Eliza éjszakánként nyugtalanul aludt, sűrűn felébredt. Képtelen volt azonnal visszaaludni, pedig vágyott rá. Vágyott arra, hogy visszazuhanjon a megnyugtató semmibe. A folyamatos ébrenlét egyre jobban sodorta a kimerültség felé, nehezen tudta kontrolálni az érzelmeit. A professzor látogatásairól tudta, hogy csak udvarias rutin az egész, hisz ígéretet tett rá. Színpadiasság, kötelességtudat. A látogatások alatt az orvos leült mellé, kérdéseket tett fel. Tesztelte. Kimérten halkan beszélt hozzá, oktatói stílusban, mint ahogy egy tanár beszél az értetlen diákjához, mégsem bánta, szerette hallgatni. Sok kérdést feltett ő is, hogy minél tovább tartson a látogatás.
Attól félt a legjobban, hogy az idegrendszere bármelyik pillanatban összeomlik, ettől a félelemtől örökös légszomjjal küszködött. A pánikrohamok a napok múlásával egyre erősebbé váltak, míg egy nap maga sem tudta miért, tudatosan lassan mélyen kezdett el lélegezni. Mint akiben két személyiség lakik, még meg is dicsérte magát: "Így kell ezt, nem szabad padlót fogni." Meditált, próbált a legnagyobb mértékben ellazulni, ebben a tudatállapotban egyre jobban áttudta gondolna a helyzetét.
A legrémisztőbb valóság számára a sehová nem tartozás érzése volt, hisz eltűnt a múltja. Az egész olyan volt számára, mint mikor egy számítógép rendszere összeomlik. Kitörlődik minden. Kék halál. Elveszik az addig össze gyűjtögetett sok kincs: képek, gondolatok, levelek. Tehetetlen dühünkkel bámuljuk az üres képernyőt. Őbenne is kék halál volt, nem emlékezett semmire, arra sem, hogy honnan indult el és hová akart eljutni. Mert biztos, hogy céllal indult el valahonnan, de mi volt az a célja? Eljutott oda, ahová akart? Kétségbeejtő állapot! A professzor szavaiba kapaszkodott, az adott reményt számára: "Egyszer mint a dominó első kockája mikor lökés éri, sodorja magával az összes többit, ugyanúgy ha egy emlékkép bevillan, jön a többi" Nagyon várta, hogy bekövetkezzen.
Napok múltával enyhült a fejfájása. Reggel már a nővér és egy járókeret segítségével ki tudott menni a mosdóba.
Türelmetlenül várta aznap is professzort, aki csak késő délután látogatta meg.
- Hallottam, hogy ma már sétálgatott. Hogy érzi magát? - lépett Eliza mellé.
- Köszönöm. Nem fáj már annyira a fejem.
- Örülök a jó hírnek. Nemsokára itt lesz önért a betegszállító, hogy elvigye EEG vizsgálatra.
- Miért van szükség a vizsgálatra? - érdeklődött Eliza, közben figyelmesen nézte a professzort, aki most is faarccal közölte vele a tényeket.
- Ezzel a vizsgálattal diagnosztizálható számos idegrendszeri betegség és azoknak az állapota, az előrehaladottsága jól felmérhető. Fontos, hogy kizárjunk pár dolgot. Például nem szenvedett- e epilepsziában. Nem ismerjük ugyanis az előző kórtörténetét.
- Valami bántja doktor úr? Nagyon rossz kedve van ma - kérdezte meg önkéntelenül az orvost.
A professzor elcsodálkozva nézett rá, meglepte, hogy a betegét érdekli a lelkiállapota.
- Nekem kell ezeket a kérdéseket feltenni önnek. Ne cseréljünk szerepet! - válaszolt vissza komoran - Akkor egy félóra múlva találkozunk.
Megfordult és kiment a kórteremből. Nem akarta, hogy Eliza észre vegye, hogy a kérdése zavarba hozta. Jó érzékkel meglátta, hogy feszült, de nem gondolta, hogy ennyire látszik rajta. Azóta ideges és türelmetlen, mióta Kata, a fia nevelőnője bejelentette, hogy nem tud velük utazni Korzikára. Próbálta lazán felvenni a hírt, de csak azért, hogy Katában ne legyen még nagyobb a lelkiismeretfurdalás, de tény, hogy ezzel a bejelentéssel mindent felborított, minden elképzelését. Levente nem fogja jól érezni magát Kata nélkül és ő sem. Nem jól alakultak a nyaralás kilátásai. Kata bizonyára minél előbb el akar indulni haza. Szereznie kell a fia mellé ideiglenesen valakit. Ettől a gondolattól is ideges lett, nem szívesen engedett be idegent a lakásába. Eszébe jutott az is, hogy el kell mondania Elizának, hogy nem tudja betartani az ígéretét, a tervezett szabadságát hamarabb el kell kezdeni. Az EEG-el csak le akarta zárni a vizsgálatot, mivel a többi vizsgálat jó eredményeket hozott. Felszívódott a vérömleny, behegedtek a sebek. Még kíváncsi volt az agyi idegek működésére. Tudta, hogy közel van a beteg gyógyulása. A beszéde összefüggő, értelmes. Az érzelmi szintje egyre stabilabb. Nem értette, miért blokkolt még mindig a memóriája. Egyáltalán mi tartja blokk alatt?
A betegszállító pár perc múlva megjelent és áttolta Elizát egy másik épületbe. A fekete bőrű férfi lestartolt vele egy ajtó elé és sűrű elnézések közepette magára hagyta. Feküdt a hordágyon és újra elfogta a pánik. Körülötte több beteg várakozott, jöttek- mentek az orvosok, nővérek, halkan zümmögött a folyosón egy takarítógép, mégis eluralkodott rajta az egyedüllét félelme. Egy biztos pont volt addig az életében: a professzor. Az meg nem volt sehol. Benne megbízott, elhitte neki, hogy vigyázni fog rá míg visszatér az emlékezete. De ma pont miatta bizonytalanodott el a legjobban, a hideg kimért stílusa miatt. Miért is gondolta, hogy ennek az orvosnak számít, hogyan alakul a sorsa. Úgy gondolta, az igazság az, hogy semmit sem számít. Egy beteg csak a sok közül, semmi több.
Megállt valaki a fejénél, majd megmozdult a hordágy alatta.
- Mi történt, elijesztette a betegszállítót? Mit mondott neki? - felismerte a professzor hangját.
-- Áh, dehogy, egyszerűen faképnél hagyott. Jó, hogy itt van... kicsit féltem itt egyedül...
Az ajtóhoz érve a professzor elment mellette, és Eliza legnagyobb meglepetésére a kezével biztatóan végigsimított a haján.
-- Csak nyugodtan. Nincs egyedül...
Kinyitotta a vizsgáló ajtaját, ahonnan kijött hozzájuk egy asszisztens. Elizát betolták egy monitorokkal, gépekkel berendezett szobába.
- Akkor fogjunk hozzá. Nézzük mit forgat a fejében? Vigyázzon, mert most kiolvasom a gondolatait.
Az orvos most is nyugodt és kimért volt, de kicsit lágyabb hanghordozással beszélt, mint legutóbb. Eliza fel akart ülni a hordágyon.
- Maradjon csak nyugodtan, nem kell felülnie. Egy kis ideig cirógatni fogom a haját, hunyja be a szemét. Ha úgy gondolja, aludhat is közben. Eltart egy ideig, de maga a vizsgálat nem lesz kellemetlen.
Az asszisztens segítségével elektródákat helyeztek el a fején. Eliza legnagyobb meglepetésére az orvos válaszolt a kórterembe feltett kérdésére.
- Jól látta Heléna, tényleg feszült vagyok egy kicsit. A vizsgálat után meglátogatom, meg kell beszélnünk pár dolgot... készen is vagyunk. Most rögzíteni fogjuk az agy bioelektromos jeleit. Néha kérni fogok öntől pár dolgot, például, hogy pislogjon, vagy vegyen mély levegőt. Megnézzük azt is, hogyan reagál a felvillanó fényekre.
Eliza nem vette le a szemét a férfiról, elbűvölten nézte, mintha nem ugyanaz a férfi beszélne hozzá, mint akit előtte megismert.
-- Most már ha megkérhetem... tudom, hogy nehezére esik, de ne rám, csak a vizsgálatra koncentráljon.
Eliza rámosolygott az orvosra és lehunyta a szemét.
Amikor megjelent a betegszállító, hogy kitolja a vizsgálóból, a professzor újra hozta a formáját, feléje sem fordult, el sem köszönt tőle. Ennek ellenére nem érezte bántónak az érdektelenségét, hiszen megígérte, hogy felkeresi miután kiértékelte a felvételeket. Míg az EEG vizsgálaton volt, a kétágyas kórterembe elhelyeztek egy új beteget. A félvér nőnek keze lába be volt kötözve, az arcát véraláfutások csúfították. Sürgött forgott körülötte az ápoló és az orvos. Mikor a szobába ért, épp kanült helyezett a nővér a beteg karjába. Később tudott pár szót váltani a beteggel, aki suttogva elpanaszolta, hogy üzemi balesetet szenvedett.
Várta egész este a professzort. Izgatottan figyelte a nyíló ajtót, de csak az ápoló személyzetet látta bejönni, kimenni. Végül megjelent az éjszakás nővér a gyógyszeres kocsival. Amikor végzett az új betegnél, odahajolt mosolyogva hozzá.
- Hogy van hölgyem?
- Köszönöm, egyre jobban.
- El ne felejtsem, a Professzor Úr telefonált, ma nem tudja meglátogatni. Közbe jött egy sürgős családi ügye. Megkért, hogy mondjam el önnek, holnaptól szabadságon lesz, úgy néz ki, nem is tud többször találkozni magával. Egy örömhírt is át kell adnom, azt üzeni, hogy a vizsgálat eredménye nagyon biztató, reméli hamarosan felgyógyul és el tudja hagyni a kórházat.
Eliza ledöbbent.
- Meddig lesz szabadságon?
- Úgy tudom egy egész hónapig.
- Köszönöm, hogy átadta az üzenetet, gondolom ő sem akart mást közölni velem.
A nővér arcára kiült a nyugtalanság miközben nézte Elizát.
- Kér valamilyen gyógyszert? Szóljon, ha szüksége van valamire. - Észrevette, hogy Eliza arca egyre sápadtabbá válik. Eliza a fejével intett, hogy nem kér semmit.
Mikor a nővér kiment a kórteremből, elérte a teljes kétségbeesés. Végérvényesen rájött, hogy cserbenhagyta az orvos. Attól függetlenül érzett így, hogy soha nem tudatosult benne, miért fontos az orvos jelenléte a számára. Könnyek gyűltek össze a szemébe, amik lassan folyammá váltak, feljajdult és hangosan zokogni kezdett. Félt. Görcsösen az arcához szorította a párnáját, rázkódott a teste a sírástól. A szomszédágyon fekvő beteg ijedten figyelte egy darabig, majd nehézkes mozdulattal megnyomta a nővérhívó gombot.
- Mi történt? - szaladt be a nővér. Az új beteghez igyekezett, aki Eliza felé mutatott, jelezve, hogy nem vele van baj. Eliza már nem sírt hangosan, de az egész teste remegett, mintha a hideg rázná.
- Hölgyem, nézzen rám! - szólt rá hangosan a nővér, de nem kapott semmilyen választ.
Kisietett a kórteremből, pár perc múlva visszatért az ügyeletes orvossal. Nyugtató injekciót kapott, amitől lassan megnyugodott és elaludt.
