslek Pista.

-- Ugyan mi az oka? Már van jegyesem, sajnos nem ez lehet az ok, hogy keresel! Jól van, csak vicc volt, mondjad, hallgatlak !

-- Arra gondoltam, megtaníthatnál a lóval bánni. Szóval lovagolni szeretnék. Sokszor nem jutok ki a tanyákra ha esik az eső. A lovas szekér se bírja a sziket.

– Mit kell azon tanulni, ismerkedj meg vele, ülj a hátára és indulás! Csak egyre vigyázz, a ló érezze, hogy a kezedben van a gyeplő, mert ha megérzi, hogy félsz, nem tudod irányítani.
Több napon keresztül tanult lovagolni egy nyugodt természetű herélt lovon. A lovat Fenéknek hívták. Mikor Pista úgy döntött, hogy összeszoktak, tudja már irányitani a lovat, áldását adta a tereplovaglásra. Nóri is megbízott benne, nem félt a hátán. Vett magának szalmakalapot, bő ujjú blúzához az elmaradhatatlan nadrág dukált, tetejébe még egy könnyű bőrcsizmát is beszerzett, hogy teljessé tegye az imását. Mikor átkocogott a kilenclyukú hídon, még fényképezték is az autókból. Ő is tudta, hogy vonzó megjelenését a ló még jobban feldobta. Tetszett neki ez a szerep. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy mozivászonról lelépett sztyeppén lovagló western hős.
De egy nap ráfázott a nagy bizalomra. Pedig az a nap is olyan volt, mint a többi, egyhangú, csendes és nyugodt. Hazafelé tartott, a nap erősen sütött, szédülni lehetett tőle. A mező felett rengeteg apró légy zümmögött, kabócák ugráltak a száradó fű között. Egy rétisas körözve kísérte fentről az útját, kíváncsisága nem akart elmúlni. Talán nem is őket figyelte, hanem a ló dobogása miatt keletkezett zajtól menekülő ürgét, pockot leste. Nóri elmerengett a délibáb rezgésében, ami csodálatos hullámot vetett a puszta felett, kísértetiesen remegve, mintha egy távoli dimenzió átjáró kapuja készülne kinyílni éppen abban a pillanatban. Elmerült a gondolataiban. Nagyon rosszkor. Üldözőbe vette őket egy jól megtermett bögöly.
Először a ló marjába harapott, Fenék akkor csak megrázta magát. A bögöly vérre szomjazott, egyre többször támadott, amit a ló már nem tolerált, hirtelen hátsó lábaival kirúgott olyan erővel, hogy Nóri átrepült a fején keresztül a földre. Úgy érezte, minden csontja eltört. Nem mozdult jó darabig, csak feküdt a zsombékos fű között.
A ló nem ment el mellőle, harapdálta a fűcsomókat körülötte. Nagy nehezen felállt, szétnézett, de körülötte kilométerekre senkit sem látott, a lábai remegtek a sokkhatástól.
–" Ne érezze a ló, hogy félsz"– jutott eszébe az intelem. Nem ült fel a ló hátára. Félt. Félt attól, hogy a ló is megérzi, pedig vágyott a hátára, mert a lépés is fájdalmas volt számára.
Egy bögöly, egy parányi repülő szörnyeteg a földre dobta, míg vánszorgott, azon meditált, milyen okosan van megteremtve a földi élet. Nem kell ahhoz erő és nagyság, hogy győzzön valaki. Itt van ez a szemtelen légy, milyen fegyvere van. Közben a Mátai hídhoz közeledtek, már látta a kőhidat, erőt vett magán, mégis felült Fenék hátára.
A ló prüszkölt, rángatta a fejét és vágtába kezdett. Nóri büszkesége, hogy mit mondanak, ha gyalog megy vissza, nem nyomta el a teste üzenetét, a félelmet.
A hídra érve sem lassított a ló, egy autó dudált rá, kiabált is a sofőr valamit, de ők már lent voltak a mátai úton. Nóri görcsösen fogta a gyeplőt, csak arra ügyelt, hogy megint le ne dobja a hátáról. Az meg vitte haza, ismerte az utat, ismerte az istállót ahova be kellett térnie. Szerencsére gyorsan hajolt az istálló ajtóban, a ló a jászolig meg sem állt. Mikor odaért megrázta a sörényét, megnyugodva pihent. Mint egy szobor úgy feküdt rajta meg se mert mozdulni. Amikor észrevették, odasiettek hozzá.– Mi történt?
– Egy bögöly – nyögte ki morcosan, mikor végre érezte a biztonságos talajt a lába alatt, de már ment is a motorjához. El akart tűnni onnan gyorsan, nem akarta látni, hogy mindenki rajta derül. Amikor tolta a motorkerékpárt a karám mellet, egy fiatal csikó kivihogott rá, majd csak úgy egyszerűen, a világ legtermészetesebb mozdulatával, leharapta a fejéről a szalmakalapot.
 Na, még ez hiányzott, mi lesz a harmadik mára? – mérgelődött míg berúgta a Danuviát.

A puszta varázsa

 

Másnap megismerhette végre a főnökét. Az ágazatvezető egy középkorú nő volt, molett egy kicsit, de olyan csinosan molett, jól állt neki a sportos öltözék. Barátságosnak látszott, mutatta Nórinak, hol lesz a helye az irodában, az asztalát, a székét, de bájosan megjegyezte, kiérezhető iróniával a hanghordozásában, hogy – Ez a pihenősarok, sokat kell a tanyákon lenned, nem kopik el a szék alattad...

Lakva ismerni ki az embert, neki is segített az idő amit együtt töltött vele, hamar rájött, hogy soha nem lesz köztük harmonikus a kapcsolat. Az asszonyt  Máriának hívták, de senki nem szólította a keresztnevén. Ott az alig lakott pusztán úgy hordozta a hátán a kivagyiságot mint a kerítésre felszálló japánkakas a felsőbbrendűséget. Fölényes, lekezelő modora miatt kerülték a dolgozók is.  Egyáltalán nem bánta Nóri, hogy mindennap távol volt tőle. 
Az előzőleg ránehezedett kétségbeesés, hogy hová is került,  gyorsan elmúlt.
Mire végig barangolta a nagy síkságot Szettyénestől, Karácsonyfokig, úgy ragyogott fel egyik napról a másik napra a puszta szépsége. Kibomlott a szeme előtt, mint a hívő kezéből a rózsafüzér.
Mert észrevette a különleges vidék szépségét, volt rá ideje. A távolságokat kerékpárral vagy lovas szekérrel néha motorkerékpárral tette meg, de ült hintóban, kétkerekű kólát is hajtott, ami előtt csak egy ló volt.
Végül elérkezett az a nap, hogy lóháton járta a vidéket. Szükség volt a sokszínű szállító eszközre, mivel a puszta szeszélyes természete folytán vendégmarasztaló már egy kisebb eső után is. Csodálta a pusztát. A tűző napon ragyogott és hullámokban remegett a délibáb sík vize. Árvalányhaj simult a lábához, boglárkák bólogattak a lila sóvirág tengerben. Az illatok a sziken különlegesek, egy kis eső után megjelentek a gombák is, csalogatón, hívogatón.
Néha sokáig figyelte a parlagi sas, vagy a vércse fenséges röptét, a sziki pacsirta, a sziki-csér dala folyamatosan kísérte az útjain. A mészpázsitgyep között a dombos tippanfüvekre vigyázni kellett, könnyen csúszott a selyme a cipőtalpon. Sokszor futott szét előtte fogolycsapat, fészkét féltő fürjek csalogatták.
Ez a nagy sík puszta csak távolról látszott élettelennek, nagyon is élt annak, aki közel került hozzá.
Sok munka akadt a gazdaságban, de minden ember tudta a dolgát. Mivel  ő csak gyakornok volt, vitte-hozta a főnöke utasításait, ellenőrizte, amire kérte.
Közben tanulta a mesterséget, az őshonos állattartást. A tanyákra komondorok, kuvaszok vigyáztak, mégis betévedt az ólálkodó róka, vitte a mezőn járó gyöngytyúkokat.
A rizsföld tetején kacsák lubickoltak a mesterséges tó felületeken. Szettyénesen hatalmas csoportokban libák legelésztek. Kamionok szállították a felnevelt állatokat tovább, a helyükre már vitték is a nevelőkből a kicsiket, egy alapos takarítás után.
Folyamatosan úton volt, a gondolatait átfújta a síkság szele, letisztult, megnyugodott. Úgy érezte, hogy a hely mágikus ereje segít neki, hogy átgondolja az életét, meghatározza a céljait.
 Azon meditált, hogy a sors nagy kópé, bizonyára célja volt vele, hogy egy ilyen senki földjére vezérelte.  Az ott élő emberek kevés beszédűek voltak, nem tanyáztak a házak előtt, mint az ő falujában. Ha beszéltek annak oka volt. Képesek voltak egész nap szó nélkül dolgozni egymás mellett. Nóri képtelen volt átvenni a szokást, folyton locsogott, csacsogott. Mindegy miről, mindegy kinek. Az élményeit nem tudta magában tartani. Elég volt hozzá ha aznap felfedezett egy virágot, madarat. Eleinte furcsán néztek rá, de idővel megszokták. 

A semmi közepén

 

Közeledett a vizsgák időszaka, hagyományként egyik nap gazdász vásárt rendezett az iskola. Ez abból állt, hogy a végzősök helyet foglaltak a nagy ebédlőben az asztaloknál, és várták az érdeklődő munkaadókat. Mentek is szép számmal hozzájuk, termelőszövetkezeti elnökök, agronómusok, állami gazdaságvezetők.

Nóri egyedül ült az asztalnál, amikor véletlenül megismerte a falubeli termelőszövetkezettől az egyik agronómust, az is látta őt, mégse ment oda hozzá.
" Minek is jönne, ismer engem, meg a családom is, azt is, milyen nincstelenek vagyunk" – gondolta magában keserűen.
Nem bánta, hogy átnézett rajta az ember, mert eszébe jutott mit mondogatott otthon az anyja –"Senki se próféta a saját hazájában, ezt jól vésd az eszedbe, soha ne felejtsd el. Te ebben a faluban csak egy csóró vagy és az leszel örökre, hátadon ott ül az örökséged, a szegénység.".
Ettől a józan belátástól mégsem lett örömtelibb a hangulata, pláne amikor  azt látta, hogy volt olyan munkaadó, aki már az ajtóból széles vigyorral integetett a diáknak. Egyértelmű, hogy eleve érte ment oda.
Nehezen telt az idő a zsivajban, lemondott róla, hogy valaki felfigyel rá. Egykedvűen nézelődött, nem álhatott fel, végig kellett szenvednie a protokollt. Meglepődött amikor leült mellé egy középkorú férfi. Magas, szikár termetű volt, szép arcú szép meleg barna szemű. Mosolygott, csendben nézegette egy darabig.
– Nagyon egyedül üldögélsz itt. Ismerkedjünk meg, aztán mondd el, milyen munkához lenne kedved? – szólalt meg végül.

 Nóri fellélegzett, átsuhant rajta az örömteli felismerés. hogy talán lesz munkája, boldogan kezdte a beszélgetést az ismeretlen férfival.
– Ha lehetne, akkor szabad levegőset, nem szeretek irodában lenni sokáig, az nem nekem való. Olyat, ahol sok a kinti munka – mondta ki végül lelkesen az óhaját.
– Jól van, akkor van munkád. Vizsgázz le, és keress engem utána. Felvettelek gyakornoknak Hortobágyra, baromfitenyésztéshez. Sokat kell mozogni a tanyavilágban, szeretni fogod – adott egy névjegykártyát és nyújtotta a kezét kézfogásra – Sikeres vizsgát nagylány! – és mosolygott biztatóan továbbra is.
A ballagása túlságosan is egyszerűre sikeredett, csak az anyja ment el. Mikor vége lett a vizsgáinak, pakolt haza az albérletéből. Otthon sem várta nagy dínom-dánom, mintha semmi se történt volna az életében. Nem volt nagy esemény az a technikusi oklevél, amit hazavitt. Nem is sok időt töltött a szülői házban, ment dolgozni, indult a pusztára. Akkoriban még nem volt internet, nem tudta megnézni előző este, hova is indul másnap, csak ment a vakvilágba, reménykedve, majdcsak megtalálja, ahová el kell jutnia.
Mikor leszállt a hortobágyi vasútállomáson a forgalmistát kérte meg, segítsen neki, egyáltalán jobbra vagy balra induljon el a pusztán.
– Hát, kissé arrébb van, ahova mennie kell, el kell mennie a Borsósra, ott van az irodaház. Ott mán eligazítják. Jobbra induljon, menjen csak bátran, egy darabig majd a pusztán megy, aztán majd meglátja az épületeket.
Nóri elindult, kiért a faluból, ki a pusztára. A bekötő út aszfaltján lépegetett már majdnem egy félórát, mikor meglátta a távolban az épületeket amiről a forgalmista beszélt.  Körülötte zizegett a sík pusztán a keleti szél, folyton ott suttogott a felszíne felett, elnyargalt néha a lába előtt, valami furcsa illatot hordozva a hátán. Egy erősebb fuvallat átgurított előtte egy ördögszekeret, hallotta a Debrecen felől megérkező vonat sípolását, zakatolását. Fáradtan állt meg az irodaház előtt, az volt a legnagyobb épület, ami előtt boltíves tornác pöffeszkedett. Bement az irodaházba és kereste a férfit, aki felvett a gazdászvásáron.

– Az igazgató urat keresed? – kérdezte egy kövérkés asszony az asztal túloldalán – ő most nincs itt, de itt vannak a papírok, csak ki kell töltened. Vártunk téged. Jól van, minden rendben, szólunk a főnöknek, hogy megérkeztél. Na... most már nyugodtan menj vissza a vasútállomásig, de ne teljesen, előtte jobbra fordulj, ott lesz az iroda, meg a szállásod.
Nóri már akkor is fáradt volt. – "Visszagyalogolni megint két kilométert? Na, kellett nekem szabad levegős munka"– morfondírozott magában, mikor kilépett az irodából és nekivágott ugyanannak az útszakasznak, amin odament előtte.
Mikor leizzadva visszacipekedett és befordult jobbra, ahogy előtte elmondták, szembe találta magát egy egyedül álldogáló hosszú épülettel. A falairól pergett a kopott sárga festék, egyszerű, szinte raktárnak tűnő épület előtt állt. Egy ablakában felfedezett azért egy függönyfélét, ami azt sugallta az lehet az iroda. Kétségbeesve látta, hogy az épület környékén egy árva lélek sincs. Az ajtók zárva, a környék teljesen kihaltnak tűnt. Letette az út porába a táskáját és nézett maga elé. – "Mi van, ha holnapig se jön ide senki?" – tört rá a félelem.
Akkor vette észre, hogy az előtte lévő fák mögött még van épület, elindult arrafelé. Ahogy közeledett, már zajokat hallott, ventilátor zúgást. A keltető üzem előtt állt meg, onnan jött a monoton zúgás kifelé. Szuggerálta az épület bezárt ajtaját egy darabig. Nem tudta eldönteni, hogy bemenjen e rajta? Azért reménykedett, hogy nem ott fog lakni abban a ricsajban. Egyszer csak kilépett egy középkorú asszony az ajtón, biztos észtre vette az ablakból, mert mindjárt kérdezett.
– Te vagy a kis gyakornok, szóltak le telefonon, hogy jössz... gyere, megmutatom a szállásod.
Az iroda melletti ajtót nyitotta – Ez lesz a szállásod, no, Isten hozott, megyek vissza, rendezkedjél be! – már fordult is ki az ajtón.
Nóri ott állt egy két méterszer háromméteres helyiségben, ami ketté volt választva, egyik konyhává, a másik hálószobává kialakítva. Egy vaságy volt a legszebb darab a hálóban, a konyhában kétlapos rezsó, asztal, szék, és az egész betonaljzat vörös porfestékkel felkenve. A vörös festék pora szállt a levegőben, ahogy pakolt. Nem volt feldobva egyáltalán, úgy érezte, eljutott a Semmi közepére.

Mikor kipakolt, kiállt az ajtóba nézelődni. Nézte az épületet körbevevő erdős részt, amiben még akkor is ott csintalankodott a nyár eleji szél, viháncolva borzolta az akácok, nyárfák leveleit. Körülötte lévő fák gyűrűbe zárták a sűrű aljnövényzetükkel, miattuk nem láthatta a pusztát, ami ott feküdt az erdő mögött szétterülve a forróságban. Másnap reggelig egy élő lélek sem szólt hozzá. Igaz, késő este látott egy öregembert, térdig érő gumicsizmában elbattyogni a kisablak előtt, bizonyára az éjjeliőr volt. Nem volt jellemző rá a gyávaság, akkor mégis szorongott az egyedülléttől.

A bárzongorista

 

Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak az jutott el, hogy Eliza él. Él ! Él !

A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utólsó lehetőség. Szofi egy angyal.

Időben megálltak az autóval a vendéglő előt. Kiszálltak és körül néztek.Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt mint ahová eddig jártak vacsorázni. Hallgatta egy darabig a kiszürődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... valakinek.-- Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön a kezét, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, úgy hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte épp amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista a kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant,

s közben csak énekelt.

egy sziklafal útjába állt,

s a dalnak így vége lett.

Én is így lettem néma víztükör,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már a Nap sem tündököl,

csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem.

"Látod így vitted el a színeket,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már nem lesznek ünnepek,

csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés ami eluralkodott rajta. Szofit idegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul.

".Maradj még!

Ha elmész mit reméljek én?

És kivel örüljek a mának ?

Ha elmész veled megy a nyár.

Nincs napsugár.

Nincs mire várjak.

Maradj még!

Ha elmész rám borul az éj

és vigasz nem jöhet semerről.

Ha elmész, véget ér a dal,

s úgy félek a csendtől." ....

Azonnal felismerte a zongoránál ülő Gábort. Elindult felé. Levente észrevette a közeledő Elizát, elébe szaladt és mikor odaért görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy. Mit szólnál hozzá, ha ketten vigyáznánk rá ezután. Mondjuk ha te nem érsz rá, akkor ott leszek én. Jó ötlet?

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg neki, hogy előkerültél végre.

Eliza míg közeledett Gáborhoz, azon meditált, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talán mégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, talán a barakát mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán, kizárta a tudatából a helyet ahol van, mintha egy légüres térben lebegett volna a föld felett. Újra énekelte azt a dalt amit az utóbbi időben olyan sokszor énekelt, néha csak magában úgy hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt ami az arcához ért, egy kedves hangot ami azt súgta a fülébe: -- Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Lassan felkelt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát.Aztan alig hallhatóan megszólalt.

-- Igazad van, későre jár. Ideje haza mennünk.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok a családjához.

Önhipnózis

 

Az angol házaspár vette észre a magányosan álldogáló Elizát. Szofi azonnal felismerte.

-- Heló! Mi történt kedvesem? Nem kirándulásra való idő ez. És miért egyedül kószál ilyen ítéletidőben? Jöjjön csak, jöjjön közelebb. Kagylókat gyűjtöttünk, de rém hideg van. Talán ha kitisztul az ég, újra elindulunk portyázni, most sietünk haza, nézze már megint kezdi.

Nagy csattanással villám csapódott a sziklás part fölött és mint egy jelre, újra megeredt az eső.

-- Szofi, annyira örülök maguknak! Nem tudom mit tegyek. Hová menjek. Van egy kis gubanc az életemben -- vallotta be Eliza.

-- Hallod John, micsoda véletlen, hogy ilyen rossz idő van és ezzel együtt rengeteg felesleges időnk is. Eljössz kedvesem hozzánk, egy forró teára és közben ránk borítod a túlterhelt lelked. Mit szólsz hozzá? Pár percre van az apartmanunk, nézd csak, ott van, ide látszik -- mutatott a parti házak felé.

Eliza örült a meghívásnak. Szofi az apartmanba érve azonnal a fürdőszobába parancsolta Elizát.

-- Egy forró zuhanyra van szüksége kis doktornő, itt van egy meleg köntös, papucs. Csurom víz mindene. Meg kell szárítani valamennyi ruhát ami magán van.

Amikor kilépett a fürdőszobából a forró tea ott gőzölgött az asztalon. Szofi türelmetlenül várta.

-- Ugye tegeződhetünk. Sokkal jobban megy a beszélgetés. Ne kímélj bennünket, jöhet a sztori!

-- Jól van, talán segít, ha elmondom, mert össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogyan tovább. Nektek sok mindenről meséltem a strandon, csak kerültem az igazságot. Mi nem voltunk Gáborral egy pár, szóval az idilli kép, amit láttatok, az nem valóságos. El kell mondjam elejétől az igaz történetünket, hogy megértsétek.

John kicsit távolabb ült tőlük egy kényelmes gyékényfotelban. Nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, lehunyt szemmel hallgatott.         A vörös hajú, zöld szemű férfit, átlagos külsővel áldotta meg a természet, összeillettek Szofival, aki alacsony kissé molett külsőjével teljes mértékben passzolt hozzá. Talán Szofi kissé kihívóbb volt, tetovált szemöldökével, hegyes műkörmeivel, mégis átlag, a máz nem tudta eltakarni az egyszerűségét. Eliza ezért is volt bizalmas hozzájuk, nem érezte felőlük a mesterkélt kivagyiságot. Attól a naptól, hogy sikerült Szofit kimentenie a tengerből, barátok lettek. Sokszor találkoztak és beszélgettek a strandon. Nem hagyott ki semmit, nem akarta szépíteni a Gábor és közte lévő történetet. Őszintén elmesélte mi volt az oka, hogy velük utazott Korzikára, hogyan változott bensőségessé a kapcsolatuk és hogyan lett vége.

-- Segítünk -- törte meg a várakozás csendjét John. Most nincs jobb ötletem, pihend ki magad, eléggé zaklatott vagy. De... ha engem kérdeznél, ha az én véleményemre kíváncsi volnál, elmondanám szívesen.

-- Hallgatlak -- fordult felé érdeklődve Eliza.

-- Én nem hagynám magára az orvost. Még nincs lejátszva ez a parti. Se nála, se nálad. Te is hibás vagy, hogy így alakultak a dolgok. Adni kellene mindkettőtöknek a másiknak esélyt. Én így gondolom. A történeted azt igazolja, hogy ez az orvos nem csapong, mint egy pillangó a lámpafényben. Ha megszeret valakit, haláláig hűséges hozzá. Megszeretett téged, szent meggyőződésem. Én nem passzolnék el egy ilyen biztonságos kapcsolatot. Sokat ivott, elkeseredett volt. Volt oka rá? Igen, hiszen csalódott benned.

***

Az eső megállt de hátrahagyta a hullámokat korbácsoló szelet. Gábor nem aludt egész éjjel. nem zárta be az ajtót, várta, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Előző nap mikor kis időre megállt az eső, végig mentek a tenger parton, érdeklődött ismeretlen emberektől, hogy láttak e egy magányos fiatal nőt a viharban sétálni. Tudta, hogy meg kell találnia, hisz felelősséget vállalt érte, az est folyamán értesítette a rendőrséget. Ha megtalálják, ki tudja mit fog róla mondani, lehet minden rossz előérzete beigazolódik. Vége a karrierjének egy pillanat alatt. Autó zúgásra figyelt fel, kinyitotta az ajtót, hogy megnézze ki érkezett. Egy középkorú házaspár állt a teraszon.

-- Elnézést Professzor Úr, Elizához a megmentőnkhöz jöttünk. Szeretnénk tőle elbúcsúzni, mivel két nap múlva vissza térünk Amerikába. Engem Szofinak hívnak, a férjem John.

Kezet fogtak. Gábor beszélte az angol nyelvet, mégis úgy gondolta nem jól értelmezi a hölgy szavait.

-- Eliza nincs jelenleg az apartmanban, tegnap itt hagyott bennünket. Mondhatjuk úgy is, hogy lelépett. Honnan ismerik? És miért hívják megmentőnek? Tudják mit, jöjjenek beljebb, egy kávét ha elfogadnak...

-- Szívesen elfogadjuk. Tudja nagyon sajnáljuk, hogy nem tudunk tőle elköszönni, meg szerettem volna hívni hozzánk az Egyesült Államokba. Pennsylvaniában lakunk, gyönyörű vidéken.

-- Értem, azaz mégsem. Azt nem értem, hogy miért hívják őt megmentőnek?

Szofi Levente haját simogatta, majd helyet foglalt ő is az asztal mellett. Gábor beindította a kávégépet, közben várakozóan nézte őket.

-- Levente nagyon klassz srác, Eliza sokat mesélt róla. Csodálkozom, hogy nem tud semmit, kimentett a tengerből és újra élesztett a doktornő. Visszaadta az életem. Nagyszerű teremtés, vigyázzon rá nagyon, egy kincs ha én mondom.

-- Eliza itt hagyott bennünket -- mondta szomorúan Gábor -- bizonyára elmondta, hogy mint betegemet hoztam magammal, baj volt a memóriájával.

-- Hihetetlen. Hisz a balesetem után sokat találkoztunk és úgy beszélt a kapcsolatukról... mintha tökéletes lenne az összhang maguk között. Bocsásson meg, de soha nem gondoltuk, hogy a betege, mi azt hittük, hogy...

-- Tévedtek. Nem volt más, csak beteg orvos kapcsolat. Előszeretettel flörtölt más férfiakkal a parton ha egyedül ment ki a fiammal.

-- Csak nem arra pimasz Bertoldra gondol drága Professzor Úr? Más ugyanis nem volt. Ráakaszkodott minduntalan Elizára, folyton követte, olyankor odajött hozzánk, ha a fickó nem hagyta békén, mi meg magyon örültünk a társaságának, hisz nagyon bölcs vilagszemléletű hölgy, jó volt vele társalogni mindenről. Áh, az nem volt flört, Eliza magát szerette. Már nagyon régóta, csak sajnálattal hallom, hogy egyoldalú volt ez a rajongása, egy egyetemista diák plátói szerelme, amiről magának halvány fogalma se volt ezek szerint. Nekem elhiheti, elmesélte az életét elég részletesen.

-- Miről beszél, milyen egyetemről?

-- Az orvosi egyetemről ahol maga tanította...Magyarországon. Emlékezzen csak vissza...

Szofi megállás nélkül beszélt Eliza filmsztár kinézetű tanárjáról, aki olyan szépen énekelt és zongorázott, hogy minden lány bolondult érte. Beszélt a visszatérő álomairól ami miatt Párizsba utazott.

-- Hát igen, azt is tudjuk, hogy mikor már jól alakult a kapcsolatuk és úgy érezte, hogy ön is megszerette, félelmek kezdték gyötörni. Nem tudta felmérni a reakcióját, hogy milyen lesz ha majd megtudja ki ő valójában. Reméltük, hogy mára már minden rendeződött. Annyira összeillenek.

-- Hogyan hívták, milyen Eliza? -- Gábor elképedve hallgatta Szofit. Kezdett benne összeállni valamiféle kép, mégse tudta azonosítani vele Elizát.

-- Dékán Eliza.

-- A név talán bejön, de Elizát nem tudom hozzáképzelni a névhez.

-- Nem csodálom -- mosolygott Szofi -- azt mesélte nem volt szép lány, a csúnya horgas orra miatt. Mindig önértékelési zavarban szenvedett miatta. Viszont nagyon jól tanult, kitűnően vizsgázott és több nyelven anyanyelvi szinten beszél mára.

-- Ennek az Elizának szép arca van, ön is tudja.

-- Plasztika, ha valaki akkor önnek nem kell felvilágosítás, a mai világban mindent helyre lehet hozni. De ne haragudjon, még el akarunk menni egy számunkra kedves helyre. Ha Eliza visszajön, kérem adja át neki az üzenetünket és egyben a meghívásunkat is. Itt a névjegykártyánk, hívjon fel bennünket.

Szofi és John felálltak, hogy búcsúzzanak.

-- Ha mi találkozunk vele előbb, mit mondjunk neki. Üzen valamit?

Gábor széttárta a karját -- Nem tudta az agyam még feldolgozni Szofi, amit az imént hallottam Öntől. Ha találkozik vele? Őt már nem érdekli mi történik velem, velünk. Végérvényesen vége, úgy érzem. Oltári féltékeny lettem, nem gondolkodtam, csak a keserűség motivált. Ennek ellenére vissza kell jönnie, felelős vagyok érte. A rendőrség már keresi... nincs kizárva, hogy van hol vigasztalódjon. Ennek ellenére velem kell visszautaznia Párizsba.

-- Féltékeny? Ezek szerint szerette őt?

-- Igen. Úgy gondoltam vele mindent újra tudok majd kezdeni. Ő is ezt akarta...mégis... hagyjuk.-- Gábor keserűen legyintett a levegőbe.

-- Elkérhetem a telefonszámát, hátha szükségem lesz rá. Tartozunk Elizának, ha tudunk segítünk. Még egyszer átkéne beszélniük a történteket, nem gondolja?

Gábor kikísérte őket, mikor visszatért szembe találkozott Levente kérdő tekintetével.

-- Nem értettél semmit a beszélgetésből. Meg kell tanulnod az angol nyelvet is. Ez a két ember Elizát kereste, meg akarták hívni az Államokba. Olyan dolgokat mondtak, hogy még most sem tudom felfogni. Eliza megmentette a nő életét, tudják ki ő. Velem miért nem beszélt meg semmit?

Levente írt a noteszába. -- Engem is megkért, hogy ne mondjak semmit.

-- Szóval te is mindent tudtál. Ki kell innen mennem, szét szakad a fejem!

Ingerülten felvette az esőkabátját, indult az ajtó felé. Levente kapkodva öltözött, szaladt utána.

A tengerparton állva nézték a háborgó tengert. Moszatok, algamaradványok, vergődő halak, kagylók ezrei hevertek szanaszét a fehér homokon. Levente megszorította az apja kezét, elindultak a parton a móló felé. Gábor emlékeiben felderengett a kis sovány tizennyolcéves diák alakja, hosszú összefogott barna hajjal, laza sportos szerelésben. Egyszer a kollégája megjegyezte: a kis Dékán Eliza mibe fogadjunk betéve tudja a budapesti telefonkönyv összes adatát. Ez a lány egy zseni, vagy nagyon tud magolni, nincs rajta fogás. Ő sem talált rajta, úgy mondta fel a vizsgaanyagot mintha olvasná. Tartózkodó volt, kis különc. Szerelmes lett ő is mint a többi lány? Sok levelet kapott, üzeneteket, némelyik lány fogadást kötött a többivel, mennyire sikerül megközelíteni, beszélgetni vele. Fárasztó volt, udvariasan, de határozottan visszautasítani őket. Emlékezett a tavaszi fesztiválra, amikor Eliza a színpadon Radnótit szavalt. Végig őt nézte, meglepően átéléssel mondta a verset. Később ő is fellépett, kereste a kis remegőhangú Elizát, neki énekelt. Ajándék volt a versért. Semmi több. Ő nem volt szerelmes egy diáklányba sem, még gondolatban sem. A mostani Eliza... ő már teljesen más, nőies, kimondottan karakteres arcával, nagyon szép nő. Ezt az Elizát szereti... aki előre szólt, hogy addig halogatja, tologatja a döntést önmagában, hogy mindent elveszíthet. Hogyan mondja meg Leventének, hogy Eliza már nem szereti őt, elmúlt belőle minden addigi érzelem a tegnap éjszakával. Már mindent tisztán látott, mindent megértett. Saját magára volt végig féltékeny... ő volt az a férfi, aki olyan gyönyörűen énekelt, hogy teljesen odavolt érte. Ő volt az a férfi, aki ha beszélt hozzá, ezer pillangó csapdosott a gyomrában és kiment az erő a lábából. Ismerős érzések, az utóbbi napokban hasonlót érzett ő is Eliza közelében.

A mólónál észrevette, hogy nemrég jártak ott emberek. az eső simára mosta a homokos fövenyt de egy helyen közeledő és távolodó lábnyomok még megmaradtak a vizes homokba. Legalább három ember lábnyoma. Mi történt itt, itt volt Eliza? Ha itt volt, kikkel ment el? Idehívott valakit. Talán mégis a strandon megismert alakot és szépen elment vele. Csakis így lehet. Gondolni sem mert rá, hogy baja eshetett, mégis legbelül remegett a gyomra a félelemtől. Elhagyta Eliza örökre, úgy mint Hédi. Lesétált a tengerpartra, egyre közelebb a csapdosó hullámokhoz. Még egy lépés, még egy, és minden semmivé válik. Nem lesz több gyötrődés, nem lesz több elérhetetlen vágy.

Csukott szemmel és csukott füllel járt eddig. Képtelen volt érzékelni, hogy Eliza miatta utazott Párizsba, az ő szenvedő lelkének a szomorú dalait érzékelte. Kódolt üzenetek, amit elküldött nap mint nap, hogy nagyon fáj az élet, hogy nagyon egyedül van a világban. Eliza, egyedül Eliza volt képes befogadni az üzenetet. Végig itt volt vele, tisztán és őszintén. Minden számítás képmutatás nélkül. Figyelt rá, minden napját beragyogta a mosolya. Lassan lépegetett előre, már a térdéig ért a tenger vize. Egy egy vad hullám felkúszott a melléig. Nem érdekelte. Önhipnózisba került. Meg akart szabadulni mindentől, nem akart már gondolkodni sem.

Egy éles kiáltás hasította ketté a tenger és a szél zúgását. Az orvos megállt a következő lépés előtt, majd hitetlenkedve hátrafordult. Mögötte a vízben állva eltorzult arccal ordított utánna a fia:

-- Apuu, gyere visszaaaa!

Abban a percben kitisztult a tudata, kitaposott a vízpartra, magához ölelte Leventét. Sokáig ölelték egymást, végül elindultak visszafelé. Levente szorosan fogta a kezét, nem engedte el egy pillanatra sem. Nem csak azért, mert Eliza megkérte, hogy vigyázzon rá. Maga miatt is. Neki csak ő maradt egyedül a világon.

Víz, víz, mindenütt víz!

 

A vékony esőköpeny egy darabig bent tartotta a teste fölött a meleget, de ahogy távolodott az apartmantól és kiért a szabadterületre a szél egyre vadabbul hajtotta rá a lezúduló esőt. Befolyt az esőköpeny kapucnija alatt, végig folyt és lecsurgott a bakancsaiba. Már érezte, hogy mindene vizes, hogy egyre jobban kihűl a teste. A könnyei összemosódtak az esővel. Siratta a megsem született boldogságát. Abban a férfiban csalódott a legnagyobbat akit életében először szeretni tudott volna. Hihetetlen ha még ő van megsértődve azok után ami történt az éjszaka. Lehet nem is neki szólt a reggeli dühöngése? Lehet, csak önmagát bünteti? Lehet csomagolni! Hát persze, minden úgy történik, ahogy előre gondolta. Engedte, hogy a könnyei szabadon folyjanak végig az arcán.

Elért a mólóig. A szél ereje gyengült, az eső is csak permetként hullott. Talán már nem is eső volt, csak a tengerből felkapott vizet szórta a szél. Ott állt csuromvizesen, reszketve, szemben a háborgó víztömeggel. Letisztultak benne a gondolatok.

Víz víz, mindenütt víz, mint az álmaiban. Nem volt a szívében harag, se sértett büszkeség. Az arcát a szürke ég felé fordította, mosolyogva tett pár lépést a tenger felé.

***

Gábor perceken belül a kimerültségtől elaludt. Néha felriadt egy- egy nagyobb égzengésre, de hamar visszazuhant az öntudatlan állapotba. Két órahosszát aludhatott, amikor felriadt. A konyha felől furcsa nyöszörgést hallott. Sietve kiment, hogy megtudja mi az. A fia ott ült a mozaikpadlón, sápadt arccal előre hátra billegtette magát, tenyerével csapkodta a mozaikkövet. Leült mellé, hogy átölelje.

Levente kezében meglátta a noteszt.

-- Akarsz valamit közölni velem?

Levente széthajtotta a lapokat, odanyújtotta az apjának .– Apu, Eliza elment.

Felnézett az ablakra, odakint esett az eső.

– Hová ment volna ilyen ítéletidőben... mit mondott...miért ment el?

Levente izgatottan írni kezdett: – Volt rajta esőköpeny. Azt mondta muszáj innen elmennie, megkért, hogy vigyázzak rád.

–Tudtam fiam, hogy el fog hagyni bennünket...

Levente írt: -- Gyere, keressük meg!. – Levente felállt és nyújtotta a kezét.

-- Ne haragudj, de nem látok benne logikát, odakint vihar van, ömlik az eső. Gondolkodom, mit tehetünk érte, megígérem. 

Lehet csomagolni

 

Megdördült az ég, az erős kifutószél szinte megemelte a fából épült házat. Minden eresztéke recsegett, mintha egy erős kéz szét akarná szakítani. Gábor az ablakhoz sietett, hogy becsukja a zsalugátereket. Eliza hallotta ahogy átment a szobán és kinyitotta halkan az ajtót. Nem ment vissza később sem.

Reggel amikor kiment a konyhába, Levente az asztalnál ült, Gábor az ablak előtt állva nézte a tomboló vihart. Néha faágak, levél csomók csapódtak nagy koppanással az üvegéhez. A férfi feléje fordult és álmatlanságtól feldagadt szemekkel figyelte a mozdulatait.

Eliza nem köszönt neki, egyenesen a kávégéphez ment, majd leült Leventével szemben az asztalhoz és kimért lassúsággal kortyolni kezdte a forró kávét. Minden figyelmét lekötötte az asztal közepén árválkodó whiskys üveg. Mindketten összerándultak az ijedségtől mikor Gábor nagy lendülettel odalépett hozzájuk. Elvette Eliza elől az üres whiskys üveget és poharat, mindkettőt tiszta erőből a földhöz vágta. Az üvegszilánkok nagy csörömpöléssel pattogtak a mozaikon. Szembefordult Elizával. A szemében fagyos jégszilánkok szikráztak. 

– Hogy lehet ez? Senki sem köszönt fel? Senki sem mondja, hogy boldog születésnapot dr. Siraki Gábor! Pedig ez a nap is eljött! Mennyire vártam, hogy itt a gyönyörű Korzikán ünnepeljem meg. Micsoda fantasztikus nap lett belőle! Teli meglepetésekkel, csak úgy kapkodom a fejem melyiknek örüljek a legjobban. Nagyszerű életérzés, megtapasztalni milyen, amikor átnéznek az emberen.  Nehogy már lelkiismeret furdalásom legyen hölgyem, nem én hazudtam, nem én játszottam végig. Itt a vége, lassan lehet csomagolni.

 Az arca eltorzult a tehetetlen méregtől. Indulatosan, gyors léptekkel bement a szobájába. Már tudta, hogy Eliza el fogja hagyni, de próbálta a végtelenségig kimenteni magát, végig meg volt győződve, hogy csakis egyedül Eliza az oka, hogy idáig jutottak. Nem viselkedett volna vele olyan durván, ha őszinte hozzá. Tegnap éjszaka óta  elbizonytalanodott, mi van ha mindenben tévedett és Eliza nem egy könnyű vérű kis nőcske aki csak a szexre hajt meg egy jó pozícióban lévő pasira. Mert Eliza szűz volt, és ő meggyalázta a szüzességét. Mégsem érezte, hogy le kéne  térdelnie előtte, hogy könyörögjön a bocsánatáért. Eliza sok hibát elkövetett ellene. Végig hazudott,  miközben teljesen visszatért a memóriája. Tudta honnan jött, hol lakik, ki ő valójában. Mi volt az oka, hogy titkolódzott előtte? Az elmúlt éjszaka ami történt soha nem tette volna meg ha logikusan tud gondolkodni, de részeg volt, nem volt ura a józan észnek. Mit várhat ezek után el tőle? Eliza úgy viselkedik vele, mint egy leprással. Látszik rajta mennyire undorodik tőle. Elrontott mindent. Lefeküdt, a sírás fojtogatta.

Eliza felállt, összesöpörte az üvegdarabokat, majd bement a szobájába. Esőköpeny, utcai cipő volt rajta, amikor újra megjelent. Odament a fiúhoz, megsimogatta a haját.

– Ne félj tőle, téged nem bánt... megnyugszik lassan... vigyázz rá helyettem is. Nekem most muszáj innen elmenni... sajnálom, amit végig kellett hallgatod.

Levente az ablaküveghez tapadva nézte Eliza távolodó alakját, ahogy haladt a tengerhez vezető úton. Aztán nem látott semmit, újra lezúdult az eső, eltakart mindent előle.

Vizit

 

Nem örült a meghívásnak, hisz még ők sem kerültek közel egymáshoz, mire akkor ez a nagy családi ismerkedés? Végül úgy döntött elmegy, mit veszíthet vele.

Eljött a szombat délután, készülődött a vizitre. Felvette olcsó rózsaszín mini ruháját, fehér, kopott magas sarkú cipőjét. Kleopátra frizuráját gondosan jó magasra tupírozta. Izgult, sosem volt még hasonló helyzetben. Egy kicsit látszott a fiatalemberen is a feszültség mikor elébe ment, de nem annyira, mint rajta.
Jómódú kertes házhoz értek, a férfi biztatóan fogta a kezét, megérezte Nóriban az ellenállást. Odabenn rásötétedett egy alak, nagydarab elhízott asszonyság fogadta, elzárta a konyhaablakból beáramló fényt. Puccos volt, minden szavával dicsekvő, be nem állt a szája. Feltűnően vizslatta a fia oldalán álldogáló lányt. A viselkedéséből és a beszédéből ráérzett, hogy gazdag a család.
- Na, gyere kislány, hadd nézzelek, a fiam csak rólad beszél egyfolytában. Tudod, hogy külön háza is van, bútorozott? Most halt ki belőle a nagymama, egy kanalat se kell venni. Szegény vagy mondta, nem baj... legalább nem félsz a munkától, a műhelybe dolgozhatsz, az is a fiamé...
Nóri levegőt se kapott, csak áradt rá a sok információ, hogy ő mit akar, az szóba se került. A férfi csendben volt, észrevette, hogy oda se figyel az örökké kereplő anyjára, bizonyára kívülről ismerte a lejárt lemezt, amit bedobott az anyja akkor is a zenegépbe.
Azt azért hamar észrevette, hogy tetszik az anyjának, mert elégedetten szemlélte erős, formás alakját.
- Fiam mutasd meg a választottadnak milyen házat örököltél, hadd nézze meg!- adta ki az utasítást végül az anya.
Másnap elment és megnézte a házat is, a műhelyt is, amiről áradozott az anya előző nap. Kívülről tetszett neki a hosszú tornácos nagy kőház, ami belülről tágas volt sok szobával. Mégis furcsán kezdte magát érezni, míg nézelődtek benne. A kihalt nagymama utáni kegyeleti szag érződött a levegőben, a régi bútorokban évtizedek történetei rejtőztek. Idegennek érezte magát az öreg házban. A meszelt falak már nem voltak vakító fehérek, a rajtuk futó henger minta giccses szín kavalkádja idegesítően futott végig szobáról szobára.
- Ugye tetszik neked ez a hely? - hallotta a férfi kérdését - itt fogunk élni, ha összeházasodunk.
Nórit váratlanul érte a kijelentés, ami a másik szájából úgy jött ki, mint ha az a világ legtermészetesebb dolga lenne - „ha összeházasodunk"
- Miről beszélsz, csak tizenhét éves vagyok, na, meg eljegyzés se volt - nevetett rá hitetlenkedve.
- Mikor legyen az eljegyzés kedvesem? - jött a következő meglepő kérdés.
- Te most megkérted a kezem? - csodálkozott el Nóri.
- Úgy néz ki, szeretném... azaz, igen.
- Jól van, de nálunk az a szokás, hogy a szülőktől kell a lányt megkérni, el kell jönnöd hozzánk, tisztességesen apám elé állni, hogy érezze, komolyak a szándékaid.
Meg is egyeztek, hogy Nóri elkezdi otthon egyengetni a terepet, mielőtt leutazik hozzájuk lánykérőbe falura.
Mikor hazament, először az anyjának mondta el. Az anyja csendes volt, csak annyit szólt - Kérdezd apádtól!
Hétvége volt, menni kellett az apjával a végeláthatatlan kukoricasor közé kapálni. Aztán egy alkalmas pillanatban elkezdte a mondókáját.
- Mit szólna apám hozzá, ha otthagynám az iskolát, elvenne egy gazdag fiú? Háza is van... gazdag a családja...
Az apja sokáig nem szólt, de egyszer csak megállt, kivette a szájából a pipát, a nadrágja zsebébe tette, komótosan odafordult a lányához. Farkasszemet néztek egymással. Mikor átgondolta a választ, cselekedett. Felemelte a karját és jó nagy pofont adott neki, aztán köpött egyet, visszatette a pipáját a szájába, meggyújtotta a dohányt benne és kapált tovább. Nóri végig sírta a napot, de nem mert ellenkezni. Megértette, hogy az apja ellenzi az eljegyzést. Az volt az első és utolsó pofon, amit kapott tőle életében, ezért nagyon fájó emlékként rögzült benne. Az anyja már indokolt is este.
- Szegény lányhoz nem való gazdag. Látják, hogy dógos parasztlány vagy, csicska leszel. A gazdagság nem jelent semmit, ha nem szereted, akkor még nagyobb semmit. Ezért nem adunk. Meg az iskola, el kell végezned, sokat nélkülöztünk, hogy tanulhass!
A férfi várta a választ. Nóri egy az egyben megmondta neki, hogy nem lesz eljegyzés, még, hogy nyomatékot adjon hozzá, hogy hiteles legyen a közlendője - Nem szeretlek annyira, mint kéne... egy házassághoz nem eléggé.

Elhallgatta az igazságot, hogy a szülei miatt gondolta meg magát.
Kimondta és azonnal sarkon fordult, megijed a szavak súlyától.
Valahol mégis igazság lapult a kimondott szóban. Túl hirtelen történtek a dolgok, túl rámenősen. Nem kapott időt, hogy eljátszadozzon a gondolattal, hogy tartozni fog valakihez. Nem érezte azt az eget verő érzést sem, amiről suttogtak a lányokkal az iskola folyosóján. Nem érezte a szerelem tüzét, ezért fogadta el olyan könnyen az anyja indoklását. Egyet azért megérzett, azt nem tudta önmagának sem elhazudni, a férfi mellett a biztonságot érzett, egy felé áradó őszinte szeretetet, de semmi többet. Később már értékelte ezeket a megérzéseket, de akkor még nem tudott velük mit kezdeni. Túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja mennyire fontosak ezek egy férfi és egy nő között.
Egy pár nap múlva üzenetet kapott tőle, még egyszer találkozni akar vele. Már nem volt benne félelem, így hát elment. Sétáltak, de már nem fogták egymás kezét. A férfi megkérte, menjenek be a templomba, ami előtt elhaladtak. Mikor beértek, elszorult a szíve, mintha elfogyott volna a hatalmas kupola alatt a levegő.
- Itt álltunk volna, pont itt, ha hozzám jössz feleségül, ebben a templomba lett volna az esküvőnk, - szólalt meg remegő hangon, majd hirtelen magához szorította - ha akarom, most itt halsz meg, mert becsaptál, elvitted az álmaim! - de akkorra már gyűlölet és harag volt a szemében. Nóri úgy érezte megfullad a kétségbeesett szorításban.
Nem emlékezett, hogy szabadult ki a szorításából, csak arra hogy elfutott és végig sírta az utat. Ezután mindennap kerülő úton járt haza az albérletébe. Tudta, ha akarná így is megtalálná, de a férfi nem kereste többet.
Vagy két hónap telt el, mikor meghallotta, kiment Svédországba dolgozni. Az anyja átkozódva emlegette a csóró falusi lányt, aki elvette a fia eszét, annyira, hogy még az országot is elhagyta miatta. Nóri sokat gondolt rá, de ő sem hívta nem kereste. Büszke paraszt vére, paraszt tudata leblokkolt minden érzést benne. Tisztában volt vele, hogy a bizalmát eljátszotta egy életre. A hirtelen kimondott szavakat soha nem lehet meg nem történté tenni.

Karikatúrák

 

Nóri bizonyítványa kitűnő lett, ezzel együtt álomvilágot teremtett magának, ő nem lesz rabszolga, festőművész akar lenni, vagy író.

Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz ment a tanár.
– Mari néném, adják képzőművészetibe a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyját sokáig, de hiába volt minden erőfeszítése, mert az nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek – volt az anyja válasza. Így lett mezőgazdász végül, oda elengedte. Nóri beletörődött, mindegy volt már neki, csak engedjék tanulni, beleegyezett a gazdász iskolába.
Mikor felszállt a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult, nagyon félt. Soha nem utazott egyedül addig. Vele csak a házukból a szegénység ment, az végig a barátja is maradt, soha nem hagyta magára.
Olyan volt számára az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba ért volna. Szédült a sok élménytől, magányosan félelembe élte át a napjait. Lassan nyitott a közösség felé, mindig kisebb rendűnek érezte magát a többivel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni. Mégse lett udvarlója, hiába volt széplány. Szegénységét különcködéssel leplezte, nagyvonalúan hárított, közben irigyelte a többit, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tett, mint aki észre se veszi.
Második éves volt, mikor egy tízpercben rábírták a lányvécében, szívja el élete első cigarettáját.
Erős testalkatú igazi paraszt kislány volt, a kedvenc sportja talán ezért is, a súlydobás lett. Csábították a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjon ő is velük, csak meg kell vennie a vívó felszerelést. Sokáig gondolkodott, de az örökös unszolásra megírta végül az anyjának, hogy szeretné ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyja ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apja csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyja szűkszavúan pár sort írt csak.
"Édes leányom, bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád."
Mikor olvasta a levelet, látta maga előtt a két öreg szülőjét, ahogy vitatkoznak a vívókardon, látta a jó szívű apját, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Nóri bármit kérhetett tőle, mindent megpróbált megadni neki. Rádöbbent, hogy egyik szülője az egész havi nyugdíját elküldte a hóbortja miatt.
Becsomagolta a pénzt, jól eltette, mikor ment haza, visszavitte. Az anyja nézett rá, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarja, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséges.
Nóri tudta, hogy így volt. Soha nem kért ezután semmit, ha kapott, megköszönte, ha nem, hallgatott.
A középiskolában zajlott az élet, megtanult mindent, nem félt már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, ő csak kézzel tudott fejni tehenet, de a műszaki dolgok, géptan is tantárgyuk lett, lassan megértett mindent.
A barátját, a szegénységet néha sikerült maga mögé szorítani, így tudott kitűnni a többi közül sokszor, akarattal, bátorsággal. Első volt még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választott. Elindulni eltudott, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utána az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajta. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességében azzal nem is foglalkozott, hogy le lehetne venni a lábát a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzá egypár hangfoszlány – Menj a kazalra, a kazalra! – megértette, belandolt a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt. Akkor jött rá, hogy a bátorság nem elég önmagában, hogy véghez vigyen egy feladatot.
Mindig éhes volt, mint általában a kamaszok, ezért ő is megtanulta, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebébe is. Sokszor bajba is keveredett az örökös éhsége miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe került, mikor kilógtak este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindult megnézni mit látott. Csak az istálló felé tudtak visszamenekülni. Mikor hallották a hangokat, beugrottak a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallották a tanyagazda hangját, de hiába nézelődött, nem találta meg őket, pedig ott voltak az orra előtt, kushadtak a szénában, akkor már ijedten, mivel a tehén érdes nyelvével nyalta a csupasz karjukat, böködte őket a szarvával. Örültek, hogy komolyabb sérülés nélkül ágyba tudtak keveredtek aznap éjszaka.
Kényszerűségből elfogadta az iskolát, de nem engedett az álmaiból. Soha nem állt le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjai alatt életre is kelt az élettelen. A szeme olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép.
Emlékezetből rajzolt, néha csak karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legjobb alkotása az öreg matektanárnőről készült, akiről azt suttogták, hogy apáca volt fiatalon. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, megállta volna a helyét a mai hóbortos divatkreációk között. Bizonyára nem készakarva, csak mert szétszórt volt mint a homok a sivatagban. A köpenyét vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb egy lyukkal gombolta. Na, ezt dobta még fel, ha szemérmesen még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól öt tíz centire. Nóri megörökítette ezt is olyan sikerrel, hogy óra előtt mikor megmutatta a többieknek, visongtak a röhögéstől.
Azt sem vették észre, hogy bement az óraadó tanár. Kíváncsian megállt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is Nóri remekművét. Mikor észrevették még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. A tanár elvette a rajzokat, vitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.
Még aznap behívatták az igazgatóhoz. Az Igazgató, nagydarab délceg ember volt, szép kackiás bajusszal. Nóri állt előtte, mint a szobor.
– Ezek a te műveid, nagylány? – kérdezte, de furcsamód nem volt harag az arcán.
– Igen, bocsánat érte, nem rajzolok többet – mondta sírva, már akkor az is eszébe jutott, ki is rúghatják érte, ha kirúgják mi lesz otthon, mit gondol róla az apja, az anyja, hogy nem tudja megbecsülni magát egy középiskolában.
– Dehogynem rajzolsz, majd gondoskodunk róla, hogy ne unatkozz, csak bennünket kímélj... ha szabad ilyet kérni – mondta nevetve az igazgató.
Attól kezdve mindig volt min dolgoznia, utolsó évben a tablót is ő tervezte.
A szerelem szele néha őt is elérte, de mindig csúf vereséget szenvedett a közelében. Nem volt könnyű dolga a szerelemnek Nórival. A szegénység olyan volt rajta, mint a bilincs. Egyszer mégis igent mondott, bálba hívta egy fiú. De Nóri nem ért oda a megbeszélt helyre.
Öltözködött pedig, készülődött, nagyon vágyott menni, a fiú is tetszett neki. De mikor rájött, hogy minden nejlon harisnyája lyukas, kétségbeesett. Mégis kísérletezett, ha ráhúzza egyiket a másikra, talán eltakarja egyik a másik szakadását. Nem jött össze, sírva feküdt le este. Míg álomba ringatta magát megfogadta, kitör ebből a nyomorult szegénységből.
A harmadik évben érte utol az első szerelem.

Észrevette, hogy mindennap amikor hazafelé tart, az egyik ház ablakából figyeli valaki. Eleinte úgy tett, mint aki észre se veszi, pedig dehogynem. Már előre azon szórakozott, míg a ház felé közeledett, hogy vajon ott szobrozik e az illető. Ott volt. Mindennap látta az árnyékát a függöny takarásában. Még arra is gondolt, nem e egy hulla, akit véletlenül ott felejtettek ücsörögni hetekre egy karosszékben. Aztán egy nap kint állt a műhely ajtajában egy férfi, aki szemmel láthatóan őt várta, mert ahogy közeledett felé, megjelent árulkodón az arcán egy ideges mosoly.

– Szia! Szeretnék beszélgetni veled, ha nem haragszol elkísérlek egy darabon. Tudom, hogy hol laksz. Megengeded?

Hoppá, gondolta ez lehet a hulla a függöny mögül. Jól megnézte magának, nagyon is élőnek tűnt. Azonnal lecsekkolta, hogy jóval idősebb tőle. Huszonhárom éves volt, Nóri csak tizenhét. A férfi ezután mindennap várta. Csendes szóval kísérte hazáig. Nem mérlegelte a komolyságát a szándékának, pedig Illett volna észre venni, milyen tisztelettel beszél hozzá, egyáltalán nem volt tolakodó, végül is utólag visszagondolva, ez imponált neki a legjobban. De furcsának találta a kimért távolságtartást, amit közvetített felé. Lassú sétáikon fogták egymás kezét, közben csendesen duruzsoltak az élet dolgairól. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy észre vegye, ez már több mint barátság, nem egy komolytalan flört, amit egy kézlegyintéssel abba tud majd hagyni – Menj a fenébe, ennyi volt... ! Elérkezett az a nap is, hogy megkérte menjen el hozzájuk, meg akarja ismerni az anyja. Meglepődött a kérésén, addig eszébe sem jutott, hogy közelebb kerüljön a családjához. Félve mondott igent.