Hideg van :(

Dsida Jenő: Békés mederben

Ma nem lázadtam fel
a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.

Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?

József Attila : Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

Katerina Forest: ÉHSÉGMENET

Kósza gondolatok rémisztik álmomat,

ébredésem fájó öntudat, mert nem

vagyok veletek a havas utakon.

Csak mentek az úton, s megaláz

bennetek a kinyúlt kéz - Győzelem!
Alattunk négy kerék, kell e rozskenyér?

Éhségmenet!

Ne várj Csodát! Azt már dög keselyük

emésztik a korhadó fák ölén, sűrű

bozótban vergődik karmai alatt.

Te csak menj tovább, és hívjad

magad mögé az elesettet, a beteget,

hívjad az öngyilkost, ki még él,

de lélek koporsóban már vergődik

teste, nemsoká Istenhez beszél.

Már tudjuk, hogy ártatlanul szenved

millió ember, ki szegény, esti lámpafény

jussa és darab kenyér. Hívjad az embert

magad mögé, ki csak tűri a statisztikát,

amiben ott van a vörös vonal, hirdeti

a halál logaritmusát. Ha majd az utca

telve, mögötted kígyózik a nép, állj

meg egy pillanatra, hisz egy ország állt

 mögéd, és ki lemaradt, az sose érti meg,

ne is várj tőle feloldozást, az éhség mámorát.

Erős két karod emeld fel az égig,

kulcsolj kezet, erős lánccá edzed,

indulj keletről, nyugatra, söpörd a tájat,

dobálj ki mindent, mi utadba állhat!

Pufogó frázisok ne lökjenek félre,

szirének dala ne vigyen kísértésbe.

Már látod az utad, a célod, hova tartasz.

Felejtsd el a régi világodat! Ássad

sírját, hulljon verítéked, de ne sirasd!

Csak vágd bele a kőkeresztet. Nyiss egy

új lapot életed könyvében, írd az elejére:

Ez a mai nap a Kezdet!

2012.Magyarország

Márai Sándor:A tanulság

De valamit mégis megtanultam, negyven év alatt: megtanultam azt, hogy nem lehet eléggé alázatosan, elég türelmesen és hódolva fogadni az élet ajándékait, de nem lehet eléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül eleveneknek. Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul. Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. Csak éppen ezt: szeress, de módjával. Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, a teljes odaadást követelik. Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred és érzéseid, s azután elpusztulsz. Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. Nem kell sokat beszélni erről. Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz. Semmivel többet, érted? Egy kézszorítással, egy mosollyal sem többet! Nagyon komolyan mondom ezt. Okom van erre.

Katerina Forest: Katerina Forest: Az idő rabságában

Katerina Forest: Katerina Forest: Az idő rabságában:     Léptek koppanása csillagporos úton az idő járja a végtelent, megy a vén kujon. Lemaradok tőle, lépést tartani nem tudok....

2.Olvasói vélemény

2.

Katerina Forest: SÁRA:  Az angyalok ráérnek 

Hogy ki is Sára? Ha elsőre megvetnéd a gőgös egyetemista lányt, aki úszik az árral és reggelente arra sem emlékszik hova sodorta az előző éjszaka… Ne tedd! Sára nem egy sztereotípia. Nem egy fiatalon-kiégés története. Sára egy pillangó. Az első megélt trauma, a bebábozódás fázisa számára. Karaktere komoly jellemfejlődésen megy keresztül, s válik tudatára ébredt felnőtté. Dráma és misztikum szövi át az eseményeket, azonban a spirituális szál ellenére is megmarad a realitás talaján. Megismerhetjük Benjámint, aki a sorozatos veszteségek hatására szélsőségesen és visszafordíthatatlanul cselekszik. Börtönbe kerül, ahol nem csak a törvény által kiszabott büntetéssel kell szembenéznie, hanem saját démonjaival is. Feleségét elveszíti, gyermekei állami gondozásba kerülnek. Minden jel arra mutat, hogy a bajbajutott családnak a felnőtté válás küszöbén álló Sára jelenti az egyetlen megoldást. Úgy toppan be a két kislány és Benjamin életébe mintha a sors küldte volna. Egy különös beszélgetés mindent megváltoztat, és felbonthatatlan köteléket hoz létre szereplőink életében. A városi lányból anya lesz, az árvák otthonra lelnek és talán Benjamin szíve is meglágyul.

Az anyagias világtól való elszakadást szimbolizáló vidék nem csupán egy élőhely, de jelentős események színtere lesz a műben. Kényes témákat boncolgatva szembesít, ébreszt gondolkodásra, társadalomkritikaként tudósít az elsikkasztott részletekről.

Fábián Anita 27 éves / Art- Opus- Klub zárt költészeti csoport/

1.OLVASÓI VÉLEMÉNY

Katerina Forest: SÁRA  I.rész: Az angyalok ráérnek

                             SÁRA II.rész: A hozzád vezető út

                                  

Ki ne vágyna arra, hogy friss diplomásként végre önálló életet éljen, megálljon a saját lábán. Korunk fiataljai azonban gyakran szembesülnek azzal, hogy nem találnak munkát, s az elképzelt élet csöppet sem olyan felhőtlen, ahogyan megálmodták a gondtalan egyetemista élet idején. Sára, a címszereplő számára a szó szoros értelmében kijózanító az önálló élet kezdete. Elveszíti édesapját, anyagi csőd fenyegeti özvegyen maradt édesanyját, s ha ez nem lenne elég, megmagyarázhatatlan, misztikus események veszik kezdetét. A fiatal lány a szemünk előtt formálódik, fejlődik. Az események eleinte csak sodorják, míg sorszerű útjára rá nem talál. Az önmagát sajnáló, önző Sárából lassanként embertársain segíteni tudó, angyali teremtés válik, áldozatból áldozatokat felkaroló, segítő nővé érik.

A regény napjaink minden fontos eseményét nagyító alá veszi. A pénzvilág embertelensége, könyörtelensége, a devizahitelesek kilátástalan kelepcéje éppúgy feltárul a lapokon, mint a drogosok világa, a nevelőotthonok és börtönök rideg valósága, a hazájukból menekülni kénytelen bevándorlók kálváriája. Együtt izgulunk a főhőssel, hogy ki tudjon törni a reményvesztettségből, hogy megtalálja azt az életformát, amely lehetőséget biztosít a vágyott boldogságra. Ez az életforma a rousseaui szemlélet modern változata, megmenteni a természetből azt, ami még eredeti, ami nem romlott el végérvényesen.

A regény nyomasztóan, sokkolóan őszinte korkép. Nem akar szépíteni azon, amin nem lehet. Mégsem kiábrándító ez a mű, hiszen ráébreszti az olvasót, hogy a világ, akár a saját belső világunk, szemléletmódunk is formálható.

A mű szerelmi szála sem rózsaszín leányszobában álmodott, romantikus sztori. Inkább fájdalmasan nehéz, lassan kibomló, valódi érzelem. Két ember szenvedésének tüzéből felizzó, megharcolt, kiérdemelt kötelék.

A Sára című regény nem ígér könnyed olvasmányélményt, de hatása éppen ebben rejlik. Hatása garantáltan hosszan tartó.

Kiss Katalin

Poroszló

Vass Lajos Általános Iskola

Magyar nyelv és Irodalom tanár/ 52 éves/

Katerina Forest: Jéggyöngyök

Sárgával színezi a tél a hó alatti rétet,
barnán zörögve szál egy falevél,
a fák is bénán néznek az égre,
csillan rajtuk a fagyott hajnali dér.
A házak falát fájón öleli az északi szél,
sziszeg és zeng az égi hárfa, lüktet
az égi zene. Hópihék szálnak a mélybe,
táncolva suhannak a város felett.
A nap opálosan kel fel, fénye hideg,
szikrázik egyet a fagyott folyó felett.
Csúszik, fürdik a vízben, játékát megunja
mérföldes ködtakaróját hátára borítja.

Rád gondolok megint mert fáj a magány,
könnyeim jéggyöngyök, szívem fagyott,
mióta nem vagy itt, a szeretet halott.

Katerina Forest: Elbocsájtás

Még szomorú vagyok, mert letéptelek magamról, mint a vihar a fáról a gyümölcsöt. Hiába kapaszkodtál, könyörögtél, én kíméletlenül elmondtam az érveim. Legfőként azt, hogy eljött az idő, ne éld az én életem. A Te utad másfelé visz, más az irány, más a cél.

Még hitegetted magad, azt hitted ez csak egy rossz vicc csak, nem lehetek ilyen kegyetlen. Nem rúghatom ki az ajtón a biztonságodat, a felelőtlen bohém fiatalságodat. Még tudnom kell, hogy éretlen vagy az életre! De én szóltam újra, hogy készülj,már önmagadnak élsz. A jövőd már csak Te döntheted el. Indulnod kell! Ölelj át, nem baj, ha könnyezel én is könnyezem… de ne nézz vissza mert megszakad a szívem!

Néha útkereszteződéshez érsz, bizonyára majd rám gondolsz, hogy én merre indulnék? De tudd, nem biztos, hogy azt kell választanod, amit én választanék. Én is tévedtem sokat. De az élet megtanított, hogy beismerjem a hibáimat, mint ahogy téged is meg fog tanítani.

Könnyű lenne téged hamis illúziókba ringatni, hogy örökké tart a Ma. Miért hazudjak, csak a pillanat öröméért?A küszöbödön ott vár a Holnap. A sorsod képlékeny, mint az olvadó viasz, beolvad a jövőbe. Én már nem tudok ott lenni veled, szokjad a hiányomat.

Katerina Forest: Szájtépés

Kimondták!
 "Klímamenekültek" egyértelmű, hogy eljött ez a korszak. A népvándorlást ha akarjuk, ha nem, tűzzel vassal sem tudjuk megállítani.A tengerek élővilága kipusztul, van olyan ami már jelenleg 100 %- osan, vagy élelmezésre veszélyes a nagyfokú sugárzásnak kitett élővilága /Fukusima, tenger alatti robbantások, olaj, egyéb szennyeződés miatt / A Föld talaja egyre nagyobb iramban válik művelhetetlenné, elsivatagosodik, a folyók tavak kiszáradnak, vagy már kiszáradtak.
 Ha ez itt velünk történne meg a Kárpát medencében, mi is útra kellnénk. A legrosszabb az egészben, hogy ezt mind mi követtük el az anyabolygónk ellen. Nincs itt helye semmi mellébeszédnek, csak szájtépés van ezerrel és szégyenteljes közöny. Hagyta több milliárd ember hogy pár tízezer tőzsdecápa élhetetlenné tegye a Földet a profit érdekében. Ez a választás ami nálunk folyik ez is része az "ingyen cirkusz hülye gyerekeknek" című műsornak. Mindent elkövet a pórázon rángatott média, hogy szemet hunyjon közel tízmillió ember, hogyan teszi tönkre, lopja szét, zülleszti le, pár tucat felsőbbrendűnek vélt alak, ezt a gyönyörű országot.
 Mindenki egyformán születik, véglények vagyunk. Eszünk és szarunk. Van aki mindkét testnyilását az utóbbira használja. Ha megszünik a védelem körülötte, azonnal vinnyogó kutyává válik, tehetettlen kiszolgáltatottá, mint a többi hét milliárd a Földön. A magyar különleges nép, bár mindent elkövettek az eddigi történelmünben, hogy eltitkolják ősi eredetünket, kiírtsanak benünket. Az oszmán elnyomás évei alatt a legigazabb magyart mind megölték.
Csak reménykedni lehet, hogy él még itt igaz magyar leszármazott és képes megvédeni ezt a Kánaánt, amit kaptunk az Őseinktől.Képes megvédeni a kiszolgáltatottakat, akik a kipusztított erdők helyére sarjakat ültethetnek.

Katerina Forest: Valami furcsa ősz

Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végigsöpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.

2015. szeptember 27.

Katerina Forest: Megalkuvás

A hajnali köd megint ráfeküdt a háztetőkre,
nyálasan csurog, kenődik ablakra, kőre.
Nézem a kinti világot, hol szürkére
festi a tél, a repedt fák ágát,kéjesen
borzolja a szél, a bűzlő madárhullák tollát.

A mindennapok kényszere rám dobta
rég megkopott kabátom. Félretaposott
cipőm klappog az úton megbújó pocsolyákban.
Kátyúk, káromkodások közt ébredt a város,
mogorva emberek, testidegen szagokba
burkolózva mennek. Taszítanak. A közöny ráragadt
a kirakatok üvegére, folyik le róla, mintha
a hányadéka lenne. Már nem érdekel:
az üveg mögötti csillogás, nincs bennem
eufória- mindent magamnak- akarás.

Hiába minden erőlködés, álszent énkép,
a tükörben meztelenné válok, szégyenkezve
aggatom magamra az összes flancos ruhámat.
Gerinctelen a hátam, a torz arcom iszonyodva
néz rám: Mivé váltam?

Az utcán belépek a lehajtott fejű emberek közé,
gondosan elvegyülök a tömegben, eltűnök benne.
Köztük porszemmé válok, egy szürke senkivé.

Katerina Forest: Képzelgés

A hegy délcegen tör az ég felé, nyújtózva fellegekig ér
néha lecsúszik rajta a köd, siklik, simítja kőszikla lelkét.
A felhőkből víz buggyan elő, sisteregve száguld lefelé,
fűre, fára, patak medrében elterül, a nap tüzében párává
szelídül – Hazugság,zúgja az erdő, hogy nincs fent és lent,
csak lebegés, gyökereink a földben örökre bent rekedtek,
mégis az ágaink a felhőig érnek, fényben fürödnek.
A hegy lábánál zúgó patakmeder, erős sodrással tör a
széles folyam felé, a tengerhez igyekszik, nászra készül,
egyesül vele, majd a medrében elvegyül. Suttog és csobban:
– Nem értelek, nincs tér és nincs idő, nincs lent és fent,
nem fékez semmisem, hogy útra kelj, csak illúzió a kötelék
mi rabságban tart, és nem engedi szabadon az igaz képzelgést.

Katerina Forest: Jobb, ha csak tolod a biciklit öregem !

Ki van az agyam ettől a téltől, a hidegtől lefagy bennem minden gondolat. Kisétálok a ház elé összeszedni pár egység D vitamint. Nézelődök a kiskapunál. Szólni kéne a túloldali szomszédomnak, hogy illene a kutyáit visszafogni, egész éjjel vonyítottak megint, pedig nem volt telihold. Ki tudja, lehet asszociálták az utcai világítást. Könnyen besétáltak a csapdába, csak egy lámpa ég a környéken.– No, nézzük csak, ki tépi magát annyira? Ki lenne más, jön az öreg a másik utcáról! Négyszögbe tapossa a negyvennyolcas gumicsizmáival a bicikli pedálját. Elhalad előttem, csak az egyik kezével int, nem néz fel. – Hogy ismert fel? Teljes testsúlyával ráhajol a kormányra, a szemgolyói kigurultak az útra, mint a biliárdgolyók végig futják a terepet. Meg kéne neki mondani finoman, hogy ősszel aszfaltoztak, nincs ott az a temérdek kátyú. Ne törje magát. De minek? Nekem se mond senki semmit. Vizslassa a gödröket nyugodtan, mint egy vadászgörény. A nyuggerek világába belefér minden, a demencia is. A párom ma is otthagyta a zöldségesnél a szódásüvegeket. Örülök, hogy felejt, nem politizál azóta… annyit. Már nem példaképe a nemzet gázszerelője sem, azt mondja, nem jófelé ment a gyerek, de majd rájön a végén, hogy nem viszi a sírba, amit kihúzott a zsebünkből. Néha emlegeti Rákosit: – Csak az kéne ide, rend lenne.
Jön az öreg visszafelé. Valahogy lelassult a mozgása. Már trapézba tapos. Bizonyára egy pálinkával többet adott az özvegyasszony neki.– Csak el ne essen!– aggódok érte – Hol van még április nyolcadika?

A csend is más

A csend is más… Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben.

Csitáry-Hock Tamás

Katerina Forest: Eldobott lelkek

Kezem a válladon, ölellek,
ígérem, hogy mindig megvédelek.
Önmagam sem értem, hogy miért tettem
szent esküvést, hogy az életed része leszek.
Talán fentről az Isten szólt hozzám: – Indulj!
Számodra ott a kijelölt út! Sziklákon fogsz járni,
omladozó hegyoldalon, üvegszilánkokon.
De erős lesz a hited, nem érzed a fájdalmat,
mikor az úton végig haladsz.
Kijelöltem az életed, eldobott lelkek
gyűjtője leszel!

Katerina Forest: Katerina Forest: Gender Jézus!

Katerina Forest: Katerina Forest: Gender Jézus!: Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén, fekete varjak károgását szórja a szél. Harang kondul, halottnak zenél, érces ritmusa be...

Ha az

"Ha az örömöd attól függ, hogy valaki mit tesz, illetve mit nem tesz, akkor csapdába estél. Mert azt nem tudod irányítani, hogy mások mit gondoljanak vagy tegyenek! De ha felfedezed, hogy az örömöd senki mástól nem függ, csak magadtól, akkor felfedezed a legnagyobb szabadságot, ami lehetséges, és ami még legvadabb álmaidat is felülmúlja. A boldogságod attól függ, hogy TE minek tulajdonítasz jelentőséget!"

Mire vigyázz a következő évben. 1. tanács

1. Ne tölts időt a nem megfelelő emberekkel ! Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekkel töltsük, akik kiszívják belőlünk a boldogságot. Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyél az életében, az helyet csinál neked benne. Nem kell megküzdened a helyért. Sohase erőltesd rá magad olyasvalakire, aki nem ismeri el az értékeidet. És ne feledd, az igazi barát nem az, aki akkor áll melletted, amikor a legjobb formádat hozod, hanem az, aki kiáll melletted, amikor a legrosszabb passzban vagy.

Katerina Forest: Gender Jézus!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Ma Jézus megszületett.

Vitát nyit róla a sok agyhalott  Senki,
ki is volt Ő, férfi vagy nő? Íme, itt az új gender lobbi!
Összegörnyedt pénzeszsákok tologatják a zsetont,
zsebünkből most forgatják ki a Holnapot.
Minek nekünk Szabadság, Fény, és Öntudat?
Az életünk a legvidámabb barakk, ahol 
a Közöny ágyán a lelkünk térdepelve sír. 

Ma Jézus megszületett!

A Félelem púpos, torzszülött gyermeke,
benéz az ablakunkon, ajtónkhoz oson.
Csendben időz, majd ököllel rácsap, ordítva
követel, engedjük be, hozzánk tartozik!
S mi lehajtott fejjel, ajtót nyitunk neki.

Már Jézus megszületett!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Várjuk Jézust! Valahol már megszületett!

2017.Karácsony

Katerina Forest: Hideg Karácsony

Belépett a tél a völgybe,

zúgó fenyvesek közt jött le.

Lépte nyomán fagyott virág,

kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,

ezüst jégkásával főzte levesét.

De csitt,  ki sír az éjszakában,

a hósapkás  kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél,

az ablak kristályos üvegén.

Benn egy didergő gyermeket lát,

ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,

kavarta tovább a tél a  hópihét,

majd besúgott az ajtó réseken

a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,

a vetést védelmező hó paplanról.

Hogyha tavasz jön lába nyomában,

virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél, a Karácsonyról,

a csodás szent ünnepnapról.

Mikor ezüst szánkón jön tálapó,

szeretet zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,

kicsi lelkében ott a béke.

Erdő mélyéről megrakott

szekeret húz két deres,

a házhoz érve prüszkölve megáll.

 Az ablakon át az első napsugár

reggel a gyermekre rátalál.

Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.

 Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,

benn a házban gyermeknevetés,

velük a tavaszt váró remény.

Karácsonyfán imbolygó  gyertyafény.

Katerina Forest: Az öngyilkos Karácsonya

Egész nap várt, egy telefonhívást
postást,várt egy érzést, üzenetet.
A csend körülölelte, szinte fojtogatta.
Felöltözött, elindult tétován valahova.
Csak ment az utcán, bambán botladozva.
Néha meglökték- Vak vagy, nem látsz?
- Talán vak vagyok igaz, és süket is vagyok,
ezért fényt és hangot koldulok- válaszolt.
Mikor hazaért, rádiót hallgatott,
miből gyönyörű hangon áramlott lelkébe
a zene. Leült és gondolkodott.
Menyből az angyal eljött hozzátok
pásztorok, pásztorok...
A dal körbejárta, körbefonta.
Rájött, hogy mi hiányzott egész nap.
A dal bezárta egy hatalmas depresszióba.
Megterített. Asztalán mindent elrendezett,
szalvéta, pohár, evőeszközök.
Poharába vizet öntött,
koccintott a halállal.
A rádióból a dal körülölelte, bezárta.
A nadrágszíjat a vascsőre feldobta.
- Mennyből az angyal...

Katerina Forest:Karácsony

Belépett a tél a völgybe,
zúgó fenyvesek közt jött le.
Lépte nyomán fagyott virág,
kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,
ezüst jégkásával főzte levesét.
De csitt, ki sír az éjszakában,
a hósapkás kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél
az ablak kristályos üvegén.
Benn egy didergő gyermeket lát,
ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,
kavarta tovább a tél a hópihét,
majd besúgott az ajtó réseken
a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,
a vetést védelmező hó-paplanról.
Hogyha tavasz jön lába nyomában,
virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél a karácsonyról,
a csodás, szent ünnepnapról.
Mikor ezüst szánkón jön télapó,
szeretet-zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,
kicsi lelkében ott a béke.
Erdő mélyéről megrakott
szekeret húz két deres,

a házhoz érve prüszkölve megáll.
Az ablakon át az első napsugár
reggel a gyermekre rátalál.
Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.
Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,
benn a házban gyermeknevetés,
velük a tavaszt váró remény.
Karácsonyfán imbolygó gyertyafény...

Katerina Forest: KARÁCSONY GAZDASÁGI VÁLSÁGBAN

Félek, hogy itt van újra a Karácsony,
még egy pár hét, és a vágyott ünnep
követelődzőn vigyorog rám.

Kérdezi kajánul, megvetted már
a beígért ajándékot, a vasalót, a kabátot,
a mikrót, a kenyérpirítót, meg minden mást,
mit vár Jézuskától a család?

Havas köpenyét arcomba rázza,
jeges csókját homlokomra nyomja,
engem meg a hideg ráz.

Leveleket írok mindenkinek.
Rajzolok rájuk szíveket,
A szívek alá írok verseket.

Kedves családom, míg el nem felejtem,
az idén a gazdasági válságot kezeltem,
ezért átütemeztem a Karácsonyt, nem
jut a költségvetésből semmire.

Csak egy maradt, az is szerényen,
gőzölgő leves mellé az őszinteségem.
Fogadjátok nagy-nagy szeretettel!

Talán jövőre, ha elmúlik a világvége,
A fentieket újra átértékelve
készülök a szeretet ünnepére.

2012.december 10.

Katerina Forest: Kivágott fenyőfa

Nőni akart az égig,

felhők pereméig.

Fürdött volna fényben,

esőben és hóban.

Gallyait páholyként

madárnak kínálta,

takarta, óvta kincsét,

madár puha fészkét.

Pók hálóját ringatta

 a szélben, ügyesen

bogarakra dobta.

Susogott, mesélt,

zúgott, ha fázott,

üde leheletét fújta

szerteszét,  világba.

Egy reggel gépek

zajára ébredt.

Törzsében  penge

hasítva mélyedt,

fájdalomtól remegve

fuldokolva dőlt el.

Gyantázó könnyein

nézett fel az égig,

ahová vágyott,

egyre távolodott.

Kivágott fenyőfa

egy éjszakára,

hamis díszekkel

felcicomázva,

haldoklik egy

városi szobában.

Katerina Forest: Magány

Hideg téli estén, míg kinn süvít a szél,

kis szobájában kuporog csendben.

Üres tekintete a messzeségbe néz,

míg az öreg kályhában pattogó szikrák

terítik köréje a tűzliliomok csokrát.

Már elfogytak a szavak, csak önmagában

beszél, s már hallani véli az égi zenét,

de mindig vissza-visszatér. Még vár.

Lehunyt szemhéja alatt futó homok,

miben az élete hintaszéken zokog, s ő

marékra fogja a föld porát, és szórja

magára a magány fájdalmát. Még vár!

Egy kézre, mi simítja öreg arcát, elűzi tőle

minden keservét, bánatát. Egy sejtelmes

fény átöleli, érzi, hogy nyújtani kéne karját,

 hogy elérje a kedves  ruháját. De a test már

 nem, csak a lélek mozdul. És még vár...

Kinn csikorgó kerekek zaja, hangos ováció.

A lélek szól hozzá - Nézdd! 
Eljöttek...  már ne várj!

Katerina Forest: Csillámhó

Csillámhó hullik, mindenhová bújik,
testem hideg leheletétől fázik.
Fagyott ágon kismadár,
lába alól hó szitál.

Tollát borzolva, szemét lehunyja,
éhezik, fázik. Kicsi szíve dobban,
egyre lassabban.
Félve rebben az ágon. Suttogok,
csak én vagyok.

Tenyeremben árpa, rozs,
etetőbe szórom. Egyél kismadár,
rád a tavasz vár. Ha itt lesz végre
a meleg, veled kelek, veled fekszem,
gyönyörű éneked
nélkül a világ nem kerek.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,

felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,

alvó lelked kinyitod,

meglátod, az csak ámbrád

volt, miben magad ringatod,

 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,

figyelj a fagyos éjszakában.

Nézd a hajléktalant,

kékülő ujjában a halált, a

zörgő összetört magányt,

nézd a munkanélkülit,

az utcán kódorgót,

ki önmagával nem mer

 szembe nézni, görcsben

gyomra, lelke, mert

keres, egyre keres egy

kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,

ki bizonygatja, hogy beteg,

az évek malmában

a kerék felmorzsolta.

De hiába, csak ő tudja

 kín milyen keserves,

más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az

utcára ne a Pláza cicomába.

Karácsony közeleg, nézd

a sóvárgó szegényt,

ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét

 függönye, takarásából nem

veszed észre, hogy lazán

felelőtlen semmittevésben,

ha felnőttként elindulsz,

hogy megvívd a saját csatád,

az utca végétől te sem jutsz

tovább. Majd állsz az út  sarkán

egyedül, bizonytalanul,

nézed, hogy álmod a sárba gurul,

a csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek

újra és újra, fáradhatatlanul

mondom, írva és szóval az imám,

talán egyszer elér hozzád,

hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogtatott ,,vigyázz!"-ban,
,,tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az ott van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor-zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

(1950)