Translate

2017. március 9., csütörtök

Katerina Forest: Tarkólövés



Még sírhatsz, még hullhat a könnyed
temetheted gyermeked, még nincs vége,
még most következik, amibe beleremeg
ez a törékeny világ, otthonod, hazád.

Még sírhatsz, még érezheted illatát
az esőnek, mi oly gyorsan mosta át
a vérrel telt utcaköveket, amin állsz
bambán és nem értesz semmit, nem
érted mi a bűnöd, miért ver Isten?

Még sírhatsz, még hullhat a könnyed,
míg térdepelsz a mocsok közepén,
feletted már dögkeselyűk kerengnek,
várják a húst, s te a tarkólövést.

Már vége, már elfogyott minden
könnyed, zörgő csontjaid mellett
foszladozó hullahegyek, elfelejtett
mementó leszel az új világ reggelén,
mire lassan kúszik a vadrepkény.

Kárpáti Piroska: Üzenet Erdélyből


(A székely tanítónőt a románok e verséért 1920-ban  felakasztották)


Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?

Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,

A székely állja, rendületlenül!
Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:

Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!
Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,

Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!
Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,

Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!

Katerina Forest: A múlt



Egy nap útra keltél, rám hagytad a múltad,
és kisszobádban mindet összeraktad.
A féltve őrzött bögrét, szakadt láncot,
az ünneplő ruhádról leszakadt gombot.

Azt mondtad vége, elmúlt a gyerekkor,
két lábon állsz ezután, mint a kőszobor.
Fújhat hideg szél, eshet felhőszakadás,
ne féltselek, már régen felnőtté váltál.

Sírtál egy kicsit, színleg, vagy igazán,
nem éreztem belül, az elválás fájdalmát.
Nyikorgó kapu lépted után döngött,
mindent itt hagytál magad mögött.

Csak nézem a fényképed, mosolygós
szemed. Kész nő lettél, csak a lelked
gyerek, ott benn egy játszó kobold,
aki tündérmesékben benn rekedt.

Láttalak Téged véletlenül a minap.
Utcasarkon vártad a remény sugarát,
hajadon nem volt glória se parfüm,
szemed szürkén bámult és tétován.

Kopott melegítőd, lyukas cipőd
átázva dacolta a zord múló időt.
Lehajtott fejjel, álltál egyedül,
Még most se értem, miért menekülsz?
Pedig mondtad:

Tiszta lapokkal új életet kezdek.
Lerázom magamról a múltamat,
elfelejtek mindent, amikért sírtam,
a meggyalázott gyermekkoromat.

Nem hitted el nekem, pedig szóltam
Múlt nélkül nincs jövő, nincs jelen.
Talán itthon jártál ott, gondolatban,
a rám hagyott múltad rakosgattad
vissza, az üresen hagyott polcaidra.

Katerina Forest: Egy nap



Egy nap körbe rajzoltam magam a porban,
úgy döntöttem minden kívül rekedt, senki
ne zavarjon többet, én itt benn a körben jól el leszek.

Elfáradtam nagyon, már könnyem se hullott,
elsírtam mindet, azokért kik elhagytak engem.
Elmentek örökre egy égi mezőre, hol végtelen
szeretetben ring egy földöntúli világ, már nem
sírok utánuk, csak hiányuk fáj.

És elmentek, elhagytak páran, kiket még
itt a földön mindennap vártam, csak vártam.
De egy nap a kört bezártam, önmagam vádolva.
Körülöttem csend volt, meghaltak a hangok
csak önmagamban hallottam, ahogy nőnek lelkem köré
a magány cseppjeiből kővé vált kristályok.

Jó lesz így, elfogadtam sorsom. De a porba
rajzolt kört hirtelen felkapta egy dacos szél,
mindent átrajzolt észrevétlen, a vonalat szórta
a világba szerte szét. Én kétségbeesve futottam, hogy
újra összegyűjtsem, szétesett magányom újra építhessem.

De nyílt egy ajtó és ott állt ki elhagyott, és nyílt egy
másik is, egyre több. Vállamhoz egy ölelő kar simult,
szólt csendben – Hiányoztál, itt maradnék veled.
És én boldogan mondtam- Igen, maradj, már oly rég
vártalak! És akkor újra meghallottam a madarak énekét.

Katerina Forest: Amikor




Amikor fáradt kezem
Már mozdulni se tud,
Amikor elmémben
A tudat kihunyt,
Akkor leszek boldogtalan.

Míg érzem az illatot, míg
idegszálon fut a remegés,
puha a tapintás, nem érdekel
az elmúlás.

Majd te is megtudod,
megérzed a félelmet,
ami úgy követ, mint
a vadász árkon-bokron át
a nyomodba jár.

Ujjaid görbülnek, hátad hajol,
évgyűrűk szemed alatt.
A test, amiben éltél elkopik,
aszalódik. Mint egy kócbaba,
gyér hajad őszül, fogaid hullnak,
erőd elhagy.

Akkor leszel csak boldogtalan,
mikor szólít a munka, de indulni
nem tudsz. Bezárva egy testben
befelé csorog a könnyed.
tehetetlen közönnyel megalkuszol,
mert nem lesz más választásod.

Ha hívő vagy, majd Istenbe bízol,
az Ő kegyelmébe, szeretetébe,
hogy felemel magához,
mert jó ember voltál, megérdemled.
Ha hitetlen, félelembe zárulsz,
tudod ebből nincs kiút.

Imádkozom érted, hogy béküljön lelked.
Hidd el céllal éltél, minden megélt napod áldás.
Ha itt az idő nyugodt szívvel készülj,
mosolyogva kérd a sírót, ne hullassa könnyét.
Lelked könnyű selymét angyalok öleljék.

2017. március 8., szerda

Katerina Forest:Chemtrails



Ma újra felszálltak a repülők, temetni a jövőt,
ezüst testükön csillan a napfény, övék az ég.
Lenn a völgyben patak csordogál, rajta mintát
fodroz a szél, hátán dallal repül tovább,
bukfencet vet benne a gyermekkacagás.
De nézz fel az égre, és keresd a varázst,
a nap fénylő sugarát, nézd a repülők után
a szürke homályt, mi elfedi szemed elől a
kék tengert, a földi kupolát. Nézd, amíg lehet.
Az óra vészesen ketyeg, s Te már látod a lényeget,
a haldokló természetet. Az életed, lélekelem,
ha sorvad a test, jajdul a lélek, gyengül a kéz,
béna a lábad, tudatod viaszba mártva,
és csak nézed, a repülőket, amik évtizedek
óta róják az utat, hogy gyengüljön a földi tudat.
Erőtlen kéz nem forgat kardot. Fölényes vigyorral
arcán, a csúszó mászó polip prédára les, telhetetlen
gyomra mindig üres. Egy kis csend: hallod a repülőket?..

2017. március 7., kedd

Katerina Forest: NAPLEMENTE



A nap óriás vörös gömbje a horizontra ért,
ringott még kicsit a tó vizén,
játszott a faleveleken, pasztellt festett, majd
szürkét, utána maradt a sötétség.

Naplemente, mindennap csodálom, az ég
üzen felém, új nap jön holnap,
vele együtt egy új remény.

Mi lesz akkor, ha zárt szemem nyitni nem
tudom, hiába minden erőfeszítés,
ha eljön értem az örök Naplemente,
és nem virrad a reggel ?

Katerina Forest: EL INNEN...



Az est ráborul a tájra
koromfekete köpenye alatt
pihen a föld.
A sápadt Hold fekszik a felhők
mögött.

Surran a tolvaj, halkan
észrevétlen,
mordul a láncos kutya.
Zörög a haraszt, reccsen az ág,
félelem figyel a fán.

Fordulsz az ágyban,
az álom tovaszáll.
Nyitott ablakodban
könyököl a túlvilág.

Nyomsz egy híreket,
kergeted a szellemeket.
Bámulod a képeket.
Pusztítás, tüntetés, éhezés,
válság, ígérgetés.

Ülsz és várod a csodát.
A tolvaj ügyes,
viszi a pénzes ládikád.
Ész nélkül keresed a kulcsot,
hogy nyiss egy másik ajtót,
- El innen….

Katerina Forest: Nőnap


Emeld fel a fejed és állj ki az utcára,
akaszd a táblát elgyengült válladra,
sírd a nagyvilágnak fájó könnyeid,
hátha a patakból tenger kerekedik.

Ne görnyedj a szégyen igájában,
ha kell, halálig tarts ki igazadban.
Vakok és süketek közt törd az utat,
utánad ők úgyis vesztükbe hullnak.

Te vagy az élet, a bölcső, a hit,
a termékeny jövőt hordozó,
kinek lelkén most vasbilincs,
mit már szétfeszít a fájdalom!

Simogasd gyermeked fejét,
ringasd álomba gyengülő hitét,
hogy holnap már nem éhezik.
Leszáll a földre egy tündér,

csillámport szór köréje,
reggelre mire a nap ébred,
a bögre tej mellé kenyér lesz.

Téged ünnepel ma a világ,
sok- sok szenvedő Máriát,
Te mégis könnyes szemmel
ott állsz az út porában, kéred

- Szánjatok emberek, éhezem,
velem éhezik a gyermekem!

Wass Albert: Így jó élni!



Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a Földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel.
Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra.
Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne.
Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él.
Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény.
Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz.
Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok.
Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük.
Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.
Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz."

2017. március 6., hétfő

NAPLÓ : Üzenet


Mikor azt hiszed bántottalak, én megvédtelek. Mikor azt hiszed elárultalak, kimondtam más helyett az igazat. Megvédtelek a saját hibáiddal szemben. Azért, hogyha fáj is, szembenézz vele. Haladtál egy úton, ami nem visz sehova. Én megállítottalak remélem, hogy fordulj vissza az út elejére, haladj a másik irányba. Néha, aki fájdalmat okoz, az segít igazán. Csak annyival, hogy dühöngünk és haragszunk közben, ha akarjuk, ha nem, megfogalmazódik bennünk az ok, az indíték:
     - Miért okoztak fájdalmat nekünk?
     - Miért az, akiben megbíztunk, hittünk benne?
Ha szembenézünk a hibáinkkal, megbocsájtunk annak, aki kimerte mondani azokat. Jobb emberré válni, felnőni egy feladathoz, nem könnyű. Emberi sorsokat átlátni, megítélni, hatalmas felelősség. Egy kézlegyintéssel homokot lehet szórni a legcsillogóbb szempárba, örök sötétségre ítélve csak, mert nem egyenesedtünk ki, nem néztünk szét, merről fúj a szél. Remélem rátaláltál a helyes útra és nem térsz le róla soha. Az út végére érve, egy tartalmas kemény élet lesz mögötted és sok szerető ember. És én megnyugszom, hogy érdemes volt magam ellen fordítanom a haragod, mert elértem a célom.
      - Azt akartam, hogy tisztán láss!

Katerina Forest:ENGEDETLENSÉG




Egy nap, elhozza nekünk az Engedetlenséget,
akkor a birkaruhát te is farkasbőrre cseréled, nem
mész bégetve a vágóhídra, nem hallgatsz a vezérkos
kolompszavára,mikor az út mentén minden jelző tábla
egyfelé mutat, te letérsz s járod a saját utad.
Nem küldöd fiad a harcmezőre, se fel a csillagfényes
égre, hogy ezüstmadár hátáról szórja rád a halált,
arra kéred csak, hallgassa ő is az idők szavát.
A történelem vesztese a balga ember, aki se
nyomorán, se halálán nem talált hibát, bólogatva
hitt a megváltó Hatalomban, de ez az idő most lejárt.
Századokon át sirattad a múltat, a véres torz időt,
mi ellen nem lázadtál soha, mert engedelmes
hittel születtél, alázatra neveltettél. De most
itt az idő, hogy kilépj a sorból, kimond, hogy nem!
Nem engeded, hogy játék legyen az élet, hogy
meghaljon az kit legjobban szeretsz, nem engeded
a földön a káoszt, a félelmet, nem engeded a háborút!
Kezedbe ecsetet veszel, festékbe mártod, és vissza
fested az égre a madarakat, és újrafested ezt a csúf Világot.

2017. március 5., vasárnap

Katerina Forest: ISTEN, KERESS NEKEM MENEDÉKET!






Isten, keress nekem menedéket, egy helyet
hol egyedül lehetek fullasztó könnyeimmel.
Vigyázz lelkemre, gyógyítsad hitem
hogy bízni tudjak újra benned.
 Mert most nem hiszek. Felszállt a lelkem
és őrjöngve üvölt és követel.
Magyarázatot.

Mi volt a bűnöm, mit vétkeztem?
Visszatapostam a múltam, kerestem,
de az útvesztőkben benn rekedtem.
Újra gyermek voltam, anyám ölébe
bújva hallgattam a dalt, mit dúdolt
míg ringatott.

Szerettek engem, én is szerettem
mindent, mit a sors nekem adott.
Szerettem a végtelen világot,
a felhőket, a zúgó őszi szelet,
a fűszálon ringó harmatcseppeket,
szerettem az életemet.

Imádkoztam és hálát adtam
Neked Istenem, hogy ezt mind
megadtad nekem.

Adtál nekem egy gyermeket, aki
puha kezeivel átölelt, ringattam,
dúdoltam ha sírt, úgy mint rég
engem ringatott anyám.
Megbízott bennem, ígértem, vigyázok,
örökkön örökké rá.

És most ott fekszik holtan a mocskos
földi porban, lelke vádlón néz rám.
Nem érti miért? Hisz még lépni tanult,
még nem járt be utakat, a kapun
se lépett át, hogy elé táruljon a világ.

Isten, keress nekem menedéket, egy helyet
hol egyedül lehetek fullasztó könnyeimmel!
Vigyázz lelkemre, gyógyítsad hitem.
hogy bízni tudjak újra benned.
Nyugtass, hogy ne bolyongjon e földön
örök időkre haragvó, vádló lelkem.

Emeld magadhoz gyermekem lelkét
vidd magaddal, és ha eljön az örök
éjszaka, hogy ne fázzon, ne féljen,
 fektesd fenn a mennyben az égi felhőkre
takard be csillaglepellel.
Mosollyal ajkán aludja alatta örök álmát,
míg angyali kórus dúdolja az altatóját.


Katerina Forest: Magyarország





Hogy mondjam el neked,
mit jelent e föld nekem?
Szavak szürkék, hiteltelenek.
Megpróbálom mégis, hunyd be szemed.
Vedd át tőlem a szeretett képeket.

Hallgasd a patak surranó vizét,
kristálytiszta leheletét.
Hegedűszó, virtuóz muzsika
erdő mélyén a madarak dala.

Síkvidék, szél fodrozta lankák
hullámzó délibáb.
Hegycsúcsok, hamvas gerincek,
mély ölükben ragyogó ércek.

Lenn, a mélyben földalatti folyók,
melyek feltörve élethordozók.
Egy bölcső, melyben ring egy gyermek,
kis falvakban reggeli kakasszó.

Hogy meséljem el a fel nem foghatót,
ami előtt mindennap lelkem meghajol.
A föld, amire mindennap lépek.
A gyökerek belőlem a mélybe,

gránitkövekbe kapaszkodnak,
mert csak így élek.
A hazám ez a gyönyörű ország:

Magyarország.