Katerina Forest: Incidens / napló /

Már sokadjára figyelmeztettem a lányom, hogy ennyi, elfogyott a szuflám. Az út végéhez értem.
– Jaj, mami még pár méter és ott vagyunk a sebészeten – biztatott, de segíteni nem engedtem, ne támogasson engem senki.
Ismertük az épületet, mikor először voltunk benne, az oda úton eltévedtünk, most nem volt gond.
Lift a másodikig, irány a nővérpult.
– Minden rendben – nyugtatott meg a kissé megviselt arcú hölgy – csak a helyét nem tudja még elfoglalni, akinek a helyére kerül azért még nem jött a betegszállító. Ücsörgés a társalgóban. A nevem hallom oldalról. Mellém telepszik a nővér, papírok – Addig kitöltsük… iszik alkoholt, dohányzik…?... nyugodtan megnézheti melyik lesz az ágya… ha kíváncsi rá.
Megnéztem. Még ott ült rajta egy feketébe öltözött aszott nő. Vigyorgott rám – Pakoljon le nyugodtan – szólított meg nagyvonalúan.
– Mikor megy el?
– Azt nem tudom.
– Akkor minek pakoljak? – jól megnéztem és visszahúztam a memorizált arcával a társalgóba. Végre láttam, hogy kísérik kifelé.
– Még délig ehet – biztatott a nővér – Itt a hashajtója
Nem ettem. Minek? Az üvegcse tartalmát kitöltöttem a poharamba, ugyanannyi rész vizet öntöttem hozzá, az utasítás szerint. Fagifor íze volt, émelyítő. Vizit.
– Áh, csókolom, megjött? Akkor holnap tizenegy óra körül lesz a műtét. Nem szabad enni-inni, gondolom tudja -- köszönt rám a docens úr, mögötte egy egész regiment kísérettel.Kedves volt, megnyerő modorú, mosolygós. Kicsit oldódtam tőle. Szétnéztem a kórteremben. A mellettem lévő ágyon egy pufi nő keresztrejtvényt fejtett, a másik oldalon egy szép arcú tizennyolc év körüli. Megállás nélkül csesztette az okos telefonját. Egy friss operált még fél kómában zenélt, talán egy szimfóniát, a címére nem jöttem rá, mivel folyton improvizált. Az biztos, hogy nem volt eredeti Beethoven mű, csak abban hasonlított, hogy több hangszeren szólalt meg és nagyszabású volt.
Helena… így hívták a szép arcút, elmesélte, hogy vasárnap éjjel vitte be a mentő vakbéllel, a keresztrejtvényes, pajzsmirigy operációra várt. A szimfonikus zenekart epére műtötték, árulta el a másik kettő. Az ajtó soha nincs bezárva, szemben vele a nővérpult… vihogás, enyelgés. Nézek kifelé, árnyak suhannak a folyosón, aztán csoszognak. Megjelenik egy járókeretes ürge negyvennyolcas kitaposott papucsban. Benéz a kórterembe. A szemgolyói izgatottan begurulnak a szoba közepére, aztán szégyenlősen visszahúzza a szemgödreibe. Vén nyanyák, talán nem fedezte fel a szép arcút.
Éhes vagyok.
– Mi lesz ha elvágják a hangszálaim? – morfondírozik a pajzsmirigyes, púpos hátát még jobban kinyomva ül az ágya közepén. A szimfonikus felébred, felül és uzsgyi a vécére. Jé, ez tényleg operált, vagy csak szimulált eddig?
– Nagyon friss járású – dicsértem meg, mikor visszafelé rohant.
– Mindig ilyen voltam, nem tudok lassan menni – nevetett rám.
Lassan telik a kórterem látogatókkal. Jól érzik magukat. – Hogy menjek így vécére – filóztam elkeseredve, ha hatni kezd a hashajtó? – a vécé és a zuhanyzó a kórteremből nyílott. Visszatartottam, elvégre kulturált ember vagyok.
Este van, és egyre éhesebb vagyok. Tévedtem a szimfonikusnál, a pajzsmirigyes harsonán és trombitán játszik, néha csellózik.
Reggel bekötik az infúziót, két üveg… lassan csorog lefelé, mint a felcsapott sár az autó szélvédőjén. Vécére kell mennem, kigurulok az állvánnyal együtt. Mire visszagabalyodok, vár a nyugtató szuri. Indulás hasfelmetsző Jack-hoz. Folyosó… parkolás.
– Hogy hívják? – kezdek ki a műtőssel, a derekamig érő széles fiatalember veszi a lapot.
– János vagyok. Megnézem kell e borotválni?– bizalmasan felhajtja rólam a zöld takarót.
Kellett. Elmélyülten borotvál.
– Fél?
– Igen. De nem a műtéttől. Inkább attól, hogy elejtenek, vagy leesek a műtő asztalról – vallom be gyermeki naivitással a félelmem.
Elbizakodva mosolyog – Feleslegesen fél attól.
Meglódítja a hordágyat, indul a mennyei járat.
– Hány kiló asszonyom? Nyissa ki a száját. Jól van, mélyeket lélegezzen, ez itt tiszta oxigén – hajol fölém egy zöld-állarcos. Nem a docens. Ő hol van? Keresem a tekintetemmel. Végre meglátom. Ő is rám néz.
– Csókolom. Nemsokára kivesszük a keserű epét magából. Jól van?
– Áh, nagyszerűen docens úr, soha jobban…
– Lélegezzen – tartja az orrom elé az oxigénmaszkot a zöld-álarcos.
Szót fogadok. Nincs más választásom. Eltűnik minden, sötétség.
Ébredezek. Valami nem stimmel. Már a kórteremben vagyok, velem szemben az ágy végénél az egész műtős brigád. Aggódó szemek tekintenek rám.
– Ébredjen fel! – hallom távolból az altatós doktornő hangját.
– De már felébredtem – méltatlankodok – óh de jó látni magukat! Ugye Jánosnak hívják? – nézek először a köpcös műtősre. Az arca lángvörös, bólint.
– Nem értem, miért kell egy frissen műtöttnek egyedül az ágyára feküdni? – háborog az egyik nővér.
A docens dühös. Ugyan mi zaklatta fel annyira. Nem áll jól neki ha mérges. Különben is megemlítettem neki, hogy szakállal sármosabb volt. Felém hajolnak, megemelnek, kiveszik alólam a vérrel teli fröcskölt lepedőt. Később mondták meg, hogy kisodorta egy buta mozdulattal a hasamból a csövet a műtős, aminek a végén az a kis zacskót lengedezett, aminek fontos rendeltetése a bent rekedt finomságok gyűjtögetése lett volna.
– A műtét jól sikerült, csak történt egy kis incidens…– nyugtatott meg az orvos.
– Semmire nem emlékszem, én még csak most ébredtem fel – mosolygok igézően.
Kicsit rosszul vagyok. Hőhullámok. Fájdalomcsillapítók. Véralvadás-gátlók. Éhes vagyok. Már harmadik napja nem ettem. Végre kapok kaját. Háztartási keksz, amit szigorúan be kell áztatni teába, hogy pépes legyen. Tizenkét darab keksz. Próbálok aludni. A pajzsmirigyes torkán fehér kötés, egy gumicsőből szivárog belőle a rózsaszín vizes vér. Nézegeti. Tud, sajnos beszélni. Be nem áll a szája. A másik epés velem van elfoglalva, rohangál körülöttem, felveszi, amit leejtek, betakar. Nem kérek altatót, hallgatom a koncertet, néha van benne üstdob és cintányér is. Jól összeállt a szimfonikus zenekar. Nem idegesít.
Jó ez a zene…

Randevú

Másnap este meg is hallotta a szállása elé érkező motor zúgását, örömmel nyitotta az ajtót. Laci mosolyogva támasztotta le a motort.
– Elhoztam, valameddig bírni fogja, kérhetne másikat, jár erre a munkára. Van ettől jobb is raktáron.
– Megpróbálom, de csak ha megint elromlik, remélem sokára – válaszolt zavartan.
Laci nem nagyon mutatta, hogy siet, mindig előhozakodott valamivel, például megkérdezte, hogy szokott e szórakozni, mert van lehetőség itt is a fiataloknak elütni az estéket.
– Jó lenne, halálra unom magam – hagyta rá, közben arra gondolt, hogy rendesen hülyíti, nem lehet ott a világvégén semmi. Nem hallott ugyanis addig róla semmit.
– Akkor... szombaton eljövök, elkísérem... ha akarja... most megyek is, dolgom van – de még várta a biztatást, áthatóan nézte ahogy az ajtófélfát vigyázta. Érezte, hogy kezd kellemetlenné válni a hallgatása, nagy nehezen kinyögte a választ.
– Majd meggondolom.
Amikor Laci elment, bement a kis odújába. Leült a vaságya szélére, és rádöbbent, hogy nem érti mi történik vele, miért blokkolt le, miért vert a szíve a torkában? Csessze meg, biztosan észrevette, jól szórakozhat azóta rajta. Gondolataiban visszacsengtek az utolsó szavai: " Majd meggondolom"... hogy is lehet valaki ilyen ütődött, mit kell neki ezen gondolkodni? Mi a francért nem mondta, amit akkor is érzett, hogy: – Igen, igen! Azóta minden percben erre vártam, mióta bele néztem azokba a kék szemekbe, vártam újra a találkozást, hogy lássam a mosolyát, egy pillantását, amitől megállt velem az idő, és végre éreztem a kicsi villanásokat fellobbanni, amik úgy rezdültek az idegek szálain bennem, mint az esti szerenád síró dallama a szerelmes hegedűjének húrján. Talán ezt hívják szerelemnek? Erről papoltak a csajok az iskolában, hogy nincs erő a lábadban, zakatol a szíved?
Mindig szerette volna átélni, hogy igenis van ilyen, mert addig nem hitte el. A másik, aki szerette őt, annál nem érzett ilyet, az más volt, mégis szerette, de nem így. Ez más, ez egy csodálatos érzés, ami teljesen kikészít. Remélte, elmúlik hamar, úgy ahogy jött. Lehajtotta a fejét szomorúság uralkodott el rajta. Nem szabad, hogy észre vegye, hogy tetszik neki, be kell fejeznie a képzelgést. Mit akar ettől a férfitól, nem ismeri, azt se tudja kicsoda? Az is lehet fogadást kötött rá, jó hecc lesz a haveroknál, ha sikerül becserkészni a kis gyakornokot. Gyanússá vált számára a hirtelen randevú.
Laci is töprengett és dühös volt, hogy az első percben kiadta magát, amikor találkozóra hívta a gyakornoklányt. Azt se tudja kicsoda, honnan jött? Lehet valami felfuvalkodott, csak nevet rajta – gondolta át az estét, míg sétált hazafelé az egyre sötétebbé váló éjszakában. Lehet, el sem megy vele, ő csak egy szerelő – tett pontot a meditáció végére. Nem tudott ellenállni, sokat gondolt Nórira. Nehezen múlt el a hét, sűrűn nézett a bekötő út felé, hátha arra suhan a motorján. Várta a szombatot, reménykedett, hogy újra lássa. Önmagának se tudta megmagyarázni mi történt vele, nem tudta kiverni a fejéből a szomorú barna szemeket, úgy érezte már hozzá tartoznak örökre. Milyen véletlen, hogy lerobbant a motorja, meg az is, hogy őneki adta oda az öreg szaki kijavítani. Furcsa az egész, hogy rágondolt, mikor tudta, hogy ki sem látszik a munkából. Két erőgépet javított, állt miattuk a munka a határban. Ki ez a lány, és honnan jött ide a világvégére?
Nóri végül mégis úgy döntött, elfogadja a meghívást. Várta a szombatot, érdeklődött, milyen az a hely, ahol összegyűlnek a fiatalok. A főnökével is megbeszélte hová hívta meg egy fiatal ember, hihetetlen szerinte, hogy van a pusztán szórakozóhely.
– Hogyne lenne, azért ez a hely nem a világvége. Igaz bejárnak Újvárosba vagy Debrecenbe ha van valami koncert vagy nagyobb buli. De ez se rossz, ne félj tőle, zene van, lehet táncolni rá – biztatta Nórit.
Eljött a szombat, már előtte való nap kikészítette a ruháját, ott sorakozott minden a székek karfáján. Gondosan öltözött, ne hozzon szégyent a férfira, ha az oldalán megjelenik a helyi fiatalok között.
Sokat várt, már azt gondolta nem is megy érte, csak szórakozott vele. Kinézett a kis ablakon sűrűn, nézte az üres elhagyott utca részt, amihez nem tartozott utca. Mindig szorongott miatta, kiváltképp az egyedülléttől, hisz az irodaház úgy állt ott, mint egy memento, poros, köves út vezetett előtte el a keltetőig, azon túl akácos, cserjés sötétlett, villany, mint a harcedzett bokszoló fogsora, hiányzón fénylett fel itt, ott, a sötétségben. A kis útszakasz végén leengedett sorompó lazsált, hírül adva annak, aki arra járt, hogy ott zárt terület van, igaz kerítés nélkül. Az ment be, aki akart. A sorompón túl jobbról, felfénylett a falu villanyégőinek gyöngyfüzére, másik oldalon amerre nézett, csak a csillagos ég világította be a pusztát. Kinézett már sokadjára, mikor meglátta, hogy ott áll a szerelő az épület előtt, szívja a cigarettáját.
Ugyan miért nem kopog be? Kezdett szorongani, biztosan azon gondolkodik, megbánta, hogy odament érte.
Ő ment ki, nyitotta az ajtót, dorgálta a férfit.
– Sokat késett, már vissza akartam vetkőzni, mi a baj?
– Jön akkor? Gondoltam nem akar... tolakodó voltam a múltkor – válaszolt halkan a férfi.
Míg bandukoltak Borsós felé, oldódott köztük a hangulat. Laci a barátairól mesélt sok megtörtént esetet, fiatalkori csínytevéseket.
– Nem sokat változtak, mindjárt megismeri őket.
A nagy ebédlő volt átalakítva táncos helynek, magnóból áradt a zene, vagy húszan lehettek bent a teremben. Mikor beléptek, mindenki feléjük fordult. Nóri tudta, hogy csinos, hogy jól néz ki, nem lesz baj. Laci köszönt a haverjainak, bemutatta nekik. Önkénytelenül átölelte a vállát, hogy lássák, összetartoznak. Lassú táncba kezdtek, beszélgettek.
– Nincs barátnőd? – kérdezte Nóri a férfit, de már tegezte, kérés nélkül.
– Most szereltem le két hónapja a katonaságtól... de van barátnőm, ismered is – szorította magához – itt van velem.

Beszédes szemek

Nórinak hiányzott a motorkerékpár, megszerette az öreg Danuviát. A gazdász iskolában szerzete meg a nagy motorra a jogosítványt, de igaziból csak a végtelen pusztán szerelmesedett bele abba az életérzésbe, amit a száguldás okozott. Ismeretlen volt addig a számára ez az életérzés, a vizsga alatt is szerencsétlenkedett, az első kanyarban kifeküdte a pályát. Felhorzsolta a térdét a rücskös aszfalt, amikor feltápászkodott hiába próbálta, nem tudta beindítani a motort. A sírás fojtogatta mikor felnézett és látta a kárörvendő arcokat. Megszánta a tanára, kölcsön kapta tőle a Pannóniáját. Cukkolták is szegényt érte.
– Nem fogod megbánni? Ezzel is esni fog mint a másikkal.
Biztosan félt a tanár, mégis odaadta. Nóri minden tudását összeszedte úgy szalonozott. Nehéz volt megtartania a nagy motorkerékpárt. Ideges is volt, csak az az egy motiválta, hogy végig kell csinálnia, nem hozhat szégyent a tanár fejére. Mikor befejezte a vizsga feladatot odament hozzá a tanára.

– Mennyit gyakoroltál előtte, de őszintén?

– Kétszer lementem a pályát Danuviával – vallotta be az igazat.

– Na, ha én ezt tudom, nem kapod meg a motoromat! – csóválta a fejét a férfi – még hogy kétszer…nem hiszem el.

Ennek ellenére sikeresen levizsgázott, még ő is meglepődött, nem csak a tanár.

Nem tudott tovább várni, hívta a gépműhelyt, hogy letelt az öt nap is, a kiszabott határidő.

Azt felelték, Laci nem ért rá, sok a dolga, hívja őket pár nap múlva. Nóri durcásan elindult, hátha ráveszi ezt a Lacit, foglalkozzon már az ő gondjával is.

Mikor odaért a műhelyhez, kereste a szerelőt, meg is mutatták merre menjen. Odaküldték ahol többen álltak egy csoportban, valamin vitatkozva. Mikor odaért, tisztelettudóan megállt, várta, hogy észre vegyék. Az egyik micisapkás oda is nézett rá.

– Mi járatban van, kit keres?

– Lacit, a szerelőt keresem – válaszra hárman fordultak felé.

– Na, kit? Mink vagyunk a Lacik – nevettek hangosan, alaposan végig tapogatták tekintetükkel Nóri formás alakját.

– De vicces, aki a motorom javítja egy hete, azt keresem – válaszolt vissza ingerülten, kezdett elege lenni az évődő férfiakból.

Oldalról meghallott egy hangot, aztán a férfit is meglátta, akkor jött egy nagy traktor mögül ki. Olajos kezeit törölgette gondosan egy géprongyba.

– Engem keres, hagyjátok! – intette le a többieket.

Nóri odafordult és egyenesen belenézett a szemébe. A férfi nem volt sokkal idősebb tőle, talán három évvel, barna hullámos hajához nagyon vonzó kék szemei egy pillanat alatt megigézték.

– Sajnálom, de úgy tönkre van vágva az a motor, az idő is kár érte! – ő is nézegette a lányt. A többiek lassan odébb álltak, talán észrevették, hogy vibrál a levegő a két fiatal körül, mint delelőben a délibáb a puszta felett. Nóri csak nézte és hallgatta a szép szemű férfit. Az beszélt hozzá, alkatrészről, hibákról, közben folyton kereste a tekintetét.

– Jól van… ha megcsinálom, elviszem. Hova vigyem? De nem ígérem, hogy jobb lesz, mint újkorában – nevetett jóízűen.

Nóri akadozva magyarázta hol van a szállása, köszönte előre a szívességet.

– Jól van, akkor majd jön, ha kész lesz… de csak este… vagy szóljon le a telepre telefonon, sokat vagyok távol – búcsúzott, és már viharzott is elfelé, mint aki menekül a férfi tekintete elől.

– Biztos megyek – szólt utána Laci.

– Jó kis bige – dobott az elsiető lány utána egy megjegyzést Laci haverja, aki még akkor is a távolodó Nóri után nézett.

– Az – szólalt meg Laci szűkszavúan – na, folytassuk, amit abbahagytunk. Akarata ellenére sűrűn bevillant a nap folyamán, a lány arca a gondolatai közé. Műszak után kitolta az öreg Danuviát, egész este dolgozott rajta.

Káromkodás

Később rájött, hogy semmi sem történik ok nélkül az életében. Már nem akart lovagolni, önmagának merte csak bevallani, hogy fél tőle. Másnak bedobta a félrevezető szöveget – Ez a ló nem nekem való, majd másikat kérek... ugyanis kiszámíthatatlan a természete.
Rákényszerült a motorozásra, jó időben az volt a leggyorsabb. Csak ha eset az eső, akkor ült Jóska kocsis mellé a konflis szekérre. Sürgős dolga akadt aznap is, mikor a motorkerékpárja különleges pufogással lefulladt.
Biztos a gyertya lazult ki a hepe-hupás utakon – gondolta, és leállt az út mellé. Már nyakig olajos volt, de nem tudta megjavítani, az agyonhajszolt szolgálati motorkerékpár beadta a kulcsot. Nem látott más választást, betolta a gépműhelybe. Folyt róla a víz mire az egy kilométert megtette. Beengedték szó nélkül a portán. Az öreg portás amikor odaért azonnal tudta, hogy mi miatt akar bejutni.

-- Bedöglött? -- nézegette a portól ellepett gépjárművet.-- Menjen csak kislány, az udvar végibe van a szerelő műhely, majd a gondjaikba veszik ezt az ócskavasat. Csoda, hogy gurul még.

Tolta hát tovább a megadott irányba. A szerelő műhely kétszárnyú vasajtaja nyitva volt, odabent két traktort javítottak a szerelők. Kint az ajtó előtt is állt egy nagy Dutra, olyan mélykék volt a színe mint az égboltnak.
– Mi van kislány, csak nem ledobta ez a moci is, mint a lova? – nevetett rá bentről egy idős szerelő.
– Na, de könnyen megy a hír! Nem dobott le, csak nem akar beindulni az istennek se – válaszolt Nóri ingerülten – Milyen kicsi a világ, már itt is rajta szórakoznak.
Kicsi volt, de a kis létszámú település hamar szétdobta a hírt az új gyakornokról, aki kóstolgatja az anyaföldjüket, ha kimegy lovagolni a pusztára.
– Jól van... odaadom Lacinak, majd ő megcsinálja, lehet úgy öt nap múlva érdeklődni – közölte most már komolyabb hangnemben a férfi, hogy mire számíthat.
– Ki az a Laci? – érdeklődött Nórika.
– Ott van, ni! – mutatott az udvar vége felé a szerelő, de Nóri csak egy görnyedt alakot látott, nem ment oda, hogy megismerje. Semmi kedve nem volt nyakig olajosan grasszálni a műhely udvarán, ahol mintha ebédszünet jött volna el, a férfiak abbahagyták a munkát, és azzal töltötték az idejüket, hogy őt mustrálták.

-- Mondja meg neki, hogy siessen vele, nehezen végzem nélküle a munkám.-- Maga tudja. Nem szereti, ha csak üzengetnek neki.
Ezután mindennap igazodnia kellett Józsihoz. Aznap is, amikor megkapták a hírt, Szettyénesen hullnak a libák, mint a legyek. Éjfélig ott voltak. Az állatorvos oltotta lefelé a libákat, a betegeket karanténba rakták. Embertelen munka volt, versenyfutás az idővel. Nagyon kimerült estére, de hogy a baj még több legyen az eső is eleredt mikor hazafelé indultak. A viharlámpa annyi volt a síkságon, mintha csak egy szentjánosbogár lett volna a tenyerében, pislákolt, még jobban elvezette őket a földes útról. A debreceni nagy-árok mellett haladtak kifelé az aszfaltos útig. Úgy egy kilométerre jutottak, amikor a lovak túlságosan megközelítették az árkot. Csúszott a szekér, borult az árokba, magával rántva a két lovat is. Azok rémülten kapálóztak a csapdában az árok iszapjában fetrengve. A kocsis éktelen káromkodásba kezdett, lovak mentésére sietett, akasztotta kifelé az istrángot. Nóri is kúszott kifelé minden erejét összeszedve a csapdából, de a lába alászorult a kopózó üstnek, meg se tudott mozdulni. Úgy érezte vége az életének, ott hal meg a hortobágyi iszapos pocsolyában. Végül a kapálódzó lovaknak köszönhette, hogy elcsúszott róla a hatalmas üst és ki tudott kúszni a sárból. Az árokparton összegörnyedve hányingerrel küszködött, sáros kezével törölgette magát. Aztán ő is káromkodott, életében először.
– Hogy az Isten verje meg ezt a rohadt világot! Azt a nyomorult szentséges ...
A kocsis először meglepődött, aztán a csendes szavú ember olyan durván ráordított, hogy mindjárt észhez tért.
– Ne káromolja Istent, inkább segítsen kiakasztani a lovat! – de már akkor az egyik ló ki tudott ugrani.
– Fogja meg, fogja meg! – kiabált a kocsis – világgá megy a ló! – Nóri elkapta a hevedert, a ló remegett, a sár habarékja folyt az oldalán.
A másikkal több baj volt, már belegabalyodott az istrángba, Józsi is feljajdult, őt is megrúgta. Végre kint voltak az árokból, a szekér egyre mélyebbre került a sáros vízben. Nem érdekelte őket, csak az, hogy végre érjenek haza. Gyalog vezették a két kimerült állatot, csendben, szótlanul hazafelé. Otthon még lecsutakolták a lovakat, nagyjából lemosakodtak ők is a sártól. A kocsis utána szólt.
– Azé' jó, hogy ott volt velem... de, ne káromkodjon máskor, azt felejtse el.
Nóri oldódott a dicsérő szó hallatán, aztán jót nevetett rajta.
– Miért, maga is káromkodott!
– Az más, de asszony ne káromkodjon – mondta meggyőzően Józsi, mintha törvényt tanítana.
– Nem vagyok még asszony, rám nem vonatkozik! – búcsúzott Nóri tettetett nyugalommal, de még belül remegett a félelemtől a gyomra. Kellett nekem szabad-levegős munka – gondolta magában, míg baktatott a sötét sáros úton a szállása felé, mérgében jó nagyokat rúgott az útszéli kavicsokba. Attól meg a lába fájdult meg.

A bögöly

Meghallotta, hogy Mátán dolgozik lovászként egy falubelije, felkereste egy szabad délutánján. Már messziről integetett feléje a férfi, mikor meglátta közeledni Nórit.

-- Mondták, hogy itt vagy gyakornok. Épp ideje, hogy felkeresd az ismerősöket.

-- Na de hamar száll a hír a puszta felett! -- nevetett Nóri, jól esett neki a kedves fogadtatás -- oka van, hogy kereslek Pista.

-- Ugyan mi az oka? Már van jegyesem, sajnos nem ez lehet az ok, hogy keresel! Jól van, csak vicc volt, mondjad, hallgatlak !

-- Arra gondoltam, megtaníthatnál a lóval bánni. Szóval lovagolni szeretnék. Sokszor nem jutok ki a tanyákra ha esik az eső. A lovas szekér se bírja a sziket.

– Mit kell azon tanulni, ismerkedj meg vele, ülj a hátára és indulás! Csak egyre vigyázz, a ló érezze, hogy a kezedben van a gyeplő, mert ha megérzi, hogy félsz, nem tudod irányítani.
Több napon keresztül tanult lovagolni egy nyugodt természetű herélt lovon. A lovat Fenéknek hívták. Mikor Pista úgy döntött, hogy összeszoktak, tudja már irányitani a lovat, áldását adta a tereplovaglásra. Nóri is megbízott benne, nem félt a hátán. Vett magának szalmakalapot, bő ujjú blúzához az elmaradhatatlan nadrág dukált, tetejébe még egy könnyű bőrcsizmát is beszerzett, hogy teljessé tegye az imását. Mikor átkocogott a kilenclyukú hídon, még fényképezték is az autókból. Ő is tudta, hogy vonzó megjelenését a ló még jobban feldobta. Tetszett neki ez a szerep. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy mozivászonról lelépett sztyeppén lovagló western hős.
De egy nap ráfázott a nagy bizalomra. Pedig az a nap is olyan volt, mint a többi, egyhangú, csendes és nyugodt. Hazafelé tartott, a nap erősen sütött, szédülni lehetett tőle. A mező felett rengeteg apró légy zümmögött, kabócák ugráltak a száradó fű között. Egy rétisas körözve kísérte fentről az útját, kíváncsisága nem akart elmúlni. Talán nem is őket figyelte, hanem a ló dobogása miatt keletkezett zajtól menekülő ürgét, pockot leste. Nóri elmerengett a délibáb rezgésében, ami csodálatos hullámot vetett a puszta felett, kísértetiesen remegve, mintha egy távoli dimenzió átjáró kapuja készülne kinyílni éppen abban a pillanatban. Elmerült a gondolataiban. Nagyon rosszkor. Üldözőbe vette őket egy jól megtermett bögöly.
Először a ló marjába harapott, Fenék akkor csak megrázta magát. A bögöly vérre szomjazott, egyre többször támadott, amit a ló már nem tolerált, hirtelen hátsó lábaival kirúgott olyan erővel, hogy Nóri átrepült a fején keresztül a földre. Úgy érezte, minden csontja eltört. Nem mozdult jó darabig, csak feküdt a zsombékos fű között.
A ló nem ment el mellőle, harapdálta a fűcsomókat körülötte. Nagy nehezen felállt, szétnézett, de körülötte kilométerekre senkit sem látott, a lábai remegtek a sokkhatástól.
–" Ne érezze a ló, hogy félsz"– jutott eszébe az intelem. Nem ült fel a ló hátára. Félt. Félt attól, hogy a ló is megérzi, pedig vágyott a hátára, mert a lépés is fájdalmas volt számára.
Egy bögöly, egy parányi repülő szörnyeteg a földre dobta, míg vánszorgott, azon meditált, milyen okosan van megteremtve a földi élet. Nem kell ahhoz erő és nagyság, hogy győzzön valaki. Itt van ez a szemtelen légy, milyen fegyvere van. Közben a Mátai hídhoz közeledtek, már látta a kőhidat, erőt vett magán, mégis felült Fenék hátára.
A ló prüszkölt, rángatta a fejét és vágtába kezdett. Nóri büszkesége, hogy mit mondanak, ha gyalog megy vissza, nem nyomta el a teste üzenetét, a félelmet.
A hídra érve sem lassított a ló, egy autó dudált rá, kiabált is a sofőr valamit, de ők már lent voltak a mátai úton. Nóri görcsösen fogta a gyeplőt, csak arra ügyelt, hogy megint le ne dobja a hátáról. Az meg vitte haza, ismerte az utat, ismerte az istállót ahova be kellett térnie. Szerencsére gyorsan hajolt az istálló ajtóban, a ló a jászolig meg sem állt. Mikor odaért megrázta a sörényét, megnyugodva pihent. Mint egy szobor úgy feküdt rajta meg se mert mozdulni. Amikor észrevették, odasiettek hozzá.– Mi történt?
– Egy bögöly – nyögte ki morcosan, mikor végre érezte a biztonságos talajt a lába alatt, de már ment is a motorjához. El akart tűnni onnan gyorsan, nem akarta látni, hogy mindenki rajta derül. Amikor tolta a motorkerékpárt a karám mellet, egy fiatal csikó kivihogott rá, majd csak úgy egyszerűen, a világ legtermészetesebb mozdulatával, leharapta a fejéről a szalmakalapot.
 Na, még ez hiányzott, mi lesz a harmadik mára? – mérgelődött míg berúgta a Danuviát.

A puszta varázsa

 

Másnap megismerhette végre a főnökét. Az ágazatvezető egy középkorú nő volt, molett egy kicsit, de olyan csinosan molett, jól állt neki a sportos öltözék. Barátságosnak látszott, mutatta Nórinak, hol lesz a helye az irodában, az asztalát, a székét, de bájosan megjegyezte, kiérezhető iróniával a hanghordozásában, hogy – Ez a pihenősarok, sokat kell a tanyákon lenned, nem kopik el a szék alattad...

Lakva ismerni ki az embert, neki is segített az idő amit együtt töltött vele, hamar rájött, hogy soha nem lesz köztük harmonikus a kapcsolat. Az asszonyt  Máriának hívták, de senki nem szólította a keresztnevén. Ott az alig lakott pusztán úgy hordozta a hátán a kivagyiságot mint a kerítésre felszálló japánkakas a felsőbbrendűséget. Fölényes, lekezelő modora miatt kerülték a dolgozók is.  Egyáltalán nem bánta Nóri, hogy mindennap távol volt tőle. 
Az előzőleg ránehezedett kétségbeesés, hogy hová is került,  gyorsan elmúlt.
Mire végig barangolta a nagy síkságot Szettyénestől, Karácsonyfokig, úgy ragyogott fel egyik napról a másik napra a puszta szépsége. Kibomlott a szeme előtt, mint a hívő kezéből a rózsafüzér.
Mert észrevette a különleges vidék szépségét, volt rá ideje. A távolságokat kerékpárral vagy lovas szekérrel néha motorkerékpárral tette meg, de ült hintóban, kétkerekű kólát is hajtott, ami előtt csak egy ló volt.
Végül elérkezett az a nap, hogy lóháton járta a vidéket. Szükség volt a sokszínű szállító eszközre, mivel a puszta szeszélyes természete folytán vendégmarasztaló már egy kisebb eső után is. Csodálta a pusztát. A tűző napon ragyogott és hullámokban remegett a délibáb sík vize. Árvalányhaj simult a lábához, boglárkák bólogattak a lila sóvirág tengerben. Az illatok a sziken különlegesek, egy kis eső után megjelentek a gombák is, csalogatón, hívogatón.
Néha sokáig figyelte a parlagi sas, vagy a vércse fenséges röptét, a sziki pacsirta, a sziki-csér dala folyamatosan kísérte az útjain. A mészpázsitgyep között a dombos tippanfüvekre vigyázni kellett, könnyen csúszott a selyme a cipőtalpon. Sokszor futott szét előtte fogolycsapat, fészkét féltő fürjek csalogatták.
Ez a nagy sík puszta csak távolról látszott élettelennek, nagyon is élt annak, aki közel került hozzá.
Sok munka akadt a gazdaságban, de minden ember tudta a dolgát. Mivel  ő csak gyakornok volt, vitte-hozta a főnöke utasításait, ellenőrizte, amire kérte.
Közben tanulta a mesterséget, az őshonos állattartást. A tanyákra komondorok, kuvaszok vigyáztak, mégis betévedt az ólálkodó róka, vitte a mezőn járó gyöngytyúkokat.
A rizsföld tetején kacsák lubickoltak a mesterséges tó felületeken. Szettyénesen hatalmas csoportokban libák legelésztek. Kamionok szállították a felnevelt állatokat tovább, a helyükre már vitték is a nevelőkből a kicsiket, egy alapos takarítás után.
Folyamatosan úton volt, a gondolatait átfújta a síkság szele, letisztult, megnyugodott. Úgy érezte, hogy a hely mágikus ereje segít neki, hogy átgondolja az életét, meghatározza a céljait.
 Azon meditált, hogy a sors nagy kópé, bizonyára célja volt vele, hogy egy ilyen senki földjére vezérelte.  Az ott élő emberek kevés beszédűek voltak, nem tanyáztak a házak előtt, mint az ő falujában. Ha beszéltek annak oka volt. Képesek voltak egész nap szó nélkül dolgozni egymás mellett. Nóri képtelen volt átvenni a szokást, folyton locsogott, csacsogott. Mindegy miről, mindegy kinek. Az élményeit nem tudta magában tartani. Elég volt hozzá ha aznap felfedezett egy virágot, madarat. Eleinte furcsán néztek rá, de idővel megszokták. 

A semmi közepén

 

Közeledett a vizsgák időszaka, hagyományként egyik nap gazdász vásárt rendezett az iskola. Ez abból állt, hogy a végzősök helyet foglaltak a nagy ebédlőben az asztaloknál, és várták az érdeklődő munkaadókat. Mentek is szép számmal hozzájuk, termelőszövetkezeti elnökök, agronómusok, állami gazdaságvezetők.

Nóri egyedül ült az asztalnál, amikor véletlenül megismerte a falubeli termelőszövetkezettől az egyik agronómust, az is látta őt, mégse ment oda hozzá.
" Minek is jönne, ismer engem, meg a családom is, azt is, milyen nincstelenek vagyunk" – gondolta magában keserűen.
Nem bánta, hogy átnézett rajta az ember, mert eszébe jutott mit mondogatott otthon az anyja –"Senki se próféta a saját hazájában, ezt jól vésd az eszedbe, soha ne felejtsd el. Te ebben a faluban csak egy csóró vagy és az leszel örökre, hátadon ott ül az örökséged, a szegénység.".
Ettől a józan belátástól mégsem lett örömtelibb a hangulata, pláne amikor  azt látta, hogy volt olyan munkaadó, aki már az ajtóból széles vigyorral integetett a diáknak. Egyértelmű, hogy eleve érte ment oda.
Nehezen telt az idő a zsivajban, lemondott róla, hogy valaki felfigyel rá. Egykedvűen nézelődött, nem álhatott fel, végig kellett szenvednie a protokollt. Meglepődött amikor leült mellé egy középkorú férfi. Magas, szikár termetű volt, szép arcú szép meleg barna szemű. Mosolygott, csendben nézegette egy darabig.
– Nagyon egyedül üldögélsz itt. Ismerkedjünk meg, aztán mondd el, milyen munkához lenne kedved? – szólalt meg végül.

 Nóri fellélegzett, átsuhant rajta az örömteli felismerés. hogy talán lesz munkája, boldogan kezdte a beszélgetést az ismeretlen férfival.
– Ha lehetne, akkor szabad levegőset, nem szeretek irodában lenni sokáig, az nem nekem való. Olyat, ahol sok a kinti munka – mondta ki végül lelkesen az óhaját.
– Jól van, akkor van munkád. Vizsgázz le, és keress engem utána. Felvettelek gyakornoknak Hortobágyra, baromfitenyésztéshez. Sokat kell mozogni a tanyavilágban, szeretni fogod – adott egy névjegykártyát és nyújtotta a kezét kézfogásra – Sikeres vizsgát nagylány! – és mosolygott biztatóan továbbra is.
A ballagása túlságosan is egyszerűre sikeredett, csak az anyja ment el. Mikor vége lett a vizsgáinak, pakolt haza az albérletéből. Otthon sem várta nagy dínom-dánom, mintha semmi se történt volna az életében. Nem volt nagy esemény az a technikusi oklevél, amit hazavitt. Nem is sok időt töltött a szülői házban, ment dolgozni, indult a pusztára. Akkoriban még nem volt internet, nem tudta megnézni előző este, hova is indul másnap, csak ment a vakvilágba, reménykedve, majdcsak megtalálja, ahová el kell jutnia.
Mikor leszállt a hortobágyi vasútállomáson a forgalmistát kérte meg, segítsen neki, egyáltalán jobbra vagy balra induljon el a pusztán.
– Hát, kissé arrébb van, ahova mennie kell, el kell mennie a Borsósra, ott van az irodaház. Ott mán eligazítják. Jobbra induljon, menjen csak bátran, egy darabig majd a pusztán megy, aztán majd meglátja az épületeket.
Nóri elindult, kiért a faluból, ki a pusztára. A bekötő út aszfaltján lépegetett már majdnem egy félórát, mikor meglátta a távolban az épületeket amiről a forgalmista beszélt.  Körülötte zizegett a sík pusztán a keleti szél, folyton ott suttogott a felszíne felett, elnyargalt néha a lába előtt, valami furcsa illatot hordozva a hátán. Egy erősebb fuvallat átgurított előtte egy ördögszekeret, hallotta a Debrecen felől megérkező vonat sípolását, zakatolását. Fáradtan állt meg az irodaház előtt, az volt a legnagyobb épület, ami előtt boltíves tornác pöffeszkedett. Bement az irodaházba és kereste a férfit, aki felvett a gazdászvásáron.

– Az igazgató urat keresed? – kérdezte egy kövérkés asszony az asztal túloldalán – ő most nincs itt, de itt vannak a papírok, csak ki kell töltened. Vártunk téged. Jól van, minden rendben, szólunk a főnöknek, hogy megérkeztél. Na... most már nyugodtan menj vissza a vasútállomásig, de ne teljesen, előtte jobbra fordulj, ott lesz az iroda, meg a szállásod.
Nóri már akkor is fáradt volt. – "Visszagyalogolni megint két kilométert? Na, kellett nekem szabad levegős munka"– morfondírozott magában, mikor kilépett az irodából és nekivágott ugyanannak az útszakasznak, amin odament előtte.
Mikor leizzadva visszacipekedett és befordult jobbra, ahogy előtte elmondták, szembe találta magát egy egyedül álldogáló hosszú épülettel. A falairól pergett a kopott sárga festék, egyszerű, szinte raktárnak tűnő épület előtt állt. Egy ablakában felfedezett azért egy függönyfélét, ami azt sugallta az lehet az iroda. Kétségbeesve látta, hogy az épület környékén egy árva lélek sincs. Az ajtók zárva, a környék teljesen kihaltnak tűnt. Letette az út porába a táskáját és nézett maga elé. – "Mi van, ha holnapig se jön ide senki?" – tört rá a félelem.
Akkor vette észre, hogy az előtte lévő fák mögött még van épület, elindult arrafelé. Ahogy közeledett, már zajokat hallott, ventilátor zúgást. A keltető üzem előtt állt meg, onnan jött a monoton zúgás kifelé. Szuggerálta az épület bezárt ajtaját egy darabig. Nem tudta eldönteni, hogy bemenjen e rajta? Azért reménykedett, hogy nem ott fog lakni abban a ricsajban. Egyszer csak kilépett egy középkorú asszony az ajtón, biztos észtre vette az ablakból, mert mindjárt kérdezett.
– Te vagy a kis gyakornok, szóltak le telefonon, hogy jössz... gyere, megmutatom a szállásod.
Az iroda melletti ajtót nyitotta – Ez lesz a szállásod, no, Isten hozott, megyek vissza, rendezkedjél be! – már fordult is ki az ajtón.
Nóri ott állt egy két méterszer háromméteres helyiségben, ami ketté volt választva, egyik konyhává, a másik hálószobává kialakítva. Egy vaságy volt a legszebb darab a hálóban, a konyhában kétlapos rezsó, asztal, szék, és az egész betonaljzat vörös porfestékkel felkenve. A vörös festék pora szállt a levegőben, ahogy pakolt. Nem volt feldobva egyáltalán, úgy érezte, eljutott a Semmi közepére.

Mikor kipakolt, kiállt az ajtóba nézelődni. Nézte az épületet körbevevő erdős részt, amiben még akkor is ott csintalankodott a nyár eleji szél, viháncolva borzolta az akácok, nyárfák leveleit. Körülötte lévő fák gyűrűbe zárták a sűrű aljnövényzetükkel, miattuk nem láthatta a pusztát, ami ott feküdt az erdő mögött szétterülve a forróságban. Másnap reggelig egy élő lélek sem szólt hozzá. Igaz, késő este látott egy öregembert, térdig érő gumicsizmában elbattyogni a kisablak előtt, bizonyára az éjjeliőr volt. Nem volt jellemző rá a gyávaság, akkor mégis szorongott az egyedülléttől.

Vizit

 

Nem örült a meghívásnak, hisz még ők sem kerültek közel egymáshoz, mire akkor ez a nagy családi ismerkedés? Végül úgy döntött elmegy, mit veszíthet vele.

Eljött a szombat délután, készülődött a vizitre. Felvette olcsó rózsaszín mini ruháját, fehér, kopott magas sarkú cipőjét. Kleopátra frizuráját gondosan jó magasra tupírozta. Izgult, sosem volt még hasonló helyzetben. Egy kicsit látszott a fiatalemberen is a feszültség mikor elébe ment, de nem annyira, mint rajta.
Jómódú kertes házhoz értek, a férfi biztatóan fogta a kezét, megérezte Nóriban az ellenállást. Odabenn rásötétedett egy alak, nagydarab elhízott asszonyság fogadta, elzárta a konyhaablakból beáramló fényt. Puccos volt, minden szavával dicsekvő, be nem állt a szája. Feltűnően vizslatta a fia oldalán álldogáló lányt. A viselkedéséből és a beszédéből ráérzett, hogy gazdag a család.
- Na, gyere kislány, hadd nézzelek, a fiam csak rólad beszél egyfolytában. Tudod, hogy külön háza is van, bútorozott? Most halt ki belőle a nagymama, egy kanalat se kell venni. Szegény vagy mondta, nem baj... legalább nem félsz a munkától, a műhelybe dolgozhatsz, az is a fiamé...
Nóri levegőt se kapott, csak áradt rá a sok információ, hogy ő mit akar, az szóba se került. A férfi csendben volt, észrevette, hogy oda se figyel az örökké kereplő anyjára, bizonyára kívülről ismerte a lejárt lemezt, amit bedobott az anyja akkor is a zenegépbe.
Azt azért hamar észrevette, hogy tetszik az anyjának, mert elégedetten szemlélte erős, formás alakját.
- Fiam mutasd meg a választottadnak milyen házat örököltél, hadd nézze meg!- adta ki az utasítást végül az anya.
Másnap elment és megnézte a házat is, a műhelyt is, amiről áradozott az anya előző nap. Kívülről tetszett neki a hosszú tornácos nagy kőház, ami belülről tágas volt sok szobával. Mégis furcsán kezdte magát érezni, míg nézelődtek benne. A kihalt nagymama utáni kegyeleti szag érződött a levegőben, a régi bútorokban évtizedek történetei rejtőztek. Idegennek érezte magát az öreg házban. A meszelt falak már nem voltak vakító fehérek, a rajtuk futó henger minta giccses szín kavalkádja idegesítően futott végig szobáról szobára.
- Ugye tetszik neked ez a hely? - hallotta a férfi kérdését - itt fogunk élni, ha összeházasodunk.
Nórit váratlanul érte a kijelentés, ami a másik szájából úgy jött ki, mint ha az a világ legtermészetesebb dolga lenne - „ha összeházasodunk"
- Miről beszélsz, csak tizenhét éves vagyok, na, meg eljegyzés se volt - nevetett rá hitetlenkedve.
- Mikor legyen az eljegyzés kedvesem? - jött a következő meglepő kérdés.
- Te most megkérted a kezem? - csodálkozott el Nóri.
- Úgy néz ki, szeretném... azaz, igen.
- Jól van, de nálunk az a szokás, hogy a szülőktől kell a lányt megkérni, el kell jönnöd hozzánk, tisztességesen apám elé állni, hogy érezze, komolyak a szándékaid.
Meg is egyeztek, hogy Nóri elkezdi otthon egyengetni a terepet, mielőtt leutazik hozzájuk lánykérőbe falura.
Mikor hazament, először az anyjának mondta el. Az anyja csendes volt, csak annyit szólt - Kérdezd apádtól!
Hétvége volt, menni kellett az apjával a végeláthatatlan kukoricasor közé kapálni. Aztán egy alkalmas pillanatban elkezdte a mondókáját.
- Mit szólna apám hozzá, ha otthagynám az iskolát, elvenne egy gazdag fiú? Háza is van... gazdag a családja...
Az apja sokáig nem szólt, de egyszer csak megállt, kivette a szájából a pipát, a nadrágja zsebébe tette, komótosan odafordult a lányához. Farkasszemet néztek egymással. Mikor átgondolta a választ, cselekedett. Felemelte a karját és jó nagy pofont adott neki, aztán köpött egyet, visszatette a pipáját a szájába, meggyújtotta a dohányt benne és kapált tovább. Nóri végig sírta a napot, de nem mert ellenkezni. Megértette, hogy az apja ellenzi az eljegyzést. Az volt az első és utolsó pofon, amit kapott tőle életében, ezért nagyon fájó emlékként rögzült benne. Az anyja már indokolt is este.
- Szegény lányhoz nem való gazdag. Látják, hogy dógos parasztlány vagy, csicska leszel. A gazdagság nem jelent semmit, ha nem szereted, akkor még nagyobb semmit. Ezért nem adunk. Meg az iskola, el kell végezned, sokat nélkülöztünk, hogy tanulhass!
A férfi várta a választ. Nóri egy az egyben megmondta neki, hogy nem lesz eljegyzés, még, hogy nyomatékot adjon hozzá, hogy hiteles legyen a közlendője - Nem szeretlek annyira, mint kéne... egy házassághoz nem eléggé.

Elhallgatta az igazságot, hogy a szülei miatt gondolta meg magát.
Kimondta és azonnal sarkon fordult, megijed a szavak súlyától.
Valahol mégis igazság lapult a kimondott szóban. Túl hirtelen történtek a dolgok, túl rámenősen. Nem kapott időt, hogy eljátszadozzon a gondolattal, hogy tartozni fog valakihez. Nem érezte azt az eget verő érzést sem, amiről suttogtak a lányokkal az iskola folyosóján. Nem érezte a szerelem tüzét, ezért fogadta el olyan könnyen az anyja indoklását. Egyet azért megérzett, azt nem tudta önmagának sem elhazudni, a férfi mellett a biztonságot érzett, egy felé áradó őszinte szeretetet, de semmi többet. Később már értékelte ezeket a megérzéseket, de akkor még nem tudott velük mit kezdeni. Túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja mennyire fontosak ezek egy férfi és egy nő között.
Egy pár nap múlva üzenetet kapott tőle, még egyszer találkozni akar vele. Már nem volt benne félelem, így hát elment. Sétáltak, de már nem fogták egymás kezét. A férfi megkérte, menjenek be a templomba, ami előtt elhaladtak. Mikor beértek, elszorult a szíve, mintha elfogyott volna a hatalmas kupola alatt a levegő.
- Itt álltunk volna, pont itt, ha hozzám jössz feleségül, ebben a templomba lett volna az esküvőnk, - szólalt meg remegő hangon, majd hirtelen magához szorította - ha akarom, most itt halsz meg, mert becsaptál, elvitted az álmaim! - de akkorra már gyűlölet és harag volt a szemében. Nóri úgy érezte megfullad a kétségbeesett szorításban.
Nem emlékezett, hogy szabadult ki a szorításából, csak arra hogy elfutott és végig sírta az utat. Ezután mindennap kerülő úton járt haza az albérletébe. Tudta, ha akarná így is megtalálná, de a férfi nem kereste többet.
Vagy két hónap telt el, mikor meghallotta, kiment Svédországba dolgozni. Az anyja átkozódva emlegette a csóró falusi lányt, aki elvette a fia eszét, annyira, hogy még az országot is elhagyta miatta. Nóri sokat gondolt rá, de ő sem hívta nem kereste. Büszke paraszt vére, paraszt tudata leblokkolt minden érzést benne. Tisztában volt vele, hogy a bizalmát eljátszotta egy életre. A hirtelen kimondott szavakat soha nem lehet meg nem történté tenni.

Karikatúrák

 

Nóri bizonyítványa kitűnő lett, ezzel együtt álomvilágot teremtett magának, ő nem lesz rabszolga, festőművész akar lenni, vagy író.

Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz ment a tanár.
– Mari néném, adják képzőművészetibe a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyját sokáig, de hiába volt minden erőfeszítése, mert az nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek – volt az anyja válasza. Így lett mezőgazdász végül, oda elengedte. Nóri beletörődött, mindegy volt már neki, csak engedjék tanulni, beleegyezett a gazdász iskolába.
Mikor felszállt a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult, nagyon félt. Soha nem utazott egyedül addig. Vele csak a házukból a szegénység ment, az végig a barátja is maradt, soha nem hagyta magára.
Olyan volt számára az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba ért volna. Szédült a sok élménytől, magányosan félelembe élte át a napjait. Lassan nyitott a közösség felé, mindig kisebb rendűnek érezte magát a többivel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni. Mégse lett udvarlója, hiába volt széplány. Szegénységét különcködéssel leplezte, nagyvonalúan hárított, közben irigyelte a többit, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tett, mint aki észre se veszi.
Második éves volt, mikor egy tízpercben rábírták a lányvécében, szívja el élete első cigarettáját.
Erős testalkatú igazi paraszt kislány volt, a kedvenc sportja talán ezért is, a súlydobás lett. Csábították a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjon ő is velük, csak meg kell vennie a vívó felszerelést. Sokáig gondolkodott, de az örökös unszolásra megírta végül az anyjának, hogy szeretné ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyja ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apja csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyja szűkszavúan pár sort írt csak.
"Édes leányom, bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád."
Mikor olvasta a levelet, látta maga előtt a két öreg szülőjét, ahogy vitatkoznak a vívókardon, látta a jó szívű apját, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Nóri bármit kérhetett tőle, mindent megpróbált megadni neki. Rádöbbent, hogy egyik szülője az egész havi nyugdíját elküldte a hóbortja miatt.
Becsomagolta a pénzt, jól eltette, mikor ment haza, visszavitte. Az anyja nézett rá, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarja, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséges.
Nóri tudta, hogy így volt. Soha nem kért ezután semmit, ha kapott, megköszönte, ha nem, hallgatott.
A középiskolában zajlott az élet, megtanult mindent, nem félt már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, ő csak kézzel tudott fejni tehenet, de a műszaki dolgok, géptan is tantárgyuk lett, lassan megértett mindent.
A barátját, a szegénységet néha sikerült maga mögé szorítani, így tudott kitűnni a többi közül sokszor, akarattal, bátorsággal. Első volt még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választott. Elindulni eltudott, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utána az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajta. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességében azzal nem is foglalkozott, hogy le lehetne venni a lábát a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzá egypár hangfoszlány – Menj a kazalra, a kazalra! – megértette, belandolt a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt. Akkor jött rá, hogy a bátorság nem elég önmagában, hogy véghez vigyen egy feladatot.
Mindig éhes volt, mint általában a kamaszok, ezért ő is megtanulta, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebébe is. Sokszor bajba is keveredett az örökös éhsége miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe került, mikor kilógtak este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindult megnézni mit látott. Csak az istálló felé tudtak visszamenekülni. Mikor hallották a hangokat, beugrottak a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallották a tanyagazda hangját, de hiába nézelődött, nem találta meg őket, pedig ott voltak az orra előtt, kushadtak a szénában, akkor már ijedten, mivel a tehén érdes nyelvével nyalta a csupasz karjukat, böködte őket a szarvával. Örültek, hogy komolyabb sérülés nélkül ágyba tudtak keveredtek aznap éjszaka.
Kényszerűségből elfogadta az iskolát, de nem engedett az álmaiból. Soha nem állt le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjai alatt életre is kelt az élettelen. A szeme olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép.
Emlékezetből rajzolt, néha csak karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legjobb alkotása az öreg matektanárnőről készült, akiről azt suttogták, hogy apáca volt fiatalon. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, megállta volna a helyét a mai hóbortos divatkreációk között. Bizonyára nem készakarva, csak mert szétszórt volt mint a homok a sivatagban. A köpenyét vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb egy lyukkal gombolta. Na, ezt dobta még fel, ha szemérmesen még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól öt tíz centire. Nóri megörökítette ezt is olyan sikerrel, hogy óra előtt mikor megmutatta a többieknek, visongtak a röhögéstől.
Azt sem vették észre, hogy bement az óraadó tanár. Kíváncsian megállt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is Nóri remekművét. Mikor észrevették még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. A tanár elvette a rajzokat, vitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.
Még aznap behívatták az igazgatóhoz. Az Igazgató, nagydarab délceg ember volt, szép kackiás bajusszal. Nóri állt előtte, mint a szobor.
– Ezek a te műveid, nagylány? – kérdezte, de furcsamód nem volt harag az arcán.
– Igen, bocsánat érte, nem rajzolok többet – mondta sírva, már akkor az is eszébe jutott, ki is rúghatják érte, ha kirúgják mi lesz otthon, mit gondol róla az apja, az anyja, hogy nem tudja megbecsülni magát egy középiskolában.
– Dehogynem rajzolsz, majd gondoskodunk róla, hogy ne unatkozz, csak bennünket kímélj... ha szabad ilyet kérni – mondta nevetve az igazgató.
Attól kezdve mindig volt min dolgoznia, utolsó évben a tablót is ő tervezte.
A szerelem szele néha őt is elérte, de mindig csúf vereséget szenvedett a közelében. Nem volt könnyű dolga a szerelemnek Nórival. A szegénység olyan volt rajta, mint a bilincs. Egyszer mégis igent mondott, bálba hívta egy fiú. De Nóri nem ért oda a megbeszélt helyre.
Öltözködött pedig, készülődött, nagyon vágyott menni, a fiú is tetszett neki. De mikor rájött, hogy minden nejlon harisnyája lyukas, kétségbeesett. Mégis kísérletezett, ha ráhúzza egyiket a másikra, talán eltakarja egyik a másik szakadását. Nem jött össze, sírva feküdt le este. Míg álomba ringatta magát megfogadta, kitör ebből a nyomorult szegénységből.
A harmadik évben érte utol az első szerelem.

Észrevette, hogy mindennap amikor hazafelé tart, az egyik ház ablakából figyeli valaki. Eleinte úgy tett, mint aki észre se veszi, pedig dehogynem. Már előre azon szórakozott, míg a ház felé közeledett, hogy vajon ott szobrozik e az illető. Ott volt. Mindennap látta az árnyékát a függöny takarásában. Még arra is gondolt, nem e egy hulla, akit véletlenül ott felejtettek ücsörögni hetekre egy karosszékben. Aztán egy nap kint állt a műhely ajtajában egy férfi, aki szemmel láthatóan őt várta, mert ahogy közeledett felé, megjelent árulkodón az arcán egy ideges mosoly.

– Szia! Szeretnék beszélgetni veled, ha nem haragszol elkísérlek egy darabon. Tudom, hogy hol laksz. Megengeded?

Hoppá, gondolta ez lehet a hulla a függöny mögül. Jól megnézte magának, nagyon is élőnek tűnt. Azonnal lecsekkolta, hogy jóval idősebb tőle. Huszonhárom éves volt, Nóri csak tizenhét. A férfi ezután mindennap várta. Csendes szóval kísérte hazáig. Nem mérlegelte a komolyságát a szándékának, pedig Illett volna észre venni, milyen tisztelettel beszél hozzá, egyáltalán nem volt tolakodó, végül is utólag visszagondolva, ez imponált neki a legjobban. De furcsának találta a kimért távolságtartást, amit közvetített felé. Lassú sétáikon fogták egymás kezét, közben csendesen duruzsoltak az élet dolgairól. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy észre vegye, ez már több mint barátság, nem egy komolytalan flört, amit egy kézlegyintéssel abba tud majd hagyni – Menj a fenébe, ennyi volt... ! Elérkezett az a nap is, hogy megkérte menjen el hozzájuk, meg akarja ismerni az anyja. Meglepődött a kérésén, addig eszébe sem jutott, hogy közelebb kerüljön a családjához. Félve mondott igent.

Csak papír vigye a szél

 

Jól emlékezett kislánykorára, az oncsa házra, ami vörös téglából épült, arra az ordító szegénységre, amibe kilencedik gyerekként beleszületett.

Ratkós gyerek volt, abban évben született amikor Ratkó Anna, az akkori népjóléti miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még a gyermektelenségi adót is. Na, az anyját ez nem nagyon zavarta, mert ő megszületett 1950 januárjában, a rendelet is akkor került hatályba. Az anyja nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni. Hideg január éjszakáján sietett az apja a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítse a vajúdó feleségének, őt világra hozni. Már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva az asztal közepén várakoztak, mire a terebélyes asszonyság megérkezett. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírt a kinti világba, az apja rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva ment vissza a házba és a bölcső fölé hajolt.
– No, mi van kis vakarék, abba hagytad a sírást?
Így lett ő, a vakarék, az utolsónak megszületett, a legkiesebb, egyben minden testvér hugicája.
A gazdasági válság őket is elérte, az anyja a ház árát öt liter olajjal, terménnyel fizette ki, a pénznek elveszett az értéke, olyannyira, hogyha az utcán sodorta a szél, akkor se hajoltak le érte... csak papír. vigye a szél.
Emlékeiben ott él folyton, ahogy ugrándozik a tavaszi melegben, kócosan, mezítláb az anyja körül. Az anyja keze folyton matatott, soha nem pihent. Ült a kisszéken, pucolta a zöldséget, készült az ünnepi ebéd, közben beszélt egyfolytában.
– Nem soká jön a bátyád a katonaságtól, majd fussatok elébe az állomásra Janikával. De várj csak, varrok neked mamuszt, még megfázol –szólt rá, mikor megcsapta őket egy hűvösebb szellő.
– Tedd a lábad a keménypapírral – körberajzolta a lábát, ruhaanyagot, tűt, cérnát vett elő. Fél óra múlva, királynői mamusz ékesítette a lábát. Ugrált is boldogan benne, már nem fázott. Javában illatozott a húsleves, kelt a tészta a szakajtóban, későre készítette mind az anyja, a vonat csak este érkezett csordahajtás után.
– No, gyere lányom, fejjük meg a Mariskát, bejött a csorda – sietett az istálló felé gyors léptekkel.
Akkor, neki még a pirostarka tehén óriási volt, ahogy engedelmesen bejött a nagykapun. Mindig tisztes távolságból figyelte, míg átvonult az udvaron, lassú kimért léptekkel, egyenesen az istállóba. Nem kellett noszogatni, tudta, hogy hazaért, ismerte az anyja mozdulatait, a kezének érintését, ami megszabadította a tőgyét feszítő tejtől. Ő ugyanúgy tudta a dolgát, mint Mariska, vitte a kisszéket meg a csuprot, és leült az istálló ajtóval szemben, kezében szorongatta a féltett poharát.
– No, gyere, már leszűrtem – szólt ki az istállóból az anyja.
A mezőillatú, meleg tej, színig csordult a pohárba, még öregen is emlékezett az illatára.
– Szólj a testvérednek, már itt lesz a vonat mindjárt! – figyelmeztette az anyja, közben végezte tovább a jószág körül a munkát.
Szót fogadott, hogyne fogadott volna, hisz egész héten erről beszéltek, jön haza a bátyjuk. Futottak a mezőn keresztül a mezsgyén, le ne késsék a vonatot. A vonat füstöt okádva, csikorogva fékezett. Messziről látták a bátyjuk magas alakját. Az is megismerte mindjárt őket, mikor odaértek hozzá, széles mosollyal, erős karjaiba kapta, csodálkozva nézte a lábát.
– Hát neked mi van a lábadon hugicám?– Nóri lenézett a bokájára felcsúszott rongyra, nagyot kacagott.
– Hát mamusz... csak elkopott.
A nagykapuhoz érve, letette őket a bátyjuk, nagy hangon beszólt az udvarra – Édesanyám, itthon vagyok!
Az anyjuk boldogan ölelte katona fiát.
– Levágtam egy libát, ne félj, jót eszel – biztatta boldogan és izgatottan terelgette őket a konyha felé.
A nagy konyhában az asztali sparhelten hatalmas lábosban már megfőtt a leves, a lerben is kisült a libapecsenye. Piros ropogósra, ahogy a bátyja szerette. Egy perc nyugtát nem hagytak a testvérüknek, folyton kérdezgették, csimpaszkodtak rajta, mint a karácsonyfadíszek, csodálták a katonatestvért. Aztán mentek a szomszédok, mind vitt valamit, frissen sült pogácsát, bort, vagy csak jó szót. Ilyen volt a falu, mint egy nagycsalád. Mindenki figyelt mindenkire. Osztoztak az örömben, bánatban, munkában. Szomszédoltak, vitték a hírt egymásnak.
– Hallottad, hogy meggyütt a katonaságtól a Józsi gyerek, én mán vótam náluk. Megemberesedett, jót tett neki a regula.
Valahogy nem érzékelte a szegénységet gyerekként, öröm és boldogság volt a levegőben, egész életében ezeket az érzéseket kereste, hogy újra rátaláljon az értékekre, amik nem mérhetők pénzzel.
Mint kilencediknek született gyermek, hordozta magában születése pillanatától anyja negyven évig halmozott szellemi értékeit. Magától próbálta az élettapasztalást, elesett, felkelt. Nem sírt. A hatalmas kukoricaföld végén sarogjában aludt, míg a két szülő kapált. A tavaszi meleg esőben mezítláb rohangált a sárban, az utcán putyókázott. Ami abból állt, hogy a széles falusi utca tengernyi sarában ugráltak, akkor még ismeretlen volt az aszfalt. Ha nagy eső volt, még a lovak is erőlködtek a mély, vizes szekérnyomokban. A putyóka legjobb része meg egy jó nagy sárgombóc volt, amit egy bot végére tapasztottak, jól el lehetett találni vele a másikat, meg a szomszéd Bözsi néni ablakát. Mikor nyakig sárosan bekeveredtek a házba, az anyjuk mindig nagy patáliát csapott, akkor még nem zúgott a mosógép, az anyja teknőbe mosott, keserves fárasztó munkával. Télen az apjuk készítette fakutyán lökték magukat a jégbe fagyott földes utakon. Kint voltak reggeltől estig a friss levegőn.
Boldog gyermekkorra emlékezett vissza mindig, az anyja kenyeret sütött, görhét, kacsanyakot a tésztamaradékból. Soha nem éhezett. Akkor még nem létezett olyan, hogy egy gyermek az éhségtől kiszédüljön az iskolapadból. Nóri is elindult iskolába, az anyja befonta derékig érő haját, koszorúba tekerte, a végébe pántlikát font. Szép kislány volt, pisze orrú, nagy barna szemekkel. Keserves évek következtek, nem szerette az iskolát, mégis egy nap megváltozott a véleménye. Az egyik tanára felfigyelt rá, hogy tehetséges irodalomban, rajzban. Attól a naptól minden megváltozott, valami belső kényszer vitte előre, bizonyítani akart, de még nem tudta megfogalmazni kinek, és miért? Kedves teremtménye volt a földnek ez a törékeny tanárnő, aki a rajzot és a magyar irodalmat tanította neki. Biztatta és dicsérte, ha jól dolgozott az órán, mert otthon nem igen volt idő a tanulásra, sok volt a munka a ház körül. Sokszor átgondolta azóta, mi volt az, amit kapott, ami megváltoztatta felelőtlen mindennapjait. Csak annyi, hogy figyelmet kapott, törődést? Lehet. A szülei belerokkantak akkora már a sok bajba, a mindennapok túlélésére rendezkedtek be maradék erejükkel. Az apja ezermester volt, kitanulta a villanyszerelést az ÉMÁSZ- tól lett végül nyugdíja, de művelte a földet, hegesztett, drótfonót eszkábált össze, még a falu temetőjének drótkerítését is ő fonta, kis üvegháza volt a dohánypalántáknak, egy ideig azt is termeltek. Mikor eljött a dohánytörés ideje, összefogtak az emberek, az ő udvarukon is ott volt a hatalmas dohányszárító pajta, amit gerendák íveltek át. Azon sorakoztak a felfűzött zöld dohánylevelek. Mikor megszáradt a sötét szellős helyen és aranybarna színű lett, összejöttek az asszonyok, férfiak csomózni Ezt vitték eladásra. Olyan természetes volt számára a munka, mint a reggeli felkelés, nem nyavalygott, nem vakaródzott, hogy ki akar bújni alóla. Tudta, ha nincs tyúk, nincs tojás, ha nincs gyümölcs, nem eszik, mert pénz, az nem jutott rá. Az apja öt hold földön gazdálkodott. Mikor elkezdték a termelőszövetkezetet náluk is erőszakosan szervezni, hozzájuk is jöttek, agitálni.
A szívük akart megszakadni, hogy elveszik a cseléd életük után megszerzett tehénkét, a földet, ami a legdrágább kincsük volt. De az agitálás egyre keményebbé vált, lesöpörték a padlásról az utolsó kukoricaszemet, csak annyit hagytak, hogy az anyját rátérdepeltessék, hogy törjön meg, írják alá a belépő nyilatkozatot. Vége lett a kis gazdálkodó életmódnak, akkor ment el az apja villanyszerelőkhöz segédmunkásnak, nagy volt a család, enni kellett.
A család egysége akkor bomlott fel, elkerült a legidősebb nővére, férjhez ment, el a Tisza mellől a Duna partig, utána ment a bátyja, beállt Csepelen martinásznak, a másik Tatabányán bányásznak. Egy nap felkerekedett a két nővére, elindultak Pestre, konyhalányok lettek. A falu élhetetlenné vált. A nagyüzemi gazdálkodásmód, a természetes életteret átalakította. Eltávolodtak a földtől, elindult az országban egy hullám, ami azt jelképezte, a föld csak haszonszerzésre való, profitra, kizsákmányolásra. A boldog kisparasztokból, nincstelen tsz tagok lettek, akik munkaegységért robotoltak. Ebben a közegben ért a nyolcadik osztályig el Nóri, akkor már idős szülei nyugdíjat kaptak. Olyan hatszáz forint körüli nyugdíja volt mindkettőnek havonta.
A ház körüli kert idézte csak a belső harmóniájukat, az apja locsoló berendezést alkotott a gyűrűs kútra, a bódi szilvafa mellé, a kert édeni volt, gazdag, tele zöldséggel, gyümölcsfákkal. A baromfis udvaron kapargált mindig egy tucat tyúkocska, még a kedvenc lúdjairól se mondott le az anyja, szinte élelem nélkül is felnőttek, hisz a falu utolsó házában laktak, ahol egy nagy mezőn egész nap vidáman legelészhettek. A vályogvető cigányok mély kubikokat hagytak maguk után, egy kis eső után sokáig megvolt a víz is a kint lévő libáknak.

Hív egy távoli város

 

Megjegyzés: A regény szereplőit a képzelet szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis a véletlen műve lehet.

Eliza kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen. Két éve utazott utoljára repülőgépen, amikor a szüleivel Görögországba nyaralt. Az utóbbi idejét annyira lefoglalta az egyetem, hogy jóformán még aludni se maradt ideje.

Rosszabbra számított, amikor közölte a szüleivel, hogy egyedül akar Párizsba utazni. Az anyja fel se fogta először, miről beszél, a keze megállt félúton levegőben, olyanná vált mint egy rosszul exponált fotó. De amikor visszazökkent a valóságba, gyorsan magára vett egy kényszeres műmosolyt. Próbálta meggyőzni, hogy a lehető legrosszabb döntést hozta.

- Szívesen elmegyünk veled, mi is terveztük apáddal az utazást. De miért pont Párizsba? Nem értelek. Veszélyes most az az ország is. Egy nő egyedül, bármi megtörténhet...az utcák tele vannak bevándorlókkal, koszos, élhetetlen lett Párizs. Nem jó döntés. Mit szólnál a Horvát tengerparthoz. Most a legkellemesebb az idő.

Nem akart hosszú fejtegetésbe kezdeni, nem látta értelmét, az anyját sem akarta az igazsággal megbántani. Hogyan is mondaná el, hogy ideje külön utakon járniuk. Huszonhat évig nem volt önálló akarata, mindenben az anyja döntött helyette. Ki akar lépni ebből az ördögi körből. Ideje megélnie a saját életét. Mély levegőt vett, amikor megszólalt - Végeztem az egyetemen anya, franciául perfekt beszélek, tehát ne gondolj semmi rosszra. Nemsokára dolgozok, ott sem álltok majd a hátam mögött. Remélem te is úgy gondolod, hogy itt az ideje, hogy egyedül is boldoguljak.

Az anyja durcásan magára hagyta, most az egyszer nem mert ellentmondani. Túlságosan váratlanul érte a bejelentése, vagy inkább az a határozottság, ahogy szembefordult vele.

Eljött ez a nap is, épp ideje volt.

Volt miből utaznia, a diplomaosztó ünnepség után minden rokonától pénzzel teli borítékot kapott.

Az utóbbi időben sokszor gondolt rá, hogy hová fog utazni ha vége az egyetemi éveknek. A végén mindig leblokkolt Párizs mellett, talán egy visszatérő álom miatt.

Néha részletekben sikerült visszaemlékeznie miről is szólt ez az álom, de a mozaikok egyszer sem álltak össze egységes képpé. Ami megmaradt intenzíven benne az a sok víz, ami mindent befedett körülötte. Párizs utcáin járt. Nyomasztó őszi idő volt, szitált az eső, mégis tömve volt a belváros, szinte letaposták egymást az emberek. Tehetetlenül, cél nélkül sodródott a tömeggel. Hirtelen lassult le mindig a kép. Ilyenkor minden részlet letisztult, mint egy lassított felvételen úgy látta a levegőben aláhulló esőcseppeket is.

Víz, víz, mindenütt víz! Kopogott, folyt, ragyogott mindenütt: az aszfalton, a háztetőkön, az emberek kipattanó esernyőin.

Egy útkereszteződéshez érve elcsendesült minden monoton zaj. Ebben a síri csendben szólalt meg újra és újra a zene, egy utca zenész zongorájának a dallama. A járókelők megálltak körülötte. A dallam szívbe markolón szomorú volt. Nem látta a zongorista arcát, ezért a kezét figyelte, ahogy az eső megcsillan az ujjain és mintha könnyek lennének, lecsurogtak a billentyűkre.

Nem hitt az álmokban, se mindenféle hatodik megérzésben, ahhoz túl realistának nevelték a szülei. Most mégis folyton elméleteket gyártott. Miért álmodott többször ugyanerről a jelenetről? Miért érzi azt, hogy egy üzenet számára a dal, amit hallott, amely mint egy segélykiáltás úgy lebegett Párizs utcái felett. Józan logikával nem kellett volna semmi jelentőséget tulajdonítani az egésznek. De most a józan logikát felül írta a belső kényszer, mert akarata ellenére nem tudott szabadulni tőle. Talán, ha odautazik, rájön, mit jelent az ismétlődő álom. Oda kell mennie! Hívja Párizs!

A megfontoltságát nem hazudtolta meg akkor sem, amikor előkészítette az utazását. Mindennek alaposan utánanézett, előre lefoglalta a szállását, a nevezetes helyekre megvette a belépőjegyeket. A Hotel, ahol szobát bérelte, egyszerű volt, közel a metrómegállóhoz. Megérkezése napján azonnal elindult portyázni a városba. Az első napokban Párizs annyira meghódította, hogy eszébe sem jutott az a kótyagos álom ami odavezérelte. Úgy tervezte mindenhová gyalog megy, végre egyedül, szabadon, nem függve senkitől. Kimondottan élvezte a magányt, körbe vette a zajos város sokszínű lakója, Párizs kulturális sokkhatása, szabadsága, romantikája. Az első útja Musee d'Orsay-ra vezetett, csodálatosabbnak találta a városrész atmoszféráját, az utcán a fehérre festett házakkal és a míves fekete, kovácsoltvas francia teraszokkal. Hullámzott körülötte az élet, minden utcában ott volt a pékség a hentes a virágüzlet, sajtbolt. A kávézók és éttermek teraszát az utca felé fordított székeken végig ülték az emberek, társalogtak egy ital mellett, vagy épp ettek. Nála is kedvenc lett a bagettből készült szendvics, napközben tökéletesen bevált gyors ebédként. Elcsábult egy- egy makaron bolt előtt, nemhiába a párizsiak kedvenc édessége, hihetetlen íz-és színorgiát kínáltak a boltok.

Egy egész napot töltött el a Louvre-ban. Rájött, hogy hiába vásárolta meg a jegyét, neki is be kellett állnia a kígyózó sorba. Bent sem volt jobb a helyzet. Túl sok volt a festmény és túl sok volt a látogató. A Mona Lisát csak a többi turista feje felett látta, de ők is igyekeztek kitakarni előle a hatalmas tabletjeik kijelzőivel. Az alsó szinten teljes volt a káosz, mindenki őrült módjára rohant, csak a fényképezőgép, vagy telefonja kijelzőjén keresztül nézték meg a képeket.

Keresztülfurakodott az embertömegen, meg szerette volna nézni Botticellit, Goyát, de nyugalmat csak a felsőbb emeleten talált a németalföldi festmények körében. Az egész szárnyat oda-vissza kétszer is végig járta, mire sikerült az egyik sarokban rálelnie két apró Vermeer képre. Ült előttük és mélyet sóhajtva rájött, hogy egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy azt a rengeteg szépművészeti kincset végig nézze.

A Notre Dame tetöjéről csodálta meg később a koraőszbe burkolódzó várost.

Az ötödik napon Tüllériák kertjén át a Concorde-térről a Champs-Elysées-hez akart eljutni. A Szajna paron sétált. Okostelefon a kezében, fényképezőgép a nyakában, táskája hanyagul a vállára dobva. A Szajna-part hangulat, a folyó zubogása, az árusok, a nézelődő turisták és a fiatal andalgó párok fantasztikus hangulatot keltettek benne. Néha feltámadt a szél, lesodorta a gyengén kapaszkodó leveleket a fákról. Önkéntelenül egy Ady vers jutott eszébe:

"Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok."