Szabó Magda: Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus

"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek"
"
Szabó Magda

Katerina Forest: Az élet rendje

.

Az élet rendje, hogy születünk,

Sok vívódással felnövünk.

Én keresés, pénzkeresés,

Párkeresés, célkeresés,

Ez az élet rendje.

Nyomulunk, mindenkin taposunk

Karriert építünk. Majd véletlen

boldogságra lelünk. Nem becsülünk.

Csontjainkra tapadó izmainkat

 szaggatjuk. Lelkünket kiégetjük.

Zsigereinket savval maratjuk.

Ez az élet rendje.

Hiszünk, építünk, házat, társadalmat.

Bomlasztunk, közösséget, családot.

 Halálba megyünk, halálra születünk.

Ez az élet rendje.

Katerina Forest: NYÁR !

Döglésen vagyok egész nap
izzadok, csorgok,űzöm a szúnyogokat
sötét szobára vágyom
sörre, vízre, csak folyjon
ez a nyár szilánkos csontra aszal

Ady Endre: Még fájóbb könnyek

Nem is tudom miért?... ahogy írom ezt a történetet, ez a vers ér el hozzám
szüntelen : "De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ."

Ady Endre: Még fájóbb könnyek

Síró szerelmek gyötrő útja,
Nem látom még mindig a véged,
Pedig már nagyon maradoznak
Boldog és tavaszos vidékek
S az út is már egyre sötétebb.

Valahol meg kellett vón’ állnom.
Egy elhagyott, víg leány-arcnál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ.

Most már járom kálváriámat,
Volt arcok utánam köszönnek
S vén szívemre, míg botorkálok,
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.

Katerina Forest: Apám

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe fogtad
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt,
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt sem ígérted meg,
hogy vigyázol onnan reám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
elfoszlik mint az ifjúságom.

Katerina Forest : HIT

Nagyra törő álmaimat

altatgatom.

Talán érdemes vigyáznom,

hogy megmaradjon

a hitem.

Csendes léptem

senkit nem zavar.

Észrevétlen

közelítem

múló életem.

Katerina Forest: Mesélő kövek

. „A tengerparton járó kisgyerek”
szőke haját fésüli a szél, apró lépte
alatt süllyedő homokföveny, ott jár, hol
a partra vetett kagylókban,
a tenger zúgása örökre megrekedt.

Színes kavicsokra lel, a legszebbet
kezébe veszi. Nézi, csodálja.
És a kő a gyermeket megszólítja:
- Látod, mily' kicsinyke vagyok,
hideg és kemény, érdekes, mégis
megkerestél, gyönyörködsz bennem.
Talán tudni akarod eddig mit láttam,
ismerni akarod a múltamat?

A gyermek bólint - Szívesen hallgatlak.
És a kő mesél. Mesél az izzó földről,
a hatalmas vízözönről, mesél
az édenkertről, a furcsa állatokról.
Az emberekről, pusztításról, háborúkról,
kristályokban nyugvó örök szeretetről.

- Már mindent tudsz, amit én eddig láttam,
míg kősziklából faragott kaviccsá váltam,
engedj vissza hát, vissza a tenger medrébe,
ott van az én világom - szólt kérőn a kő.
- De mielőtt hullámok hátára teszel,
tudnod kell, hogy amit most elmeséltem,
örök időkre lelkedbe bevéstem.
Feledni sosem tudod, mindenütt hallani fogod.

Hallod majd a széltől, a sötét fellegektől,
hegyek mesélik majd, völgyek suttogják,
az igazságot, amit most megtudtál
hazug szavakkal nem írhatod át.
Ha megpróbálod, nyugalmat nem találsz,
mert, „egy egész tenger zúgja mégis vissza.”
e világ igaz történetét.

Katerina Forest: Álmodok

Rémálmok, aggodalmak, víziók,

Meggyötört éjszakámon

Sorba felkeresnek.

Hideg veríték,

Összeszorított fogak,

Zsibbadó kezek,

Menekülés.

Kegyetlen hajsza,

Légszomj. Álmodom.

Az életemről.

Egyszer csak érzem

Szárnyam kinő,

Felemelkedem.

Hatalmas szárnycsapásokkal,

Egyre feljebb szállok.

Már könnyű vagyok,

Szinte légies.

Alattam a világ.

A levegő kristálytiszta.

Álmodom.

Az álmaimról

Katerina Forest: Segíts!

Csalódtál már életedben úgy isten igazán?
Érezted-e egyszer is, hogy romokban a világ,
mit gondos kézzel építgettél,
álomképpel szövögettél
nap-nap után?
Volt-e már olyan pillanatod, hogy benned
patakká vált a könnyed,
kerülted az embereket,
magányos farkassá váltál?
Ki vicsorít a szelíd simogatásra,
és érzelmeit börtönbe zárta?
Ha nem, hát nézz rám
és segíts kinyitni a zárkám!
Már évek óta keresem a kulcsát,
mit önmagam dobtam feneketlen kútba,
mert olyan nagyot csalódtam ebben a világban.

Radnóti Miklós: Aludj

Mindig gyilkolnak valahol,

        lehunyt pilláju völgy

ölén, fürkésző ormokon,

        akárhol, s vígaszul

hiába mondod, messzi az!

        Sanghaj, vagy Guernica

szivemhez éppen oly közel,

        mint rettegő kezed,

vagy arra fenn a Jupiter!

        Ne nézz az égre most,

ne nézz a földre sem, aludj!

        a szikrázó Tejút

porában a halál szalad

        s ezüsttel hinti be

az elbukó vad árnyakat.

1937

Katerina Forest: Valahol vársz rám

Valahol felsírt egy hegedű az éjszakában,
valahol sóhajok szállnak szelek szárnyán,
valahol vársz rám, s én indulnék hozzád.
Már álmaimban találkoztunk mi ketten
jöttél felém és szemed kékje rám nevetett.
Átöleltél és azt súgtad – Annyira vártalak –
és a csókod ízével várt mindig a hajnal.
A reggel elhozta a hiányodat, s a Nap
a vén diófa lombja közt rám nevetett
– Kit keresel, kire vársz, sehol nincs, nem
ismered, merre indulnál, és hová?
Az út előtted nem visz sehová…
De én kerestelek, mindenhol, ahol jártam,
kerestem a mosolyod, a szemed kékjét, mi
bennem ragyogott, suttogásod, lágyan
ölelő karod… könnyeim közt hívtalak
– Merre jársz? Tudom, hogy egyszer rám találsz!
Eljött az este, kint felsírt a hegedű, a fájdalomtól
elpattant minden húr, a dal rajta elnémult…
s a csendben meghallottam lépteid halk neszét,
hogy valahol elindultál és jössz felém...

Katerina Forest : … hiányzol

Újra és újra látlak álmaimban…
kisfiús mosolyod, égszínkék szemed…
nézel rám, szemedben mély szomorúság.
Beszélsz hozzám... de nem hallom a szót...!
Kérlek segíts, hogy megértselek!

Próbálom, mint a szájról olvasó,
de nem értem a gondolatod…
… lemondtam rólad… elhagytalak.

Küzdeni szerelmedért?
… nem az én formám,
amiben élek az a szürke valóság,
két lábbal taposom a földet,
a tudatom a gravitációm,
lehúz és a földre nyom.

Mit gondolsz, ilyen nehezékkel hogyan lehet,
a szerelem szárnyán repülni, lebegni?
… csak álmaimban altatom, fájó tudatom,
hogy hiányzol, nagyon… nagyon…

Márai Sándor: Halotti beszéd„

S így fogalmazódik meg néhány nappal a Halotti beszéd megírása előtt Márai Sándorban  az ötletet adó gondolat: „A magyar irodalom a halotti beszéddel kezdődött. Nem lehetetlen, hogy egy halotti beszéddel ér véget, melyet ez az irodalom önmaga és a magyar műveltség felett kénytelen elmondani.

Bizonyára ezért kezdi így Márai a verset: „Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk.”

Márai Sándor: Halotti beszéd„

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

Katerina Forest: Felismerés

Azt hittem, hogy a pillanat szakítja be felettem az eget, a pillanat, mikor utolért az a baljós gondolat, hogy értelmetlen küzdelem volt az életem, nem volt benne semmi, amiért bolyongtam ezen a földön. Egy nagy kudarc az egész, amit eddig csak én hittem csodás létezésnek. De a felismerés körbefogott. Mint a beton olyan kemény lett a világ körülöttem, még az anyaföldre hullott rózsaszirom is kővé vált. Láttam a fejemre sújtó bárd élét csillogni a villámfénynél, már lódult, hogy lecsapjon rám, mint égből a sas madár.
De hirtelen megállt az idő. És én bent rekedtem a pillanatban, körülöttem szoborrá változott a tér. A vágyak szelíden öleltek át, ringattak, sóhajtoztak. És én újra elcsábultam a sodrásban, őrült kavalkád költözött belém… hinni akartam a hazugságnak. A hazugságnak, ami eddig félrevezetett... de rádöbbentem, hogy már nincs bennem éltető szeretet, ami szétfeszíthetné a rám szakadó csillagos eget...

Katerina Forest: Virtuális randevú :)

Futnak a betűk a klaviatúrán,
El. Vissza. Hozzák a hírt.
Szerelmet keresek, s találok
macsó bonvivánt, nagy Őt.

Tolja szájából a jó szöveget,
vágyom rá, és látom őt.
Pezsdül már a vérem, nem fékezem,
átölel a kék felhő.

Randevúra hívott hamar,
és jaj,áll előttem egy tar kopasz.
Néz rám, az eszem megáll.
Néz rám, az eszem megáll!

2017.05.31.

Feladványa:
„Gyakoroljuk a költői eszközöket, azok közül is a szinesztéziát mégpedig ekhós versben! A téma a ciber-, avagy online- vagyis virtuális élet.

Katerina Forest: Elindulok hozzád

Emlékszem arra a rózsára, ami kint a kertemben
harmatban fürdött, szirmait tárta a fény felé,
ma elvágtam üde zöldjét, halálra ítéltem, most itt
hervad előttem, enyészik, szirma hull, ne kérdezd
– Miért? Olyanná vált, mint az emlékeim, mik rólad
őrizgetek több évtizede, sárgult lapokon kulcsra zárt
szerelem, feledni akarom a szépséget, gyönyört…
ne kérdezd – Miért?

Néha kéretlenül jön hűvös reggeleken a kegyetlen hiányod,
félálomban látlak, hogy ott állsz az ajtóban, várakozol,
 nézel rám. A félhomályban a tükör kirajzolja arcod,
sodródik felém ezernyi képben a veled leélt boldogság,
és az utánad átsírt sok-sok éjszakám. Elaludnék örökre…
már nem várom a hajnalt. Ne siess! Ha majd bíbor színben
nyugszik a nap, talán még ma… elindulok hozzád.

Katerina Forest: Magány

Rám süt-e a reggel első sugara,

ringat-e még anyám simogató karja?

Lesz még kenyér elébem téve,

fázós életem tűz melegíti-e?

Hajnali harmatcsepp lábam nyomában,

lesz-e hol aludni ha leszáll az este?

Találok-e gyöngyöt széles út porában,

szeretet gyöngyöt,  amik szétgurultak 

eső verte úton sárba benn ragadtak. 

Keserves életem, magányba temetem,

fakeresztre írom:

Nincs nekem otthonom.

Katerina Forest: Incidens / napló /

Már sokadjára figyelmeztettem a lányom, hogy ennyi, elfogyott a szuflám. Az út végéhez értem.
– Jaj, mami még pár méter és ott vagyunk a sebészeten – biztatott, de segíteni nem engedtem, ne támogasson engem senki.
Ismertük az épületet, mikor először voltunk benne, az oda úton eltévedtünk, most nem volt gond.
Lift a másodikig, irány a nővérpult.
– Minden rendben – nyugtatott meg a kissé megviselt arcú hölgy – csak a helyét nem tudja még elfoglalni, akinek a helyére kerül azért még nem jött a betegszállító. Ücsörgés a társalgóban. A nevem hallom oldalról. Mellém telepszik a nővér, papírok – Addig kitöltsük… iszik alkoholt, dohányzik…?... nyugodtan megnézheti melyik lesz az ágya… ha kíváncsi rá.
Megnéztem. Még ott ült rajta egy feketébe öltözött aszott nő. Vigyorgott rám – Pakoljon le nyugodtan – szólított meg nagyvonalúan.
– Mikor megy el?
– Azt nem tudom.
– Akkor minek pakoljak? – jól megnéztem és visszahúztam a memorizált arcával a társalgóba. Végre láttam, hogy kísérik kifelé.
– Még délig ehet – biztatott a nővér – Itt a hashajtója
Nem ettem. Minek? Az üvegcse tartalmát kitöltöttem a poharamba, ugyanannyi rész vizet öntöttem hozzá, az utasítás szerint. Fagifor íze volt, émelyítő. Vizit.
– Áh, csókolom, megjött? Akkor holnap tizenegy óra körül lesz a műtét. Nem szabad enni-inni, gondolom tudja -- köszönt rám a docens úr, mögötte egy egész regiment kísérettel.Kedves volt, megnyerő modorú, mosolygós. Kicsit oldódtam tőle. Szétnéztem a kórteremben. A mellettem lévő ágyon egy pufi nő keresztrejtvényt fejtett, a másik oldalon egy szép arcú tizennyolc év körüli. Megállás nélkül csesztette az okos telefonját. Egy friss operált még fél kómában zenélt, talán egy szimfóniát, a címére nem jöttem rá, mivel folyton improvizált. Az biztos, hogy nem volt eredeti Beethoven mű, csak abban hasonlított, hogy több hangszeren szólalt meg és nagyszabású volt.
Helena… így hívták a szép arcút, elmesélte, hogy vasárnap éjjel vitte be a mentő vakbéllel, a keresztrejtvényes, pajzsmirigy operációra várt. A szimfonikus zenekart epére műtötték, árulta el a másik kettő. Az ajtó soha nincs bezárva, szemben vele a nővérpult… vihogás, enyelgés. Nézek kifelé, árnyak suhannak a folyosón, aztán csoszognak. Megjelenik egy járókeretes ürge negyvennyolcas kitaposott papucsban. Benéz a kórterembe. A szemgolyói izgatottan begurulnak a szoba közepére, aztán szégyenlősen visszahúzza a szemgödreibe. Vén nyanyák, talán nem fedezte fel a szép arcút.
Éhes vagyok.
– Mi lesz ha elvágják a hangszálaim? – morfondírozik a pajzsmirigyes, púpos hátát még jobban kinyomva ül az ágya közepén. A szimfonikus felébred, felül és uzsgyi a vécére. Jé, ez tényleg operált, vagy csak szimulált eddig?
– Nagyon friss járású – dicsértem meg, mikor visszafelé rohant.
– Mindig ilyen voltam, nem tudok lassan menni – nevetett rám.
Lassan telik a kórterem látogatókkal. Jól érzik magukat. – Hogy menjek így vécére – filóztam elkeseredve, ha hatni kezd a hashajtó? – a vécé és a zuhanyzó a kórteremből nyílott. Visszatartottam, elvégre kulturált ember vagyok.
Este van, és egyre éhesebb vagyok. Tévedtem a szimfonikusnál, a pajzsmirigyes harsonán és trombitán játszik, néha csellózik.
Reggel bekötik az infúziót, két üveg… lassan csorog lefelé, mint a felcsapott sár az autó szélvédőjén. Vécére kell mennem, kigurulok az állvánnyal együtt. Mire visszagabalyodok, vár a nyugtató szuri. Indulás hasfelmetsző Jack-hoz. Folyosó… parkolás.
– Hogy hívják? – kezdek ki a műtőssel, a derekamig érő széles fiatalember veszi a lapot.
– János vagyok. Megnézem kell e borotválni?– bizalmasan felhajtja rólam a zöld takarót.
Kellett. Elmélyülten borotvál.
– Fél?
– Igen. De nem a műtéttől. Inkább attól, hogy elejtenek, vagy leesek a műtő asztalról – vallom be gyermeki naivitással a félelmem.
Elbizakodva mosolyog – Feleslegesen fél attól.
Meglódítja a hordágyat, indul a mennyei járat.
– Hány kiló asszonyom? Nyissa ki a száját. Jól van, mélyeket lélegezzen, ez itt tiszta oxigén – hajol fölém egy zöld-állarcos. Nem a docens. Ő hol van? Keresem a tekintetemmel. Végre meglátom. Ő is rám néz.
– Csókolom. Nemsokára kivesszük a keserű epét magából. Jól van?
– Áh, nagyszerűen docens úr, soha jobban…
– Lélegezzen – tartja az orrom elé az oxigénmaszkot a zöld-álarcos.
Szót fogadok. Nincs más választásom. Eltűnik minden, sötétség.
Ébredezek. Valami nem stimmel. Már a kórteremben vagyok, velem szemben az ágy végénél az egész műtős brigád. Aggódó szemek tekintenek rám.
– Ébredjen fel! – hallom távolból az altatós doktornő hangját.
– De már felébredtem – méltatlankodok – óh de jó látni magukat! Ugye Jánosnak hívják? – nézek először a köpcös műtősre. Az arca lángvörös, bólint.
– Nem értem, miért kell egy frissen műtöttnek egyedül az ágyára feküdni? – háborog az egyik nővér.
A docens dühös. Ugyan mi zaklatta fel annyira. Nem áll jól neki ha mérges. Különben is megemlítettem neki, hogy szakállal sármosabb volt. Felém hajolnak, megemelnek, kiveszik alólam a vérrel teli fröcskölt lepedőt. Később mondták meg, hogy kisodorta egy buta mozdulattal a hasamból a csövet a műtős, aminek a végén az a kis zacskót lengedezett, aminek fontos rendeltetése a bent rekedt finomságok gyűjtögetése lett volna.
– A műtét jól sikerült, csak történt egy kis incidens…– nyugtatott meg az orvos.
– Semmire nem emlékszem, én még csak most ébredtem fel – mosolygok igézően.
Kicsit rosszul vagyok. Hőhullámok. Fájdalomcsillapítók. Véralvadás-gátlók. Éhes vagyok. Már harmadik napja nem ettem. Végre kapok kaját. Háztartási keksz, amit szigorúan be kell áztatni teába, hogy pépes legyen. Tizenkét darab keksz. Próbálok aludni. A pajzsmirigyes torkán fehér kötés, egy gumicsőből szivárog belőle a rózsaszín vizes vér. Nézegeti. Tud, sajnos beszélni. Be nem áll a szája. A másik epés velem van elfoglalva, rohangál körülöttem, felveszi, amit leejtek, betakar. Nem kérek altatót, hallgatom a koncertet, néha van benne üstdob és cintányér is. Jól összeállt a szimfonikus zenekar. Nem idegesít.
Jó ez a zene…

Katerina Forest: Mire vársz

Még most is erőlködsz a semmin,
pedig a ma minden reményt elvitt,
vitte az álmaid, a mindig változót,
sosem volt akaratod, lebénított.
Mire vársz?
Mikor meséltem neked esténként,
melléd ülve egy végtelen sorsmesét,
mindig kinevettél, rémeket látsz,
azt mondtad nekem... és lazán
és fölényesen rágyújtottál.
Most mire vársz?
A lendület megtört, a kedved halott,
a lelked soha senkire nem hallgatott.
Nehezen veszed a levegőt, de még
nevetsz, gurul a tablettára a sör...
- Még kéne egy rövid, vodka talán,
felejtőnek, menj, hagyj engem, anyám!
Mire vársz?
Belül, magamban megértelek, mert
az élet, mint a hordalékot partra vetett.
Próbáltál menni, társakat lelni,
gyenge hiteddel kapaszkodni valakibe.
De mindig feladtad.
Most mire vársz?

EMLÉKEZZÜNK Ady Endrére

A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott, ettől kezdve beszéde szaggatottá vált, de elméje tiszta maradt. Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, tüdőgyulladással küzdött: a Liget Szanatóriumban halt meg 1919. január 27-én, 41 évesen. Temetése január 29-én volt: koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Pikler Gyula, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.
Forrás : hu.wikipedia.org

Napló: Viszony

Már régen árnyékban éltem, és csendesen szemléltem a világot. De lassan érezni kezdtem, hogy valami nem az igazi, egy nap rájöttem, mi az.Túlságosan befelé fordultam, közömbössé váltam, lelassultam. Mintha a régi énem elhagyott volna. Aztán rájöttem, hogy a gyógyszereim formálják a jellemem, a tudatom. Az a sok szintetikus bogyó, ami mind élet idegen. Egyik napról a másikra kidobtam a kukába a nyugtatóm, amit az orvos egy idegösszeomlást követően tanácsolt. Tudtam, hogy szükségem van a támogatására, ezért rendesen bevettem mindennap. Egy nap kiestek az emlékek. Órákig keresgéltem, hol a szemüvegem, hol a telefonom? Megijesztett, de az orvos csak mosolygott. - Ez csak a gyógyszer mellékhatása. - Attól a perctől ellenségem lett a támogatóm, úgy néztem rá, mint a véres rongyra. Nem értékeltem a mély alvásokat, a könnyű álmokat. Tudatmódosítóm zörgő papírját gyűrögettem és elhagyni készültem. De nem gondoltam, hogy milyen nehéz napok következnek. Az első nap végén már kóvályogtam, a fejemet valami húzta a föld felé, hányingerrel küszködtem, tudtam, hogy Ő követeli magát vissza hozzám, már eggyé vált velem. Bennem elindultak a negatív rezgések, ellenséggé vált körülöttem mindenki. Kiállhatatlan lettem.

- Talán jó lenne bevenni a gyógyszered - tanácsolta a családom.

Az orvos, aki mit se sejtett, az esti mellé még előírta a reggeli adagot is. Kiváltották, és én magam elé tettem az asztalra, ráirányítottam minden gondolatom. Tudtam, hogy összeszoktunk, hogy nem akar elengedni. Nem, nem beszélgettünk, csak néztem és meditáltam az aljas világról, a gyógyszer-bizniszről, hogy mennyi ember válik élő ronccsá a szintetikus gyógyszerektől, a mellékhatásoktól. Elvonási tüneteimet nem akartam csillapítani, hadd szenvedjek, hisz minden buliba önként és dalolva gyalogoltam be. Az élethelyzetek úgy sorakoztak az életemben, hogy tudtam róluk, én idéztem elő őket. Akkor hát önmagamnak kell megoldani mindet, nem bódulva a drogtól, elodázni. A megvilágosodás ragyogott fel bennem, kezem már nem reszketett, erős lett újra, kiléptem az árnyékból a napra. A kertben citromfüvet szedtem, aromája betöltötte a levegőt, nyugtató teája álomba ringatott. Az energiám pozitív töltésre váltott, a családom mosolygott rám.

- Ugye jobb, hogy bevetted a gyógyszered?

- Igen, sokkal jobb - nevettem rájuk, közben az összegyűrt gyógyszereket a kukába dobtam a negatív hullámokkal együtt, és rácsaptam a kuka fedelét.

- Itt a helyed. Belőlem nem profitál a gyógyszeripar!

Katerina Forest: Ott ültél csendben

Ott ültél csendben a ház előtt,
szóltam hozzád – Gyere be a házba,
hűvösek az esték, megfázol anyám.

Valahol messze jártál, nem hallottad a szavam,
ráncos arcodra árnyékot rajzolt a Nap,
szájszegletedben megrekedt az idő,
véste a múló képeket a szemgödör.
Már nem léptél tovább, érdektelenné vált
számodra a jövő. Ott a ház előtt vártál, talán
hogy köszönteni tudd az érkezőt...

Ablakodba elhervadtak a virágok, s mint a hátad
a múló évek súlyától, derékba törtek, földre hajoltak.
A sírás fojtogat, ha rád gondolok… mindennap hívlak,
kérlek könyörögve – Gyere be anyám, megfázol, hűvösek az esték.

Eltűnt mellőlem a féltés, eltűnt a gyermekkor,
az egész világ megváltozott, folyóba lépek és szomjúság gyötör,
Nap tüzében fázom… szólok, de nem hallod már
-- Nem jó idebent nélküled! Gyere be … Anyám.

Katerina Forest :Istenem, ő a te fiad !

Kapualján jár a hideg tél,

hósapkáján csillogó a dér,

háztetőkre omlik fagyott

takaró, falakon belül van

a halállal alvó.

Istenem, ez a Te fiad!

Elfelejted lassan a földi halandót,

kit teremtettél, hogy legyen hódolód?

Zengjen ajkáról az ige, csak te benned

bízzon, mert csak így marad hite.

Istenem, ez a Te fiad!

Hisz most is rendületlenül benned,

hideg szobájában, éhezve és fázva,

hogy eljössz hozzá, felemeled

tenyeredből  eteted.

Istenem, ez a te fiad!

Lelke száll fel az égig, rongyait itt hagyva,

kezét kulcsolva könyörög néked.

Ismerd meg Istenem, ő a Te fiad

Katerina Forest : Egy nap

... ébredés, lassan kortyolt kávé,  feszült remegés,

sírós kedély, telefon, most nem beszélek, omlik a tér

és a tudat, de ne félj fiam, csak múló hangulat, mert

fáj a lét, és nincs jövő,  zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,

  rabol tőlem az idő,  feladatok sorban, ajtó előtt, nem,

nem tudom, de keresem, nem találom,  jön az ellenőr, kéri,

 romok a szobában, telefonálok, hol van? végre válasz, - nézd

 az ajtóval szemben,  szekrény,  polc! sírok, remegek, bennem

a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a fájdalom, meg az orvos

 ... papírok, szívhang, szomorú mosoly, baj van, kérdés.- mi lesz?

válasz. soha, szepszis, vények, műtét megint. Kezek, kezeim,

isten veletek, még nem!... megyek, hallgatom, kinn a kertben.

tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu énekel, egy méhecske

köröz, keres, talál...  virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem

képregény, valami átvált...  minden kép remény.

Katerina Forest: Valami elkezdődött

Valami elkezdődött, valahol csendül

egy dal, valahol feljajdult egy hegedű.

Húrjain ezer sóhaj remeg. A karok

ölelnek, a láb ritmusra dobban,

a föld beleremeg, a zene szárnyal,

lassú körforgásban egymásra talál

ezernyi sóhaj... egy hegedű húrján.

Katerina Forest : Anyám !

Aggódó szemed tükrében nézem magam,

csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Vajúdó éjszakádon mikor világra hoztál,

a sötétségbe sikoltottál,

majd fürösztöttél könnyeid vizében.

Elraboltalak és fogva tartottalak.

Már nem Te voltál önmagad,én voltam

az életed. Sose bántad.

Vigyáztad léptem, tanítgattál,

Ezer öleléssel nyugtattál.

Sírtál, az örömtől. Sírtál, a bánattól.

Sírtál éjszakákon át a félelmeidtől.

Anyám,

milyen erő lakik benned,

miért nem vádolsz, kiáltasz,

ha rossz voltam,

miért nem küldtél örökre utamra?

Már tudom, már értem,de már késő,

már menthetetlen elhangzott sok sértő,

bántó szó, lelki zsarolás, manipulálás,

hazug szavak.

Anyám,

Te mindent elviseltél,

lesütött szemmel tovább mentél.

A terhek, amik válladon feszültek,

évek alatt egyre nehezültek.

Anyám!

Miért nem panaszkodtál,

hogy nehéz már cipelned?

Már értem, de már késő,

miért voltál ilyen elnéző

hozzám, aki érdemtelen,

hogy gyermeked legyen.

Hogy tudnám jóvátenni,

végre megmutatni,

hogy értem és érzem

a Szeretetet!

Aggódó szemed tükrében nézem magam,

csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Anyám.

Katerina Forest: Még itt vagyok

Hogy elszaladtak az órák, napok, évek.
Siratom a múló időmet.
Ősz hajamról kopik a festék, szemem tüze
nem ragyog úgy, mint rég.

Szemem alatt az évgyűrűk mutatják,
közeleg a nagy utazás.
De még itt vagyok.

Javítgatok, mint egy ezermester,
foltozgatom a sok üres napot,
mit szeleburdi létem hátrahagyott.
Már okos fejemmel tudom a megoldást,
hogyan kezeljek minden problémát.ű

Nyúlnék vissza a múltba, hogy változzon
minden félresikerült napom.
De nem tudok.

Talán leírom, hogy olvasd el, felejts,
és bocsáss meg mindenért,
a bántó szóért, a fájdalmakért,
miattam átsírt éjszakákért.

Bölcsé tett az élet, mégse segít rajtam,
nem hozza vissza a visszahozhatatlant.
Már nem kifelé figyelek, önmagamban élek,
szelíd ráncaimba temetnek az évek.

Katerina Forest:Hazaértem

Öreg kezed, anyám, tedd a kezembe,
hadd simogassam még egyszer meg.
Ülök melletted, nem beszélünk, csak
hallgatunk együtt egy régi zenét.
Szívemben bomlik lassan a fájdalom.
Hazaértem, már itt vagyok veled.

Messzire mentem, távoli vidéken
sok évig éltem, nélküled, anyám.
De minden nap gondoltam rád.
Higgy nekem, látod, hazaértem,
itt vagyok veled, fogom a kezed,
veled maradok, sose hagylak el.

Ma megkondult a harang, érces
hangja zengett a falu felett.
Fehér csipkében, selyempárnán
nyugszik a fejed.
Kezed imára kulcsoltad szíved
felett. Öreg arcod szépségére
csúszik a halotti lepel.

Már tudom, csak ezért éltél
nap nap után,
csak ezért sírtál sok éjszakán,
hogy hazatérjek.
Ezért volt minden szavad esdeklő,
hogy egy nap még megfoghasd a kezem,
érezzem, mennyire szeretsz.
Hogy tudjam meg az utolsó nap,
mindig rám gondoltál,
szíved szakadt a bánattól.

Harangzúgást messzi viszi a szél,
megértettem a lélek üzenetét,
a magány fájdalmas énekét.

József Attila : HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben

tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva,
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre,
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. máj.

József Attila dedikált fényképe 1935-ből

Katerina Forest: REGGEL

Rossz szagú szobában

benn rekedt  vágyak.

Csorbult szélű pohárban

reggeli homály van.

Nyikorgó matracon

hajnali gond hever.

Kristályos álmokon

ébredő könny remeg.