Őrangyal kiképzés balaton

.

Este már összecsomagolt, mikor Irén megjelent a garázs ajtóban.
– Mit csinálsz húgi, csak nem el akartok menni? – kérdezte meglepődve.
– Eltaláltad nővérkém, holnap elutazunk Pestre Irmához. Előbbre hoztam a programot, még ígértem a gyerekeknek állatkert és múzeumlátogatást – megfogta Irén karját, hogy menjenek ki.
– Tudod, a két kislánynak meghalt az anyukája, most jégre tették, hogy tolják a temetést, a falu vezetése temeti el, ők segítenek, hogy maradhassunk még. Jó ez így, legalább feldolgozzák a veszteséget, tegnap már elmondtam nekik.
Nem szólt a sógorról egy szót se, nem az ő dolga kritizálni, úgy gondolta, a tesója tudja kivel él, hogy meddig viseli a rigolyáit ennek az embernek. Bizonyára elfogadta, alkalmazkodik hozzá. Tudta, hogy nagy szerelemmel indult a kapcsolatuk, mindketten leléptek az előző házasságukból, a férfi egy nejlonzsák pénzel, Irénnel megpattant a Balatonhoz, jó messzire az Alföldtől, új életet kezdeni. Nóri észrevette , hogy ez a kapcsolat már csak a pénzről szólt.
– Ne menjetek még el – kérlelte Irén –, holnapra terveztem, hogy én is veletek megyek közös hajókirándulásra, én fizetem.
– Jól van, nem megyünk, de ne fizess, mert miattam ne veszekedjen a párod – hagyta rá beleegyezőn.
– Ne törődj semmivel testvér, ez az én dolgom – mondta Irén és felragyogott a szeme – pihenjetek, holnap veletek megyek.
A gyerekek örültek nagyon, hogy másnap igazi sétahajóval mennek végig a Balatonon. Alig lehetett őket alvásra bírni.
Reggel szomorúan látták, hogy az időjárás rossz tréfát űz velük, felhők jelentek meg az égen, a szél is erősödött.
Irén nevetett a kétségbeesett arcokat látva.
– Mi van csipet-csapat, mi a baj?– nevetett rájuk hangosan.
– Ssemmi, ccsak a hhajó nem mmegy, hha fúj aa sszél – monta Tomi, de már gördültek is a könnyei.
– A mi hajónk megy, mert nagy, erős hajó, egy kis szél meg se kottyan neki – nyugtatta meg a síró gyereket Irén.
Igaza lett, a kikötőben ott állt a hatalmas sétahajó, olyan nagy volt, hogy meg se mozdult a csapkodó hullámokon. Kényelmesen elhelyezkedtek, mindenkinek jó helye lett, ahonnan belátták az egész környéket. Irén egyfolytában mosolygott, először. hogy ott voltak nála, engedte elrepülni a rossz gondjait a szél hátán. Beszélt, csak beszélt, alig győzték hallgatni. Nóri örült, hogy maradtak még egy napot. A Balaton vize egyre nagyobb hullámokat sodort a hajó oldalához, de az dacolt a természet erejével.
A gyerekek szemében csodálat és félelem is keveredett, de egy biztos, nagyon élvezték a magyar tenger vad erejét. Bettin is látszott az izgalom.
– Nézd mami, ott van a hegyen – mutogatott oldalra –, akkor látta, hogy a templomot mutatta, ahol előtte való nap voltak.
– Már elégtek a gyertyák, igaz? Már elért a füstje anyuhoz – jegyezte meg nagy komolyan.
– Igen, Betti, mind a ketten ott fent az égben végignézték, hogyan égett le a gyertya, amit gyújtottál értük.
– Az jó. Remélem, nem haragszanak, hogy mi csak csónakázunk – suttogta halkan Nóri fülébe.
– A szülők sose haragudnak a gyerekükre, ha boldogok, és te most jól érzed magad. Inkább ők is itt lennének veled, mert nagyon jó ez a kirándulás. De tudod mit, Bettike? – húzta magához a kislányt. Akik elmennek az angyalokhoz, különleges képességet kapnak.
– Milyet mami?
– Mondjuk olyat, én is csak hallottam, hogy őrzőangyallá válnak, és az ő dolguk lesz, hogy rád vigyázzanak.
– Az jó lenne mami, ha anyu meg apu megkapná ezt a kiképzést.
– Biztosan megkapják – simogatta meg Nóri Bettit –, de most kapcsolódj ki, ha tudsz, nézd a vizet, a tájat, nézd a szörfösöket! Látod, milyen bátran siklanak a hullámokon?
–Jó, nézem – fogadott szót Betti, de látszott rajta, hogy nagyon lassan oldódik benne a szomorúság.
Mikor visszaértek a partra, az idő is lehűlt alaposan, még az eső is elkezdett szitálni. Irén rendíthetetlen volt, nem hazafelé vette az irányt, hanem egy fából készült gyorsbüfébe. Sült hekk halat rendelt, kovászos uborkával, sült krumplival. Tomi csak nézegette a halat, nem nyúlt hozzá, a legjobb falatokat hagyta ki az étrendjéből mindíg. Nóri tudta, hogy nem kényeskedés, egyszerűen nem ismert ételeket, vagy csak az undor jutott eszébe a kukából kiszedett romlott ételekről. Az uborkát kezdte enni a sült krumplival.
– Miért nem eszed a halat Tomi? Ez a legjobb a parton, nincs szálka benne, nem kell félni, finom, mint a vaj, omlós – győzködte Irén.
– Hhonnan jjött ide? – érdeklődött Tomi, csakhogy elterelje a figyelmet az evésről.
– A tengerből hozták ide, ami egy végtelen nagy víz, mi úgy hívjuk magyarok ezt a halat, hogy hekk, de valójában tőkehal, egy nagyra nőtt ragadozó a tengerben, amit most eszünk, és hajóval szállították ide. Mióta a Balatonban kevés a hal, meg nagyon drága lett, azóta hoznak ide sütni, tengeri halat. Finom, én nagyon szeretem.
– Aakkor één nnem eeszem meg – vallott színt Tomi, megijedve az aranysárgára sült halszelettől.
– De bunkó vagy, add ide, majd én megeszem – mordult rá Ági, aki már üresre ette addigra a tányérját, de még éhesen nézelődött. Tomi megkönnyebbülten kotorta át Ági tányérjába a ragadozót.
Mikor sétáltak hazafelé, kicsit lemaradtak a gyerekektől. Irén megint visszazökkent a melankóliába. Nóri félszemmel figyelte az átváltozását. Aztán nem bírta megállni, megkérdezte
– Mi a baj testvér, mi bánt annyira?
Irén furcsán nézett rá, mint aki meglepődött a kérdésen, de néhány lépés után megszólalt.
– Vége az életemnek tavasz óta.
– Miről beszélsz, nem értelek, mi a baj? – követelte most már, hogy mondja tovább Irén amit elkezdett.
– Megcsal a sógorod, a legjobb szomszédasszonyommal.
– Mi van?
– Rájöttem, egy telefon sms-ből.
– Hogyan?
– Indult itthonról autóval, de még elment hátra. A telefonjára jött egy sms. Megnéztem, hátha fontos. Ő hívta, hogy hol vegye fel.
Mikor előrejött, szóltam neki róla, ő csak habogott, hebegett, hogy Lillának is dolga van a városba. De én már akkor tudtam, hogy megcsal.
– Mit csináltál.
– Semmit. Mit lehet? Olyan szép volt az életünk – sóhajtott fel – de már nem az.
Szótlanul mentek egy darabig, már majdnem a házhoz értek mikor Irén odafordult Nórihoz.
– Ne mondj senkinek semmit, húgi, csak te tudod, senki más. Maradjon meg benned.
– Sajnálom Irén, hogy így alakult az életed. Hiába a vagyon, ha nem lesz benne örömöd. Sajnálom – ölelte át a nővérét Nóri.
– Ne sajnáld, a tiéd rosszabb, hogy Laci meghalt.
– Igazad van. Rosszabb.
A gyerekek fázósan várták őket a kiskapuban, nem értették miért olyan szomorú a két asszony, de szerencsére nem firtatták az okát.

Temetés

A temető kint volt a falu szélén, kicsi, mint maga a falu, de rendezett és tiszta. Lassan gyűltek az emberek, kevesen mentek el a temetésre. Aki ott volt azt is csak kíváncsiság hajtotta, meg akarták nézni a két árvát, meg azt, aki neveli őket. A két kislányt Nóri gondosan felöltözette az alkalomhoz illően, fehér blúzba, fekete szoknyába. Polgári temetést rendezett a falu vezetése, ők állták a költségét, az elhunyt után semmi nem maradt csak adóság. Nem is volt semmi extra, pár mondat a halottról, egy ének, egy elhadart vers, amit itt is elmondtak, és vitték a koporsót a végső helyére. Betti lassan elkezdte a szipogást, a tudatáig eljutott valamiféle kétségbeesett fájdalom. A koporsó le volt zárva, senki nem nézhette meg a halott anyát. Amikor hullott a föld a sírgödörbe és kopogott a koporsó olcsó deszkáján, valaki hátul mégis elsírta magát. Mintha jeladásként érzékelte volna Betti, hangosan elsírta magát. Az ő ártatlan lelkében befészkelte magát az elhagyottság sötéttollú madara. Ági nem sírt, összevonta a szemöldökét, arca, mint a márvány, hideg volt és fehér. Furcsán felszegett fejjel állt, nézett a távolba üres szemekkel. Ki tudja mire gondolt, talán legbelül megérintette a koporsón kongó göröngyök zaja, talán gyűlöletben sírt odabent a lelke.
Mikor mentek kifelé a temetőből, szétnyílott a sor előttük, engedték, had menjenek. Még megköszönték a Polgármesternőnek, hogy olyan nagy toleranciát mutatott feléjük, hogy vártak a temetéssel. Az elérzékenyülve vett búcsút a két kislánytól.
– Jók legyetek, jó helyen vagytok, majd meglátogatlak benneteket.
Ígérni mindenki tud, ő is tudott, soha nem látogatta meg őket.
Nóri nem örült, hogy Ági nem ejtett könnyet, megérezte, hogy a nagyobb lány fájdalma már nem csak az elhagyásról szólt, maradandóbb sérülést nyitott a lelkében a két szülő halála.
Hazafelé a Gyám megjegyezte.
– Gondolom észrevetted Ági, hogy nem volt senki a nagymamád családjából?
– Hogy lettek volna, ők örültek, hogy meghalt – mondta kimérten a lány, és közömbösen nézelődött az autóból kifelé.
Nóri is csendben ült, nem volt miről beszélni. Az egész szertartás színpadias felhajtás volt, legalábbis akkor annak érezte. A két gyerek lelkébe csak beletaposott a sors, sártól, mocsoktól csurgó bakancsával. Nem tudták ők eldönteni még akkor, mi is jó nekik, az, hogy meghalt az anyjuk, vagy jobb lenne, ha élne. Sokkal később érzett rá ezekre a lelki gyötrelmekre, hogy milyen ürességet hagy egy gyermekben a szülő halála. Hiába volt alkoholista, hiába hanyagolta el őket életében, a vádak ellene lassan elhalványultak. Helyébe lépett a hiánya, a soha be nem teljesedett szeretet iránti vágy, egy szépséges hologram kép egy ideáról. Az emlékek ereklyékké váltak, egy gyűrött levél, egy fénykép, amit titokban nézegettek, sóvárogtak a jóságos anya után.
Nem volt miről beszélni, halottról meg csak jót, vagy semmit, szótlanul ültek hazáig.
Mikor a gyerekek bementek a házba, Nóri kérdőn nézett a Gyámra.
– Most mi lesz? Nincs már alkoholista anya, a család mit tesz ezek után?
– Még semmit nem mondtak, de felteszem a kérdést nekik, hisz az ok megszűnt, ami miatt Nevelőintézetbe kerültek a lányok. Majd felhívom, ha lesz róla érdemi válasz. Míg el nem felejtem, megtalálták a Pisti gyereket, holnap már a befogadóba lesz, hozzák haza a rendőrök Pestről.

A Halál irén

Vannak napok, amik az életben csak egyszer bukkannak elő a semmiből, aztán elillannak megismételhetetlenül. A perceket, melyeket értékelni kell, csak azután tudjuk tiszta szívvel igazán, ha mellénk ül a Halál. Lekuporodik mellénk, csontos kezével markolja a csuklónk, hideg, bűzös leheletével beborítja a lelkünk. A Halál, aki elvesz tőlünk mindent, könyörtelenül. Elveszi a szeretetet, az időt megállítja, kősziklát gördít elébe, megrekedünk egy napba, belefulladunk a fájdalomba. Kétségbeesve könyörgünk.
– Még ne, várj egy kicsit! Még annyi dolgom van itt a Földön, még nem szerettem, még nem szerettek, még csak éltem… de nem értékeltem. Még kell, hogy érezzem a szellő lágy simogatását, a virág illatát, még hosszú az út, még a felén se járok, látnom kell a tengert, a hegycsúcsról a lenti világot, még fürdenem kell a felhők vizében. Várj, Halál!Csak egy kis időre…
Nóri életében a Halál folyton megjelent, időzött vele, majd elment, de mindig elvitt tőle valakit. A nagyszülőket, édes szüleit, férjét, sorban a testvéreit, és most újra kopogtat, megjelent a nevelt gyermekek mellett is, ott ólálkodott, vigyorgott, rabolt.
Ha szembesülünk a Halállal, akkor érezzük meg igazán az Élet jelentőségét. Akkor megfogadjuk szent akarattal azt, amit addig figyelmen kívül hagytunk, gyorsan bepótoljuk. Élni, élni, élni! Meg kell tanulni élni, meg kell tanulni szeretni, és tisztelni az életet. A Halál figyelmeztet, hogy véges az Élet.
Nóri tudta, hogy mindenki útja végén ott várakozik türelmesen az elmúlás, ezért ő már rég átértékelte az életet.
–Tanítanom kell az Élet megbecsülését – ismételgette önmagának, hogy ne feledkezzen el sose arról mit érez feladatának.
A nővére nem kísérte ki a kis családot az állomásra, nem fért az autóba, amit a szállításra készségesen felajánlott a sógor. Búcsúztak és ölelték egymást induláskor. Irén szemében fakón égett a fájdalom, mintha érezték volna mind a ketten, hogy ez az utolsó emberi érzés, amit még át tudnak adni egymásnak. Lemondás volt Irén szemében és beletörődés. Megalkudott a sorsával. Már megérezte, hogy nem tud az életnek új kártyacsomót dobni – Itt vannak a friss lapjaim, új játékot kérek! Indulhat a buli újra!
A sógor szabadulni akart tőlük, talán érezte is, hogy a két testvér megosztja egymással a lelki gondjait, amiben őt valószínű nem övezi dicsfény. Szentül állította, hogy a vonat tíz órakor indul, sietni kell. Az állomáson tudták meg, hogy csak dél környékén megy az a szerelvény, ami a Keletibe viszi őket.
– Hát én nem várom meg – közölte a férfi, és ment is az autóhoz, hogy indul haza.
Tomiból kitört az őszinte szeretet, odabújt hozzá, átölelte a lábát.
– Kköszönöm, hhogy iitt llehettünk, bácsi! – mondta neki elérzékenyülve.
Nóri akkor szembesült a férfi igazi énjével teljes valójában, amikor az szinte utálkozva eltolta magától a gyereket. Gyűlölködve nézett utána, már nem titkolta előtte az érzéseit. A sógora gyorsan elsietett tőlük, vette a lapot, nem ölelkezett, nem adott még kézfogást sem.
A vonat zsúfolt volt és levegőtlen, neki lett csak ülőhelye, a gyerekek az ablaknál álldogáltak, csodálták az egyre távolodó Balatont, a luxus nyaralókat. Az járt az eszébe, hogy jó, hogy eljöttek. Jó, hogy Irénből felszakadt a titok, ami sorvasztotta a lelkét és a testét. Nem viszi a sírba azt a mérhetetlen fájdalmát, hogy csalódott abban a férfiban, aki miatt mindent otthagyott egy hajnalon.
Irént akkor látta utoljára aránylag egészségesen, a következő találkozáson már nem ismerte fel a kórházban Nórit.
- Ki vagy te, kit keresel? – kérdezte, és nyál csorgatva majszolta a szomszédasszonya süteményét, pedig cukros volt szegény. Azok is ott álltak az ablak mellett és törölgették a szemükből előbújó könnyeket.
Nóri kipakolta a diabetikus italokat, süteményeket, a gyümölcsöket, és ott ült, mint egy idegen a testvére mellett. Nézte a fogatlan, megöregedett, kihullott hajú nővérét, akinek az ágya előtt türelmesen támaszkodott a Halál. Visszafojtott könnyei patakként ömlöttek befelé a lelkében, az ideg savas gödröt égetett a gyomrába. Nézte a hajdan gyönyörű szép nőt, a legkedvesebbet, aki most elhagyni készül mindent, ami idekötötte a földi léthez, őt is. A kórterem ajtajában megjelent a sógora, meggyötört arcán már nem volt gőg, csak fájdalom.
– Engem sem ismer meg mindig Nóri, váltót hoztam neki, nagy a baj… nagyon nagy – mondta elcsukló hangon, mikor felismerte az ágy előtt kuporgó sógornőjét.
–Tudom, sógorom – állt fel Nóri, és átölelte a sírdogáló férfit, közben arra gondolt, hogy mennyi szép percet ellopott ez a férfi a nővére életéből, míg rá nem jött, hogy már nem tudja bepótolni soha. Kilopta és meggyalázta azt a szeretetet Irénből, ami hitet és erőt adott neki az élethez.
Már elmúlt belőle a harag, csak valami örvénylő szürkeséget érzett ott belül, amiben keveredett a megbocsájtás és a sajnálat egymással.

Irány a Balaton

Eljött a nyár, Pistiről nem hallottak semmit. Nóri elhatározta, leviszi a gyerekeket a Balatonra, hogy hátha segít a lelkivilágukon pár laza nap. Túlságosan szembefordultak egymással Pisti eltűnése miatt. Mindenki okolt mindenkit, de kiváltképp Ágit. Ő meg mindennap megvívta a saját harcát a többiekkel, ütött, rúgott ahol senki nem látta, ordenáré szavakat használt, kiváltképp előszeretettel, hogy buzi, köcsög, takarodj. Az utazást saját maga miatt is tervezte, hisz lehetősége lett általa a két nővérével a találkozás. Az új elfoglaltsága teljesen háttérbe szorította a családi kötelékét, nagyon bántotta, mikor elértek hozzá a hírek, hogy az idősebb nővére már ki se mozdul a lakásából. Telefonált nekik, hogy utaznak egy hétre, szállás kellene.
A balatoni nővére kedves volt – Persze, gyertek, lesz helyetek, megoldjuk.
Nem mondta szegény, hogy ne menjenek, mert abból csak neki lesz baja, tele volt a ház németekkel, a pénz volt a fontos nyáron, nem hiányzott a családi látogatás. Nóri szinte hallotta sokszor, ahogy kapja szegény az áldást a fejére, kiismerte már a pénzéhes sógorát
– Hova fekteted őket, szezonba jönnek ránk? – morog bizonyára egyfolytában a férfi Irénre, de Nóri ennek a tudatában is elindult, nem érdekelte a smucig sógora, találkozni akart Irénnel. Nem sejtette, hogy ezen az úton gyűlöli meg igazán, végérvényesen a kapzsisága miatt Irén férjét.
Irénék, ha sok vendég volt, minden lyukat kiadtak a házban, ők meg szezonban kint aludtak a garázsban, ami tele volt személyes holmival pakolva. Akkor mikor ők mentek, csak a főépületben voltak vendégek, a hozzáépített szárnyban nem, de ott lógott a kérdés – Mi van, ha az egy hét alatt sikerül még egy családot megfogni. Mert ez így működött, magyar módra, lasszóval. A nővére kiállt a forgalmas út szélére, lehetőleg presszó vagy bolt mellé, az ott megállt külföldieket leállítgatta. Kevés német nyelvtudása két mondatból állt, a többit mutogatta, merre van a háza, hány fő, meg mennyi márka, széles mosollyal, integetve csalogatta őket.
– Jöjjenek csak, szép hely! – ami igaz is volt, minden évben elnyerte a”Virágos, tiszta ház” címet a város vezetőitől. Eszébe volt mindig, mikor a nővére kocsiba ültette az anyját, az meg végig ámulta a Balaton körüli házakat. Csóválta a fejét a meglepődéstől.
– Mi van anyu? – nézett rá Irén.
– Hát csodálatos gazdagsága van ennek a Zimmer Ferinek, minden házon ott a neve – vallotta be min botránkozott meg.
Irén végig nevette az utat, aztán felvilágosította az anyját, hogy az övékén is kint van a tábla, de a zimmer frei nem egy ember nevét jelenti.
Mikor az augusztusi melegben leszálltak a zsúfolt vonatról, boldogan szívták magukba a Balaton párás levegőjét. A testvére várta őket, ott állt fehér halásznadrágban, pántos felsőben a peronon, figyelte őket. Mikor megölelgették egymást, kényszeredett mosollyal közölte, hogy csak a garázsban van hely.
– Tudod, hugi a sógorod…
– Ne mondj semmit testvér, értem én, ezt is köszönjük, nem aludni jöttünk, alig láttok bennünket, reggel kelünk, este jövünk, nem is eszünk nálad, nem okozunk felfordulást. Nyugi…
Mikor beléptek a kapun, azonnal észrevette a fogadtatáson, hogy oka volt Irén kényszeredett mosolyának, a Sógora még köszönésre se kereste fel egy ideig.
– Bepakoltak a garázsba, a földre vastag szivacsokat rakott le a testvére, készítette a helyüket, közben végig magyarázkodott.
– Jó lesz ez hugi, ne haragudj meg érte, csak így tudom...
– Le kéne zuhanyoznunk, leizzadtunk az úton – kérte Nóri a testvérét –, ha lehet.
Odakint hirtelen jött fel a vihar, már erős szél kezdett fújni, aggódva figyelt kifelé, de egyben örült is neki, mert kifújta a garázsból a negyven fokos meleget. Kedvtelenül ment vissza hozzájuk Irén.
– Azt üzeni a sógorod, menjetek ki a Balatonra fürödni, van benne sok víz, sokan vagytok, nő a rezsi tőle.
Nóri gyomra görcsbe szorult, de nem szólt vissza, nem akarta Irént megbántani.
Tudta, hogy a sógor az úr a porán, ő vitt a házasságba mindent, a testvérének nincs szavazati joga. Igaz Irén kijátszotta, eldugdosta a sok márkát. Amikor a családhoz haza ment, ő volt a Mikulás néni, a gazdag rokon, kilószámra vitte az édességet olyankor.
Legnagyobb bánatára nem születhetett gyermeke, pedig jó anya lett volna, aranyból volt a szíve.
– Igaza van, hisz itt a Balaton – nevetett Nóri – No, gyerekek, semmit nem csinálunk addig, míg nem mártózunk egyet a Balaton vizében!
A parton már alig voltak, akik voltak is pakoltak össze, menekültek a vihar elől. Tanácstalanul nézték a vadul hullámzó vizet, lassan lementek a széléig, de csak belegázoltak, szomorúak lettek. Nóri is az emberi kapzsiságon meditált, azon, ahogy ki tudja ölni a legszebb pillanatot, életérzést a lélekből ez a mérhetetlen vagyonszerzési rigolya.
Tudta azt is, mert Irén elkottyantotta, hogy a sógornak, a gyerekek se tetszenek, mert nem „rendes” gyerekek, állami gondozottak. Bizonyára félt, hogy meglopják, vagy kárt tesznek valamiben.
Hazaérve bebújtak a kuckójukba, csendben eszegettek a hazaiból. Pakolt az útra bőven, még konzerveket is. A nagy csendben hallották kintről az autózúgást, az érkező németek gyors beszédét, a sógor hangos, szívélyes bókolását, udvarlását.
Nóri addig még nem is találkozott rendesen vele, csak egy köszönés erejéig. Lefekvéshez készülődtek, mikor csörgött a mobilja. Kiment vele az udvarra, mikor megismerte a Gyám hangját.
– Nóri, nem akarok ünneprontó lenni, de rossz hírt kell közölnöm, a két lánynak délután meghalt az anyjuk.
– Édes jó Istenem, most akkor induljunk máris haza, hisz ma érkeztünk meg?

Hajléktalanokkal balhék

Egész este beszélgettek Ferenccel, Nóri meggyőzte, hogy rossz döntést hozott. Ha valaki elmegy tőlük, az nem Pisti lesz, hanem Ági. Végiggondolta a történéseket, a lány szenvtelenségét, ahogy még egy kis sajnálat se látszott rajta. Rájött, hogy Pisti a szeretetért indult világgá, amit elveszített, de nem tudta, hogyan szerezze vissza. Ferenc figyelmesen hallgatta, végül kérdőn nézett a párjára.
- Hol lehet most a gyerek, merre ment? Lehet az anyjához indult el.
– Nem hiszem, soha nem oda indult, tudod, hogy már nem is érdeklődött a gyerekek felől. Ha megtalálják… visszafogadom.
– Ágival mi lesz, meg Bettivel? Te mondtad, hogy nem választanak szét testvéreket – kérdezte Ferenc Nórit.
– Nem tudom, de Ágit se érdekli, mi lesz Tomival, meg Pistivel. Holnap átbeszélem a főnökeimmel. Aludjunk, ha tudunk.
Reggel felhívta az Intézetet, elmondta hogyan döntött, kérte, hogy segítsék a megoldásban.
– Jól van Nórika, ha előkerül a fiú, leülünk megbeszélni – hagyták jóvá a kérését.
Ebben az időben Pisti már árkon-bokron túljárt, óvatos volt, mint az erdei vad, aki vadász elől búvik. Ferenc tévedett mégis, a fiú Pest felé ment, de csak nappal stoppolt, éjszaka elbújt kapualjakba, bozótosban. Nagyon legyengült mire elérte a fővárost. Ott már könnyebb volt a létezés, a tömegben elvegyülhetett, a kukákban talált élelmet.
Ahogy bolyongott észre se vette, hogy hangosan beszél, társalgott önmagával.
– Jó ez a mama, sír és mégse vitt haza, akkor se szeretett, csak sírt. Majd sír még. Jó itt Pesten, van itt minden… úgyse kapnak el.
Ráesteledett, bekuckózott egy kapualjba a konténerek mögé. Hangokra ébredt.
– Nézd már a kölyköt, itt alszik, mint a kóbor kutya. Ki vagy öcsém?
Pisti mondta, hogy megy onnan azonnal, csak elfáradt. Tudta a törvényt, nem kutathat csak úgy, minden kukának gazdája van a guberálók közt.
– Na, ne ijedezz, gyerek! Ha akarsz, kereshetsz pízt, csak dógozz nekem. Üvegezni kell csak – nevetett az ijedt arcú gyereket látva, a büdös leheletű, elhanyagolt külsejű ember.
– Éhes vagy, na, egyél – nyújtott felé egy nejlonszatyrot.
Pisti kényszeredetten elvigyorogta magát, eszegetni kezdett, ettől a naptól csicska lett a hajléktalan csapatban.
Egész nap kereste a kidobott üvegeket, ezért kapott pénzt a beváltáskor. Igaz, nem látott belőle semmit, le kellett számolni egy fillérig a bevétellel a csapat vezetőjének. De volt meleg étel, főztek szabad tűznél, még borral is kínálták.
– Nem is olyan rossz az életem – döntötte el pár nap múlva, tetszett neki a törvények nélküli szabad élet.
A mosdatlanság, a lomokban alvás meghozta az eredményét, először a tetűk lepték el, majd megjelent rajta az ótvar. A ruhája teljesen lerongyolódott. 
– Kukázz mán ujjat te gyerek, unom mán a vakaródzásodat– förmedt rá a büdös szájú egyik este –egész ruhatárat dobálnak ki a módosak. Adjál magadra.
Pisti ráemelte nagy égszínkék szemeit az elhanyagolt emberre, furcsállta, hogy pont ő oktatja ki higiéniáról. De bólintott a férfinak, hogy értette mire kéri.
– Holnap átöltözök, nyugodjon meg.
Akkor éjjel álmában a szép szobájában aludt, amit otthagyott, álmodott az öccséről, a kakaskukorékolós falusi portáról, és álmodott az igaz szerelemről, mert tudta, hogy létezik olyan is. De az aki megjelent álmában az a lány nem Ági volt, annak göndör szőke haja volt és örökké mosolygós szája.
A gyerekek ebben az időben sokat veszekedtek otthon, folyamatos feszültség uralkodott a házban. Nóri is ingerültebb lett, egyben elkezdett gyanakvóvá válni. Elmúlt az a nagy bizalom, ami a szívében ott volt addig. De nem csak ő változott meg, a család is. Egyre élesebb és keményebb mondatok röpködtek el- vissza. Lili és a kis Tomi, de még Betti is, Ági ellen fordult. Őt hibáztatták egyhangúan Pisti elkeseredett vándorútjai miatt.
- Mmiért nnem te mmentél el! – kiabált Tomi idegesen Ágira.
Ági keze meglódult, hogy elégtételt vegyen, de Lili és Betti Tomi védelmére kelt.
– Meg ne üsd, szégyelld magad, kicsináltad a tesóját, most boldog vagy, de nagy az arcod? Mi lenne, ha te húznád el innen a csíkot! Azért, mert erős vagy, nem jogosít fel verekedésre!
Lili hisztérikusan kiabált, ami tőle szokatlanul hangzott, ebben az időben neki is sok problémája volt az iskolában, talán az miatt is tudott annyira kiakadni pillanatok alatt. Ági felhúzta a szemöldökét az ajkait megvető, lenéző mosolyra húzta, míg végig mérte a vékonyka kislányt. Soha nem tartotta ellenfélnek Lilit, csak az útjába volt, mint egy eldobott kavics.
– Húzz innen te a kúraanyádba, affekta hólyag!
Nóri meghallotta a csúnya veszekedést és teljesen ledöbbent. Soha nem volt addig a házban káromkodás.
– Ha még egyszer meghallom, hogy ilyen ordenárén beszélsz, következménye lesz! Nagyon gyorsan fejezzétek be a veszekedést– szólt rájuk erélyesen.
Ági vont egyet a vállán, biggyesztett is hozzá egyet.
– Cö-cö – cuppogott és kiment a szobából.
Az asszony arra gondolt, hogy Áginak senki nem ellenfél, azt közvetíti mindenki felé, hogy felsőbbrendű a többiekhez képest.
– Ha a butaság ordítani tudna ebben a házban, most a szomszédok kiszaladnának az utcára, hogy mi van nálunk, lagzi vagy temetés– mondta mérgesen a távozó lány után.

Ha elalszik a gyertya balaton

– De tudja mit? Ne szakítsák meg a nyaralást, majd kitalálunk valamit, hogy később legyen a temetés – mondta egy kis gondolkodás után a férfi a telefonba – viszont készítse fel őket mire hazajönnek, ne itthon szembesüljenek a gyászhírrel.
Nóri gondterhelten ment vissza a garázsba, szerencsére a gyerekek már jóízűen szuszogtak a matracokon.
– Biztos nagyon kimerültek az utazástól– gondolta miközben bebújt a takaró alá ő is, sokáig forgolódott, nem tudott elaludni, pedig érezte, hogy nagyon fáradt. Azon járt az esze, miért ilyen szerencsétlen, hogy elindul egy útra, hogy örömet szerezzen a gyerekeknek és magának is, és nem valósul meg belőle semmi. Lohol utánuk a balszerencse, mint a szimatot fogó vadászkutya, soha nem hagyja el őket. Meghalt az alkoholista anya. Várható volt a halála, attól függetlenül, hogy az ellenségének se kívánta soha a halálát. De itt biztos volt, hogy ez fog következni. Őrá vár a legnehezebb feladat, meg kell mondania a lányoknak, hogy milyen nagy veszteség érte őket. Azt, hogy az apa után égbe szállt az anyukájuk lelke is. De mégis milyen veszteség? Hisz nem törődött az életükkel, hol a veszteség? – lett dühös hirtelen, aztán egy ásítással lenyugodott.
– Mégis az anyjuk, ő szülte őket. Ki tudja megmondani kinek mi fáj, ott belül, kiért, miért sír a lelkük?Egy anya mindig anya, még ha fájdalmas emlékeket hagy hátra akkor is. Talán élettanúságként megmarad az emlékükben, hogy ne úgy, másként szeressék a saját gyermekeiket, ha lesznek. Sok -sok idő múlva eltűnik majd a rossz érzés, ami akkor tör elő belőlük, ha rágondolnak. Csak a szépek maradnak. Mert biztosan voltak. Sok-sok szeretetteljes pillanat, egymáshoz bújás, ölelés. Ki tudja miért lett alkoholista ez az emberpár? Ítélkezni felettük nagyon egyszerű és könnyű feladat, de nem az ő dolga az, hogy ítélkezzen, talán a lányai, majd, idővel megtehetik. Most már úgyis az Isten előtt áll mindkettő lelke.
Reggel korán keltek, csendben mentek el, eltűntek, mint az árnyék a falról. Mentek a strandra, egész napra. A Nap már erőlködött, ha szembe mentek vele, vakította őket a sugara. Erőltetett jókedvvel tartotta a hangulatot, viccelődött, csipkelődött, míg végre az álmos szemek kiragyogtak, önfeledten ugrabugrálva, hangosan jókat derülve mentek a gyerekek az úton.
A Balaton abban az évben iszonyúan leapadt a nagy szárazságban, hosszan lehetett a térdig érő vízben sétálni befelé a selymes fövenyén. Próbált ellazulni, elfelejteni mindent, csak a szépnek élni, a szeretetnek. Elhinni, hogy ezek a gyerekek Isten ajándékai, akiket a sors hozzárendelt. Csak azt nem értette miért adott Isten az ajándék mellé ennyi problémát, gondot. Minden embernek meg van a sorsa írva, neki úgy látszik ez jutott. Lehet, az előző életében valamit nagyon elronthatott, ezért van ez a sok próbatétel. Boldogan nézte az önfeledten pancsoló gyerekeit, akik teljesen átadták magukat a játék örömének.
Ági mellett kis vízisikló úszkált, nem félt tőle, megfogta, de a a többi eszeveszett iramban rohant ki a partra, szemük teli volt félelemmel.
– Nincs semmi baj, úgyis reggelizünk – csitította őket.
Jó, hogy vittek ennivalót, megfizethetetlen árakon kínálták a standokon még az ásványvizet is. Heverésztek, beszélgettek. Mindenki sorban mesélt valamit az életéről. Csak Ági hallgatott.
– Ági, most te vagy soron, kérlek, mondj nekünk valamit, bármit, ami fontos volt az életedben – fordult kérőn a kislány felé.
– Ez egy hülye játék! – rántott egyet a vállán Ági, inkább vicceket mondjunk.
Nóri tudta, hogy el kell mondania a lányoknak a halálhírt, de nem tudta mikorra időzítse. Este későn értek haza, a sógora akkor is morgott.
– Nóri, valamelyik gyerek vett a ládából körtét, ne egyétek meg, eladásra van. Ha kell, van a fa alatt férges, azt ehetik.
Nem vállalta egyik se a körte elvevést, Nóri a békesség miatt azt mondta, kifizeti. A sógora ettől megnyugodott. A számonkérés feldühítette, annyira megalázó volt rájuk nézve. Legszívesebben másik szálláshelyet keresett volna, de úgy döntött, színleg mutatja, hogy jó neki, az vigasztalta csak, hogy legalább esténként tudott beszélgetni a nővérével. Észrevette már az első találkozáskor, hogy a szép nővére megváltozott, furcsa, férfias vonásokat vett fel az arca. De még akkor csak az öregségre gondolt, nem a betegségre. Másnap reggel nagy változás lett, elmentek a vendégek, a lugas alatti asztal tele volt ennivalóval, mint a terülj-terülj asztalka a mesében, volt ott szalámi, kolbász, sajt, méz, mindenfajta péksütemény.
– Egyetek – invitálta őket furcsamód kedélyesen a sógora.
A gyerekek hatalmas lakomát csaptak. Irén kuporogva itta a kávéját a lugas alatti kispadon.
– Köszönöm a szíves vendéglátást – köszönte Nóri.
– Ne köszönd, annyi maradékot itt hagytak a németek, nem akartam kukába kidobni – vallotta be a férfi.
Nóri akkor már közel állt ahhoz, hogy szembe köpje, de visszafogta magát újra, csak felállt és odaszólt a testvérének.
– Ma átmegyünk a tihanyi apátsághoz kompon, ma is soká jövünk.
Míg a kompra vártak lassan megnyugodott, odáig az úton végig mardosta belül a megalázás miatti düh.
– Mik vagyunk mi? Konyhamalacok? Mire becsül bennünket ez az ember? – szent fogadalmat tett, hogy másnap elutaznak Pestre, a másik nővéréhez. Elege lett a pökhendi sógorából.
Gyönyörű volt a hajóról a tó vize, előttük ott magaslott fent az apátság. A felfelé kapaszkodás elfárasztotta, de mindig volt látnivaló, a sok turista egymást érte, a kirakodó vásár, a nyitott kemencéből áradó sültek illata elvarázsolta őket. Az apátság előtt kígyózott a sor.
Nóri a feliratot olvasgatta, Korzenszky Richárd ajánlását a templomot megtekintő látogatóknak:
“Találjon megnyugvást és békét mindenki, aki betér ebbe az Isten-házába! Álljon
meg csodálattal azok műve előtt, akik a műalkotásokat létrehozták és
megőrizték! Vigye magával a szépségnek élményét, amely azt hirdeti ezen a
helyen is, hogy több és nagyobb a világ annál, mint amit szemünkkel
láthatunk. Béke az érkezőnek, áldás a távozónak!”
Ekkor határozta el, hogy itt az ideje az igazmondásnak, nem fog úgy napokat eltölteni, hogy nyomja a lelkét a titok. Joguk van hozzá, hogy tudják az igazat, hogy holtan fekszik a szülőanyjuk. Végignézték a régi emlékeket, az I. András király alapítóról szóló múzeumi gyűjteményt, s a bencés rendről is mindent megtudva letáboroztak a Jézus szíve oltárnál. A templomban százszámra égtek a hosszú gyertyák, aki csak tehette, gyújtott egyet valaki emlékére, vagy csak Szűz Máriához, Jézushoz tette a gyertyát. Nóri halkan kezdett bele a mondókájába.
– Ági, Betti, veszek nektek gyertyát, neked is Lili, helyezzétek el halott szüleitek emlékére…
A két kislánynak két, két gyertyát adott. Furcsán néztek rá.
– Sajnos rossz hírt kell nektek elmondanom, két halottatok van, meghalt édesanyátok is tegnap, menjetek, gyújtsátok meg a gyertyákat, hogy nyugodjanak békében most már, mind a ketten. Békéljetek, ők már fent vannak az égben együtt, onnan vigyáznak rátok.
Ági megmakacsolta magát.
– Minek gyújtsak neki? Minek? Mondd meg mami, mi érdekelte őt? Csak saját maga! Még a temetésére se megyek el, temessék el nélkülem!– kiáltotta dühösen, sokan oda is néztek a kislányra.
Betti sápadt arca kétségbeesést tükrözött. Ő megfogta a gyertyát, Lilivel ment az oltárhoz.
Nóri sokáig győzködte Ágit.
– Csendesebben, add meg a tiszteletet. Ez itt Isten háza. Légy tekintettel másokra. Meg kell bocsájtanod édesanyádnak, most megteheted. Itt ebben a gyönyörű templomban. Talán a sors is azt akarta, hogy eljöjjetek erre a szent helyre. Talán nem véletlen, hogy itt vagyunk, pont most.
Ági lassan felállt, odament a másik kettőhöz, akik előtt már lobogva égett a gyertya, amit meggyújtottak. Ő is gyújtotta a gyertyát, többször is próbálkozott egymásután, de valami miatt nem sikerült a lángját fellobbantania A gyertya folyvást elaludt, mintha szél fújta volna el. lili ment oda segíteni, neki már meggyulladt a gyertya, de Ági ráförmedt.
– Ez nem igazi! Te nem gyújthatsz anyámnak gyertyát. Ez nem ér!
– Próbálkozz akkor reggelig– fújta el Lili sértődötten az égő gyertyát.
Áginak végre sikerült a lángot elő varázsolni, sokáig nézte, ahogy hajladozott, imbolygott, talán féltette, hogy kialszik újra.
Mikor kiértek a templomból, lassan sétáltak szótlanul visszafelé a komphoz, Ági szólalt meg legelőször.
– Miért nem gyulladt meg elsőre?
– Talán a haragvó lelked az nem engedte, hogy égjen – válaszolt neki Nóri.
– Lehet. De már nem haragszom… annyira. Hogy halt meg az anyám?
– Delírium premens, már nem volt önmaga, vizionált, lefogyott mikorra elvitte a mentő, nem tudtak rajta segíteni, sajnos.
Ági gondterhelt arccal szótlanul bandukolt mellette, csak Betti kapaszkodott a kezébe. Az egyik lépcsőkanyarban Ági is megfogta Nóri kezét. Nóri akkor azt hitte, végre egy érzelmi kapocs a helyére került köztük. Az első, ami erősen összeköti őket majd ezután.

nagyi halála

Két rokon család tartotta Lilikével a kapcsolatot, két nagynéni, egyik közülük Lili keresztanyja volt. A keresztanyja is iszogatott, de ő nem merült el teljesen az ingoványban, a családja mindig kirángatta, ha mélyrepülésbe kezdett. A másik nagynéni egy „ kivagyok - mi vagyok”, dicsekvő típus, aki azt hitte magáról, hogy ő a tökély. De dicséretére legyen mondva, egyedül ő tette meg azt, hogy néhányszor elvitte Lilit nyaralni magához. Volt egy lánya is, aki ha ott volt Lili, mindig úton volt, vagy kosarazott, vagy lógott a barátjával, abban az időben nem igazán alakult még ki köztük mély barátság.
Nóri, ahogy közeledett a ballagás ideje, sokszor gondolkodott azon, mennyire foglalkoztatja Lilit, hogy az édesanyja még csak nem is érdeklődik felőle.
Néha tudta, kérdezés nélkül is beszéltek Lilinek az anyjáról a nagynénik. Sok jót nem tudtak mondani róla, mindig csak rosszat, azt, hogy ugyanúgy iszik azóta is.
Egy alkalommal megkérdezte tőle – Szeretnéd az anyukádat látni?
Lili sokáig hallgatott, aztán megszólalt.
– Nem szeretnék vele beszélni, de az jó lenne, ha megállnánk autóval az utcában, és addig ülnénk ott, míg ki nem jön a házból. Csak látni szeretném.
Nóri arra gondolt, majd Lilike ballagására összehívja a családot, hogy újra nyissanak egy tiszta lapot, egy próbálkozás, mit veszíthet vele?
Közeledett mindenszentek napja, Lili előtte való napokban, egy nagy kéréssel állt elő.
– Szeretném az apukám sírját meglátogatni, és ha él még apai nagymamámat, őt is.
Nóri akkor szembesült először, milyen nagy a vágy a kislányban a vérszerinti családja iránt. Kicsit fájt neki, azt hitte, képes pótolni őket, de belátta, ha azt akarja, hogy szeresse Lili, neki is el kell fogadni minden embert, akit ő szeret.
Felhívta a tudakozón keresztül a falu jegyzőjét, kérte, segítsen neki. Onnan jött a válasz, hogy az öreg mama az Idősek Otthonában van. Mindenszentek előtti napon indultak el, előtte felhívta az otthonvezetőt, hogy viszi a nagyihoz az unokát. Várták őket.
Először a temetőbe mentek ki. Bolyongva keresték a sírt. Sokan voltak a temetőben, egy öregasszony mutatta meg a gondnokot, ő se tudta, hol van a keresett sírhely. Végül kihozott egy térképet, szólt, hogy menjenek utána. Egy bozótos részen megállt, félig kidőlt fakereszt előtt.
– Itt nyugszik édesapád kedvesem! – mondta megelégedetten, örült, hogy végre megtalálta.
Csak álltak a magas fűvel benőtt kis földkupac előtt, nem tudták, most mi legyen. Lili tágra nyílt szemmel, szinte kétségbeesve. Nóri kezdte a korhadó keresztfán az elmosódott betűket összerakni, végül megszólalt.
– Tényleg itt van eltemetve az apád, ez az ő sírja. Átjárta őt is a fájdalom, lehajolt, elkezdte kihúzgálni a füvet. Lili is csatlakozott. Egy órán keresztül dolgoztak szótlanul. Amikor már szépen kitakarították, elhelyezték a koszorút, meggyújtották a mécseseket. Lili sápadt arca nagyon komoly volt végig. Nem sírt, csak álldogált, és bizonyára emlékezett. Az édesapjára, akinek a fényképét őrizgette, amin mosolyogva ölel magához egy pár hónapos kislányt. Nóri némán álldogált mellette, nem zavarta meg a csendes emlékezést.
Innen indultak az idősek otthonába. A vezető előre szólt, hogy hangosan kell beszélni a nagyival, mert nem hall jól, menni is alig tud, csak két bottal. Mikor találkoztak, boldogság volt mindkettő arcán, Lili kiabált neki, úgy ahogy megkérték rá.
– Én vagyok Lili, emlékszel rám?!
– Emlékszem, nagyon megnőttél, hol van anyád? – ölelte magához az öregasszony az unokáját.
– Itt van – mutatott Nórira –, voltunk a temetőben apunál!
Az öregasszony Nórira nézett, de nem firtatta, miért ő az anyja.
– Jaj, ne haragudj rám, de már évek óta nem tudok kimenni – sajnálkozott Lilinek.
– Nem baj nagyi, kipucoltam a sírját, fogok neki rendes sírt csináltatni, megígérem! – nyugtatta a kislány a sírdogáló öreg mamáját.
Ezután sűrűn csengett náluk a telefon. Nem a nagyi beszélt olyankor, hanem a gondozója. Tolmács kellett neki, hogy kommunikálni tudjon az unokájával. Egyik nap szomorú hír jött a vonal másik végéről, nagyi meghalt. De köszönik Nórinak, hogy elvitte a kislányt, utolsó napjaiban csak róla beszélt egyfolytában a nagymama.
– Megint egy veszteség, ugyan mennyi jön még ennek a törékeny kislánynak az életben? – sajnálkozott Nóri magában. Lili erős volt, megnyugtatta a nevelőanyját.
- Jó, hogy láttam a nagyit, tudok rá emlékezni. Köszönöm Anyu.
Nóri meglepődött a tárgyilagos, komoly kijelentésen. Lili nem siratta el az öregasszonyt, találkozni akart vele, de nem okozott a lelkében kínzó ürességet a halála, csak egy emlékképet vitt el róla a jövőbeli életébe.

évi pisti tomi

Sűrűn felbukkant a gondolataim között ezután, az örök kérdés, hogy fel tudom e ismerni az igazi, szívből jövő szeretetet, ami majd a nevelt gyerekeimből felém árad.  Képes leszek e ráhangolódni az érzelmi hullámhosszukra, amin keresztül küldik felém az üzeneteket:” Szeretlek, bízom benned, szükségem van rád” Azután meg azon meditáltam, hogy a láthatatlan kötelék, ami anya és gyermek között feszül a megfogantatás pillanatától, elszakítható-e, vagy kiáll minden próbát, a legnehezebbet is? Tisztában voltam vele, hogy a szeretet Isten ajándéka. Hogy kit szeretünk, kit nem, miért igen, miért nem, örök kérdés marad. Ez a szó vagy fogalom, bárminek is nevezzük az élet legnagyobb rejtélye. A szeretet csodákra képes, gyógyít testet, lelket. Erő van benne, energia, kollektív tudat, ami széppé teszi a világunkat, ellentétben a gyűlölettel, ami megbetegít és rombol. Voltak pillanataim mikor önzőn csak magamnak akartam begyűjteni a körülöttem kifelé áramló szeretet energiákat, mert megtapasztaltam milyen maradandó sérülést okoz, ha egy gyermeknél megszakad a szeretet láncolata. Be akartam erőszakosan lépni ebbe a szétszakadt körbe. Volt egy pár álmatlan éjszakám mire rájöttem, hogy védekeznem kell önmagammal szemben, ha nem akarok átélni folyamatosan érzelmi viharokat, csalódásokat.  Mint egy buddhista szerzetes mantráztam, ha mégis elkapott az örvény: – „Nem az én gyermekem, nem én szültem. Isten hozzám küldte, hogy segítsek rajta. Nekem ételt, italt, meleget, tudást kell adnom. Nem szerethetem feltételek nélkül, nincs hozzá jogom, nem tartoznak hozzám, csak átutazók az életemben. Míg szükségük van rám, itt vannak, de csak addig. Ha köszönés nélkül elmennek, azt is el kell fogadnom, nem építhetek rájuk jövőt.”

Úgy gondoltam, ha ezzel a tudattal élek, könnyebb lesz ez a feladat, amit elvállaltam. Azzal nem számoltam, hogy az élet írja a forgatókönyvet, nem kérdez, nem figyelmeztet. Én meg ebben a filmben csak egy mellékszereplő vagyok.

A mantrák nem működtek, a szeretet tanyát ütött a szívünkben kéretlenül. Az érzelmek mindig szabálytalanok, matematikailag kiszámíthatatlanok.

     A gyerekek a biztonságban, nyugalomban egyre jobban érezték magukat. Az iskolai konfliktusok kezelésére is megérkezett a segítség, az új osztályfőnök személyében, aki észrevette, hogy Tomi  bizalommal fordul felé, és ezt gyorsan ki is használta. Kevés órát adott az osztályának, csak a kollégái, illetve a gyerekek jelzéseire támaszkodhatott, de ez is pont elég volt, hogy hamar rájöjjön, hogy az osztályában örökké feszültség van. Velem is megbeszélte az iskolai konfliktusokat, éreztette, hogy töri a fejét a megoldáson.

Egy nap ez a tanárnő egy bőrkötéses naplót adott át Tominak.

– Én írtam az első mondatokat, te írod a következőt, de úgy, hogy ki tudjam olvasni. Írd le, mi történik veled egész nap az iskolában, mit csinálsz, hogy oldod meg, például azt, ha bántanak. Mindennap add ide, hogy válaszolni tudjak, így fogunk, igaz kicsit rendhagyóan, nagyon sokat beszélgetni.

Tomi elkezdte írói pályafutását. Mindent leirt részletesen, csak egyet nem tudott maradéktalanul teljesíteni, az olvashatóságot. Ezért a tanárnőnek meg kellett a Tomi-írást tanulni. Tomi írt a beszólásokról, ki anyázta, ki lökdöste. A tanárnő válaszolgatott.

– Nem volt helyes, amit tettél, máskor gondolkozz előbb, mielőtt cselekszel!

Tominak egyre jobban letisztultak a napjai az iskolában, ha jól ment ki a konfliktusból, a tanárnő megdicsérte.

– Nagyon büszke vagyok rád, csak így tovább!

Tomi szemében ez a törékeny tanárnő a legmegbízhatóbb ember lett a világon, mindig a nyomába loholt. Ostromolta a szünetekben, kérdéseket tett fel neki, folyamatosan érdeklődött az egészségi állapota iránt. A tanárnőt nem zavarta, lassan nem csak ő, a lányai és a férje is szeretettel fordult Tomi felé. Megérezte ezt ő is, utolsónak indult haza az iskolából, szedte a szemetet, pakolt, ácsorgott, egy mosolyért, egy kedves elismerésért.

A pszichiáternő felfüggesztette a gyógyszer szedését:– Szép lassan, fokozatosan hagyjuk el, aztán majd meglátjuk, mi lesz. – mondta kedves mosollyal, örült, hogy Tomi nem dühöng már, kezd önmaga lenni.

Tomi emberekhez való viszonya sajátos volt, nem tudott különbséget tenni ismerős és ismeretlen között. Ha felszálltunk egy buszra, megkérdezte a vadidegen sofőrtől is:

– Hoogy ttteccik lenni, buszsofőr bbácsi?

Eljött az az időszak, hogy csak azért drukkoltam, hogy ne csalódjon újra az emberek iránti őszinte hitében.

Pisti szorgalmasan járt Lilivel iskolába, sok segítséget kapott tőle. Volt neki is gondja bőven a beilleszkedéssel, szerencsére már nem azért, mert éhezett. Nyomta a pesti lepukkant utcai szövegét, nagy lett a hangja, amit a falusi kemény fiúk nem díjaztak. Gyorsan rájöttek szerencsére, hogy a nagy szövegelés mögött egy gyáva félénk nyuszi van.

Már kezdett az életünk beállni egy biztonságos keréknyomba, mikor egy telefonhívás újra kibillentette a családot belőle.

– Egy tizenhét éves kislányért kell holnap elutaznom – jelentettem be a hírt, mikor letettem a telefont.

– Tizenhét éves, mit keres az nevelőcsaládban? – nézett rám csodálkozva a párom.

– Holnap kiderül, utaznom kell hozzá.

átértékelt szeretet

Ha valamit utáltam ebben a választott életformában, hát az a szülőkkel való kapcsolattartás volt. Rendesen gyomoridegem lett minden egyes találkozótól. Magam sem értettem miért nem tudok egy kézlegyintéssel túllépni rajta, mi a franccért idegeskedek. Elviszem a gyerekeket, jópofizok, aztán irány haza. A baj csak az volt, hogy már tudtam, hogy ennek a fele sem igaz. „Hazagondozás/ hova haza? /, „kapcsolaterősítés”/ hol a kapocs?/, „tájékoztatás”/  miről, hát mindenről, ami a gyerekével addig történt – „ Én kérem, mindennap tiszta ruhát adok rá, vigyázok az egészségére, sokat foglalkozom vele stb”…– tudtam jól, hogy nem kerülhetem el soha, hisz erre készítettek fel a tanfolyamon. De nem értettem az istennek sem, miért kell hazagondozni egy alkoholistához például egy gyereket, vagy olyanhoz, aki még magát se tudja fent tartani.

Tomi anyatalálkozók előtt és utána, teljesen kezelhetetlenné vált.

Ezeken a napokon már fárasztóan viselkedett, kötözködött, rohangált, örökké beszélt, felfokozott lelkiállapotba került. Mikor az anyját meglátta azonnal átváltozott, olyanná vált pont, mint amikor együtt éltek.  A székeket döntögette, vagy hintázott rajtuk, nagy hangon követelődzött. Az anyja jókat röhögött rajta, élvezte a gyerek szertelen viselkedést.

Az anya mindíg megjelent a találkozókon. Néha hozott valamit, de sokszor észrevettem, hogy a gyerekeknek eltett szendvicset ette meg. Semmit sem változott, ruházata piszkosan lógott rajta, orrfacsaró bűz áradt belőle. Az ujjai sárgán elszíneződtek a nikotintól, rövid vöröses szőke haja zsírosan lógott a szemébe. Mintha megállt volna körülötte az idő, mintha beragadt volna benne egy pontban, mint a légy a ragasztóba, se előre, se hátra. Már nem sajnáltam. Egyedül maradt, minden felelősség nélkül, mégse mozdult, nem akart tovább lépni. Vigyorgott mikor meglátta a fiait, mert látta, hogy jól vannak, megoldódott minden körülöttük, minden amire ő képtelen volt megoldást találni. Én meg csicskáztam és hallgattam ugyanazt az elakadt lemezt:

– Nincs munka falun, felmegyek Pestre, kapok segítséget, megyek konyhára dolgozni – mondta újra el az ábrándjait még az utolsó találkozón is. Előírás szerint én is beszámoltam neki az iskoláról, voltak-e betegek: mindenről beszámoltam, ami egy anyát érdekelhet. De nem tapasztaltam nagy érdeklődést a részéről, Ha jó idő volt, elmentek a városba csavarogni, ha rossz idő volt, ültek az asztalnál, röhögtek, ökörködtek, vagy az anyjuk vacak mobilján játszottak órákig önfeledten, mindenről megfeledkezve. Én meg néztem ki a fejemből és próbáltam összerakni a mozaikokat, miről is szólt ez a szeretetlátogatás.

Hazafelé a buszon sokat rá kellett szólni Tomira, mert képtelen volt visszazökkenni a normális kerékvágásba. Vagy az ülésre állt fel, vagy az ülés alá mászott, közben vigyorogva nézett rám, várta a hatást. Pisti közömbösen ült gondolataiba mélyedve… nem érdekelte az öccse viselkedése, nem szólt rá, mintha csak testben lett volna jelen, a tudata visszarepült az anyjához, és elmélyülten filózgatott az élet dolgairól.

Tudtam, hogy ezek mind természetes reakciók a részükről, mégis rosszul éreztem magam tőlük. Köszönetet se vártam semmiért, hisz ez volt a dolgom, az előírt feladatom. A lelkem mélyén egyre jobban szembesültem azzal, hogy nagyon meg kell erősödnöm, hogy át tudjak lépni a hirtelen jött rossz gondolatokon, mert egyre több lett belőlük és nyomasztottak az idő múlásával. Nehéz volt például közömbösen szemlélni, hogy a két fiú, akikért hónapok óta nagy erőfeszítéssel dolgoztam, hogy megállják a helyüket a közösségben, erőre kapjanak szellemi, fizikai szinten, milyen végtelen szeretettel, imádattal lógnak az anya nyakán. Annak az asszonynak a nyakán, aki mellett majdnem éhen haltak.

 Ezek a kapcsolattartások segítettek végül abban, hogy szükségszerűen átértékeljem a szeretet fogalmát. Magamban elneveztem ezt a fogalmat ösztönszeretetnek. Valamiféle felfoghatatlan sejtszinten működő lélekkapocsnak, ami gyermek és anya közt örökké megmarad. Nem kopik, nem múlik el soha, még a halállal sem.

tomi iskola

Az iskola folyamatosan visszaköszönt, mint Kóbi a cigány, ha az utcánkat rótta napjában többször.– Hogy van máma, megyek én is, dógom van! – De, hogy mi dolga volt arra annyit, sohasem tudtam meg, talán elfelejtette mindig, hogy járt már arra, meg azt is, hogy milyen céllal. Szegénynek nem volt ki a négy kereke. Az egyhangú nyugodt napok elkerültek széles ívben, mert jöttek az üzenetek az iskolából sorban, kitartóan, mint a tavasszal visszaköltöző vándormadarak.

– Nem tud Tomi egy helyben ülni! Mindig matat! Galacsin a füzete! Firkál! Pad alatt van! Verekszik! Idegrohamai vannak! Borogat, hátrafordul, kimegy az óráról…

Én is láttam, és tudtam, hogy minden panasznak hatalmas igazságtartalma van. Az év elején táskába berakott, szépen bekötött füzetek, könyvek, két hét múlva már gyűrött, szakadt, firkált hulladékok lettek. Még ha tudta is Tomi a leckét, azért kapott fekete pontot, mert nem beszélt, nem dolgozott órán. Későbbiekben is csak krisz-kraszt firkált betűk, számok helyett. Mikor valaki beszólt neki, vagy anyázta, teljes erőből támadott. Nem szívesen, de egy nap felültünk ketten a buszra és elvittem pszichiáterhez. Tisztában voltam vele, hogy nem a gyógyszerek oldják meg a lelki problémáit, azok csak elfedik a bajt, de nem gyógyítanak véglegesen. Később mégsem bántam meg, Tomi várta a doktornővel való találkozásokat.

Szedte a gyógyszereit ennek ellenére semmit nem változott a viselkedése, továbbra is kaptam a jelzéseket az iskolából.

– Bevette Tomi a gyógyszerét?! Nem bírunk vele, rúgja a kukát az udvaron, ordít, fojtogat!

Elkeseredve kerestem az okát, hogy mi váltja ki Tomiban az agressziót. Otthon semmi különöset nem tapasztaltam a viselkedésében, csak a közösségben változott át a személyisége. Azt se értettem, hogy bármilyen éjszakai ruhát adtam rá, reggelre mindig anyaszült meztelen ébredt fel. Hanna, a barátnőm kezeslábast hozott neki.

– Na, ebből nem tud kibújni!

De kibújt abból is reggelre, mint egy szabaduló művész. Féltettem, hogy megfázik, meg nyugtalanított az is, hogy miért csinálja ezt az álomkóros vetkőzést?

Kicsi volt még, hosszú volt az út hazáig, elébe mentem esténként a napközibe. Ha hamarabb odaértem megálltam a kivilágított ablak alatt, figyeltem a teremben tanulgató Tomit, aki általában mindig rágott valamit. A vállait előre-hátra lökte, a lábaival is lépegetett a pad alatt. Néha felismertem mit eszeget, egy alkalommal végig néztem míg egy szívószálat gondosan eltüntet a szájában.  Gondterhelt lettem a látványtól,  szótlanul mentünk hazafelé. A fiú megérezte, hogy valami miatt rossz a kedvem, meg is kérdezte.

– Mmmmi a bbaj mama?

– Nincs semmi, ne aggódj, csak tudod néha nem értek dolgokat. Például láttam, hogy míg tanultál megettél egy egész szívószálat. Arra gondoltam, talán rossz volt és kevés, amit adtak ma a napköziben? – vallottam be az igazat, min rágódtam éppen.

Tomi elvigyorodott.

– Jjjó vvolt a kkkaja, mmama, kkétsszer rrrepetáztam – kicsit elmélázott, mielőtt folytatta – aamugy mmindíg éhes vvagyok, hha sokat eeszek akkor is.

Egy este felfedeztem, hogy rossz a hallása. Nem figyelt rám, amikor többször kértem tőle egy szívességet.

– Tomi, hozd ide a poharam! – kértem már sokadára a gyereket. Tomi meg se mozdult.  

– Figyelj, szerintem nem hallja, hogy mit mondok neki.– súgtam oda a páromnak.

– Mert szórakozott, próbáld újból – figyelmeztetett, közben mosolygott rajtam. Bizonyára arra gondolt, hogy minden kis bolhából elefántot csinálok.

Többszöri kísérletre Tomi rám figyelt.

– Mmi aaz, mama?

– Hozd ide a poharam! – suttogtam.

Tomi felállt, odahozta a papucsom.

– Nem ezt kértem, a poharam – suttogtam tovább. Tomi odahozta a kólás üveget, majd az újságot, végül sírásra görbült a szája.

– Miit kkérsz mmama, hahangosabban!

Elvittem másnap a háziorvoshoz. Több napos parafinolajos kezelés után kimosták a fülét, amiből még színes ceruzahegy is kikerült.

– Oda kell rá figyelni – figyelmeztetett az orvos –, szűkek a hallójáratok, nagyon régi füldugó volt beállva, nagyon nehezen tudtuk kitisztítani.

Mikor a hangok eljutottak szabadon hozzá, gyors iramban változott az értelmi szintje is.

Felfokozott érzékenysége maradt meg csak változatlanul. Egy alkalommal egy olyan filmet néztünk együtt, ahol a kis medvebocs anyukáját lelövik.

A kis bocs viszontagságos élete annyira meghatotta Tomit, hogy sokkos sírásba kezdett. Sokáig kellett nyugtatgatni. Azt hiszem akkor saját magát látta az árva kisbocsban. Hasonló szituáció az iskolában, már gúnyolódásba torkollott. Ráéreztek a gyerekek az érzékeny oldalára, sebezhetőségére. Folyamatosan középpontban voltak, nem csak Tomi, Pisti is. Jól szórakoztak rajtuk mikor ki tudták hozni őket a sodrukból, aztán röhögve nézték a dühöngésüket.

Megtérés

A halál pillanata a tisztánlátás pillanata. Laci megérezte azt a pillanatot amikor számára véget ért a földi élet. Oda hívta maga mellé Nórit. Átölelte a vállát, halkan nyugodtan beszélt hozzá.
– Most hallgass végig engem, ne ellenkezz, ne akarj félbeszakítani. Már tudom, hogy meg fogok halni, de lenne pár kérésem előtte.
Nóri komoly arccal hallgatta, nem hisztériázott, nem sírt, talán azért mert már könnye se volt, elapadt kiszáradt kút volt belül a lelke.
– Azt kérem tőled, hogy tisztességes temetésem legyen – folytatta Laci. – Menj el a Szentatyához, ő temessen el. A temetésem napján csendüljön fel a harangszó
– De nem temet el a Szentatya, mert nem vagy hívő református, párttitkár voltál, tudja jól az egész falu a Szentatya is. Sajnálom hidd el.
– De eltemet, tudom, csak menj el hozzá és kérd meg – nyugtatta meg Laci. – Te meg ne sirass életed végéig, tudni fogod, hogyan állj talpra... én már nem tudok segíteni. Ne haragudj rám, ha néha nem voltam jó apa és jó férj. Volt időm rá, hogy átgondoljam az életem. Már tudom, hogy gyenge voltam a változásra. Pedig kértél sokat. Nem jöttem rá, hogy ez a világ nem értünk van, megváltoztatni sem tudjuk. Porszemek vagyunk. Az akaratunk a létezésünk egy gyenge sóhaj, az üvöltésben. Pártitkár voltam, most Istenhez indulok. Hinni akarok valamiben, talán mégis van túlvilág, ahová beengednek.
Nóri vállára hajtotta a fejét, a tekintete a messzeséget kutatta. Valakitől megkérdezte halkan – Ennyi az élet?
Nóri ott ült vele még kis ideig, aztán óvatosan végig fektette az ágyon. Tudta, hogy meghalt.A szomszédasszonya ment át segíteni, ketten készítették fel a hosszú útra.
Másnap felkereste a reformátuspapot, aki végig hallgatta a kérését, de nem adott választ azonnal. Kérdezte Nórit, hogy mit gondol, mi az a nagy változás, ami miatt ilyen nagy fordulat következett be az elhunyt lelkében.
Nóri nem beszélt mellé mert szentűl meg volt győződve, hogy a csalódása gyengítette le az erős, kiegyensúlyozott embert, akivel élt. Arról, hogy elvesztette a hitét, nem látott kiutat, jövő képet maga előtt.
Mesélt a kisebbik fiáról, aki kint van Izraelben, hogy onnan segítsen nekik. A Szentatya végül beleegyezett a temetésbe, ahogy a férje előre megmondta. Kitűzte a napot, mikor lesz a ceremónia.
A temetésen nagyon sokan voltak, hívők, volt párttagok, vegyesen. Ott érzékelte Nóri a falu figyelmét, azt, hogy milyen sok embert megérintett Laci halála.
A pap búcsúbeszédében megmagyarázta a hívőknek, miért tért meg Istenhez az elkóborolt bárány.
– Hiszem, hogy a kisebbik fiától jött a sugallat, hogy visszatérjen Istenhez, és tiszta lélekkel hagyja el a földi létet. Attól a fiútól aki Izraelben Jézus nyomában lépked, pont ott, azokon az évezredes köveken, ahol Jézus elkínzott testtel cipelte a keresztet. A Szentatya meggyőző beszéde hosszú volt, mint reformátuspap mindenben kereste az okot, az okozatot. Nórit is mélyen megérintette a beszéde. A koporsó mellett állt és nézte az aranyozott betűket :"Élt ötven évet", hallani vélte a párja az utolsó sóhaját – „Ennyi az élet?"
Igen ennyi – gondolatai átléptek a temetőn túlra, vissza az elmúlt közös éveikre. – Talán sokat hibáztunk, nem figyeltünk egymásra eléggé, nem hittünk és nem bíztunk egymásban úgy, ahogy kellett volna. Nem voltál elég jó harcos, mikor az élet földre kényszerített, feladtad könnyen, nem álltál fel, nem mondtad ki, hogy téged nem győzhet le senki!
A temetés után minden hajnal ébren találta, mert nem látta az ösvényt maga előtt, amire rátérjen. A temetőbe se járt ki, nem tudott a sír mellé állni, ahol lent a mélyben ott volt a párja.
Lassan azért rájött, ha nem vesz tudomást valamiről, az még létezik. Tudta, hogy a múlt árnyékából ki kell lépnie, valamilyen hasznos célt kell találnia, hogy az élete értelmet nyerjen.
Egy éjszaka kellős közepén elkezdte összetologatni a bútorokat, már tudta, mit akar. Lassan, nyugodtan kezdte lebontani a belső vakolatot a falakról.
– Mindennek meg kell változni – ismételgette, mint egy buddhista szerzetes a mantrát.
Csak azt nem tudta, miből. Ettől a ténytől függetlenül, folyamatosan és rendületlenül dolgozott. Az első ötlete az volt, hogy kialakít maga körül egy kis gazdaságot, belevág a falusi turizmusba, amiről már beszélt Lacinak is, mikor törte a fejét azon, hogyan lehet a privatizáció, a rendszer összeomlása utáni pokolból kitörni.
Egyik gondolat szülte a másikat, abból nem volt hiány. Egyedül akart talpra állni, a fiai életét nem akarta befolyásolni. Sokszor gondolt az anyja lelki zsarolásaira, amivel mindig elterelte a saját útjáról. Ő nem akarta ugyanezt a hibát elkövetni.
Lassan mégis rájött, hogy nem tud egyedül boldogulni. Eszébe jutott egy beszélgetés a nővérével, a temetés előtti napon. A postás csengetett, de nem a megszokott gyász táviratot vitte. Amikor visszafelé ment a kapuból, a nővére megkérdezte.
– Pénzt kaptál hugi? – mert látta, hogy harmincezer forintot szorongat Nóri a kezében – Kitől? – érdeklődött tovább kíváncsian a testvére.
Nóri nézte az utalványon a nevet, ő is akkor jött rá, ki küldte.
– Egy ismerős, tudod, mikor három évig küzdöttünk a betegséggel, kitaláltam, hogy jövőképet adjak a páromnak, belevágunk a falusi turizmusba. Hirdetéseket adtam fel. De nem kezdtem el, a betegség egyre nagyobb úr lett a házban, ide már idegenek nem jöhettek be. Akkor jött egy idős férfi, nyaralási lehetőséget keresett. El akartam küldeni, de a férjem behívta. Összebarátkoztak. Látta, hogy nagy a baj nálunk, úgy ment el, ha úgy érzem, beszélni akarok valakivel, hívjam csak fel nyugodtan. Szívesen beszélget velem.
– Felhívtad? – kérdezte a nővére. Érdekelte a történet.
– Igen... egy éjszaka... két órakor, mikor teljesen ki voltam idegileg, akkor már csak két órákat aludtam. Egy napra elromlott a tévé, kilyukadt a bojler, a kazán. Pénzem mind az orvosokra ment el, még a tyúkok is az udvarról, lepucolva vittem nekik. Akkor felhívtam... magam sem értem miért, azt sem, hogy miért őt, elmondtam neki, hogy most felmegyek a padlásra és...,hogy felkötöm magam egy kötélre. Nem bírom tovább, meg akarok halni... de ő nyugodt volt, végighallgatott, és azt mondta, ne tegyem, szükség van rám, minden megoldódik, higgyek neki, nem hazudik. Megért, az ő felesége is a karjaiban halt meg. Túlélte. Kötelességem élni... szüksége van a családnak rám, a gyengék menekülnek a halálba. Igaza lett, valahogy úrrá lettem a helyzeten. Akkor tudtam meg, hogy özvegy – mesélte el a történetet Nóri.
A nővére arra kérte akkor, ha megbékél a lelke, keresse meg ezt az embert, mert bajban mutatkozik az igazi barát, és ez a férfi bárki is, lélekben végig vele volt a bajban.
Nóri leült a telefon mellé. Sokáig ült mellette, gondolkodott, majd elkezdte beütögetni a számokat a telefonba. A vonal másik végén megszólalt az ismerős hang. Kedves volt, örült, hogy Nóri felhívta.
– Csak meg akartam köszönni a segítségét – magyarázta a férfinak az okát, amiért hívja.
– Örülök, hogy segíthettem egy keveset, féltem, hogy nem fogadja el – hallotta a választ. Sokáig beszélgettek, mintha nagyon régről ismerték volna egymást.

FALUDY GYÖRGY: KÖZELI JÖVŐ

 

Csak egy rövid pillantást a tragikus bolygóra.

Ily sok pénzt, autót, ételt sosem adott a múlt.
Közben tizenkettőhöz közeledik az óra:
a technika először felemel, majd lesújt.

Az urak konjunktúrát ígérnek nékünk folyton.
Sejtik-e, hogy a jövőt megette a fene?
Jól sejtik. De mi mást cselekedjék vagy mondjon,
mikor senki sem tudja: mit tegyünk ellene?

Húsz év, s elfogy az ózon. Rákot kap, aki kint jár.
Tízmilliárdan lesznek, de nem lesz enni mit már.
Gaz sem nő búza helyett. Az erdő megrohad.

Az állatok kihalnak, és a mi sorsunk sem más,
elpusztulunk, de úgy, hogy előbb felfaljuk egymást.
Borzalmas alkonyat jön. Ásd meg a sírokat.

Katerina Forest: Elengedés

Az éjszaka hamar jött újra, ráhasalt a tájra
és sötétség borult a csendes szobánkra,
megszoktam már,… hogy már nem beszéltünk,
egy ideje csak némán figyeltük, hogy cammog
kínlódva velünk az idő, tengernyi emléktől
roskadón, meg- megállva, megpihenve,
tétován, szinte szégyenlősen kivárva.

Néztél rám esendőn, szemedben láttam
egy kicsinyke bűntudatot, te már tudtad,
hogy nemsokára örökre magamra maradok.

Figyelted és vártad azt a sötét árnyat, ki régóta
odajárt hozzád, érezted, hogy csakis rád vár.

Azon az éjszakán beosont hozzád, acélos markával
megragadta szíved… ami a szorításban kettérepedt.
– Már vártalak – suttogtad, s a lelked lepkeszárnyakon
felrepült. Hiába kértelek – Ne hagyj magamra!
Hiába sikoltott a hangom az éjszakába…

…hárman vártuk a reggelt akkor éjjel, a Halál
nem engedett, ráolvadt csuklódra örök
szorításban… megvette tőled az életed.
Ott ült köztünk, összegyűjtött emlékeinkben vájkált
savanyú, kéngőzös leheletével vigyorogva ránk.
– Nem menekülhet senki előlem … az idő lejárt.

Kinn kuvik dalolt a nagydiófa ágán, az idő a faliórán
örökre megállt…

 – Nincs miért élnem nélküled…

Szélviharral jött a hajnal, rongyos szélű felhőket hajtva
Ott álltam egyedül… élve… örök halotti gyászban.
A kertben akkor éjjel, minden virág derékba tört.

Élni vagy halni

Három hét se telt el, Laci egyre többet panaszkodott, fáradékony lett. Egy napon sárgaság jelent meg a szemén. A vizsgálatok után a legrémisztőbb hírt közölték velük, rákot diagnosztizáltak nála az epevezetéken. A férjének akkor eszébe jutott az anyósa utolsó szavai.
– Azt mondta, nemsokára megtudom, mi a fájdalom. A mama már megint megálmodott valamit előre... az én halálomat. Mit gondolsz? Az anyád sohasem tévedett.

 Már hitt az anyósának, és eluralkodott rajta a félelem.
Laci három évig harcolt a rémmel, kétszer műtötték, kemoterápia, kórház, rosszullétek, remények, aztán újra elölről kezdődött minden az elkeseredett viaskodásban. Ebben a hatalmas szerencsétlenségben talpon maradni olyan volt, mintha egy erős szélviharral menne szembe, kikerülni, elfutni előle nem lehetett. A tornádó pedig söpört, ízekre szedett mindent, az ő idegeit is szaggatta, hitét a világban, az emberekben. Az önmagával szembeni erős hite is darabokra hullott, mintha egy turmixgép köpte volna ki. A világából kiveszett az otthon melege, kiveszett a remény. Helyébe befurakodott a tébolyult kétségbeesés.
Saját halálára vágyott, hogy ne élje meg azt a napot, amikor a párja lelke elszáll. De nem tehette meg, nem volt lelkiismerete, hogy a könnyebb utat válassza, és azon menjen tovább. Rakódott a vállaira az elviselhetetlen teher minden nap. Mintha azért született volna a földre, hogy fájdalmat hordozzon. Temetett egyfolytában, sírtól sírig vánszorgott. Apát, anyát, testvéreket, sógorokat, sógornőket. És most temetni készült újra, a legkedvesebbet.
Amikor a fiai megtudták a hírt, hogy milyen súlyos beteg az apjuk, eleinte bizakodtak. A kisebb fia az első műtét után, hogy hitet adjon apjának az élethez, bejelentette, hogy megnősül, nem kér segítséget hozzá, de azt akarja, hogy az édesapja ott üljön az első sorban, mikor összeadják a kedvesével. Ezzel a bejelentésével a további élethez való remény rózsaszirmait hintette szét a beteg apja köré. Laci tényleg gyógyult, büszkén ölelte magához a fiát és a kedvesét, szeméből törölgette a könnyeket a szertartás alatt.
Nóri nem vette észre, hogy a kemoterápia után Laci titokban újra inni kezdett. Az állapota egyre rosszabb lett, kezdődött minden elölről.
Látogatóban volt a kórházban aznap is, amikor késő este a kisebbik fia a barátjával megérkezett. Szomorúan szállt ki az autóból, ment befelé, ölelte Nórit.
– Én is voltam apámnál, beszéltem az orvossal, azért jöttem, hogy személyesen mondjam meg neked, kimegyek Izraelbe. Sok pénzt kell keresnem, apám így nem gyógyul meg. De ha nem sikerül a gyógyulás, akkor is küldöm, hogy adjál meg neki mindent, amit megkíván.
Hazavitte a férjét a második műtét után. Tudta, hogy vége mindennek, a rákos sejtek szétszóródtak benne. Morfiumot adott a háziorvos, amitől különleges víziókat látott. Már nem a való világban élt. Amikor egy este a fürdőszobából támogatta kifelé, megkérte Nórit, hogy szedje össze az üveggolyókat, még mutatta is őket, hol gurulnak.
Nóri hitetlenkedve hallgatta – Honnan jöttek ezek a golyók? – közben szófogadóan szedte a nem létező üveggolyókat a folyosó kövéről.
Laci mutatta a fejét, hogy onnan.
– Néha kinyílik és nem tudom bezárni, ne haragudj – válaszolta természetes nyugodt hangon.
Ült a betegágy mellett és beszélt hozzá. Reményt akart adni, éreztetni, hogy minden rendbe jön, eljön a nap, mikor nevetve építik és tervezik újra a jövőjüket.
A betegség bele rugdosta a mély szegénységbe. Nem tudott dolgozni az ápolás miatt, a kezelések, az ingázás az otthon és a kórház között, minden idejét, erejét elvette.
Jött a hideg tél és vele együtt Murphy törvénye, hogy ami elromolhat, az el is romlik, valósággá vált. Egymásután, szinte egy napra, a kazán, a bojler, a televízió.
Nem volt már anyu, akihez odamehetett volna sírni.
– Jöjjön! Segítsen! Mert nem bírom a terhet!
A lakást, ha kórházban volt a férje, nem fűtötte, dupla harisnyában, ruhákban járkált, örökké mozgásban volt, hogy ne fázzon. A legnehezebb időben kapott a fiától külföldről pénzt, nem sokat, de nagy segítséget jelentett számára. Második kemoterápia után, a férje megkérte , hogy vigye haza.
– Otthon akarok meghalni. Tegnap is kitoltak egy nőt a paraván mögé, amikor meghalt. Reggel kéken, zölden támolygott a mosdóba. Nem akarok úgy meghalni, mint egy kutya.
Nóri rábólintott.
– Menjünk haza.
Folyamatosan romlott az állapota, napokkal később már alig kapott levegőt. Nóri hívta a főorvost telefonon, aki készségesen segített.
– Holnap viszi a futárszolgálat az oxigénpalackot – nyugtatta –, az majd segít rajta.
Akkor érezte, hogy szédül, hogy már talán gyengébb, mint a férje, nem aludt, nem evett. Egyik éjszaka mikor Laci elcsendesedett mégis elszenderedett.
Ajtónyitásra eszmélt fel, az ajtóban ott állt az anyja, szomorú volt, mégis az egész megjelenése szeretetet sugárzott. Ott állt, sötétzöld barhét kendőjében, török mintás selyem ruhájában, görbebotjára támaszkodva. Aztán szó nélkül megfordult, elindult a folyosón a másik szoba irányába.
Nóri ment utána.
– Anyu, anyu! – szólongatta, de az anyja nem fordult hátra, csak ment előre, kopogott a bot vége a mozaiklapokon. A folyosó végtelenné vált, a sok zöld növény tengerré, és az anyja eltűnt benne. Másnap a férje meghalt. Csendben, békével.
A futárszolgálat délután odaért az oxigénpalackkal, de látták rajta a fekete ruhát, csak annyit mondtak.
– Részvétünk, asszonyom – és visszaültek az autóba.
Mikor hazaért a fia, csak annak mondta el, hogy előre tudta, mikor hal meg az apjuk.
– Tegnap este eljött érte mamád, elvitte magával.
A fia sírva ölelte át a vállát.