Translate

2024. január 14., vasárnap

Látó

 


Sára leült a laptopja elé, arra gondolt utánanéz az éjszakai rémálmának, bízott benne, hogy talál egy kézzelfogható magyarázatot.

Beírta a keresőszavakat: szellem, lelkek, kísértet. Játszott az egérrel, fel-alá. Megakadt a szeme egy mondaton: Visszajáró lelkek. Megnyitotta az oldalt és elmélyülten olvasta. Összerezzent mikor a telefon megcsörrent mellette. Ki a csuda keresheti, csak nem Benjámin? A gondolatától is ideges lett. Mikor látta, hogy Róza hívta, megnyugodott. Hogy juthatott eszébe Benjámin, miért is hívná, megmondta, hogy ő már nem fogja többet hívni! Felvette a telefont.

– Gyere este a Rubinba, összejön a banda a te kedvedért, csak Gergő meg Anna nem tud jönni. Gergőt ki se lehet az odújából mozdítani, ma éjjel robog el a Föld mellett egy szikladarab. Csak azt nem tudtam nekik megmondani, hogy mi a hézag nálad, azaz mitől akadtál ki annyira.

– A szellemektől– válaszolt bizonytalan hangon Sára.

– Micsoda? Na, ilyenről se dumcsiztunk még! Mindegy. Akkor találkozunk! – tette le Róza álmélkodva a telefont.

A baráti kör fontos lett Sára számára az első naptól kezdve. Most is remélte, hogy kézzelfogható magyarázatot kap tőlük úgy, hogy közben nem gúnyolják ki, nem röhögik körbe. Másnak ezt a hihetetlen történetet nem merte volna elmesélni. Tudta, hogy Zsolt nyitott az ezoterika felé, sokat kutat ebben a témakörben.

Farmerba bújt és a kényelmes sportcipőjébe. Felvette a fehér prémgallérú dzsekijét. Mielőtt elindult, megnézte magát a tükörben. Megállapította, hogy elkelne Róza kilónyi sminkjének legalább a fele az arcára. Úgy nézett ki, mint aki egy hete nem aludta ki magát. A szeme alatt sötét árnyat festett a kimerültség. A hajából gyors mozdulatokkal modern kis kontyot formázott, majd megtűzte egy csattal. Míg ment a találkozóhelyre, azon vette magát észre, hogy újra Benjáminnál kötnek ki a gondolatai. Sajnálta a férfit, mi lesz most vele, magára maradt teljesen.

Maga elé képzelte az arcát, a hangját, ami nem is volt olyan nehéz, az életének a részévé vált lassan a férfi. A legrosszabb érzése az utolsó találkozásuk óta semmit nem változott. A férfi körül nincs rendben valami. Valami történni fog vele, valami nagyon rossz. Karola tudta, csak nem beszélt róla.

Korán odaért a Rubinba, ismerősként köszönt a pincérnőnek, aki mosolyogva fogadta és mutatott a törzshely felé, hogy már van ott valaki.

– Szia Sára! Mi az a fontos, ami miatt rendkívülit tartunk? – hallotta Zalán gunyoros hangját a háta mögül.

– Szia! Ne haragudj... szóval, lehet te, mint orvos kinevetsz, biztos nem hiszel abból el semmit, amiért idehívtalak benneteket. Talán jobb lett volna, ha most kimaradsz az egészből.

– Miről van szó? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Zsolt, aki közben megérkezett.

– A szellemekről.

A két férfi ledöbbent egy pillanatra és hitetlenkedve néztek a lányra.

– Ugye ugratsz, hogy emiatt hagytam félbe a meccset? – komolyodott el Zalán, nem titkolva a csalódását – Azt hittem most jelented be, hogy teljesen odavagy értem.

– Jól van, nincs semmi baj, mesélj kislány! – tette a vállára a kezét Zsolt. – Ülj ide mellém.

– Mondtam, ha akarsz, elmehetsz, tudom, hogy te az egész sztorin csak nevetni fogsz! – próbálta távozásra bírni Zalánt, de a doki úgy döntött, hogy marad.

– Azért se tágítok barátnőm, ha már kimozdítottál a tévé elől!

– Tőlem maradhatsz, csak ne mondj véleményt, a tied ugyanis előre tudom.

– Hallgatunk, nyugodj meg! – húzta közelebb a székét Zsolt.

Sára belefogott a történetébe, percről percre mindent elmondott, ami az elmúlt napokban történt vele. Közben megérkezett Róza és Kátya. Nem szakították meg az előadását, biccentettek köszönésként és csendben leültek az asztal mellé. Róza szája nyitva maradt, úgy hallgatta Sárát.

– Az a nő, akit elvitt tőlünk a mentő? Hogy keveredtél ebbe a rémtörténetbe?

– Nem tudom. Mintha irányítaná valami vagy valaki az életem. Szóval mondjatok valamit, mi történik velem?

Csend lett, senki nem válaszolt a kérdésére, csak hitetlenkedve néztek rá.

– Szóval meghibbantam? Ezt jelenti a nagy hallgatás?

– Nincs itt semmi különös. A halálközeli állapotban Karola látó lett, te meg médium! – törte meg végre a hallgatást Zsolt.

– Viccelsz?

– Nem! Ez az igazság – Zsoltból dőlt az információ.

– A tudományos parapszichológia a látnoki képességet a következő módon írja le: az ember és környezete között olyan kölcsönhatások alakulnak ki, amelyek nem magyarázhatók a jelenleg ismert fizikai törvényekkel. Nem beszélek most a telepátiáról, ami gondolatok érzékelése, valamint azok olvasása, bár kissé becsúszik a témába, inkább idevaló téma a távolbalátás. Tudomásszerzés a nem látható dolgokról és azok észleléséről, ezt érzékszerveken túli érzékelésnek nevezzük. De mégse... Karola jövőbe látó lett. Tudomást szerzett jövőbeli eseményekről, amik még nem következtek be, de megvalósulnak – folytatta Zsolt – a parapszichológiai értelemben vett látnoki erő az emberi szellemnek olyan képessége, amely semmiféle természetfeletti beavatkozást nem tételez fel. Ugyanakkor lehetővé teszi a látó, érzékelő személy számára, hogy egy másik emberrel kapcsolatban olyan dolgokat tapasztaljon, amelyek a múltban, jelenben és a jövőben léteznek, tehát megtörténtek a múltban, vagy létrejönnek a jövőben.

– Mond el értelmesebben, nem értem!

– Karola, mikor veled kapcsolatba került, rálátott a jövőre. És téged látott benne.

– Engem? Miért engem? Előtte soha nem találkoztunk, csak ott a bankban egyszer. Miért pont engem? Beszélj, kérlek! – könyörgött Sára.

– Ne ijedj meg attól, amit mondok. A látó képes a láthatatlanban létező dolgokat érzékelni. Számára ilyenkor nem létezik a tér és az idő. Ezt egy más tudatállapot létrehozásával képes használni, ebben a más állapotban tud a térben és az időben tetszése szerint szabadon mozogni. És, bármennyire hihetetlen, valós információkat közöl. Karola információit a gyerekek jövője motiválta. És ebben a felfokozott tudatállapotban meglátta a gyermekei jövőjét. A tudata kinyílt a jövőre, és közölni akarta veled, amit már ő tisztán látott. Hogy te vagy az, aki a gyermekek támasza leszel, miután ő meghal.

– Ne viccelj Zsolt, és ha tévedsz? Ilyen nincs, előre látni a jövőt!

– Karola azért jelent meg neked, mert te rá gondoltál egyfolytában. Már kötődtél hozzá. A léleklátás a te esetedben azt jelentette, hogy ráhangolódtál Karolára. Egy magasabb rezgésű szinten összekapcsolódtál vele, érzékelted a személyiségét, kisugárzását. Te azért vagy médium, mert rendelkezel azzal a képességgel, hogy kapcsolatba kerülj halott személyek lelkével. Sok hétköznapi ember természeténél fogva képes erre, az érzékelés nem csak fizikai látás vagy hallás lehet. Ha egy szellem kommunikálni akar, tudni fogja, kik azok, akik érzékelik őt. Neked megjelent az édesapád és Karola is, tehát rendelkezel ezzel a képességgel.

– Nem lettem okosabb. Még jobban összezavarodtam – vallotta be Sára ­–, soha nem tapasztaltam, hogy rendelkezem ilyen képességgel. Csak az utóbbi időben jelentkeznek ezek a megmagyarázhatatlan dolgok.

Zsolt furcsán ránézett.

– Csak mostanában? Érdekes. Ezek szerint valaki felruházott ezzel a képességgel. Azaz átadta ezt a különleges tudást részedre. Gondolkozz! Ki lehet az?

– Nem jut eszembe senki! – ámult el Sára a feltételezésen – Talán mégis...

– Na, ki vele! Olyan valakire gondolj, aki hirtelen, egyik napról a másikra lépett az életedbe. Váratlanul, és mély nyomot hagyott benned. Talán már halott, de időben átküldte hozzád a tudását.

– Jól van. Még Pesten találkoztam egy idős nővel. Apám halála előtti napon. Nagyon sok furcsaságot hordott össze, mikor beszéltem vele. Ő beszélt a jövőmről, hogy nagyon sok megpróbáltatás fog érni. Meghívott magához vendégségbe, erőszakosan adott egy névjegykártyát. De már tudom ki ő.

– Kinyomoztad?

– Fenét. Képzeld nála lakom. A kéró az övé volt. A dokinak, aki ott volt a kórházban, mikor meghalt az apám, szóval az ő nagymamája.

– Akkor él még ezek szerint.

– Dehogy él. Halott. Mikor beköltöztem a lakásba, felhívott a doki telefonon, ő mondta, hogy két hónapja halott a nagyanyja.

– Összejönnek a dolgok. A doki mesélt róla, hogy ki volt a nagymamája? Meg kellene kérdezni tőle, hogy tud e arról, hogy különleges képességű volt a mama.

– Annyit tudok, hogy pszichológiából doktorált. Valamilyen téren volt egy elismert kutatómunkája.

– Kérdezd meg bővebben. Fontos számodra. Jobban megtudjuk, mire vagy most képes. Szükség lenne rá, hogy megértsük az összefüggéseket. Lehet, hogy ő a mi emberünk. Így már nem csodálom, hogy ki vagy akadva, és még a tetejébe ott is élsz, ahol ő élt azelőtt. Minden tárgy kötődik hozzá.

– Gondolod, ezért volt a déjá vu érzésem az első nap? Nagyon furcsán éreztem magam, mikor beléptem a lakásába. Félelmetes, ha belegondolok, hogy meghívott magához... és tudta, hogy elfogadom majd a meghívását... nagyon furcsa, nem igaz?

– Elképzelhető. Hisz kontroll alatt tart a szelleme, irányítja a tudatod. Talán azért, hogy jól használd fel, amivel felruházott. Ez a „jártam már itt valamikor" jelenség máig rejtély, nincs rá megfejtés. Van, aki azt gondolja róla, hogy csupán egy neurológiai folyamat, aztán van azért róla más elmélet is. Például utal a hatodik érzék jelenlétére. Szerintem áthallás a párhuzamos világok közt. Ez a legjobb, nem gondolod? De a lényeg az, hogy tudsz valamit, amit sok ember előre sosem tud meg.

Sára kérdőn nézett Zsoltra

– Azt tudod, hogy indulnod kell, és a kérést teljesíteni. Menjél Sára, ne késlekedj, nézz utána, hol van dolgod. Karola előre vetítette az életed!

– Hogy érted, hova menjek? Nem igaz, hogy te is így beszélsz! Én... én nem vagyok ilyen komoly dolgokra felkészülve, igazából félek az egésztől, de nagyon!

– Mitől félsz?

– Komolyan nem érted? Az asszony árván hagyott két kisgyermeket, akiket szerinte, nekem kell megvédeni... vagy felnevelni. Én azt se tudom per pillanat, hogyan kell gyereket felnevelni, öregem én csak huszonöt múltam! Viccnek is rossz.

– Pedig ez nem vicc, vedd komolyan. Nézz utána mi történt a gyermekekkel, nem veszítesz vele semmit. Nagyon kezd érdekelni ez a misztikum, ami körülötted kialakult.

– Most mi a francot csináljak? – nézett Sára kétségbeesve Zsoltra.

– Minden nap tudni fogod mi a következő lépés, neked lesz ehhez segítséged! – Zsolt sejtelmesen a mennyezet felé nézett.

– Karolára gondolsz, hogy kísérteni fog állandóan?

– Ne ijedj meg, nem fog kísérteni, csak intuíciókat küld feléd.

– Olyan vagy, úgy beszélsz, mintha próféciát mondanál. Na, nembánom Zalán, mint orvos, mit szólsz ahhoz, amit eddig hallottál? – fordult Sára idegesen a doki felé.

– Inkább semmit. Elvont tudományág. De egy biztos, léteznek dolgok, amiket a tudomány bármilyen lehetetlenség, nem tud megcáfolni – válaszolt komoly arccal Zalán. – Érdekes történettel jöttél elő. Engem nem érdekel ez a téma. A jövőbelátás nem annyira köti le a fantáziám, inkább a halál utáni események.

– Mire gondolsz?

– Hogy van-e élet, a halál után? A tudat, a lélek tovább élése egy másik dimenzióban. Ezek is nagyon érdekfeszítő kérdések. Nem tud állást foglalni a tudomány százszázalékosan, az emberi lélek kérdésében. Na, hát itt kötődik a te sztorid az én érdeklődési körömhöz, a hölgy lelke átlépett egy másik dimenzióba és rálátott a jövőre. Nem lehetetlen szerintem. A lélek képes csillagközi térben is utazni, más bolygókra elmenni, ha az illető transz állapotba kerül, vagy halál közeli élménybe.

– Ez fantasztikus... – ámult el Sára.

– Az – mosolygott titokzatosan Zalán – néha én is transzba esem, azért tudom.

– Foglaljuk össze, hogy ne legyen félreértés – szólt közbe Zsolt – a haldokló a betegsége, vagy elképzelhetően a morfium hatására tisztánlátóvá vált. De lehet, hogy igaza van jelen esetben Zalánnak, és a hölgy halálközeli élményen esett át. Lehet ez is. Benned majdnem ebben az időben szintén egy módosult tudati változás zajlott, ami általában alvás alatt jelentkezik. Nevezhetjük ezt hatodik érzéknek, második látásnak, vagy csak lelki látásnak. A legjobb az egészben, hogy képes vagy látni a szellemeket... amit kiválthatott bármi, mondjuk egy hatalmas stressz, vagy valakitől átörökíthetted. Rád mindkettő érvényes lehet.

– Szentséges ég, akkor most miről van szó? – kérdezte értetlenül Róza. – És mi lesz a pasival? Arról nem beszél senki!

– Mert arról Karola se beszélt – vont a vállán egyet Zsolt –, ez esetben ő nem fontos. Vagy, ahogy kivettem az előbb, valami történni fog vele, ami akadályozni fogja abban, hogy nevelje a gyerekeit. De érdekes a sztori.

– Én is erre gondoltam, valami oltári zűrbe kerülhet idővel a férje. De mit találsz érdekesnek? – nézett Sára a töprengő férfira.

– Mégis benne van a pasi is a történetben. Egy mondat azért utal rá.

– Melyik?

– Emlékezz már! Az, amikor a nő azt mondta, hogy: láttam a jövőt, a sok szenvedést a családomban. De maga elviszi nekik a szeretetet... valahogy így mondtad, igaz? Tehát családról beszélt. Bizony, abban a pasi is benne van.

– Kész vagyok tőletek! De azért köszönöm. Azt is, hogy nem csináltatok belőle viccet.

– Mert nem vicces, csak azért – mosolygott rá Zsolt – kíváncsivá tettél, azt tudod.

– Azt hiszem mindent megértettem, csak egyre nem tudom a választ most sem.

– Na és mi az?

– Hogy mit keresek én ebben a történetben... hogyan lehetne ezt az egészet meg nem történté tenni?

– Nem biztos, hogy ki kéne belőle lépned. Sőt, szerintem annyira benne vagy, hogy már nem is tudsz. A pasi felesége nem utasított téged semmire, meglátta a jövőt. Amiben te ott vagy a családjával. Ha akarod, ha nem, ez a sorsod, fel kell nevelned a két árvát.

– Ne haragudj, de semmi kedvem, per pillanat semmilyen gyerekneveléshez! – fordult el mérgesen Sára. – Szerintem, engem látott utoljára ez a nő, ezért lettem a főszereplője a morfiumos víziójának.

– Ha ennyi lenne, nem kötődnél annyira hozzá és nem jelent volna meg a halott lelke nálad az éjjel.

– Jobb, ha ezentúl nem alszol otthon, nálam van egy üres hely az ágyamban – nevetett fel Zalán és megfogta Sára kezét –, teljesen korrekt ajánlat a részemről. Garantálom, hogy ott nem tapasztalsz szellemjárást.

– Jó beszéljünk másról, számomra ez nagyon komoly téma, előre megkértelek, hogy ne csinálj viccet belőle.

– Én? Halál komoly ajánlat volt a részemről! – tettette a sértődöttet doki – Elmerülhetnénk a misztérium rejtelmeiben nálam is. Fogékony vagyok mindenre...

Sokáig beszélgettek, sikerült belecsúszniuk az éjszakába.

Mikor elindultak hazafelé, Róza, Sára mellé csapódott, együtt mentek egy jó darabig.

– Elkísérlek, ha nem haragszol.

Egymásba karolva sétáltak a hűvös éjszakában.

– Jössz holnap dolgozni?

– Igen. Teljesen kikészültem, jó volt veletek kibeszélni az agyrémemet, de még most se tiszta a fejem.

– Figyelj Sára, mesélj a pasiról, milyen?

– Mit meséljek? Nincs semmi közöm hozzá. Ő csak jött, hogy hozza az üzenetet, ennyi, meg felhívott, hogy most már vége az egész történetnek, felejtsek el mindent.

– De nincs vége, igaz? – kíváncsiskodott Róza – Tetszik neked ez az ürge, a bankban is láttam. Vagy őneki te. Mindenesetre Zsolt szerint őt is megkaptad a jövőre nézve

– Miket beszélsz? Ez egy nyomorult helyzet, össze ne hozz belőle egy love sztorit. Amúgy... nem is tudom. Így, ahogy mondod...

– Na, nyögd már ki!

– Olyan... szóval, van valami ebben a pasiban, van valamiféle kisugárzása. Vagy valami más, nem is tudom, még nem gondolkodtam igazán el rajta, mi is az, ami érdekessé teszi számomra.

– Bővebben?

– Ennyi. Nincs több. Talán sohasem lesz több... igazából most csak sajnálom szegényt.

– Ne etess. Tetszik neked, azért rohangálsz utána!

– Azért nem nevezném így, hogy futok utána. Furcsa...
– Mi?
– Megtehettem volna, hogy nem megyek el a kórházba. Akkor kimaradok az egész esztelen történetből. De mentem, igazad van. Talán azért mert ő kért meg rá akkor éjjel. Látni akartam még egyszer... azt hiszem.
– Erről beszélek félórája, érdekes számodra a pasi. Szerintem is külalakra elmegy, jó arcú, magas. De gyilkos nézése van. Ott a bankban is, áh... ahogy rám nézett, félelmetes!
– Gyilkos a nézése? Te lökött vagy. Szerintem pont fordítva, egy nagydarab érzékeny fickó, nagyon is... de hagyjuk, ne beszéljünk róla, nincs értelme.
Szótlanul mentek tovább, Róza se fecsegett, ami ritkaságszámba ment nála.
– Képzeld, mi újság van. Anyám leköltözik vidékre, eladja a pesti lakást – törte meg végül a hallgatást Sára.
– Jó neki, van esze. Tudod, hogy én is szívesen mennék... és te?

– Ha mindenütt rend lesz körülöttem, én is lemegyek hozzájuk. Kötelességből. Figyelnem kell rájuk. Na meg van más is. Földbirtokos lettem, egy komoly gazdaság tulajdonosa. Rám hagyta a keresztapám a birtokot.
– Micsoda mázlista vagy hallod! És itt hol kezded a rendberakást? – rántott egyet Sára dzsekijén Róza.
–Nem tudom. Zsolt azt mondta, jön minden sorban.
– Jaj, de hülyeség! Nem jön semmi Sára, neked kell kitalálni, hol kezd el!
– Szerinted? Te hol kezdenéd?
– Először is lenyomoznám a kölköket, hol vannak most. Aztán... haditervet eszelnék ki, hogyan tudnék nekik segíteni. Nem is ülnék a popómon, én biztos nem, hogy a csajszi minden este megkísértsen – nevetett Róza. – Segítsek?
– Rendes vagy, lehet, hogy jól jönne a segítséged. Te kívülálló vagy, higgadtabban átlátod a helyzetet. Meg annyira jól esik, hogy nem néztetek bolondnak. Szóval azt mondtad, nyomozzunk?
– Azt. Nyomozzunk!
– Nyomozhatunk, bár úgy érzem, egyre jobban bele keverem magam abba, amihez nincs semmi közöm.

Sára kedvetlenül ment hazafelé miután elköszönt Rózától. A magány várta, és az albérlet nyomasztó atmoszférája. Mikor belépett a lakása ajtaján, azonnal érezte azt a fura zsibbadást a fejében, amitől lassan a falra tudott volna mászni. Azt az érzést, hogy nincs egyedül, a tudatot, hogy nem lát maga körül senkit, mégis érzékeli, hogy valaki, vagy valami jelen van. Villanyt gyújtott. – Végre fény! – sóhajtott fel.

Az utóbbi napokban sűrűn gondolta, hogy lelép abból az átkozott lakásból, kezdett elege lenni, mintha szellemek gyülekező tanyája lenne a hely. Nem bírja sokáig elviselni idegekkel, hogy mindig lófrál ott valakinek az asztrálteste. El kellene mennie egy pszichiáterhez... lehet csak vele van baj, ki kell ebből a helyzetből lépnie, de hamar.

Végig ment a lakásban, felgyújtogatott minden villanyégőt. Csak akkor nyugodott meg, amikor fényárban úszott minden, még a vécé is. A faliórán már elmúlt tizenegy óra. Eszébe jutottak Zsolt szavai: " Nem kell félned, nem fog kísérteni."

Nem fél, miért is félne, hiszen eldöntötte, hogy teljesíti az asszony kérését. Ennek ellenére mégsem kapcsolt le egy lámpát sem, úgy aludt el. Álmodott. A külvilágot kikapcsolt tudata dolgozni kezdett, képsorok suhantak át a szabaddá vált réseken, és újra rálebbentették a túlvilág üzenetét, amitől a pulzusa vad vágtába kezdett, homlokán megjelentek a hideg veríték cseppjei. Egy sötét utcán ment. Érzékelte, hogy nincs egyedül, valaki megy mellette. Vele szemben kivált a sötétségből egy alak. Megismerte a házmestert, aki minden reggel nagyot köszönt, mióta beköltözött a házba. Most is hangosan üdvözölte, szokatlanul érdeklődött és zsémbelt.

– Hová ilyen későn kislány, miért kell szegénnyel így bánni? Nem látja, hogy halott? Mit akar tőle?

Rémülten figyelt oldalra, kiről beszél a házmester. Hiába erőlködött, képtelen volt felismerni. Mintha egy harmadik szem nyílott volna ki benne, hogy segítsen rajta, az érzékei rekonstruálták az alakot.

– Apu, te vagy az? Hova megyünk?

Az alak nem válaszolt a kérdésre. Félelmetes némasággal lomhán ment mellette. A feje le volt hajtva, mintha minden lépésére vigyáznia kéne, hogy meg ne botoljon. A két karját esetlenül lógatta maga mellett, mint egy marionett bábu. Kereszteződéshez értek. A semmiből előrobogott egy kivilágított busz, megállt előttük és fülsiketítő zajjal kinyílott rajta minden ajtó. Tudta, hogy mindkettőjüknek fel kell szállni a buszra, hisz miattuk állt meg. Az alak nem mozdult. Sára átölelte, minden erejével cibálni kezdte felfelé. A buszon kifulladva az erőlködéstől lenyomta egy ülésre, az ajtók azonnal becsapódtak. Fájni kezdett a feje az éktelen lármától. Ott állt az ülés mellett, amiben lehajtott fejjel ült az apja. Nem félt tőle, hogy is félt volna, hisz az ült ott, akit annyira szeretett, míg élt. A kellemetlen zaj átváltott lágy muzsikává. Rádöbbent, hogy már nincsenek a buszon. Egy másik világba értek, egy másik dimenzióba. Próbálta megérteni, mi történik vele, de végül feladta, nem gondolkodott rajta. Hisz minden változás, amit átélt, annyira természetesnek tűnt.

Körülnézett és látta, hogy egy hatalmas hegygerincen állnak. Beszélt hozzá a halott apja, akinek nem mozdult a szája mégis értette mit mond.

– Gyere kislányom! Mutatok neked valami csodálatosat.

Hegyi kapaszkodón mentek felfelé, de amin lépkedett az mégsem hegyi út volt. Türkizkék üvegtömbök voltak egymásba préselve, és az egész opálos ragyogásban úszott. Nem volt növény, se élet rajta. A levegő tisztán, mint a kristály, hűvösen hasította a tüdejét.

– Túlságosan szép ez a ragyogás, de annyira életidegen, nem gondolod? – fordult az alak felé.

– Életidegen? Mi az, hogy élet? Mikor ott éltem a Földön, az nem volt igazi élet. Ez itt, nézz körül, ez az isteni világ. Most vagyok igazán boldog, végre hazajöttem, ahová mindig is vágytam.

Sára értetlenül hallgatta.

– Nem érezted jól magad velünk, azt akarod mondani?

– Áh, dehogy. Nagyon fáj, hogy magatokra hagytalak benneteket, de nem féltelek kislányom. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ha tudni akarod az igazságot, nem bántam meg, hogy vége a világi küszködésemnek. Nem könnyű tehetetlenül nézni azt a mérhetetlen pusztítást, amit az ember végez a földi paradicsom ellen. Az emberek nem tisztelik a Földet, kihasználják, kiélik teljesen, gyilkos ösztöneiknek senki és semmi nem szab gátat. Sír a Föld anyácska, gyilkosok bölcsőjévé vált.

– Beszéltél róla sokat míg velünk voltál, akkor engem, ne haragudj meg az őszinteségért, egyáltalán nem érdekelt, de már kezdelek érteni..

Egyre gyengébbnek érezte magát, könyörögve fordult a jelenség felé – Apu fáradt vagyok és nagyon fázom.

Az alak intett, hogy elengedi.

– Menj csak vissza, de azzal a tudattal, hogy velem minden rendben van, ne aggódj, és legfőképpen ne vádold magad a halálom miatt.

Sára megfordult, hogy elinduljon lefelé a ragyogásból, de megtorpant, mikor hallotta, hogy még beszél hozzá az apja.

– Várj! Csak még egy fontos dolgot szeretnék mondani. Sokszor lesz nehéz helyzet az életedben, de ne hátrálj meg, ne alkudj meg! Bízzál mindig a megérzéseidben, mert a megismert logika tévútra visz! Nagyon szeretlek! – visszhangzott sokáig az utolsó szó, ismétlődve, elnyújtva.

– Én is szeretlek! – felelt Sára, de mikor visszafordult, hogy búcsút intsen, már nem látott senkit, csak valami zöldeskék fényt, ami felkúszott a ragyogó hegygerincre.

Hirtelen ébredt fel, riadtan körbe nézett a szobájában. Minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elaludt, semmi nem változott, csak az égők szikráztak a szemébe idegesítően. Önkéntelenül megsimogatta a bokáját, fájt amikor hozzáért. – Bizonyára a sok gyaloglástól – gondolta.

Elaludt és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség vette körül, de most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Ott volt egy tisztás szélén a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő volt a fák takarásában. Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, aminek a szélén állt. Nem volt egyedül. Mellette kétoldalt hozzásimult  két gyermek. Az egyik sírt folyton. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt. Várta azt a pillanatot, hogy induljanak. A tisztás túloldalán volt egy ház, aminek az ablakai ki voltak világítva. Oda kellett valahogy átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami, vagy valakik. Ugyanúgy megbújnak a bokrok közt a sötétben, mint ők.

Megszorította a két gyermek kezét és visszafojtott hangon megszólalt.

– Most! – és rohantak át a tisztáson, át a fényen, a túloldalra, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Át a biztonságba.

Már majdnem odaértek, mikor a kisebb gyermek elesett és kétségbeesetten sikoltozni kezdett.

– Félek! Ne hagyjatok itt!

Megállt, felemelte a karjaiba és iszonyodva körül nézett, felkészült a halálra.

A fák alatti sűrű bozótosból polip csápok tekergőztek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban. Már-már odaértek a lábukhoz.

– Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fussál! – kiáltott a nagyobbik gyermekre, akinek már minden ereje elszállt a félelemtől és a kimerültségtől.

A lábával berúgta az ajtót, ami döngve csapódott be mögöttük.

– Sikerült! – kapkodva szedte a levegőt.

Elfogyott az ereje. Ült a földön összeroskadva. Érezte az iszonyatos fáradságot a testében.

A két gyermek nagyra nyitott szemmel bámulta. A kicsi felé nyújtotta a kezét, mosolyog rá. A másik, a nagyobb is elnevette magát.

– Már nem kell félnünk! – hallotta a gyermek megnyugtató hangját.

– Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is. – Már én sem félek.

Nyugtalanul forgolódott, hiába akart, nem tudott felébredni, pedig idegesítő furcsa szöszmötölés zaja jutott el hozzá.

– Akkor már tudja kedvesem, ki vagyok! – hallotta az ismerős reszketős öreghangot közvetlen közelről. – Már nem időzök itt sokat, lejár lassan az időm. Figyelmeztetni szeretném, hogy ne kövessen minden látomást, mert van, amelyik félrevezeti önt. A gyermekek anyja önző, látta a jövőt, mégsem akarja, hogy úgy alakuljon, ahogy megmutatkozott előtte. Mindent el fog követni, hogy megváltoztassa azt, amit már nem lehet. Az álmokra figyeljen, mert bennük van az útmutatás, de önmagának kell döntenie később, hogyan lép tovább.

– Nem tudom, hogyan csinálta, átadott nekem egy tudást, de mit kezdjek vele, ha nem tudom használni, csak félelmet kelt bennem! – válaszolt Sára egyenesen szembefordulva az árnyalakkal.

– Könnyű volt. A boltban mindketten ráéreztünk egymásra, mert ugyanaz a rezgésszámunk. Emlékszem, hogy míg engem nézett, a halott nagyanyjára gondolt. Miért pont egy halottra? Mikor a szemébe néztem, láttam a gondolatait, azt is mi fog történni önnel a jövőben. Tudtam, hogy segítenem kell. Igaza van, félelmetes. Én is átéltem ezt az érzést mindig, ha rá tudtam látni a jövőre. Hogy mit adtam át? Nem mindent, ne ijedjen meg. Csak annyit, hogy az érzékei ezután többre lesznek képesek, mint egy átlagemberé... lassan majd idővel megszokja. A belső érzékei erősebbé váltak az átlagnál, figyeljen rájuk... sajnos a rossz dolgokat élesebben fogja lereagálni, mint a jókat... figyeljen az intuíciókra!

A mobilja ébresztette, ami egyfolytában zenélt. Róza hívta.

– Sára, képzeld mi történt, ébredj már! Most nézem a reggeli híreket, valami eszelős felgyújtotta bankunkat. Fel vagy már? Felfogtad? Gyere, kapd össze magad! Azt hiszem a pasid az a szerencsétlen flótás.

– Nem a pasim! Ne szórakozz velem, ennél bevehetőbb hülyeséget is kitalálhattál volna korán reggel! – morgott Rózára rosszkedvűen. 

De Róza elérte a célját: minden álmosság elillant belőle abban a pillanatban.


2024. január 12., péntek

Paulo Coelho : Megtehettem volna



Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket.

Váci Mihály: Ne félj!

 


Hogy értelek és hogy szeretlek!

Mit tennék Érted! – Ó, ha tudnád,
milyen ősi és időn túli
félelem űz és kötöz Hozzád!

Nem lelném mását letört mosolyodnak,
mely úgy hajladozz, fényekben úgy hervad,
hogy nincs irány számomra e Földön,
ha szemed lágy északi -fénye elhagy.

Hogy szereted az embereket! És mert
nehéz szeretni őket – sírsz,zokogsz,
és félsz, hiába vigasztallak, rettegsz,
hogy végül mindet gyűlölni fogod.

2023. december 14., csütörtök

Radnóti Miklós: ERŐLTETETT MENET



 Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?     még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony     s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,     mert ott az otthonok
fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,     eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos     a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor     a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan     a lassu délelőtt, –
de hisz lehet talán még!     a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek!

Bor,1944. szeptember 15.
Az Erőltetett menet Radnóti Miklós utolsó előtti verse. 1944. szeptember 15-én írta a bori lágerben, amikor erőltetett menetben haladtak Győr felé. Bemutatja a hadifoglyok – köztük a zsidók – szenvedéseit és erőszakos haláluk körülményeit, illetve a reményt is. 

MÁRAI SÁNDOR: Mennyből az angyal



 MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.


És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

2023. december 12., kedd

Fodor Ákos: Arcképcsarnok

 


Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk,
ahányan csak ránk néznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb

2023. december 9., szombat

Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga

 


KÖLTŐ

Üdvözlégy, jól bírod e vad hegyi úton a járást
szép öregember, szárny emel-é, avagy üldöz az ellen?
Szárny emel, indulat űz s a szemedből lobban a villám,
üdvözlégy, agg férfiu, látom már, hogy a régi
nagyharagú próféták egyike vagy, de melyik, mondd?

PRÓFÉTA

Hogy melyik-é? Náhum vagyok, Elkós városa szült és
zengtem a szót asszír Ninivé buja városa ellen,
zengtem az isteni szót, a harag teli zsákja valék én!

KÖLTŐ

Ismerem ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál.

PRÓFÉTA

Fennmaradott. De a bűn szaporább, mint annak előtte,
s hogy mi a célja az Úrnak, senkise tudja ma sem még.
Mert megmondta az Úr, hogy a bő folyamok kiapadnak,
hogy megroggyan a Kármel, a Básán és a Libánon
dísze lehervad, a hegy megrendül, a tűz elemészt majd
mindent. S úgy is lőn.

KÖLTŐ

Gyors nemzetek öldösik egymást,
s mint Ninivé úgy meztelenül le az emberi lélek.
Mit használnak a szózatok és a falánk fene sáskák
zöld felhője mit ér? hisz az ember az állatok alja!
Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket,
fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója
megsűl benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben.
Égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul,
s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték
s mint legelőkön a marhalepény, úgy megzsugorodva
szertehevernek a holtak a város térein, ismét
úgy lőn minden, ahogy te megírtad. Az ősi gomolyból
mondd, mi hozott most mégis e földre?

PRÓFÉTA

A düh. Hogy az ember
ujra s azóta is árva az emberforma pogányok
hadseregében. – S látni szeretném ujra a bűnös
várak elestét s mint tanu szólni a kései kornak.

KÖLTŐ

Már szóltál. S megmondta az Úr régen szavaidban,
hogy jaj a prédával teli várnak, ahol tetemekből
épül a bástya, de mondd, évezredek óta lehet, hogy
így él benned a düh? ilyen égi, konok lobogással?

PRÓFÉTA

Hajdan az én torz számat is érintette, akárcsak
bölcs Izaiásét, szénnel az Úr, lebegő parazsával
úgy vallatta a szívem; a szén izzó, eleven volt,
angyal fogta fogóval s: “nézd, imhol vagyok én, hívj
engem is el hirdetni igédet”, – szóltam utána.
És akit egyszer az Úr elküldött, nincs kora annak,
s nincs nyugodalma, a szén, az az angyali, égeti ajkát.
S mennyi az Úrnak, mondd, ezer év? csak pille idő az!

KÖLTŐ

Mily fiatal vagy atyám irigyellek. Az én kis időmet
mérném szörnyü korodhoz? akár vadsodru patakban
gömbölyödő kavicsot, már koptat e röpke idő is.

PRÓFÉTA

Csak hiszed. Ismerem ujabb verseid. Éltet a méreg.
Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek,
s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg
eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány,
rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat.
Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az óra,
már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, –
kérdém? lásd az az ország. Útrakelünk, gyere, gyüjtsük
össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már.
Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott,
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga



 Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
 
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
 
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
 
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
 
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
 
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
 
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944.julius

Radnótit a második világháború idején többször is behívták munkaszolgálatra. 1944 tavaszán ismét munkaszolgálatos lett. A szerbiai Bor melletti Lager Heidenauba került. A bori lágerben irt első költeménye a Hetedik ecloga.
 

Radnóti Miklós: Razglednicák

 



1
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
 
1944. augusztus 30. A hegyek közt
 
2
Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.
Cservenka,1944. október 6.
 
3
Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.
 
Mohács,1944. október 24.
 
4
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf,* – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
 
Szentkirályszabadja,1944. október 31.
 
 

Radnóti menetoszlopa 1944. szeptember 17-én indult útnak gyalog Szerbiából, a bori táborból, s egyebek között Belgrádot, Zemunt (Zimony szigete), Pancsovát, Titelt, Újvidéket, Cservenkát, Mohácsot, Szentkirályszabadját érintve vonszolták magukat a munkaszolgálatosok Magyarország nyugati határa felé. (A versek keletkezési helyszínei ezt az útvonalat követik.) Az elcsigázott foglyok közül útközben többen a kísérő különítményes katonák kegyetlenkedéseinek estek áldozatul. Akik nem bírták az erőltetett menetet és összeestek, azokat lelőtték.

Október végére, november elejére Radnóti teljesen legyengült, s huszonegy testileg és lelkileg összetört társával együtt 1944. november 4-én lőtték tarkón a Győr közelében levő Abda község határában. A kivégzésnek híre ment a helyi lakosok között, ezért az ő bejelentésük nyomán 1946 júniusának végén feltárták a tömegsírt. Az exhumálás során Radnóti ruhájából számos dokumentum, fénykép és levél mellett egy 14,5×10 cm-es, harminc lapos notesz is előkerült, benne a bori táborban és az erőltetett menet során írt tíz verssel. Ezt a föld alatti enyészetnek húsz hónapig kitett füzetet nevezzük bori notesznek.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat/ hatodik ecloga?/

 


Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

1944. április 30.

Radnóti Miklós: TÖRT ELÉGIA

 


 1.

Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.
 
2
Most estébe fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
és apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még?
Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
s apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
 
3
És mindennap újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.
De néha azért ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és ahhoz imádkozik értem.
1933

2023. december 6., szerda

Katerina Forest: TÉL



A hold arcélén hó fátyol játszik,
hűvös ragyogásban nyugszik az ég,
lenn a völgyben dérré válik
a harmat, süvítve jön az északi
szél, búvik a csend odúba, résbe, kinn
nyílik a tér, még áll az idő.
A tél szele feszül már a hegy oldalának
erős fenyves hajlik sír karjában,
törik büszke lombja, földre koppan.

A szegénység reszket otthonába,
reményét veszi a hideg tél, ki
zörgeti rozzant ablakát. Benn kis
tüzek gyúlnak, kihunynak, démoni
táncot járnak, rongyok alá bújnak,
hallgatják a tél halált hozó kacaját.
Tehetetlen közönnyel csak vár a lét,
szeméből nem törli megtűrt könnyét.

József Attila -Végül

 


Kazánt súroltam; vágtam sarjat;

elnyúltam rothadt szalmazsákon;
bíró elítélt; hülye csúfolt;
pincéből tódult ragyogásom.


Csókoltam lányt, aki dalolva
ropogós cipót sütött másnak.
Ruhát kaptam és könyvet adtam
a parasztnak és a munkásnak.


Egy jómódú lányt szerettem,
osztálya elragadta tőlem.
Két naponként csak egyszer ettem
és gyomorbajos lett belőlem.


Éreztem, forgó, gyulladásos
gyomor a világ is és nyálkás,
gyomorbeteg szerelmünk, elménk
s a háború csak véres hányás.


S mert savanykás csönd tölti szánkat,
szívembe rúgtam, ordítson már!
Hogyan is hagyna dolgos elmém
feldtető, de bérdaloknál.


Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért,
pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz!
S tudtam, ki üres kézzel tér meg,
baltát, kapát meg köveket hoz.


Villogó szívű, győzni bíró
vagyok, kinek kell legyen kedve
igazat tenni, pártot állni,
ím, e szigorú emlékekre.


De emlékhez mi közöm nékem?
Rongy ceruzámat inkább leteszem
s köszörülöm a kasza élit,
mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.

1926 nyara-1930

2023. december 5., kedd

Katerina Forest: VÁRATLAN KARÁCSONYI AJÁNDÉK


Beköszöntött újra a tél.
Vastag a hótakaró, mint a paplan,
tetejére kérget vont a hideg szél.
Kristályragyogás a nap csillaga
tündököl rajta ezer sziporka.

A kis falu már nem látszik a hótól,
elzárt útjain elakadt a hókotró.
Jön a Karácsony, mindenki boldog,
a faluban csendül a harangszó.

Fázós emberek sora indul, hogy
templomában az Istennek,
megköszönje a Szentléleknek,
hogy Jézus megszületett.

Csak anyó és apó nem megy sehova.
Pattogó tűz mellett hallgatnak.
Szobájukat se díszíti karácsonyfa.
A megváltót várják már napról napra,
vigye őket a Menyek országába.

Nincs már öröm az életükben,
csendben gondolnak gyermekükre
ki elment tőlük messze idegenbe.
Apó figyel , kinn a hó ropog,

lépéseket hall, közeleg valaki.
Nehezen kel, már a kilincset fogja
szíve kalapál, már bent kiállt
a lélek, hogy megjött, akit várt,
az elveszett szeretett gyermek.

Az ajtó tárul, a hideg betódul,
hólepte ruhában ott a mosolygós család.
Könnyeik patakját egymásba folyatják,
nem kell a szó, elcsukló a sírás.

örömkönnyek hullnak,
öleli egymást a síró család.
Ekkor lép előre egy törékeny kisleány
Fia szól- Ő az unokád, elhoztam hozzád.

Kinn nagy pelyhekben újra hullt a hó,
benn már boldog volt apó és anyó.
Karácsony elhozta ajándékát
varázsolt nevetést, könnyet
fenyőillatú szobát, szeretetet.

A templomban még zeng az ének,
- Köszönöm Uram, hálás vagyok néked.

Radnóti Miklós: NEGYEDIK ECLOGA



KÖLTŐ
Kérdeztél volna csak magzat koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
És megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
A HANG
S a vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó.
Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág
nem nyílik még husodban tán a rák.
KÖLTŐ
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kisértek végig az uton.
A HANG
Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...
KÖLTŐ
Rabságból ezt se látni már.
Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg végre honnomat!
A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
a lélek szélben égő szárnyait!
És megszületni ujra új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél a nap világa.
Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.
És már tudom, halálra érek én is,
emelt s leejt a hullámzó idő;
rab voltam és magányom lassan
növekszik, mint a hold karéja nő.
Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!
A HANG
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!
1943. március 15.

Katerina Forest: Holnap karácsony





Az éjszakai hidegben zúzmarás ágakra ült a Hold,
az ereszen jégcsapok nőttek, híztak, szélesedtek.
Suttogva közeledett a városba az északi szél,
házak közé érve néma kerítés deszkáin dobolt.
Végig remegett a jégcsapokon, s a szélorgona
 megszólalt, zengett  rajta a halálszimfónia.
A félelem állkapcsa összerándult, a jajszót satuba zárta.
 Bent a házakban a pislákoló szikrákon
 fellobbant a láng. Sötét árny nőtt a falakon.
Az idő megállt.
Mozdulatlanná dermedt a várakozás.
Lelkekben mantrák üldözték egymást:
Szeretem, szeretem, szeretem…
Elmúlik, elmúlik, elmúlik…
Tavasz jön, tavasz jön, tavasz jön…
Isten megsegít, Isten megsegít, Isten megsegít…
A kiszolgáltatott lélek Csodára várt:
Holnap Karácsony!

2018.  december 23.

Radnóti Miklós: Harmadik ecloga

 Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos

kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön
némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek
és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak
hajnali munka után a halas ladikok sikos alján.

Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken,
hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen,
most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények…
s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni
nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak!

Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam
elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről.
Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty,
ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifjú
régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.

Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal
kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját,
hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás,
ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj,
hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!

Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már,
karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban,
mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is.
Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik,
falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.

Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők…
csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat,
sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi; de egy-két
versünk hogyha marad… szerelemről írhatok én még?
Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!

1941. június 12.

2023. november 19., vasárnap

Elengedés


Mikor odaértek az épület elé, a párja szembefordult vele és kérdőn nézett rá.
– Jól átgondoltad, vigyük most fel a gyerek dolgait, csak úgy mindenfajta előzetes megbeszélés nélkül?
– Igen, vigyünk mindent! – összeszorított foggal, gyors mozdulatokkal pakolt kifelé az autóból az asszony. Nem akarta meggondolni magát, csak legyen túl rajta minél hamarabb, mielőtt megszakad a szíve. Felcipelte párjával a harmadik emeletre a táskákat, és letette az iroda ajtajában, aztán beköszönt.
– Jó napot! Itt van minden hiányzó cucca Pistinek, keresni kell neki olyan helyet, ahonnan nem szökik el! – mondta határozottan az elébe siető ügyintézőnek.
– Hogy képzeled Nóri, ez nem így működik, most haza kell vinned! Majd kivizsgáljuk rendesen, akkor jöhet el tőled csak, ha döntés születik róla.
– Nem gondolom, hogy ki kell vizsgálni, a gyerek folyamatosan életveszélyben van, gyalog vagy biciklivel a sötét autópályán mindig úton van. Indok és ok nélkül. Nem bántja senki, nem félelmében szökik. Nem várom meg, hogy baja legyen! Itt a helye, szakemberek között, meg kell találni a viselkedésének okát. Egy másik család, talán segít, nekem nem nyílik meg, félek, hogy rossz vége lesz, ha sokáig halogatjuk a döntést. Már rég meg kellett volna oldani, hisz folyton kértem a segítséget.
A lelkiismeretét vették célba – Úgy akarsz elmenni, hogy el se köszönsz tőle? – tették fel azt a kérdést, amitől a leginkább félt.
– De, elköszönök… – válaszolt csendben.
 Megpróbálok erős lenni – gondolta magában – ha már válunk, ne lássa a fájdalmam. Könnyebb lesz neki máshol élni.
Érezte, hogy nehéz pillanatokat fog átélni, hisz szívébe zárta már a mindig tágra nyitott kék szemeket.
Mikor találkozott Pistivel, annak felragyogott a szeme, az övé hegyi patakká vált. Csak sírt, nem tudott megszólalni sem. Pisti megértette, hogy baj van, az ő szeme is könnybe lábadt. Már tudta, hogy nem viszi haza Nóri.
– Ne haragudj rám, ne gondolj rám gyűlölettel, nem fogadsz nekem szót, nem tudom miért vagy ilyen? – mondta Nóri bocsánatkérőn – talán valaki jobban megért, mint én.
Átölelte a síró fiút és sírtak már mind a ketten. Sírva hagyta el a befogadót is. A dolgozók ledöbbentek, nem értették, ha ilyen nagy a lelki kapocs Nóri és Pisti között, miért nem megbocsájtó a nevelőszülő. Nóri sem értette magát, szíve mélyén szeretetet érzett Pisti iránt, de meggyőzte magát, hogy ez a helyes út, ha más kezd a fiúval foglalkozni.
Jóformán le se pakoltak otthon, mikor telefonáltak az Intézetből, Pisti eltűnt mindjárt utána, hogy ők elmentek.
Tomi belerúgott a székbe, mérgesen nézett Nórira, majd sírásba csuklott a hangja.
– Nnem hhoztaad hhaza mama, mmostmár öörökre vvilágá mmegy!
Nóri megértette és elfogadta Tomi dühkitörését. Akkor abban a pillanatban értette meg Pisti viselkedésének az okát is. De már elkésett a felismeréssel.

2023. november 18., szombat

Mi leszel, ha nagy leszel?


Esett az eső egész nap, csak délutánra sütött ki a nap. Az iskolából már minden gyerek hazaért, csak Pisti nem. Gyalog indult az országútnak megint, hátán az iskolatáskája, amiről lógott a sportszatyor benne a tornacipőkkel. Tócsákat kerülgetve bandukolt a forgalmas autóút szélén. Fejét lehajtotta, a szája néha meg- meg mozdult, mintha valakivel beszélgetne.
Vesztére Nóri ismerőse húzott el mellette az öreg Skodájával , felismerte a falu határát elhagyó gyereket az úton. Azonnal leadta a drótot, szóljanak a családnak, a fiú megint úton van. Akkorra már sokan tudtak a faluban Pisti vándorútjairól. Nóri a rendőrőrsre telefonált, állítsák le a gyereket még időben, ne jusson el messzire.
Amikor Pisti meglátta a vele szemben a rendőrautót, leszaladt az útról, berohant a kukoricásba. A rendőrök kapcsoltak, hogy aki előlük menekül, az a fiú akit keresnek. Kiszálltak az autóból, mentek utána a nagy sárba.
Mérgesen kiáltottak Pisti után, hogy álljon meg, mert baj lesz. Közben káromkodva cuppogtak a sárban. Pisti megijedt a váratlan fordulattól, meg attól is, hogy a rendőrök mérgesen kiabáltak utána. Bevárta a rendőröket. Mikor hazavitték, nagyon morcos volt mind a két rendőr, szemrehányó megjegyzést tettek Nórinak.
– Csináljon már valamit ezzel a gyerekkel, nem jó neki itt, azért szökik?!
Nóriban meghűlt a vér.
 Még mit gondolnak ezek rólam, én üldözöm világgá? – gondolta, de nem szólt vissza, nem tudta ő se, miért indul el Pisti folyton a céltalan útjaira.
– Mi leszel, ha nagy leszel fiú, mire készülsz, hogy ennyi izgalmat okozol? – kérdezte meg az egyik rendőr míg pucolta a sártól a cipőjét.
– Háté, rendőr – mondta ki vigyorogva Pisti.
A rend őrei jó nagyot nevettek.
– De most fordítva játszol, hékás, téged üldöznek!
Mikor ültek befelé az autóba akkor is mérgelődtek  a sok sár miatt..
Nóri próbált Pistivel beszélgetni folyamatosan, de ő csak hallgatta szótlanul, nagy kék szemeit figyelmesen ráfüggesztve az asszonyra. Válasz az valahol ”odaát” volt.
Megkérte a Gyámot, segítsen rajtuk, tehetetlennek érezte magát. Néha elkapta Ági gúnyos mosolyát, amit küldözgetett Pisti felé az asztal felett. Tudta, hogy az ellentét a két gyerek közt egyre jobban kiéleződött, már nem játszottak együtt, kerülték egymást. Váratlanul látogatta meg őket a Gyermekvédelemtől az Igazgatónő.
– Hol van ez a távgyalogló, beszélni akarok vele!
Sokáig ott volt Pisti szobájában, mikor Nóri már nem bírt a kíváncsiságával, hogy mi történik olyan sok ideig, odasomfordált a szobaajtóhoz. Ott ültek a szőnyegen… az országút közepén.
Igen, ott a földön, mivel Pisti felsorakoztatta az egész gépjármű arzenálját a szőnyegen az útjelző táblákkal együtt. Nem volt hajlandó elhagyni a terepet még az Igazgatónő kedvéért sem. Az Igazgatónő beszélt hozzá, Pisti elmélyülten, tágra nyílt szemekkel figyelte őt is. Szótlanul.
– Nem értem, elmondhatnád, mi bánt, de meg se szólalsz, hogy segítsek rajtad? – kérlelte az Igazgatónő.
– Pszichológushoz kell vinni, Nóri – nézett fel az ajtóban álló asszonyra –, az majd segít.
– Rendben elviszem – helyeselt Nóri.
De nem úgy történt, ahogy eltervezték, Nóri sokáig évekig nem tudta feldolgozni, hogy tud a képzelet olyan álomvilágot szőni, ami Pisti fantáziájában tanyát vert abban az időben.
A fantázia átlépett nála a valóságba, az álomvilág beragyogta a tudatát, átfestette valóságosra a hétköznapjait. Ezért hát újra nekivágott az útnak, előre eltervezve az útvonalat, a végső célt. Egyik nap bőségesebben rakta a tízórait, ment iskolába a többi gyerekkel gyalog, ahogy addig is. Nóri már arra gondolt, minden rendbe jött, megnyugszik Pisti is, sokat beszélgettek a további közös életükről. Igaz, folyton érzékelte a feszültséget Ági és Pisti között, de reménykedett, hogy okosodtak a történteken. Még a Gyám se határozott, a megoldás ott lógott a levegőben, de nem vitték véghez. Vártak.
Már szürkült, amikor hívta a hivatásos Gyámot.
– Pisti megint nincs, nem jött haza.
– Várjunk még, hátha csak barátkozik – sóhajtott fel a Gyám, de Nóri tudta, ez már megint nem barátkozás. Újra egy idegölő nap, újra gyomorgörcs, kétségek, félelmek. Kezdődik minden elölről.
Este tíz órakor csörrent meg a telefon az ebédlőben, a csendben olyan éles hangon, hogy összerezzent tőle, mert egyre többször vetült baljós árnyék a lelkére, rémképek sora, egy útszélén sikoltozó gyermekről, akit húrcol egy szadista pedofil, vagy egy vérbe borult tehetettlen testről egy baleset helyszínen.
Ezek a baljós félelmek annyira birtokba vették a tudatát, elhessegetni se tudta már őket. Félve vette fel a telefon kagylóját, de meglepetésére Pisti volt a vonalban.
– Szia, mama, jól vagyok, ne aggódj, itt ülök a buszmegállóban – mondta a felvilágosítást.
– Melyik buszmegállóban? – hüledezett Nóri.
Mikor megmondta neki, hogy ott van a megyeszékhelyen, kétségbeesetten gondolt arra, hogy megint ötven kilométerre van tőle.
– Mami, ne szólj a rendőröknek, hazamegyek, jól van? Most nem megyek tovább, mert esik az eső – hallotta a vonal másik végéről Pistit.
– Jól van, nem szólok, csak a Gyámodnak, annak muszáj. Maradj ott, nagyon kérlek.
A hivatásos gyám közel lakott ahhoz a buszmegállóhoz, ahol Pisti letanyázott. Nóri felhívta, elmondta, a gyerek ott ül egy padon, amire villanyfény világít, de nincs pénze hazamenni.
– Nem gond, öltözök, megyek érte, csak odébb ne álljon – válaszolt álmos hangon a férfi – valamit ki kell találnunk most már, ez nem folytatódhat tovább.
– Én is úgy gondolom, meg azt, hogy életveszélyes számára ez a vándorlás. Rá megy a család nyugalma is, mindenki feszültségben él miatta. Nem halogathatjuk tovább a döntést.
A férfi letette a telefont és azonnal öltözni kezdett. Megszokta már, hogy bármikor, az éjszaka kellős közepén is csöröghet a telefonja, s neki indulni kell. Nórira gondolt meg a fiúra, hogy mióta megy már a bújócska köztük.
A késő őszi éjszaka hűvös levegője megdidergette, amikor kilépett a háza ajtaján.
– Mi van ezzel a gyerekkel, ki tudja megmondani, olyan ez a történet, mint a dal „Se veled, se nélküled élni nem tudok”. Nem mondja, hogy el akar onnan jönni, mégis mindig elindul valahova – gondolta, míg bekászálódott az autójába, majd lassan befordult a buszpályaudvar felé az autóval. Közben feszülten figyelte a környéket, nehogy elszalassza a gyereket.
Mikor odaért a megadott helyre, mindjárt meglátta a padon kuporgó fiút. Ott ült a villanyfény alatt, úgy ahogy a nevelőszülő elmondta neki a telefonba. Várta, hogy érte menjenek. Nem messze tőle leállt az autóval, hogy el ne rémissze, már ő se tudta milyen reakciókra számíthat. Lassan sétált hozzá, nyújtotta a kezét, férfiasan lekezeltek. Pisti fázósan összegörnyedve ült a padon, felnézett a férfira várakozóan, nem látszott félelem a szemében, inkább megkönnyebbülés, hála tükröződött benne.
– Na, ülj be a kocsiba Pisti, most nem tudlak hazavinni, beviszlek a befogadóba, majd reggel jön Nóri néni érted.
– Háté, nekem mindegy – hagyta rá Pisti míg beült az anyósülésre a Gyám mellé. Jó volt számára az érzés, már szinte vágyott rá, hogy újból és újból átérezze, hogy keresik, hogy ő egy fontos ember. Azt, hogy aggódik a mama, meg otthon mindenki.
Szótlanul ültek az autóban egy jó darabig, már a város közepén jártak, amikor megkérdezte a Gyám.
– Most hova indultál Pistikém? Meséld el, van idő rá.
Pisti kifelé bámult az ablakon, nézte az elsuhanó éjszakai fényeket. Nyugodt volt, hallgatott, mint aki semmit se hallott. Nagy sokára azért mégis csak megszólalt.
– Bogotába – mondta egykedvűen.
– Jól értettem, Bogotába? Hogy akartál oda eljutni? – hökkent meg a férfi.
– Háté, úgy, hogy megrajzoltam a térképen, ki Romániába stoppal, utána hajóval és kész. Nem egy nagy kunszt. Nincs messze – mondta Pisti, szinte csodálkozva, hogy ilyen egyszerű dolgot nem ismer a Gyámja.
– De minek oda mentél volna? 
– Háté, mert ott van a Vad Angyal, találkozni akartam vele…
– Jaj, Pisti, Te egy szappanopera főhősét keresed, az csak egy film, nem igaz történet! – méltatlankodott a Gyám, tudta, hogy pont az a sorozat megy a tévében abban az időben.
Pisti nagy kék szemeit ráfordította az autót vezető férfira. Rosszul esett neki, hogy kétségbe vonta a szavait.
– Valóságosan is ott él nem csak a filmben. Csak róla készítették a filmet – szánta meg végül és felvilágosította a hüledező férfit.
Az átmeneti otthonban már sötét volt minden ablak, a bennlévők már aludtak. A Gyám becsengetett.
– A fiú szökésbe van, de holnap jön érte a nevelője, csak egy éjszakára kéne ágy, hogy itt aludjon – kérte az ajtóban megjelenő gondozótól.
– Mindig ez van, néha azt hiszem, szórakoznak csak az idegeinkkel. Mintha nem lenne elég bajunk. Innen is megszökött ma egy, de azt is hamar elkapták. Csak a napunkat vágta oda rendesen. Na, gyere beljebb, hogy hívnak? – méltatlankodott álmos képpel az asszony.
Mikor átadta Pistit a gondozóknak, felhívta Nórit a Gyám.
– A gyerek biztonságban, jöhet reggel érte!
Nóri ment is reggel, de mindent összepakolt egy nagy táskába. Mindent, ami a Pistié volt, tankönyveket, ruhákat, cipőket, a szeretett sakk készletét.
Egész éjjel töprengett, egy fikarcnyit se aludt. Reggelig arra a következtetésre jutott, ha a gyerek menni akar, engedni kell, mielőtt elüti az útszélen egy autó, vagy egy perverz pedofil felveszi és meggyalázza.
Ez már nem játék. Ezek az útra kelések, ezek a vándorlások jelek felé. Kódolt jelek.
Ha valami elől meghátrált, csak akkor tette, ha nem látta a dolgok végét, és itt nem látta. Az átvirrasztott éjszaka után a döntése visszavonhatatlan lett, még akkor is, hogy tudta, Tomit is viszik tőle. Testvéreket csak nagyon indokolt esetben választanak szét.
Csomagolt, a könnyeit törölgette titokban, elsiratta a nevelt fiát. Idegesítette, hogy képtelen megbirkózni a problémával, hogy csak annyira futja tőle, hogy –" Akkor nem hozom haza" Ki tudja, a fiú lelkében milyen sérülés van, ki tudja, mit, miért tesz, mit akar elérni ezzel a vándorlással? Mert nem szökött, csak elment, hogy telefonálhasson, hogy jön vissza. Vissza a mamához, aki aggódik érte. Aki örül, ha újra hazatalál.
Ági szenvtelen arccal kísérte a mozdulatait, nem látszott rajta semmi bűntudat, pedig ő rúgott a kövekbe a hegytetőn, amiből lavina lett. Olyan érzése volt, hogy élvezi a helyzetet, hogy miatta bolyong a fiú, mert Nóri csak ezt az okot találta, mást nem talált.
Reggel autóba ültek, az egész családon rajta ült a szomorúság, mintha temetésre indultak volna. Tomi kétségbeesetten kereste Nóri tekintetét, talán látni akarta, hogy enyhült már a nevelőanyja szíve. De az elfordult tőle, nem akart magyarázkodni. Tudta, hogy Tomi további sorsa is aznap dől el.

2023. november 15., szerda

Némaság


A kamionsofőr megrökönyödött amikor megtudta, hová akar visszamenni Pisti, azonnal rájött, hogy gond van a fiú körül.
– Jól van öcskös, hazaviszlek, szállj be – nyitotta az autó ajtaját.
De nem hazavitte, hanem a közeli város rendőrségére.
– Hoztam egy gyereket, az autóúton csavargott a sötétben, vigyék haza. Te meg ülj le fiam, jó helyen vagy, ennyit tehettem az érdekedben. – szólt a fiú felé fordulva és megemelte a sapkáját.
A rendőrök kikérdezték Pistit, mit keresett az elhagyott autóúton éjszaka. Ugyanúgy meglepődtek mint a sofőr, mikor a gyerek elmondta, honnan indult el. De azt nem volt hajlandó elárulni, miért vette nyakába a világot. Nagy kék szemeivel csak bámult rájuk, mint aki süket is néma is.
– Legalább telefonszámot tudsz adni, hogy szóljunk a családodnak? – kérdezte az egyik rendőr.
– Mindenkinek tudom fejből – mondta akkor büszkén Pisti, és már sorolta is a gyámjának és Nórinak a telefonszámait.
A rendőrszázados telefonált, először Nóri számát hívta fel.
– Itt van egy fiú, ő mondta, hogy ezen a számon elérjük a családját.
Nóri megköszönte és kérdezte hogy van Pisti.
– Nincs semmi baja, de azt nem tudjuk mi okból szökött, nem mondja meg, de gond van, ez már másik terület, mi csak a járási rendőrségnek visszük le reggel, majd azok átveszik, ők viszik haza a világjárót.
Nóri hallgatta a tömör választ és kissé megnyugodott, életben van, meg van a világcsavargó. Ő sem tudta  felfogni, hogyan keveredhetett el olyan messzire a fiú.
Pisti ott aludt reggelig az őrsön, nézelődött, figyelte az éjszakai életet a rendőrök örökös jövés-menését. Nagyon megtetszett neki a rendőr élet.
Nóri ült még egy darabig magába roskadva, csak úgy kavargott benne a sok kérdőjel. Nem tudta a választ, nem értett semmit. Arra gondolt, biztos ő az oka, nincs felkészülve a tinédzserek reakcióira. Saját magát hibáztatta. Rászólt a gyerekekre, akik körülötte dőltek, borultak fáradtan, aggódva – Menjetek aludni, holnap iskola, nem tudtok felkelni, megvan Pisti végre, mindenki megnyugodhat.
– És Te? – kérdezte Ági, aki hatalmasokat ásított, de nem mert elmenni aludni, míg a többi ott maradt Nóri körül.
– Én maradok, nem tudok aludni – nézett rá és a szeméből harag villant Ágira, felemelte a kis Tomit, aki már elaludt az ebédlő foteljában, indult vele a szobák felé.
– Anyu – szólította meg Lili – feküdj le te is, már biztos nem lesz baja.
– Nem, Lili, te még ezt nem érted, de nagyon nehéz elrendezni a gondolataimat, nem tudnék aludni, de nincs semmi baj, ne aggódj -– simogatta meg az aggódó kislányt.
Reggel kilenc óra körül állt meg a rendőrautó a ház előtt. Két járási rendőr kísérte Pistit haza. Kérdezték az adatait, mióta van nála a fiú.
– Kérem, hogy mondja el, mi történt, miért csavargott el hazulról? – tette fel a kérdést a rendőr, mikor írta a jegyzőkönyvet.
Nóri, Pisti fáradt, sápadt arcába nézett, aztán a rendőrre.
– Én nem tudom, talán a nevelt fiam, ő tudja a választ, neki tudnia kell.
– Semmit nem mondott asszonyom, csak azt, hogy haza akar jönni, nem furcsa egy kicsit? Na, itt írja alá – nyomta Nóri elé a papírokat.
Mikor a rendőrök elmentek, Pisti felé fordult.
– Miért, Pisti, miért mentél el, igazán beszélhetnél már róla.
Pisti csak nézett rá, beszélt a szeme, de nem szólt a szája.
– Gyere, fiam, egyél, biztos éhes vagy – törődött bele a némaságba Nóri – majd elmondasz mindent, ha itt lesz az ideje, igaz?
Már szinte furcsa volt, ha egy nyugodt hét telt el. A világjáró mindig útra kelt. Nóri résen volt, ha később ért haza, már kereste. Volt oka rá. Egyik nap felpattant a kerékpárjára, és meg se állt negyven kilométeren belül.
Akkor nem a rendőrök vitték haza,  defektes lett a bicikli, kénytelen volt az útról letérni, más járművet keresni. Pedig elszánta magát, hogy nagyon messzire fog jutni, nem stoppolgat az út mellett, kerékpárral bárhova eljuthat. Lelki szemei előtt látta a rendőröket, amikor megkapják az értesítést, ülnek a szirénázó autóba, keresik égen-földön. Majd ha rátalálnak, megint csodálkoznak, hogy milyen nagyot cselekedett. Látta magát a rendőrautóban, hallotta, hogy a rádióba beszél a rendőr – Megvan a fiú, ne aggódjanak… mert biztos aggódik mama megint – Mama meg eldönthet mindent egyszer, hogy ő nem hibázott olyan nagyot. Muszáj, hogy döntsön. Ági nem szereti, már rég tudja, egy megátalkodott… csak röhög azóta is rajta.
Letért a főútról, már sötétedett, nem volt világítása, a lapos gumival nehéz volt tolni a biciklit. Fényeket látott, arra indult, kezdett félni a bokros földes úton. Néha megállt, lemeredt, mint a szobor, aztán megnyugodott, mert felismerte, hogy a sötétből csak a kuvik hangja szólt. A zörgések egyre szaporodtak, azt hitte követi valaki.
Végre meglátta a kivilágított épületet. Síneken ment át, egy falu vasútállomásához jutott.
– Ez jó, van váróterem, meg kuka is – gondolta, mert nagyon éhes lett.
– Reggel mama azt ígérte, megsüti a krumplis lángost, biztos megették a részem – tört rá az emlék, de elhessegette – a mama elteszi a részem, ő nem olyan.
Odaért az épülethez, a biciklit letámasztotta, bement a váróterembe, keresett egy sötét sarkot, leült egy padra. Elfáradt, már a fáradság angyala bebujt a hóna alá, dorombolt, mint az otthoni cirmos cica, a szeme le is csukódott. Álmában krumplis lángost evett, sok tejfellel, reszelt sajttal. A szája szélén kicsordult a nyál.
Arra riadt csak fel, hogy valaki megrázta a vállát. Egy fiatal, mosolygós, szőke nő hajolt aggódva fölé.
– Hova utazol, ilyen későn?
– Hát, haza – mondta Pisti a világ legtermészetesebb válaszát.
– De hol a haza? – faggatózott tovább a pénztáros.
– Háté, mamámhoz – válaszolta Pisti.
Nagy nehezen kifaggatta, hova is tart Pisti, hol az a haza. Mikor megtudta, melyik faluba és kinél lakik, összecsapta a tenyerét.
– Hát én is odavaló vagyok, ismerem a nevelőanyád, mindjárt felhívom telefonon.
Mikor Nóri felvette a telefont, nagyon megörült, csak azon csodálkozott, miért a másik megye felé vette most az irányt a világjáró fia. De a válasz, kérdezés nélkül jött a telefonból.
– Mami, ne szólj a megyei rendőröknek, mert már haragszanak rám.
– Dehogy szólok, csak a gyámodnak, hogy jössz haza – nyugtatta Nóri. A pénztáros falubeli hölgy feltette biciklistől a vonatra, utánvéttel. Mikor hazaért és belépett az ajtón, mosolygott.
– Szia, mama, megyek fürödni – hajnali kettő volt –, ugye hagytál lángost nekem?
– Hagytam hát – mondta Nóri megkönnyebbülve, nem veszekedett, csak halkan megjegyezte – Remélem, Pisti ez volt az utolsó olyan utad, amiről nem szóltál előre.
– Nyugodj meg mama, holnap nem megyek sehová – mondta Pisti komolyan, közben falta a kihűlt lángost.
Két nap múlva újra elindult.

2023. november 14., kedd

Kamasz szerelem




Nórin csak néha vett erőt egy rossz sejtés, de mindig elhessegette, mint a szemtelen legyet, ami a sütire száll, hogy túl nagy az egyetértés Pisti és Ági között
Volt egy állandó berögzült szokása, mániákusan leült mindennap a televízió elé az esti híradót megnézni a párjával. Ennyi járt neki is, meg érdekelte a világ sorsa. Ezt a félórát akkor se hagyta ki, ha vénasszonyok potyogtak az égből. Ez az idő kincsesbánya volt a gyerekeknek. Tudták, azt csinálhatnak, amit akarnak, Nóri kétszázas szöggel bele volt ütve a fotelbe, vigyázó szemei a világ dolgaira szegeződtek.
Hát ebben az időben indult el egy történet Pisti és Ági között. Érzelem, szerelem, csak gyerekes játék, nem tudni. De mindent felborított, amit Nóri okos fejével, türelemmel már kezdett létrehozni. A család, mint olyan, pár perc alatt megszűnt funkcionálni. Történt ugyanis, hogy kihúzta magából a kétszázas szöget, mikor a balsejtelmei felerősödtek, kiment az udvarra, szólítgatta a gyerekeket. Ági és Pisti a nagy kertben lévő szalmabála mögül ugrott ki, zavartságuk azonnal feltűnt Nórinak. Akkor meg végképp kétségbeesett, amikor a gyerekek elmondták, hogy bizony ez már egy jó pár televízióhíradó óta tart, hogy Pisti és Ági együtt elbújnak a szemük elől. Ők se tudják mi végből, de nekik is furcsa.
Külön-külön beszélgetett a két tinivel, meg akarta hallgatni mindkettő verzióját, mi is történik a háta mögött. Pisti nem szólt semmit, csak kék szemeivel nézte Nórit.
– Jól van, akkor Ágit kérdezem, mit műveltek mikor elbújtok együtt.
Áginál bedobta a vezércselt, egykedvűen megjegyezte, hogy már nyugodtan beszélhet, tudja, hogy miben sántikáltak kettesben. Ági dühös lett Pistire.
– Na, de hülye gyerek, mindent elpofázik, pedig ő találta ki az egészet! – rántott egyet a vállán.
– Én nem így tudom, te is benne voltál rendesen – adta a mindentudót Nóri, pedig csak reménykedett, hogy semmi sem történt, legalábbis olyan nem, amiből baj lehet később.
– Ne ijedezz mami, mindent megbeszéltünk, nem lettem terhes, ha arra gondolsz, tudok én magamra vigyázni! Ő mondta, hogy csináljunk kisbabát, most meg rám fogja. Csessze meg! – kiabált felháborodva Ági.
Nóri elsápadt arccal hagyta ott Ágit, aki tovább káromkodott, szidott mindenkit, hogy biztos beárulták őket. A hangos ordibálást maga mögött hagyva bement a szobájába, leült fáradtan a foteljába, kezébe vette a telefonját, de nem tudta, mit csináljon. Nem akarta elhinni, hogy vele ez megtörténhetett. Ott ült legalább fél órát, győzködte magát, hogy vissza lehet-e még fordítani az eseményeket, ha igen, akkor hogyan? Tudta, hogy lesznek nehéz élethelyzetek, felkészítették őket, hogy szembesülni fognak lopással, szenvedélybetegséggel, hazugságokkal. De ez más, Nóri erkölcsi rendje felülírta az összes józan érvet. Az ujjai lassan ütötték be a telefonszámokat.
– Üdvözlöm, ne haragudjon, hogy zavarom, ki kéne jönni hozzám, megbeszélni egy sürgős dolgot.
A Gyám még másnap felkereste a családot, fejcsóválva hallgatta a történetet, majd a gyerekek közé ült.
– Nincs semmi értelme külön-külön beszélgetni, ez most az egész családot érinti. Miért nem tudtátok betartani a szabályt, hogy testvérként éljetek?– tette fel a kérdést a férfi. A gyerekek hallgattak, mint a sír. Nóri is odaült a Gyám mellé, nézte őket szomorúan, látta, hogy Ági közömbös, mint mindig, de Pisti kamasz szemei igazi bánatot sugároztak felé. Rájött, hogy Pisti szerelmes, de Ági csak játszik a fiú érzelmeivel. A Gyám írt a jegyzőkönyvbe, de abban a pillanatban nem tudta megmondani mit csináljanak a továbbiakban. Tudták, hogy nehéz lesz megoldás találniuk. Nóri fejében kergetőztek a gondolatok, végig gondolta, hogy a felelőtlen eset miatt széthullhat a család. De ha hullik, ki fog elkerülni? Pisti? De ő már beilleszkedett. Ági? Ha megy, vinni kell Bettit is. Érezte, hogy Jó döntést hozni nem lesz egyszerű. mégis mi van, ha maradnak mind ketten tovább nála, hátha változnak – gondolta, de el is hessegette, tudta, hogy már soha nem bízik meg bennük. Furcsamód nem Pistit ítélte el, hanem Ágit,  az anyja régi közmondása jutott eszébe,” Nem tudják Katát táncba vinni, ha ő nem akarja”. 
– Próbáljátok magatokat visszafogni, ez nem játék, még gondolkodom, mi legyen. Nem szeretném, ha megismétlődne ez a felelőtlenség itt. Még gyerekek vagytok – búcsúzott el tőlük a Gyám.
Mikor kikísérte, megkérdezte – Ilyen esetben mit csinálnak más családoknál, hogyan tovább?
– Szerencsére nem sok van ilyen, nem irigylem magát. Elkel dönteni, melyik hagyja el a házat, másik közösségbe kell egyiket vinni. Aludjunk rá egyet, odabenn is megbeszélem, hogyan tovább.

A kamasz szerelem mérhetetlen érzelmeket kavar, pláne olyan szívben, akit először csap meg a szele. Szegény Pisti arra gondolt, mindenért ő a felelős, meg akarta oldani amit elrontott, lemondott a boldog otthonról, csak Ági ne sérüljön a butaságuk miatt.
Egyik nap elindult tejért a szomszédba a kétliteres üveggel együtt kis zsebpénzzel, póló alá dugott májkonzervvel nekivágott a nagyvilágnak.
Még aznap éjjel elkezdték a keresését. Nóri kétségbeesve hívta a gyámot.
– Pisti elment tejért, nem jött haza!
– Mióta van oda? Nyugodjon már meg asszonyom – kérlelte a férfi.
– Már három órája oda van, hétkor ment el, már este tíz van. Ilyet még sose csinált.
– Valaki menjen végig kerékpárral az úton, lehet, csak csavarog.
– Már végig mentünk, kerestük, de nincs sehol.
– Jól van, most hívja fel a rendőrséget, ha van valami reggelig telefonáljon. Nem zavar a telefon éjszaka sem, várom a hívást.
Nóri hívta a rendőrséget, bediktálta a gyerek adatait. Igaz azt mondták neki az országos körözés később indítsák el, de leszólnak a körzeti megbízottnak, nézzen körül. Hátha a gyerek csak cselleng.
Nóri nem feküdt le, ott ült az ebédlőben hajnalig. Akkor csörgött a telefon, hogy megtalálták. Nyolcvan kilométerrel arrébb, egy kamionra kéredzkedett fel. A sofőr, mikor meglátta a forgalmas út szélén bandukoló fiút, megállt neki.
– Hova ilyen későn fiatalember, a közelben egy lélek se jár, mit keresel itt?
– Csak megyek – mondta Pisti bizonytalanul.
– De hova fiam, hova mész? – kérdezte erélyesebben a kamionos.
– Háté, csak már hazamennék mamámhoz – válaszolt Pisti halkan, nagy kék szemeivel könyörgőn felnézett a nagydarab sofőrre.