Furcsaságok

Pisti hasonlóan Tomihoz, pillanatokon belül át tudott lényegülni, ilyenkor megszűnt körülötte a külső világ. Ösztönösen védekezett amikor kilépett a tudata a való világból, az álomvilág mint egy védőpajzs védte őket a kiszolgáltatottságuk ellen. Pisti is szorongott, de nem úgy, mint Tomi. Nem sírt, nem hisztizett, szó nélkül tűrte, hogy sodorta, dobálta az élet. Neki sem volt egy fikarcnyi értékrendje sem, az ünneplő ruha ugyanolyan értékű volt számára, mint a kopott, ezeréves. Ha nem szólnak rá, hónapokig járt volna ugyanabban a pólóban. Az sem érdekelte, ha elszakadt, kilyukadt a ruhája. Napokig klaffogott az iskolába a felvált talpú cipőben. Könyörgött Nóri, hogy szóljon, mert őt minősíti az iskola meg a falu is, ha rendetlen koszos ruhában, szakadt cipőben jár. Pisti kikerekítette rá a nagy kék szemeit, csodálkozva hallgatta. Nem értette miért aggodalmaskodik feleslegesen annyit.

Rendre előjöttek a pótcselekvések, különös reakciók, amiket produkáltak napról napra. Nem tudta megfejteni mindnek az okát, azt sem, hogy milyen gondolatok űzték egymást a fejükben, amikor különleges viselkedésükkel sokkolták. Mint például azon a napon mikor arra lett figyelmes, hogy Pisti tudatosan okoz magának fájdalmat. Kint voltak mindnyájan a kertben zöldborsót szüretelni, amikor meglátta, hogy Pisti tiszta erővel dobálja magát a kert végén a mezőn. Ijesztő volt amit csinált, minden ugrás után egy zuhanás következett, mint egy kamikaze, úgy csapódott bele a földbe.

– Jaj, mit művel a tesód! – kiáltott Tominak. Tomi felegyenesedve hátranézett, kicsit elgondolkodott, aztán legyintett a kezével.

– Mmmindig eezt ccsinááljja, hh..ha ééhes.

– Akkor menjünk vacsorázni! – sietett Pisti felé, hogy leállítsa a mutatványt.

Máskor azt látta, hogy a kezeit imára kulcsolva térdepel a ház előtti fűben, közben mormog valamit, hajbókolt. Nézte egy darabig az imádkozó fiút, aztán szólt Ferencnek, nézze ő is, mit csinál a gyerek odakint. Ferenc is értetlenül figyelte mielőtt megszólalt.

– Remélem nem valami különleges vallású, vagy szektás szegény.

Pisti nyugodtan felállt a hajbókolás után, leporolta magát, megkönnyebbült arccal elindúlt a ház felé.

– Bocsánat a viselkedésemért – állt meg előttük, mint aki várja a feloldozást.

– Rendben van Pistikém – hagyták rá mindketten, de ha megölték volna őket akkor sem tudták volna eldönteni, mit követett el, mire kért bocsánatot.

Az elgörbült könyöke miatt egy héten kétszer a közeli városban lévő gyógytornászhoz jártak. Pisti nagyon megkedvelte ezeket a gyakorlatokat. Vagy Stellát, a gyönyörű gyógytornásznőt? Teljesen mindegy mi volt az oka, a lényeg, hogy szeptemberre olyanná vált a karja, mint újkorában volt. A ház előtti jonatán almafa kinyúló erős ága is segített a gyógyulásban, amin Stella tanácsára mindennap lógott egy kicsit. Sose hagyta ki a napi nyújtózkodást. Felkapaszkodott a fa ágára, percekig ott lógott, közben szemlélte a kertet. Ha egyszer Stella kérte, lógni kellett, nagyon komolyan vette az utasítást.

Elindulhatott Tomival is a felderítő útra. Első útjuk a gyógypedagógiára vezetett, következő a logopédiára, majd pszichológushoz és gyermek idegorvoshoz. Megjárták a hadak útját, mire Tomi valódi énje kibontakozott. A vizsgálatok kiderítették, hogy van alapja a különleges viselkedésének. Idegrendszeri gyengeségét egyértelműen diagnosztizálták, a dadogása, a hangképzési zavarokkal felerősödve jelentkezett. Baj volt a kéz motorikus teljesítményével, a szájában lévő sok kirohadt tejfog mellé társult egy csomó afta, melyek fájdalmas gócokként keserítették az életét. Megállapították, hogy a gyerek súlyosan alultáplált. A pszichológus kirakós játékot készítettet vele. Rengeteg dolgot odarakott elébe, és arra kérte, rakjon ki belőle bármit, ami éppen eszébe jut. Tomi elmélyült a feladatban. A végeredmény mindent elárult róla. Kirakott egy központi helyet, ami körül több körben, mint egy védelmi erődben helyezkedtek el a tárgyak, élőlények. A központban természetesen a konyha volt. Asztal, szék, ennivalók, gyümölcsök, sütemények, kenyér. Körülötte veszélyes ragadozók, oroszlán, tigris, farkas. A külső körben katonák, fegyverekkel, ágyúval. Egyértelmű kép tárult elénk, Tomi életének középpontja az étel, amit mindenáron védelmezni kell. Későbbi vizsgálatoknál kiderült, van egy kis autizmusa is, ezért beszél magában és a tárgyakkal. A kommunikációja az emberekkel és a szemkontaktusa átlagon aluli.Betöltötte a nyolcadik évét mikor elmerték engedni első osztályba. A gyógypedagógus kiemelt fejlesztést írt elő számára.Pisti is évet halasztott, olyan nagy volt az ismerethiánya, hogy elkerülhetetlenné vált az ismétlés. Egy osztályba került Lilivel. A személyiségzavar, az önértékelés hiánya, a gyenge idegrendszer megtette a magáét, a fiúk egyre több konfliktusba sodródtak a közösségben. Nehéz napok következtek.Az iskola folyamatosan visszaköszönt a családnak. Minden napra jutott egy rendhagyó esemény.
– Nem tud Tomi egy helyben ülni! Mindig matat! Galacsin a füzete! Firkál! Pad alatt van! Verekszik! Idegrohamai vannak!
Az év elején táskába berakott, szépen bekötött füzetek, könyvek, két hét múlva már gyűrött, szakadt, firkált hulladékká váltak. Még ha tudta is Tomi a leckét, azért kapott fekete pontot, mert nem beszélt, nem dolgozott órán. Későbbiekben is csak krisz-kraszokat firkált betűk számok helyett. Mikor valaki beszólt neki, vagy leanyázta, teljes erőből támadott. Nóri a sok iskolából jövő panasz miatt elvitte pszichiáterhez. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele a gyógyszerek csak elfedik a bajt, nem gyógyítanak véglegesen. Mégis volt pozitívum, Tomi megszerette a doktornőt, várta a találkozásokat.
Mégsem maradtak el a kétségbeesett telefonhívások az iskolából.
– Bevette Tomi a gyógyszerét?! Nem bírunk vele, rúgja a kukát az udvaron, ordít, fojtogat!
Nóri kétségbeesve kereste az okokat, hogy mi váltja ki Tomiban az agressziót. Otthon semmi különöset nem tapasztalt a viselkedésében, mintha csak a közösségben uralkodna el rajta . Azt se értette, hogy bármilyen éjszakai ruhát ad rá, reggelre mindig anyaszült meztelen, mikor felébred. Álmában vetkőzött. Hanna, a barátnője kezeslábast hozott neki.
– Na, ebből nem tud kibújni!
De kibújt abból is reggelre, mint egy szabaduló művész. Nóri félt attól is, hogy megfázik, meg nyugtalanította miért csinálja?
Minden nap elébe ment a napközibe, megállt a sötétben, és benézett az ablakon, figyelte a teremben tanulgató Tomit. Nem tudott nyugton ülni, a tanároknak igazuk volt. Mindig rágott valamit. A vállait előre-hátra lökte, a lábaival is lépegetett a pad alatt. Egyik este felismerte mit rág, egy szívószálat eszegetett elmélyülten. Akkor este gondterhelten lépegetett Tomi mellett. A fiú megérezte, hogy valami miatt aggódik meg is kérdezte.
– Mmmmi a bbaj mama?
– Nincs semmi bajom, ne aggódj, csak néha nem értek dolgokat. Például láttam, hogy míg tanúltál megettél egy egész szívószálat. Arra gondoltam, talán rossz volt és kevés amit adtak ma a napköziben.
Tomi elvigyorodott.
– Jjjó vvolt a kkkaja, mmama, kkétsszer rrrepetáztam. – kicsit elmélázott, mielőtt folytatta – Aamugy mmindíg éhes vvagyok, hha sokat eeszek akkor is.

Valami meglepetést minden napra tartogatott, sohasem volt teljes a nyugalom, gondoskodott róla, hogy legyen miről duruzsolni a két felnőttnek.
Egy este felfedezték, hogy nem hall jól. Oda se figyelt, amikor Nórika többször kért tőle egy szívességet.
– Tomi, hozd ide a poharam – kérte már sokadára a gyereket. Tomi meg se mozdult, Nóri meglökte Ferenc karját.
– Figyelj, szerintem nem hallja, mit mondok neki.
– Mert szórakozott, próbáld újból – figyelmeztette közben mosolygott. Arra gondolt, hogy minden kis bolhából elefántot csinál.
Végre Tomi odafigyelt.
– Mmi aaz, mama?
– Hozd ide a poharam! – suttogta Nóri.
Tomi felállt, odavitte a papucsát.
– Nem ezt kértem, a poharam – suttogott tovább Nóri. Tomi odavitte a kólás üveget, az újságot, végül sírásra görbült a szája.
– Miit kkérsz mmama, hahangosabban!
Nóri elvitte a háziorvosához. Több napos parafinolajos kezelés után egy alapos fülmosás következett. Még az orvos is meglepődött amikor a langyos víz színes ceruzahegyet mosott ki a füléből. 

– Oda kell figyelni Nórika – közölte mosolyogva a háziorvos –, szűkek a hallójáratok, régi füldugó volt beállva, nagyon nehezen tudtuk kitisztítani.
Mikor a hangok eljutottak szabadon Tomihoz, az értelme is gyors iramban változott.
 Egy alkalommal filmet nézett a család, ahol a kis medvebocs anyukáját lelőtték.
A kis bocs viszontagságos élete annyira kikészítette Tomit, hogy szabályszerűen sokkos sírásba kezdett.
Sokáig kellett nyugtatgatni. Talán saját magát látta az árva bocsban. Senki nem nevette ki, inkább megijedtek, mi van vele. Hasonló szituáció az iskolában, már gúnyolódásba torkollott. Ráéreztek a gyerekek Tomi és Pisti érzékeny oldalára, sebezhetőségére. Jól szórakoztak ha ki tudták hozni őket a sodrukból, röhögve nézték a dühöngésüket.
Egy esős nap elébe ment az iskolába. A folyosón meglátott több gyereket, kettő erőből rugdosott egy földön összekuporodó alakot. Ráérzett, hogy Tomit rúgják a földön. Mikor meglátták közeledni a nagyhangú társaság futásnak eredt. Nóri a fiú vécébe is utánuk ment. Nagyon dühös lett. 

– Hol vannak a tanárok ilyenkor? – kiabált, mivel sem pedellust, sem tanárfelügyelőt nem látott a folyosón.

Ezzel a két fiúval nyolcadik osztály végéig perben volt Tomi. A vitákból egy darabig mindig Tomi került ki vesztesen. Idegrohamot kapott, csúnyán be-beszólt, rúgta az ajtót, padot, ami elébe került. Míg az egyik évben másik osztályfőnököt kapott, szociálpedagógus végzettségűt. A tanárnői első nap ráérzett Tomi iskolai drámájára.
Nóri nem szerette a szülőkkel való kapcsolattartást. Ideges lett minden egyes találkozótól. Maga se értette miért nem tud túllépni rajta, hisz tudta, hogy át kellene. Hazagondozás, kapcsolaterősítés, tájékoztatás... tudta jól, hogy nem kerülheti el, hisz erre készítették fel a tanfolyamon. De nem értette, miért kell hazagondozni egy alkoholistához például egy gyereket, vagy olyanhoz, aki még magát se tudja fent tartani. Tomi anyatalálkozók előtt és után, teljesen kezelhetetlenné vált.
Ezeken a napokon már az indulás is fárasztó volt, kötözködött, rohangált, örökké beszélt. Mikor az anyját meglátta átváltozott. A székeket döntögette, vagy hintázott rajtuk, nagy hangon követelődzött. Az anyja jókat röhögött rajta, élvezte a szertelen viselkedést.
Ezekre a találkozókra eleinte becsületesen jött az anya. Néha hozott valamit, de sokszor észrevette Nóri, hogy a nekik eltett szendviccsel etették az anyjukat. Az asszonyon semmi sem változott, elhanyagolt ruházata orrfacsaró szagot árasztott minden alkalommal. Az ujjai sárgák voltak a nikotintól, rövid vöröses szőke haja zsírosan lógott a szemébe.
– Nincs munka falun, felmegyek Pestre. Kaptam az egyháztól segítséget, megyek konyhára – mondta az utolsó találkozón. Nóri előírás szerint tájékoztatta a gyerekekről, az iskoláról, voltak-e betegek, mindenről, ami egy anyát érdekelhet. De nem tapasztalt nagy érdeklődést, ha jó idő volt, elmentek a városba, ha rossz idő volt, ültek az asztalnál, röhögtek, ökörködtek. Az anyja vacak mobilján játszottak. Nem csak Nóri a felügyelők és több szülő is csóválta a fejét amikor odanéztek a hangoskodásra.
Hazafelé a buszon Nóri sokat rászólt Tomira, mert képtelen volt visszazökkenni a normális kerékvágásba. Vagy az ülésre állt fel, vagy az ülés alá mászott, közben vigyorogva várta a hatást. Ilyenkor nagyon kimerült idegileg mire hazaértek. Pisti közömbösen ült gondolataiba mélyedve, nem érdekelte az öccse viselkedése, nem szólt rá. A tudata visszarepült az anyjához. Filózgatott az élet dolgairól.
Nóri tudta, hogy ezek természetes reakciók, mégis rosszul érezte magát tőle. Köszönetet se várt semmiért, hisz ez volt a dolga, a feladata. Közben egyre jobban szembesült azzal, hogy lélekben nagyon meg kell erősödnie, hogy át tudjon lépni a hirtelen jött rossz gondolatokon. Nem tudta közömbösen szemlélni, hogy a két fiú, akikért hónapok óta nagy erőfeszítéssel dolgozott, hogy megállják a helyüket a közösségben, erőre kapjanak szellemi, fizikai szinten, milyen végtelen szeretettel, imádattal lógnak az anya nyakán, annak az asszonynak a nyakán, aki mellett majdnem éhen haltak.
Egy ilyen anyatalálkozó után, szükségszerűen átértékelte a szeretet fogalmát.

Zelk Zoltán: VERS A LEHETRŐL ÉS A NEM LEHETRŐL

 

A nem-lehetből, mondjad, még lehet

másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed –
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp
nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy
nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt! és azután
egy nyári perc december udvarán –
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet –
hát nincs szavam több és nem is lehet.

B. RADÓ LILI: T U D D - M E G

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

De hát mindenkinek van apja

Tomi kihányt némely ételt, nem ette meg a császár szalonnát, a sonkát, a jó, fokhagymás abált szalonnát. De a csirkepörköltben lévő husiról is le kellett mindent fejteni, egy kis bőrcafat láttán undorral kelt fel az asztaltól. De ezen felül mindenevő volt. Kiette a zacskóból a delikát ételízesítőt, a tejport a kávé elől, a kristálycukrot a cukortartóból, ezeket titokevésként művelte. 
Azt hogy Tomi miért undorodott a legjobb falatoktól, később Pisti és Tomi maga mesélte el, a pesti kukás életükre emlékezveKésőbb már rájött, hogy Tomi mindenevő, ha nem talált a közelében ételt, akkor is rágott valamit, a szék bőrhuzatát, szívószálat, lyukakat a pólójára. Balkezessége miatt sete is volt, bármi került az útjába, az sérülés nélkül nem úszta meg. Nóri érdekes jellemvonásokat tapasztalt nála.
A viselkedése, kedélyállapota, reakciói, egy nagyon gyenge idegrendszerre utaltak. Minden csekélységért megsértődött, hatalmas krokodilkönnyekbe menekülve. Néha pont az ellenkezőjét tapasztalta. Elgondolkodó, elmélyült, érdeklődő kreativitást.
Hanna, a német barátnője sokat járt Magyarországra. Akkoriban rendezték az átköltözést nyugdíjas korukra, hisz itt a kinti nyugdíjukból királyként élhettek. Hanna családoknál takarított Németországában, jól megfizették, jobban mint Magyarországon egy tanárt vagy egy orvost. Előszeretettel mesélt a munkaadóknak, hogy a magyar barátnője szegény sorsú gyermekeket nevel. Elhalmozták a németek játékokkal, ruhákkal, vigye nekik Magyarországra. Sokszor felhívta telefonon Nórit.
– Nórika, mennyi idős a kisebb fiad, milyen nagy a láb?
Mikor beállítottak az udvarba, azt hitték Nóriék, hogy a Máltai Szeretet Szolgálat landolt le náluk. Hanna élvezte a gyerekek örömét, csillogó szemeiket, amikor a sok hozott ajándékkal meglepte őket.
– Ez tied Lili, jó neked, igaz? Ez tied Tomi, próba!
Tomi örült az ajándéknak, de nem értékelte. Kisebb korában nem volt igazi játéka, először a csoda autók, kirakók se érdekelték. Kint a kertben alkotott inkább. Mobiltelefont egy korhadt fadarabból, kardot faágból, nyilat dudvaszárból, vesszőből.
Egy alkalommal kihallgatta Nóri, amikor hívta a telefonján a tűzoltókat.
– Ttüzolttósság, jjjöjjönekk, ééég aa….hház! – a fél falu is leégett volna, mire kitárgyalta az elképzelt lánglovagokkal, hol ég, meg mi ég.
Nóri és Ferenc sokat derült rajta. Szerencsére ők már gyorsan megfejtették a sokaknak érthetetlen szóhalmazt.
Képes volt hosszú ideig guggolni egy helyen a kertben és piszkálgatta a földet. Nem volt körülötte senki, valakivel mégis elmélyülten beszélgetett. Ez a tulajdonsága sokáig elkísérte, mikor ment, jött az iskolából akkor is- Lemaradt a többitől, rendesen beszélgetett valakivel.
Mivel annyi felfedezett furcsaság, hiányosság állt megfejtés nélkül Nóri előtt, elindult, hogy utánajárjon, ki ez a gyerek valójában, tud e rajta segíteni, hogy teljes életet tudjon élni a későbbiekben.
Legelső dolga volt előtte, hogy Pistit elvitte a háziorvoshoz, aki azonnal beutalót írt ortopédiára az eltorzult karja miatt. A röntgenfelvételen jól látszódott, hogy a csont összeforrt, de az ínszalagok torzultak.
Sokat beszélgettek ezen a napon, kettesben voltak, idejük meg rengeteg. Pisti halkan, csendben beszélt Nórinak az addigi életéről, a családjáról, többek között arról, hogy azt se tudja, ki az apja.
– Tudod mama, az van beírva a születésimbe, hogy képzelt apám van, de hogy lehet képzelt? Mindenkinek van apja.

-- Nyugi, neked is van valahol. Szerintem anyukád titkolja előletek, mert nem akarja, hogy megismerjétek. Ha felnősz, jogodban lesz felkutatni. 
Pisti teljesen ellentéte volt Tominak, hatalmas szomorú kék szemeivel, csigába göndörödő szőke fürtjeivel úgy nézett ki, mint egy kamasz angyal. Zárkózott volt, belül élte az életét. Álomországot teremtett magának, így bírta ki  a kegyetlen világot, amit a sors adott neki. Nehezen nyitott mások felé, néha senkit nem engedett közel magához.
– Sokat éheztél, Pisti? – kérdezte Nóri.
– Mindig éheztem, még a romlott kaját is megettem a kukából. Tudod milyen volt ott Pesten az iskolában? Engem mindig csúfoltak, meg direkt előttem zabáltak– rándult meg az emléktől dacosan az arca.
– És mit csináltál, ha nagyon éhes voltál? – kérdezte szomorúan Nóri.
Pisti elvigyorogta magát, kék szemében mégis szomorúság és szégyen ült.
– Elkezdtem futkározni körbe-körbe az udvaron, aztán vizet ittam. De sokszor kilógtam, kerestem kukát ennivalóért.
Pisti mesélt. Nóriban lassan előjöttek az előadása alatt a képek, látta min ment keresztül a két gyerek, míg hozzá került.
Rekonstruálta, összeillesztette a mesélt képeket, mint a filmrendező a filmet.
– Akkor jöttél el értünk mama, hallasz engem?– rázta meg Pisti Nórit.
– Igen, figyelek, nagyon is figyelek.
Az ortopéd orvos végül szigorú gyógytornát írt elő.
Nóri csendben figyelte Pistit hazafelé a buszon, aki újra elfeledkezett magáról, tekerte a képzeletbeli kormányt, elhajolt a kanyaroknál, zümmögött, berregett mintha eggyé vált volna a járművel. Bizonyára nagyon hálás volt azért, hogy Nóri az első ülésre ült vele, onnan nagyon jól tudta érzékelni a busz mozgását, és belátta a kanyargó úttestet is rendesen.

Tolarencia

Az emberi elme határtalan toleranciája átsegít minden leküzdhetetlennek vélt akadályon.
Még éjszaka gyötrődöm, álmatlanul forgok, nem kívánom a reggelt, ami jön ajtócsapkodással, kávéillattal, szűrt fényekkel. A tükör, amiben nézem magam, visszaröhög rám, feldagadt szemeimet masszírozom. Legszívesebben köpnék egyet a világra, kidobnám az önámításom az ablakon, hogy minden tökéletes, szép, és hogy a föld gömbölyű. Igazából régen tudom, hogy a föld is deformált, mint körülöttem minden. Semmi sem tökéletes Minden lehetne jobb. A kávém is, ami kihűlt, a családom is, akiket felneveltem, a kutyám is, mert mindig akkor kezd ugatni ha nyugalomra vágyom.
Feladom az elveimet újra és újra, csak azért, hogy elviselhető legyen körülöttem az élet, hogy ne meneküljön el tőlem mindenki. Nehéz megalkudni csak a békességért. Pedig látom a jövőt, a rothadó káoszt, a rabszolgasorba süllyedő tömeget.
Értékvesztetté vált a legfontosabb, a munka, az alkotás, a hit, a cél. A kezek, mint a polip csápjai tekergőznek a javakért, nincs rajtuk már a munka utáni kérgesedés.
A föld porába rajzolok napot, csillagokat, egy-egy virágot, majd mind a tenyerembe veszem, a szél hátára szórom. A tolerancia már üvölt bennem, de nem engedem szabadon.

Úgysem hallja meg az Isten!

Ha azt gondolná bárki, hogy a kis kortól az éhezés démonától félő gyermek, ha terített asztalhoz ültetik, elcsendesedik, és a félelmeit leszórja magáról, mint amikor véletlenül hangyabolyba lépünk, lábunkról a csípő hangyákat, sajnos nagyon téved. A gyermekkori élmények olyanok, mint a gránitba vésett szavak, nem kopnak. Olyan maradandóak, mint a drogosnál a függőség, akit örökké kísért a múlt árnyéka.
Aki gyermekkorában éhezett, egész életében fél attól, hogy újra éhezni fog. Ezt tapasztalta Nóri is azoknál a gyermekeknél, akik teljes elhanyagolásból kerültek hozzá. Lili ette a szeretett meleg cipókat mindennap, megnyugtatta és boldoggá tette. Tomi és Pisti más volt, mérhetetlen sokat ettek, de válogattak. Pisti nem annyira, mint Tomi. Érthetetlen volt számára eleinte mert ő volt olyan alkatú, mint a legkiéhezettebb afrikai gyermek. Ha láttunk ilyen gyermeket a televízióban, újságban, szörnyűlködve sóhajtottunk egyet, szerencsétlen gyermekek suttogtuk magunk elé és tovább ugrottunk a csatornán, vagy tovább lapoztunk. De csak ennyi, tudomásul vettük, hogy ilyen is van, de még a probléma megoldhatóságán sem gondolkodtunk el. Azonosultunk szép csendben a földrész egyes részeinek  a mérhetetlen szegénységével.
Nem kell Afrikába menni, a huszonegyedik században alakul az alultáplált gyerekek tábora Magyarországon is. Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, a magyar újra besétált a saját vermébe. Olyan emberek változtatták, formálták át a vidék életét, akiknek halvány gőzük nem volt, hogy az átalakulás után mi következik. A falun élő embernél szorgalmasabbat nem találni a világon, sajnos a legnagyobb bombát vidéken robbantották fel. Nóri emlékezett még arra az időre, mikor Hortobágyon járva, már asszonyként hallotta, hogy a turizmus miatt bizonyos portákon disznót nem, csak legfeljebb negyven tyúkot lehetett tartani. Azt mondta akkor, ilyen nem lehet, a vidéki embert nem szabad leszoktatni az önellátásról, még a turizmus miatt sem. Emiatt is indult a sok vidéki ember a városokba dolgozni. Eljött az az idő, hogy falun sem a kertbe ment ki zöldségért, hanem reklámszatyorral sorba állt érte a boltban. Megszűnt a tradíció, ami apáról fiúra öröklődött, a vidéki gazdálkodás folytatása. A kiskertekben gaztenger, vagy jobb esetben pázsit, nem volt hangos a baromfiudvar se. Elvették a hitüket, amit őseiktől örököltek. Élhetetlen falvakban a munkanélküliség a szegénységgel karöltve sétált. Mivel nem folytatták az ősi hagyományt, így nem adták tovább a gyermekeiknek a tudományát. Tudatosan elfeledtették velük, hogy kincs van a birtokukban, a drága magyar föld, ami oly gazdag, hogy több ország népét is el tudná látni élelemmel. A hatalmas fejlődést sikerült elérni, egyre több gyerek éhezik. Segélyért áll sorba a munkanélküliség miatt a felnőtt dolgos korosztály. Feltört lakásokban meghúzódó hajléktalanoktól vitték a gyerekeket intézetekbe, szaggatták a szeretet láncait. Hibát hibára halmozott az ország. A legnagyobb hiba, hogy nem termelődött újra az a nemzedék, akik fel tudnák emelni a nemzetet olyan színvonalra, hogy benne újra a harmónia legyen az úr. A nyugat majmolása a modern kor guillotine lefejezi a nemzetet. A fejetlenség nem látóvá, nem hallóvá tesz mindenkit. Az élet legfontosabb dolgai maradnak el, a hazaszeretet, a szülői szeretet, a család szentsége ezzel együtt, a hit, a cél, a munka szeretete.
. Nóri azon tűnődött a második púpozott túrós csusza után, hová fér el az a sok ennivaló? Csak mikor felállt Tomi az asztaltól, szörnyedt el kigömbölyödő hasától.
– Na, Tomi, fér-e még beléd valami? – nevetett szörnyülködve a gyerekre.
– Mmit aadsz? – érdeklődött csillogó szemmel a kisfiú.
– Fogkefét, szappant, irány a fürdőszoba, ez a második menü… este van.
Tomi ijedten ment vele a vesztőhely felé.
– Mminek, nnem aakarok! – próbált dadogva egyezkedni.
Zuhogott a jó meleg víz a kádba, megrökönyödve nézte a sok vizet, hogy abba kell neki fürödni. A befogadóban már használniuk kellett a fogkefét, Tomi szerette is ezt a játékot, mert ő annak vette fel. Jó nagyot nyomott a fogkrémből a kefére, dörzsölte, habosította feketére szuvasodott fogait, aztán köpött. A gond csak az volt, hogy a vele szemben lévő tükörre, és nem a mosdókagylóban landoltak a célt tévesztett köpések. Pisti hangos röhögése még jobban inspirálta, hogy különböző mutatványait közkinccsé tegye. A fürdőszoba csatatérré változott, mintha földönkívüliek szállták volna meg. Pisti örökké fáradt, támaszkodó tulajdonságával remekelt. Ha már állhat, miért nem támaszkodhat? Így támasztotta le a polcot, a törölközőtartó falra szerelt két karját már az első este. Nagy nehezen ágyba dugta őket Nóri. Este még bement hozzájuk.
– Szoktatok-e imádkozni, ha igen, ne feledjétek az imát – ült le melléjük –, és mi elköszönünk egymástól esténként.
Pisti a magára húzott paplan alól dörmögött. - Mire való az, úgyse hallja meg az Isten.
- De meghallja, hidd el, már eddig is hallotta, azért vagy most itt nálam - méltatlankodott Nóri. Isten veletek lesz mindig, amíg a szívetekben szeretet van.
Jó éjszakát kívánt a két gyermeknek, még dolga volt, rendet kellett csinálni a hurrikán után. Este sokáig gondolkodott azon, hogy mi vár rá. Érezte, hogy mély az a kubik, amibe beleugrott, nem tud ebből a lyukból kimászni, csúszik az oldala. Újra összeszorult a gyomra, hogy ettől a naptól fenekestől felfordult a megszokott napi ritmus, ami uralkodott addig az otthonában.
– Mi lesz, ha...mi lesz, ha…– sorolgatta magában, mi jöhet még ezután? Nem csak róla volt szó, hanem a vér szerinti családjáról… egyre többet előtörtek benne a kérdések, amikre nem tudta a választ. Az Isten elkezdte az adakozást, adott neki olyan két gyereket, akik feladják majd a leckét napról napra.
Előre látta, hogy sok kár keletkezik a lakásban, a bútorokban, használati tárgyakban. Nincs értékrendjük, semmi se fontos számukra. Fogja- e bírni idegekkel, hol lesz a tolerancia határa? Nem is sejtette még a töredékét sem, mennyi megpróbáltatás vár rá, hónapról hónapra, évről, évre.
Amin először kiakadt, megjelentek a hangyák a házban mindenütt.
Folyamatos hangyairtás következett, Nórika mindenfelé eldugdosott ételmaradékokkal találkozott, hol a szekrényben a ruhák között, hol az asztalfiókban, vagy az ágyneműtartóban. Megelégelte. Mielőtt elindultak óvodába, iskolába, kivette a kekszes zacskót a kis gatyák közül.

 – Na, idefigyelj kis Manó, most én ezt a zacskót veled együtt elviszem a kamrába és eltesszük.
Tomika szemeiben az aggodalom a félelemmel keveredett .

– Vvalakki elvviszi – suttogta.
– Becsületszót adok, hogy itt lesz, mikor hazaérsz, na, induljunk, szalad az idő – mondta Nórika ellentmondást nem tűrő hangon.
Mikor hazahozta az oviból a gyereket, Tomi első útja a kamra volt, lázasan kereste a kekszét.
– Mamii, iit vvan – hozta boldogan a megtalált kincset – neem vvitték el!
– No hiszel már a becsületszóban fiam?– nézett rá mosolyogva Nóri.
Azt hitte, majd minden kis keréknyom odatalál a sáros úton a nagy keréknyomba. Később már rájött, hatalmasat tévedett, a berögzült gyermekkori félelmek halálig tartanak, talán még azon is túl. Az ételdugdosás még hagyján, de ezzel egy időben, a szobában hulladék hegyek nőttek. Szisztematikusan, és gondosan válogatott kacatok népesítették be a két fiú életterét.
Nóri tehetetlenül szemlélte a halmozást, a ház lassan olyan lett, mint egy hulladékgyűjtő kuka.

Radnóti Miklós: ÉJSZAKA

 

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,

alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

1942

Vérkötelék

Egy baleset miatt forgalmi dugóba kerültek amikor Ferenccel az elhelyezési tárgyalásra igyekeztek. Hamarabb indultak megszokásból, bekalkulálták minden utazásnál, hogy történhet váratlan esemény az úton. Sokat várakoztak, eltelt legalább egy óra mire tovább engedték őket. A két fiút is autóval szállították a városi Gyámhivatalhoz, ugyanazzal a sofőrrel utaztak aki bevitte őket faluról. Az anyjuk várta őket az épület előtt. Pisti és Tomi leülhetett vele a parkban a padra beszélgetni.
A késő őszi nap erőlködve küldte a melegét a felébredt városra. A gondozók arrébb álltak kicsit a családtól, hagyták őket, had beszélgessenek nyugodtan.
A nagydarab intézeti sofőr hangos előadásba kezdett, élvezte, hogy a hangja betölti a teret, jókat derültek a többiek rajta.
A két gyerek komoly arccal kuporgott az anya mellett a padon. Az asszonyból áradt az ápolatlanság bűze és a dohányszag. Besárgult fogai közül sziszegve ömlött kifelé az elkeseredés. Néha hátrasimította a szemébe hulló zsíros vöröses haját. Pisti nézte az anyját szótlanul. Sajnálta, hogy nem tud rajta segíteni.
A bejárati nagy ajtóban megjelent egy hivatali ember, intett feléjük, kezdődik a tárgyalásuk.
Tomi akkor furcsamód rosszul lett. Míg mentek az iroda felé, végig hányt mindent a folyosón. Kapaszkodott az anyjába görnyedten, fogta a gyomrát, szeméből folytak a könnyek. Az előadó végig simította a homlokát.
– Ez a gyerek lázas. Mióta beteg?
A két kísérő értetlenül nézte Tomit, hiszen mikor elindultak nem volt semmi baja.
Próbáltak segíteni, kapott gyógyszert, vizes ruhát tettek a homlokára.
Senki nem értette, hogy egyik pillanatról a másikra mi történt a gyerekkel. Kint a lócán még vidáman lóbálta a lábát, önfeledten vigyorgott az anyjára. Talán csak jól leplezte a belső feszültségét, ami lázrózsákkal adta tudtul a külvilágnak, hogy baj van, valami olyan történik, amitől fél. Nagyon fél.
A lépcsőzéstől lihegve megérkezett Nóri és Ferenc. Megálltak, nézték a vergődő gyereket. Tomi észrevette, még hangosabban kezdett el sírni.
– Aazt hhittem, hogy nnem jjössz eel! – kiabált feléje és izgatottan megrángatta a hozzáhajló nő ruháját.
– Én még soha nem csaptam be senkit, csak késtem, tudod, nagy volt a forgalom – védekezett Nóri meglepődve a számon kérő hangtól.
Tomi lassan megnyugodott, de bogárszemeivel folyton követte Nórit, mintha attól félne, hogy eltűnhet örökre a szeme elől.
Ott találkozott az anyával először, odalépett hozzá. Bemutatkozott.
– Remélem, minden jóra fordul, hamar talpra áll, és haza viheti majd a gyerekeit – mondta vigasztalón a kisírt szemű asszonynak. Akkorra már tudta, hogy nem szenvedélybeteg, csak nagyon szegény. Elmodták neki, hogy a szegénysége a legkisebb baj, az asszony nagyon labilis, életvitelt folytatni nem tudó személyiség.
– Nem tudom őket ellátni – szipogott az anya.
– Vigyázok rájuk – nyugtatta meg Nóri. – Most csak az legyen a fontos, hogy találjon munkát. – megsimogatta Tomika arcát.
Az anya féltékenyen rántotta magához a gyereket.
– Nemsoká' rendbe jövök, hallottátok? Viszlek haza benneteket, csak munkát keresek! – mondta nekik hangosan, hogy mindenki jól hallja.
Nóri átérezte a fájdalmát, ismerte az emberi tehetetlenséget, ő is átélte sokszor, ha akarata ellenére mások irányították az életét. Az övét, amiről mindig azt gondolta, senkinek nincs joga beleszólni, mert csak ő élheti le, neki adták, neki lehetne rendelkezni fölötte.
Az sors nagyon kegyetlen tud lenni, béklyót vet a legmélyebb szeretetre, és ítélkezik. De lehet, hogy hamis illúzió, hogy ráfogunk mindent a sorsra -- Neki ez jutott, viselje hát -- Közben nem az élet, a körülmény az anyagiak döntenek a sorsáról. Ennek az asszonynak sincs joga úgy élni, ahogy megálmodta, mert kilóg a sorból, kisodródott a periféria szélére. Ki segít rajta? Az a segítség, hogy elveszik a gyerekétHogy ő mit érez, milyen lelki fájdalmon esik át, az senkit nem érdekel?Aki ezeket a törvényeket hozta, volt e hasonló élethelyzetben? Tudott e nulláról startolni úgy, hogy minden tökéletesen helyre tudott állítani az életében, méghozzá gyorsan?
Kicsorbult fejszével verik szét a vérkötelékeket, szaggatják a feltétel nélküli szeretet láncait. Ez az asszony nem volt szenvedélybeteg, csak segítségre szorult, segítségre, hogy maradjon családja. Törődést igényelt volna, nem egy fejszecsapást, ami szétdarabolja az életét visszafordíthatatlanul. Ha rájöttek, hogy mi a probléma, akkor megoldást kellett volna keresni. Életvitelt folytatni nem tudó személyiség. Az is lehet, hogy nem fogadná el a segítséget.
Akkor látta Pisti összeszűkült szemében a kétségbeesést. Megértette mi okozza a fiú befordulását.
Nóri szomorúan nézte az anya búcsúzását a gyerekeitől. Pisti nagy kék szemei alá az álmatlanság, a fáradság mély karikákat rajzolt. Tágra nyílt szemekkel, meredten nézte egyetlen szó nélkül a jajgató anyját. Később se szólalt meg, csak elfordult tőle, indult a kijárat felé. Nóriban bevésődött ez a jelenet örökre, amit nem tudott soha kitörölni a lelkéből az idő.
Pisti tisztán látta a jövőbeni életét akkor. Lemondott az anyjáról.
Az asszony lehajtott fejjel ment a fiai után.
Tomi hozzátapadt Nóri szoknyájához, gondterhelten baktatott mellette. Odanyújtotta a kezét amikor a lépcsőkhöz értek.
– Segítek, el ne ess, fogd meg a kezem.
Kézen fogva mentek ezután az autóig, Tomi kézszorításából megérezte mennyire szorong és fél.
Az anyjuk ott maradt egyedül. Állt az út szélén, nézett utánuk üres, hitevesztett szemmel.
Elment a két gyereke egy idegennel.
Az ő két gyereke egy idegennel, és Isten nem volt sehol, hogy közbeavatkozzon!
Olyanná vált, mint egy kóbor kutya az árok szélén, akitől elvették a kölykeit. Vinnyogva sírdogált az úton ácsorogva jó darabig.
Hazafelé Tomi elaludt. Meggyötört kis arca kisimult az álom alatt. Pisti érdeklődve figyelte merre mennek az új otthon felé, élvezte a kocsi sebességét, elfeledkezve a külvilágról, autóvá változott, és hangos berregéssel vette a kanyarokat.
– Brrr .Zzzz. Brrr.
Tudta, hogy Pisti tízéves, de akkor azt hitte, egy kis óvodás ül mellette.
Lili nyitotta a nagykaput mikor hazaértek. Az asszony ébresztgette Tomit, aki ijedten riadt a nyálcsorgató álmából. Álmosan pislogott, szemlélődött.
Pisti kiugrott a kerti gyepre, pont szemben Lilivel.
– Szia, én Lili vagyok – nyújtotta a kezét a kislány.
Pisti zavarában csak nyelt egy nagyot, de szemmel láthatóan nem kifogásolta a helyet, ahová került.
– Hátő, engem meg Pistinek hívnak – mutatkozott be végül.
Tomi teljesen felébredt, kerge birka módjára kezdte a rohangálását, végig a nagy kerten, át a gyümölcsösbe, a cicák alig tudtak az ámokfutó elől elmenekülni. Nagyon tetszett neki a nagy udvar. Csak akkor hagyta abba a felfedező rohamot, mikor Nóri kiszólt az ebédlő ajtaján.
– Aki éhes az siessen asztalhoz, de gyorsan, mert kihűl az ebéd!
Mint a villám, ott termett a semmiből.
Nóri és a párja, akkor láttak először életükben olyan evést, amit inkább zabálásnak lehetett nevezni, ha helyes kifejezést szerettek volna rá használni..
Megrökönyödve figyelték, hogyan tömik a szájukba a nagykanál tésztákat és nyelik lefelé minden rágás nélkül, szinte fuldokolva. Mintha attól félnének, valaki elveszi tőlük. Vagy csak attól féltek, hogy Nóri rájuk szól.
– Letelt az idő, kanalat letenni!

Jagos István Róbert (szent) Estékre

...és a szavakat felmagasztaljuk,
ahogy az emlékeket, tetteket,
a csikkeket ma nem dobjuk el,
s füstben szövünk szívből fent terveket.

Mosolygunk a tegnapi haragra,
és mosolygunk a holnapi gyászra.
Szemeinkben felhőbe zárt líra
- csókot lehel a sosem létezett lányra.

Kezeket nyújtunk, remegő kezeket.
Talán a hideg, vagy az izgalom teszi:
amit Isten egyszer odaadott,
azt ember, állat, többé el nem veszi.

Mégis, ahogy letelnek a napok,
mintha valami fenségest vesztenénk.
A csikkeket újra eldobálva
tör ránk a gyűlölet és a rettegés.

Sorrendiség

Csikorgott a februári hideg amikor váratlanul meglátogatta Nórit a gyermekvédelemtől az igazgató. Rutin ellenőrzésre gondolt amikor meglátta. Kedves mosolyú magas középkorú nő volt, először Lilivel beszélgetett, aztán Nórihoz fordult és elmondta a jövetelének az okát. 

– Arra gondoltunk a kollégákkal, hogy alkalmas lennél hivatásos nevelőszülőnek. Mit szólsz hozzá? Elvállalod? 

Ferenc elkomorodott. Nem leplezte az aggodalmát.
– Akkor már nem mi döntjük el, hogy ki kerül a családba? Bárki, akinek hely kell gyorsan, mondjuk cigánygyerek is?
Az igazgató értette a kérdés súlyát, őszintén válaszolt rá.
– Igen, nyolc gyermeklétszámig lehet befogadni, ha gyorsan kell elhelyezni, elsősorban a hivatásoshoz kerülnek. Ne felejtsük el, hogy ezért jár is valami, tisztességes fizetés és a végén nyugdíj. A kérdésére válaszolva, igen kihelyezhetünk roma származásút is. De nincs ugye diszkrimináció a családban? Mert az nem tudjuk tolerálni.
– Nincs a részemről kizáró ok a cigányság ellen, akik dolgoznak becsületesen, azok ellen nincs, de... jól van... nem én döntök! Idegesen felállt az asztal mellől, elnézést kérve kiment a szobából.
Nóri sem tudott válaszolni azonnal a felkérésre, megköszönte a bizalmat, de gondolkodási időt kért. Már akkor abban a pillanatban átvillant rajta, ha elvállalja a megszerzett nyugodt élete fenekestől fel fog fordulni. Nyolc gyerek nagy kihívás.
Sose jutott eszébe addig, hogy több gyereket hozzon ki az Intézetből, úgy gondolta, elég egy, legfeljebb kettő, hisz tudta, hogy minden gyermek egy felnőtt törődését igényli. Ahhoz, hogy meg tudja érteni a megbolydult lelküket idő és türelem kell. Nem darabolhatja ezer felé magát. Na, meg ott volt a saját családja, velük is törődni kellett. Elhúzták előtte a mézesmadzagot. Biztos megélhetés és nyugdíj. Reggelig gondolkodott, azután másnap délután felhívta az Igazgatót, igent mondott. Nyugdíj, varázsszó, ami elgyengítette. Nem volt falun munkahely és a hagyományos nevelőszülőknek dolgozni kellett, mint egy normális családban. Ferenc nem örült a döntésnek.

-- Annyi terhet cipelsz a válladon és most még rakod a többit a tetejére. Mást kell kitalálni, nem igaz, hogy nincs más megoldás, hogy öregségedre jogosult legyél az ellátásra. 

Tudta, hogy igaza van. Féltette Lilit is, mert olyan időszakban volt, amikor teljes figyelmet igényelt az iskolai problémái miatt. Mégis másként döntött, a jó ég tudja miért, nem csak az öregkori nyugdíj motiválta, valami nagyszerű életcélt látott maga előtt kibontakozni. Egy csodálatos képet, amiben ő egy angyal, aki megmenti, segíti a bajba jutott kis árvákat. Ferenc végül kényszeredetten jóváhagyta a döntését.

 – Te tudod, mit bírsz el, na meg a nyugdíj, az jó lesz ha megöregszel. 

Aláírta a hivatalos papírokat. Egy hónap se telt el, amikor szóltak, menjen be az Intézetbe és ismerkedjek meg két fiúval, akiket hozzá szeretnének kihelyezni. Lilivel megbeszélte, hogy elképzelhetően bővül a család két fiúval. Nem látszott boldognak. Amikor az első látogatásról hazament, Lili kíváncsian kérdezgette. 

– Na, milyenek a fiúk, meséljél már!

– Hát nem is tudom, csodabogarak, – sóhajtott fel eléggé bizonytalanul. – Emlékszel a filmre, amit néztünk, Az Istenek a fejükre estek- re, abban volt egy busman, aki végig rohangálta a filmet egy kólásüveggel. Ilyen kis busmant ismertem meg ma. Nem tud beszélni, csak klappog... csak a szemei... – elhallgatott, mert félt elmesélni mit látott. 

– Folytasd már, mi a baj? – követelődzött Lili.

 – A tejfogai feketére ki vannak rohadva, nagy hasa van, ceruza lábai, a fekete haja összevissza nyirkálva, mit mondjak, csodabogár. Valami nagyon nem stimmel körülötte. A testvére is érdekes, fura szerzet. 

– És mégis haza akarod hozni őket? – ámult el Lili.

– Ez nem kérdés, igen, haza. Itt a helyük. Már holnap készítem a szobájukat. Eleget szenvedtek, érzem, hogy nagy a baj náluk. 

Öröm helyett mély szomorúságot érzett legbelül ahogy visszagondolt rájuk. Lili aggódva figyelte mert észrevette, hogy nehezen hozta meg Nóri a döntést. – Nekem muszáj őket szeretni?

Elcsodálkozott a kérdésen. Mielőtt felelt, önmagának is feltette ugyanazt a kérdést. Tényleg, hogy is van ez a szeretettel? Egy nevelő tud úgy életteret adni a saját otthonában, ha nem alakul ki benne szimpátia, szeretet? Ez itt nem lakásotthon, ez itt, az ő otthona, a magánszférája, ami tele van kiskorától gyűjtögetett emlékekkel, a kis csipketerítők, a hímzett párnák, a könyvei, a rajzai, hóbortjai emléktára. Holnaptól ez a világ megszűnik, átvonul rajta egy tornádó, ami szétbontja az idillt. A ház csendje megszűnik, a meditációk elmaradnak, át kell értékelni a sorrendiséget, a fontossági sorrendet. Átértékelte. Látta a lelki szemeivel, hogy ott kullog a sor végén a családja. Rájuk jut e majd elég ideje? – Majd megoldja, hogy ne legyen baj! – nyugtatta magát, mert erősen élt benne, hogy Isten erre a feladatra tartotta életben.

– Nem muszáj Lilike, szeretni sose muszáj, de elfogadni, segíteni őket igen. Lehet, hogy csak megkedveled őket, nekik az is elég most. Lili elvonult a kuckójába, de elő-előjött újabb kérdésekkel.

– Nagyon buták, anyu, milyen a hajuk színe? Miért kerültek be, azért amiért én? Alig győzött válaszolni. Elmondták neki a bekerülésük előzményeit, de a két gyerek jellemét nem volt idje megismerni. Az első találkozás élt benne elevenen. A két fiú, mint a tűz és víz, a kicsi sötét, tépett hajú, az idősebb csigába göndörödő, szőkés barna hajú, nagy kék szemekkel. Ültek az ágy szélén, mint két megriadt veréb a rőzsecsomó tetején.

– Keresek én itt két nagyfiút, Pistit meg Tomit, hozzájuk jöttem látogatóba – próbálta megtörni a várakozó csendet ami fogadta amikor belépett hozzájuk a szobába.

Összenéztek a tekintetükkel kommunikáltak egymással, talán arról, hogy ez az asszony akiről beszélt a gondozó. Tomi billegett izgatottan az ágy szélén.

– Mi vagyunk azok, asziszem... – szólalt meg tétován Pisti.

Tomi idegesen felugrott, elkezdett fel-alá rohangálni közben érthetetlen hangokat adott ki magából. Nézte egy darabig, hátha elfárad és lenyugszik. De nem fáradt el. Pistivel kezdett el beszélgetni, vagy helyesebben beszélt hozzá. A fiú némaságba burkolódzott, nagy kék szemeivel pislogás nélkül figyelt rá. Felmondta a kötelező mantrát, hogy honnan utazott oda, hol lakik, mesélt a családról. Tomi rohangált, mint egy eszelős. Kellemetlen perceket élt át, kinyitotta a táskáját, odaadta nekik az édességeket. Nem nyúlt egyik sem a csokihoz. Nem kísérletezett tovább, felállt, elbúcsúzott tőlük. Az ajtóhoz érve még visszaszólt.

– Vigyázz magadra Tomi, ne olyan sebesen futkározz, még összetöröd magad!

Mielőtt elhagyta a befogadó otthont bement az otthonvezetőhöz

.-- Nagyon sajnálom Mariann, de nagy ellenállást közvetítenek felém.

-- Adj nekik időt Nórika. Legyél türelmes.

Két nap múlva újra meglátogatta őket. Angéla az egyik gondozó elébe ment és odasúgta.

– Jó hogy itt vagy, úgy látszik mégis várnak a fiúk. 

-- Nagyon jó hír. Köszönöm.

Tényleg örült, egész úton azon hezitált, hogy értelmetlen erőlködés ez az ismerkedés. Az első benyomás mindent eldönt, azután vagy működik vagy nem.

– Na, ugye, nem hívtatok, de én eljöttem! – köszönt rájuk nevetve mikor belépett a szobájuk ajtaján. – Remélem, jól vagytok?
Aznap elkezdődött köztük egyfajta kommunikáció. Vitt sok fényképeket, magyarázta melyiken mit láthatnak. Jó ötletnek bizonyult, segítettek a képek oldani a bizalmatlanságukat. Tomi is lelassított a körözésben, sandán meg-megnézett egy fotót, de mintha kiszabott kilométert kellene teljesítenie, újra és újra kezdte a maratoni keringést a szobába.
Sürgette az idő, nem tudott velük sokáig lenni.

– Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Szeretném, ha hozzám költöznétek arra az időre míg anyukátok helyzete jóra fordul. Jövő héten találkozunk az elhelyezésin. Ott lesz anyukátok is, tudtok vele is találkozni. Majd ott megbeszélünk mindent. Rendben? – mosolyogva megcirógatta Tomi kócos fejét.– Egyedi frizurád van, ki a fodrászod?

– Az anyám – morgott Pisti halkan – nincs nekünk fodrászunk. Sose tellett rá.

Katerina Forest: Ím itt az ember

Szürke rongytakaróba bújt a nap
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.

Tajtékzó hullámon olajfolt, ring
mint halotti lepel, már nem int
feléd , nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.

Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket

Ím itt az ember, ki pusztít, nem teremt
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se felel.

Menj vissza a lepra telepre!

Lilike és Nóri élték az összeszokás az együttélés időszakát. Lili rendszeretete a nullával volt egyenlő. Szerencsére nem az a típus volt Nóri, aki epilepsziás görcsrohamot kapott, ha a csipketerítő egy centiméterrel arrébb volt leterítve. Sőt, kimondottan szerette, ha látszott a lakásban, hogy élnek benne. A józan ész határain belül voltak elvárásai, soha nem hagyta másnapra amit aznap meg tudott csinálni. Az este mindig úgy érte, hogy rend volt a konyhában, fürdőszobában. Ismerte Lili múltját, nem volt felkészületlen, mégis a szívbajt kerülgette eleinte. Lili boldog volt, folyton rohant ki az udvarra, aztán be a házban, dübörgött utána a becsapódó ajtó, amit mindig nyitva hagyott. Nóri türelmesen tanította az élet fontos dolgaira. Hogyan kell fogat mosni, miért kell mindennap fürödni, illő a sötét hajzuhatagot megfésülni. Lili boldogan rendezgette kicsi szobáját, amiben egyre több kincset gyűjtött össze. Játszott, de mindent széthagyott maga után, Nóri meg kénytelen volt pakolt utána, amikor már az ajtón se tudott bemenni hozzá.
Lilinek nem voltak nagy igényei, egyszerű dolgok tették napról napra boldoggá. Amikor a papa kenyérért ment a pékségbe, neki külön vett egy illatozó friss cipót. Ilyenkor elvonult, senkivel se tárgyalt, míg mind meg nem ette az egészet. Ha megkérdezték tőle, mi legyen az ebéd, sokáig mondta csillogó szemmel:
– Csirkeláb pörkölt.
Nóri ezért sokáig még szülinapra is megfőzte a sok finomság mellé, míg egy nap Lilike figyelmeztette – Jól van már anyu, elég a kirántott husi magában, ne főzz csirkelábat!
Ferenc örült a legjobban a hírnek, nem kellett a továbbiakban a húsboltban magyarázkodni.
– Sok a cica, kezét csókolom, van csirkeláb?
Az otthoni élet nagyon megváltozott Lili érkezésével, sokszor volt különleges nap ami színessé tette a hétköznapjaikat. Nóri és Ferenc órákat duruzsoltak, hogyan segítsenek a kis kelekótyán úgy, hogy ne érezze tehernek a sok útmutatást.
Egyben rájöttek arra is, hogy a figyelem középpontjába kerültek: a falu felfigyelt rájuk, ki az a kislány, akit mindennap kísérgetnek az iskolába?
Figyelniük kellett minden részletre, jobban mint az édes családoknál. Sok segítséget kaptak az Intézettől, kiváltkép Lili kijelölt hivatásos gyámjától, ő volt számukra a biztos pont, akire mindenben lehetett számítani. Eljött az a nap is, hogy Lili bejelentette, nem kell kísérgetni az iskolába.

Lilinek az anyák napi őszintesége, nem várt hatást váltott ki.
Szegény kislány akkor még naivan azt hitte, bízhat a frissen szerzett barátokban. De nem így történt. Lilitől elfordultak az osztálytársai, akiket eddig barátoknak hitt, összesúgtak a háta mögött.
Megérezte, hogy baj van, megpróbálta visszahódítani őket. Sok cukorkát vett a zsebpénzén, osztogatta. Somfordált utánuk, mint egy kiskutya. Rájött idővel, hogy ki az aki ellene hangolja a többit. Bezzeg gyerek volt az osztályban és természetesen osztályelső, a rajz tanár lánya.
Az anyák napja után egyik napról a másik napra lett Liliből célpont. Szövetkeztek ellene Bezzegke hívei, mindennap borsot törtek az orra alá. Lilike jegyei romlottak, már nem volt olyan lelkes. Otthon sokat panaszkodott.
– Fáj a gyomrom anyu, nem akarok iskolába menni!
Nóri elvitte orvoshoz. Egy hétig otthon pihent. Újra elindult iskolába, újra beteg lett. Nóri felhívta az osztályfőnököt, hogy nézzen utána, valami nincs rendben Lilike körül, nem tudja mire vélni ezt a nagy változást.
Lili segített megoldani a gordiuszi csomót. Egyik nap sírva ment haza.
– Engem már nem szeretnek, mert megmondtam az igazat! Ma azt kiabálták utánam, hogy leprás vagyok, menjek vissza a lepratelepre! – kiabálta, közben hullottak a könnyei – Minden gyerek gonosz, nem akarok ebbe az iskolába járni!
Vigasztalni se lehetett, elhárított minden közeledést. Nóri felhívta az egyik szülői munkaközösségi tagot, akit jól ismert, hogy tud-e valamit a gyerekekről, mi zajlik most az iskolában? Az értetlenül hallgatta Nóri kétségbeesését. Végül megígérte, hogy megpróbál utána járni a dolognak.
Másnap hívta is telefonon.
– Holnap este rendkívüli szülőértekezlet lesz Nórikám, szülőkkel, gyerekekkel. Megbeszéljük közösen, mi a baj, mi történt köztük, ez így lesz tisztességes. Már leszerveztük a tanító nénivel.
Lili félve indult a szülői értekezletre. Nóri meggyőzte, hogy fontos ott lennie, nem alázhatják olyanért, amit nem ő követett el. Ő nem hibás a sorsáért, ő még gyerek.
Mindenki ott volt, szülők, gyerekek. A tanító néni megkérte őket, hogy üljenek le körbe, hogy lássák egymást. Elmondta, hogy miért hívta össze a rendhagyó szülői értekezletet, azután a gyerekek felé fordult.
– Addig nem megyünk innen haza, amig nem látunk tisztán. Addig amíg nem mondjátok el, hogy hírtelen mi bajotok lett Lilikével? A nevelőanyukája jelezte, hogy kiközösítettétek.
Bezzegke talpnyalói sorra elkezdték a vádakat.
– Hazudott nekünk! – szólt be az egyik cigány kislány.
– Affekta! – kiabált a másik.
– Mindenkinél okosabbnak tartja magát! – hallatszott hátulról.
– Tudálékos majom, pedig részeges az anyja – röhögött fel egy másik hang mellette.
– Játssza a fejét, pedig csak egy állami gondozott! – szólt be egy fiú, nem akart kimaradni a brancsból.
Ez már sok volt Nórinak, már szólni akart, de Lili megelőzte. Felállt a székéről és körbenézett a vádlóin, mindent egy lapra tett fel. Már nem érdekelte, hogy örökre elveszíti mindnek a barátságát.
– Lehet, hogy játszom a fejem, de ez csak azóta baj, mióta tudjátok az igazat! Én nem tehetek róla, hogy állami gondozott vagyok. Az anyám tehet róla! Ti nem vagytok igazi barátok, már sohase lesztek! El akartam menni ebből az iskolából, de nem megyek, azért se, csak hagyjatok békén! – a hangja a végén már sírásba csuklott.
A szülők szomorúan hallgatták, volt aki lehajtotta a fejét, volt aki szúrós szemmel nézte a saját gyerekét, hitetlenkedve, képtelen volt elhinni hogy  gyermeki gonoszság uralkodik benne.

A teremben végül kivétel nélkül minden szülő elítélte ahogy Lilivel bántak. A tanítónő felkérte az osztályt, hogy aki benne volt a kiközösítésben egyenként kérjen bocsánatot.
– Szégyelljétek magatokat, hogy a bizalomra ilyen reakcióval válaszoltatok. Megértelek Lili, hogy el vagy keseredve, én is el lettem volna a helyedben. A barátság nem csak a jó helyzetekben erős, hanem a rosszban is, sőt akkor mutatkozik meg igazán, ki is az igaz barát. Na, rajta, ki lesz az első?
Kényszeredett bocsánatkérés után vége lett a találkozónak. De ez már Lili lelkét nem tette helyre, eltört, kettétört a kapocs köztük kijavíthatatlanul.
Lili elhúzódott tőlük, egyedül maradt. Még ha közeledtek felé, akkor se bízott meg egyikben sem, mosolyogva hárított és nem avatkozott az osztály mindennapi életébe. Minden erejét a tanulásra összpontosította, eldöntötte, hogy sokra viszi az életben. El akart jutni az egyetemig.

Baranyi Ferenc : Hozzájuk menni

 

Oly könnyű volt az est és oly nehéz most

a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,

akárha fennen berregő borúval

repülőgép szállana könnyű szélben…

Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón

kicsinyeit szólítva réce kószált,

megmotozván az abrak-törmeléket,

amit hántáskor otthagyott a jószág,

a frissenvágott széna illatától

dalos mámorba bódultak a tücskök,

a kakukfű-borított árokparton

cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,

a szundikáló, messzi gulyarétről

parasztszekéren érkezett az este,

vacka felé cihelődött a nap már,

a dombok mögé fáradtan hevert le,

és Bokros bácsi lassú mozdulattal

pára-homályos poharakba töltött,

komoly szóval nemesre szégyenített,

hogy az ég alja is belevöröslött.

Hozzájuk kéne menni. Évek óta

a törpe gondok mákonyában élek,

zsúfoltságában tetszelgő világom

benépesítik “fontos” semmiségek,

már évek óta ócska kis pribékek

lényegtelen ütésein borongok,

vagy vélt barátok vállveregetése

miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,

már úgy vagyok, mint pille-nők körében

magát fölös fölénnyel kellető hím,

miközben szégyenítő szél süvölt át

üres szívem kietlen jégmezőin,

hozzájuk kéne menni, teljes esték

nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,

s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól

bátran telis-telire részegülni,

olyan gondokkal gazdagodni náluk,

mikért méltó a töprengés, a méreg,

s olyan hitet kérni útravalóul

mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,

hozzájuk kéne menni, visszakapni

mindazt, amivel egykor elbocsátott

a falvak népe, rám is bízva gondját,

hogy tisztességgel adjak róla számot.