Translate

2023. január 24., kedd

Bezáródva a jelenbe

 



Párizs úgy élt addig a gondolatai között mint a világ legszebb, legromantikusabb városa. Már az első napokban rá kellett volna hogy jöjjön, hogy hallgatni kellett volna az anyjára. A fény városának is nevezett Párizs ugyanis egyre kevésbé volt nevezhető ragyogónak, egyes részei inkább egy lepukkant menekülttáborra emlékeztettek. A francia főváros bizonyos kerületeit ugyanis ellepték a migránsok. Az utcákon éltek, sátrak és szemét között. Lehetett félni, egyre több drogos és díler akadt köztük. Némelyik kerületben már odáig fajult a dolog, hogy a gyerekek rendőri kisérettel mentek iskolába. A város vezetése mindent megtett, hogy az utcáról elhelyezze őket táborokba, szállásokra, ettől függetlenül mégis sokan maradtak az utcán.

A La Villette-i migránstábor közel volt Párizs új kulturális központjához. Abban az időben Mikor Eliza a városban tartózkodott a táborba többségben etióp illegális bevándorlókat szállásoltak el. A francia szabadgondolkodásra jellemzően a migránstábor mellé építettek fel egy soktermes mozit, a sátortábortól nem messze tartották nyáron a szabadtéri vetítéseket, és ott volt a világ egyik legmodernebb koncertközpontja a Cité de la Musique.

A francia közszolgálati rádió szerint szombaton hajnali egy órakor szudáni és etióp illegális migránsok a sátortáborban összeverekedtek. A kiszivárgott hírek szerint egy csomag cigaretta miatt estek egymásnak a táborban lakó férfiak.

Baseball-ütőkkel verték egymást, két migránst egy késsel megszúrtak. Nyolcan sérültek meg, mindannyian etiópokok, ketten közülük nagyon súlyosan.

A rendőrök több véres baseball-ütőt találtak, de kést egyet sem. Annak a két szudáni migránsnak, akik a feltételezések szerint késeltek, sikerült elmenekülni a sátortáborból.

Eleinte a város sikátorai között rejtőzködtek, később kimerészkedtek a Szajna partra, elvegyültek a turisták között. Pénzre volt szükségük, hogy tovább tudjanak menni. Ott lettek figyelmesek Elizára, aki egyedül sétált. Nem úgy, mint a többi turista, akik elővigyázatosságból párosan, vagy csoportosan sétáltak. Az irattáskájukat a derekukon maguk előtt tartva, a válltáska, ha volt náluk a fejükön átbújtatva a nyakukban, kéz közelben. Minden turista tudta a szabályokat csak Eliza nem. Figyelmetlenné vált, annak ellenére, hogy otthon beszéltek a zsib és drogárusokról, az ingyen ékszert kínálgató bevándorlókról, az utcákon, piacokon hemzsegő zsebesekről.

Mind a két szudáni szikár, erős testalkatú fiatal férfi volt. Térkövet vettek fel a rakpartról, elrejtették a tenyerük takarásában. Az ütés, amit Eliza fejére mértek, tudatosan erős volt, nem akarták, hogy a nő sikoltozzon. Letépték róla a táskát és elvették az okostelefonját, azonnal futásnak eredtek és eltűntek a parti fák mögött. Amikor meggyőződtek róla, hogy senki nem követi őket, lassítottak, hogy megnézzék a táska tartalmát. Nem volt benne semmi különös érték, ezért egyszerűen eldobták a ligetes bokrok közé.

Eliza közelében lévő emberek megálltak és többen a segítségére siettek. Ők hívták ki a rendőrséget és a mentőt.

Párizs legnagyobb kórházába szállította Elizát a szirénázó mentőautó. Az Assistance publique - Hôpitaux de Paris-ba, amit röviden a franciák csak AP-HP -ként emlegetnek.

Egy hétig feküdt öntudatlan állapotban. Nagyon furcsán érezte magát amikor magához tért. Ha megtudta volna nevezni az érzés, akkor azt a szót használta volna, hogy "lebegés". Valahol egy téridőben, se fent, se lent. Nem érzett eleinte fájdalmat. Körbejártatta a tekintetét, látta a villódzó fényeket. Kábelek sokszínűségét, ami mind hozzá kapcsolódott. A karját nem tudta megmozdítani, végül rájött, hogy ki van rögzítve. Mikor felnézett meglátta az infúzióstasakból gyöngyöző ritmikus cseppeket. Megpróbált gondolkodni, hogy hol van, mi történt vele. A gondolatai mint a polip karjai egymásba fonódtak, szétváltak, eltávolodtak tőle. Különösebben nem izgatta, nem törődött vele, jó volt az üresség ami betöltötte a tudatát. Folyamatosan az ébrenlét és az alvás mezsgyéjén volt. Néha eljutottak hozzá külső ingerek, szagok, hangok, fények. Később egy árnyékot észlelt ami ott hajladozott körülötte.

- Hogy van hölgyem. látom visszajött hozzánk, azonnal szólok az orvosnak!

Távolodó léptek zaját hallotta, ajtócsukódást.

Kis idő múlva újra ajtó csukódás, léptek zaja, egy irritáló férfihang, közvetlen közelről.

- Üdvözlöm Hölgyem! Az osztályos orvos vagyok. Megtudja mondani a nevét? Próbáljon koncentrálni. nagyon fontos lenne tudni az adatait.

Próbálta. de semmi információ nem jutott el hozzá. A tehetetlenségtől összegyűltek a könnyek a szemében. majd szétpattantak, mint a légbuborék, lefolytak két oldalt az arcán. Nem tudta megmondani a nevét. Nem emlékezett rá. Semmire nem emlékezett.

-Jól van, nincs semmi baj. Nyugodjon meg. Most a legfontosabb a felépüléshez a nagyon sok pihenés.

Valamit súgott a nővérnek aki az infúzióba nyugtató injekciót adott az utasításra.

A fájdalom napról napra erőssebben jelentkezett. Minden mozdulatra, mintha éles tőrt szúrtak volna a fejébe. Megemelt adagban kapta a fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat. Napok múlva kezdte reálisabban érzékelni a külvilágot. Már figyelt a nővér minden szavára, aki reggel megjelent, hogy átkötözze. Később már kommunikált is vele.

--A gyönyörű hajából jó nagy darabot le kellett borotválni. De szerencsére ha begyógyul a seb, egy kis frizura váltással el tudja tüntetni. Ki fog nőni szépen. Még az emléke sem marad.

-- Miért?-- suttogta Eliza.

-- Be kellett varrni a sebet, csúnyán szétroncsolódott a bőrszövet. Hajas fejbőrön nem tud a sebész dolgozni. Nem emlékszik semmire Hölgyem, hogy mi történ magával?

--Mi történt?

--Leütötték, kirabolták. De most jó helyen van. Itt van ÁP-HP-ba. Azt hallottam, hogy átjön a Professzor Úr megnézni magát. Ha valaki, ő tud segíteni, hogy gyorsan felgyógyuljon. Pihenjen hölgyem. Ezt a betegséget az gyógyítja meg leghamarabb. A sérült agynak a legnagyobb gyógyír a nyugalom a pihenés. Rendbe fog jönni, majd meglátja.

--A professzor... segít rajtam?

--Igen Hölgyem, ez a szakterülete. Memóriakutató.

Szerette ezt a nővért, minden reggel ő kötözte át a sebeit. Úgy beszélt hozzá, mint egy régi ismerőshöz. Nagy volt a repertoárja, hozta vitte a híreket. Folyosói pletykákat, kinti híreket. Később Eliza rájött, hogy tudatos volt a reázúdított híráradat, ami pozitív, humoros dolgokról szólt. Egyfajta lökés az agyhullámainak, hátha eszébe jut valami közben. Próbálta tovább gondolni amit hallott. De mint a demenciás, megállt az ajtóban és nem emlékezett rá, hogy előbb ki akart menni rajta.

Arra ébredt, hogy többen vannak körülötte. Közvetlen a fejénél ott állt az az orvos akit már látott azelőtt. Az osztályos orvos magyarázott. Próbálta feléje fordítani a fejét, de a legkisebb mozdulattól is fájdalmat érzett. Az orvos belépett a látómezőjébe, izgága szürkészöld szemeiben megfelelési kényszer tükröződött, semmi részvétet nem fedezett fel benne.

-- Erről beszéltem Professzor Úr, az eddigi vizsgálatok nem realizálják ezt a kórképet.

A látókörében most megjelent egy másik arc. Sötét barna szemöldök, acélkék szempár. A férfi arca sápadt volt, a szemei alatt a fáradság árulkodó nyomaival. Mégis kellemes, jó érzést keltett benne. Közvetlen közel furakodott hozzá az arc.

- Kíváncsin várjuk, hogy megtudjuk a nevét Hölgyem.

Eliza neki már válaszolni akart, de a nyugtatók miatt csak érthetetlen motyogás jött ki az ajkán.

- Nyugodjon meg, minden rendbejön. Pár nap múlva találkozunk újra.

Mikor magára hagyták eleredtek a könnyei a tehetetlenségtől. Mit tudott volna válaszolni, nem emlékezik semmire. Ha ő a professzor akiről a nővér beszélt, akkor nem hiheti azt róla, hogy nem is akart válaszolni. 


2023. január 17., kedd

Katerina Forest: kövek...



Az alkony elküldte felém bíbor sóhaját,
 vén fák alatt nyújtózik az árnyék.
Elfáradtam én is hosszú sétámon,
pihenni vágyom  

Látod itt ér véget a világ, hol összeér az ég
a víztükörrel, s eggyé válva hullámzik felém.
Kősziklákon surran, majd korbácsol az idő
csillagok gyúlnak fenn és buknak alá
torzóként változik a tér, visszafelé dübörög
vad iramban a megtörtént jelen.

Kövek… mióta álltok a parton?
Ha beszélni tudnátok, emlékeitektől
összeroskadna fájón e törékeny bűnös kor

Évmilliók óta figyeltek, nézitek ahogy nyugszik a nap
a folyó túloldalán, láttátok hogyan éledt újjá
és pusztult el újra és újra ez a világ.

Minden elmozdult, bomlott, jajongva elhalt,
csak ti álltátok a szél a víz a tűz ostromát.
Kövek… csillogó, hideg néma kövek.
Testetek bezárta időtlen időkre

a végtelen  emlékezetet.

2023. január 15., vasárnap

Szabó Magda



 "Vannak pillanatok az ember életében, amikor (...) megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz. Nem tudja mindig pontosan kikövetkeztetni, hogy az eljövendőben milyen mértékig, mennyire és hová vezetve befolyásolja elkövetkező napjait az a valami, de hogy olyan történt vele, ami miatt az a bizonyos "ezentúl másképpen" bekövetkezett, az kétségtelen

Ágh István: Befejező

 


Jobban hiányzom erkélye madarának,
keze sem melegebb,
mint ez a vasnyelű kés kezemben,
ha egy utcai lámpa
több kedvességet áraszt,
mit keressek mellette, mért szeressem?
Már csak pusztulnom lehetne miatta,
akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,
hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,
hogy légzését is elfeledjem.

Szabó T. Anna - Lenni a mindent



Mit akarok? A levegőt, egészen.
Hogy áramlása bizsergessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát. Lenni,
a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
ahogy a tágas, áramló magasból
a célra tart, a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.

Sárhelyi Erika - Csendpercek

 


mint márványban a finom erezet
úgy lopakszik át szívemen a csönd
elringat karján az emlékezet
s a béke mint gondosan vetett föld
lassú-szépen virágzik ki bennem
beborítva a gondok erdejét
csupa illat íz és fény a lelkem
a csend rám lopja könnyű köntösét

Tóth Krisztina: Ellentétes irányú metrók

 


Neked most jó lehet:
nem görgetsz tovább, rágatlan falatot,
alamuszi képpel a szádban,
amíg a felnőttek esznek: te vagy az angyal.
Este, ha épp a gyerekedet fürösztöd,
nem csöng bele a telefon:
máskor se csöng, te persze hívsz azért,
egyenletes szúrás az éjszakában.
Nem futunk össze a buszon se,
a véletlenek gyönyörű
összjátékának vége most, a kormozott ég
mögött vonul tovább a pillanat,
és nem lobban ki majd a délelőtt, ha
a dupla üvegajtó elé nem akasztod
üggyel-bajjal a bordó takarót fel.
(Ott hagytam, töksötét van.)
A vers címét köszönöm különben:
jelentkezem majd én is, ott leszek
a naptáradban, névtelen nyolcadik nap,
nem tartozik és nem tart sehová.

2022. szeptember 17., szombat

Dsida Jenő: Ha erre jársz




Jaj, ha látnád a gesztenyéknek

szétdúlt lombjait mifelénk ?

s hallanád dacos felzúgását:

Az lenne csak a mi zenénk!


A vén templomot veszik körbe,

(az se tudja, hogy mire vár még…)

csupa zizegés, nyirkos ének,

csupa agg mese, csupa árnyék.


Most, hogy az ősz már fújdolgál

és minden nyári szenvedélyt öl,

vágyódva esdek, hogy gyere:

hadd meséljek a gesztenyékről.


Tegnap, amikor erre jártam

az alkonyatban egyedül,

hogy lombjuk már hervadni kezd,

elárultam véletlenül.


Oly búsan néztek akkor engem

ködön, esti homályon át,

mint egy virágzó asszony nézi

legelső szál ezüst haját.


Poézis volt és őszi szépség

szívemnek könnyes két vendége

s az egyik zúgó nagy fa alján

öreg koldusként ült a béke.


Szemem behunytam… Most didergek.

Félek, mert olyan nagy az ősz –

Csak tudnám, hogy kezed forró lesz,

ha véletlenül erre jössz.


Jaj, ha látnád a gesztenyéknek

dúlt lombjait most mifelénk

s hallanád dacoló zúgását:

Az lenne csak a mi zenénk!


Bizony mondom, ha sose égtél,

most fellobbannál, mint a láng,

s mert nem akarunk halni még,

halkan egymásra hajlanánk.


Szatmár, 1926. augusztus


2022. szeptember 16., péntek

Ráérünk

 


Vihar jön, erdők mezők felett

közelít a végítélet.

Szakadnak a kövek a hegyoldaláról,

reccsen a sok kiszáradt ág, mély

sóhajjal földre zuhannak.

Már nem fáj a halál, az elmúlás sem, hisz

régóta készítjük a temetésünket.

Miért fájna?

Vágyunk rá!

Közömbös arccal bámulunk

az ablakon át…

nem állunk fel, nem sétálunk ki az utcára…

nevetséges… miért is tennék?

Hisz mindent látunk, mindent értünk.


Kint rigó lépdel a száraz avaron,

még egyszer nászra hívja a párját…

furcsa permet borítja el a kertet

lassan haldoklik tőle a természet…

ráérek… azt gondolom ez még nem

az utolsó óra… de mi van, ha tévedek?!

.

 

2021. június 4., péntek

Mert tudom...

 


Furcsán jött a hajnal, nem tolakodott,

csendben megült az az ablakomon.

 Már nincs, aki sóhajtva rám szóljon: nézd, megint felhős az ég

 ma újra szomorú és fáradt leszek.

Nem akartam már érveket felhozni: nincs igazad

 a világ szép, a madarak dalolnak... egyáltalán miről beszélsz??

mert …tudom, hogy nemsokára meghalsz... itt hagysz engem…

engem, aki mindig becsapott… álszent módon hitegettelek

hogy ez csak pillanatnyi érzés, majd elmúlik

mint a felhorzsolt seb, begyógyul észrevétlen,

még ezernyi szép nap vár ránk…

még sokat nevetünk… nem mondtad soha , hogy nem hiszel nekem,

csak elfordítottad a fejed…

és ajkadon csendben elsimultak a mosolyok…

 

 

 

 

2020. december 16., szerda

Reményik Sándor:Karácsonykor

 



A szent estén majd eljövök ide.

Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, –
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

Ady Endre :Karácsony – Harang csendül…



 I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba’
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

2020. december 5., szombat

Máté Péter: Elmegyek

 Egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt.

Egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett.
Én is így lettem néma víztükör,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már a Nap sem tündököl,
Csak ha újra megjönnél.
Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom.
Elhagyom otthonom, még a jóbarátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én, bármerre jársz.
Nem tudom, hogy merre vagy, mégis úgy érzem, hogy engem egyre vársz.
Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.
Nekem te nem, csak az a nap, vasárnap volt, meghalt már.
Hozzám így jött el a halott vasárnap,
Mikor tőlem elmentél.

 

Nekem többé már nem tündököl a Nap,
Csak ha újra megjönnél.
 Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.
Azóta én minden napon feketével írok már.
Látod így vitted el a színeket,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már nem lesznek ünnepek,
Csak ha újra megjönnél.)
 
https://youtu.be/bcs3afjEhnk

Ady Endre: Párisban járt az Ősz

 



Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

 

2020. november 29., vasárnap

Katerina Forest: Hamis Karácsony



Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó  szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem
 már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,
s már elfogyott belőlem minden jó gondolat
mik eddig segítettek  fényre, résekre lelni.
 Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs
bennem alázat, se „Szeretlek Jézus”. Míg asztalom
 rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon
gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír, a rózsafüzér.
Még félbe rajta a „Hiszek egy Istenben”és
benne búvik az „Áldott legyen az Ő neve. Ámen”.

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol
millió ember mormol egy imát, és csókolva
hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről
az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító
kéjben, s hirdetik, igaz hittel,ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves
nyoszolyáján , szájából hamisság nyála csorog.
Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

 Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó  szomorúságot.


Katerina Forest: Fagyott madár



Fagyott madár a földre
hullt, betakarta puha hó.
Kicsi madár, kicsi madár
feladtad hát, eddig tartott
haláltusád. Éjszakában
világító égő szempár
zsákmányra vár.

Lába alatt roppan a hó,
napok óta hiába kóborol.
Benn a házban kicsi anyó,
bezárta házába a fagyos hó.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
meddig melegít a rőzsecsomó?

Hátán takaró, arcára rajzol
évgyűrűket a pislákoló
gyertyacsonk. Imáiban
feladta mára holnapot.

Kicsi anyó, kicsi anyó,
pattogó tűzszikrákon át
melegszel majd odaát.

2020. november 24., kedd

Katerina Forest: ÉHEZÉS 2.



Terítő nélküli asztal közepén
üres tányér.
Meleg leheleted kondenzcsíkként
körbejárja a hideg szobád.
Nem vagy egyedül.
Veled ül az üres tányért bámulva
a család.
Huszonegyedik század!
Ki hitte volna,
hogy ezt hozza rád?
Társbérlőd a nyomor.
Mindennap várod a végrehajtót.
Pedig dolgoztál, reggeltől estig,
hisz te voltál az átlag,
aki az életbe belefáradt.
Hittél,
az égen tündöklő tűzijátéknak,
hittél,
a hülyítő reklámoknak,
elhitted,
hogy megengedheted magadnak,
hogy házat vehetsz, plazma tévét.
Hittél az összes hazugságban, a

híres huszonegyedik században:
hogy napról napra csak jobb lesz
... üres tányér
az asztal közepén,
kenyérmorzsa,
fűtetlen szoba.
Gyermeked kérdő tekintete.
A tehetetlen düh, ami benned remeg!
És csak nézed, hogy
asztalod mellett a nyomor
kenyérmorzsákat majszol.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
 szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja
 kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
 függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út  sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy  a jövő mi szembe jön
 veled, rideg és könyörtelen.


Katerina Forest: Túlélési ösztönök 2.rész


A szegénység bilincsében
A nyolcadik osztályos bizonyítványom kitűnő lett, ezzel meg is teremtettem magamnak egy álomvilágot, nem leszek betevő falatért éjjel -nappal güriző rabszolga, festőművész leszek, vagy író, de semmiképpen nem leszek paraszt.
Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz jött hozzánk az orosz nyelvet tanító tanárom. Tudták az iskolában addigra, hogy nincs beleszólásom családon belül, hogy elérhessem az álmaim.
– Klára néném, adják képzőművészetibe ezt a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyámat sokáig, próbált az érdekemben minden érvet felsorakoztatni mellettem, de hiába volt minden erőfeszítése, mert anyám nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek! – volt az anyám visszavonhatatlan válasza. Így lettem végül mezőgazdász, abba az iskolába már elengedett. Beletörődtem, mindegy volt már nekem, csak engedjenek tovább tanulni, beleegyeztem a gazdász iskolába.
Félve szálltam fel a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult. Soha nem utaztam addig sehová. Egyedül voltam, szorongtam, csak a Szegénység kísért, aki végig a barátom maradt, soha nem hagyott magamra, mint egy féreg a gazdatestben úgy élősködött bennem, rágta az életem.
Olyan volt számomra az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba értem volna. Szinte szédültem a sok élménytől. Mikor egyedül voltam csak olyankor uralkodott el rajtam a bizonytalanság a kiszolgáltatottság. Nagyon lassan nyíltam meg a közösség felé, mindig kisebb rendűnek éreztem magam a többiekkel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni abban az időben sem. Mégse lett udvarlóm, hiába voltam széplány. Szegénységem próbáltam különcködéssel leplezni, nagyvonalúan hárítottam, közben irigyeltem a többieket, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tettem, mint aki észre se veszi.
Erős testalkatú paraszt lány voltam, a kedvenc sportom talán ezért is, a súlydobás lett. Csábítgattak a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjak én is velük, csak vegyem meg a a vívófelszerelést. Sokáig gondolkodtam, de az örökös unszolásra megírtam végül az anyámnak, hogy szeretném ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyám ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apám csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyám szűkszavúan pár sort írt csak:
„ – Édes leányom! Bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád.”
Mikor elolvastam a levelet, szinte láttam magam előtt a két öreg szülőmet, ahogy vitatkoznak a vívókardon, láttam a jó szívű apámat, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Bármit kérhettem tőle, mindent megpróbált megadni nekem, annyira szeretett. Rádöbbentem, hogy az egész havi nyugdíjuk felét küldték el a hóbortomra.
Könnyes szemmel becsomagoltam a pénzt, jól eltettem, mikor mentem haza, visszavittem. Az anyám csak nézett rám, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarta, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséged van rá, majd csak elleszünk nélküle valahogy.
Soha nem kértem ezután semmit, ha kaptam, megköszöntem, ha nem, hallgattam.
A középiskolában zajlott az élet, megtanultam mindent. A magabiztosságom is kezdett helyre állni, nem féltem már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, én otthon csak kézzel tudtam fejni tehenet, anyám arra tanított meg. Az iskola géptan óráin műszaki dolgokkal ismerkedtem, szereltünk, nyakig olajosan vetőgépet, traktort.
A barátomat, a Szegénységet néha sikerült magam mögé szorítani, nem játszott annyi központi szerepet, nem hagytam, hogy ő domináljon mindenben, mindenkor. Így tudtam kitűnni a többi közül, akarattal, bátorsággal. Első voltam még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választottam. Elindulni el tudtam indulni vele, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utánam az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajtam. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességemben azzal nem is foglalkoztam, hogy le lehetne venni a lábam a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzám egypár hangfoszlány:
– Menj a kazalra, a kazalra, a kazalra, a keservit, állítsd már le! – megértettem, szófogadón belandoltam a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt a rázúduló szalmában. Mikor kikotortak a szalma közül elért az elmémbe egy bölcs életigazság: a bátorság nem elég önmagában, hogy véghezvigyünk egy feladatot.
Emlékszem, hogy mindig éhes voltam, mint általában a kamaszok, ezért hamar elsajátítottam azt a trükköt, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebembe is. Sokszor bajba keveredtem az örökös éhségem miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe kerültem többedmagammal, mikor kilógtunk este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindultak megnézni mit lát. Csak az istálló felé tudtunk visszamenekülni előle, hogy ne érjen bennünket lopáson. Mikor hallottuk a káromkodását, ahogy közeledett felénk, beugrottunk és lehasaltunk a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallottuk teljes közelről a tanyagazda hangját, de nem talált meg bennünket, ott lapultunk a szénában, még levegőt sem merünk venni a félelemtől, amit nem csak a gazda mérge okozott, hanem a tehén érdes nyelve is, ahogy nyalta a csupasz karunkat, vagy böködött a szarvával. Örültünk, hogy sérülés nélkül ágyba keveredtünk aznap éjszaka.
Megszerettem az iskolát, de az álmaimból nem akartam engedni, soha nem álltam le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjaim alatt életre kelt az élettelen. A szemem olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép és vele a kényszer, hogy lerajzoljam, megfessem.
Emlékezetből rajzoltam, néha karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legnépszerűbb alkotásom az öreg matektanárnő lett, akiről azt suttogták, hogy apáca volt. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, a köpeny gombolása, vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb. Na, ezt dobtam még fel, ha pluszban még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól. Megörökítettem ezt is, olyan sikerrel, hogy óra előtt a nagy röhögést nem tudták abbahagyni a többiek.
Nem vettük észre, hogy bejött az óraadó tanár. Ott állt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is a remekművemet. Mikor észrevettük még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. Komoly arccal nyúlt a rajzokért, elvitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.

2020. november 23., hétfő

Dsida Jenő: Apokalipszis



 Amerre én megyek:

lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.

Radnóti Miklós : ALKONYI ELÉGIA



 Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:

semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elúszik messzire,

lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.

Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülő halál.

Radnóti Miklós: ELSŐ ECLOGA

   


Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem,

                     tam multae scelerum facies;…

                              Vergilius

PÁSZTOR

Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?

KÖLTŐ

Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!

PÁSZTOR

Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, –
már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?

KÖLTŐ

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.

PÁSZTOR

Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd?

KÖLTŐ

Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.

PÁSZTOR

Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?

KÖLTŐ

Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből.

PÁSZTOR

Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?
Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?

KÖLTŐ

Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.
Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.

1938


Gyóni Géza: Egy asszonyt várok

 


Ezer szem kérdi s meg nem érti:

Miért jöttem és mire várok?
S én Felelek: »Egy asszonyt várok.
Csöndesen! Meg ne riasszátok.«

Nesztelen úton messziről jön.
Karjai, válla gyöngyfehérek.
Leül mellém és halkan mondja:
Szeretlek téged és megértlek.

Megfogja tétova kezem
És vezet tiszta, hűs vizekhez.
Lábánál kisírom magam.
Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.

Ezer szem néz, mint eszelősre
És úgy szánnak a mosolygások,
Amint suttogva egyre hajtom:
»Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!«

Radnóti Miklós: Második ecloga

 


REPÜLŐ

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
 
KÖLTŐ
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska –
s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
 
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
Irsz rólam?
 
KÖLTŐ
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.
1941